Tag Archives: zsidó

“Bárki, csak ne Bibi”

13 Júl

     Mint ahogy arról már a linken olvasható írásból is kitűnik, az izraeli közvélemény számára nem okozott meglepetést az amerikai szenátus által nyilvánosságra hozott jelentés, melyben egyértelműen bizonyítják a tényt,  hogy az izraeli választásokba az amerikai külügyminisztérim tevőlegesen beavatkozott.

     Az előzményekről annyit, hogy 2014 decemberében a Kneszet – Binjamin Netanjahu miniszterelnök javaslatára – új választásokat írt ki, melynek időpontjául 2015 márciusát jelölte meg.

A nyilvánosságra hozott időpont után pár héttel az “Egy Hang” – One Voice elnevezésű nemzetközi szervezet létrehozta izraeli “leányvállalatát” a V-15-öt (győzelem 2015-ben), mely civil kampányt szervezett azzal a bevallott céllal, hogy “bárki, csak ne Bibi”!

223442

a V-15 plakátja “egyszerűen lecseréljük”

Tudni kell, hogy az One Voice alapvetően az izraeli-palesztin viszály rendezését volt hivatott támogatni és erre a célra utalt át részükre, illetve izraeli ágaira /“kol ehád Israel” (OVI) és “kol ehád Palesztina” (OVP)/ az amerikai külügyminisztérium 350 ezer dollárt, (durván 1.3 millió shekel) 14 hónapra elosztva. A támogatás 2014 novemberében szűnt meg.

     A sors iróniája, hogy a szenátusi jelentés és a Kneszethez benyújtott törvény-javaslat egyazon napon került nyilvánosság elé. Ez utóbbi a parlamenti képviselők többségének jóváhagyásával megkezdte hivatalos útját, ami ellen az ellenzéki pártok képviselői azonnal élénk tiltakozásba kezdtek. Felháborodásuk fő motívuma, hogy a “jobboldali szervezeteket és alapítványokat is számos gazdag magánszemély támogatja” – ami az én olvasatomban annyit jelent, hogy “Amerikában pedig ütik a négereket”.

     Az új törvény lényege, hogy minden szervezet, vagy alapítvány, mely idegen ország, vagy külföldi szervezet hivatalos támogatását élvezi és az költségvetésének több, mint 50%-át képezi, bejelentési kötelezettség alá esik.

     Az ellenkezők óriási tévedése abban áll, hogy az anyagi támogatásról – mégha az magánszemélytől származik is – szoros pénzügyi elszámolást kell vezetni, amelybe bele tartozik az adókötelezettség is és erre vonatkozóan létezik is élő törvény. Ha ezt bármelyik szervezet/alapítvány elmulasztotta, adócsalást követett el, amiért felelnie kell.

Az ellenzék felháborodása már csak azért sem érthető, (vagy nagyon is érthető) mert pont ők azok, akik hetente tárnak a közvélemény elé – nem a jobboldali képviselőkkel általában – hanem személy szerint a regnáló miniszterelnök, Binjamin Netanjahu által elkövetett visszaéléseket. Ezek közül számos esetben kiderült, hogy alaptalanok, de az elmúlt napokban ismét vizsgálat indult ellene.

     Ne legyen félreértés, egyetlen politikusért sem teszem tűzbe a kezem, csakhogy egy dolog egyszer-kétszer  megszellőztetni a “jólértesültséget”, ami a lakosság számára figyelemfelkeltő lehet. És egy másik dolog napi szinten rágalomhadjáratot indítani valaki ellen.

Természetesen, amennyiben bebizonyosodik, hogy Netanjahu vétkes az ellene felhozottakban, úgy viselje következményeit.

Ha viszont az ellenkezőjére derül fény és ismételten (sokadszorra) bizonyítást nyer a vádak alaptalansága, úgy ideje lenne úgy a szélsőbalnak, mint az farvizükön hajózó civil szervezeteknek/magánszemélyeknek levonni a tanulságot és mielőbb rendet teremteni a fejükben.

13/07/2016

Az izraeli “apartheid”

25 jan

Mivel a különböző emberi jogi szervezetek, az arab és többségében az európai politikusok is előszeretettel nevezik Izraelt apartheid államnak – azt állítva, hogy a zsidó többség elkülöníti az ország területén élő kisebbségeket – ideje meghatározni az apartheid fogalmát.

A szó afrikaans eredetű, ami faji alapon történő gazdasági, politikai és kulturális elkülönítést jelent (lásd Dél-Afrikai Köztársaság).

És itt már meg is bukott a titulus, ugyanis Izraelben gyakorlatilag nincs olyan pálya, foglalkozási ág, ahol ne lennének megtalálhatók a kisebbség képviselői, konkrétan az arabok. 

Hogy csak párat említsek: az országban nem megy ritkaság számba az arab bíró, rendőr, orvos, köztisztviselő, kereskedő, parlamenti képviselő, építési vállalkozó, egyetemi tanár…

Dan Shapiró, az USA izraeli nagykövete az elmúlt hetekben tulajdonképpen apartheiddel vádolta Izraelt, amikor azt állította, hogy Júda-Somron (a köztudatban Ciszjordánia v. nyugati part) területén Izrael külön törvényt alkalmaz zsidókra és külön törvényt az arabokra.

Mielőtt számszerű tényekkel bizonyítanám az ellenkezőjét, vissza kell kanyarodni az oslói megállapodás egy fontos részéhez. (Ezt Shapiró vagy nem ismeri, vagy szándékosan fogalmazott tényszerűtlenül.)

Az oszlói egyezmény egyik sarkalatos pontja Júda-Somron területi felosztása “A”, “B”, illetve “C” szektorra.

Az “A” zónában úgy a polgári közigazgatás, mint a biztonsági kérdések egyedül és kizárólag a Palesztin Hatóság jogkörébe tartozik.

A “B” zóna a polgári közigazgatást a Palesztin Hatóság látja el, a biztonságpolitikai kérdések Izrael hatáskörébe tartoznak.

A “C” zóna polgári közigazgatásáért, mint biztonságpolitikájáért Izrael a felelős.

A “C” zónában 150 ezer palesztin és 44 ezer zsidó él. (Júda-Somron arab lakosságának össz-létszáma nagyjából 3 és fél millió.)

Maradva a “C”-vel jelölt zónában, el kell mondani, (mert a külvilág számára ez jelenti a probléma lényegét) hogy törvénytelen építkezés miatt az arabok ellen 12.540 esetben indult vizsgálat és 662 esetben született elmarasztaló ítélet (5.2%). Az elmarasztaló ítéletek alapján lerombolt házak száma 51 (7.7%).

Illegális építkezésért zsidók ellen 5.309 alkalommal kezdeményeztek vizsgálatot és 352 esetben hoztak elmarasztaló határozatot (6.6%) Az ítélet alapján lerombolt lakóépületek száma 127 ( 36.0%).

Ideiglenes épületek esetében ez a szám araboknál 47, zsidóknál 111 volt.

Néhány általános statisztikai adat erejéig visszatérnék az apartheid jelző cáfolására, egyben az izraeli arabok társadalomban betöltött helyére, szerepére.

Az köztudott,hogy a Kneszetben 11 arab képviselő  teljes joggal védheti az arab érdekeket. Ezen túl, bármely Izrael ellenes tevékenységüket maximum a parlament etikai bizottsága kéri számon. Egy arab képviselő ül a szélső-baloldali Merec párt tagjai között.

Az már talán kevésbé, hogy egy 2013-as összesítés szerint az arab lakosság (a teljes népesség 20,5%-a) közül 12% diplomás. Nyolc százalékuknak van  másod és négy százalékuknak harmad diplomája.

A diplomások 22%-a az orvosi karról kerül ki, 42%-uk gyógyszerészi végzettségget szerez és 36%-uk u.n. szociális munkás.

Egyéb fakultásokon alacsonyabb a részvételi arányuk: gazdasági-igazgatási szakon 5, mérnöki karon 6 százalékuk tanul, felsőfokú mezőgazdasági képzésben viszont csak 3 százalék.

Érdekesség, hogy a nők az orvosi karon nem képviseletik magukat, viszont 36%-uk tanári diplomát szerez, 21%-uk társadalom-tudományi szakon végez és 11% körükben a felsőfokú orvosasszisztens képesítéssel rendelkezők aránya.

Mint fentiekből is látszik, az egyenlő jogok érvényesítésének hiányát Izraelen csak némi rosszindulattal lehet számon kérni. Dan Shapiró vádaskodása nem volt sem célszerű, sem időszerű. Ez utóbbi már csak azért sem, mert az izraeli kormány bő egy hónapja szavazott meg az arab fejlesztésekre mintegy 15 milliárd sékelt.

Személyes véleményem, hogy ezt már korábban meg kellett volna tenni, viszont az esélyegyenlőség, az egyenlő jogok jobb érvényesítése mellett a kötelességek számonkérését sem szabadna figyelmen kívül hagyni.

Gondolok itt arra, hogy az arabokban tudatosítani kell, miszerint a zsidók Izraelt végleges hazájuknak tekintik, melynek következménye, hogy egymás mellett kell élnünk.

Arab részről pillanatnyilag ennek ellent mond a palesztin alaptörvény 20. pontja, mely szerint  “az, hogy a zsidóknak történelmi, vagy vallási kapcsolata lenne Palesztinával, semmiféle történelmi tény nem támasztja alá. A zsidóság csak vallásnak tekinthető, egységes népnek azonban nem”.

25/01/2016

Európa zsidók nélkül

5 ápr

Az idősebb korosztály számára valószínű nem ismeretlen Hugo Bettauer neve és így könnyen rájöhettek arra, hogy a címadást a  Nagyváros zsidók nélkül (Die stadt ohne Juden) c. regénye ihlette.

A fiatalabb nemzedék számára álljon itt egy kis ismertetés: 

Bettauer (1872-1925) osztrák író, újságíró korának igen ismert és olvasott szerzője. Könyvei nagy példányszámban jelentek meg, (az említett könyv első kiadása 250 ezer példányban kelt el) két könyvét meg is filmesítették. 1925. március 10-én az ifjú náci Ottó Rothstock fogtechnikus az utcán hat lövést adott le a mellkasára, kórházba szállították, ahol 26-án belehalt sérüléseibe.

x140b1_bettauer OLYMPUS DIGITAL CAMERA

 

A könyvről  nagyon röviden: Bécs kitiltja a zsidókat a városból, melyet a közvélemény hangos éljenzéssel helyesel. Mindaddig, amíg rá nem döbbennek,  hogy a város gazdasági, kulturális élete, de még a turizmus is hanyatlásnak indul.

Bettauer próféciája ijesztő, ha arra gondolunk, hogy Ausztria 30 marhavagont kölcsönzött a környező országoktól…Igaz, hogy a szatírikus regény végkicsengése pozitív, – hiszen a zsidók egy idő után ismét visszatérhetnek az osztrák főváros vérkeringésébe – mégis benne lappang a váteszi előrelátás… a valóságban és valamivel később, 6 millió zsidó nem térhetett vissza…

Hogy miért ez a könyv ihletett írásra és miért pont most? A magyarázat egyszerű. Úgy gondolom, hogy Európa ismét a zsidótlanítás felé halad. Nem, azt egy percig sem gondolom, hogy a Holocaust megismétlődhet (bár számos jel utal arra, hogy igény az lenne rá) – de azt igen, hogy egy zsidó exodus (kivonulás) több, mint lehetséges.

Európa ugyanis semmit nem tanult és mindent elfelejtett. Európában a történelmi idők kezdete óta jelen van az antiszemitizmus, amely végül is a Holocaustban csúcsosodott ki. A második világháború után volt egy történelmi pillanat, amikor azt lehetett hinni, hogy van esély a változásra. Azonban elég hamar kiderült, hogy mindez illúzió.

Ma az antiszemitizmus virulensebb a kontinensen, mint a második világháború óta valaha is volt. Ennek több oka is van. A “klasszikus” antiszemitizmus ( a zsidó tőke világuralma…) a mélyrétegekben mindig is tovább élt, míg mára ismét a felszínre került. Ez elsősorban Közép -és Kelet Európára jellemző. A liberális Nyugat Európában snassz lett a nyílt zsidóellenesség, ezért új stílust választottak. Az új  antiszemitizmus fedőneve, anticionizmus. Jellemzője, hogy  Izrael bírálatának köntösébe bújtatja az antiszemitizmust, miközben gyökerei a klasszikus antiszemitizmusban   találhatóak.

Megbízható felmérés szerint az EU polgárainak egynegyede komolyan hiszi, hogy az izraeliek nap mint nap palesztinokat gyilkolnak.

Például a második világháború és következményeinek feldolgozásában oly példamutatónak tartott Németországban sem olyan egyértelmű a helyzet. Úgy látszik, hogy a pozitív folyamat szinte csak a politikai és kulturális elitre terjed ki, míg a polgárok 50%-ától egyáltalán nem áll távol az antiszemitizmus.

Ezt a folyamatot erősíti a muzulmánok tömeges európai bevándorlása. Az ő zsidógyűlöletük mintegy 1500 éves múltra tekint vissza.

Mohamed hódító hadjárata során felhasználta az Arábiai-félsziget zsdió törzseit, majd amikor már nem volt szüksége rájuk, kiirtotta őket (Khaibar). Ez az esemény a mai napig meghatározza a muzulmánok viszonyát a zsidókhoz.
A szélsőséges nézetek gyors terjedése a muzulmánok körében – amit az utóbbi idők terrorcselekményei is jeleznek – csak nehezíti a helyzetet. Ezzel a helyzettel az ultraliberális, multikulturális Európa egyszerűen nem tud mit kezdeni.

Az írás kezdetén egy klasszikus mű segítségét vettem igénybe. Engedtessék meg, hogy a befejezéshez is egy klasszikust idézzek. 

Leslie Howard “Modern Pimpernel” című filmje befejező szavai – amellyel kora náciainak üzent – a következők: “visszajövünk, mindnyájan visszajövünk”!

Ez a fél mondat az én átírásomban így hangzik: elmegyünk,  mindnyájan elmegyünk!

Ahogy a Széder este befejező szavai szólnak: Jövő évben Jeruzsálemben!!!

 

05/04/2015

Izrael választott

19 Már

Legutóbbi, e témát érintő írásomból itt vett mondat töredék felidézésével kezdem: …az izraeli társadalom – és különösen a fiatalok – jobbra tart. Hogy mennyire jobbra, az majd a választások után kiderül.

Ebből is látszik, hogy a választás kimenetele nagy meglepetést nem okozott. Akinek, az vagy nem ismeri az izraeli belpolitikát, az izraelieket úgy általában, vagy egyszerűen azon az oldalon áll, amelyik nagyon biztos volt magában.

Nézzük először a számokat, majd az utat, amely a rangsor kialakulásához vezetett.

jumbo_13
a grafikon a szavazatok 99%-ának feldolgozását tükrözi (a 100 %-os feldolgozást követő esetleges eltérést a szövegben, az érintett pártnál zárójelben ismertetem)

Mindenek előtt meg kell említeni, hogy Izrael történetében valószinűleg a legvulgárisabb kampányidőszak végére tehettünk pontot. A kampányban ugyanis alig volt fellelhető bármiféle ideológiai meggyőződés, előrevivő programról is kevés szó esett. Ellenben annál több volt a sárdobálás, a magánszféra durva megsértése. Olyan “bűnökkel” vádolták személy szerint Netanjahut, amelynek “elkövetését” a baloldal provokálta ki. (L. Gilád Shalit kiszabadítása gyilkosságért elítélt palesztinok szabadon bocsátásáért.)

A egyetlen ideológiai vonalat tulajdonképpen a Likud képviselte, választási kampányában az Izraelt érintő biztonsági kérdésekre összpontosított (Irán, Hezbollah, ISIS…)

A “Cionista tábor” fedőnév alatt futó – a grafikonon (jobbról) a második Livni-Hertzog duó vezér jelszava azon kívül, hogy Netanjahu gyáva, gyenge…a “csak ne Bibi” volt, de az igazsághoz tartozik, hogy az ellentábor sem volt kíméletes.

A “Van jövő” párt vezetője – Yair Lapid – az elmúlt választásokon szerzett 19 mandátumából jelenleg 11-et tartott meg. Akkor is, most is gazdasági kérdéseket tűzött zászlajára, megfűszerezve egy jó adag demagógiával.

Az ultra ortodox pártok saját magukkal voltak elfoglalva, vitáikat házon belül intézték és gyakorlatilag a megszokott 6-7 mandátumot hozták.

A Likudból kivált Kahlon “Mindnyájan” pártja – Lapidhoz hasonlóan – a szociális szférát lovagolta meg. Ezt megtehette volna a Likudon belül is, de gondolom úgy érezte, hogy ezzel a programmal önállóan 10 mandátumnál többet tud begyűjteni – nem sikerült.

Nem esett még szó az arab pártok összevont listás eredményéről. A három, ideológiáját tekintve teljesen különböző párt azért indult közös listán, mert félő volt, hogy egyesével – a választási küszöb megemelése miatt – nem jutnak parlamenti helyhez. Így 14 (13) mandátumot szereztek.

Végül az éppen csak bejutott 4 mandátumos (5) szélsőbaloldali “Merec” vezetője a választást követően lemondott pártelnöki tisztségéről. Ők azok, akik egyrészt teljes mellszélességgel támogatták Lapid lakásépítési programját olyan területen, ahol nincs lehetőség további építési telkek kialakítására, ugyanakkor árgus szemekkel figyelték az u.n. területeken élők – nem újabb területfoglalást igénylő – lakásbővítési kísérleteit és azt rendre meghiúsították.

A legérdekesebb azonban a Lieberman nevével fémjelzett “Izrael az otthonunk” párt, mely eredetileg az orosz alijára épült. Hogy a jelen választáson mindössze 6 mandátumot szerzett, mindennél jobban bizonyítja, hogy a sokat kritizált orosz bevándorlók beolvadása az izraeli társadalomba sikerrel járt.

 

Összegezve: A Likud és személy szerint Binjamin Netanjahu látványos győzelmét több tényező segítette elő.

Aki egy kicsit is ismeri az izraeli zsidókat, az tisztában van azzal, hogy minden belső nézeteltérés ellenére, ha külső támadást észlelnek, összezárnak.

Ez történt, amikor a baloldal politikai nagygyűlésén az egyik felszólaló lekicsinylő hangot beszélt a keleti zsidóságról (a Likud tábor magját alkotó közösségről). Ez történt amikor a baloldali sajtó a Munkapárt képviselőjét felhasználva törvényjavaslatot terjesztett a Kneszet elé azért, hogy az Israel ha-jom napilapot törvényileg betiltassa. Ezt azzal indokolták, hogy a lap “kormánypárti” és “Netanjahu” irányítja, valamint az olvasói “gondolkodni képtelen” emberek. Ez történt akkor, amikor már sokadszorra sem találtak – pedig már akkor elkezdték, amikor előrehozott választásokról még szó sem volt – Netanjahun fogást és elkezdték a magánéletét szellőztetni. Ami természetes lenne egy közszereplő esetében, de nem természetes, hogy sorra olyan “tanúkkal” próbálták Shara Netanjahut lejáratni a közvélemény előtt, akik már évek óta nem dolgoznak a miniszterelnöki rezidencián és munkahelyi konfliktus miatt kellett távozniuk.

Nagyban hozzájárult a sikerhez az amerikai Kongresszus előtt elhangzott Netanjahu beszéd, amely a világ minden polgárának figyelmét ráirányította egy USA-Irán paktumra, mely nem csak Izrael, de a világ minden lakosának létét fenyegeti. Ezzel a beszéddel Netanjahu egyértelműen állást foglalt hazája és népe biztonságának megvédésére, akár Obama ellenében is.

Nem elhanyagolható az a tényező sem, amely minden bizonnyal növelte a Likud mandátumainak számát – az Obama adminisztráció majdnem nyílt beavatkozása a választás menetébe, Netanjahu ellenfeleinek oldalán.

Nem véletlen, hogy a “Cionista tábor” azzal kampányolt, hogy a választás megnyerése másnapján “rendezik” Obamával a két ország között fennálló feszült viszonyt, hogy kormányukba arab képviselőknek juttatnak miniszteri pozíciót, hogy rövid időn belül “békét” kötnek a magukat palesztinnak nevező arabokkal és Jeruzsálem keleti felét átadják a leendő palesztin állam fővárosának, valamint takarodót fújnak és visszavonulnak a ‘67-es vonalak mögé. (Ez a szöveg teljes egészében megegyezik Obama “béketervével”.)

De ezzel még nincs vége. Mint említettem, külső nagyhatalom is beszállt a Netanjahut megbuktatni akarók táborába, ami természetesen nem maradt titok és ennek miniszterelnökünk a választás finisében hangot is adott. Bár beszédének a médiákban történő nyilvánosságra hozását a választási bizottság elnöke megakadályozta, az internet jóvoltából mégis tudomásunkra jutott.

Beszédét Netanjahu azzal kezdte, hogy senki nem tehet a szájára lakatot a szájára, Izrael lakosságának (akik rendszerint elég nagyvonalúan kezelik a választáson való részvétüket) joga van tudni, hogy az arab lakosságot is felhasználják a megbuktatásához. Valamint nyilvánosságra hozta, hogy tudomásunk van arról, hogy január óta működik hazánkban a Victory-15 (V-15) nevű csoportosulás, melynek pénzügyi támogatása közvetlen az Obama adminisztrációtól származik. (Mint amerikai forrásból kiderült Binjamin Netanjahu eltávolítása Obamának 350 ezer dollárt ért meg, mely összeget a “One Voice” – קול אחד nonprofit szervezeten keresztül juttatott el az érintettekhez.)


A demokrácia szépsége abban rejlik, hogy mindenki számára egyenlő esélyt biztosít. Jó lenne, ha a jelenleg magukat sértve érzők tudomásul vennék, hogy a játékszabályok nem csak akkor érvényesek, ha az ő elképzeléseik szerint alakulnak a dolgok. Ezzel konkrétan a Háárec című – a magyar médiában előszeretettel idézett napilap – újságírója, Gideon Lévi, választást követő nyilatkozatára célzok: “Azonnali általános választást kell kiírni és a népet le kell váltani.”

Innen üzenem: A népet nem lehet leváltani, márpedig a választási eredményekben a nép hangja konvertálódott mandátummá!

 

19/03/2015

Kávé a halál angyalával

26 jan

“És beszéld el fiaidnak!”

Az itt következő írással kívánok emléket állítani a vészkorszak áldozatainak. Emlékük legyen áldott. ז”ל


A II. Világháború és a Holocaust történetének egyik legkülönösebb találkozójára került sor  1945. április 21-én Berlin mellett.

Alig két és fél héttel Németország kapitulációja előtt és pár órával az után, hogy Hitler berlini bunkerében véget ért a születésnapjára rendezett ünnepség, megbeszélés zajlott le Heinrich Himmler és a Zsidó Világtanács egy képviselője

között.

A Himmlerről fennmaradt történelmi adatok terjedelme semmivel sem marad el  példaképéről,  Hitlerről fellelhető adatok bősége mögött. Tudjuk róla, hogy a náci Németország belügyminisztere, így többek között a zsidó ügyek legmagasabb hivatalos szintű képviselője, nevéhez fűződik az SS megalapítása, melynek főparancsnoka, valamint a Gestapo megszervezése. A hitleri alapötlet, a “végső megoldás” minden részletének gondos kimunkálója, valamint a végrehajtás elsőszámú irányítója.

Fajelméletét nem csak hangoztatja, de “tudományos” magyaráztatot is gyárt hozzá. A német faj felsőbbrendűségének igazolására intézetet alapít, melynek feladata az egész világon ennek a felsőbbrendűségnek igazolása más fajokkal, elsősorban a zsidókkal szemben.

Az összeomlás közeledtével, rádöbbenve tette súlyosságára, hite megrendül (?) saját igazában és ekkor már keresi a szövetségesekkel való egyezség lehetőségét. Mindezt Hitler tudta nélkül.

Ennek a kiútkeresésnek eredménye volt  a híres egyezmény Eichmann és Kastner  között, amelynek értelmében a magyar zsidók életéért cserébe a szövetségesek teherautókat juttattak volna  a birodalomnak.  Himmler képviselője titokban találkozott a szövetségesek képviselőjével a tárgyalások megkezdésének előkészítése érdekében. Ezt a találkozót személyi orvosa, az észt származású holland állampolgárságú  dr. Felix Kersten szervezte, aki Hollandia 1940-es megszállásáig magánorvosként praktizált  Berlinben és a  gyógymasszázs akkori legkiválóbb képviselőjének számított.  Himmler krónikus sokizületi gyulladásban szenvedett, ezen betegsége révén került  kapcsolatba Kerstennel és mindent elkövetett, hogy személyi orvosává tegye. Kersten kezdetben visszautasította  ezt az ajánlatot, de Hollandia megszállása után, miután Himmler közli, hogy két választása van: Vagy elfogadja az ajánlatát, vagy indulhat valamelyik koncentrációs táborba, Kersten az életet választja. Ettől kezdve szinte abszolút befolyása van paciensére, amit kis is használ, így – a Zsidó Vilákongesszus becslése szerint – egymaga legalább 60 ezer ember életét menti meg szabdlábra helyeztetésükkel. A holland kormány jelentése szerint  800 ezer holland állampolgárt ment meg a megsemmisítéstől. Himmler saját állítása szerint is: “Dr. Kersten minden egyes kezelése egy-egy emberélet megmentését eredményezi.”

Minél nyilvánvalóbbá vált, hogy a náci rezsim napjai megszámláltattak, Kersten annál intenzívebben  dolgozott a KZ-lágerek lakóinak kimentésén. Ebben a tevékenységében szövetségese az egyesített német hírszerzés főnöke, Walter Schellenberg volt. Schellenbergnek már korábban is meggyőződésévé vált , hogy Hitler Németországot az összeomlásba viszi, azt is felfogta, hogy saját életének megmentése érdekében célszerű a zsidók megmentőjének szerepét felvállalni.

1945. március 12-én Kersten aláiratott egy iratot Himmlerrel, amelyben parancsot ad a zsidógyilkosságok megszüntetésére és arra, hogy a führer által kiadott, a táborok megsemmisítésére adott parancsát ne hajtsák végre. Az írás eljutott Dachauba, Flansbergbe és Mauthausenbe, de a parancsnokok nem tudták, hogy ezt, vagy Himmler régebbi parancsait hajtsák-e végre.  Végül is mindenhol úgy határoztak, hogy a helyzetnek megfelelően döntenek.(?) Közben Kersten és Schellenberg azon dolgoztak, hogy Himmlert rávegyék a Zsidó Világkongresszus képviselőjével történő találkozóra  és arra, hogy ezen ajánlja fel a táborokban lévő zsidók szabadon bocsátását. Győzködték, hogy ez jó benyomást kelthet  a szövetségesekkel való tárgyalásokon. Ez bizonyítaná a világ szemében, hogy Himmler soha nem volt az az antiszemita és gyilkos, amint gondolták.

Himmler kezdetben ellenállt. Azt mondta: “Én nem találkozhatok egy zsidóval. Ha a führer megtudja, azonnal kivégeztet.”  De végül is –  teljes titoktartás mellett –  beleegyezett, de folyamatosan hangoztatta, hogy: “Tilos, hogy erről Hitler tudomást szerezzen ugyanúgy, mint személyes ellenfeleim,  Goebbels és Bormann.”

Himmler rögeszmésen ragaszkodott azon elképzeléséhez, hogy a Birodalom sorsa a zsidók kezében van. Úgy gondolta,  hogy ha jó kapcsolatokat tud kiépíteni a Zsidó Világkongresszussal, akkor ez a szervezet beveti “legendás”  befolyását a szövetségesekkel való tárgyalások ügyében. (Himmler saját propagndájuk csapdájába esett.)

Kersten felvette  a kapcsolatot a svéd diplomatával, gróf  Folke Bernadotte-al a találkozó megszervezése ügyében. A Zsidó Világkongresszus által kijelölt első képviselő Hillel Strach visszalépett, (talán az életét féltette?) helyét  Norbert Mazur üzletember foglalta el, aki Svédországot képviselte a New York-i székhelyű szervezetben.

Miután Kersten azt kérte Himmlertől, hogy a tárgyalási készséget a jószándék jeleként értékelje, Himmler kijelentette:” Valóban elérkezett az idő elásni a csatabárdot a zsidókkal.”  Hozzáfűzte, hogy: “amennyiben csak rajtam múlt volna, sok minden másképp történik (sic!).” Fejtegetésbe bocsátkozott arra nézve,  hogy milyen volt a zsidók és a világ viszonya a náci Németországhoz, és leszögezte: “ez a viszony nem engedett más bánásmódot.”

A találkozó tervezett napján Norbert Mazur, Kersten és Schellenberg társasásában egy horogkeresztes felségjelű német gépen repült Berlin felé. Mazur ezt írta később emlékirataiban: “Állandóan az járt a fejemben, hogy néhány óra múlva szemtől-szembe fogok állni azzal, aki az egyik fő felelős több millió zsidó haláláért.”  Útközbeni, Schellenberggel folytatott beszélgetésével kapcsolatban a következőket rögzíti : “Egy civil ruhás fiatalember, kellemes beszélgető, talán kicsit puhány megjelenésű, amúgy az utazás során elég rosszkedvű volt. Nem voltak illúziói a háború és Németország sorsát illetően. Biztosított, hogy Himmlernél támogatásra fogok találni, ugyanakkor felkészített arra, hogy Hitlernél és szoros sövetségeseinél ellenállásba fog ütközni a zsidók sorsában történő mindenféle változtatási kísérlet. Még azt is elmesélte, hogy Himmler 1944 őszén 2.700 zsidó svájcba történő menekítését engedélyezte, de Hitler a hír hallatán  dührohamot kapott.  Schellenberg azt is elmondta, hogy Himmler jelenleg a vezéri bunkerban tarózkodik Hitler születésnapi ünnepségén,  de mindjárt ez után visszatér a kastélyába, ahol a találkozó lesz.”

Hitler 56., egyben utolsó születésnapja volt ez, de egyben az utolsó alkalom is, hogy találkozzon a náci rezsim legfelsőbb vezetésével, köztük Himmlerrel, Göringgel és Kaltenbrunnerral – akikkel a kezdetektől szoros kapcsolatban állt.  Ekkor már tudott volt előttük, hogy a Vörös Hadsereg Berlin alatt áll és a német védelem gyakorlatilag összeomlott. Hitler is apathikusan viselkedett, de visszautasította a javaslatot, hogy elhagyja a várost, mondván: “Népem körében akarok meghalni.”

Az ünnepség résztvevői igyekeztek minél hamarabb elhagyni a bunkert, sőt Berlint is, tudván, hogy minden perc késlekedés az életükbe kerülhet. Ezen az összejövetelen készült Hitlerről az utolsó filmfelvétel, amin kitüntetéseket adott át a Hitlerjugend tagjainak, majd visszavonult bunkerébe, amit többet élve nem is hagyott el.

 

Mazur a várakozás óráiban feltette magának a kérdést: “Vajon milyen Himmlerrel fogok találkozni? Egy ereje teljében lévővel, vagy olyannal, aki már tisztában van helyzetével?” De mindezen kérdéseknél sokkal jobban izgatta, hogy vajon önmaga elhagyja-e élve a találkozó helyszínét?  A várakozás óráiban  úgy döntött,  hogy a kastélytól mintegy 30 km-re lévő, ravensbrücki KZ-láger lesz a tárgyalás egyik fő célja.

Himmler és Schellenberg együtt érkeztek a találkozóra. Az úton Himmler vázolta beszéd-tervezetét, melyben történelmi kronológia alátámasztásával kívánta a náci tettek igazolását  Mazur tudtára hozni. Schellenberg ezzel szemben azt tanácsolta, hogy a múltról egyáltalán ne beszéljen, ne hozza fel filozófiai eszmefuttatásait, asztrológiai-misztikus felfogását. Kizárólag a jövőről beszéljen.

Mazur életében először látta Himmlert, aki egy energikus, pedáns ember benyomását keltette  a makulátlan egyenruhában.  Annak ellenére, hogy Schellenberg figyelmeztette, legyen kedves a zsidóhoz – ezzel is bizonyítva a német humánumot –  kézfogásra nem kerül sor. Azzal indította  a megbeszélést,  hogy szeretne békét “köztünk” és a zsidók között.

A tárgyaláson 5 fő vesz részt: Himmler, a titkára Rudolf Brandt, Schellenberg, dr. Kersten és  Mazur.  A találkozó mintegy két és fél órás időtartamából bő egy órát tett ki Himmler monológja,  melyben Németország és a zsidók kapcsolatát elemezte, majd a maradék időben négyszemközti beszélgetésre került sor közte és Mazur között.

Mazur úgy emlékszik, hogy Himmler többnyire halkan beszélt, tartózkodott minden erős kifejezéstől, feszültsége azonban így is érezhető volt. Eleve úgy beszélt, mint az egész zsidó világ és a jövendő nemzedékek képviselőjével. Kifejtette, hogy:” A mi nemzedékünknek nem volt része a békében…  14 éves voltam, mikor kitört az I. Világháború és alig, hogy végetért, polgárháború vette kezdetét Németországban… a zsidók mindig is idegen test voltak közöttünk, állandó kényelmetlenség okozói… sokszor elüldöztük őket, de mindig visszatértek és ezt a problémát akartuk hatalomra kerülésünk után egyszer és mindenkorra megoldani… a magam részéről kitelepítési programot terveztem, kapcsolatban voltam amerikai szervezetekkel ez ügyben… a zsidó-szimpatizáns országok sem akarták őket befogadni… az angolok azt követelték, hogy minden befogadott zsidó 1.000 fontot vigyen magával… a háború alatt kapcsolatba kerültünk kelet-európai “proletár” zsidó tömegekkel, ami új problémát jelentett… ilyen ellenséges tömeget nem tűrhettünk a közelünkben… ez a tömeg olyan súlyos betegségeket hordozott, mint a tífusz és a himlő… SS katonáim ezreit vesztettem el ezen fertőző betegségek miatt… a zsidók támogatták a partizán-mozgalmakat… a gettókban lőttek a katonáinkra (ez a varsói gettólázadásta történt utalás)… a járványveszély miatt kénytelenek voltunk krematóriumok felállítására, hogy a járvány áldozatait elégessük – és most ezért akarják a kötelet a nyakunkra tenni… nem akartunk háborút az oroszokkal, de felfedeztük, hogy 20 ezer páncélosuk van, ezért kénytelenek voltunk közbeavatkozni… katonáinknak szörnyű nehézségekkel kellett szembenézni, a kegyetlen természetel, a szörnyű hideggel, az iszonyú távolságokkal, a lakossággal, a szegénységgel a halállal és mindenhol partizánokkal a hátunkban… ezeket legyőzni csak keménységgel lehetett… az oroszok nem szokványos ellenfelek, mentalitásuk érthetetlen, nem voltak hajlandók megadni magukat… ha zsidók szenvedtek ettől a keménységtől, nem szabad elfelejteni, hogy a német nép is szenvedett… két választásunk volt – győzelem vagy megsemmisülés.”

A koncentrációs táborok szükségességének magyarázatára is kitért: “A táborok rossz híre a negatív propagandának köszönhető… eleve rossz a KZ-láger kifejezés, a nevelő tábor meghatározás fedi a valóságot… nem csak zsidók és politikaiak voltak ott, hanem olyan bűnözők is, akiket büntetésük letöltése után internáltak… a foglyok kénytelenek voltak nagyon keményen dolgozni, de az egész német nép ezt tette… az élet a táborokban szigorú volt, de igazságos… voltak egyedülálló esetek, de a bűnösöket mindig megbüntettem” (itt nyilvánvalóan Karl Koch buchenwaldi táborparancsnok esetére céloz, akit visszaélések miatt kivégeztek.).

 

Mintegy háromnegyed óra után Mazurnak sikerült Himmler szóözönét megállítania azzal, hogy mindez nagyon érdekes volt,  de a jelenlegi helyzet megoldásában mitsem segít, pedig a találkozónak ez a célja. Vannak dolgok – folytatta – amiket nem lehet meg nem történtté tenni, de ha a jövőben megértésre kívánunk jutni, legalább azokat a zsidókat életben kell hagyni, akik jelenleg német fennhatóság alatt vannak.  Ezért  kívánjuk azoknak a zsidóknak a szabadon engedését, akik Svédországhoz vagy Svájchoz közeli táborokban élnek, hogy azok átszállítását meg lehessen oldani. A többiek esetében pedig azt, hogy maradjanak azon a helyen, ahol jelenleg vannak és amikor a front odaér, a tábort ellenállás nélkül adják át. Mazur kérésére Himmler közölte a még lágerekben lévő foglyok számát:

  • Theresienstadt – 25.000
  • Rawensbrück   – 20.000
  • Mauthausen     – 30.000
  • Bergen-Belsen – 50.000
  • Buchenwald      –  6.000
  • és számos kisebb táborban még néhány ezer fő, összesen 150 ezer.

(Ezek a számok a valóságosnál jóval alacsonyabbak voltak.)

Himmler azt állította, hogy:  “Magyarországon 450 ezer zsidó maradt életben, amiért semmiféle köszönetet nem kaptam, hacsak nem azt tekintik köszönetnek, hogy a pesti zsidók lőtték a német katonákat.”  Közölte továbbá,  hogy: “már parancsot adtam a táborok kiürítésére, Bergen-Belsent és Buchenwaldot ellenállás nélkül átadtam, de ebből sem sült ki semmi jó, mert egy őrt megkötöztek és lefényképezték a nemrég meghalt foglyok holttestével, ami  fénykép éppen most járja be az egész világot.”  A buchenwaldi kórházbarakk felrobbantását az amerikai páncálosok által nyitott tűz következményeként állítja be, és kifogásolja, hogy a szénné égett holttestek fényképe szintén világ körüli útra indult.

Az egész tárgyalás alatt görcsösen igyekezett  mentegetni a nácik által elkövetett gyilkosságokat. Azzal érvelt, hogy Franciaország megszállása idején ott teljes volt a rend, pedig csak 20.000  rendőr állomásozott ott.  Azt állította, hogy mindenki dolgozott, mindenkinek jutott elég élelmiszer, sőt a marseillei kikötőnegyedben is olyan rendet tudtak tartani, ami a német megszállás előtt egyetlen francia kormánynak sem sikerült.

Folytonosan visszatért arra, hogy mikor, hány foglyot engedett szabadon és, hogy ezért cserébe nemhogy elismerést kapott volna, de azzal vádolják, hogy mindezt alibiszerzés miatt tette. Kinyilvánította, hogy nincs szüksége semmiféle alibire, mindig csak azt csinálta ami a népének jó volt,  és vállalja is. “A koncentrációs táborokról szóló híradásokat az ellenünk való uszításra használják fel és ez nem csinál nekem kedvet ahhoz, hogy azokat ellenállás nélkül adjam fel.”  Ez az állítása azért is figyelemre méltó, mert előzőleg  azt állította Auschwitz parancsnoka,  Rudolf Höss és Kurt Bächer SS vezető előtt, hogy április 15-én Hitlertől olyan értelmű  parancsot  kapott, miszerint a táboroknak tilos megadniuk magukat az előtt, hogy az ott lévő foglyokat evakuálnák, vagy megsemmisítenék. (A mai napig nem került elő erre vonatkozó írásos dokumentum, így felmerül az egyéni akció lehetősége. Elképzelhető, hogy Himmler nem tudta eldönteni megadja-e magát, vagy mindenkit vigyen magával a halálba?)

És Himmler csak mondta és mondta, egészen úgy, mintha védőbeszédet tartana maga és az egész náci rezsim érdekében.

Mazur és a többi résztvevő csendben hallgatta Himmler hazugságdömpingjét, csak néha-néha vetettek közbe kérdést, amit a címzett vagy meghallott, de többnyire inkább hallatlanná tett.

Mazur és Himmler között kőkemény vita alakult ki minden egyes táborral, később minden egyes zsidó  élettel kapcsolatban. Mazur abból indult ki, hogy általános ígéretekben nem bízhat, arra azonban van esély, hogy a konkrét megállapodást be  fogják tartani. (Kersten volt az, aki végül is meggyőzte Himmlert arra nézve, hogy konkrét biztosítékokat adjon Mazurnak.)

Himmler hajlandónak mutatkozott ezer zsidó nőt elengedni Rawensbrückből és átadni őket a Vöröskeresztnek, ezeket azonban előzőleg lengyelekké kell minősíteni, mert mint mondta – azok szabadon engedését Hitler korábban már engedélyezte.  Ugyan innen a francia nők szabadonengedését a svéd külügyminisztérim jegyzéke alapján engedélyezte. További 50, norvég táborban lévő zsidó svéd határra történő szállítását ígérte és kilátásba helyezte 20, német börtönökben lévő svéd ügyének pozitív elbírálását ugyan úgy, mint a norvég túszokét.

Theresienstadtból nagyobb létszámú foglyot szándékozott szabadon engedni, –  elsősorban hollandokat –  de csak akkor, ha a Vöröskereszt átveszi őket.

A találkozó amilyen nehezen jött létre, olyan nehezen is akart véget érni. A hajnali órákban Himmler először is még egyszer hangsúlyozta annak életbevágó fontosságát, hogy mindez Hitler előtt titokban maradjon csakúgy, mint a zsidók megérkezése  Svédországba.  A táborok feltétel nélküli átadására nem tett ígéretet.

Szükségét érezte általános politikai kérdések magyarázatának is.  Kifejtette a bolsevizmus gyűlöletének okait, azt, hogy “az amerikaiak rá fognak jönni, hogy mi voltunk a védőbástya a bolsevizmus ellen. Hitlert a történelem nagy emberként fogja számontartani a nemzetiszocializmus megteremtése miatt, ami az egyetlen megoldás a  bolsevizmussal szemben. Ha a mi védőgátunk leomlik, az amerikai és angol katonák meg fognak fertőződni a bolsevizmussal és ez társadalmi felfordulást fog eredményezni.  A német tömegek olyan szélsőségesek, hogy amennyiben a nemzetiszocializmus összeomlik, akkor a bolsevizmushoz fognak kötődni és az oroszokat testvéreiknek fogják tekinteni. Akkor aztán elképzelhetetlen felfordulás lesz a világban, de ez az, amit az amerikaiak akarnak. Ők győztek a háborúban és legalább 10 évre megszabadultak a német versenytárstól. De mindezt a bolsevikok segítségével érték el és ezzel megásták saját sírjukat.”

Végül is a találkozó befejeződött. Himmler Kerstentől való búcsúzkodása közben – ekkor látták egymás utoljára – még elmondta: “Sok hibát elkövettünk, ha lenne lehetőségem újra kezdeni, sok mindent másként csinálnék, de most már késő… nagy és erős Németországot akartunk, és romokat hagyunk magunk után… ami még ma is igaz, az az, hogy Európa magasabb lépcsőfokra kell emelkedjen, különben elvész…én mindig a legjobbat akartam, de folyamatosan akaratom ellenére kellett tennem… én nem akartam, hogy így legyen, de Hitler utasított, akire Göbbels és Bormann nagyon rossz hatással voltak… mint katonának, engedelmeskednem kellett… egy állam nem lehet meg fegyelem nélkül…csak tőlem függ, meddig élek még, de az életemet jelenleg teljesen hiábavalónak tartom… mit mond majd rólam a történelem?… kisszerű, bosszúálló emberek fognak hamis képet festeni rólam, figyelmen kívül hagyva azt a sok jót, amit Németországért tettem… engem fognak majd olyasmikkel vádolni, amit el sem követtem.”

Mazurtól ennél sokkal rövidebben búcsúzott: “Velünk együtt el fog tűnni Németországból a nemzetiszocializmus és ez igazi tragédia lesz… hogy mi fog történni, engem már nem érdekel… a szövetségesek csinálhatnak Németországban amit csak akarnak.”  Végül még hozzátette: “Tudja Mazur, ha tíz évvel ezelőtt találkoztunk volna, erre a háborúra nem került volna sor.”

Mazur és Himmler találkozjának eredménye végül is pozitív volt. Himmler parancsot adott  27.000 KZ-lágerben fogvatartott ember szabadon engedésére – ebből 12.000 volt zsidó, főleg nők és fiatalok.

 

Fenti írás a tárgyaláson résztvevők – Schellenberg, dr. Kersten és Mazur – emlékiratain alapul.

 

26/01/2015

 

 

Az elsőszámú közellenség…

19 nov

A történelemben nincsenek véletlenek!

A történések precíziós pontossággal egymásba illeszthetők, az ok-okozati összefüggés az érdeklődő olvasó számára egyértelműen nyomon követhető.

Bár ebben az írásban nem foglalkozom aktuálpolitikai kérdésekkel, reményeim szerint a gondolatmenet végére a napi eseményekkel való összefüggés világossá válik.
Ehhez azonban vissza kell kanyarodnunk a történelemben, egészen a Szovjetunió széthullásáig. Akkor ugyanis azt hihettük, hogy egy történelmi folyamat végéhez értünk és a világ a nagyhatalmi erőegyensúly, a “Pax Americana”útjára, a demokrácia, a nyitott piacgazdaság és a globalizáció útjára lép. Tévedtünk, nem így történt.

Ennek első jele a történelem legnagyobb terrortámadása  New York-i ikertorony ellen, 2001. szeptember 11-én. Még ez után a szörnyű tragédia után is úgy tűnt, hogy az élet visszatér a rendes kerékvágásba és ennek megfelelően elég későn ébredtünk rá, hogy ez is optikai csalódás.

Az Oszama bin Láden vezette al-Kaida igen nagy mértékben megváltoztatta az amerikai életérzést, de ami még ennél is fontosabb, a szunniták tudatában végbement változás.

Nemrégiben Obama elnök háborút hirdetett az Iszlám Állam ellen, amit a civilizációk civilizációk összeütközésével magyarázott. Ez már a sorban a harmadik tévedés, mert úgy az Egyesült Államok, mint talán az egész nyugati demokratikus világ legalább 13 éve harcot folytat a radikális iszlám ellen.

A jelenlegi válság gyökereit keresve – bár ezek időben és térben egymástól távol esnek – a kronológiai sorrendet felállítva bizton állítható, hogy nem egymástól függetlenek.

Az első 1979-ben történt, amikor Iránban Khommeini megbuktatta a sah rendszerét és létrehozott egy olyan iszlám államot, amelyet vallási vezetők irányítanak. Ez a történelmi esemény ragadta ki a síitákat a passzivitásból és az elnyomott kisebbségi létből a muzulmán világon belül. Rávilágított arra,  hogy az iszlám törvényei szerint is lehet egy államot irányítani.  A sikereket a síiták érdekeinek elősegítésére használták az egész Közel-Keleten, ami Libanonban teljes sikerrel járt.

Az irániak kettős játszmába fogtak. Egyrészt a síita terrort fejlesztették fel nagy mértékben (Hezbollah), másrészt a szunnitát (Hamasz és Iszlám Dzsihád).Ezt követte a második esemény, amikor is Afganisztánban a szunnita szélsőségesek szembe kerültek az ateista nagyhatalommal, a Szovjetunióval. Felfogásuk szerint a SZU Afganisztánból történt kiszorítása vezetett a Szovjetunió széthullásához.  Ez a siker még egy lökést adott ahhoz meggyőződésükhöz, hogy a radikális szunnita iszlám legyőzhetetlen. És ez vezetett az  al-Kaida megalapításához Szaudiában, majd  Afganisztánba történt áttelepüléséhez és végül –  mint a fennmaradt egyetlen nagyhatalom –  az USA elleni harcához.

Ennek kicsúcsosodása volt szeptember 11. Ekkor hirdette meg az Egyesült Államok a szunnita terror elleni általános támadást, illetve az afganisztáni és iraki katonai fellépést.

Sorrendben a harmadik állomása az u.n. arab tavasz, mely felszámolta az első világháború után a kolonialisták által kialakított helyzetet. A térség totalitárius államaival szemben előtérbe kerültek a régi erők, úgy mint a család, a törzs, a népcsoport és a vallás. A régi, behatárolható államformák gyakorlatilag megszűntek, helyükre a fent felsorolt erőközpontok léptek, ami nagyon jól látható Líbia, Szíria és Irak esetében. És még azokban az államokban is, amelyek egybe maradtak –  és vezetésük továbbra is diktatórikus – kénytelenek figyelembe venni ezen régi-új hatásokat.


A fenti eseménysorhoz  alapvetően helyi hatású változások is csatlakoztak.  Az első ilyen változás Irak esetében történt, ahol az USA megbuktatta a világ egyik legerősebb kezű arab diktátorát, ami Irak széteséséhez vezetett.  A másik alapvető változás bár három különböző helyszínen történt, lényegét tekintve azonos végeredménnyel járt. Úgy a palesztinoknál, mint Egyiptomban és Törökországban, a szabad választások az iszlám győzelmét hozták.

Az eddig ismertetettek világosan mutatják, hogy a politikai iszlám megerősödése nem tekinthető múló epizódnak és nem is helyi jelenség, hanem szerteágazó, mély gyökerekkel rendelkezik az arab-muzulmán világban.

Egyiptomban – valószinűleg török tapasztalatokból kiindulva – a tábornokok ellenforradalmat hajtottak végre. A törökországi változások az Attatürk indította történelmi kísérlet – az iszlám állam szekuláris módon történő szerveződése – végét jelentik.

Az események gyors lefolyását és egyben a radikális iszlám erejének növelését olyan miniállam is elősegíti, mint Katar, mely korlátlan pénzügyi lehetőségeivel terrorszervezeteket támogat (ISIS, Hamasz, Muzulmán Testvérek), valamint a tulajdonában lévő al-Dzsazira televíziós hálózat útján a mérsékelt elők hatalmát igyekszik megingatni.

A terror másik jelentős támogatója ma Törökország, amely az ISIS által megszállt olajmezőkből származó nyers olajat fél áron felvásárolja, finomítja, majd Európában világpiaci áron adja tovább. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy azok az európai országok, melyek ebből a forrásból jutnak olajhoz, ha a felszínen el is ítélik a terrort, maguk is jelentősen hozzájárulnak annak terjedéséhez.)

Összegezve, az “arab tavasz”  hozadékaként az “utca ereje” növekedett.  

Az eseményeket jelentősen befolyásolja az a tény, hogy ma nincs egyetlen olyan nemzetközi erő sem, amely a történéseket szankció útján, vagy akár erő alkalmazásával mederben tudná tartani.

Az ENSZ gyakorlatban teljes csődöt mondott, ma a világon senki sem veszi komolyan. Európa pedig elsősorban önmagával van elfoglalva. Hiányzik a szándék, a lehetőség, valamint a politikai felépítmény ahhoz, hogy egy jelentősebb politikai döntés szülessen, amit végrehajtás is követ. Következik ez abból, hogy az EU egyes tagállamai nagyobb jelentőséggel bírnak, mint maga az Európai Unió.

Az Amerikai Egyesült Államok, mint napjaink egyetlen szuperhatalma, nem érzi szükségét a “nagyhatalmi egyensúly” stabilan tartására, ezért igyekszik csökkenteni a közel-keleti kötelezettség-vállalásainak mértékét.

Mindez együttesen eredményezi, hogy nincs olyan külső erő, amely megakadályozná a radikális erők élre törését a Közel-Keleten.

Ez a háborgó tenger veszi körül Izraelt, amelynek határai mentén a Közel-Kelet legszélsőségesebb erői találhatóak.

A szélsőséges iszlám képviselői (szalafisták)  a Szináj félszigeten, a Muzulmán Testvérek leányvállalata a Hamasz, Gázában és bizonyos mértékben Júdea-Szamáriában. Libanonban az irániak által életre hívott,  a világ jelenleg legerősebb terrorszervezete, amely fejlett katonai erővel rendelkezik, a Hizbollah. Szíriában a  megszámlálhatatlan szélsőséges csoport, élükön az ISIS-szel.

A köztük lévő különbségek ellenére minden radikális erőnek van egy közös alapelve, mindannyian hiszik, hogy az iszlámnak kell uralkodnia a világ felett.  A vita tárgya – nem egyszer a halálig – hogy az iszlám melyik ágának.

Az egyetlen, amiben teljesen egységesek, az Izrael gyűlölete. Még a legszélsőségesebb vitákat is hajlandók félre tenni, ha Izrael elleni fellépésről van szó. Izraelre úgy tekintenek ebben a térségben, mint idegen testre.  Mint egy másik világ előretolt bázisára, amely ellenséges, liberális és demokrata. Mint az USA és a Nyugat kinyújtott karjára.

És az igazság az, hogy Izrael valóban ez! És ezért nem ártana a nagyvilágnak szem előtt tartania, hogy ebben a kegyetlen környezetben az ellenség a 21. század fegyvereit használva a 7. századba igyekszik visszarántani a világot. Nem ártana szem előtt tartania, hogy Izrael nem engedhet az erőből és az elszántságból. Nem ártana szem előtt tartania,  hogy még nagyon sok időnek kell eltelnie és nem kevés vérnek elfolynia, amíg a nyugati normák alkalmazhatóak lesznek a közel-keleti térségre. Lehetőleg katasztrófa előidézése nélkül.

Éppen ezért rendkívüli jelentőségű az Obama elnök által meghirdetett ISIS elleni  háború, amely megfékezheti e szélsőséges terrorszervezet előretörését, még ha a megsemmisítéséhez kevés is. Azonban tilos, hogy ez a szélsőséges szervezet a különleges kegyetlenségével elvonja a figyelmet a többi iszlám radikális erőkről.

Izraelre, de véleményem szerint az egész világra nézve is,  Irán veszélyesebb, mint az ISIS. Ha Irán valamilyen módon nukleáris fegyverhez jut, még nagyobb támogatást fog nyújtani azoknak a szervezeteknek, amelyek mindent és mindenkit készek megölni, aki az útjukban áll. Ez ugyan csak jövőbeli veszély, azonban úgy tűnik, hogy a világ figyelmét elkerüli (szándékosan v. sem) hogy Irán elsősorban a nyugat ellen harcol, Izrael csak a “spanyolfal” szerepét játssza.

Végezetül pár szót a káoszelméletről, amely kimondja, hogy bármennyi és bármennyire is pontos információval rendelkezünk egy folyamat elindításához, nem számítható ki pontosan annak végeredménye. Ha az elméletet konkrétan az ISIS-re adaptáljuk, elmondható: Az ISIS ellen létrehozott külső koalíció elképzelhető, hogy képes a szervezet gyengítésére, (felszámolására véleményem szerint nem) de a láncolat végeredménye nem kiszámítható. (Ugyan ez vonatkozik a többi terrorszervezetre is.)

Ezért Izraelnek – mivel gyakorlatilag még a szövetségeseire sem számíthat teljes mértékben, ami a terror nem egységes megítéléséből adódik – rendkívül óvatosan kell eljárnia, minden lépését számos oldalról mérlegelve.

Különösen fontos ez azért, mert Izrael kicsi állam és ebben a szövevényes helyzetben a számára lehetőleg legkisebb veszélyt jelentő lépéseket kell megtalálnia.

 

19/11/2014

Ébredj Európa!

29 máj

Mirjám és Imánuel ז”ל , az 50-es éveikben járó izraeli házaspár , brüsszeli társasutazáson vett részt, ahol az ottani Zsidó Múzeum bejáratában terrorista támadás végzett velük.  Két – 15 és 16 éves – lánygyermek maradt szülők nélkül.  A támadásnak még két halálos áldozata  van.

Nem ez az első antiszemita indíttatású merénylet Belgiumban és tartani lehet tőle, hogy nem is az utolsó. Az elsőre 1979 Pészachján került sor, amikor is három palesztin a brüsszeli repülőtér ellen intézett támadást.  A pillanatnyilag utolsó, a már említett házaspár. Tudott, hogy a két időpont között is történtek incidensek. És nyilvánvaló, hogy voltak olyanok amelyek nem kerültek nyilvánosságra. Talán azért, mert fajsúlya miatt a sértett nem tett feljelentést, de az sem lehetetlen, hogy a rendőri szervek tekintettek el a kivizsgálástól.

A brüsszeli merényletet követő napon Párizs külvárosában  támadtak meg két testvért, akik az esti imára igyekeztek.

Belgiumban 34 ezer zsidó él, ez a lakosság 0,3%-a. Azonban ez az elenyésző szám is elegendő, hogy az ország antiszemita indíttatású terrorcselekmények célpontjává váljon. Míg 2010-ben a rendőrséghez érkezett bejelentések száma 57 volt, addig 2011-ben 62, 2013-ban pedig 88.

Franciaországban él Európa legnagyobb zsidó közössége, hozzávetőlegesen 600 ezer fő. A  2011-ben bejelentett  389 eset a következő évben 614-re emelkedett. Nyilván ennek “köszönhető”, hogy Izrael utcáin egyre több francia beszédet lehet hallani. A francia zsidók Izraelbe történő hazatérése akkor is megugrott, amikor Muhammad Merah, a Toulouse-i gyilkos vérfürdőt rendezett a zsidó iskola előtt és válogatás nélkül ölt gyereket, felnőttet.

Az utóbbi időkben a muzulmán elkövetők körében “divattá” vált az esemény videofelvételen történő megörökítése – ami  egyértelmű bizonyíték arra, hogy a gyilkos előre megfontolt szándékkal, ép elmével követi el tettét. (Már amennyiben a terrorista elméjét épnek tekintjük.)

Számos, nemrég  készült felmérés szerint Európa szerte növekvő tendenciát mutat az antiszemitizmus, melynek modern megjelenési formája az Izrael-ellenesség, az anti-cionizmus.  Véleményem szerint, ehhez nem is szükséges mélyreható kutatásokat végezni, elegendő a napi hírek, az azok alatt található “hozzászólások”  áttekintése.

Igen, így idézőjelbe téve, mert milyen tudással, milyen vitakészséggel rendelkezik az az egyén, aki magáévá teszi, sőt hirdeti azt az abszurd álláspontot, hogy Izrael népirtást végez a palesztinok között, vagy hogy Izrael apartheid állam!? Nem beszélve arról, hogy ezen személyek a cionizmust úgy használják szitokszóként, hogy valódi jelentéséről fogalmuk sincs.

Ők a zsigeri antiszemiták, rosszabb esetben a populista elit megvezetettjei.

Itt kell megjegyezni (és ezzel egyúttal szét is választani) a palesztin helyzetet az európai muzulmánoktól.

Mivel jelen írásnak elsősorban az európai helyzet a témája, a palesztinokról érintőlegesen csak annyit, amennyi az Izraelt kritizálók szájából nap mint nap elhangzik

Nincs nap, hogy ne vetnék szemére az országnak, hogy megszálló, hogy  elnyomó, hogy az egyetlen felelős a jelenlegi helyzetért. És ez a kritika nem csak a sarki kocsmák törzsközönségétől  – bár a színvonal sokszor kísérteties azonosságot mutat –  származik. Ehhez a sakálkórushoz csatlakozott az európai sajtó túlnyomó része is, nem beszélve a hivatásos politikusok karrierépítő manipulációiról, melyhez esetenként még állami támogatást is kapnak.

De talán közelebb járok az igazsághoz, ha első helyen a politikusokat, közéleti személyiségeket említem, majd a megélhetési sajtómunkásokat és csak utolsó sorban a hozzájuk csatlakozó,  az önálló gondolkodást mellőző tömeget.

A palesztinok között végzett “népirtásról” csak annyit, hogy ideje lenne felismerni: Izrael nem a palesztinok ellen harcol, hanem a terroristák ellen!!!  Márpedig aki békés otthonokban hidegvérrel kiírt egy fél családot, az terrorista még akkor is, ha a Palesztin Hatóság – az európai adófizetők pénzén – hősként ünnepli.

Ami pedig az apartheid illeti, legalább az értelmező szótárban utána lehetne nézni, a szó jelentésének. Mert kérdezem én, micsoda apartheid állam az, ahol a fogbeültetést végző szájsebész arab, ahol a rendelőkben arab asszisztens veszi le a vért, ahol az ABC igazgatója arab… és nem utolsó sorban, ahol arab ( szám szerint 11) képviselők ülnek a Kneszetben. (Megjegyzem még azok is, akik számos alkalommal személyesen vettnek részt Izrael ellenes megmozdulásokon.) És itt kell még megemlíteni a szíriai polgárháború azon pár száz sérültjét, akik izraeli kórházakban kaptak, vagy éppen ebben a pillanatban kapnak ápolást, az állam, vagyis az izraeli adófizetők költségén!

Visszatérve Európára, ott sem feltételezhető, hogy minden muzulmán terrorista, hiszen a többség nem akar mást, mint eltartani a családját és magasabb szintű oktatást biztosítani a gyerekeinek, mint azt tehette születési helyén. A nagy számok törvénye alapján viszont nem kizárható terroristák beépülése a közösségbe – és erre, ha Európa nincs elfoglalva a hagyományos antiszemitizmusával – gondolni kellett volna.

Érthetetlen, hogy a külvilág még ma sem jutott el a gondolkodásnak arra a fokára, hogy a terrorizmus nem áll meg Izrael határain.

Azt hiszem nem kell nagyon kiemelni sem Belgiumot, sem Franciaországot a többi európai ország közül, ha az utóbbi évek Izrael-ellenes megnyilatkozásait akarjuk vizsgálni. Vannak még dobogós helyezettek! Olyanok, ahol nem lehet a nagy számú muzulmán bevándorló jelenlétével  magyarázni a mára kialakult antiszemita, anti-izraeli nézetek tömeges térhódítását.

Sajnálatos módon megállapítható, hogy 70 évvel a holocaust után, Európa ismét veszélyes hely a zsidók számára.

Elképesztő, hogy Európa 400 millió polgárából 150 millió valamilyen szinten azonosul az antiszemitizmus eszméjével, illetve minden bajok forrásának a zsidókat és Izrael államot tekinti.

Így még azon sem lehet csodálkozni, hogy Muhammad Merah mára hőssé válhatott.

Bár belgiumi és franciaországi történések adták írásom apropóját, nem lehet elhallgatni, hogy hasonló esetek bárhol Európában előfordulhatnak.  

Így nagyon is elérkezett az idő, hogy Európa önvizsgálatot tartson annak feltárására, hogyan is lehetséges, hogy a 21. században  akár a szélsőséges iszlám, akár a jobboldali szélsőségesek sugallatára az antiszemitizmus ismét szárnyat bontson és az utóbbiak retorikája a vészkorszakot közvetlenül megelőző időket idézze.

Számos esetben szögezik nekem a kérdést: Izraelt nem lehet bírálni? Természetesen lehet, azonban –  mint minden bírálatnak – valós tényeken kellene alapulnia. Az éremnek ugyanis két oldala van és amennyiben a bírálat egyoldalú, a bíráló elveszti hitelességét. De ez a kisebb baj. A nagyobb, a megmásíthatatlan – az ár, az a súlyos ár, amit a fenti esetek is bizonyítanak.

Antiszemitizmus mindig is volt és mindig is lesz – csak az ürügy változik. Ma az ürügy Izrael maga!

Ugyanakkor az antiszemitizmus nem Izrael és még csak nem is a diaszpóra zsidóságának a baja!

A megoldás az európai országok kormányainak kezében van. Kűzdeniük kell az antiszemitizmus ellen ahelyett, hogy olajat öntenek a tűzre és úgy állítják be Izraelt, mint a sátánt.

Ébrendj Európa! Az igazi sátán köztetek él! A bumeráng visszaüt és nem Izraelt kaszálja el!!!

2014. május 29.

 

%d blogger ezt kedveli: