Archívum | május, 2019

Ortodox, vagy ultraortodox…de kik is ők valójában?

23 máj

 

Az alábbi írással egy régi, tulajdonképpen magammal szembeni adósságomat kívánom törleszteni, ugyanis olvasva a világsajtót, ezen belül is a kelet-európait, de bizonyos mértékben az izraelit is, szembetűnő, hogy mennyire nincsenek tisztában – még a témával behatóbban foglalkozók sem –  hogy ki ultraortodox zsidó és ki nem.

Nem tesznek különbséget ultraortodox és ortodox között. Ha fekete öltözetű zsidót látnak, szinte azonnal kikiáltják ultraortodoxnak.

Pedig a szivárvány nem foglal magába annyi árnyalatot, mint ez a látszólag fekete-fehér világ.

Sok hónapja foglalkoztatott a gondolat, hogy lehetőleg minél rövidebben, de még az érthetőség határain belül felvázoljam, hogyan is néz ki ez az ultraortodox világ. De pontosan mindig a rövidség igénye riasztott vissza, tudva, hogy ha az összes ide tartozó csoportot be kívánom mutatni, az kimeríti egy nagyobb lélegzetű könyv terjedelmét is.

Mégis megkísérlem. Azt azonban le kell szögezni, hogy az alábbiakban csak Izraellel foglalkozom, hiszen ezt ismerem hosszabb ideje és közelebbről. No, meg azért is, mert a világ más részén élő ortodox/ultraortodox közösségek élete nem feltétlenül azonos az izraeliével.

Talán célszerű azzal kezdeni, hogy megpróbáljuk meghatározni, mit jelent ortodoxnak, illetve ultraortodoxnak lenni?

Az ortodox zsidók életét a Sulhan Aruch (zsidó vallási törvénytár) határozza meg. Ez nem mond ellent az őket körülvevő környezet  el -és befogadásának. Azaz állami oktatási intézményekben (is) tanulnak, igénybe veszik az állami intézményeket és szolgáltatásokat, betartják az állam törvényeit, katonai szolgálatot teljesítenek stb.

Az ultraortodoxok fő vezérelve szintén a Sulhan Aruch, de ehhez társulnak a hagyományokból eredő szabályok, amelyek származási helytől, kötődéstől függően különbözőek is lehetnek.

Sarkosan fogalmazva, az ortodoxok szerint – ami nem tilos, az szabad, az ultraortodoxok szerint – ami nem szabad, az tilos.

Az ultraortodoxok elzárkóznak az őket körülvevő világtól és elvárják, hogy ez a külvilág ne szóljon bele az életükbe. Bevásárlásaikat a lakókörzetük üzleteiben intézik, az ott praktizáló orvosokat látogatják. Persze rákényszerülnek az állami egészségügyi szolgáltatásokra is. Ilyenkor, az esetek túlnyomó többségében, csak olyan helyeket látogatnak, amelyek elvárásaiknak megfelelnek.

Az állami oktatási intézményeket nem veszik igénybe. Jesivákban tanulnak, ahol egyáltalán nincsenek közismereti tárgyak. Ebből következik, hogy ha szándékukban is állna munkába állni, csekély az esélyük bejutni a munkaerőpiacra. A hatóságokkal nem működnek együtt és nem egy esetben köztörvényes ügyeik sem jutnak azok tudomására.

Egy ultraortodox háztartásban nincs televízió és a vallási tárgyuakon kívül nincsenek könyvek. Csak olyan “kóser” mobil telefont használnak (internet kapcsolat, Twitter nélkül) amit a közösség vezetője jóváhagyott.

Életterük többnyire nem terjed túl a lakóterületük határvonalán. A való világtól szinte hermetikusan elzárva élnek, ennek következtében többnyire fogalmuk sincs az őket körülvevő világról.

Feltétlenül szót kell ejteni a jesivákról. Izraelben, vagyis ahogy a modern Izrael kikiáltásáig nevezték: Palesztinában, a második világháborút megelőzően is működtek jesivák. Ezek azonban a közelébe sem jöttek a nagyhírű európai jesiváknak, amelyek tanáraikkal és tanulóikkal egyetemben elpusztultak a holocaustban.

Ilyen előzmény után természetesnek tűnt, hogy a maroknyi megmaradottaknak az újonnan megalakult zsidó állam biztosítsa a legzavartalanabb elmélyülést a Tóra-tanulásban.

Tehát az egész jesiva “ügy” David Ben-Gurionnal kezdődött. Ben-Gurion és a litván Schach rabbi között született meg az egyezség a jesiva növendékek jogállásáról. Ennek értelmében mentesülnek a katonai szolgálat alól és tanulmányi idejük munkaviszonynak számít. Erre az időre állami támogatást élveznek, a jesivát fenntartó alapítványi hozzájárulások kiegészítéseképpen.Tárgyi időszakban 28 jesivában összesen 400 fiatalról volt szó, ők az akkori 600 ezer fős zsidó lakosság 0.07%-át jelentették.

Egy 2015-ös statisztikai adatok szerin: 1400 intézményben összesen 108.300-an tanultak. A jesivákban – 18 éves kortól a nősülésig – 35.700-an, a kolelekben – nősüléstől 67 éves korig – 72.600-an. 155 alacsonyabb oktatási intézményben – heder, kis-jesiva – 17.700-an tanultak. Ez összesen 126 ezer fő, a 6 millió 370 ezres zsidó lakosság 2.08%-a.

Az ultraortodoxia egyik “alcsoportja” a haszidizmus.  

A haszidizmus filozófiai rendszer, amely vallási megközelítésben ad választ az egyszerű emberek szociológiai, társadalmi problémáira.

A haszidizmus megalapítója Bal Sem Tov (1698-1760) és tanítványai dolgozták ki ezt a filozófiai rendszert, amely szerint:

  • az Örökkévaló előtt nem a tudás, nem a törvények betartása, hanem a felé irányuló, odaadó szeretet és hűség a fontos. A vallásos életmód, a sok rituális előírás lényege az Örökkévaló szeretete.

  • az Örökkévalót nem önmegtartóztatással, szomorúsággal, hanem örömmel, tánccal kell szolgálni.

  • a zsidó nem csak a Tóra parancsolatainak betartásával szolgálja az Örökkévalót, hanem minden hétköznapi cselekedetével is.

A haszidokat két nagy csoportra lehet osztani, u.m. askenáz (európai) és szefárd (keleti származású) zsidók.

Mindkét ág számos alcsoportra oszlik. Szefárdok pl. a jemeniek, akik hagyományaikban, szokásaikban, imarendjükben sokban különböznek a többiekről.

Az askenázoknál az 1920-as években alapították az eda ha-haradit közösséget magyar és lengyel (stetl) származású zsidók . Ide sorolhatók a Szatmár, a Toldot Áron, a Naturei Karta. Ezek harcos anti-cionista csoportok, amelyek nem fogadják el a modern Izrael létjogosultságát. Felfogásuk szerint a zsidó államot csak a Messiás eljövetele után lehet megalapítani. Az állam életében nem vesznek részt, nem szavaznak…

A többi ágazatra sem jellemző a harcos cionizmus, azonban ők kisebb-nagyobb mértékben hajlandóak elfogadni a zsidó államot és többé-kevésbé együtt is működnek azzal.

A nagyobb közösségek – a Gur, a Vizsnyic, a Belc mellett vannak egész kicsik is, mint az erlói (egri) vagy a Dusinszki (nyitrai) haszidok.

A haszid ultraortodox társadalom autoriter irányítás alatt áll. A haszid közösség vezetője a rebe (admor). A litvánok (ultra-ortodoxok) esetében akár a jesiva vezetője, vagy akár egy kisebb közösség (hacer) feje áll a közösség élén. Szavuk a születéstől a halálig, az élet minden területén döntő. A közösség tagjai tanácsért, döntésért csak hozzá fordulnak és a hallottakat minden gondolkodás nélkül követik.

Van két nagy közösség, amely bizonyos értelemben átmenetet képez az ultra-ortodoxia és a haszidok között azért, mert különböző okokból nincs admor a közösség élén. Ez a két csoport a Chabad és a Breszlev. (A Chabadnál az utolsó rebe halála óta, a breszlevi haszidoknál az alapító Nachman (1772-1810) rabbi halála óta. Ez mindkét esetben az jelenti, hogy nem csak egy személy hatása érvényesül.)

      Dusinszki esküvő

Az ultraortodox/haszid közösségek, az elzárkózás ellenére is, többnyire aktívan részt vesznek az ország politikai életében. Az askenáz ultra-ortodoxok pártja az Agudat Israel, az askenáz haszidoké a Degel a Tora. A szefárdoké a Sasz. (Az érdekesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a Sasz létrejöttében döntő szerepe volt a már fent említett litván Schach rabbinak.)

Természetesen e pártok politikai életében a demokráciának semmilyen szerepe nincs, a képviselő jelölteket a közösségek vezetői jelölik ki és a közösségek tagjai csak az ő listájukra szavaznak. Ez stabil 11-17 fős képviselői létszámot jelent a Kneszetben. ( jelenleg 16 fő)

Az ultraortodox/haszid pártok a politikai oldaltól függetlenül, szinte minden eddigi kormányban részt vettek, nem egyszer a mérleg nyelvének szerepét játszva. Ezt a szerepet bőségesen megfizettetik. (A jelenleg folyó kormányalakítás kapcsán is – mint eddig mindig – megfigyelhető, hogy a törvényhozásban elfoglalt nagyságrendjükhöz képest túlzott igényeket támasztanak miniszteri, miniszter-helyettesi posztok betöltésére.)

Az ultraortodoxok többsége nem dolgozik, csak különböző szintű jesivákban tanul. A haszidok közül sokan dolgoznak és katonai szolgálatot is teljesítenek, más részük csak tanul. (A Statisztikai Hivatal legfrissebb jelentése szerint az ultraortodox/haszid férfiak 50%-a dolgozik.)

Ebből következően, joggal vetődik fel a kérdés, miből élnek?

Tulajdonképpen állami támogatásból, (bár ez az utóbbi időben változáson ment keresztül) valamint a nem csekély adományokból. Az adományok túlnyomó része külföldi közösségeiktől származik, illetve hivatásos adomány-gyűjtőik által megszerzett külföldi támogatásból.

A Ben-Gurion-Schach egyezményben szerepel, hogy a tanulási idejük munkaviszonynak számít, tehát ezért bért kapnak. Ennél a témánál érdemes kicsit elidőzni. Ugyanis az állami támogatás nem személyre szóló, ugyanakkor létszámfüggő. Röviden: az állami támogatás csakúgy, mint az adomány a jesiva számláján jelenik meg. Ezért az intézmény vezetőjének érdeke a minél magasabb tanulói létszám. Az állami támotatás és az adományok útjának követésére csak az utóbbi időben történtek lépések.

Az adományokból és az állami támogatásból befolyó összegből tartják fenn a jesivát és juttatnak az ott tanulóknak egy nem túl magas összegű (a minimálbérnél szinte mindig alacsonyabb) csekket. Ezen kívül támogatást kaphatnak egy, az erre a célra létrehozott közösségi szervezettől (GAMAH). Hétvégeken és ünnepekkor van szervezett élelmiszerosztás is.

Fel lehet tenni a kérdést, hogy a többségében sokgyerek családok hogyan tudnak megélni ebből? A válasz: nagyon nehezen.

Ezért van az, hogy az ultraortodox családok túlnyomó többsége a statisztikai szegénységi küszöb alatt él. Megjegyzendő, hogy ultraortodox/haszid körökben szinte kizárólagos a készpénz forgalom. Ennek egyik oka, hogy vagy egyáltalán nem rendelkeznek bankszámlával, vagy az egyenlegük miatt a banktól nem kapnak hitelkártyát. A másik, nem kevésbé lényeges ok, az adóhatóság kijátszása.

Érdemes talán áttérni egy másik – a nyilvánosság előtt talán legtöbbet tárgyalt – kérdésre és  a továbbiakban a katonai szolgálattal kapcsolatos problémát venni górcső alá

Viszonylag gyakran látni a televízióban erőszakos, túlnyomórészt “spontán” tüntetésekről  szóló beszámolót Jeruzsálemből, ahol ultraortodoxok a katonai szolgálat ellen tiltakoznak.

Nem túl régen derült fény arra, hogy ezek az u.m. spontán tüntetések szinte katonai precizitással vannak szervezve. Az egyik tüntetésen a rendőrök kiemeltek a tömegből néhány hangadót és ennek kapcsán felvették a kapcsolatot a jesivájukkal. Pár perccel a beszélgetés után arra lettek figyelmesek, hogy a tömeg feloszlik, amiből egyenesen következik, hogy nem csak az oszlatás, de a tüntetés szervezése is felülről irányított.

A tüntetések résztvevői az u.n. jeruzsálemi frakcióhoz tartoznak. Számuk néhány ezer főre tehető és vezetőjük, Auerbach rabbi nemrég hunyt el.

A közösség tagjai az ultraortodox világ szélsőségesei.

jeruzsálemi frakció – tüntetés a bevonulás ellen

A háttérben azonban nem csak államellenesség áll, hanem az ultraortodox világon belüli harc a befolyásért.

Az egész ultraortodox bevonulási procedúra leegyszerüsítve a következő: Az illető megkapja a behívóját, elmegy a sorozóirodába. Ott aláír egy nyomtatványt és mehet haza. A jeruzsálemi frakció ezt is állami beavatkozásként értékeli és még aláírni sem hajlandó. Aztán, ha valamelyikük néha belebotlik egy igazoltatásba, vagy külföldre szándékozik utazni és útlevél ellenőrzéshez járul, azonnal kiderül, hogy szolgálatmegtagadó. Ott helyben átadják a katonai rendőrségnek, akik az előállítás után megpróbálják meggyőzni, hogy írja alá a nyomtatványt. Ez általában nem sikerül, ilyenkor az illetékes tiszt rövid elzárásra ítéli. Átszállítják egy katonai börtönbe, ahol egy-két heti “nyaralás” után általában aláír. Csak elvétve kerül a delikvens katonai bíróság elé.

A fent leírt esetben a jeruzsálemi frakció azonnal az utcára vonul és általában sikerül a jeruzsálemiek életét megkeseríteniük.

Vannak azonban tényleges fegyveres katonai szolgálatot teljesítő ultraortodoxok is. A lényege a dolognak az, hogy ez minden esetben egyéni döntésen alapul és a bevonulók általában nem a mainstreamből kerülnek ki, hanem olyanokból, akik valamilyen okból kihullottak az oktatási keretekből, vagy egyéb beilleszkedési problémával küzdenek.

Társadalmi beilleszkedésükhöz a katonaságtól és erre alakult társadalmi szervezetektől kapnak segítséget. Ennek ellenére pokoli nehéz utat járnak be, mert gyakorlatilag minden ismeretük hiányzik, ami az élethez szükséges.

Csak érdekességként  említem, hogy nem túl régen járta be az izraeli sajtót az a hír, hogy az egyik szatmári rebe (jelenleg hat van) egyik unokáját az izraeli hadsereg tisztjévé avatták.

                                     A szatmári rebe unokája 

Sokkal kevesebbet, mondhatni, hogy semmit, nem lehet hallani azokról a fiatalokról, akik a katonai szolgálat teljesítésének vállalásával elvesztik az addig biztosnak hitt családi hátteret – akiket kitagad a család. Ha közkeletű kifejezéssel akarok élni, azt mondhatom, hogy egyik pillanatról a másikra halmozottan hátrányos helyzetűvé válnak, akiknek meg kell birkózni a család elvesztésével, ugyanakkor be kell hozni a lemaradásukat, amely a közismereti tárgyak hiányából adódik, be kell illeszkedniük egy nyitott – számukra addig ismeretlen – világba…mindezt 18 évesen!

Izraelben az általános hadkötelezettséget törvény írja elő. Elvben ez alól senki nem húzhatja ki magát. Az is természetes társadalmi igény, hogy épkézláb emberek ne társadalmi juttatásból – ami nem más, mint a többség adójának egy igen tekintélyes része –  tartsák fenn magukat.

Ami viszont nem természetes, az a változást szorgalmazók hozzáállása. És itt elsősorban is a törvényalkotókra gondolok. Ugyanis a modern Izrael 71 éve alatt egyetlen kormány sem tudott felmutatni kivitelezhető programot. És most, amikor a téma kritikus szintre ért, még mindig csak “tűzoltás”-ban gondolkodunk.

Meggyőződésem, hogy a “Furkósbottal Európába” szemlélet, a frázispufogtatás nem járható út.

Ezzel szemben, átlátható törvények mellett, olyan körülmények kialakítása szükséges, amely részben kényszerítő erővel hat, részben lehetőséget biztosít, ugyanakkor nem sérti vallási elkötelezettségüket.

Egyetlen modern hadseregtől, ahol a tisztnek – képletesen szólva – a laptop a fegyvere, sem várható el, hogy nagy tömegben, képzetlen fiatalokkal töltse fel az állományt (nem véletlen, hogy a sorozáson megjelentek közül szinte senki bevonulására nem tartanak igényt).

A változó világot nem tudomásul venni, több, mint vétek. A világ pedig rohamléptekkel változik. Néhány jóhírű, u.n. nagy jesiva vezetői is megértették az idők szavát. Ezekben a tanterv részét képezi a közismereti tárgyak oktatása, a tanulás melletti szakmásító tanfolyamok…

Természetesen a hadsereg kötelékén belül is lehetőség kínálkozik a továbbtanulásra (elsősorban olyan területen, amelyre a katonaságnál szükség van) és a már bevonultak támogatását felvállaló szervezeteken keresztül is megvalósítható a képzésen való részvétel.

Véleményem szerint azonban ezt átfogóan, jól kidoglozott, hosszútávú programmal, az államnak kell felvállalnia.

23/05/2019

Reklámok

Rendhagyó gondolatok a Függetlenségi Nap alkalmából…

8 máj

71 éve, május 14-én, (a héber naptár szerint Ijjár 5.) az idei polgári évben május 8-9.*  történt Izrael földjén az első modernkori csoda. Megalakult Izrael állama!

Megalakulását Herzl Tivadar és más cionisták áldozatos munkáján kívül nem kis részben a hatmillió áldozat vére, valamint a világ és benne elsősorban Európa rossz lelkiismerete tette lehetővé.

Most – a protokoll szerint – fel kellene sorolni, hogy Izrael ezen időszak alatt honnan, hová jutott. Gazdasági, társadalmi, kulturális vívmányai mellett szót kellene ejteni kiterjedt külkapcsolatairól…tegyék ezt meg helyettem politikusaink, hivatásos szónokaink. Én – nem először – a másik utat választom.

74 évvel a koncentrációs lágerek, a megsemmisítő táborok felszabadulása és 71 évvel az állam kikiáltása után még mindig számosan vannak, akiknek megemészthetetlen falatként, mindkét dátum a torkán akadt. És létszámuk egyre csak gyarapszik.

Felfoghatatlan számomra, hogy számos európai ország, amelyik Izraellel kiegyensúlyozott kapcsolatot tart fenn, elvben a hazai zsidóságát is támogatja, teljes mellszélességgel és kurzustörténészei hathatós támogatásával igyekszik történelmi tények meghamisítására.

És, ha mindez nem lenne elég szégyen, még a területén történő – bevándorlók által elkövetett – antiszemita atrocitásokat, Izrael ellenes megmozdulásokat is igyekszik eltussolni. Mindezt, az internet korában!?

Vajon, mit reagál a német kormány arra a neonáci felvonulásra, melynek fő szlogenje a “soha többé Izraelt”? Vajon a francia földön elkövetett, kifejezetten származási-vallási indokból végrehajtott gyilkosságok elkövetői számára miért mentség a “kábítószer hatása” (ami egy közlekedési balesetnél súlyosbító körülménynek számít).

Miért kéri ki magának a lengyel kormány, hogy polgárai az anyatejjel szívták magukba az antiszemitizmust, amikor csak a minap égetett valaki köztéren olyan bábut, melyre régi, zsidó származású közéleti személyiség arcképét tűzte fel?


Hogy Amerikában és az Egyesült Királyság területén a “baloldal”** nyíltan zsidózik, nyíltan fröcsög Izrael ellen, már említést sem érdemel.

A kérdések kérdése számomra az, hogy ehhez miért asszisztál a diaszpóra zsidósága?

Természetesen tudomásul veszem, mint tényt, de senki ne vegye zokon, ha mélységes felháborodásomnak adok hangot, amiért S. Lauder úr, a Zsidó Világtanács Elnöke éppen Izrael születésnapját “tisztelte” meg azzal, hogy egy erősen politikai ízű, de vallási köntösbe bújtatott támadást intézzen Izrael kormánya ellen.

A kijevi zsidó fórum előtt elhangzott beszéde nem más, mint a galuti zsidóság körében végzett tevékenység kudarcának hárítása.

Lauder úr az amerikai zsidóság egyre gyorsuló beolvadásából eredő problémát vetíti ki Izrael és a galut kapcsolatára.

Őt hallgatva, felmerül a kérdés: vajon tényleg ennyire nem ismeri Izrael belső életét, vagy ennyire a jelenlegi kormányt akarja lejáratni? A kérdés természetesen nem csak Lauder úrnak szól!

Azt tudomásul kell vennie a szétszórattatásban élő zsidóságnak, hogy Izrael állam diplomáciai tevékenysége elsősorban az állam érdekeit kell szolgálja és ez, szükségszerűen, nem mindig halad párhuzamosan a galuti zsidóság érdekeivel.

Azt azonban – bármikor és bármilyen kormánya is volt Izraelnek – senki nem vetheti az állam szemére, hogy különböző hátterű közösségeket a másik rovására támogatott volna.  

Lauder úr leegyszerűsíti a kérdést azzal, hogy a diaszpóra zsidóságát liberálisnak, az izraelit ultra-ortodoxnak minősíti, holott mindkét oldal ennél sokkal sokszínűbb.

Nem először hangzik el, – de mindig kiváló időzítéssel –  hogy Izraelnek többet kellene tennie a diaszpórában élőkért. Az már kevesebbszer, hogy mit kéne tenni saját magukért.

Kitekintve a világ országaira, azt kell mondjam, hogy soha még annyira igaz nem volt a dal, miszerint אין לי ארץ אחרת…vagyis, nincs másik országom…Nincs más országa az izraeli “baloldalnak” sem és – akármennyire is megpróbálja elhitetni magával az ellenkezőjét – a diaszpóra zsidóságának sem.

Ha ezt minden egyes zsidó megérti, ha nem politikai nézetei alapján alkot véleményt, akkor azzal a tudattal dőlhetünk hátra, hogy van egy hely a világban, ahol OTTHON vagyunk!

חג עצמאות שמח למדינת ישראל

ו

שלום לך ארץ נהדרת

 

https://www.youtube.com/watch?v=DgvmC-F5jsE

 

* napnyugtától-napnyugtáig

** Nem, egyáltalán nem véletlen, hogy idézőjelbe került a baloldal. Ugyanis ez a “baloldal”  elvetett minden baloldali értéket és tevékenységét kizárólag az emberi jogok védelmében fejti ki. De még ezt is hamis módon, ugyanis kettős mércével mér.

 

08/05/2109

A holocaust emléknap ürügyén, avagy…

1 máj

a galuti zsidóság a damaszkuszi úton

 

Ismét eltelt egy év. Ezt abból is lehet tudni, hogy Izraelben is elérkezett a vészkorszak rémségeire, áldozataira, hőseire történő emlékezés napja.*

Számos meg -és visszaemlékezést lehet hallani-olvasni a történtekről. Sajnos, egyre kevesebbet a borzalmak szenvedő alanyaitól, hiszen számuk vészes gyorsasággal apad. Ezen sorok írásakor Izraelben 212 ezer túlélőt tartanak nyilván, közülük naponta 40-re tehető az elhalálozottak száma.

Nyilvánvaló, hogy állami megemlékezésre évi egy alkalommal kerül sor, ez azonban nem mentesíti az államot, hogy a még köztünk élők mindennapjait folyamatosan kövessék, hogy a szükséges segítséget megkaphassák. Ezen a téren Izraelnek is van tennivalója.

Más ünnep- illetve emléknap kapcsán is kifejtettem már azon véleményemet, hogy évek-évtizedek múltával képtelenség újat mondani. Éppen ezért – és ez alól magam sem vagyok kivétel – minden évben újra és újra elsiratjuk nem csak a – néha meg sem ismert – családtagjainkat, de könnyet ejtünk a 20. század sötét napjait túlélt, sokszor testben is, de lélekben mindenképpen megtört szeretteinkért. Mind a hat millió testvérünkért. Valahol lelkünk mélyén magunkat, a háború után született generációt is, hiszen génjeinkben hordozzuk az ősök félelmét, melyet felfedezünk még unokáinkban is.

לא לשכוח ולא לסלוח!

Nem felejtünk és nem bocsátunk meg! Bocsánat egy elmebeteg diktátor és ideológiáját kiszolgáló csatlósainak nem jár! Felejteni, az ősökkel szemben, erkölcstelen!

Tegyük fel, – kizárólag a feltételezés szintjén – hogy több, mint hét évtized távolából – felmerül a megbocsátás. Kinek? Szánjuk talán a matuzsálemi kort megélt nácit/nyilast, mert utána jártak ténykedésének és bíróság elé állították? Sirassuk a kora miatt? Ő talán érzett szánakozást a gázba hurcolt gyerekekért, aggastyánokért?

Meggyőződésem, hogy az ítélet üzenetet hordoz és elsősorban a szellemi örökösöknek szól!

Felejteni – ismét csak feltételes módot használva – képtelenség. Ahogy említettem, az elpusztítottak megtagadása lenne. De van egy másik ok is. Ami nem más, minthogy lépten-nyomon – és ahogy az idő telik egyre nagyobb vérszemet kapva – szembejön a kurzus-történészek általi történelemhamisítás, a holocaust relativizálása és nem ritka az áldozathibáztatás sem.

 

Természetesen a jelenség nem újkeletű. Nyugodtan kimondható, hogy egyidős a háború befejezésével és felelősség terhel minden, ‘45 után hatalmon lévő kormányt, amelyik képtelen volt szembenézni a múlt bűneivel. Nem kell összeesküvés elméletet gyártani ahhoz, hogy – mai tudásunkkal természetesen – lássuk, a szembenézés elmaradása nagyrészt tudatos volt.

A vészkorszak alatt szinte teljes egészében megsemmisültek a nagyhírű európai jesivák, tanáraikkal, diákjaikkal együtt. A tanítók hiánya, a felszabadulást követő, államilag kódolt vallásellenesség és a zsidóság zömének feltétlen lojalitása a felszabadítókhoz** azt eredményezte, hogy a zsinagógák kiürültek. A szocialista táboron átfutó rendszerváltás alkalmával azonban a megmaradt rabbik, a zsidó szervezetek nem mindenhol tudták megragadni az alkalmat az újraszerveződéshez.

Mire észbe kaptak, hogy valamit tenni kéne ahhoz, hogy a diaszpóra zsidósága fennmaradjon, elfogytak a hívek. Hívek nélkül pedig nincs létjogosultság. Patthelyzet, amelynek egyelőre nem látszik a megoldása.

És megoldás addig nem is várható, amíg a galuti zsidóság nem képes, vagy talán nem is akar szembenézni az idők változásával. Hosszú ideig a nyugati zsidóság kivételes helyzetben volt a kelet-európaihoz képest, hiszen vallásgyakorlásában nem korlátozták, ez a különbség a szocialista tábor összeomlásával megszűnt.

Mi sem szemlélteti jobban a különbség elmosódását, minthogy a nyugat-európai és amerikai zsidó közösségek tagjait ért támadások ma már napi szinten szerepelnek a hírek között. Amerika zsidósága pedig ennek ellenére görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy ők mások, mint európai társaik. Nemrég, a közösségi épületek, zsinagógák védelmével kapcsolatban nyilatkozta egy amerikai rabbi, hogy “a zsinagóga nem repülőtér” – ezzel utasítva el annak védelmét.

A teljes diaszpóra zsidóságának, a közösség minden egyes tagjának, óriási a felelőssége abban, hogy milyen módon viszonyul Izraelhez. Alapvetően fogalmi szinten kellene rendet teremteni, mert amire a baloldali liberáis gondolkodást (ami sem nem baloldali, sem nem liberális) magukénak vallók azt mondják, hogy “Izrael jogos bírálata”, az nem más, mint ami ellen elvben harcolnak. Színtiszta antiszemitizmus – mégha furcsán is veszi ki magát zsidók esetében. De erre is volt már példa a történelem során.

És, bár az alábbi esetnek nem Európa adott otthont, Európa is “büszkélkedhet” néhány, azonos nézeteket valló “tanítóval”.

Az idei Peszach előestéjén, “Széderre” hívta Chicago “Tzedek” zsinagógája dr. Omar Barghutit, a BDS mozgalom alapítóját. Mivel az illető persona non grata az Egyesült Államokban, így a modern technika igénybevételével, skype-on tartotta meg előadását. Mi másról is szólhatott beszámolója, mint az izraeli arabok, a magukat palesztinnak nevező “területi” arabok Izrael általi elnyomásáról…

A “Tzedek” közösség alapítója Brant Rosen reform rabbi a következőket mondta a gyülekezetének: A palesztinok mindennapi élete súlyosan korlátozva van Izraelben és a “megszállt” területeken – ez azonban nem kerül az újságok címlapjára. Felhívta a figyelmet arra, hogy komolyan fontolóra kell venni az Izraelbe történő utazás beszüntetését, ezzel vállalva szolidaritást a palesztin néppel.

Tényleg, vannak fontolóra veendő dolgok. Elsősorban is a diaszpóra zsidóságának nem ártana magáévá tenni azt a bölcs mondást, hogy “ha segíteni nem tudsz, legalább ne árts”!

Mert elnézve a diaszpóra zsidóságának jövőjét  – és ismerve Európa múltját – kétségek merülnek fel a tekintetben, hogy Izraelen kívül létezik-e a Földön másik ország, amelyik nemhogy hazát adna, de legalább szállást kínálna a rászorulóknak?!

01/05/2019

* Izrael a varsói gettófelkelés, 1943. április 16. (כ”ז בניסן) dátumához- ami az idei évben május 2-ára esik) igazítja az emlékezést.

** A félreértések elkerülése végett meg kell jegyezni, hogy a felszabadítás tényén nincs mit vitatni. A rendszer működése viszont már az első koncepciós perek alkalmával világossá kellett, hogy váljon.

%d blogger ezt kedveli: