Tag Archives: Iszlám Dzsihád

Ketyeg az gázai időzített bomba…

22 Már

 

Több súlyos – a térségben zajló folyamat mellett – ez a kérdés is intenzíven foglalkoztatja az izraeli hírszerző és katonai szerveket, valamint a közvélemény jelentős részét. Utóbbiak közül kiemelten a déli határvidéken élőket, ami érthető, hiszen őket az események közvetlenül érintik.

Az érdekelt felek között nincs vita abban, hogy a robbanás bekövetkezik. Kérdés csak az, hogy mikor?

Megpróbálva a Hamasz fejével gondolkozni, felmerül a kérdés mit nyerhetnek, illetve mit veszíthetnek azzal, ha a jelenleg még csak csöpögtetett rakéta-támadásaikat intenzívebb váltja fel.

A katonai hírszerzés szerint a homokóra lepergőben van – erre utalnak szórványos rakétázások, vagyis Izrael “kóstolgatása” –  s közeledik az idő, amikor a Hamasz úgy dönthet, hogy a Gáza-övezet gazdasági helyzetét figyelembe véve, nincs vesztenivalójuk.

Ugyanakkor a mérleg másik serpenyőjébe is lehet tenni nem kevés érvet. Ezek közül a legsúlyosabb, hogy azok az arab országok, amelyek a Cuk Éjtán (Szilárd Szikla) hadművelet után kötelezettséget vállaltak négy milliárd dollár folyósítására a Gázai- övezet újjáépítéséhez, eddig csak az összeg töredékét utalták csak át. Ennek oka bizonyságszerzés arra vonatkozóan, hogy a pénz polgári és nem katonai célra kerül felhasználásra.. Feltételezhető, hogy egy újabb fegyveres konfliktus esetén ezt a pénzt teljes egészében elveszítik.

A másik, esetleges  befolyásoló tényező, amellyel elkerülhető egy újabb katonai konfliktus az az, hogy Izrael néhány hónappal ezelőtt fontolóra vette – ismét engedélyezi gázai munkavállalók foglalkoztatását.

Ez utóbbi elképzeléssel kapcsolatban meg kell említeni, hogy az övezetben jelenleg a munkanélküliségi ráta 58%-os, vagyis a helyzet katasztrofális. Mindez egy ENSZ jelentés szerint 2020-ra csak fokozódni fog. Addigra elfogy az ivóvíz, tekintettel a vízforrások “túlszivattyúzására”. Nem kedvez a helyzetnek, hogy a lepárló berendezés a szükséges vízmennyiségnek csupán a 10%-át képes biztosítani. Az áramtermelés – annak ellenére, hogy Izrael és Egyiptom is ad áramot – a háztartások részére csak napi 7 órára biztosít áramellátást. A háztartások egyharmada nincs szennyvízhálózatra kötve, a meglévő csatornarendszer keskeny és nyitott. A szennyvíz nagy része tisztítás nélkül jut a tengerbe. Fentieket figyelembe véve, a térségben komoly járványgócok kialakulására is számítani lehet.

Az érem másik oldala viszont az, hogy az esetleges munkavállalók nem függetlenek a terrorszervezettől. Korábbi tapasztalatok azt igazolják, hogy a Hamasz nem csak sápot húz a foglalkoztatottak keresményéből, de időről-időre terroristát csempész soraikba. A múltban, ilyen esetekből kifolyólag több gyilkosságra került sor, melynek sértettje nem egy esetben a zsidó munkaadó volt.

Egy másik lehetséges megoldás, ami javaslatként felmerült: úszó kikötő építése a gázai partoknál, amelyen keresztül –  megfelelő biztonsági ellenőrzés mellett – az övezet közvetlenül kereskedhetne a külvilággal.

Reálisan mérlegelve a helyzetet, a józan ésszel ellentétes, hogy a Hamasz újabb katonai konfliktusba kényszerítse Izraelt. Jelenleg ugyanis, minden ellenkező híreszteléssel szemben a valóság az, hogy Izrael az, aki élelmiszert, háztartási felszerelést, gyógyszert és üzemanyagot szállít az övezetbe. Ezen túl – bár kisebb mennyiségben, de – bizonyos építőanyagot is. Egy újabb, kiprovokált konfliktus ezek befagyasztását eredményezné.

A józan ész szerinti mérlegelés azonban eddig sem volt erős oldala a Hamasz vezetésének és ez különösen érvényes most, amikor az újonnan megválasztott gázai vezetés tagjai a terrorszervezet legszélsőségesebb szárnyából kerülnek ki.

Ihia Snooar,(a képen) az újonnan megválasztott gázai vezető a Hamasz katonai szárnyának egyik alapítója, aki négyszeres életfogytiglanra szóló büntetését töltötte izraeli börtönben, amelyet izraeliek elleni gyilkos terrortámadásokért és Izraellel együttműködő arabok likvidálásáért kapott. A Shalit fogolycserével szabadult. Rajta kívül még ketten vannak a jelenlegi vezetésben, akik a Shalit-ügy kapcsán kerültek szabadlábra.

A jelenlegi vezetés egyik döntő érve lehet a katonai akció mellett, hogy várakozás esetén elveszíthetik a még működőképes alagútjaikat, melyből becslések szerint  15 létezhet. Izrael az utóbbi időben óriási erőfeszítéseket tesz (csendben és a nyilvánosságtól minél távolabb) olyan technológiák kidolgozására, amelyek az alagutak feltárását és megsemmisítését teszik lehetővé. (Az utóbbi hónapokban már történtek “titokzatos” alagút beomlások.)

Azt is el kell mondani, hogy bár az utóbbi idők  Gázából érkező rakétáiért az ISIS- szövetséges szalafiták a felelősek, Izrael azonban ezekért is a Hamaszt, mint a Gáza-övezet kormányzó erejét, teszi felelőssé és kemény válaszcsapásokat hajt végre.

A Hamasz meglévő katonai potenciálját vizsgálva megállapítható, hogy a Cuk Éjtán (2014) előtt 11 ezer rakétával rendelkeztek. Nagyrészűk rövid-hatótávolságú, kisebb részük közép-hatótávolságú (160 km) volt.

Ebből egyharmad maradt a Hamasz kezében, miután négyezret kilőttek Izraelre és a többi az izraeli támadások során semmisült meg.

A Hamasz óriási erőfeszítéseket tesz a készletek feltöltésére, a katonai hírszerzés szerint a terrorszervezet katonai célja, rövidtávú rakétákkal a közelebb eső izraeli területek támadása és a harci cselekmények izraeli területre történő átvitele részben a terror-alagutak, részben a tengerészeti kommandó segítségével. Elsősorban robbantásos merényletek kivitelezése és fogolyejtés céljából.

Az utánpótlás kérdése különösen kritikus a számukra, miután Egyiptom a csempész- alagutak túlnyomó többségét megsemmisítette. Ezért a Szináj félszigetről csak a part mentén, halászcsónakok segítségével tudnak kisebb mennyiséget csempészni, amit az övezetbe érkező polgári célú alapanyag lefoglalásával egészítenek ki. Ezekből állítanak elő fegyvereket és építenek alagutakat.

Ebből is látható, hogy a Hamasz katonai ereje gyengébb, mint a Cuk Éjtán előtt volt. E tény mellett a katasztrofális gazdagái helyzet arra kellene késztesse a terror-szervezet vezetőit, hogy ne kezdjenek egy újabb konfliktusba. Azonban, mint eddig is láttuk, a józan ész ritkán játszott szerepet döntésükben ami különösen érvényes a jelenlegi szélsőségesebb vezetésre, mely elsősorban a vallási fanatizmus erősítésével kívánja szítani az Izrael ellenes motiváltságot.

Bár a legtöbben megegyeznek abban, hogy a konfliktus elkerülhetetlen, nincs ember, aki megmondaná, akár hozzávetőlegesen is, hogy ez mikor fog kirobbanni.

A várható események mérlegelésével már az előző két konfliktus esetén is találkoztunk, mégis mindkettő, szinte váratlanul robbant ki. Az egyik Gilád Shalit elrablása, a másik a három Gus-Ecion-i jeshiva bócher elrablása és megölése kapcsán.

22/03/2017

Az elsőszámú közellenség…

19 nov

A történelemben nincsenek véletlenek!

A történések precíziós pontossággal egymásba illeszthetők, az ok-okozati összefüggés az érdeklődő olvasó számára egyértelműen nyomon követhető.

Bár ebben az írásban nem foglalkozom aktuálpolitikai kérdésekkel, reményeim szerint a gondolatmenet végére a napi eseményekkel való összefüggés világossá válik.
Ehhez azonban vissza kell kanyarodnunk a történelemben, egészen a Szovjetunió széthullásáig. Akkor ugyanis azt hihettük, hogy egy történelmi folyamat végéhez értünk és a világ a nagyhatalmi erőegyensúly, a “Pax Americana”útjára, a demokrácia, a nyitott piacgazdaság és a globalizáció útjára lép. Tévedtünk, nem így történt.

Ennek első jele a történelem legnagyobb terrortámadása  New York-i ikertorony ellen, 2001. szeptember 11-én. Még ez után a szörnyű tragédia után is úgy tűnt, hogy az élet visszatér a rendes kerékvágásba és ennek megfelelően elég későn ébredtünk rá, hogy ez is optikai csalódás.

Az Oszama bin Láden vezette al-Kaida igen nagy mértékben megváltoztatta az amerikai életérzést, de ami még ennél is fontosabb, a szunniták tudatában végbement változás.

Nemrégiben Obama elnök háborút hirdetett az Iszlám Állam ellen, amit a civilizációk civilizációk összeütközésével magyarázott. Ez már a sorban a harmadik tévedés, mert úgy az Egyesült Államok, mint talán az egész nyugati demokratikus világ legalább 13 éve harcot folytat a radikális iszlám ellen.

A jelenlegi válság gyökereit keresve – bár ezek időben és térben egymástól távol esnek – a kronológiai sorrendet felállítva bizton állítható, hogy nem egymástól függetlenek.

Az első 1979-ben történt, amikor Iránban Khommeini megbuktatta a sah rendszerét és létrehozott egy olyan iszlám államot, amelyet vallási vezetők irányítanak. Ez a történelmi esemény ragadta ki a síitákat a passzivitásból és az elnyomott kisebbségi létből a muzulmán világon belül. Rávilágított arra,  hogy az iszlám törvényei szerint is lehet egy államot irányítani.  A sikereket a síiták érdekeinek elősegítésére használták az egész Közel-Keleten, ami Libanonban teljes sikerrel járt.

Az irániak kettős játszmába fogtak. Egyrészt a síita terrort fejlesztették fel nagy mértékben (Hezbollah), másrészt a szunnitát (Hamasz és Iszlám Dzsihád).Ezt követte a második esemény, amikor is Afganisztánban a szunnita szélsőségesek szembe kerültek az ateista nagyhatalommal, a Szovjetunióval. Felfogásuk szerint a SZU Afganisztánból történt kiszorítása vezetett a Szovjetunió széthullásához.  Ez a siker még egy lökést adott ahhoz meggyőződésükhöz, hogy a radikális szunnita iszlám legyőzhetetlen. És ez vezetett az  al-Kaida megalapításához Szaudiában, majd  Afganisztánba történt áttelepüléséhez és végül –  mint a fennmaradt egyetlen nagyhatalom –  az USA elleni harcához.

Ennek kicsúcsosodása volt szeptember 11. Ekkor hirdette meg az Egyesült Államok a szunnita terror elleni általános támadást, illetve az afganisztáni és iraki katonai fellépést.

Sorrendben a harmadik állomása az u.n. arab tavasz, mely felszámolta az első világháború után a kolonialisták által kialakított helyzetet. A térség totalitárius államaival szemben előtérbe kerültek a régi erők, úgy mint a család, a törzs, a népcsoport és a vallás. A régi, behatárolható államformák gyakorlatilag megszűntek, helyükre a fent felsorolt erőközpontok léptek, ami nagyon jól látható Líbia, Szíria és Irak esetében. És még azokban az államokban is, amelyek egybe maradtak –  és vezetésük továbbra is diktatórikus – kénytelenek figyelembe venni ezen régi-új hatásokat.


A fenti eseménysorhoz  alapvetően helyi hatású változások is csatlakoztak.  Az első ilyen változás Irak esetében történt, ahol az USA megbuktatta a világ egyik legerősebb kezű arab diktátorát, ami Irak széteséséhez vezetett.  A másik alapvető változás bár három különböző helyszínen történt, lényegét tekintve azonos végeredménnyel járt. Úgy a palesztinoknál, mint Egyiptomban és Törökországban, a szabad választások az iszlám győzelmét hozták.

Az eddig ismertetettek világosan mutatják, hogy a politikai iszlám megerősödése nem tekinthető múló epizódnak és nem is helyi jelenség, hanem szerteágazó, mély gyökerekkel rendelkezik az arab-muzulmán világban.

Egyiptomban – valószinűleg török tapasztalatokból kiindulva – a tábornokok ellenforradalmat hajtottak végre. A törökországi változások az Attatürk indította történelmi kísérlet – az iszlám állam szekuláris módon történő szerveződése – végét jelentik.

Az események gyors lefolyását és egyben a radikális iszlám erejének növelését olyan miniállam is elősegíti, mint Katar, mely korlátlan pénzügyi lehetőségeivel terrorszervezeteket támogat (ISIS, Hamasz, Muzulmán Testvérek), valamint a tulajdonában lévő al-Dzsazira televíziós hálózat útján a mérsékelt elők hatalmát igyekszik megingatni.

A terror másik jelentős támogatója ma Törökország, amely az ISIS által megszállt olajmezőkből származó nyers olajat fél áron felvásárolja, finomítja, majd Európában világpiaci áron adja tovább. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy azok az európai országok, melyek ebből a forrásból jutnak olajhoz, ha a felszínen el is ítélik a terrort, maguk is jelentősen hozzájárulnak annak terjedéséhez.)

Összegezve, az “arab tavasz”  hozadékaként az “utca ereje” növekedett.  

Az eseményeket jelentősen befolyásolja az a tény, hogy ma nincs egyetlen olyan nemzetközi erő sem, amely a történéseket szankció útján, vagy akár erő alkalmazásával mederben tudná tartani.

Az ENSZ gyakorlatban teljes csődöt mondott, ma a világon senki sem veszi komolyan. Európa pedig elsősorban önmagával van elfoglalva. Hiányzik a szándék, a lehetőség, valamint a politikai felépítmény ahhoz, hogy egy jelentősebb politikai döntés szülessen, amit végrehajtás is követ. Következik ez abból, hogy az EU egyes tagállamai nagyobb jelentőséggel bírnak, mint maga az Európai Unió.

Az Amerikai Egyesült Államok, mint napjaink egyetlen szuperhatalma, nem érzi szükségét a “nagyhatalmi egyensúly” stabilan tartására, ezért igyekszik csökkenteni a közel-keleti kötelezettség-vállalásainak mértékét.

Mindez együttesen eredményezi, hogy nincs olyan külső erő, amely megakadályozná a radikális erők élre törését a Közel-Keleten.

Ez a háborgó tenger veszi körül Izraelt, amelynek határai mentén a Közel-Kelet legszélsőségesebb erői találhatóak.

A szélsőséges iszlám képviselői (szalafisták)  a Szináj félszigeten, a Muzulmán Testvérek leányvállalata a Hamasz, Gázában és bizonyos mértékben Júdea-Szamáriában. Libanonban az irániak által életre hívott,  a világ jelenleg legerősebb terrorszervezete, amely fejlett katonai erővel rendelkezik, a Hizbollah. Szíriában a  megszámlálhatatlan szélsőséges csoport, élükön az ISIS-szel.

A köztük lévő különbségek ellenére minden radikális erőnek van egy közös alapelve, mindannyian hiszik, hogy az iszlámnak kell uralkodnia a világ felett.  A vita tárgya – nem egyszer a halálig – hogy az iszlám melyik ágának.

Az egyetlen, amiben teljesen egységesek, az Izrael gyűlölete. Még a legszélsőségesebb vitákat is hajlandók félre tenni, ha Izrael elleni fellépésről van szó. Izraelre úgy tekintenek ebben a térségben, mint idegen testre.  Mint egy másik világ előretolt bázisára, amely ellenséges, liberális és demokrata. Mint az USA és a Nyugat kinyújtott karjára.

És az igazság az, hogy Izrael valóban ez! És ezért nem ártana a nagyvilágnak szem előtt tartania, hogy ebben a kegyetlen környezetben az ellenség a 21. század fegyvereit használva a 7. századba igyekszik visszarántani a világot. Nem ártana szem előtt tartania, hogy Izrael nem engedhet az erőből és az elszántságból. Nem ártana szem előtt tartania,  hogy még nagyon sok időnek kell eltelnie és nem kevés vérnek elfolynia, amíg a nyugati normák alkalmazhatóak lesznek a közel-keleti térségre. Lehetőleg katasztrófa előidézése nélkül.

Éppen ezért rendkívüli jelentőségű az Obama elnök által meghirdetett ISIS elleni  háború, amely megfékezheti e szélsőséges terrorszervezet előretörését, még ha a megsemmisítéséhez kevés is. Azonban tilos, hogy ez a szélsőséges szervezet a különleges kegyetlenségével elvonja a figyelmet a többi iszlám radikális erőkről.

Izraelre, de véleményem szerint az egész világra nézve is,  Irán veszélyesebb, mint az ISIS. Ha Irán valamilyen módon nukleáris fegyverhez jut, még nagyobb támogatást fog nyújtani azoknak a szervezeteknek, amelyek mindent és mindenkit készek megölni, aki az útjukban áll. Ez ugyan csak jövőbeli veszély, azonban úgy tűnik, hogy a világ figyelmét elkerüli (szándékosan v. sem) hogy Irán elsősorban a nyugat ellen harcol, Izrael csak a “spanyolfal” szerepét játssza.

Végezetül pár szót a káoszelméletről, amely kimondja, hogy bármennyi és bármennyire is pontos információval rendelkezünk egy folyamat elindításához, nem számítható ki pontosan annak végeredménye. Ha az elméletet konkrétan az ISIS-re adaptáljuk, elmondható: Az ISIS ellen létrehozott külső koalíció elképzelhető, hogy képes a szervezet gyengítésére, (felszámolására véleményem szerint nem) de a láncolat végeredménye nem kiszámítható. (Ugyan ez vonatkozik a többi terrorszervezetre is.)

Ezért Izraelnek – mivel gyakorlatilag még a szövetségeseire sem számíthat teljes mértékben, ami a terror nem egységes megítéléséből adódik – rendkívül óvatosan kell eljárnia, minden lépését számos oldalról mérlegelve.

Különösen fontos ez azért, mert Izrael kicsi állam és ebben a szövevényes helyzetben a számára lehetőleg legkisebb veszélyt jelentő lépéseket kell megtalálnia.

 

19/11/2014

ENSZ szervezet a terror szolgálatában…

31 aug

A témában járatosabb olvasók nyilván sejtik, hogy az alábbiakban az UNRWA-ról lesz szó.

Mielőtt azonban belevágnék, el kell mondjam, sokáig töprengtem, hogy a cím után kérdő- vagy felkiáltójelet tegyek-e? Végül úgy döntöttem, helyesebb ezt az olvasóra bízni.

Az UNRWA-t 1949-ben az ENSZ hozta létre azzal a céllal, hogy a ‘48-as függetlenségi háború mintegy 6-700 ezer palesztin menekültjének segélyezését – amelyre valóban szükségük is volt – felkarolja, szervezett keretek között támogassa. Feladata közé tartozott, hogy a menekültek néhány éven belül letelepedhessenek és a befogadó közösség teljes jogú tagjává válhassanak.

Ez a folyamat gyakorlatilag az ‘50-es évek közepére befejeződött, amikorra is a legtöbb menekült állandó házakban lakott – Gázát is beleértve.

1953-ban az ENSZ akkori főtitkára, a svéd Dag Hammarskjöld, arra a megállapításra jutott, hogy mivel nincsenek többé menekültek, , az UNRWA-ra sincs többé szükség. A menekültek végleges letelepítése nagyszabású tervet dolgozott ki és ehhez 300 millió dolláros költségvetést hozott létre. Mivel mindenki úgy gondolta, hogy az UNRWA története befejeződött, a szervezetet nem rendelték alá az időközben életre hívott Menekültügyi Főbiztosságnak.

dag-hammarskjold-portrait

Dag Hammarskjöld*

 

Az Arab Liga azonban megtorpedózta Hammarskjöld tervét, mert rájött, hogy a hazatérési jog melegen tartása kiváló fegyver Izrael ellen.

Innentől datálódik az UNRWA  kissé félresiklott története, amely az idők folyamán a Közel-Kelet egyik legbefolyásosabb szervezetévé nőtte ki magát és amely a palesztinok legnagyobb munkaadója.

A szervezet ma már a menekültek második-harmadik generációjának ad ki menekült igazolványt és van olyan megbízható forrás, mely rávilágít arra, hogy a palesztinok között nem fordul elő haláleset, melynek következtében számuk egyre nő.
(Megjegyzem, hogy ezen az alapon az arab országokból elűzött mintegy 850 ezer zsidó – és azok leszármazottai – is jogosult lenne a menekült státuszra, ami nem adatott meg nekik. Erről itt.)

Mivel az UNRWA volt az első nemzetközi segélyszervezet, melyet az ENSZ alapított és mivel az ENSZ az alapítás idején még szintén gyerekcipőben járt, az alapszabálya meglehetősen semmitmondó, gyakorlatilag konkrétum nélküli. A szervezetnek nincs igazgató tanácsa, nincs belső pénzügy ellenőrzése. Bár hivatalosan az ENSZ szervezeteként van bejegyezve, a valóságban, jogilag nem is lehetne az ENSZ hivatalos szervezete, miután mind a 30 ezer dolgozója palesztin.

Fentiekől következik, hogy a különböző szinteken az egyszemélyi vezetés érvényesül. Erre jó példa, hogy az UNRWA egymillió dollár értékű nyugdíj alapja – mely6 svájci bankokban van elhelyezve – sorsáról egyetlen személy, az UNRWA főtitkára dönt.

A szervezet mára teljesen önjáróvá vált, befolyást senki nem tud (talán nem is akar) gyakorolni rá.

Az UNRWA óriási vagyonra tett szert, ugyanis minden menekülttábor területe, az iskolák, a kórházak, a rendelőintézetek a tulajdonában vannak.  (Itt jegyzem meg, hogy  Jeruzsálem egy nagyon értékes területén több ezer dunámnyi telket birtokolnak, ahol összesen, ha egy tucatnyi tisztviselő teng-leng.)

Működésük hozadéka, a menekült igazolvány a palesztinok körében társadalmi státuszt jelent, ugyanis az igazolvány tulajdonosa ingyenes oktatásra, orvosi ellátásra jogosult, valamint meghatározott – szintén ingyenes – élelmiszer adagra. Ezen kívül a menekült táborokban épített házak tulajdonjoga is az övék, így azt szabadon adhatják-vehetik. Ennek következtében nem kevés menekülttábor lakónak ma már leszármazási jogon semmi köze a menekültekhez.

Nem árt tudni, hogy a Gázában üzemeltetett oktatási intézményeikben a Hamasz tankönyveiből oktatnak.

Az UNRWA legnagyobb anyagi támogatói az USA, az EU, Kanada, Japán és Ausztrália. Tudni kell azt is, hogy a támogatást tulajdonképpen a Palesztin Hatóság elől halásszák el és bár elég rossz néven veszik, mégsem tudnak fellépni nyíltan az UNRWA ellen, hiszen az náluk sokkal régebbi szervezet, mely nagyon jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik.

1993-ban volt ugyan egy nemzetközi kísérlet arra nézve, hogy az UNRWA egész tevékenységét átadják a Palesztin Hatóságnak, de a második intifáda kitörésével ez feledésbe merült.

 

Nézzük meg egy kicsit közelebbről az UNRWA gázai móködését:

Többekben felmerült a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy az ENSZ iskolák fegyver és rakéta raktárként szolgálnak, hogy ENSZ rendelőintézetet aláaknáznak és az izraeli katonákra robbantják, hogy ENSZ iskolákból, vagy falszomszédságukból rakétákat lőnek izraeli területre?

A válasz viszonylag egyszerű: Az UNRWA alkalmazottainak jelentős része a Hamasz aktív tagja.

A 2012 szeptemberében tartott szakszervezeti szövetségi választásokon a 11.500 szavazó dolgozó az u.n. szakmai listára voksolt, melynek listavezetője az egyik Hamasz vezér,  Suhail al-Hindi. A tanárszakszervezet vezetőségének mind a 11 tagja egyben Hamasz tag is, de például a Rafiah-i UNRWA iskola igazgatója és tanára – Awad al-Kik (Abu Mohamed) –  az iszlám dzsihád fegyverüzemeinek főmérnöke is volt. Ő egy izraeli támadás során vesztette életét, amikor is az egyik fegyvergyárat találat érte.

Ha figyelembe vesszük, hogy az UNRWA-nál jelenleg öt millió menekült palesztin van nyilvántartva, amivel a menekült státuszt gyakorlatilag örökkévalóvá teszik, megállapítható, hogy a szervezet a legfőbb legitimálója a visszatérési jognak és egyik akadálya a megegyezésnek.

Bár nyilatkozataiban semlegességét hangoztatja, a valóságban kizárólag a palesztinok érdekeit védi és túl ezen, mára legalább is gyanusítható egy terrorszervezettel való szoros együttműködéssel.

 

A végére pedig egy pozitív példa, igaz, nem az UNRWA tevékenységi területéről:

1948-ban Irakba is menekültek palesztinok, ahol többé-kevésbé normális bánásmódban részesültek, tőlük nem is igen lehetett hallani a hazatérésről.

Szaddam bukása utáni felfordulásban néhány ezer leszármazott a szíriai határ mentére menekült, egy letelepedésre alkalmatlan, kietlen területre. Szerencséjükre ez a terület nem az UNRWA, hanem az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága hatáskörébe tartozik, akik viszonylag rövid idő alatt elintézték, hogy Chile befogadja őket. Chilében jelenleg közel 350 ezer menekült él.


2014. augusztus 31.

* Kép forrása: Google

Tűzszünet, vagy amit akartok…

4 aug

Remélem, Shakespeare nem veszi rossz néven a plagizálást, főleg, hogy még aktualizáltam is, de tény, hogy ez a mondás érzékelteti legjobban a jelen helyzetet, melyet mindenki a saját szája íze szerint értékelhet.

 

Izrael “Szilárd Szikla” (Cuk Éjtán) elnevezésű katonai akciója a Gázát uraló Hamasz terrorszervezettel szemben július 8-án vette kezdetét és e sorok írásakor 28. napja tart.

 

Az előzményekről az Útközben c. bejegyzésemben már beszámoltam, de szükségesnek tartom itt is felhívni a figyelmet arra, amit a külföldi  tömegtájékoztatás intézményei nem vesznek figyelembe és ezzel az izraeli akciót “bosszú-hadjáratnak”  tüntetik fel. Mivel a szórványos rakéta támadások az évek folyamán beépültek mindennapjainkba, eléggé váratlan volt, hogy a három izraeli gyerek elrablását és meggyilkolását követően akkor váltak intenzívvé, amikor a holttestek nyomára bukkantunk. Két nap telt el úgy, hogy az izraeli hadsereg még csak nem is válaszolt. Az egyetlen védő intézkedés a “vaskupola rendszer” (kipát barzel) üzembe állítása volt. Lényege, hogy a lakott területre irányított rakétákat a levegőben elfogja.

 

A katonai hírszerzés tudomására jutott, hogy a már eddig is ismert, Gázát behálózó terror alagutak egy része izraeli kijárattal rendelkezik.

 

előre gyártott beton elemekből kialakított terror alagút

 

Mivel ezek levegőből történő felderítése és megsemmisítése lehetetlen, a vezetés az akció 9. napján (július 17.) elrendelte a szárazföldi csapatok behatolását gázai területre. 38 terror alagutat fedeztünk fel, ezek felszámolásra kerültek. (Hogy érzékeltessem, szakemberek elmondása szerint egy-egy alagút felrobbantása megközelítőleg 60 munkaórát igényel.)

A katonai jelenlét ellenére a terroristák számos merényletet kíséreltek meg az alagút rendszeren keresztül, ezek mindkét oldalon halálos áldozatot is követeltek.

 

terror alagút

 

A tömegtájékoztatás valódi v. akaratlagos tájékozatlansága folytán a köztudatba olyan hírek szivárogtak, hogy Izrael vallási helyeket, sőt iskolákat ill. kórházakat is bombáz. A valóság ezzel szemben az, hogy miután az UNRWA által üzemeltetett iskolák közül háromban fegyverraktár, falszomszédságában rakétakilövő állás volt kiépítve, valamint a szintén az UNRWA kezelésében lévő klinikát aláaknázták és azt katonáinkra robbantották – nem gondolom, hogy bármiféle védelmet élveznének.

Az szintén a félretájékoztatás eredménye, hogy az egyik gázai  kórházat a bentfekvő betegekkel együtt bombáztuk le. Ugyanis, miután kiderült, hogy az is alá van aknázva, a kórház vezetését felszólítottuk a betegek elszállítására. Ez több nappal a tényleges bombázás előtt meg is történt.  A Hamasz nyakunkba akarta varrni azt az esetet, amikor a Shifa kórházából Izraelre kilőtt, de technikai hiba folytán a szomszéd utca játszóterén felrobbant rakétája 20 gyereket megölt és ötvenet megsebesített. Egyébként az épület alatt húzódik a Hamasz katonai és polgári vezetőinek bunkerrendszere.

 

Az akció kezdetekor a Hamasz 9 ezer különböző hatótávolságú rakétával rendelkezett, ebből egy hét alatt Izraelre kilőtt négyezret. Három ezret a vaskupola elfogott, a becsapódott ezernek 8%-a u.n. nyitott területre esett.

Meg kell jegyezni, hogy a hosszú hatótávolságú rakéták pontatlanok. Így fogdulhatott elő, hogy az eredetileg Tel-Avivra, Haifára és Jeruzsálemra kilőtt rakéták egyike Ramallah-ban esett egy lakóházra, egy a Júdeai sivatagban beduin tábort talált telibe és egy, amelyiket Jeruzsálem fölött elfogott a kipát barzel, kis híján a Sziklamecsetre esett.

 

ez a legutolsó iráni szállítmány – ami nem jutott célba

 

A katonai akció tartama alatt hat tűzszünetet jelentettek be, elsősorban azért, hogy a humanitárius segély akadálytalan övezetbe jutását biztosítsák. Izrael minden alkalommal elfogadta, ezeket a Hamasz vagy figyelembe sem vette, vagy maximum egy órán belül megszegte.

Az augusztus 1-jei tűzszünet (az akció 25. napja)  időtartama 72 órára szólt, mely alatt Kairóban a végleges tűzszünetről tárgyaltak volna.

 

A tűzszünet reggel 8 órakor lépett életbe és 9:15-kor a Rafiah külterületén az alagútrendszer feltárásán dolgozó katonák közvetlen közelében lévő terror járatból egy öngyilkos merénylő bukkant fel, aki a katonák között felrobbantotta magát. A robbanás következtében a közvetlenül az alagút mellett álló két katonánk elesett, kettő életveszélyesen megsérült. Az egy csoportban tartózkodók ötödik tagja  az a katonánk volt, akit az alagútból előmászó terrorista közül egy felkapott és magával vitt. A kialakult tűzpárbajt túlélt terroristák szintén visszamásztak az alagútba. Hadar Goldin hadnagy – rekonstruálva az esetet – valószínűleg az elrablásakor már halott volt.

Az eset – pedig ekkor Izraelben már az akció végét jelző hangok hallatszottak – itt éles fordulatot vett. A katonai vezetés azonnal kiadta a “Hannibál” parancsot, melynek lényege: Minden áron meg kell akadályozni, hogy az elrabolt katonát a terroristák az adott területről elvihessék.

Pillanatokon belül pergőtűz alá vették a területet és Rafiah kérdéses területére nagy létszámú egységeket vezényeltek a kutatásban való részvételre. Ebben az akcióban minden bizonnyal a terroristák is életüket vesztették.

Ezzel egy időben Egyiptom azonnal hermetikusan lezárta a határátkelőt és a tűzszüneti tárgyalásra érkező palesztin vezetőket sem engedte át.

 

Szombat este a Biztonsági Kabinet ülésén az a döntés született, hogy  – miután a célt elérték, az alagutakat feltárták  – csapatainkat fokozatosan kivonják Gázából. Csak azok az utász alakulatok maradnak bent, akik az alagutak robbantását végzik, illetve az őket biztosító csapatok. Ez utóbbiakra azért van szükség, hogy a Hamasz vezetői ne érezzék magukat biztonságban és lehetőleg ne másszanak ki a bunkerjaikból.

 

Jelenleg a helyzet az, hogy a tűzszüneti tárgyalások aktualitásukat veszítették, így a Hamasz követelései is érvénytelenek. A tegnap délután kezdődött tárgyalásokon Izrael nem is vesz részt, csak a közvetítő Egyiptom, valamint Amerika és a Palesztin Hatóság égisze alatt különböző palesztin szervezetek (az egységkormány tagjai).

A tárgyalások célja a jelenlegi válság egyezménnyel történő lezárása, ehhez azonban először a palesztinoknak maguk között kell megegyezni. Kérdés, hogy a Hamasz bele megy-e a megadással felérő helyzetbe, vagy folytatja a harcot?

Izrael majd az egyezmény írásos piszkozatát véleményezi. E sorok írása közben úgy néz ki, hogy folytatja. A rakétatámadások a humanitárius tűzszünet alatt sem szünetelnek és változatlanul akadályozzák Izrael polgárainak normális életvitelét.

 

Hamasz jelentések szerint a gázai övezet halálos áldozatainak száma 1700 körülire tehető, ebből közel 800 fegyveres Hamasz tag, mint ahogy a sebesültek is 50%-ban fegyveresekből kerültek ki. (Egy július 30-ai információ szerint, a Hamasz bevallott vesztesége 1000 harcos.)

 

nevelődik az utánpótlás

 

Az elfogott Hamasz fegyveresek számáról hivatalos adatot eddig nem tettek közzé, de annyi már a kihallgatások során kiderült, hogy a Hamasz augusztusra időzített egy nagyarányú akciót Izrael ellen, a terror alagutakon keresztül. Úgy tervezték, hogy egyszerre nagyobb számú terror csoport szivárog át izraeli területre, ahol minél több áldozatot követelő merényletsorozatot hajtanak végre és minél több túszt (lehetőleg katonát) ejtenek, akikért cserébe az izraeli börtönök életfogytiglanra ítélt terroristáit kívánták kiszabadítani.

 

Hivatalosan meg nem erősített információk szerint 20 milliárd dollárnyi nemzetközi segélynek veszett nyoma. Mivel jelenleg a költségvetésük sem ismert, nem lehet tudni, hogy a következő százalékok milyen összeget takarnak. Az tudott, hogy a rendelkezésre álló pénzösszeg 40%-át az alagútrendszer kialakítására, 40-45%-át rakéták és egyéb fegyverek  beszerzésére fordították. 20-25% maradt volna a károk helyreállítására, de ennek nagyobb része is a vezetők zsebébe vándorolt.

Haled Mashal magánvagyonát 4-6 milliárt dollárra becsülik. Helyettese, Abu Marzuk 2-3 milliárddal rendelkezik, míg Ismail Hanié – a maga 4 millió dollárával – igencsak az utolsó helyen kullog.

 

Végezetül néhány szó a “civil” áldozatokról, mert ez az a pont, amit amilyen szívesen ad el az arab média, olyan szívesen veszi a világ közvéleménye. Hogy ezt az igényt kielégítse, a nemzetközi média bevezette a “többszörhasználatos halott” fogalmát és tavalyi,  főként Szíriából származó képek alá idei dátumozással, “Gáza” felirat kerül.

Még ide tartozik, hogy Izrael 2005-ben, annak reményében vonult ki Gázából, hogy a “területet békéért” a gázai terrorszervezet is kötelező érvényűnek fogadja el. Nem így történt, a 2006-os választásokon – melynek demokratikus voltát nemzetközi ellenőrzés biztosította – Gáza lakossága elsöprő többséggel a Hamaszra voksolt. Tette ezt úgy, hogy programjukat ismerte, melynek fő vezérfonala Izrael megsemmisítése és a zsidók elűzése Palaesztinából. Az is elég hihetetlen, hogy Gáza lakossága nem vette észre, hogy területe alatt előre gyártott beton elemekből épült, elektromos árammal ellátott alagutakból, gyakorlatilag egy föld alatti várost építettek. Az ehhez felhasznált 800 ezer tonna beton, a hozzá tartozó betonvas és egyéb szerelvények sem kerülhették el a lakosság figyelmét, de az már végképp nem, hogy az alagutak építésekor gyerekmunkát is igénybe vettek és ez 160 gyerek halálához vezetett. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy az alagutakhoz és a kilövő állásokhoz szükséges beton elemeket gyártók, valamint a  rakétákat előállító-összeszerelő üzemek dolgozói is gázai munkások voltak. Nem beszélve arról, hogy a lakások szinte mindegyike egy-egy alagút ki -vagy bejáratát rejti.

Ilyen alapon megkérdőjelezhető a lakosság “civil” volta.

 

Pár mondat erejéig nézzük a rendezés lehetséges opcióit:

 

– Gázából továbbra is lövöldöznek, melyre mi minden esetben válaszolunk – csak úgy, mint eddig. Ez azonban lehetetlenné teszi a határátkelők megnyitását, nem beszélve a többi könnyítésről.

– A jelenlegi válságot valamilyen egyezménnyel lezárni olyan értelemben, hogy a Hamasz is megőrízhessen valamit az arcából, de Izrael is hosszú időre csendhez jusson.

Ehhez biztosítani kell az övezetbe jutó áruk és nyersanyagok ellenőrzését és azt, hogy a továbbiakban azokat ne lehessen a terror céljaira felhasználni. Egyitom és Izrael egy véleményen van abban, hogy az átkelő ellenőrzését a Hamasz helyett a Palesztin Hatóság jogkörébe kell utalni. Ehhez először is az kell, hogy Egyiptom egyáltalán bele menjen az átkelőhely megnyitásába, ami kétséges, mert rendkívül ellenségesen viszonyul a Hamaszhoz.

Minden esetre a Kairóban jelenleg folyó tárgyalások nem zárják ki az ez irányban történő előrelépést.

 

Befejezésül érdemes megemlíteni az egész körzet számára pozitív irányba mutató előrehaladást a térségi államok  kirajzolódó stratégiai összefogását. Ez elsősorban az Egyiptommal történő viszonyra vonatkozik – de nem szabad elfelejteni, hogy ők most sem szeretnek jobban minket – háttérben a Palesztin Hatósággal, Szaud Arábiával, Jordániával és az Egyesült Arab Emirátussal.

 

2014. augusztus 4.

 

 

Útközben…

20 Júl

Többször belekezdtem, hogy a legutóbbi “béketárgyalások” ismételt kudarcáról, azok miértjéről írjak, de közbe jött a gyilkossággal végződött hármas emberrablás és mindkettőt felülírja a jelenleg zajló katonai akció.

Ez utóbbi minden mozzanatáról bőséges információt nyújtanak a médiák, mely információk részben az alapvető tájékozottság hiányát tükrözik, amelyhez egyes orgánumoknál még az eleve alaphangot megadó Izrael ellenesség (lánykori nevén: antiszemitizmus) is társul.

 

Az alábbiakban kísérletet teszek arra, hogy néhány dolog a helyére kerüljön.

 

A jelenlegi helyzet kialakulásához egyértelműen a Fatah és a Hamasz által létrehozott egységkormány vezetett.

Sokan helyeselték ezt a szövetséget, mondván, hogy a “béketárgyalások”-hoz vezető egyetlen utat jelenti. Már ez a feltevés is hibás, mert a Hamasz alapszabálya eleve kizár minden megegyezést Izraellel és egyetlen, mondhatni fő céljának nem csak az ország eltörlését tekinti, de zsidómentes övezetet is vizionál a térségben. Ugyanakkor a Fatah-ot képviselő Mahmud Abbasz (közismert nevén Abu Mázen) tárgyalópartnerünk a béke elérésében.

Ilyen felállás mellett miért is jött létre az egységkormány?

A Hamasz részéről mindenképpen gazdasági okokból. Kiürült a pénztár, terrorakciókba kezdett, ezzel provokálva Izraelt a válaszlépésre, majd telesírta a világot, hogy az ujjáépítéshez támogatókat találjon. Három hónapja nem tudott fizetést adni az tisztségviselőknek, ugyanis a katari átutalások nem érkeztek meg.

Mahmud Abbasz vállalta, hogy  – belső legitimációja érdekében –  (mandátuma 10 éve lejárt) több, mint 40 ezer tisztségviselő bérét állja. Úgy gondolkozott, hogy ezzel a lépéssel a külvilág felé is a legitim békepartner szerepében tetszeleghet és az ENSZ segítségével – tárgyalások nélkül – eljuthat az államalapításig.

Tervét meghiúsította a gyilkossággal végződött hármas emberrablás, amely már csak azért is kellemetlen volt számára, mert az eset a Palesztin Hatóság  területén történt. Ilyen körülmények között, a külvilág felé nem vállalhatta, hogy az emberrablást, mint legitim lépést jóváhagy, ezért azt nyilvánosan  elítélte és elkezdett kihátrálni a koalícióból.

Így a Hamasz számára tulajdonképpen sikertelenül végződött emberrablás és gyilkosság után változatlanul ott áll fillér nélkül.

Ennek ellenére, először csak a dzsihádlistáknak “engedélyezte” a rakéták indítását Izrael civil lakossága ellen, majd később ő is csatlakozott. Ezzel két legyet akart ütni egy csapásra: Az arab világ felé megerősíteni legitim vezetői szerepét, közben Izraeltől engedményeket kicsikarni.

Számítása nem jött be, ugyanis Izrael két napig még csak nem is válaszolt, az egyedüli védő intézkedés a kipát barzelek (vaskupola rendszer) csatasorba állítása volt, a rakétaeső kivédésére.

A rakéta elhárító pajzs az ismételt rakétázások megindítása óta, amikor is a Hamasz 9 ezer rakétával rendelkezett, elfogott három ezret. Ezer becsapódott. Ebből 8% valamilyen célba talált, a többi u.n. nyitott területen ért földet. Azóta, a mai napig még száz rakétát indított izraeli területre. Megjegyzendő, hogy a rakétaelhárító rendszer 95%-os hatásfokkal üzemel és egy rakéta ára 50 ezer shekel.

 

Az “öntött ólom” nevű katonai akció során (2009) a rakéták legnagyobb részét a Hamasz nyitott területről indította, míg jelenleg – a katyusák kivételével – lakóházak, közintézmények közé telepített kilövő silókból. A silókat összekötő kiszolgáló alagutak pedig a házak alatt húzódnak. Ebből egyértelműen látszik, hogy az övezetbe bejuttatott építőanyag jó része ezek építésére, illetve a Hamasz vezetők bunkereinek kialakíátsára szoltált. Ez utóbbiak is lakóházak alatt találhatók és azt is tudni lehet, hogy a Hamasz vezetők a gázai Shifa kórház alatt bujkálnak.

A katonai akció alatt eddig három, pár óra időtatamú tűzszünet lépett életbe. Mindhárom abból a célból, hogy a civil lakosság részére a humanitárius okokból indokolt élelmiszer, egyéb fogyasztási cikkek az övezetbe kerüljenek. Izrael mindhárom esetben tartotta magát a megállapodáshoz azzal, hogy amennyiben a Hamasz azt megszegi, részünkről is tárgytalan. Mindhárom alkalommal megszegte!

 

Mint ilyen esetekben szokásos, különböző országok érzik az elhivatottságot a tűzszünet tető alá hozására. Legutóbb Katar, Törökország és az USA jelentkezett, de az egyetlen, aki ennek érvényt is tud szerezni, az Egyiptom. Ők ennek eleget is tettek – volna, de a Hamasz a feltételekre oda sem figyelve, csípőből elutasította. Majd egy 10 pontos diktátumot nyújtott be, melyben a tűzszünet realizálásának feltételeként  olyan követelésekkel lépett fel, amit Egyiptom  (de más, józanul gondolkodó állam sem) nem tud és nem is akar teljesíteni. Szerepelt a követelések között az egyiptomi határok megnyitása személy -és áruforgalom előtt, repülőtér építése a gázai övezetben…

Mindezt úgy, hogy Egyiptom nem csak a határt zárta le hermetikusan, de az összes csempész alagutat is felszámolta – vagy berobbantotta, vagy vízzel árasztotta el.

A tűzszünet közvetítésében vállalt szerepének visszautasítását már csak azért sem fogja elfelejteni, mert a keleti ember számára a kavodot, a “tiszteletet” nem megadni, nagyobb sértés a hátbatámadásnál is. Nem beszélve arról, hogy a körzeti hegemóniát tekintve Törökország riválisa. (A törököket az USA akarta behozni a játékba.)

Izraelnek és Egyiptomnak közös érdeke, hogy egyikük se kényszerüljön felügyeletet gyakorolni a gázai övezet fölött. Egy meggyengült Hamasz az érdek, aki továbbra is irányítja Gázát, ugyanis a Hamasz eltörlése után csak a dzsihád, vagy még rosszabb jöhet. Nem szabad elfeledkezni, hogy az ISIS már most is Jordánia határait döngeti.

Természetesen a civil áldozat mindkét oldalon áldozat. Ha Izrael nem így gondolná, akkor a légi akciót nem egészítette volna ki szárazföldivel. Erre elsősorban azért van szükség, – bár ez a részünkről is súlyos emberveszteséggel jár  – mert gyakorlatilag egész Gáza és Izrael határán alagútrendszer húzódik, melynek felderítése csak lépésről lépésre lehetséges. Ezek az alagutak szolgálnak az emberrablások lebonyolítására. A szombaton meghalt két katonánk (ז”ל) is ennek esett áldozatul, amikor az egyik ilyen alagútból kibújó terroristák tüzet nyitottak a dzsipjükre. Miután a terroristákat likvidálták, testükön több pár bilincset és altató injekciókat találtak.

Nem kívánom részleteiben ismertetni, – mert mindenki tisztában van vele – hogy a világ mely részein folynak jelenleg is, évek óta húzódó katonai villongások, csak némi fejcsóválással veszem tudomásul, hogy a “művelt” Nyugatot egyedül Izrael védekezése zavarja, holott például Szíriában naponta többen halnak meg, mint Gázában a katonai akció kezdete óta összesen.

 

Amit viszont nyomatékosítani szeretnék az az, hogy Izrael a nemzetközi jogon- a civil lakosság védelme háborús helyzetben – magasan felül emelkedett azzal, hogy a polgári lakosság védelme érdekében figyelmeztető röplapokat szór le, hangosbeszélőn keresztül jelzi, mikor, melyik körzetben végez légi akciót. Ezen túlmenően a célpont lerombolása előtt figyelmeztető lövéseket ad le és 15 perc várakozási idő után hajtja végre az akciót.

Ehhez a körültekintéshez a nemzetközi hadijognak még fel kell nőnie!

 

És a végére hagytam a humanitárius segítségnyújtásnak azt az elemét, amelyet szintén nem tárgyal a nemzetközi hadijog. Nevezetesen azt, hogy a mai napon Izrael tábori kórházat állított fel  Erez határátkelőnél, Gáza civil lakosságának orvosi ellátására. Ezzel nem kis mértékben veszélyeztetve az ott tevékenykedő orvosok, ápolók és kiszolgáló személyzet testi épségét.

 

2014. július 20.

A dzsihád már a spájzban van…

16 feb

És a címben nincs semmi túlzás. Sőt! Túlzás nélkül állítható, hogy a jelenséggel szemben Európa sem védett.

Ahhoz, hogy a nemzetközi dzsihád veszélyét helyén kezeljük, nem árt ismerni céljukat. Ami nem más, mint a  világot átfogó iszlám kalifátus felállítása, amelyhez az út általános háborún (dzsihád)  keresztül vezet a nyugati kultúra ellen. Az ellenség listáján egyaránt szerepelnek a zsidók és a keresztények, akiket “keresztesek”-nek neveznek, de harcolnak a síiták és a mérsékelt szunniták ellen is.

A nemzetközi dzsihád legismertebb szervetete az al-Kaida. Megalapítása óta a szervezet életében fontos szerepet játszik az Izrael elleni harc.

1998-ban Oszama Bin Laden bejelentette a “nemzetközi front a zsidók és keresztesek ellen” megalapítását és felhívott a zsidó és izraeli célpontok elleni merényletekre. A felhívás eredményeként merényletek sorozatát hajtották végre zsidó és izraeli célpontok ellen Kenyában, Tunéziában, Marokkóban és Törökországban. Ezek a merényletek azonban csak másodlagosak voltak. Az al-Kaida célja a világ minden pontján végrehajtandó merényletek kivitelezése volt, amely csúcspontját a szeptember 11-ei terrortámadásban érte el. Ugyanakkor ez a merénylet vezetett végül is a szervezet utáni világméretű hajtóvadászatoz, melynek során 2011 májusában Bin Ladent likvidálták.

Az amerikaiak elsietett kijelentése – miszerint Oszama Bin Ladennel együtt az al-Kaida is likvidálásra került – tévedésnek bizonyult. Az igazság ugyanis az, hogy ma, alig két és fél évvel a likvidálás után, az al-Kaida erősebb, mint valaha. Számos alszervezettel, terroristák tízezreivel rendelkezik, bázisai megtalálhatok a Közel-Keleten és Pakisztánon kívül Délkelet Ázsiában, Afrikában, sőt Európában is.

A nemzetközi dzsihád 50-70  különböző szervezete működik a Közel-Keleten, (ezek közül a legnagyobb a  Jabhat al-Nusra. Harcosainak száma  több tízezerre tehető. Ezen belül csak Szíriában több, mint harmincezren vannak és számuk rohamosan szaporodik.

Terrortevékenységüket igyekeznek vallási törvényekkel alátámasztani. Ebben élen jár Aiman Al-Zavahini Bin Laden helyettese, majd örököse az Al-Kaida élén. Zavahini Bin Ladenétől eltérő, sokkal veszélyesebb stratégiát képvisel. Bin Laden nagyméretű merényleteket tervezett és vitelezett ki, Zavahini négypontos tervet állított fel: Az amerikaiak eltávolítása Irakból (kivitelezve), iszlám kalifátus felállítása minél nagyobb területen, a dzsihád kiterjesztése az Irakot környező államokra, közvetlen összeütközés Izraellel.

Izrael számára a kérdés csak a mikor? A Közel-Kelet történetében először van a nemzetközi dzsihádnak közvetlen érintkezése Izraellel (Szíria, Szináj). Ami veszélyessé teszi a helyzetet az nem csak a földrajzi közelség, hanem a korlátlan mennyiségben rendelkezésükre álló fegyverzet, a harci gyakorlat és a szélsőséges ideológiával párosuló különös kegyetlenség.

https://www.youtube.com/watch?v=TTH3JCrpsgw

A fenti videó egy másik változatát azóta vagy levették, vagy csak az alatta lévő szöveget törölték.  Minden esetre, a történés ugyan az. A filmen valaki a Koránból tart felolvasást a vele szemben bekötött szemmel térdeplő fériaknak. Látható, hogy a felolvasást befejezve, revolvert ránt és egyiket a másik után, közvetlen közelről főbelövi. A kísérő, írott  szövegből megtudható volt, hogy a főbe lőttek a “Sviha”,  az Aszadot támogató, nem hivatalos fegyveres csoport tagjai, a  gyilkos pedig a nemzetközi dzsihádhoz tartozó Jabhat al-Nusra  – Gzőzelem Frontja – nevű szervezet tagja.

Az esemény a kelet-szíriai Dir A-Zorban történt, de a yuotube-on számos hasonlóval  találkozunk, a Közel-Kelet különböző országaiban. Egy másik videón az “iszlám állam Irakban és Al-Samban” (DAAS) szervezet tagjai Aleppó mellett egy frissen legyilkolt szír katona fejét tarják a kezükben (kiejtésükből ítélve nem szírek).

Üzenetük világos: Ez a sors vár rátok is! A “rátok” adott esetben a szíriai kormánykatonák, de, vonatkozik ez a libanoni Hezbollah harcosaira csakúgy, mint a Szinájon szolgálatot teljesítő egyiptomi rendőrökre, vagy az izraeliekre. Vagyis mindenkire, aki nem az ő útjukat járja.

Maradjunk még Szíriánál. Egybehangzó információk szerint 14 ezerre tehető a Csecsniából érkezett terroristák száma, 12 ezren Szaud Arábiából, 11 ezren Irakból segítik a felkelőket. Libanonból 9 ezren Törökországból 5600-an, a Palesztin Hatóság területéről 5 ezren erősítik az Aszad rezsimet megdönteni akaró ellenzéket. Hozzájuk csatlakoztak  Líbiából 4400-an, Tunéziából 4 ezren, Egyiptomból 2600-an, Jordániából 2400-an, Pakisztánból 1900-an, Jemenből 1600-an, Afganisztánból 1200-an,. Az oroszországi  750, a németországi 660, a  franciaországi 450…  fő elenyésző szám.. Eddig 258 orosz halt meg, 56 eltűnt. Németországból 142-en, Franciaországból 107-en vesztették életüket.

Fentiekből is látható, hogy Szíria vonzza messze a legtöbb dzsihád “harcost”,  amelyet egyre több megfigyelő csak új Afganisztánként emleget. A szabadon átjárható iraki határnak köszönhetően a beáramló fegyverutánpótlás mennyisége szinte felmérhetetlen.

A dzsihádisták az ország jelentős részét ellenőrzik. Az olajmezők és a vizierőművek jelentős része ellenőrzésük alatt van. Számos fegyverraktárat és katonai bázist foglaltak el. Az elfoglalt területeken bevezették a saariát (iszlám törvénykezés). Az idegen harcosokhoz sok ezer helybéli csatlakozott, részben az Aszad rezsim iránti gyűlöletből, részben a katasztrofális gazdasági helyzet hatására. Itt kell megjegyezni, hogy a dzsihádista szervezetek csak egy része tartozik az al-Kaidához, más részük ellenzi annak ellenére, hogy ideológiailag egy platformon állnak.

A szervezetek felismerve a szűkös helyzet kínálta lehetőséget,  “szociális” szervezeteket hoztak létre. Támogatják a lakosságot élelmiszerrrel, egészségügyi és oktatási intézmények fenntartásával. Cserébe viszont megkövetelik szélsőséges nézeteik támogatását. Mindehhez az anyagi háttér több forrásból származik: Helyi üzleti tevékenységből, adománygyűjtő szervezetek által az egész világról összegyűjtött pénzből és gazdag családok támogatásából, amelyek támogatják a szélsőséges nézeteket a Perzsa öböl vidékéről, főleg Szaúd Arábiából.

Libanonról elmondható, hogy  a legtöbb Szíriában működő szervezet ott is tevékenykedik. A Hezbollah csatlakozása a szíriai harcokhoz – Teherán egyenes utasítására – talán megmentette az Aszad rezsimet, ugyanakkor a síita szervezetek közvetlen háborúban találták magukat a nemzetközi dzsiháddal úgy Szíriában, mint Libanonban.

Egyiptom esetében elmondható, hogy  a nemzetközi dzsihád harcosai nagyjából tíz évvel ezelőtt érkeztek a Szinájra, kihasználva, hogy a Mubarak rezsim mérsékelt érdeklődést mutatott a terület iránt és azt, hogy Gáza és a Szináj között folyamatos volt az átjárás.

Az első nagyobb szabású terror akciójukat  2004 augusztusában hajtották végre Tababan és Dahavban.  A következőt 2005-ben Sharm El-Sheikben, ami után az egyiptomi biztonsági erők nagyon sok terroristát letartóztattak és bebörtönöztek, akik három évvel ezelőtt , a forradalom során szabadlábra kerültek. Az eredmény azonnali volt.  2011 augusztusa óta gyakorlatilag  folyamatosak a merényletek.

A szináji szervezetek az Al-Kaidához állnak közel éppen ezért Zavahiri tervei szerint működnek, amely szerint először az  Izraelt körülvevő arab országok rendszerét kell megdönteni és utána Izrael ellen fordulni. Ennek köszönhető a pillanatnyilag  viszonylag kevés számú merénylet Izrael ellen. Zavahiri egyébként egyiptomi származású, ezért az Egyiptomban történtek különösen fontosak számára. Fő képviselője a Szinájon nem más, mint testvére, Muhamad – aki a börtönből szökött meg – szorosan együttműködve a szalafista Asus sejkkel.

Az egyiptomi biztonsági erők elleni terrorhullám következtében – amelynek csúcsa 2013 augusztusában 25 rendőr lemészárlása volt – a kormány katonai támadást indított a terrorszervezetek ellen. Izrael hozzájárulásával jelentős katonai erősítést küldött a Szinájra és drasztikusan lépett fel. A terroristákkal együttműködők házát lerombolják. Ez különösen a beduin törzsek körében hatásos, akikből a szervezetek tagjainak többsége kikerül. A december közepi szélsőségesen viharos időjárás után, amely az egész körzetben nagy károkat okozott, katonatisztek keresték fel a törzseket és ruhát, takarót, élelmiszert osztottak. Maga Sziszi is ellátogatott a Szinájra, beszélt a törzsfőnökökkel, utasítást adott részükre pénz és felszerelés juttatására,  hogy ezzel is csökkentse a nemzetközi dzsihád bázisát.

Az al-Kaidának természetesen nem tetszett a kormány és a törzsfők közeledése. Dzsora körzetében egy törzsfőt és fiát – akik segítették a hadsereget – fényes nappal koncoltak fel. Az üzenet világos volt: így jár mindenki, aki együttműködik a kormánnyal.

A gázai övezetben a nemzetközi dzsihád erősödése párhuzamos a Hamasz viszonylagos gyengülésével. Az “arab tavasz” előtt arab fiatalok százai érkeztek az övezetbe a nemzetközi dzsihád ösztönzésére. Az összeütközés elkerülhetetlen volt, amelynek csúcsa 2009-ben rendőrök támadása volt a rafiah-i mecset ellen. A támadásnak 24 polgári áltozata volt, valamint  a mecset igehírdetője Abed al-Latif Musza, aki az al-Kaida vezetőjének számított az övezetben. Az esetet nagyszabású letartóztatások követték, amelynek következtében hosszabb ideig csönd volt. Az utóbbi időben azonban felélénkült az Izrael elleni (és bizonyos mértékben a Hamasz elleni) terror a korlátlanul rendelkezésre álló fegyvereknek és az Irakból és Szíriából érkező pénznek köszönhetően.
Összességében elmondható, hogy a  nemzetközi dzsihád élre törése az “arab tavasz” hozadéka!

A körzet totalitárius rendszereinek  megingása utat nyitott a szélsőséges szervezeteknek. Egyes szervezetek globális célokat, mások helyieket tűztek maguk elé. Ma már nem csak Afganisztán és Irak kényelmes terep az anarchista és dzsihádista fiatalok számára, hanem Szíria, Egyiptom, a Maghreb országok sőt Törökország is. Terroristák ezrei özönlenek ezekbe az országokba, ahol helyi fiatalok újabb  ezrei csatlakoznak hozzájuk részben a szélsőséges ideológia, részben a nyomor és csalódás hatására.

Az amerikaiak iraki kivonulása is jócskán hozzásegített ehhez. Terroristák ezrei találták magukat ellenség nélkül és elkezdték az új terepek keresését. Az az óriási gyakorlat, amit az iraki háború tíz éve alatt szereztek, hozzásegítette őket, hogy az új harci terepeken gyorsan akklimatizálódjanak, új szervezeteket hozzanak létre és “működni” kezdjenek.

A közeli napokban, került fel a Youtube-ra egy videó, melyen 70 levágott fej volt látható. Bár a felvételt szokatlanul gyorsan eltávolították, azok, akiknek ez a feladatuk, mégis láthatták és megérthették belőle, hogy mire lehet számítani a dzsihádtól.

És bár jelen pillanatban sem  Szíria,  sem Libanon nem jelent közvetlen terrorfenyegetést Izrael számára, az izraeli katonai hírszerzés úgy véli, hogy 2014-ben a nemzetközi dzsihád az első öt veszélyforrás egyike. A szervezet folyamatos erősödése, a harcosok nagy száma, valamint a szinte korlátlan mennyiségű fegyverkészletük, illetve motiváltságuk  ezekben az országokban új katonai problémát jelent Izrael számára, amely a biztonsági erők jelentős részét leköti az elkövetkezendő években.

Ezeknek a dzsihádista szervezeteknek ugyanis  nincsenek állandó intézményeik, bázisaik, raktáraik, mint például  a Hamasznak, vagy a Hezbollahnak, így egy terrortámadás esetén nincs mi ellen irányítani a válaszcsapást.

Mivel ezen csoportok soraiba majdnem lehetetlen beférkőzni, ezért a hírszerzési tevékenység egyre inkább az internetre tevődik át, ugyanis a nemzetközi dzsihád jelenléte az internet világában kifejezetten feltűnő. Az interneten keresztül tartanak egymással kapcsolatot, gyűjtenek pénzt, szerveznek be új harcosokat, adnak gyakorlati tanácsokat szervezésben bombakészítésben, harci technikában stb.

A problémát még az is fokozza, hogy a dzsihádot (szent háború) hirdető szervezeteken belül sincs egység. Friss értesülések szerint Szíriában az al-Kaida és az “Iszlám Állam Irakban és Al-Samban” (DAAS) fizikailag is támadják egymást. Az al-Kaida el akarja érni, hogy a DAAS hagyja el Szíriát és térjen vissza Irakba,  hogy a terepen egyeduralkodóvá válhasson. Az ilyen “közjáték” azonban egyedül Aszadnak kedvez, aki ezt ki is használja.

 

2014. február 16.

Mohamedtől Arafatig… az izraeli-palesztin “béketárgyalások” margójára

6 jan

A Bali szigetén 2002. október 12-én történt hármas robbantásos merénylet – melynek során 202 személy vesztette életét és 300 volt a sérültek száma – (jelzem, hogy küzöttük egyetlen zsidó sem volt)  egyik elkövetője, Amorzi Nurhasym,  miután a bíróság halálra ítélte, az utolsó szó jogán a következőket mondta:

“Khaybar Khaybar ya yahud, Jaish Muhammad sa yahud!” Vagyis: “Zsidók, emlékezzetek Khaybarra! Mohamed hadserege visszatér és megsemmisít benneteket!”

A mondás eredete Mohamed idejére vezethető vissza, amikor is a Mekka és Mekka körül élő törzsek körében terjesztette az iszlám vallást. Próféciáinak több törzs is ellenállt, köztük a Quraish törzs is, mely az összes közül a legnagyobbnak és legerősebbnek mondhatta magát és nem utolsó sorban Mohamed maga is ebből a törzsből származott. [Azoknak a törzseknek, amelyek Itrib (ma Medina) város körül élő zsidó törzsekkel kereskedelmi kapcsolatban álltak és részben átvették szokásaikat, az egyistenhit nem volt idegen, így Mohamed tanai többségüknél értő fülekre találtak, így velük megnemtámadási szerződést kötött.]

A zsidó törzseket (Kainuka, Alfation, Nacsir) megtámadta és minden vagyonukat elvéve, a területről elűzte. A Karayta törzset körülzárta, akik végül is szabad elvonulást kértek, amit Mohamed megtagadott, ugyanakkor döntőbírónak kinevezett egy harcokban edzett arab törzsfőt, aki úgy döntött, hogy a férfiakat meg kell ölni, a nőket és gyerekeket pedig el kell adni rabszolgának. A döntés utáni napon Medina piacán hétszász zsidó férfi fejét vágták le és testüket egy előre megásott árokba dobták.

E módszert a muzulmán önkényurak példa értékűnek tekintették és éltek is vele a történelem folyamán, egészen az utóbbi időkig.

Mohamed tisztában volt a Quraish törzs erejével és azt is felmérte, hogy egy esetleges harcban vesztésre áll, így tárgyalásokba bocsátkozott, melynek során számos – köztük vallási – engedményeket tett, majd megnemtámadási szerződést kötött velük A szerződés a városról, Hudaybiyyah-ról kapta nevét és így vonult  be a történelembe. (Megjegyzendő, hogy két évvel a szerződéskötés után, nagy hadsereg élén elfoglalta Mekkát.)

Mit kapott ezért cserébe? Rengeteget!

Először is fegyverszünetet, ami elegendő időt biztosított számára az erőgyűjtéshez, valamint szabad kezet a maradék zsidó törzsek elűzésére.

Így az Arab félszige legnagyobb zsidó közössége – a Kaybari – sem menekülhetett. Igaz,  hogy előzőleg velük is fegyverszünetet kötött, de a Hudaybiyyah-i szerződéssel a háta mögött felmentve érezte magát. Katonái a földjeiken dolgozó, fegyvertelen zsidókra támadtak. A földek nagy részét felégették, majd körülzárták a zsidó közösséget, akik alig egy hónap után megadták magukat. A többséget elűzték, néhányuknak viszont megendedték, hogy a maradék földet megműveljék, a terményt betakarítsák. Mindezt azzal a feltétellel, hogy lemondanak a föld tulajdonjogáról. (A Khaybar-i megadási feltételek is bekerültek az iszlám jogba. Így jött létre a “dzsimi” (alattvaló) –  azok a népek, csoportok, akik megadván magukat, iszlám fennhatóság alá kerültek.)

Az írás elején idézett fenyegetés napjainkban is hallható. Hallható minden Ramadán ünnepen, ezt kiabálták 2010-ben a “gázai blokád megtörésére” érkezett Mavi Marmara fedélzetéről…

De mindez jelentéktelen ahhoz képest, amit 1995. augusztus 6-án Arafat Kairóban, a El-Azar Egyetemen megtartott beszédében mondott. Hallgatóinak arról számolt be, hogy – számos fenntartása ellenére – miért is írta alá az Oslo-i egyezmént? Beszéde során töbször is párhuzamot vont Oslo-i és a Hudaybiyyah-i szerződés tartalma között, amit azzal indokolt, hogy mindkét szerződés lényege az időnyerés, hogy később, jobb pozícióból folytathassák a harcot.

Oslo-i szerződés aláírása*

 

Beszédét a következő szavakkal zárta: “Ha az izraeliek azt hiszik, hogy számunkra nincs más alternatíva a tárgyalásokon kívül, idővel rá fognak jönni, hogy tévednek.”

2014. január 6.

Kép forrása: Goggle

%d blogger ezt kedveli: