Ortodox, vagy ultraortodox…de kik is ők valójában?

 

Az alábbi írással egy régi, tulajdonképpen magammal szembeni adósságomat kívánom törleszteni, ugyanis olvasva a világsajtót, ezen belül is a kelet-európait, de bizonyos mértékben az izraelit is, szembetűnő, hogy mennyire nincsenek tisztában – még a témával behatóbban foglalkozók sem –  hogy ki ultraortodox zsidó és ki nem.

Nem tesznek különbséget ultraortodox és ortodox között. Ha fekete öltözetű zsidót látnak, szinte azonnal kikiáltják ultraortodoxnak.

Pedig a szivárvány nem foglal magába annyi árnyalatot, mint ez a látszólag fekete-fehér világ.

Sok hónapja foglalkoztatott a gondolat, hogy lehetőleg minél rövidebben, de még az érthetőség határain belül felvázoljam, hogyan is néz ki ez az ultraortodox világ. De pontosan mindig a rövidség igénye riasztott vissza, tudva, hogy ha az összes ide tartozó csoportot be kívánom mutatni, az kimeríti egy nagyobb lélegzetű könyv terjedelmét is.

Mégis megkísérlem. Azt azonban le kell szögezni, hogy az alábbiakban csak Izraellel foglalkozom, hiszen ezt ismerem hosszabb ideje és közelebbről. No, meg azért is, mert a világ más részén élő ortodox/ultraortodox közösségek élete nem feltétlenül azonos az izraeliével.

Talán célszerű azzal kezdeni, hogy megpróbáljuk meghatározni, mit jelent ortodoxnak, illetve ultraortodoxnak lenni?

Az ortodox zsidók életét a Sulhan Aruch (zsidó vallási törvénytár) határozza meg. Ez nem mond ellent az őket körülvevő környezet  el -és befogadásának. Azaz állami oktatási intézményekben (is) tanulnak, igénybe veszik az állami intézményeket és szolgáltatásokat, betartják az állam törvényeit, katonai szolgálatot teljesítenek stb.

Az ultraortodoxok fő vezérelve szintén a Sulhan Aruch, de ehhez társulnak a hagyományokból eredő szabályok, amelyek származási helytől, kötődéstől függően különbözőek is lehetnek.

Sarkosan fogalmazva, az ortodoxok szerint – ami nem tilos, az szabad, az ultraortodoxok szerint – ami nem szabad, az tilos.

Az ultraortodoxok elzárkóznak az őket körülvevő világtól és elvárják, hogy ez a külvilág ne szóljon bele az életükbe. Bevásárlásaikat a lakókörzetük üzleteiben intézik, az ott praktizáló orvosokat látogatják. Persze rákényszerülnek az állami egészségügyi szolgáltatásokra is. Ilyenkor, az esetek túlnyomó többségében, csak olyan helyeket látogatnak, amelyek elvárásaiknak megfelelnek.

Az állami oktatási intézményeket nem veszik igénybe. Jesivákban tanulnak, ahol egyáltalán nincsenek közismereti tárgyak. Ebből következik, hogy ha szándékukban is állna munkába állni, csekély az esélyük bejutni a munkaerőpiacra. A hatóságokkal nem működnek együtt és nem egy esetben köztörvényes ügyeik sem jutnak azok tudomására.

Egy ultraortodox háztartásban nincs televízió és a vallási tárgyuakon kívül nincsenek könyvek. Csak olyan “kóser” mobil telefont használnak (internet kapcsolat, Twitter nélkül) amit a közösség vezetője jóváhagyott.

Életterük többnyire nem terjed túl a lakóterületük határvonalán. A való világtól szinte hermetikusan elzárva élnek, ennek következtében többnyire fogalmuk sincs az őket körülvevő világról.

Feltétlenül szót kell ejteni a jesivákról. Izraelben, vagyis ahogy a modern Izrael kikiáltásáig nevezték: Palesztinában, a második világháborút megelőzően is működtek jesivák. Ezek azonban a közelébe sem jöttek a nagyhírű európai jesiváknak, amelyek tanáraikkal és tanulóikkal egyetemben elpusztultak a holocaustban.

Ilyen előzmény után természetesnek tűnt, hogy a maroknyi megmaradottaknak az újonnan megalakult zsidó állam biztosítsa a legzavartalanabb elmélyülést a Tóra-tanulásban.

Tehát az egész jesiva “ügy” David Ben-Gurionnal kezdődött. Ben-Gurion és a litván Schach rabbi között született meg az egyezség a jesiva növendékek jogállásáról. Ennek értelmében mentesülnek a katonai szolgálat alól és tanulmányi idejük munkaviszonynak számít. Erre az időre állami támogatást élveznek, a jesivát fenntartó alapítványi hozzájárulások kiegészítéseképpen.Tárgyi időszakban 28 jesivában összesen 400 fiatalról volt szó, ők az akkori 600 ezer fős zsidó lakosság 0.07%-át jelentették.

Egy 2015-ös statisztikai adatok szerin: 1400 intézményben összesen 108.300-an tanultak. A jesivákban – 18 éves kortól a nősülésig – 35.700-an, a kolelekben – nősüléstől 67 éves korig – 72.600-an. 155 alacsonyabb oktatási intézményben – heder, kis-jesiva – 17.700-an tanultak. Ez összesen 126 ezer fő, a 6 millió 370 ezres zsidó lakosság 2.08%-a.

Az ultraortodoxia egyik “alcsoportja” a haszidizmus.  

A haszidizmus filozófiai rendszer, amely vallási megközelítésben ad választ az egyszerű emberek szociológiai, társadalmi problémáira.

A haszidizmus megalapítója Bal Sem Tov (1698-1760) és tanítványai dolgozták ki ezt a filozófiai rendszert, amely szerint:

• az Örökkévaló előtt nem a tudás, nem a törvények betartása, hanem a felé irányuló, odaadó szeretet és hűség a fontos. A vallásos életmód, a sok rituális előírás lényege az Örökkévaló szeretete.

• az Örökkévalót nem önmegtartóztatással, szomorúsággal, hanem örömmel, tánccal kell szolgálni.

• a zsidó nem csak a Tóra parancsolatainak betartásával szolgálja az Örökkévalót, hanem minden hétköznapi cselekedetével is.

A haszidokat két nagy csoportra lehet osztani, u.m. askenáz (európai) és szefárd (keleti származású) zsidók.

Mindkét ág számos alcsoportra oszlik. Szefárdok pl. a jemeniek, akik hagyományaikban, szokásaikban, imarendjükben sokban különböznek a többiekről.

Az askenázoknál az 1920-as években alapították az eda ha-haradit közösséget magyar és lengyel (stetl) származású zsidók . Ide sorolhatók a Szatmár, a Toldot Áron, a Naturei Karta. Ezek harcos anti-cionista csoportok, amelyek nem fogadják el a modern Izrael létjogosultságát. Felfogásuk szerint a zsidó államot csak a Messiás eljövetele után lehet megalapítani. Az állam életében nem vesznek részt, nem szavaznak…

A többi ágazatra sem jellemző a harcos cionizmus, azonban ők kisebb-nagyobb mértékben hajlandóak elfogadni a zsidó államot és többé-kevésbé együtt is működnek azzal.

A nagyobb közösségek – a Gur, a Vizsnyic, a Belc mellett vannak egész kicsik is, mint az erlói (egri) vagy a Dusinszki (nyitrai) haszidok.

A haszid ultraortodox társadalom autoriter irányítás alatt áll. A haszid közösség vezetője a rebe (admor). A litvánok (ultra-ortodoxok) esetében akár a jesiva vezetője, vagy akár egy kisebb közösség (hacer) feje áll a közösség élén. Szavuk a születéstől a halálig, az élet minden területén döntő. A közösség tagjai tanácsért, döntésért csak hozzá fordulnak és a hallottakat minden gondolkodás nélkül követik.

Van két nagy közösség, amely bizonyos értelemben átmenetet képez az ultra-ortodoxia és a haszidok között azért, mert különböző okokból nincs admor a közösség élén. Ez a két csoport a Chabad és a Breszlev. (A Chabadnál az utolsó rebe halála óta, a breszlevi haszidoknál az alapító Nachman (1772-1810) rabbi halála óta. Ez mindkét esetben az jelenti, hogy nem csak egy személy hatása érvényesül.)

      Dusinszki esküvő

Az ultraortodox/haszid közösségek, az elzárkózás ellenére is, többnyire aktívan részt vesznek az ország politikai életében. Az askenáz ultra-ortodoxok pártja az Agudat Israel, az askenáz haszidoké a Degel a Tora. A szefárdoké a Sasz. (Az érdekesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a Sasz létrejöttében döntő szerepe volt a már fent említett litván Schach rabbinak.)

Természetesen e pártok politikai életében a demokráciának semmilyen szerepe nincs, a képviselő jelölteket a közösségek vezetői jelölik ki és a közösségek tagjai csak az ő listájukra szavaznak. Ez stabil 11-17 fős képviselői létszámot jelent a Kneszetben. ( jelenleg 16 fő)

Az ultraortodox/haszid pártok a politikai oldaltól függetlenül, szinte minden eddigi kormányban részt vettek, nem egyszer a mérleg nyelvének szerepét játszva. Ezt a szerepet bőségesen megfizettetik. (A jelenleg folyó kormányalakítás kapcsán is – mint eddig mindig – megfigyelhető, hogy a törvényhozásban elfoglalt nagyságrendjükhöz képest túlzott igényeket támasztanak miniszteri, miniszter-helyettesi posztok betöltésére.)

Az ultraortodoxok többsége nem dolgozik, csak különböző szintű jesivákban tanul. A haszidok közül sokan dolgoznak és katonai szolgálatot is teljesítenek, más részük csak tanul. (A Statisztikai Hivatal legfrissebb jelentése szerint az ultraortodox/haszid férfiak 50%-a dolgozik.)

Ebből következően, joggal vetődik fel a kérdés, miből élnek?

Tulajdonképpen állami támogatásból, (bár ez az utóbbi időben változáson ment keresztül) valamint a nem csekély adományokból. Az adományok túlnyomó része külföldi közösségeiktől származik, illetve hivatásos adomány-gyűjtőik által megszerzett külföldi támogatásból.

A Ben-Gurion-Schach egyezményben szerepel, hogy a tanulási idejük munkaviszonynak számít, tehát ezért bért kapnak. Ennél a témánál érdemes kicsit elidőzni. Ugyanis az állami támogatás nem személyre szóló, ugyanakkor létszámfüggő. Röviden: az állami támogatás csakúgy, mint az adomány a jesiva számláján jelenik meg. Ezért az intézmény vezetőjének érdeke a minél magasabb tanulói létszám. Az állami támotatás és az adományok útjának követésére csak az utóbbi időben történtek lépések.

Az adományokból és az állami támogatásból befolyó összegből tartják fenn a jesivát és juttatnak az ott tanulóknak egy nem túl magas összegű (a minimálbérnél szinte mindig alacsonyabb) csekket. Ezen kívül támogatást kaphatnak egy, az erre a célra létrehozott közösségi szervezettől (GAMAH). Hétvégeken és ünnepekkor van szervezett élelmiszerosztás is.

Fel lehet tenni a kérdést, hogy a többségében sokgyerek családok hogyan tudnak megélni ebből? A válasz: nagyon nehezen.

Ezért van az, hogy az ultraortodox családok túlnyomó többsége a statisztikai szegénységi küszöb alatt él. Megjegyzendő, hogy ultraortodox/haszid körökben szinte kizárólagos a készpénz forgalom. Ennek egyik oka, hogy vagy egyáltalán nem rendelkeznek bankszámlával, vagy az egyenlegük miatt a banktól nem kapnak hitelkártyát. A másik, nem kevésbé lényeges ok, az adóhatóság kijátszása.

Érdemes talán áttérni egy másik – a nyilvánosság előtt talán legtöbbet tárgyalt – kérdésre és  a továbbiakban a katonai szolgálattal kapcsolatos problémát venni górcső alá

Viszonylag gyakran látni a televízióban erőszakos, túlnyomórészt “spontán” tüntetésekről  szóló beszámolót Jeruzsálemből, ahol ultraortodoxok a katonai szolgálat ellen tiltakoznak.

Nem túl régen derült fény arra, hogy ezek az u.m. spontán tüntetések szinte katonai precizitással vannak szervezve. Az egyik tüntetésen a rendőrök kiemeltek a tömegből néhány hangadót és ennek kapcsán felvették a kapcsolatot a jesivájukkal. Pár perccel a beszélgetés után arra lettek figyelmesek, hogy a tömeg feloszlik, amiből egyenesen következik, hogy nem csak az oszlatás, de a tüntetés szervezése is felülről irányított.

A tüntetések résztvevői az u.n. jeruzsálemi frakcióhoz tartoznak. Számuk néhány ezer főre tehető és vezetőjük, Auerbach rabbi nemrég hunyt el.

A közösség tagjai az ultraortodox világ szélsőségesei.

jeruzsálemi frakció – tüntetés a bevonulás ellen

A háttérben azonban nem csak államellenesség áll, hanem az ultraortodox világon belüli harc a befolyásért.

Az egész ultraortodox bevonulási procedúra leegyszerüsítve a következő: Az illető megkapja a behívóját, elmegy a sorozóirodába. Ott aláír egy nyomtatványt és mehet haza. A jeruzsálemi frakció ezt is állami beavatkozásként értékeli és még aláírni sem hajlandó. Aztán, ha valamelyikük néha belebotlik egy igazoltatásba, vagy külföldre szándékozik utazni és útlevél ellenőrzéshez járul, azonnal kiderül, hogy szolgálatmegtagadó. Ott helyben átadják a katonai rendőrségnek, akik az előállítás után megpróbálják meggyőzni, hogy írja alá a nyomtatványt. Ez általában nem sikerül, ilyenkor az illetékes tiszt rövid elzárásra ítéli. Átszállítják egy katonai börtönbe, ahol egy-két heti “nyaralás” után általában aláír. Csak elvétve kerül a delikvens katonai bíróság elé.

A fent leírt esetben a jeruzsálemi frakció azonnal az utcára vonul és általában sikerül a jeruzsálemiek életét megkeseríteniük.

Vannak azonban tényleges fegyveres katonai szolgálatot teljesítő ultraortodoxok is. A lényege a dolognak az, hogy ez minden esetben egyéni döntésen alapul és a bevonulók általában nem a mainstreamből kerülnek ki, hanem olyanokból, akik valamilyen okból kihullottak az oktatási keretekből, vagy egyéb beilleszkedési problémával küzdenek.

Társadalmi beilleszkedésükhöz a katonaságtól és erre alakult társadalmi szervezetektől kapnak segítséget. Ennek ellenére pokoli nehéz utat járnak be, mert gyakorlatilag minden ismeretük hiányzik, ami az élethez szükséges.

Csak érdekességként  említem, hogy nem túl régen járta be az izraeli sajtót az a hír, hogy az egyik szatmári rebe (jelenleg hat van) egyik unokáját az izraeli hadsereg tisztjévé avatták.

                                     A szatmári rebe unokája 

Sokkal kevesebbet, mondhatni, hogy semmit, nem lehet hallani azokról a fiatalokról, akik a katonai szolgálat teljesítésének vállalásával elvesztik az addig biztosnak hitt családi hátteret – akiket kitagad a család. Ha közkeletű kifejezéssel akarok élni, azt mondhatom, hogy egyik pillanatról a másikra halmozottan hátrányos helyzetűvé válnak, akiknek meg kell birkózni a család elvesztésével, ugyanakkor be kell hozni a lemaradásukat, amely a közismereti tárgyak hiányából adódik, be kell illeszkedniük egy nyitott – számukra addig ismeretlen – világba…mindezt 18 évesen!

Izraelben az általános hadkötelezettséget törvény írja elő. Elvben ez alól senki nem húzhatja ki magát. Az is természetes társadalmi igény, hogy épkézláb emberek ne társadalmi juttatásból – ami nem más, mint a többség adójának egy igen tekintélyes része –  tartsák fenn magukat.

Ami viszont nem természetes, az a változást szorgalmazók hozzáállása. És itt elsősorban is a törvényalkotókra gondolok. Ugyanis a modern Izrael 71 éve alatt egyetlen kormány sem tudott felmutatni kivitelezhető programot. És most, amikor a téma kritikus szintre ért, még mindig csak “tűzoltás”-ban gondolkodunk.

Meggyőződésem, hogy a “Furkósbottal Európába” szemlélet, a frázispufogtatás nem járható út.

Ezzel szemben, átlátható törvények mellett, olyan körülmények kialakítása szükséges, amely részben kényszerítő erővel hat, részben lehetőséget biztosít, ugyanakkor nem sérti vallási elkötelezettségüket.

Egyetlen modern hadseregtől, ahol a tisztnek – képletesen szólva – a laptop a fegyvere, sem várható el, hogy nagy tömegben, képzetlen fiatalokkal töltse fel az állományt (nem véletlen, hogy a sorozáson megjelentek közül szinte senki bevonulására nem tartanak igényt).

A változó világot nem tudomásul venni, több, mint vétek. A világ pedig rohamléptekkel változik. Néhány jóhírű, u.n. nagy jesiva vezetői is megértették az idők szavát. Ezekben a tanterv részét képezi a közismereti tárgyak oktatása, a tanulás melletti szakmásító tanfolyamok…

Természetesen a hadsereg kötelékén belül is lehetőség kínálkozik a továbbtanulásra (elsősorban olyan területen, amelyre a katonaságnál szükség van) és a már bevonultak támogatását felvállaló szervezeteken keresztül is megvalósítható a képzésen való részvétel.

Véleményem szerint azonban ezt átfogóan, jól kidoglozott, hosszútávú programmal, az államnak kell felvállalnia.

23/05/2019

A cionizmus a válasz az asszimilációra…

 

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy mindenkinek  joga van a szabad választásra. Ami természetesen vonatkozik a saját identitás meghatározására, a valláshoz való viszonyra, vagy a vallásgyakorlás módjára, vagy akár a párválasztásra is.

A tények azonban makacs dolgok, akár tetszik nekünk, akár nem. De, menjünk sorjában.

A közelmúltban Lucy Aharish és Tsahi Halevi házassága élénk visszhangot  és sokszor szélsőséges válaszokat váltott ki úgy az izraeli, mint a világsajtó olvasóiból. A szélsőséges véleményt megfogalmazók között nem egy a zsidóság jövőjéért aggódott.

Megnyugtatásul csak annyit, hogy a zsidóság Izraelben nem tűnik el. Izrael zsidó állam, a társadalom többsége zsidó, az ország kultúrája zsidó, az ünnepek zsidó ünnepek, a heti pihenőnap a szombat, a hivatalos nyelv az ivrit. A zsidók majdnem 100%-a zsidóval házasodik. De a nem zsidóval házasodó gyerekei és unokái is a zsidó társadalom, mint társadalmi kollektíva, részévé válnak – mindaddig, amíg Izraelben élnek.

Ugyan ez nem mondható el a szétszórattatásban élő zsidókkal kapcsolatban. Ők ugyanis ott  kisebbség, így statisztikailag nagy az esély, hogy zsidó nem zsidóval köt házasságot. Az oktatási intézményekben, a munkahelyen, a szórakozóhelyek többségében nem zsidóval találkozik.

Izraelen kívül a vegyes házasság igen magas és egyre növekvő százalékban fordul elő. A konzervatív és reform közösségek csak lassítani tudják ezt a folyamatot, de megállítani nem. Ami azt jelenti, hogy a zsidóságnak hosszú távon nincs jövője a galutban. Sarkosan fogalmazva, csak idő kérdése, hogy a diaszpóra zsidósága felszívódjon.

Engem személy szerint nem aggaszt az Izraelben köttetett néhány vegyes házasság és meggyőződésem, hogy ha Lucy nem egy ismert TV-s személyiség, az ő esete sem kap ilyen széles nyilvánosságot. Megjegyzem, véleményem szerint, így sem több, mint bulvár szenzáció.

Ami viszont aggaszt, az a jerida. Annak ellenére, hogy a jeridázók (kivándorlók) száma a legalacsonyabb az államalapítás óta, még mindig magas. Ami ebben a kérdésben igazán aggasztó, az a növekvő társadalmi és kulturális támogatottsága, mint érthető és természetes választásé. Sőt! A politikai közbeszédben az alija és jerida kifejezések helyett már a be- és kivándorlás használatos.

Jó az esély, hogy a  kivándorolt izraeli gyereke, vagy unokája a fentebb említett okok miatt már nem lesz zsidó, nem lesz az izraeli nép része.

Izraelnek ebben a kérdésben lépnie kell, vagyis rövid távon rendeznie kell az alija és a jerida kérdését

Mivel az országot elhagyókat többnyire egzisztenciális döntések motiválják, az állam tett néhány lépést a jeridázók visszatérésének elősegítésére. Így a külföldön szerzett ingóságaikat, vagyontárgyaikat egy elég magas összegig adómentesen hozhatják Izraelbe. A munkavállalásnál bizonyos előnyöket élveznek, ami elsősorban az adózás terén mutatkozik meg.

Az alijáért is sokkal többet kell tenni. Izraelt egyformán vonzóvá kell tenni minden szétszórattatásban élő zsidó számára – társadalmi és anyagi helyzetétől függetlenül. A legsürgősebb probléma, amit a sikeres alija érdekében meg kell oldani, az az olékat támogató környezet kialakítása. Ugyanis sok olyan “kóser” zsidó érkezik, –  elsősorban a kelet-európai országokból – aki minimális ismerettel sem rendelkezik a zsidóságról, sőt még Izraelről se nagyon.

A jelenlegi oktatási rendszer egyáltalán nem alkalmas az integráció elősegítésére. Ez egyaránt vonatkozik a gyermek és felnőtt oktatásra. Van ugyan néhány eszigetelt, ugyanakkor igen sikeres kezdeményezés, de mindaddig, amíg ezeket állami szinten nem karolják fel, hatásában elenyésző marad.

A másik súlyos probléma a betérés. Szintén elsősorban a kelet-európai országokból számos olé érkezett házastársi jogon, aki halachikusan nem zsidó. Ezek számára kétféle lehetőség kínálkozik.

Mielőtt ezek ismertetésébe kezdenék, tényként kell leszögezni, hogy a betérés nem könnyű, ezzel szemben hosszú folyamat. Ez érthető is, hiszen zsidónak lenni nem csak (és nem elsősorban) vallást jelent, hanem egy néphez való tartozást. Ha elfogulatlanul állunk a kérdéshez, meg kell említeni a svájci állampolgárság megszerzésének nehézségeit és időtartamát, amelyhez képest egy zsidó betérés maga a könnyűlovasság.

A betérés haszid formájára nem térek ki, elég legyen annyi, hogy a vallási követelményeket sokszor túlzónak érzem, különösen az aránytalanul kevés, a mindennapi életben hasznos információk átadásának tükrében. Időtartama minimum három év.

Ugyanakkor üdvözlendő a Miniszterelnökségi Hivatal keretei között működő rabbinikus bíróság (Bét Din) betéréssel kapcsolatos tevékenysége és a Bét Din elé kerülő delikvens felkészítését patronáló alapítvány munkája. A rav Chaim Druckman (aki nem mellesleg a vallási bíróság elnöke is) nevéhez fűződő alapítvány egy nagyon emberközeli, barátságos intézmény, ahol a jelöltet a legmesszebbmenőkig segítik az elsajátítandó tudás megszerzésében.

Itt egy három hónapos előzetes tanulás (nevezhetjük állapot felmérésnek) után kerül sor a betéréshez szükséges akta megnyitására. Ezt egy 8-10 hónapos tanulás követi, amely magában foglalja a zsidó történelembe történő betekintést, imák, áldásmondatok ismertetését, a Szombattartás és a ünnepek lényegét, a kóserság fogalmát.

A szerzett tudásról a három tagú rabbinikus bíróság előtt kell számot adni kérdés-felelet formájában. Ezt követi férfiaknál a brit-mila (circumcisio v. körülmetélés), nőknél, férfiaknál egyaránt a rituális fürdőben (mikve) történő megmerítkezés, majd házastársak esetén a zsidó esküvő.

Meg kell jegyezni, hogy a Bét Din elfogad külföldi betérést is, ha az mindenben megfelel a zsidó törvények (halacha) által megszabottaknak.

Még egy tényező, amit a szétszórattatásban, de talán kiemelten az Európában élő zsidóknak nem árt tekintetbe venni,. Ez az egyre kevésbé barátságos környezet.

Az Európát érintő, modernkori népvándorlás – bár ezt a legtöbben Európában még nem akarják tudomásul venni – beindított egy olyan társadalmi változást, ahonnan hosszabb távon már nincs visszatérés.

A látható jelenségekből már ma is következtetni lehet arra, hogy ebben a változó környezetben a zsidóságnak nincs helye.

A nagy kérdés csak az, hogy a galuti zsidóság merre veszi az irányt.

05/02/2018

Kapcsolódó írások:

https://leharblog.wordpress.com/2011/11/16/cionizmus-diohejban/

https://leharblog.wordpress.com/2012/09/20/az-antiszemitizmus-uj-ruhaja/

https://leharblog.wordpress.com/2015/01/11/jo-reggelt-europa/

https://leharblog.wordpress.com/2015/04/05/europa-zsidok-nelkul/

Holocaust emléknap – 2018

Mint azt már előző írásomban is említettem, Izrael a varsói gettófelkelés כ”ז בניסן (1943. április 16.) dátumához igazítja a vészkorszak áldozatainak és hőseinek emléknapját. 

Annyian, köztük magam is, emlékeztünk már a 20 század sötét napjaira. Annyian sirattuk el újra és újra – nem csak a meg sem ismert családtagjainkat, de – a vészkorszakot átélt, sokszor testben is, de lélekben mindenképpen megtört szeretteinket.

És nem csak őket, mind a hatmilliót, aki 1939-45 között egy elmebeteg ideológia áldozatává vált.

És valahol, elsiratjuk magunkat is, mert a háború után született, úgynevezett (szerintem tévesen) második generáció a génjeiben hordozza az ősök félelmét, amelytől még a harmadik-negyedik generáció sem mentes egészen.

Nem is lehet, hiszen lépten-nyomon azt látja, hogy az elmebeteg diktátort kiszolgáló országok, a kurzus-történészek hathatós közreműködésével, teljes sebességre kapcsolt a holocaust relativizálása, az áldozat-hibáztatás.

A jelenség nem mai keletű és amikor ítéletet mondok Európa felett, korántsem a ma, jobbra tolódott államvezetést teszem felelőssé. Sokkal inkább azokat, akik ‘45 után képtelenek voltak szembenézni a múlt bűneivel, akik úgy gondolták, ha szőnyeg alá söprik a kérdést, ha elhallgatják és hatalmi szóval elhallgattatják a “másként” gondolkodókat, megtettek mindent a múlt lezárására. Tévedtek és tévedésük – mai ismeretek szerint – tudatos volt. Ez jól látszik ma, amikor a nyugati társadalmak, magát baloldalinak, liberálisnak hazudó képződményei az antiszemitizmus frakkba öltöztetett változatát, az Izrael-ellenességet művelik teljes mellbedobással. Mindezt karöltve szélsőjobbos elemekkel…

A történelmet meghamisítani akaróknak üzenem, hogy az igazság – ha rögös utat is kénytelen bejárni – győz a hazugság fölött.

Halottaink emléke legyen áldott! יהי זכרם ברוך

Az élet viszont él, mert élni akar, ez a dolga!

Az alábbi videón 600 holocaust túlélő és családtagjaik együtt éneklik az “élet dalát”… melyet az 1983-as Eurovíziós dalfesztiválon Ofra Haza vitt sikerre.

https://www.facebook.com/yediotahronot/videos/2125508021037263/

https://www.youtube.com/watch?time_continue=7&v=yIuK7vCVM34

09/04/2018

A témában korábban megjelent írásaim:

1.https://leharblog.wordpress.com/2013/04/06/%D7%99%D7%95%D7%9D-%D7%94%D7%A9%D7%95%D7%90%D7%94-holocaust-emleknap/

2.https://leharblog.wordpress.com/2011/11/23/hholocaust-revizionistak-es-a-tenyek/

Jeruzsálem Izrael fővárosa!

Nem azért, mert a minap ezt az Egyesült Államok elnöke jóváhagyta, hanem azért, mert 70 évvel ezelőtt Izrael állam alapító okiratába már ez került bele, melyet az akkori vezetés kézjegyével látott el. Mondhatnám természetesen azt is, hogy már ők is csak hagyománykövetők, ha figyelembe veszem, hogy ezt már megtette a maga idejében Dávid és Salamon is. (Mivel nem akarok a bibliaik időkig visszamenni, akit a téma érdekel, az interneten fellelhető Izrael történelme.)

Mindenképpen szót kell ejteni arról a tényről, hogy 1980-ig Jeruzsálem 13 nagykövetségnek adott otthont, mindaddig, amíg 1980. július 30-i keltezéssel, Yitzhak Navon államelnök és Menahem Begin miniszterelnök aláírásával  nem látott napvilágot az a Kneszet alaptörvény, (חוק יסוד) amely négy pontban rendezi Jeruzsálem státuszát.

Az alaptörvény első pontja leszögezi, hogy az egységes Jeruzsálem (ירושלים השלמה) Izrael fővárosa.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/0/0c/Jerusalem_Law_%D7%97%D7%95%D7%A7_%D7%99%D7%A1%D7%95%D7%93-_%D7%99%D7%A8%D7%95%D7%A9%D7%9C%D7%99%D7%9D_%D7%91%D7%99%D7%A8%D7%AA_%D7%99%D7%A9%D7%A8%D7%90%D7%9C.jpg

Ezen törvény hatására, valamint nemzetközi nyomásra a követségek áttették székhelyüket Tel-Avivba.

Köztudott, hogy 1995-ben az amerikai Kongresszus határozatban dekralálta, miszerint elismeri az egységes Jeruzsálemet Izrael fővárosaként, valamint döntést hozott nagykövetségének Tel-Avivból Jeruzsálembe történő átköltöztetésére.

Erre azonban a mai napig nem került sor, ugyanis az amerikai elnökök félévenként, elnöki dekrétummal elhalasztották. (Csak zárójelben teszem hozzá, hogy választási kampányában minden elnök ígéretet tett a követség mozgatására, de – mint jó politikustól az várható – győzelem után az ígéretről elfeledkezett.)

Tehát Trump elnök pár napja történt bejelentésével csak választási ígéretét teljesítette – talán azért, mert saját magát inkább tartja üzletembernek, mint politikusnak…

Ezek után vessünk egy pillantást az elnöki bejelentés technikai részleteire, melyekről nem esik szó a médiákban.

Trump elnök a bejelentésével egy időben újabb fél évvel meghosszabbította a követség mozgatását, melyet azzal indokolt, hogy az épület felépítése és a közel ezer fő mozgatása időigényes. Hogy konkrétan mennyi időt vesz igénybe, arról egy szót sem ejtett. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a követségi épület Jeruzsálem nyugati felében lesz, különben már ma elfoglalható lenne a város keleti részén található konzulátusi épület, ami később úgyis bezárásra kerül.

E mellett tény, hogy az amerikai Külügyminisztérium képviselői Jeruzsálemben jártak és a városházán egy un. titkosítási szerződést írtak alá, amelynek értelmében a tervrajz egyes elemei (talán érthető módon) nem kerülhetnek nyilvánosságra. Ezzel egy időben megbízták Izrael egyik legismertebb tervező-építészét az egész folyamat koordinálásával.

A nemzetközi média egy része arról sem ejtett szót, hogy Netanjahu miniszterelnök a Trump általi bejelentést követő első megszólalása arra irányult, hogy Jeruzsálem minden tekintetben megtartja a staus-quot – tehát tartja magát az 1980-as alaptörvényben foglaltakhoz, miszerint a jeruzsálemi szent helyek védelme prioritást élvez és a különböző vallások képviselői nem gátolhatóak saját vallásuk szent helyén történő gyakorlásában.

Ezzel szemben arról, hogy bőségesen értekeztek, hogy az amerikai elnök bejelentése Netanjahu nyomására jött létre. Tény, hogy a nem éppen rövid egyeztetési időszak alatt Trump és Netanjahu között két beszélgetés is lezajlott, ugyanakkor hosszasan és többszöri alkalommal tárgyalt Trump elnök a szaudi kormánnyal…

Mindezek fényében nézzük a hazai és nemzetközi reakciókat:

Izraelben a politikai pártok üdvözölték a bejelentést. Kivétel ez alól csak az Egyesült Arab Lista és a szélsőbaloldali Merec. Ez utóbbi épp a közelmúltban deklarálta, hogy törli önmeghatározásából a cionista jelzőt.

Az arab/muzulmán országok alapjában visszafogottan reagáltak a történésre, ezt a visszafogottságot Mahmud Abbasz (mozgalmi nevén Abu Mázen) kifejezetten nehezményezte. Az Arab Liga külügyminiszterei azt az egyetlen érdemi döntést hozták, hogy kikérik az ENSZ Biztonsági Tanács állásfoglalását.

Nemem hallgatható el, meg nincs is miért az,  hogy a Palesztin Hatóság területén voltak a hét végén tüntetések, melynek során autógumikat égettek, Molotov koktéllal és kövekkel dobálták a zsidó gépjárműveket.  Izraelben az un. mesulásban (arabok lakta háromszög) szintén voltak tiltakozó megmozdulások.
Jeruzsálemben a Nablusz (Shem) kapunál egy száz fő körüli csoport zavarta meg  a rendet.

De az, amire többen számítottunk – a pénteki Templom hegyi ima után szokásos rendzavarás – nem következett be.

Korlátozó intézkedést Izrael nem vezetett be és a rendfenntartó erők is csak akkor léptek közbe, amikor a tüntetés erőszakosra fordult.

A Gáza övezetből, a biztonsági kerítés áttörésével próbálkoztak. Közülük többen megsérültek és ketten meghaltak.

A szintén Gázából, a Hamasz által indított rakéták egy része gázai területen robbant. Néhány Izraelben landolt, (egy közülük határmenti óvoda udvarán)  anyagi kárt okozva.

Végére hagytam Európa reakcióját, mely a hisztéria jeleit mutatja. Politikusaik egymás után teszik élesen elítélő nyilatkozataikat és pánikszerűen határolódnak el Trump bejelentésétől.

Az Európa Bizottság külügyminiszteri értekezlet összehívását kezdeményezi, melyre Mahmud Abbasz is hivatalos, ugyanis tőle várnak tájékoztatást a kérdésben.

Tőlem ugyan nem várnak semmiféle tájékoztatást, de kéretlenül – ahogy ők szoktak beleszólni Izrael belügyeibe – is elmondom, hogy nem Jeruzsálem státusza akadályozza a kétállami megoldás tető alá hozását, hanem az, ha a “békepartner” sorra feláll attól a tárgyalóasztaltól, amelyhez (a jelenre vonatkoztatva) még le sem ült.

Európa szíves figyelmébe ajánlom, hogy azon a haladó hagyományon, miszerint az örök bűnbak kéznél van, ideje lenne túllépni. Továbbá nem ártana, ha Európa a saját muzulmánjaival kapcsolatos gondjait nem az “izraeli-palesztin viszály”-ra történő mutogatással akarná megoldani.

10/12/2017

Templom-hegy és környéke…

Áv hó 9.-éhez a zsidó történelemben a bibliai időkig visszamenve szenvedés és megaláztatás tapad. Ezen dátumhoz köthető megemlékezésben ezekről részletesen beszámolok, mely itt olvasható.

A modern Izrael történetének első Templom-hegyi vonatkozása a ‘67-es háborúhoz köthető, amikor is a 19 éves jordán megszállás alól, Izrael hadserege felszabadította Jeruzsálem keleti felét és elhangzott a minden zsidó szívét megmelengető mondat:

הר הבית בידנו!!!

Vagyis a “Templom-hegy a kezünkben van!”

Az azóta eltelt 50 év alatt minden zsidó megbizonyosodhatott arról, hogy fenti mondatnak vannak – finoman fogalmazva – szépséghibái. És 50 év után joggal-okkal feltehető a kérdés: a Templom-hegy tényleg a kezünkben van?

A válasz, ha fájdalmas is, egyszerű nem!

Hosszúra nyúlna ez a bejegyzés, ha a “nem” minden részletét kifejteném, ezért csak lóugrásokban: a Templom-hegy elfoglalásakor döbbent rá Izrael vezetősége, hogy a muzulmán szent helyen egész Jeruzsálem elpusztítására elegendő lőszert halmozott fel az ellenség. Moshe Dayan, akkori védelmi miniszter el nem évülő bűne abban állt, hogy pár óra alatt a lőszert, mint hadizsákmányt lehordatta a Templom-hegyről, majd a hagyományosan a jeruzsálemi muzulmán szent helyek őrzőjének számító, mindenkori jordán királynak – aki Mohamed leszármazottja – kezébe adta a terület ellenőrzési jogát.

Ezt a jogot a muzulmán szent helyek vonatkozásában, az egész világon a  WAQF (https://en.wikipedia.org/wiki/Waqf) látja el. A szervezettel az Izrael területén élő palesztinok folyamatos harcban állnak annak érdekében, hogy kiszorítsák őket a területről és magukhoz ragadják a Templom-hegy ellenőrzésének jogát.

Ennyi bevezető után áttérek a ma, illetve a közelmúlt eseményeire.

Nem titok, hogy az izraeli hatóságokhoz folyamatosan érkeznek bejelentések a műemlék-védelmi hivataltól, mivel a WAQF folyamatosan semmisíti meg a Templom-hegy zsidó emlékeit és teherautószám szállítja azt szemétlerakó helyekre, valamint illegális építkezésekkel igyekszik az “eredendő muzulmán jelenlét” bizonygatására.

Túl a tárgyi emlékek történelem-hamisítást célzó megsemmisítésén, az időről-időre fellángoló, zsidók ellen elkövetett atrocitások miatt, valamint azon uszítás következtében, miszerint Izrael a Hegy status quojának megváltoztatására törekszik, a Hegyen zsidó nem imádkozhat, a Mecsetek terére is csak rendőri védelem mellett léphet.

Mint a zsidó szent helyekhez (I. és II. Templom) legközelebb eső, Nyugati v. Siratófal az imádkozás helye, melyről valljuk be őszintén, nem más, mint a Templom-hegy támfala. Hogy világos legyen – bár ezzel esetleg valakik érzelmeit sértem – olyan ez, mintha a Szentély parkolójában imádkoznánk. De még ez sem mindig biztonságos.

Sok-sok zsidó lett gyilkosság áldozata csak azért, mert a Siratófalnál imádkozott. Eltekintve a felsorolástól, csak kettőt említek. Egyiket azért, mert családjához személyes kapcsolat fűz, másikat pedig azért, mert azzal kezdődött a “késes intifáda”. 1995 nyarán egy jeshiva növendék életét éjszakai imájából hazatérőben lőfegyverrel oltották ki, 2015-ben, a zsidó újév előestéjén egy idősebb férfi volt az áldozat.

Kivételes esetnek számít, ha a pénteki muzulmán ima végeztével nem történik rendzavarás, ha nem alakul ki összetűzés izraeli rendőrök és muzulmánok között.

Legutóbb – a nemzetközi figyelem középpontjába is került esemény során – két, szolgálatban lévő drúz (és nem arab) rendőr esett áldozatául a terroristák gyilkos fegyverének.

(Arról, hogy az Al-Aksza mecset fegyverraktár szerepét tölti be, hogy kövek, szikladarabok felhalmozására szolgál, a Google képkeresőjében bárki utána nézhet.)

Az azonban, annak ellenére, hogy Izrael már régebben bekamerázta a térséget, újdonságként hatott, hogy a terroristák az imahelyről kifelé jövet hajtották végre támadásukat. Ez egyértelműen arra utal, hogy a fegyvereket valamikor, valakik (valakik segítségével ?) oda feljuttatták, ugyanis a személyi motozás az Al-Aksza mecsetbe történő felmenetel előtt már régi, rutin intézkedés. Ami újdonság a témában, az az fémdetektoros beléptető kapuk felállítása.

Mivel Izrael állam egyik, legfontosabb feladata, saját állampolgárainak védelme, úgy ezen intézkedés, mégha a nemzetközi közvélemény és az izraeli szélsőbal szempontjából túlzó is, szükségesnek bizonyult.

Nem értek egyet azon kritikákkal, melyek egy közelgő, újabb intifáda kirobbanását vetítik elő, hiszen ahhoz eddig sem volt szükség szigorító intézkedések bevezetésére, bár kétségtelen, hogy erre minden jó ürügyül szolgál.

Nem értek egyet, sőt kifejezetten elítélem azokat a felelős állami vezetőket, akik a kapuk azonnali eltávolítását követelve odáig mentek, hogy javaslatukra az ENSZ Biztonsági Tanács rendkívüli ülést hívott össze. Ők, ha ezt nem is látják át, a terrorizmus támogatói. Mint ahogy nekik, úgy Jordánia királyának is felelőssége van a kialakult helyzetért még akkor is, ha az indítékuk nem azonos. Jordánia lakosságának 75%-át a volt Palesztina területén élt arabok alkotják. (Jordánia azzal a céllal alakult, hogy létrejöjjön a Palesztin állam.)

Jordánia kicsi és törékeny ország. Tisztában van azzal, hogy támadás esetén nem tudja megvédeni magát és a környező országok közül egyedül Izraelre számíthat. Ugyanakkor a palesztinai arabok nyomására, a külvilág felé, többnyire elmarasztalja Izraelt. A konfliktus feloldására viszont a beduin vallási vezetők rendszeres vendégek Izraelben.

Értem én, hogy a ténylegesen imádkozni szándékozó muzulmánok sérelmesnek tekintik az újabb szigorító intézkedést, de annyira azért nem, hogy saját maguk szűrjék ki soraikból a terroristákat.

Több oldalról megtámogatva, a jeruzsálemi főmufti, a Hamasz, arab Kneszet képviselők… kijátszották az adu ászt – már nem csak a beléptető kapuk eltávolítását, de minden izraeli biztonsági intézkedés azonnali beszüntetését követelik. A “muzulmánok kizárólagos tulajdonát képező” Templom-hegyen semmiféle zsidó jelenlétet nem tűrnek meg és amennyiben ezt Izrael nem teljesíti, úgy kezdetét veszi Jeruzsálem “felszabadítása”. Ehhez Mahmud Abbasz (mozgalmi nevén Abu Mázen) azzal adta hozzájárulását, hogy felfüggesztett minden Izraellel közös biztonsági tevékenységet.

Állíthatom, hogy Izraelnek nem áll szándékában a Templom-hegy státuszában semmiféle változást eszközölni, az erre utaló arab panasz-áradat nem több politikai sakkhúzásnál, melyre tegnap Ammanban, az izraeli nagykövetség ellen elkövetett terrortámadással tették fel a koronát. (De ez már túlmutat jelen bejegyzés keretein.)

24/07/2017

Öngerjesztő hisztéria…

Izrael állam miniszterelnöke, Benjamin Netanjahu, négynapos magyarországi látogatása, mely magában foglalja a V4-ek vezetővel történő megbeszélést csakúgy, mint Magyarország miniszterelnökével  történő tárgyalásokat, mindenképpen történelminek tekinthető. Történelmi, mert izraeli miniszterelnök hivatalos látogatáson ez idáig nem járt (1988-ban Yichak Samir, akkori miniszterelnökünk magánlátogatás keretében kereste fel az országot)  Magyarországon.

A két ország közötti, egyre gyümölcsözőbb gazdasági és kulturális kapcsolat kialakulásában nem kis érdeme van államunk volt nagykövetének. Ilan Mor messze túlteljesítve kötelező diplomata tevékenységét, Magyarország minden zegét-zugát bejárva, ott hiánypótló előadásokat tartva, olyan plusz információhoz juttatta az érdeklődőket, mellyel egyetlen nagykövetünk sem dicsekedhet.

Az ő regnálása alatt időszakra tehető a két ország szakminisztereinek látogatása mindkét államban, melyek pozitív vonzatáról mindenki a maga országában szerezhet információt.

Sikerét elsősorban annak köszönheti, hogy megnyilvánulásaiban Izrael népszerüsítése, országunk objektív megismertetése vezérelte.

Ennek az áldozatos munkának gyümölcse érett be a jelenlegi legmagasabb szintű látogatással. És ebbe rondítottak bele a pillanatnyi politikai hasznot remélők, valamint az identitásukat politikai szintre degradálók.

Attól függetlenül, vagy éppen annak ellenére, hogy hetekkel a látogatás előtt különféle megnyilvánulások hangzottak el, melyek a legenyhébbtől a legdurvább kitételekig lengették ki a skálát, Magyarország a külsőségekben nem hazudtolta meg önmagát. Öröm volt nézni, hogy ott, ahol 72 éve zsidókat lőttek a Dunába, ma  Izrael államának kék-fehér lobogója díszíti a fővárost.

Ez a kép legalább annyira sajátja a magyaros vendégszeretetnek, mint az a tény, hogy ugyanaz az értelmiségi réteg, mely minden magyarországi politikai kurzust a hányinger legkisebb jele nélkül  kiszolgált, most összezárt és minden bajuk okozójának Izraelt, az Izrael államot képviselő Benjamin Netanjahut kiáltotta ki.

Nem tisztem a magyar miniszterelnök meg -illetve elítélése, bár ahhoz, hogy tisztában legyek a magyarországi viszonyokkal nekem nincs szükségem tolmácsra. Ezzel együtt és ennek ellenére már csak azért sem teszem, mert az adómmal nem a magyar kincstárat gyarapítom, választásokon szavazatommal egyik pártot sem támogatom. Magyarország az ifjúságom, annak fény és árnyoldalaival együtt.

Épp ezért csak annyi jogot vindikálok magamnak, amennyit a magyar állampolgárok is elvárnak a külvilágtól. Engedtessék meg nekem, hogy én Izrael szemszögéből, Izrael érdekeit szem előtt tartva lássam és láttassam a történteket.

A látogatás egészét – célját – tekintve, gondolom az érdeklődők éppen úgy tudomást szerezhettek róla, ahogy e sorok írója… az aláírt megállapodások eredményét pedig előre megjósolni nem is lehet, fölösleges is, annak kivitelezése szakemberek dolga.

A látogatással kapcsolatos észrevételeimre visszatérve – gondolom ez sem ismeretlen – két magyarországi eseményt kell megemlíteni. Az egyik a magyar miniszterelnök “Horthy kivételes államférfi” kitétele, a másik az u.n. sorosozás, amely plakátragasztás formájában testesült meg.

Tény, hogy Horthy nevének ilyetén felemlítésére az izraeli társadalom is felkapta fejét és senki nem ütközött meg azon, hogy ezt a magyarországi zsidók sérelmezik.

Legjobb tudásom szerint, ez ügyben diplomáciai egyeztetésre került sor, mely azzal zárult, hogy az izraeli fél “tudomásul vette” a magyar oldal erre adott magyarázatát. Hangsúlyozom, “tudomásul vette” és nem “elfogadta”.

Úgy vélem, hogy két héttel a személyes találkozó előtt értelmetlen lett volna ezt tovább ragozni, de meggyőződésem, hogy négyszemközti megbeszélés során a két fél sort kerített ennek tisztázására.

Erre utal, hogy Magyarország miniszterelnöke, nemzetközi sajtóértekezlet keretében – mintegy az egész világnak tudtára adva – kormánya nevében elhatárolódott a vészkorszak alatti magyar kormány bűneitől.

Itt jegyezném meg, hogy a magyarországi antiszemitizmus – amely pillanatnyilag nem azonos a nyugat-európai antiszemitizmussal – nem újkeletű és életben tartásáért minden 1945. után kormányon lévő pártnak súlyos felelőssége van.

A másik, vihart kiváltó esemény a plakátragasztás, ami az én ízlésemmel ellentétes, ugyanis minél inkább tolnak egy reklámot, annál inkább nem veszek róla tudomást. De! Soros Györgynek, akinek kis híján sikerült bedöntenie az angol fontot, és nem egy afrikai országot sodort spekulációival pénzügyi válságba – úgyis mint filantróp. Annak az embernek, amelyik pénzével bármelyik ország belügyeibe képes beavatkozni, aki kormányokat próbál megdönteni, nos, annak az embernek a kritizálása önmagában nem antiszemitizmus. 

Nem antiszemitizmus, legfeljebb alkalmat szolgáltat rá és ma erre Európában minden alkalom jó.

Hogy ez Magyarországon miért kaphatott gellert, arról az előző bekezdés végén tettem említést és most megismétlem: A magyarországi – klasszikus – antiszemitizmus tudatlanságon, a felvilágosítás hiányán alapul. A tiltás, nem felvilágosítás!!!

Amennyiben ezt a pontot nem lépi túl az ügy, úgy ez az írás sem született volna meg, hiszen nem több ez, mint belső egymásnak feszülés, ami  azonban egy újabb csavarral átlépte az országhatárt. Ezt nem kellett volna, vagy legalábbis nem abban a formában és  hangnemben, ahogyan történt.

És itt kell megemlíteni, hogy jelenlegi nagykövetünk döntő szerepet játszott a hisztéria kirobbantásában.

Nyilvánvalóan nem volt véletlen –  a diplomáciai nyelvezettől merőben szokatlan módon – megfogalmazott sajtónyilatkozatában elhangzott állásfoglalás.

Felhívom a figyelmet, hogy a sajtónyilatkozat Szombat délben jelent meg, amikor egyetlen izraeli állami szerv sem dolgozik. /Csak zárójelben jegyzem meg, hogy minden követségi terület a delegáló ország részének minősül, (“Izrael Magyarországon” elnevezés pontosan leképezi ezt) ahol – legyen az a világ bármely  pontján – izraeli munkarend és törvények vannak érvényben. Ebből következik, hogy  a Szombat, mint olyan, munkaszüneti nap, és ez nagymértékben megkérdőjelezi  nagyköveti fogalmazvány egyeztetésének hitelességét.

Az ezidáig megválaszolatlan kérdéssel azért is foglalkozom – úgy tűnhet – részletesebben,  mert a sajtóban megjelentekkel ellentétben (miszerint a sajtónyilatkozat Benjamin Netanjahunak az izraeli külügyminisztériumra gyakorolt pressziója miatt visszavonásra került) a valóság az, hogy nem visszavonásról,  hanem tisztázásról volt szó.

Az, hogy erre a témára mennyire tapadt rá, mennyire látta meg benne a meglovagolandó rést a magyarországi ellenzék, nem Izrael ügye.

Azzal került Izrael és személy szerint Netanjahu célkeresztbe, hogy a hagyományosan a baloldalhoz kötődő magyarországi zsidóságot képviselők olyan húrokat kezdtek pengetni, mely másra nem, de arra tökéletesen megfelelt, hogy ők megfelelhessenek szoros szüvetségeseiknek, ugyanakkor még véletlenül se vívják ki a bűnbak szerepét… Tegye meg helyettük más, nevezetesen Izrael állam miniszterelnöke.

A – talán nem véletlenül rövid – Goldmark teremben történt találkozó tette fel az  i-re a pontot. A MAZSIHISZ számításon kívül hagyta, hogy Netanjahu Izrael államát, annak érdekeit képviseli külföldi útjai során és ez alól magyarországi látogatása sem kivétel.

Heisler úr úgy rúgott bele nyilvánosan Izrael államának miniszterelnökébe, hogy közben annak széles vállát kihasználva, mintegy hátvédül használta arra, hogy a saját miniszterelnökével évek óta rendezetlen kapcsolatát – ami megint csak belügy – saját hallgatósága előtt rendezze. Ezzel végérvényesen kontraproduktívvá téve azt, amihez eleve nem kellett volna asszisztálnia.

Belharc ez semmi más. Belharc a maroknyi magyarországi zsidóságot képviselő zsidó szervezetek között, amelyet az állítólagos baloldal jó szimattal meglovagolt és sikerrel vitt véghez. Nem csak csatasorba állította a már fentebb említett –  hagyományosan baloldali eszméket követő zsidó vezetőket -, de azt is sikerült elérnie, hogy a klasszikus antiszemitizmus két hét leforgása alatt anti-cionista, Izrael ellenes légkörbe csapjon át.

Erről az öngerjesztő hisztériáról – eredményét tekintve – elmondható, hogy amennyiben Izrael államnak ilyen barátai vannak, akkor egyáltalán nincs szüksége ellenségre.

20/07/2017

A féligazság már majdnem hazugság…

Ahhoz, hogy az alább következő írás némiképp a kívülálló érdeklődő számára is érthető legyen, elengedhetetlen a Beit Hillél szervezet bemutatása. A szervezet 2012-ben alakult Izraelben. Alapítója Ronen Neuwirth, aki liberális vallásos cionistaként határozza meg magát. A Beit Hillél adományokból tartja fenn magát, melynek nagy része külföldről származik…

A bemutatkozás további részét rájuk bízom, ezért kivonatosan az internetes honlapjukból idézek:

“Szervezetünk hisz a Tóra örökkévalóságában és teljes mértékben elkötelezettjei vagyunk Izraelnek, a zsidó jognak… Ugyanakkor felismertük, hogy az izraeli közbeszédben a Tóra – helytelenül – egydimenziós formában jelenik meg… Szervezetünk részt vesz a napi tanításban, Tóra-tanulásban…ami nem ellentétes azzal, hogy a nők nyilvános szerepvállalását támogassuk a vallási élet vezető posztjain… Elsők között vagyunk, akik a Tóra tanulmányozásának lehetőségét a nők előtt is megnyitottuk…

Az izraeli társadalom szerves részét képezzük, kivesszük részünket a közügyekből…Olyan projekteket szervezünk és menedzselünk, melyek össz-társadalmi érdekeket szolgálnak és közelebb hozzák egymáshoz a társadalom különböző szegmensét alkotó zsidó csoportokat…

Mottónk: Alázattal és tisztelettel még az ideológiai ellenféllel szemben is!”

Az izraeli társadalomban fellelhető – mesterségesen szított – ellentétek feloldásában óriási előrelépést jelentene, ha fenti hitvallást a társadalom azon csoportja is magáévá tenné, amelyik “minden bajok forrásának” a vallást tekinti, ugyanakkor nagyhangon hirdeti, miszerint az arabok felé “nem falakat, hanem hidat” kell építeni…

A Beit Hillél számos programja között szerepel egy nemrég útjára indított projekt, amelynek célja, hogy a vallásos és vallástalan családok jobban megismerjék egymást, egymás életét. Lehetőséget biztosítsanak a kölcsönös kérdésfeltevésekre és ezzel – a mindkét oldalon jelenlévő – téves, sokszor megalapozatlan előítéleteket felszámolja.
A projekt az “izraeli Szombat” nevet viseli és eddig mintegy 5 ezer család kapcsolódott be.

Ellentétben azzal, amit egyes körök igyekeznek belemagyarázni, szó sincs arról, hogy ez a kezdeményezés a vallás követésére, vagy az ahhoz történő visszatérésre ösztökélné azokat, akik zsidóságukat a maguk módján, vallási keretek nélkül kívánják megélni.

Sokkal inkább arról szól, hogy a vallásos ember, a vallásos családok társadalmi kötelezettségeiket (tanulás, munka, katonai szolgálat…) vallásgyakorlás mellett is ugyan olyan intenzitással teljesítik, mint a vallástalanok.

A projektben nem csak az utca embere vesz részt, de a kezdeményezés a Kneszet tagjai között is követőkre talált. Legalábbis megmozgatta fantáziájukat.

Ami pillanatnyilag a vallástalan réteg egyes köreiben vihart kavart – és mivel csak azt látják, hogy “megint a vallásosok járnak jól”, az a programnak azon része, hogy “ezért a vallásosok pénzt kapnak”, tehát ‘megint csak őket támogatják”.

Szeretném nyomatékosan leszögezni, hogy ez így, ebben a formában nem felel meg a valóságnak… A szervezet eddig is támogatta anyagilag azokat a felsőfokú végzettséggel rendelkezőket, akik heti, legalább 15 órában vállaltak előadás tartást különböző (általában igény szerinti) vallási témában.

Ez bővült ki azzal, hogy azok a vallásos családok, akik Szombatra, a saját lakásukban vendégül látnak nem vallásos családokat, esetenként igényelhetnek anyagi hozzájárulást.

Végül, projekten kívül, meg szeretném jegyezni, hogy az elképzelés nem újkeletű, létezett és létezik ez az izraeli közösségben szervezeti keretek nélkül is.

Hiszen addig, amíg az ország vallástalan iskoláiban is – a kötelező minimum tanterv keretében – folyik vallásoktatás és üzemelnek vallástalanok számára jesivák, addig az új bevándorlók egy jó része (elsősorban a volt szocialista országokból érkezők) vallási – meg általában a zsidósággal kapcsolatos – ismeretei a nullához konveniáltak.

Ez utóbbiból adódik, hogy évtizedekben mérhető izraeli élet után még mindig nem tudták feldolgozni, hogy a zsidó államban a Szombat munkaszüneti nap – megjegyzem, nekik is.

15/06/2017

 

Az ENSZ a palesztin propaganda szolgálatában

Főtitkárok jönnek és mennek, de a helyzet változatlan.

A linken fordításban olvasható az új ENSZ főtitkár nyilatkozata, mellyel a hatnapos háború 50. évfordulója alkalmából tisztelte meg Izraelt.

A szöveg nem csak azért felháborító, mert abból hiányzik az objektivitásnak még a szikrája is, de olyan csúsztatásokat tartalmaz, melyekből három okra is lehet következtetni:

• ezt a szöveget megírták a főtitkárnak,

• sem történelmi, sem politikai vonatkozásban nem rendelkezik alapvető  tudással sem,

• még hazugság árán sem veszélyezteti jól jövedelmező állását.

Antonio Gutters történelem hamisító nyilatkozata egyetlen szóval sem tesz említést az előzményekről. Úgy tesz, mintha sok évtizedes amnéziából ébredne, mintha ‘67-nek nem lennének előzményei. Pedig bőségesen vannak és ezek túlnyomó részét az ENSZ, illetve elődszervezetei dekralálták.

Csúsztatása már ott kezdődik, hogy “Ciszjordánia” említésekor arra enged következtetni, mintha az a Jordán állam nyugati része lenne, holott a megnevezés a Jordán folyó nyugati partjára Júda-Somron (ősi zsidó település)  vonatkozik. Ugyan ez a helyzet “Kelet-Jeruzsálem” és a Golán fennsík esetében is, ugyanis állam egyik területen sem létezett.

Fentiekből adódóan megszállásról nem lehet beszélni, hiszen a nemzetközi jog kimondja, hogy megszállást csak egy másik ország/nép beépített területének elfoglalása jelent. Ami a Golán fennsíkot illeti, ott maximum az ENSZ jogelőde, a Népszövetség által 1920-ban felosztott mandátumi területen élt szórvány arab településekről származókról beszélhetünk. Jeruzsálem és Júda-Somron vonatkozásában pedig a jelenkori Izrael állam megalakulását követő függetlenségi háború során jordán megszállás alá került területről.

Arról a történelmi tényről sem tesz említést, hogy a ‘67-es háború a környező arab államok harmadik, összehangolt kísérlete volt Izrael eltörlésére.

És bár tudom, hogy a hatnapos háborút nem csak az ENSZ, de az idegen pénzen, ugyanakkor az ország nyújtotta javakat is bezsebelő, izraeli szélsőbal is “megszállásként” emlegeti, a tények attól még tények maradnak.

Az Izrael által a ‘67-es háború során felszabadított területek soha “palesztin”(a palesztin nép fogalmának bevezetése is későbbre datálódik) tulajdonban nem voltak. Azokat jordán megszállás alól szabadította fel Izrael hadserege. És ismétlem, nem megszállta, hiszen Jordánia ezeket a területeket soha nem annektálta.

Azokra a patetikus kitételekre nem érdemes szót vesztegetni, hogy az állítólagos megszállás milyen érzéseket kelt “palesztinok nemzedékeinek” lelkében, arra annál inkább, hogy az ENSZ kétkulacsos politikájának következtében – amelyik egyrészt folyamatosan határozatokkal (megjegyzem, nem kötelező érvényű határozatokkal) bombázza Izraelt, másrészt lovat ad az általa “szabadságharcosnak” titulált terroristák alá… és teszi ezt hivatalos szervezetei (UNRWA, UNESCO…) tevőleges részvételével.

Külön  kiemelést érdemel, amiről az ENSZ főtitkár mélységesen hallgat, hogy a Palesztin Hatóság területén és a Gázában (mely területről Izrael 2005-ben kivonult és mely területet két ízben ajánlotta fel Egyiptomnak a ‘79-ben aláírt békeszerződést követően) élő arabok szenvedését nem Izrael, hanem a saját vezetőik okozzák és azok az államok, amelyek ehhez hathatós anyagi/erkölcsi támogatást nyújtanak.

Hallott valaki arról, hogy az UNRWA – mely eredetileg a menekültek, MINDEN menekült – problémájának megoldására szerveződött, valaha is felemelte volna a szavát akár a zsidó állam megalakulását követő, arab országok zsidó lakossága ellen irányult pogromok, akár a napjainkban Európát elárasztó menekültek érdekében? Nem! Az UNRWA kizárólagos tevékenysége a “zsidók által megszállt palesztin területek”(sic!) arabjainak védelmében száll síkra. És a “menekült státusz” joga egyedül a “palesztin menekültekre” vonatkozik, mely nemzedékről-nemzedékre öröklődik. Teszi ezt úgy, hogy Gázában a Hamasz rakétakilövő állásait saját intézményeinek területén engedélyezi, hogy szemet huny olyan visszaélések fölött, amikor a gázai lakosság humanitárius megsegítésére érkező adományokat a Hamasz lefölözi saját emberei számára és a lakosság csak pénzért jut hozzá?

Ismert-e a széles nagyközönség számára az arab vezetők vagyoni helyzete, az, hogy Arafat idejében az araboknak járó adóvisszatérítést Izraelnek egyenesen Arafat magánszámlájára kellett átutalnia?

Ismert-e, hogy Arafat halálakor a Palesztin Hatóság kasszáját üresen találták, ugyanakkor Arafat svájci bankban nyitott magán-számláján több, mint  1.3 milliárd dollár volt? Ismert-e az, hogy Mahmud Abbasz ehhez képest persze csak morzsákat, mintegy 100 millió dollárt tudhat magáénak és hogy a Hamasz terorszervezet vezető rétege 1.700 milliomossal rendelkezik? Köztük is kirívó nagyságrendben – mintegy 2.6 milliárd dollár értékben – birtokol magánvagyont Haled Mashal.

Vagy arról, hogy a Hamasz hatalomra jutásakor az Egyesült Arab Emírségbe menekült, de Abbasz helyére aspiráló Muhamad Dahlán magánvagyona 120 millió dollár?

Ezekhez a számokhoz képest tényleg elenyésző az Izrael által terror-cselekményért bebörtönzött arabok havi apanázsa, hiszen a három évet nem meghaladó börtönbüntetést csak havi 400 dollárral dotálják, míg a 30 éves és attól fölfelé kiszabott büntetésért már 3.400 dollár dukál.

Fellépett az ENSZ az ellen, hogy a Palesztin Hatóság 2016-os költségvetésének 7%-át (ami a nemzetközi segélyekből befolyt összeg 20%-a) tette ki a bírósági tárgyalás során elítélt terroristák és családjuk részére folyósított havi bér? Európa összesen két országgal büszkélkedhet, melyek a további segélyek folyósitását felfüggesztették. Egyik közülük az a Norvégia, amelyik Izraellel szemben ellenséges politikát folytat, másik Dánia.

Arról is elfeledkezett az ENSZ főtitkára említést tenni, hogy ezeket a pénzeket 45%-ban az USA, 40%-ban Európa adófizető polgárai biztosítják és csak mintegy 15%-ban származnak az arab országokból.

Milyen szervezet az, ahol az UNESCO (érthetetlen, hogy politikai kérdésekben egyáltalán szóhoz juthat) – meghazudtolva a történelmet – elvitatta a zsidóság jogát Jeruzsálemtől, a Siratófaltól?

Fellépett egyetlen egyszer is az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága annak érdekében, hogy a gázai terror-szervezetek élő pajzsként használják a civil lakosságot? Vagy amikor az ENSZ által fenntartott iskolák tankönyveiből hiányzik Izrael, mint ország, amikor az ifjúság már az óvodában katonai kéképzésben részesül és az a vetélkedő győztese, akinek több zsidót sikerült megölnie?

Felejtsük el, hogy az izraeli-palesztin “viszályt” területi követelések motiválják. Vegyük le a szemellenzőt és vegyük észre, hogy a területen vallásháború folyik. Ennek ékes bizonyítéka, hogy Izrael baloldali kormányának (Olmert) kész terve volt arra, hogy eladja Izraelt. Az elképzelt békéért cserébe lemondott volna teljes Júda-Somron térségéről mintegy 3%-os területcserével, Jeruzsálem keleti felén megszavazta volna a palesztin állam fővárosát… Hogy az üzlet nem jött létre, az csak az arabokon múlt, akik ezt nem fogadták el és utolsó pillanatban megtagadták a szerződés aláírását.

Izrael hatnapos háborúját a “csodák hat napja”-ként emlegetik. Csoda volt, de nem csak a zsidók, hanem az arabok részére is. Nem hiszem, hogy álmodni merték azt, hogy Ariel Sharon – az egész Jeruzsálem elpusztítására elegendő, az arabok által a Templom-hegyen felhalmozott lőszerkészletet még Jeruzsálem felszabadításának éjszakáján – elszállíttatja.

Ami pedig az ENSZ legújabb, a tényeket maximálisan figyelmen kívül hagyó – de ünnepi megemlékezésnek álcázott – nyilatkozatát illeti, hogy egy magyar dalszöveget idézzek: “Most kéne abbahagyni…” – vagyis most van az a pont, amikor fel kellene állni és kilépni ebből a gittegyletből.

06/06/2017

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Trump a Közel-Keleten

A cím nem tévedés. Az újonnan megválasztott amerikai elnök első külföldi útjának összegzésekor nem szorítkozhatunk kizárólag az Izraelben tett látogatására.

Útja első részéről mindenképpen elmondható, hogy történelmi jelentőséggel bír. Ez több okból is igaz.

Igaz azért, mert az Államok elnökeinek sorában ő az első, aki aki fordított a “szokásjogon”. Elődei a választási időszakot használták izraeli látogatásra, majd, miután – ígéreteik hatására – választást nyertek, elnökként első útjuk az “olajkúthoz” vezetett.

Igaz azért is, mert első útján – szöges ellentétben Obamával – ötven szunnita arab ország meghatározó politikai személyiségét a terror elleni harcra hívta szövetségbe. Azzal, hogy az ISIS-t, az al-Kaidát, a Hezbollát és a Hamaszt terrorszervezetnek minősítette és leszögezte, hogy a terrort minden eszközzel ki kell irtani a bolygónkról, tulajdonképpen nagyon kemény üzenetet fogalmazott meg Irán felé.

Trump elnök Izraelbe érkezését komoly találgatások előzték meg. Mivel előzetesen tudni lehetett, hogy az ő célkitűzései között is előkelő helyen szerepel az izraeli-palesztin konfliktus rendezése, a többség tartott attól, hogy ismételten szankciók tömegét önti a nyakunkba, hogy egyoldalú megközelítéssel, kizárólag Izraelt, annak “telepes-politikáját” nevezi meg a béke akadályának és kategorikusan állást foglal a kétállami megoldást illetően.

Egy kisebb csoport úgy vélte, hogy Trump jön-lát és “győztünk”. Egy még ennél is kisebb csoport, a “fanyalgók” tábora pedig kizárólag az USA elnökének külső megjelenésével volt elfoglalva.

A józan többség, amelyik a pillanatnyi történéseken és pártoktól, politikai hovatartozástól függetlenül szemlélte az eseményeket, valamint odafigyelt az amerikai delegáció előzetesen elejtett szavaira, az tudta, – mert mondták is – hogy ez a látogatás tájékozódó jellegű, vagyis helyszíni terepszemle. Így a várva várt bejelentés elmaradása – az USA nagykövetségének Jeruzsálembe történő áttelepítése és ezzel Jeruzsálem, mint Izrael fővárosa hivatalos megerősítése (elfogadása 1995-ben megtörtént) – nem okozott túlzott csalódást.
Világosan tudomásunkra hozták, hogy erről döntés csak az elnöki körút végén, az Államokba történt visszatérés után születik.

Trump elnök izraeli látogatásába minden belefért, ami 28 órába egyáltalán beleférhet és ezt összegezve megállapítható, hogy a hangulat kifejezetten felszabadult volt.

A különböző helyszíneken elmondott beszédei egyértelműen azt sugallták, – és ennek záró beszédében maga is hangot adott – hogy ő személy szerint is és az Egyesült Államok mindig is Izrael és a zsidó nép barátja, szövetségese volt és marad a jövőben is. Hozzátette, hogy Amerika mindig is a helyén volt ebben a kérdésben, az Obama adminisztráció siklott mellékvágányra.

Az Izrael Múzeumban elmondott beszéd eddig nem tapasztalt melegsége, “cionista” hangvétele is ezt igazolta.

Közel-keleti látogatása során az amerikai elnök alig fogalmazott meg konkrétumot, amit viszont igen, annak súlya van. 

Ezek közül az egyik – a már fentebb említett – összefogás a terrorizmus ellen, a másik, mely lényegében ehhez kapcsolódik, a Palesztin Hatóság elnökével, Abu Mázennel Betlehemben folytatott megbeszélés során elhangzott figyelmeztetése, mely szerint “a béke nem vethet gyökeret ott, ahol a terrort támogatják”.

Mint üzletember, a szaúdi tanácskozás során egy közel 500 milliárd dolláros fegyvereladási szerződést kötött, mely egyrészt jó az amerikai gazdaságnak, másrészt – mivel nagy mennyiségű és a legmodernebb eszközökről van szó – alapvetően megváltoztatja a Közel-Kelet stratégiai arculatát Izrael kárára.

Mivel a széles közvélemény a négyszemközti tárgyalásokon elhangzottakról közvetlenül nem értesül, így azt majd a történések tükrében lehet visszakövetkeztetni.

24/05/2017

  

Jeruzsálem – 50

Aki Izraelben nem hisz a csodákban, az nem realista (Dávid Ben-Gurion)

Az 1922-es nagy felosztás után – melynek eredményeként létrejött Jordánia – 1947. november 29-én az ENSZ határozatilag két részre osztotta a maradék, Palesztinának nevezett földrajzi egységet. A felosztás a területen két állam – egy zsidó és egy palesztin – létrehozását kezdeményezte. Jeruzsálemet az osztozkodás nem érintette, a város nemzetközivé tétele szabad bejárást biztosított volna a három világvallás gyakorlói számára.

Ez azonban hiú ábránd maradt, mert a palesztinai arabok a többi arab országgal karöltve sem ezt, sem a területi felosztást nem fogadták el és ezzel kezdetét vették a zsidó települések elleni támadások. A függetlenségi háború során, 1948. május 28-án, a jordán légió megszállta Jeruzsálem keleti felét,  beleértve az Óvárost, a Nyugati, vagyis Siratófalat (mely a világ zsidóságának egyetlen szent helye) és a Templomhegyet.  Jeruzsálem ezzel két részre szakadt.

A megszállás eredményeként az Óvárosban akkor élt, mintegy 2000 zsidót elűzték lakóhelyükről. A várost kettészelő 4-6 méter magas városfalon a légió őrtornyaiból vigyázták a “rendet”, ahol pedig nem volt épített fal, ott rakétakilövő állások biztosították ugyanezt. A rendfenntartás részeként  az Óvárosba vezető nyolc kaput is befalazták.

Teddy Kolek, aki 1965-ös megválasztásától 28 éven át volt Jeruzsálem polgármestere, így nyilatkozott: “ Ebben az időszakban a helyzet Jeruzsálemben nagyon nehéz volt. Nem múlt el hónap úgy, hogy valakit ne öltek volna meg, vagy ne sérült volna… ha nem mástól, akkor az arabok által a városfalról dobált kövektől…”

Hiába a 2000 éves üldöztetés után kivívott függetlenség, ha a fájó tüske bennmaradt, ugyanis a kapun túl, egy karnyújtásnyira, a Szentély egyetlen megmaradt falánál zsidó nem imádkozhatott.

És így ment ez 19 éven keresztül, mígnem elérkezett 1967 és vele a felismerés, hogy a környező arab országok ismét – immáron harmadszor –  háborút indítanak Izrael ellen.

A korabeli arab nyelvű médiák uszító beszéde, a határainkon tapasztalható csapatösszevonások nem csak az izraeli vezetés, de Európa, benne az ENSZ számára is egyértelmű jelzéssel szolgáltak. Ennek ellenére az ENSZ kivonta békefenntartó erőit az egyiptomi határról és több európai ország fegyvereladási tilalmat léptetett életbe.

Itt álltunk egy újabb vérontás kezdetén és mint az már megszokott volt, ismét csak egyedül. Csak magunkra számíthattunk,  csak katonáinkban és katonai vezetésünkben bízhattunk.

És 1967. június 5-e hajnalán kezdetét vette Izrael történetének legrövidebb – mindössze hat napig tartó háborúja, melyhez nem véletlen ragadt a “csoda” jelző.

A támadó fél Egyiptom, Szíria és Jordánia.

És Izrael 264 ezer katonája felvette a harcot 550 ezer ellenséges katonával. 800 tankunk 2500 tankkal és 196 repülőgépünk az ellenséges csapatok 1000 repülőgépével szemben…

A világ közvéleményét már az első órák történései is meg kellett, hogy lepjék, de a nemzetközi sajtóban még egy ideig tartotta magát az arab propaganda gépezet által elsöprő győzelemként tálalt, valójában – a támadó országokra nézve – elsöprő vereség.

A győzelem sorozat egyik kiemelkedő és Izrael, valamint a diaszpórában élő zsidóság számára egyaránt nagy jelentőséggel bíró eseménye Jeruzsálem, az örök főváros felszabadítása volt. A háború első napján, viszonylag rövid, de annál véresebb ütközet vette kezdetét és a hajnalban ledobott ejtőernyősöknek, valamint a falon kívülről tankokkal érkező alakulatoknak áldozatvállalása délelőtt 10 órára meghozta az eredményt. Jeruzsálem a 19 éves jordán megszállás alól felszabadult!

Jeruzsálem Óvárosa akkor is zsúfolt volt, tele a vallások szent helyeivel ami komoly dilemma elé állította a vezérkart. Ilyen körülmények között egy  légitámadás szóba sem jöhetett és a harcosok is szigorú parancsba kapták a vallási helyek maximális megóvását…Így a harc utcáról utcára, házról házra, lakásról lakásra folyt, mígnem az utolsó jordán légióst is ki nem űzték a területről és a Templomhegyen kitűzhették a kék-fehér zászlót.

És akkor a befalazott Oroszlános kaput páncélossal áttörve katonáink szeme elé tárult a Siratófal!

És sírtak is! Kik azért, mert újra láthatták, kik azért, mert még soha nem látták! És voltak, akik megpihentek a Fal tövében.

És amikor Jeruzsálem lakosságának fülébe jutott a hangszórókból áradó hír “הר הבית בידנו” (a Templomhegy a kezünkben), a vezérkari főnök, a biztonsági miniszter és a háttérvédelem parancsnoka mellett a tömeg is megindult csodát látni.

És 19 év után a Kotel kövei ismét hallhatták a sofár hangját, láthatták a katonák és civilek örömét.

És két héttel a háború befejezése után a Kneszet kimondta, hogy כ”ח באייר Jeruzsálem napja!

Az újkori Izrael 69. és ezen belül Jeruzsálem újraegyesítésének 50. évfordulóján nem célom az ünneprontás.

A józan ész mégis azt parancsolja, hogy felhívjam olvasóim figyelmét arra a kísérteties azonosságra, amely a korabeli és a napjainkban zajló Izrael ellenes (mely alapjában véve nem más, mint estélyibe öltöztetett antiszemitizmus) uszításban fellelhető és amelyhez egyforma intenzitással asszisztált és asszisztál a “művelt” nyugat.

Jeruzsálem nélkül nincs Izrael! És ezt az ellenség pontosan tudja. Ezért ott próbál ütni, ahol a legjobban fáj.

De, függetlenül a történelmet meghamisító, az arab propagandát kiszolgáló szervezetek állásfoglalásától, függetlenül a világ különböző országai általi negligálásától, Jeruzsálem Izrael egy és oszthatatlan fővárosa volt, van és marad az idők végezetéig.

 

!!!שלום לך ירושלים

21/05/2017

Képek forrása: Google