Amikor Izrael szóba kerül, az esetek többségében az alig több, mint 60 éves eseményre, az állam megalakulásának körülményeire asszociálunk. Ebben a témában különböző nézetek ütköznek, úgymint: Kellett-e, van-e létjogosultsága, és ha igen, miért pont azon a földrajzi területen?
A kérdést mindenki, még maguk a zsidók is másképp válaszolják meg, azt azonban senki nem vitatja, hogy a bibliai időktől éltek itt zsidók és talán azt sem, hogy a modern Izrael létrejöttét jóval megelőző időkben már létezett ezen a földön zsidó haza.
Nem szándékozom részletezni az ó -és középkori történelmi eseményeit, lényeg, hogy vannak olyan családok, – ha kis számban is – akik hitelt érdemlően bizonyítani tudják, hogy őseik a legszorongatottabb időkben sem hagyták el a Szentföldet. A történelem folyamán a Szentföldet korábban elhagyók leszármazottainak egy része kisebb-nagyobb időközönként és ugyancsak kisebb-nagyobb csoportokban visszatért. Nagyobb részük azonban továbbra is szétszórattatásban, a befogadó országban élt tovább, alkalmazkodva annak szokásaihoz, törvényeihez, ha úgy tetszik, kiszolgálva a mindenkori hatalmat még akkor is, amikor vallásuk gyakorlásában korlátozva voltak. A nagy számok törvénye alapján voltak, akik elhagyva vallásukat, feladva identitásukat, beleolvadtak az adott nemzet kultúrájába. Egy kisebb mag azonban minden megszorító intézkedés ellenére is kitartott hite mellett.
Ha tovább lapozunk a történelemben, a már eddig is nagy ugrásokat egy még nagyobb követi, nevezetesen a II. Világháborút megelőző évek, maga a háború és annak lecsengése.
Már a háborút jóval megelőző időszakban is megindult egyfajta alija a Szentföldre. Voltak, akik még jó időben elhagyták a befogadó országot, ami tulajdonképpen szülőhazájuk is volt egyben. Fontos kiemelni a szülőföld fogalmát, hiszen ezeknek az embereknek a leszármazottai a mai napig is számontartják gyökereiket, és – nagyon kevés kivételtől eltekintve – nemhogy nem szégyellik, de büszkén vállalják származásukat.
Az Európában felszínre került antiszemitizmusból következő zsidóüldözés szakaszosan ugyan, de folyamatosan lehetetlenítette el nem csak a halachikusan zsidóknak minősülők életét, de azokét is, akik legalább egy zsidó nagyszülővel rendelkeztek. A politika kreálta zsidók kivétel nélkül osztoztak a törvényeink szerint zsidóknak minősülők sorsában. Itt feltétlenül meg kell jegyeznem, -mert ez még ma is sok félreértésre ad okot – hogy a zsidó vallás nem ismeri a fél -illetve negyedzsidó fogalmát. A könnyebb érthetőség kedvéért álljon itt egy példa: Törvényeink alapján nem zsidó az, akinek apja, nagyapja zsidó származású, viszont vallásgyakorlástól függetlenül is zsidó az, akinek anyja zsidóként látta meg a napvilágot. Ide kívánkozik még magyarázatként, hogy az állam megalakulását követő első törvények egyike (hazatérési törvény) nem kizárólag a halachikusan zsidónak minősülőkre érvényes.
Amikor a modern Izrael problémáira keresem a választ, azt kell mondanom, hogy az egyértelműen az ENSZ BT határozatától datálódik, illetve attól a naptól, amikor az angolokban tudatosult, hogy belátható időn belül el kell hagyniuk a térséget. A Palesztinának, de a zsidók által Erec Jiszroélnek nevezett földdarab angol mandátumi terület volt, kevés zsidó és jóval több arab lakossal. Az összetétel 20:80% volt, az arabok javára. A zsidó települések a brit mandátum kezdetétől fokozatosan növekedtek, és míg 1917-ben csak mintegy 60.000, az 1920-as évek végére már 150.000 zsidó élt a területen. Az ebben az időszakban érkezett zsidók egy jó része vegyes településeken élt az arabokkal és nem ment ritkaságszámba, hogy részt vettek egymás ünnepein, családi rendezvényein. Ahol arab és zsidó települések egymás mellett jöttek létre, ott a zsidók által létesített iskolák befogadták az arab diákokat és a település orvosa ugyan úgy ellátta az arab betegeket, mint a sajátjait. Természetesen voltak tisztán zsidó települések is, így pl. Tel-Aviv, vagy a zsidók alapította mosavok, kibucok. Az eben az időben érkezett cionisták egy magja azon dolgozott, hogy brit és nemzetközi segítség igénybevételével helyreállítsa a Szentföldön a zsidó hazát. Nem sokkal később érkeztek azok a vallásos cionisták, akik mindenképpen Erec Jiszroélben akartak élni és meghalni. Voltak, akik cionizmusból, voltak akik vallási megfontolásból tértek vissza. A tisztán vallási alapon alijázók leszármazottainak egy része a mai napig sem fogadja el az államot, semmiféle formában nem veszi ki részét annak építésében, sőt egy kisebb mag ezen túlmenően még Izrael-ellenes tevékenységet is folytat. Az ő felfogásuk szerint nem szabad a Szentföldet benépesíteni vallástalan zsidókkal, és újabb államalapítás csak a Messiás eljövetelekor, a Templom újbóli felépítésekor lehetséges.
Az arab közösség mindent elkövetett, hogy fékezze a zsidó aliját, ami 1920-21-ben és 1929-ben addig soha nem látott méreteket öltött. Érkeztek zsidók, akik az európai aniszemitizmus erősödése elől menekültek, és jöttek több, szintén zsidóellenes muszlem országból. Az itt élő arabok nem voltak hajlandók elfogadni a bevándorlók számának növekedését, és azt sem, hogy egybefüggő zsidó tömb alakuljon ki, de igyekeztek megakadályozni még a különálló, kisebb települések létrehozását is. Az 1933-35. közötti nagy alijahullámban németországi és lengyel zsidók érkeztek, ekkor már az össznépesség egyharmada zsidó volt. Különösen a Németországból érkezettek révén a zsidók politikai és gazdasági ereje megnövekedett és ez indikálta, hogy az arabok végképp gátat akartak venni az újabb bevándorlásnak.
Megjegyzendő, hogy a bevándorlók által létrehozott települések – ellentétben a köztudatban elterjedt nézettel – nem rablott földterületen alakultak ki. A “földet” minden esetben megvásárolták arab tulajdonosaitól. Nem véletlenül tettem idézőjelbe a földet, ugyanis ezek részben sziklás, részben maláriasújtott, mocsaras területek voltak. Föld akkor lett belőlük, amikor a zsidó telepesek, többnyire kézi erővel a sziklákat kibányászták, a mocsarat lecsapolták. Nagyon sokan a pionírok közül életükkel fizettek, amiért nem vették észre a sziklák között megbúvó skorpiókat, de azoknak sem volt könnyebb dolga, akik a malária-szúnyogokkal álltak hadban. A lecsapolt területet eukaliptusz fákkal ültették be, elérve a talaj teljes kiszáradását. Miután ezek az előkészítő munkák befejeződtek, jöhetett a település tényleges kialakítása. Mivel ezeket kizárólag mezőgazdasági célra kívánták hasznosítani, legelső lépésként az öntözőrendszert kellett kiépíteni.
1936. áprilisában kezdődött és három éven át tartott az arab felkelés, ami azzal vette kezdetét, hogy az arabok a zsidó bevándorlás és földvásárlás teljes mértékű befagyasztását követelték a britektől. Követeléseiket általános sztrájk meghirdetésével nyomatékosították, később angol állami intézmények elleni támadásoktól sem riadtak vissza. A zsidók elleni merényletek részben az utakon valósultak meg, részben a már kiépített öntözőrendszer megrongálásában. Ha egy település eljutott odáig, hogy az első megművelt négyzetméterek már termést is hoztak, az ott élők biztosra vehették, hogy azt vandál módon “leszüretelik”, rosszabb esetben – és ez sem ment ritkaságszámba – a zsidó tulajdonosokat elkergették, vagy megölték.
Az első év végéig ezt a lázadást úgy-ahogy sikerült visszaszorítani, de a 1937-es évben ismét felerősödött. A felkelők több települést sikeresen elfoglaltak, így került fennhatóságuk alá Hebron-hegy, Somron-hegy, Beer-Sheva környéke és a jeruzsálemi Óváros. Közben nagy károkat okoztak a közlekedésben is. Megrongálták a vasútvonalakat és a Galil alsó részén tönkretették az olajvezetékeket.
Ez már az angoloknak is sok volt, megoldást kerestek a felkelés felszámolására. Ezért a britek erős kézzel léptek fel a felkelést szító falvak lakosságával szemben, ami tömeges letartóztatást, kivégzéseket eredményezett. Mivel a helyzetet mindeképpen normalizálni akarták, vizsgálóbizottságot állítottak fel, melynek vezetője Harold Phil volt. A bizottság arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen megoldás, ha a területen két államot, egy zsidót és egy palesztint hoznak létre.
Miközben a zsidók építkeztek és ujjáépítettek, a britek megoldáson törték a fejüket, az arabok között elindult egy belső harc. A lakosság két táborra szakadt, egyik részük a megegyezést pártolta, másik, dominánsabb felük a jeruzsálemi mufti, Hadzs Amin El Husszeini, vezetésével a lázadást mindenképpen folytatni akarta. Háborús jelszavuk “erővel a békéért” volt. A mufti Jasszer Arafat egyik felmenője volt.
A belső harcok eredményeként úgy a gazdasági, mint a stratégiai kérdések háttérbe szorultak, ennek eredménye, hogy a három évig tartó felkelés végére az arabok gazdasági helyzete jócskán meggyengült, gyakorlatilag nem rendelkeztek szakképzett munkaerővel. Ezzel szemben a zsidó táborra egy addig példa nélküli összefogás volt jellemző.
1939-ben azonban az angol politikában fordulat állt be, aminek eredményeként megszületett a híres-hírhedt Fehér Könyv, mely korlátozta a bevándorlást, a földvásárlást. Ami viszont ennél is lényegesebb az az, hogy ebben a könyvben az arabok ígéretet kaptak egy rövid időn belül létrehozandó palesztin államra.
Mindezek ellenére 1936-39. között 52 új zsidó település létesült, többségükben “fal és őrtorony” árnyékában. Ez annyit jelent, hogy igyekeztek a településeket körülkeríteni, illetve azokat őrtornyokkal ellátni, ugyanis az arabok a már működő településeket előszeretettel éjszaka támadták meg. A brit katonaság még 1938-ban kiképezte azokat haganához tartozó zsidókat, akik félkatonai szervezet formájában már 33-tól tevékenyen részt vettek a zsidó jisuvok védelmében. A katonailag most már jól képzettek száma fokozatosan emelkedett és rövid időn belül meghaladta a 20 ezres létszámot. Ők részben a már felépült települések védelmét látták el, részben a kialakulóban lévők területén az ott élők személyi -és vagyonvédelmét biztosították.
Hozzávetőlegesen ettől az időtől lép a képbe egy új, már itt született generáció, a ‘10-es és ‘20-as évek bevándorlóinak gyermekei. Többen közülük még a 18. életévüket sem töltötték be, amikor arra vállalkoztak, hogy többedmagukkal új települések építésébe fognak. Azt írom, új nemzedék, de sokkal pontosabb és fontosabb, hogy ezzel együtt új zsidók is! Ők már szinte semmiben nem hasonlítanak “gettózsidó” őseikhez. Az új zsidó “kemény”, “cselekvő” és nem a “szavak”, hanem a tettek embere. Nem riad vissza, sőt kifejezetten szereti és meg is becsüli a nehéz fizikai munkát. Két lábbal áll a földön, sem karriert, sem fellegvárat nem épít. Öltözködésére igénytelen, kedvenc viselete a short, ing és saru. Abban is szöges ellentéte a galuti zsidónak, hogy nincs benne félelem, nem hunyászkodik meg senki előtt. A bennszülött zsidó nyelve fel van vágva, szó szerint fordításban “a férfiak nyelvén beszél”. Van egy kaktuszfélénk. Mint növény, nem szépségdíjas és tüskéivel sem célszerű kapcsolatba kerülni. Gyümölcsét apró, karmos szőrzet fedi, ami a bőrön napokig tartó égő-viszkető érzést eredményez, ha viszont tudjuk, hogyan kell szüretelni, élvezhetjük édeskés, hűsítő ízét. A kaktusz neve szabresz – a bennszülött zsidó a szabre nevet viseli! Közülük kerültek ki a telepek őrzői, akik később a Cahal katonáiként is készek voltak megfizetni életben maradásunk súlyos árát.
Jószerével még be sem fejeződött az arab felkelés, amikor kitört a II. Világháború. Annak ellenére, hogy a Fehér Könyv semmi jót nem ígért a zsidóknak, a britekkel szembeni feszült légkör inkább enyhült, mint erősödött. A zsidók kifejezetten támogatták az angolokat, aminek oka, hogy ők is a nácik ellenségei voltak. Természetesen tudatában voltak annak, hogy ez csak addig tart, amíg közös az ellenség. Ennek az érdek összefonódásnak köszönhetően a britek 1941-ben segítettek felállítani a zsidó harci egységet. Ez volt a második eset, hogy segédkezet nyújtottak zsidó harci erő létrehozásában. 27.000 zsidó önkéntes részben a brit hadseregben, részben az 1941-ben alakult zsidó brigádban harcolt.
A háború ideje alatt különösebb összetűzés zsidók és britek között nem volt a zsidó katonai és félkatonai csoportok felfüggesztették az angolok ellen irányuló tevékenységüket, amit csak 1945. októberétől indítottak újra.
Mikor a széles közvélemény tudomására jutottak a vészkorszak szörnyűségei, Ben Gurion, aki később Izrael első miniszterelnöke lett, úgy döntött, hogy minden brit tilalom ellenére is a Szentföldre kell hozni a túlélőket. 1939-től, a Fehér Könyv életbe léptetésétől kezdve indult útjára az “alija bet”, vagyis az illegális bevándorlás. Az alapvetően jól szervezett akciók azonban nem minden esetben jártak sikerrel. Amennyiben az angolok elfogtak egy-egy ilyen “szállítmányt”, vagy visszatoloncolták Európába, vagy bevontatták a haifai kikötőbe, ahonnan a zsidók egyenesen Ciprusra, ismét csak szögesdrót mögé kerültek. A Ciprusra internáltak összetételét tekintve igen változatos a kép, volt köztük a küllemében is múltat idéző aggastyán éppúgy, mint a valamelyik haláltáborban született csecsemő. Zsidóságukon kívül volt még egy közös vonásuk, nevezetesen az, hogy jószerével egyik csoporthoz tartozóknak sem voltak élő rokonaik.
Az illegális bevándoroltatás élharcosai és az angolok közötti összetűzés mindennapossá vált, és egy idő után a britek úgy döntöttek, hogy a mandátum kevéssé fontos számukra. Ekkor a területet visszaszármaztatták az ENSz-nek. 1947. áprilisában vizsgálóbizottságot állítottak fel, mely bizottság augusztusban tette meg javaslatát a terület felosztására, vagyis egy zsidó és egy arab állam létrehozására. Ezt az ajánlatot 1947. novemberében az ENSZ közgyűlése 33 igen, 13 ellenszavazat és 10 tartózkodás mellett elfogadta.
A zsidók elfogadták ezt, ellentétben az arabokkal, akiknek eszük ágában sem volt megalakítani a palesztin államot. Úgy okoskodtak, hogy némi összefogással ezt a “jött-ment” népséget pillanatok alatt a tengerbe szorítják, és akkor az egész területet birtokba vehetik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az alig 24 órás Izrael államot 6 arab ország együttes erővel, egyazon időben támadta. Várakozásaiknak azonban nem tudtunk megfelelni. Ennek oka nem a fejlett hadi technikában, a jól képzett katonák harci gyakorlatában keresendő. A Függetlenségi Háború megnyerése nagyrészt a zsidó nép elszántságának volt köszönhető. Ebben a háborúban a sohanemvolthazájuk gettózsidók óriási áldozatot hoztak azért, hogy életükben először emelt fővel, egyenes derékkal állhassanak saját földjükön.
Eddig a modernkori honfoglalás története dióhéjban, mielőtt azonban kitenném a VÉGE feliratot, mindenképpen szeretném elmondani a témával kapcsolatos szubjektív gondolataimat.
Arról, hogy mi lett volna, ha…?, lezajlott történelmi események kapcsán értelmetlen elmélkedni. Most mégis ezt teszem, mert tegyük fel, az arabok is elfogadják a két államra vonatkozó ENSZ határozatot, akkor ma a térségben van egy nagyobb palesztin állam és egy jóval kisebb alapterületű, keresztül-kasul szabdalt Izrael. Mert nem szabad elfelejteni, hogy Izrael 1967-ig a számára kijelölt területen építkezett. Azok a részek, amit ma előszeretettel illegális településként emleget a széles közvélemény, egytől-egyig az arabok által kirobbantott háborúk folyamán kerültek izraeli ellenőrzés alá.
Szót kell még ejteni arról is, hogy a tömegtájékoztatás valahogy elsiklik a fölött, hogy az országot úgy északi, mint déli irányból folyamatosan terror fenyegeti, hol kisebb, hogy nagyobb intenzitással. Adott esetben engem egyáltalán nem érdekel, hogy ezek a támadások hány civil életét oltották ki az évek folyamán, sokkal inkább foglalkoztat az, hogy mikor léphetek az utcára félelem nélkül, mert hiába vannak biztonsági szobáink, ha a közterület, a pályaudvarok, a bevásárlóközpontok – és sorolhatnám – veszélyt jelentenek.
Hogy visszatérjek a tömegtájékoztatásra, abból sokkal inkább az “amerikaiak által pénzzel és fegyverrel támogatott Izrael” képe kerül előtérbe, ugyanakkor a feledés homályába vész a volt Szovjetunió és a mai Oroszország arabokat felfegyverző tevékenysége. Kétség nem fér hozzá, hogy a világon az egyik legjövedelmezőbb üzletág a fegyverkereskedelem, ebből is következik, hogy a hidegháború időszakában mindkét nagyhatalomnak megvoltak a maga “édesgyermekei”, akikről mindannyian tudtuk, hogy melyik nagytestvér gyámolítottjai. Balgaság azt hinni, hogy miután a Sovjetunió megszűnt, az utódállamok lemondtak az így nyerhető profitról. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy, ha Amerika érdeke úgy kívánja, mindenkit “segít”, ami segítés többnyire abban nyilvánul meg, hogy kölcsönt folyósít, aminek egy meghatározott (nagyobb) részét az általa megjelölt termékek vásárlására fordíthatja a kedvezményezett. Maradjunk izraeli példánál. Mivel nem válogathatunk az olcsóbb piaci kínálatból, így vásárlásaink csak az USA-ban abszolválhatók. Ennek következtében minden dolláron 25 cent veszteségünk van.
Külön kell választani az amerikai kölcsönt, az amerikai adományoktól, amik nem az államtól, hanem az ott élő zsidó közösségektől származnak. Azoktól a zsidóktól, akik egyértelműen cionistáknak vallják magukat, de annyira azért nem, hogy itt éljenek, vállalva a katonai -és adóterheket, a mindennapok küzdelmeit. Igazságtalan lennék azonban, ha elhallgatnám, hogy az utóbbi időben változás mutatkozik ezen a téren és egyre többen települnek haza Amerikából is.
Ha őszinte akarok lenni, tulajdonképpen igazat kell adnom azoknak, akik Izraelt “kreált” országnak tekintik. Az, hogy létrejöhetett, hogy létre kellett jönnie nem kis mértékben köszönhető Európa vészkorszak alatt tanusított magatartásának és annak, hogy a briteknek már kellemetlen volt az itt tartózkodás. Európa letudta azzal a gondot, hogy egy tőle viszonylag távoli területet szavazott meg a zsidók hazájául. Az angolok ennél még többet is tettek, nevezetesen, hogy távozásuk előtt minden stratégiailag fontos, jól kiépített állást az arabok kezére játszottak.
Egy valamivel azonban sem Európa, sem Anglia nem számolt. Azzal, hogy nekünk kellett, kell ez az ország és ebben a nézetemben minden nap – olvasva a nemzetközi sajtó híreit – megerősítve érzem magam. Sok vér és szenvedés árán jutottunk ehhez a földdarabhoz, számtalan ember kétkezi munkjának köszönhetjük a mai Izrael virágzó kultúráját, gazdagságát. Alapvetően mindig magunkra voltunk utalva és csak magunkra számíthatunk napjainkban is.
Címkék: galut, háború, holocaust, Izrael, nép, zsidó
leharblog 