Archívum | január, 2014

Teljes gázzal a zsákutcába

28 jan

Az izraeli-palesztin “béketárgyalások” 2010-ben úgy szakadtak meg, hogy jószerével el sem kezdődtek. A témában eddig írt bejegyzéseim itt olvashatóak. Az állóvízbe tavaly nyáron lépett be ismét az Egyesült Államok és John Kerry külügyminiszter személyében egy kitartó, az ellentétek feloldásán fáradozó összekötő. A jelzett időpont óta tizenegy alkalommal tett hosszabb-rövidebb látogatást a térségben, ahonnan – a szembenálló felek képviselőivel folytatott tanácskozást követően –  távozásakor rendszerint előrelépésről, a “békeegyezmény” rövid időn belüli aláírásáról tájékoztatta a hírközlő szerveket. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a végső megállapodás megkötésére kezdetben kilenc hónapot irányzott elő, amelyet később az  u.n. keretszerződés aláírásának határidejére módosított.

Engedtessék meg nekem néhány gondolat a felújított tárgyalások közvetlen előzményeiről: Izraeli részről az az álláspont alakult ki, hogy bármikor, bárhol hajlandóak vagyunk a tárgyalás folytatására, előzetes követelések nélkül. Még attól az apróságtól is eltekintünk, hogy bár Mahmud Abbasz tizedik éve áll a Palesztin Hatóság élén, mégis illegitim (mandátuma már kétszer is lejárt és új választásokat nem írt ki) tárgyalópartner.

Mindezek ellenére, csak hogy a tárgyalások meginduljanak, Izrael hajlandó volt engedni annak a palesztin kövtelésnek, hogy a tárgyalási időszak alatt 104, gyilkosságért elítélt személyt szabadon enged, négy lépcsőben. (Ebből eddig hármat teljesített!)

Áttérve a jelenlegi helyzetre elmondható, hogy az izraeli-palesztin tárgyalások gőzerővel haladnak előre – a zsákutca felé!

Pillanatnyilag az a helyzet, hogy Izrael és a palesztinok egyetlen dologban értenek egyet. Abban, hogy egyikük sem érti, honnan Kerry optimizmusa az egyezmény közeli aláírását illetően.  Kerry hurráoptimizmusával szemben ugyanis ott áll a nem túl biztató valóság, ugyanis az elmúlt két hónapban a palesztin álláspont finoman szólva is szélsőségessé vált.

Ez ügyben a csúcsot Mahmud Abbasz  január 11-én Ramallah-ban tartott, a köztudatba a  “tagadás szónoklata” elnevezéssel bekerült beszéde jelentette.

Ebben egyértelműen leszögezte, hogy a palesztinok soha nem ismerik el Izarelt, mint a zsidó nép államát, nem lesz semmiféle egyezmény, ha az összes palesztin menekült nem térhet vissza és nem lesz egyezmény Kelet-Jeruzsálem, mint palesztin főváros nélkül.

(Itt feltétlenül meg kell jegyezni, hogy Abbasz tiszta “zsidómentes” palesztin államot kíván létrehozni, de amikor erre Izrael azt a választ adja, hogy: Jó, akkor terület és lakosság cserével rendezzük a kérdést, a válasza nemleges. Ide kívánkozik még, hogy a sokat vitatott ‘67-es határokon belüli Izrael területén egy és negyedmillió arab él, akik nem szándékoznak palesztin fennhatóság alá tartozni.)

Abbasz még egy kérdésben bekeményített és ez a Jordán völgy státusza. Szerinte a Jordán völgye a leendő palesztin állam elidegeníthetetlen része és szó sem lehet az amerikaiak javaslatáról, hogy adják bérbe  Izraelnek.

A résztvevők nagy tetszéssel fogadták Mamud Abbasz Kerry tervével kapcsolatos bejelentését: “Azt mondják, hogy az amerikaiak nyomást fognak gyakorolni rám és én megadom magam. Akár sarokba is szoríthatnak, de  majd meglátjuk, ki adja meg magát az amerikaiaknak. Azt mondják, hogy nem lesz egyezmény, ha nem ismerjük el Izraelt, mint zsidó államot. Hát én egyértelműen kijelentem, hogy nem ismerjük el Izraelt zsidó államként.”

Nem sokkal a beszéd után Abbasz Párizsba utazott az Arab Liga külügyminisztereinek találkozójára, amin John Kerry is részt vett. Célja, hogy a  külügyminisztereket rávegye az amerikai béketerv támogatására. Mielőtt azonban Kerry előterjeszthette volna kérelmét, Abbasz már “megdolgozta” a résztvevőket és nemhogy nem kérte az amerikai terv támogatását, de világossá tette, hogy a palesztinok teljes egészében elvetik azt, mivel izraeli tervet látnak benne, amit Kerry csak magáévá tett.

Mivel Kerry biztosra ment, igencsak meglepődött a hideg fogadtatáson és szembesülnie kellett azzal, hogy az Arab Liga külügyminiszterei egységesek Izrael zsidó államként való elutasításában. A palesztin külügyminiszter Riad el-Malahi, aki szintén részt vett a megbeszéléseken, megerősítette, hogy a tervnek Kerry által beterjesztett változatát nem fogadják el és ezen kívül is még nagyon sok változtatást tartanak szükségesnek.

A résztvevők kinyilvánították negatív véleményüket a kerettervvel és a tárgyalások további menetével kapcsolatban is.  Egyértelművé tették, hogy a palesztin álláspontot támogatják, azt  hogy az egyezmény aláírása után nem maradhatnak izraeli erők a palesztin állam területén (Jordán völgy) és a palesztin főváros Kelet-Jeruzsálem kell, hogy legyen.

Végül is Kerrynek meglepetéssel kellett tapasztalnia, hogy az arab külügyminiszterek sem akarnak egyezményt.

Amikor a tárgyalások újraindításának feltételeként gyilkosok szabadon engedését követelték, a palesztinok vállalták, hogy ezért cserébe nem fordulnak nemzetközi szervezetekhez saját legitimitásuk elősegítése és Izrael delegitimálása céljából. Ezzel szemben Abbasz egyenes utasítására elkezdődtek az ez irányú előkészítő munkák.

Palesztin források szerint Abbaszt és a PFSZ felső vezetését nagyon zavarja, hogy esetleg majd úgy kerülnek a töténelemkönyvekbe, mint akik Netanjahuval, Liebermannal kötöttek békét. Politikailag kényelmesebbnek éreznének egy baloldali kormányt, többek közöt azért is, mert úgy gondolják, hogy több engedmént remélhetnének. (Megjegyzem, hogy a palesztin vezetés nem tekinthető baloldalinak. Egyáltalán, a palesztin társadalomra nem érvényesek az európai politikai kategóriák, miután berendezkedésük alapvetően feudális.)

Aggodalmaikat  az amerikaiakkal is közölték, akik azt a választ adták, hogy nincs értelme arra  várniuk, “ki hal meg előbb”, mert Netanjahu feltehetőleg még évekig miniszterelnök lesz.

Ide kívánkozik az a megjegyzés, hogy ha a palesztinok egy pillanatig is komolyan gondolták volna az Izraellel kötendő megállapodást, akkor már az Olmert nevével fémjelzett kormánnyal szerződést kötöttek volna, ugyanis tőle – nagy valószínűséggel – a jelenlegi követeléseiket maradék nélkül megkapták volna. Legalábbis erre utalnak jelenlegi, kormányellenes megnyilatkozásai.

Izrael szempontjából fontos kérdés az Izrael ellenes palesztin uszítás. Ez már az iskolákban kezdődik, ahol  a hivatalos tankönyvekben Izrael, mint nem létező állam szerepel, a zsidókat csak,  mint  “a majmok és disznók népe”  emlegetik.

A közelmúltban Ramallahban  tartott gyűlést a PFSZ,  ahol Abbasz és a vezetés sok tagja is jelen volt a közönség soraiban. A szónok, Mahmud el-Habas a szent helyek tulajdonának minisztere a következőket mondta:  “Felhívjuk a Szíriába érkező harcosok figyelmét, hogy a dzsihád nem a damaszkuszi el-Jarmuk palesztin menekülttábor ellen van. Az igazi cél világos és egyértelmű – Jeruzsálem! Aki a fiatalokat meghalni küldi Szíriába, jó ha tudja, hogy Jeruzsálem vár! Minden erőfeszítést egész Palesztina felszabadítására kell fordítani!”

az elképzelt palesztin állam – de hol van Izrael?

 

Fentieket óriási tetszésnyilvánítással fogadta a közönség. El-Habasnak egyébként  nem ez az első ilyen beszéde. Néhány hónappal ezelőtt szintén Mahmud Abbasz jelenlétében kijelentette, hogy a béketárgyalásoknak a palesztin érdekeket kell szolgálnia. Úgy kell tenni a zsidókkal, mint Mohamed próféta, aki tíz évre szóló fegyverszünetet kötött, amit két év után megszegett, a zsidó törzseket megtizedelte és elfoglalta Mekkát.

 

2014. január 28.

Képek forrása: Google

 

Reklámok

Mohamedtől Arafatig… az izraeli-palesztin “béketárgyalások” margójára

6 jan

A Bali szigetén 2002. október 12-én történt hármas robbantásos merénylet – melynek során 202 személy vesztette életét és 300 volt a sérültek száma – (jelzem, hogy küzöttük egyetlen zsidó sem volt)  egyik elkövetője, Amorzi Nurhasym,  miután a bíróság halálra ítélte, az utolsó szó jogán a következőket mondta:

“Khaybar Khaybar ya yahud, Jaish Muhammad sa yahud!” Vagyis: “Zsidók, emlékezzetek Khaybarra! Mohamed hadserege visszatér és megsemmisít benneteket!”

A mondás eredete Mohamed idejére vezethető vissza, amikor is a Mekka és Mekka körül élő törzsek körében terjesztette az iszlám vallást. Próféciáinak több törzs is ellenállt, köztük a Quraish törzs is, mely az összes közül a legnagyobbnak és legerősebbnek mondhatta magát és nem utolsó sorban Mohamed maga is ebből a törzsből származott. [Azoknak a törzseknek, amelyek Itrib (ma Medina) város körül élő zsidó törzsekkel kereskedelmi kapcsolatban álltak és részben átvették szokásaikat, az egyistenhit nem volt idegen, így Mohamed tanai többségüknél értő fülekre találtak, így velük megnemtámadási szerződést kötött.]

A zsidó törzseket (Kainuka, Alfation, Nacsir) megtámadta és minden vagyonukat elvéve, a területről elűzte. A Karayta törzset körülzárta, akik végül is szabad elvonulást kértek, amit Mohamed megtagadott, ugyanakkor döntőbírónak kinevezett egy harcokban edzett arab törzsfőt, aki úgy döntött, hogy a férfiakat meg kell ölni, a nőket és gyerekeket pedig el kell adni rabszolgának. A döntés utáni napon Medina piacán hétszász zsidó férfi fejét vágták le és testüket egy előre megásott árokba dobták.

E módszert a muzulmán önkényurak példa értékűnek tekintették és éltek is vele a történelem folyamán, egészen az utóbbi időkig.

Mohamed tisztában volt a Quraish törzs erejével és azt is felmérte, hogy egy esetleges harcban vesztésre áll, így tárgyalásokba bocsátkozott, melynek során számos – köztük vallási – engedményeket tett, majd megnemtámadási szerződést kötött velük A szerződés a városról, Hudaybiyyah-ról kapta nevét és így vonult  be a történelembe. (Megjegyzendő, hogy két évvel a szerződéskötés után, nagy hadsereg élén elfoglalta Mekkát.)

Mit kapott ezért cserébe? Rengeteget!

Először is fegyverszünetet, ami elegendő időt biztosított számára az erőgyűjtéshez, valamint szabad kezet a maradék zsidó törzsek elűzésére.

Így az Arab félszige legnagyobb zsidó közössége – a Kaybari – sem menekülhetett. Igaz,  hogy előzőleg velük is fegyverszünetet kötött, de a Hudaybiyyah-i szerződéssel a háta mögött felmentve érezte magát. Katonái a földjeiken dolgozó, fegyvertelen zsidókra támadtak. A földek nagy részét felégették, majd körülzárták a zsidó közösséget, akik alig egy hónap után megadták magukat. A többséget elűzték, néhányuknak viszont megendedték, hogy a maradék földet megműveljék, a terményt betakarítsák. Mindezt azzal a feltétellel, hogy lemondanak a föld tulajdonjogáról. (A Khaybar-i megadási feltételek is bekerültek az iszlám jogba. Így jött létre a “dzsimi” (alattvaló) –  azok a népek, csoportok, akik megadván magukat, iszlám fennhatóság alá kerültek.)

Az írás elején idézett fenyegetés napjainkban is hallható. Hallható minden Ramadán ünnepen, ezt kiabálták 2010-ben a “gázai blokád megtörésére” érkezett Mavi Marmara fedélzetéről…

De mindez jelentéktelen ahhoz képest, amit 1995. augusztus 6-án Arafat Kairóban, a El-Azar Egyetemen megtartott beszédében mondott. Hallgatóinak arról számolt be, hogy – számos fenntartása ellenére – miért is írta alá az Oslo-i egyezmént? Beszéde során töbször is párhuzamot vont Oslo-i és a Hudaybiyyah-i szerződés tartalma között, amit azzal indokolt, hogy mindkét szerződés lényege az időnyerés, hogy később, jobb pozícióból folytathassák a harcot.

Oslo-i szerződés aláírása*

 

Beszédét a következő szavakkal zárta: “Ha az izraeliek azt hiszik, hogy számunkra nincs más alternatíva a tárgyalásokon kívül, idővel rá fognak jönni, hogy tévednek.”

2014. január 6.

Kép forrása: Goggle

%d blogger ezt kedveli: