Nem túlzás azt állítani, hogy az antiszemitizmus egyidős a zsidókkal,
és ha nem teszünk ellene, az utolsó galuti zsidót is túl fogja élni. Nem véletlen, hogy sajtómunkások, politikusok, egyházi és egyéb közéleti személyiségek, valamint mezei bloggerek is szívesen nyúlnak a témához, hiszen olvasót hoz. Az már más kérdés, hogy a legtöbb megszólaló dilettáns módon közelít a jelenséghez, így aztán a vezérmotívum a sokszor még dilettánsabb hozzászólásokkal kiegészülve egy szinte kibogozhatatlan masszát alkot. Az ilyen írások másra nem, de a gőz levezetésére kiválóan alkalmasak és hozzászólás fedőnév alatt teret engednek a korlátlan antiszemitizmusnak.
Ugyanakkor szinte egyetlen szerző sem fejti ki világosan, hogy kit illet jogosan az antiszemitizmus bélyege, hogy mi a különbség az antiszemita és a kritikus megnyilvánulás között? Arról sem kapunk információt, hogy hogyan nőtte ki magát az antiszemitizmus anti-cionizmussá?
A cionizmusról, a cionista mozgalmakról itt.
Ezekre, a magam által feltett kérdésekre próbálok választ adni, felhasználva történelmi ismereteim mellett több, a témában megjelent írást, illetve elhangzott előadást.
Úgy az antiszemitizmus, mint annak új változata, az anti-cionizmus több kérdést vet fel, de mielőtt magáról a jelenségről beszélnénk, nem árt meghatározni, hogy miről is van szó.
Ha az antiszemitizmus történetét vizsgáljuk, látjuk, hogy a különböző történelmi korokban, különbözőképpen jelenik meg. Amíg a 19. század végéig az anti-judaizmus, a 19. és 20. század fordulóján, valamint a 20. század elején az antiszemitizmus jellemző, az azt követő időszakban ezek kiegészülnek az anti-cionizmussal. Pontosabban fogalmazva, az anti-cionizmus megjelenése az eredendő antiszemitizmus elfedésére szolgál, ami Izrael mindenkori legitim kormányának bírálatában testesül meg.
(Itt álljunk meg egy pillanatra. Történelmi időszámítás szerint nem is olyan régen, 1968-ban a Magyarországgal közvelen szomszédos Csahszlovákiában történt eseményekről is csak késve, egyetlen hírforrásból értesültünk. Ugyanakkor ma, az internet jóvoltából a világ másik felén történtekről szinte az eseménnyel azonos időben szerezhetünk tudomást. Hogy az internet nyújtotta, a naprakész tájékozódás lehetőségével élni is tudjunk, idegen nyelv tudását is feltételezi, különben változatlanul egyetlen, esetleg pártérdekek mentén, az anyanyelvünkön kommunikáló hírforrásra vagyunk utalva.)
Visszatérve az eredeti témához, ha a fentebb felvázolt kronológia mentén haladunk, megállapíthatjuk, hogy a zsidó-gyűlölet az évezredek során több mutáción ment át.
Az anti-judaizmus egyértelműen vallási kategória, ami a királyságok, a birodalmak korszakára esik. Ebben az esetben a gyűlölet forrása maga a vallás, amit a zsidó vallásból “kinőtt” két monoteista vallás képvisel. Mindkét vallás úgy láttatja magát, mint “igazi izraelt” (itt nép és nem az ország) és a kereszténység – ezen belül is a katolicizmus – mindent meg is tett a zsidóság létezése ellen.
Az emancipáció korszakában az u.n. egyenlőségpártiak szemében a zsidóüldözések mögött a zsidó tudat áll és úgy gondolták, hogy amennyiben a zsidóknak számára biztosított az egyenjogú állampolgárság, úgy “megszabadulnak” a zsidó tudattól, lemondanak a zsidóságról, a zsidó közösségekről. Vagyis eltűnik, de legalábbis látványosan meggyengül a kulturális, közösségi és politikai összetartás.
Mégis az történt, hogy negyven évvel az emancipáció után, “a népek tavasza” (1848) idején ismét fellángolt az antiszemitizmus. Ezt azonban – mivel a kutatásokhoz az emancipáció ismérveit használták és a szerint a zsidó nép nem létezik – a mássággal szembeni idegen-gyűlölettel, irracionális indulattal magyarázták.
A magyarázat azért nem állja meg a helyét, mert az anyaországi zsidók nem “mások” voltak, hanem egyek a polgárok közül, így “másságuk” csak metafizikus fogalom. Maguk a zsidók is értetlenül álltak a jelenséggel szemben, hiszen ők polgári egyénné váltak és így nem értették, hogy mit akarnak tőlük, mint néptől.
A demokratikus államok “modern” zsidói nem értik, hogyan fér bele a demokráciába az antiszemitizmus? Ezért nagy részük irracionális válasza: nem érdemes zsidónak lenni.
Az antiszemitizmus a modern, demokratikus kor “vívmánya” amikor a zsidók a nemzetállamok teljes jogú polgáraivá váltak. Ekkor a zsidó közösségek váltak célponttá, mondván, hogy a polgájogok mögé rejtőzve folytatják “piszkos üzelmeiket”.
Az u.n. világfalu – ami bizonyos értelemben a birodalom egy formája – célpontja viszont nem a zsidó közösség, hanem a zsidó nép, melynek létezése ellentétes az új világrenddel.
A “világfalu” mögött olyan nagyhatású ideológiák állnak, mint a poszt-modernizmus, a poszt-kolonializmus és a multikultúra. Célja a klasszikus demokrácia (nép-nemzeti államok) felszámolása a demokratikus utópia nevében. (Ez az utópia tulajdonképpen a marxista utópia utódja és mint ilyen, nem szenvedheti az erős zsidó identitástudattal rendelkező izraeli államot.)
A helyzet paradoxonja, hogy az anti-cionizmus a poszt-modernizmusból és a multikultúrából nőtte ki magát, melyek a különbözőség elfogadását, a diaszpórák és a különböző népek együttélésének pozitívumát hirdeti. Ezen az alapon viszont a zsidó diaszpórákat pozitív példának és nem ellenséges, idegen testnek kellene tekinteni.
Jean Paul Sartre helyzetelemzése nagyon helytálló. Ő azt mondja, hogy nincs nagy különbség az antiszemita és a demokrata között. Az első az embert (polgárt) akarja eltüntetni, megőrizve a zsidót, míg a másik a zsidót akarja eltüntetni, megőrizve az embert, mint szubjektumot, aki elkötelezettje az univerzális emberi és polgári jogoknak.
Ebben az időszakban és a fentiek ismeretében nem csoda a cionizmus megerősödése.Ugyanis a cionizmus ad először politikai választ a zsidó nép ellen fellépő antiszemitizmusra.
A cionista mozgalmak ebben az időszakban politikai úton akartak véget vetni a faji alapú zsidó-gyűlöletnek. A népet nemzetté formálva, az új kori zsidó állam megalapítására törekedtek. Ez a magyarázata a cionizmus sikerénk, egyben annak az értetlenségnek is, amivel fogadták – nem ritkán zsidó körökben is.
Az újkori cionizmus a demokrácia korának terméke, amíg az “új antiszemitizmus” a poszt-demokrácia szülötte. Talán ezzel magyarázható, hogy az izraeli társadalom lagymatagon és jókora késéssel reagált/reagál ezen megnyilvánulásokra.
Az anti-cionisták nem ismerik el a zsidóságot, mint nemzetet, csak mint a világban szétszórt közösségeket. A zsidó nemzeti állam elutasítása azonban egyenértékű a diaszpórában élő zsidó közösségek elutasításával, amit még kiegészül a “zsidó világlobby” elleni vádakkal.
Úgy, ahogy az emancipáció polgári individualismásában, az anti-cionizmusban sincs számomra elfogadható logika. A Holocaust, mint kollektív zsidó katasztrófa szembeállítva az emancipáció polgári individualizmusával azt mutatja, hogy a zsidók egyéni polgári jogai nagyon is törékenyek voltak, hiszen sem az alapvető emberi, sem a polgári jogok nem óvták a zsidókat, mint népet. Nagyon leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy a nép sorsa elnyelte az egyéni sorsot.
Mivel a Holocaust megrázta a nemzetállamok kereteit is, az anti-cionisták elvetették a nemzet-állami kereteket. És ez megint egy bukfenc. Ugyanis az anti-cionista ideológia egy részről elítéli a Holocaustot, másrészt pedig pont a Holocaust tanulságaira hivatkozra utasítja el a zsidó nemzet-államot.
Nem más ez, mint rejtett antiszemitizmus, vagyis a szimbólumok ideológiai játéka.
A demokratikus ideolgia középpontjában az egyén áll és a “kollektívát” csak a “társadalmi szerződés” mítoszán keresztül közelíti. Így a Holocaustra, ami a zsidóságal, mint néppel történt, úgy tekint, mint egy kihalt nép tragédiájára, mint a múlt emlékművére az emberiség történelmében.
Ugyanakkor a Holocaust, mint a múlt tragédiájának elismerése együtt halad a zsidó nép államhoz való jogának elutasításával.
Ellentmondás ellentmondás hátán! Hiszen az anti-cionista ideológia kiemeli a zsidó sorsot a modern korból és visszahelyezi a múltba. A zsidókat támadja, hogy a Holocaustot személyes érdekből “kihasználják”, de még inkább arra utalnak, hogy ezzel akarják igazolni a zsidó nemzet-állam létének jogosságát. Holott – szerintük – Izrael pont olyan állam, mint amelyik felelős a Holocaustért.
Ezt az állítást tetézik azzal, miszerint a Holocaust zászlaját nem a cionista zsidók viszik tovább, hanem a palesztinok. Azt hangoztatják, hogy ők az “új zsidók”, a Holocaust áldozatainak örökösei. Eduard Szaid meghatározása szerint: “az áldozatok áldozatai”.
Az anti-cionizmus két részre választja a zsidóságot. Egyik oldalra teszi a zsidó áldozatot, az elpusztult népet, mely megbecsülést érdemel, a másik oldalra a rossz, a cionista, a telepes zsidót, a katonát, a fundamentalistát, akit csak elítélni lehet.
Az egykori áldozat ma egységesen a palesztinokban éled újra, nem mérlegelve jó és rossz oldalt. Egyik oldalról piedesztálra emelik a palesztin nacionalizmust, másik oldalról pedig a földbe döngölik az izraeli identitást. Egyik oldalról dícsérik az iszlám békeszeretetét, más oldalról elítélik Izrael és a zsidóság támadó fellépését.
Fenti gondolatok különös hangsúlyt kapnak a ma Európájában, ahol a nagy számú muzulmán bevándorlás következtében legerősebb a zsidó-arab összeütközés. Ahogy az európai államok egységesítése tett kísérletek előre haladnak, úgy gyengülnek a nemzetállamok. Ennek furcsa eredménye, hogy a muzulmán állampolgárok nagy megbecsülésnek örvendenek, míg a zsidókat rendre kettős indentitással vádolják, vagyis a demokraikus állam elárulásával.
Fontos megemlíteni ennek a kettősségnek az eredetét. A palesztinok egy idő óta hamisítják a történelmet. Ennek értelmében a palesztin angyal szent mítosszá vált és ezt nem csak az arab világban – de az internet jóvoltából – az egész világon terjesztik. A “palesztinizáció” alapja a keresztény teológiában gyökeredzik. E szerint szerint Paulust I-ten küldte, hogy a keresztényeket a kiválasztottak (zsidók) helyébe ültesse. Paulus elítéli a régi izrael népét és igyekszik az univerzális katolicizmus felé terelni. Az univerzális nevében ítéli el a partikulumot.
A furcsa, hogy napjainkban az univerzális a palesztin nacionalizmusban jelenik meg, ami azt sugallja, hogy Palesztina mítosszá vált csakúgy, mint Jézus, aki feláldozta magát híveiért. A palesztin mondavilágban azonban Jézust az El-Dora gyerek személyesíti meg, akinek meggyilkolásával izraeli katonákat vádolnak.
https://leharblog.wordpress.com/2012/02/18/megkesett-igazsagszolgaltatas/
Az eset kísértetiesen hazonlít a vérvádhoz, amikor a kegyetlen zsidók ártatlan keresztény gyerekek vérét veszik a pészachi macesz elkészítéséhez. Egyébként ez a prototípusa az anti-cionista vérvédnak, ilyen alapon válhat egy ártatlan gyerek az arab világ szemében Izrael elítélésének szimbólumává.
Meg kell hagyni, hogy az arabok igen ügyesen játszanak az érzelmi húrokon és nem túlzás azt állítani, hogy ezek a “hírközlési progromok” hatásosak, zsidóellenes támadásokat eredményezve az egész világon.
kép forrása: Maariv héber napilap, helyszín: Észak-Írország
A végére hagytam egy olyan kérdés megválaszolását, amely tulajdonképpen az egész gondolatsort elindította, vagyis, hogy ki nevezhető teljes joggal antiszemitának.
Mielőtt azonban véleményemet kifejteném, engedtessék meg nekem egy apró észrevétel.
Eltekintek a Holocaust tagadástól, illetve annak revíziójától, mert ezzel csak a nagyon szélsőségesek manipulálnak. A “mezei” antiszemita sem az egyes zsidót gyűlöli, hiszen valamennyiüknek talonban a “házi zsidaja”, akire mint kivételre adott esetben hivatkozni lehet. A “mezei” antiszemita ennél rafináltabb és ez nem sok esetben egész kormányokra, parlamenti pártokra érvényes.
Előbbiek sokszor tudatlanságból, a történelem ismeretének hiányából, nyelvi korlátozottságukból, csak a számukra elérhető hírforrásra hagyatkozva alakítanak véleményt. Az utóbbiak viszont populista politikájuk részévé teszik, amit rendszeresen akkor vesznek elő, ha gazdasági-társadalmi politikájuk kudarcba fullad. De, mivel a sokat hangoztatott demokrácia ideológiájával ellentétes a szimpla zsidó-gyűlölet, azt a mai Izrael államra terjesztik ki.
Politikai, de főleg ideológiai meggondolásból az Izrael állammal szembeni jogos kritikát a legtöbb esetben nem egyenesen fogalmazzák meg, hanem a “palesztin nép” melletti kiállásba burkolják, ezzel is hangsúlyozva demokratizmusukat. Elfogultságukban nem veszik észre, – inkább nem akarják észrevenni – hogy a “palesztin nép” tragédiája az arab világ hatalmi játszmájában gyökeredzik.
https://leharblog.wordpress.com/2011/08/12/palesztinok-es-az-arab-vilag/
Amikor a palesztin államiság kerül szóba, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy szigorú értelemben véve már létezik egy palesztin állam.
Véleményem szerint tehát a klasszikus antiszemita és az anti-izaeli között csak a csomagolásban van különbség, a beltartalom évezredek óta változatlan.
2012. szeptember 20.
leharblog 