Tag Archives: zsidó

Trump a Közel-Keleten

24 máj

A cím nem tévedés. Az újonnan megválasztott amerikai elnök első külföldi útjának összegzésekor nem szorítkozhatunk kizárólag az Izraelben tett látogatására.

Útja első részéről mindenképpen elmondható, hogy történelmi jelentőséggel bír. Ez több okból is igaz.

Igaz azért, mert az Államok elnökeinek sorában ő az első, aki aki fordított a “szokásjogon”. Elődei a választási időszakot használták izraeli látogatásra, majd, miután – ígéreteik hatására – választást nyertek, elnökként első útjuk az “olajkúthoz” vezetett.

Igaz azért is, mert első útján – szöges ellentétben Obamával – ötven szunnita arab ország meghatározó politikai személyiségét a terror elleni harcra hívta szövetségbe. Azzal, hogy az ISIS-t, az al-Kaidát, a Hezbollát és a Hamaszt terrorszervezetnek minősítette és leszögezte, hogy a terrort minden eszközzel ki kell irtani a bolygónkról, tulajdonképpen nagyon kemény üzenetet fogalmazott meg Irán felé.

Trump elnök Izraelbe érkezését komoly találgatások előzték meg. Mivel előzetesen tudni lehetett, hogy az ő célkitűzései között is előkelő helyen szerepel az izraeli-palesztin konfliktus rendezése, a többség tartott attól, hogy ismételten szankciók tömegét önti a nyakunkba, hogy egyoldalú megközelítéssel, kizárólag Izraelt, annak “telepes-politikáját” nevezi meg a béke akadályának és kategorikusan állást foglal a kétállami megoldást illetően.

Egy kisebb csoport úgy vélte, hogy Trump jön-lát és “győztünk”. Egy még ennél is kisebb csoport, a “fanyalgók” tábora pedig kizárólag az USA elnökének külső megjelenésével volt elfoglalva.

A józan többség, amelyik a pillanatnyi történéseken és pártoktól, politikai hovatartozástól függetlenül szemlélte az eseményeket, valamint odafigyelt az amerikai delegáció előzetesen elejtett szavaira, az tudta, – mert mondták is – hogy ez a látogatás tájékozódó jellegű, vagyis helyszíni terepszemle. Így a várva várt bejelentés elmaradása – az USA nagykövetségének Jeruzsálembe történő áttelepítése és ezzel Jeruzsálem, mint Izrael fővárosa hivatalos megerősítése (elfogadása 1995-ben megtörtént) – nem okozott túlzott csalódást.
Világosan tudomásunkra hozták, hogy erről döntés csak az elnöki körút végén, az Államokba történt visszatérés után születik.

Trump elnök izraeli látogatásába minden belefért, ami 28 órába egyáltalán beleférhet és ezt összegezve megállapítható, hogy a hangulat kifejezetten felszabadult volt.

A különböző helyszíneken elmondott beszédei egyértelműen azt sugallták, – és ennek záró beszédében maga is hangot adott – hogy ő személy szerint is és az Egyesült Államok mindig is Izrael és a zsidó nép barátja, szövetségese volt és marad a jövőben is. Hozzátette, hogy Amerika mindig is a helyén volt ebben a kérdésben, az Obama adminisztráció siklott mellékvágányra.

Az Izrael Múzeumban elmondott beszéd eddig nem tapasztalt melegsége, “cionista” hangvétele is ezt igazolta.

Közel-keleti látogatása során az amerikai elnök alig fogalmazott meg konkrétumot, amit viszont igen, annak súlya van. 

Ezek közül az egyik – a már fentebb említett – összefogás a terrorizmus ellen, a másik, mely lényegében ehhez kapcsolódik, a Palesztin Hatóság elnökével, Abu Mázennel Betlehemben folytatott megbeszélés során elhangzott figyelmeztetése, mely szerint “a béke nem vethet gyökeret ott, ahol a terrort támogatják”.

Mint üzletember, a szaúdi tanácskozás során egy közel 500 milliárd dolláros fegyvereladási szerződést kötött, mely egyrészt jó az amerikai gazdaságnak, másrészt – mivel nagy mennyiségű és a legmodernebb eszközökről van szó – alapvetően megváltoztatja a Közel-Kelet stratégiai arculatát Izrael kárára.

Mivel a széles közvélemény a négyszemközti tárgyalásokon elhangzottakról közvetlenül nem értesül, így azt majd a történések tükrében lehet visszakövetkeztetni.

24/05/2017

  

Jeruzsálem – 50

21 máj

Aki Izraelben nem hisz a csodákban, az nem realista (Dávid Ben-Gurion)

Az 1922-es nagy felosztás után – melynek eredményeként létrejött Jordánia – 1947. november 29-én az ENSZ határozatilag két részre osztotta a maradék, Palesztinának nevezett földrajzi egységet. A felosztás a területen két állam – egy zsidó és egy palesztin – létrehozását kezdeményezte. Jeruzsálemet az osztozkodás nem érintette, a város nemzetközivé tétele szabad bejárást biztosított volna a három világvallás gyakorlói számára.

Ez azonban hiú ábránd maradt, mert a palesztinai arabok a többi arab országgal karöltve sem ezt, sem a területi felosztást nem fogadták el és ezzel kezdetét vették a zsidó települések elleni támadások. A függetlenségi háború során, 1948. május 28-án, a jordán légió megszállta Jeruzsálem keleti felét,  beleértve az Óvárost, a Nyugati, vagyis Siratófalat (mely a világ zsidóságának egyetlen szent helye) és a Templomhegyet.  Jeruzsálem ezzel két részre szakadt.

A megszállás eredményeként az Óvárosban akkor élt, mintegy 2000 zsidót elűzték lakóhelyükről. A várost kettészelő 4-6 méter magas városfalon a légió őrtornyaiból vigyázták a “rendet”, ahol pedig nem volt épített fal, ott rakétakilövő állások biztosították ugyanezt. A rendfenntartás részeként  az Óvárosba vezető nyolc kaput is befalazták.

Teddy Kolek, aki 1965-ös megválasztásától 28 éven át volt Jeruzsálem polgármestere, így nyilatkozott: “ Ebben az időszakban a helyzet Jeruzsálemben nagyon nehéz volt. Nem múlt el hónap úgy, hogy valakit ne öltek volna meg, vagy ne sérült volna… ha nem mástól, akkor az arabok által a városfalról dobált kövektől…”

Hiába a 2000 éves üldöztetés után kivívott függetlenség, ha a fájó tüske bennmaradt, ugyanis a kapun túl, egy karnyújtásnyira, a Szentély egyetlen megmaradt falánál zsidó nem imádkozhatott.

És így ment ez 19 éven keresztül, mígnem elérkezett 1967 és vele a felismerés, hogy a környező arab országok ismét – immáron harmadszor –  háborút indítanak Izrael ellen.

A korabeli arab nyelvű médiák uszító beszéde, a határainkon tapasztalható csapatösszevonások nem csak az izraeli vezetés, de Európa, benne az ENSZ számára is egyértelmű jelzéssel szolgáltak. Ennek ellenére az ENSZ kivonta békefenntartó erőit az egyiptomi határról és több európai ország fegyvereladási tilalmat léptetett életbe.

Itt álltunk egy újabb vérontás kezdetén és mint az már megszokott volt, ismét csak egyedül. Csak magunkra számíthattunk,  csak katonáinkban és katonai vezetésünkben bízhattunk.

És 1967. június 5-e hajnalán kezdetét vette Izrael történetének legrövidebb – mindössze hat napig tartó háborúja, melyhez nem véletlen ragadt a “csoda” jelző.

A támadó fél Egyiptom, Szíria és Jordánia.

És Izrael 264 ezer katonája felvette a harcot 550 ezer ellenséges katonával. 800 tankunk 2500 tankkal és 196 repülőgépünk az ellenséges csapatok 1000 repülőgépével szemben…

A világ közvéleményét már az első órák történései is meg kellett, hogy lepjék, de a nemzetközi sajtóban még egy ideig tartotta magát az arab propaganda gépezet által elsöprő győzelemként tálalt, valójában – a támadó országokra nézve – elsöprő vereség.

A győzelem sorozat egyik kiemelkedő és Izrael, valamint a diaszpórában élő zsidóság számára egyaránt nagy jelentőséggel bíró eseménye Jeruzsálem, az örök főváros felszabadítása volt. A háború első napján, viszonylag rövid, de annál véresebb ütközet vette kezdetét és a hajnalban ledobott ejtőernyősöknek, valamint a falon kívülről tankokkal érkező alakulatoknak áldozatvállalása délelőtt 10 órára meghozta az eredményt. Jeruzsálem a 19 éves jordán megszállás alól felszabadult!

Jeruzsálem Óvárosa akkor is zsúfolt volt, tele a vallások szent helyeivel ami komoly dilemma elé állította a vezérkart. Ilyen körülmények között egy  légitámadás szóba sem jöhetett és a harcosok is szigorú parancsba kapták a vallási helyek maximális megóvását…Így a harc utcáról utcára, házról házra, lakásról lakásra folyt, mígnem az utolsó jordán légióst is ki nem űzték a területről és a Templomhegyen kitűzhették a kék-fehér zászlót.

És akkor a befalazott Oroszlános kaput páncélossal áttörve katonáink szeme elé tárult a Siratófal!

És sírtak is! Kik azért, mert újra láthatták, kik azért, mert még soha nem látták! És voltak, akik megpihentek a Fal tövében.

És amikor Jeruzsálem lakosságának fülébe jutott a hangszórókból áradó hír “הר הבית בידנו” (a Templomhegy a kezünkben), a vezérkari főnök, a biztonsági miniszter és a háttérvédelem parancsnoka mellett a tömeg is megindult csodát látni.

És 19 év után a Kotel kövei ismét hallhatták a sofár hangját, láthatták a katonák és civilek örömét.

És két héttel a háború befejezése után a Kneszet kimondta, hogy כ”ח באייר Jeruzsálem napja!

Az újkori Izrael 69. és ezen belül Jeruzsálem újraegyesítésének 50. évfordulóján nem célom az ünneprontás.

A józan ész mégis azt parancsolja, hogy felhívjam olvasóim figyelmét arra a kísérteties azonosságra, amely a korabeli és a napjainkban zajló Izrael ellenes (mely alapjában véve nem más, mint estélyibe öltöztetett antiszemitizmus) uszításban fellelhető és amelyhez egyforma intenzitással asszisztált és asszisztál a “művelt” nyugat.

Jeruzsálem nélkül nincs Izrael! És ezt az ellenség pontosan tudja. Ezért ott próbál ütni, ahol a legjobban fáj.

De, függetlenül a történelmet meghamisító, az arab propagandát kiszolgáló szervezetek állásfoglalásától, függetlenül a világ különböző országai általi negligálásától, Jeruzsálem Izrael egy és oszthatatlan fővárosa volt, van és marad az idők végezetéig.

 

!!!שלום לך ירושלים

21/05/2017

Képek forrása: Google

 

“Bárki, csak ne Bibi”

13 Júl

     Mint ahogy arról már a linken olvasható írásból is kitűnik, az izraeli közvélemény számára nem okozott meglepetést az amerikai szenátus által nyilvánosságra hozott jelentés, melyben egyértelműen bizonyítják a tényt,  hogy az izraeli választásokba az amerikai külügyminisztérim tevőlegesen beavatkozott.

     Az előzményekről annyit, hogy 2014 decemberében a Kneszet – Binjamin Netanjahu miniszterelnök javaslatára – új választásokat írt ki, melynek időpontjául 2015 márciusát jelölte meg.

A nyilvánosságra hozott időpont után pár héttel az “Egy Hang” – One Voice elnevezésű nemzetközi szervezet létrehozta izraeli “leányvállalatát” a V-15-öt (győzelem 2015-ben), mely civil kampányt szervezett azzal a bevallott céllal, hogy “bárki, csak ne Bibi”!

223442

a V-15 plakátja “egyszerűen lecseréljük”

Tudni kell, hogy az One Voice alapvetően az izraeli-palesztin viszály rendezését volt hivatott támogatni és erre a célra utalt át részükre, illetve izraeli ágaira /“kol ehád Israel” (OVI) és “kol ehád Palesztina” (OVP)/ az amerikai külügyminisztérium 350 ezer dollárt, (durván 1.3 millió shekel) 14 hónapra elosztva. A támogatás 2014 novemberében szűnt meg.

     A sors iróniája, hogy a szenátusi jelentés és a Kneszethez benyújtott törvény-javaslat egyazon napon került nyilvánosság elé. Ez utóbbi a parlamenti képviselők többségének jóváhagyásával megkezdte hivatalos útját, ami ellen az ellenzéki pártok képviselői azonnal élénk tiltakozásba kezdtek. Felháborodásuk fő motívuma, hogy a “jobboldali szervezeteket és alapítványokat is számos gazdag magánszemély támogatja” – ami az én olvasatomban annyit jelent, hogy “Amerikában pedig ütik a négereket”.

     Az új törvény lényege, hogy minden szervezet, vagy alapítvány, mely idegen ország, vagy külföldi szervezet hivatalos támogatását élvezi és az költségvetésének több, mint 50%-át képezi, bejelentési kötelezettség alá esik.

     Az ellenkezők óriási tévedése abban áll, hogy az anyagi támogatásról – mégha az magánszemélytől származik is – szoros pénzügyi elszámolást kell vezetni, amelybe bele tartozik az adókötelezettség is és erre vonatkozóan létezik is élő törvény. Ha ezt bármelyik szervezet/alapítvány elmulasztotta, adócsalást követett el, amiért felelnie kell.

Az ellenzék felháborodása már csak azért sem érthető, (vagy nagyon is érthető) mert pont ők azok, akik hetente tárnak a közvélemény elé – nem a jobboldali képviselőkkel általában – hanem személy szerint a regnáló miniszterelnök, Binjamin Netanjahu által elkövetett visszaéléseket. Ezek közül számos esetben kiderült, hogy alaptalanok, de az elmúlt napokban ismét vizsgálat indult ellene.

     Ne legyen félreértés, egyetlen politikusért sem teszem tűzbe a kezem, csakhogy egy dolog egyszer-kétszer  megszellőztetni a “jólértesültséget”, ami a lakosság számára figyelemfelkeltő lehet. És egy másik dolog napi szinten rágalomhadjáratot indítani valaki ellen.

Természetesen, amennyiben bebizonyosodik, hogy Netanjahu vétkes az ellene felhozottakban, úgy viselje következményeit.

Ha viszont az ellenkezőjére derül fény és ismételten (sokadszorra) bizonyítást nyer a vádak alaptalansága, úgy ideje lenne úgy a szélsőbalnak, mint az farvizükön hajózó civil szervezeteknek/magánszemélyeknek levonni a tanulságot és mielőbb rendet teremteni a fejükben.

13/07/2016

Az izraeli “apartheid”

25 jan

Mivel a különböző emberi jogi szervezetek, az arab és többségében az európai politikusok is előszeretettel nevezik Izraelt apartheid államnak – azt állítva, hogy a zsidó többség elkülöníti az ország területén élő kisebbségeket – ideje meghatározni az apartheid fogalmát.

A szó afrikaans eredetű, ami faji alapon történő gazdasági, politikai és kulturális elkülönítést jelent (lásd Dél-Afrikai Köztársaság).

És itt már meg is bukott a titulus, ugyanis Izraelben gyakorlatilag nincs olyan pálya, foglalkozási ág, ahol ne lennének megtalálhatók a kisebbség képviselői, konkrétan az arabok. 

Hogy csak párat említsek: az országban nem megy ritkaság számba az arab bíró, rendőr, orvos, köztisztviselő, kereskedő, parlamenti képviselő, építési vállalkozó, egyetemi tanár…

Dan Shapiró, az USA izraeli nagykövete az elmúlt hetekben tulajdonképpen apartheiddel vádolta Izraelt, amikor azt állította, hogy Júda-Somron (a köztudatban Ciszjordánia v. nyugati part) területén Izrael külön törvényt alkalmaz zsidókra és külön törvényt az arabokra.

Mielőtt számszerű tényekkel bizonyítanám az ellenkezőjét, vissza kell kanyarodni az oslói megállapodás egy fontos részéhez. (Ezt Shapiró vagy nem ismeri, vagy szándékosan fogalmazott tényszerűtlenül.)

Az oszlói egyezmény egyik sarkalatos pontja Júda-Somron területi felosztása “A”, “B”, illetve “C” szektorra.

Az “A” zónában úgy a polgári közigazgatás, mint a biztonsági kérdések egyedül és kizárólag a Palesztin Hatóság jogkörébe tartozik.

A “B” zóna a polgári közigazgatást a Palesztin Hatóság látja el, a biztonságpolitikai kérdések Izrael hatáskörébe tartoznak.

A “C” zóna polgári közigazgatásáért, mint biztonságpolitikájáért Izrael a felelős.

A “C” zónában 150 ezer palesztin és 44 ezer zsidó él. (Júda-Somron arab lakosságának össz-létszáma nagyjából 3 és fél millió.)

Maradva a “C”-vel jelölt zónában, el kell mondani, (mert a külvilág számára ez jelenti a probléma lényegét) hogy törvénytelen építkezés miatt az arabok ellen 12.540 esetben indult vizsgálat és 662 esetben született elmarasztaló ítélet (5.2%). Az elmarasztaló ítéletek alapján lerombolt házak száma 51 (7.7%).

Illegális építkezésért zsidók ellen 5.309 alkalommal kezdeményeztek vizsgálatot és 352 esetben hoztak elmarasztaló határozatot (6.6%) Az ítélet alapján lerombolt lakóépületek száma 127 ( 36.0%).

Ideiglenes épületek esetében ez a szám araboknál 47, zsidóknál 111 volt.

Néhány általános statisztikai adat erejéig visszatérnék az apartheid jelző cáfolására, egyben az izraeli arabok társadalomban betöltött helyére, szerepére.

Az köztudott,hogy a Kneszetben 11 arab képviselő  teljes joggal védheti az arab érdekeket. Ezen túl, bármely Izrael ellenes tevékenységüket maximum a parlament etikai bizottsága kéri számon. Egy arab képviselő ül a szélső-baloldali Merec párt tagjai között.

Az már talán kevésbé, hogy egy 2013-as összesítés szerint az arab lakosság (a teljes népesség 20,5%-a) közül 12% diplomás. Nyolc százalékuknak van  másod és négy százalékuknak harmad diplomája.

A diplomások 22%-a az orvosi karról kerül ki, 42%-uk gyógyszerészi végzettségget szerez és 36%-uk u.n. szociális munkás.

Egyéb fakultásokon alacsonyabb a részvételi arányuk: gazdasági-igazgatási szakon 5, mérnöki karon 6 százalékuk tanul, felsőfokú mezőgazdasági képzésben viszont csak 3 százalék.

Érdekesség, hogy a nők az orvosi karon nem képviseletik magukat, viszont 36%-uk tanári diplomát szerez, 21%-uk társadalom-tudományi szakon végez és 11% körükben a felsőfokú orvosasszisztens képesítéssel rendelkezők aránya.

Mint fentiekből is látszik, az egyenlő jogok érvényesítésének hiányát Izraelen csak némi rosszindulattal lehet számon kérni. Dan Shapiró vádaskodása nem volt sem célszerű, sem időszerű. Ez utóbbi már csak azért sem, mert az izraeli kormány bő egy hónapja szavazott meg az arab fejlesztésekre mintegy 15 milliárd sékelt.

Személyes véleményem, hogy ezt már korábban meg kellett volna tenni, viszont az esélyegyenlőség, az egyenlő jogok jobb érvényesítése mellett a kötelességek számonkérését sem szabadna figyelmen kívül hagyni.

Gondolok itt arra, hogy az arabokban tudatosítani kell, miszerint a zsidók Izraelt végleges hazájuknak tekintik, melynek következménye, hogy egymás mellett kell élnünk.

Arab részről pillanatnyilag ennek ellent mond a palesztin alaptörvény 20. pontja, mely szerint  “az, hogy a zsidóknak történelmi, vagy vallási kapcsolata lenne Palesztinával, semmiféle történelmi tény nem támasztja alá. A zsidóság csak vallásnak tekinthető, egységes népnek azonban nem”.

25/01/2016

Európa zsidók nélkül

5 ápr

Az idősebb korosztály számára valószínű nem ismeretlen Hugo Bettauer neve és így könnyen rájöhettek arra, hogy a címadást a  Nagyváros zsidók nélkül (Die stadt ohne Juden) c. regénye ihlette.

A fiatalabb nemzedék számára álljon itt egy kis ismertetés: 

Bettauer (1872-1925) osztrák író, újságíró korának igen ismert és olvasott szerzője. Könyvei nagy példányszámban jelentek meg, (az említett könyv első kiadása 250 ezer példányban kelt el) két könyvét meg is filmesítették. 1925. március 10-én az ifjú náci Ottó Rothstock fogtechnikus az utcán hat lövést adott le a mellkasára, kórházba szállították, ahol 26-án belehalt sérüléseibe.

x140b1_bettauer OLYMPUS DIGITAL CAMERA

 

A könyvről  nagyon röviden: Bécs kitiltja a zsidókat a városból, melyet a közvélemény hangos éljenzéssel helyesel. Mindaddig, amíg rá nem döbbennek,  hogy a város gazdasági, kulturális élete, de még a turizmus is hanyatlásnak indul.

Bettauer próféciája ijesztő, ha arra gondolunk, hogy Ausztria 30 marhavagont kölcsönzött a környező országoktól…Igaz, hogy a szatírikus regény végkicsengése pozitív, – hiszen a zsidók egy idő után ismét visszatérhetnek az osztrák főváros vérkeringésébe – mégis benne lappang a váteszi előrelátás… a valóságban és valamivel később, 6 millió zsidó nem térhetett vissza…

Hogy miért ez a könyv ihletett írásra és miért pont most? A magyarázat egyszerű. Úgy gondolom, hogy Európa ismét a zsidótlanítás felé halad. Nem, azt egy percig sem gondolom, hogy a Holocaust megismétlődhet (bár számos jel utal arra, hogy igény az lenne rá) – de azt igen, hogy egy zsidó exodus (kivonulás) több, mint lehetséges.

Európa ugyanis semmit nem tanult és mindent elfelejtett. Európában a történelmi idők kezdete óta jelen van az antiszemitizmus, amely végül is a Holocaustban csúcsosodott ki. A második világháború után volt egy történelmi pillanat, amikor azt lehetett hinni, hogy van esély a változásra. Azonban elég hamar kiderült, hogy mindez illúzió.

Ma az antiszemitizmus virulensebb a kontinensen, mint a második világháború óta valaha is volt. Ennek több oka is van. A “klasszikus” antiszemitizmus ( a zsidó tőke világuralma…) a mélyrétegekben mindig is tovább élt, míg mára ismét a felszínre került. Ez elsősorban Közép -és Kelet Európára jellemző. A liberális Nyugat Európában snassz lett a nyílt zsidóellenesség, ezért új stílust választottak. Az új  antiszemitizmus fedőneve, anticionizmus. Jellemzője, hogy  Izrael bírálatának köntösébe bújtatja az antiszemitizmust, miközben gyökerei a klasszikus antiszemitizmusban   találhatóak.

Megbízható felmérés szerint az EU polgárainak egynegyede komolyan hiszi, hogy az izraeliek nap mint nap palesztinokat gyilkolnak.

Például a második világháború és következményeinek feldolgozásában oly példamutatónak tartott Németországban sem olyan egyértelmű a helyzet. Úgy látszik, hogy a pozitív folyamat szinte csak a politikai és kulturális elitre terjed ki, míg a polgárok 50%-ától egyáltalán nem áll távol az antiszemitizmus.

Ezt a folyamatot erősíti a muzulmánok tömeges európai bevándorlása. Az ő zsidógyűlöletük mintegy 1500 éves múltra tekint vissza.

Mohamed hódító hadjárata során felhasználta az Arábiai-félsziget zsdió törzseit, majd amikor már nem volt szüksége rájuk, kiirtotta őket (Khaibar). Ez az esemény a mai napig meghatározza a muzulmánok viszonyát a zsidókhoz.
A szélsőséges nézetek gyors terjedése a muzulmánok körében – amit az utóbbi idők terrorcselekményei is jeleznek – csak nehezíti a helyzetet. Ezzel a helyzettel az ultraliberális, multikulturális Európa egyszerűen nem tud mit kezdeni.

Az írás kezdetén egy klasszikus mű segítségét vettem igénybe. Engedtessék meg, hogy a befejezéshez is egy klasszikust idézzek. 

Leslie Howard “Modern Pimpernel” című filmje befejező szavai – amellyel kora náciainak üzent – a következők: “visszajövünk, mindnyájan visszajövünk”!

Ez a fél mondat az én átírásomban így hangzik: elmegyünk,  mindnyájan elmegyünk!

Ahogy a Széder este befejező szavai szólnak: Jövő évben Jeruzsálemben!!!

 

05/04/2015

Izrael választott

19 Már

Legutóbbi, e témát érintő írásomból itt vett mondat töredék felidézésével kezdem: …az izraeli társadalom – és különösen a fiatalok – jobbra tart. Hogy mennyire jobbra, az majd a választások után kiderül.

Ebből is látszik, hogy a választás kimenetele nagy meglepetést nem okozott. Akinek, az vagy nem ismeri az izraeli belpolitikát, az izraelieket úgy általában, vagy egyszerűen azon az oldalon áll, amelyik nagyon biztos volt magában.

Nézzük először a számokat, majd az utat, amely a rangsor kialakulásához vezetett.

jumbo_13
a grafikon a szavazatok 99%-ának feldolgozását tükrözi (a 100 %-os feldolgozást követő esetleges eltérést a szövegben, az érintett pártnál zárójelben ismertetem)

Mindenek előtt meg kell említeni, hogy Izrael történetében valószinűleg a legvulgárisabb kampányidőszak végére tehettünk pontot. A kampányban ugyanis alig volt fellelhető bármiféle ideológiai meggyőződés, előrevivő programról is kevés szó esett. Ellenben annál több volt a sárdobálás, a magánszféra durva megsértése. Olyan “bűnökkel” vádolták személy szerint Netanjahut, amelynek “elkövetését” a baloldal provokálta ki. (L. Gilád Shalit kiszabadítása gyilkosságért elítélt palesztinok szabadon bocsátásáért.)

A egyetlen ideológiai vonalat tulajdonképpen a Likud képviselte, választási kampányában az Izraelt érintő biztonsági kérdésekre összpontosított (Irán, Hezbollah, ISIS…)

A “Cionista tábor” fedőnév alatt futó – a grafikonon (jobbról) a második Livni-Hertzog duó vezér jelszava azon kívül, hogy Netanjahu gyáva, gyenge…a “csak ne Bibi” volt, de az igazsághoz tartozik, hogy az ellentábor sem volt kíméletes.

A “Van jövő” párt vezetője – Yair Lapid – az elmúlt választásokon szerzett 19 mandátumából jelenleg 11-et tartott meg. Akkor is, most is gazdasági kérdéseket tűzött zászlajára, megfűszerezve egy jó adag demagógiával.

Az ultra ortodox pártok saját magukkal voltak elfoglalva, vitáikat házon belül intézték és gyakorlatilag a megszokott 6-7 mandátumot hozták.

A Likudból kivált Kahlon “Mindnyájan” pártja – Lapidhoz hasonlóan – a szociális szférát lovagolta meg. Ezt megtehette volna a Likudon belül is, de gondolom úgy érezte, hogy ezzel a programmal önállóan 10 mandátumnál többet tud begyűjteni – nem sikerült.

Nem esett még szó az arab pártok összevont listás eredményéről. A három, ideológiáját tekintve teljesen különböző párt azért indult közös listán, mert félő volt, hogy egyesével – a választási küszöb megemelése miatt – nem jutnak parlamenti helyhez. Így 14 (13) mandátumot szereztek.

Végül az éppen csak bejutott 4 mandátumos (5) szélsőbaloldali “Merec” vezetője a választást követően lemondott pártelnöki tisztségéről. Ők azok, akik egyrészt teljes mellszélességgel támogatták Lapid lakásépítési programját olyan területen, ahol nincs lehetőség további építési telkek kialakítására, ugyanakkor árgus szemekkel figyelték az u.n. területeken élők – nem újabb területfoglalást igénylő – lakásbővítési kísérleteit és azt rendre meghiúsították.

A legérdekesebb azonban a Lieberman nevével fémjelzett “Izrael az otthonunk” párt, mely eredetileg az orosz alijára épült. Hogy a jelen választáson mindössze 6 mandátumot szerzett, mindennél jobban bizonyítja, hogy a sokat kritizált orosz bevándorlók beolvadása az izraeli társadalomba sikerrel járt.

 

Összegezve: A Likud és személy szerint Binjamin Netanjahu látványos győzelmét több tényező segítette elő.

Aki egy kicsit is ismeri az izraeli zsidókat, az tisztában van azzal, hogy minden belső nézeteltérés ellenére, ha külső támadást észlelnek, összezárnak.

Ez történt, amikor a baloldal politikai nagygyűlésén az egyik felszólaló lekicsinylő hangot beszélt a keleti zsidóságról (a Likud tábor magját alkotó közösségről). Ez történt amikor a baloldali sajtó a Munkapárt képviselőjét felhasználva törvényjavaslatot terjesztett a Kneszet elé azért, hogy az Israel ha-jom napilapot törvényileg betiltassa. Ezt azzal indokolták, hogy a lap “kormánypárti” és “Netanjahu” irányítja, valamint az olvasói “gondolkodni képtelen” emberek. Ez történt akkor, amikor már sokadszorra sem találtak – pedig már akkor elkezdték, amikor előrehozott választásokról még szó sem volt – Netanjahun fogást és elkezdték a magánéletét szellőztetni. Ami természetes lenne egy közszereplő esetében, de nem természetes, hogy sorra olyan “tanúkkal” próbálták Shara Netanjahut lejáratni a közvélemény előtt, akik már évek óta nem dolgoznak a miniszterelnöki rezidencián és munkahelyi konfliktus miatt kellett távozniuk.

Nagyban hozzájárult a sikerhez az amerikai Kongresszus előtt elhangzott Netanjahu beszéd, amely a világ minden polgárának figyelmét ráirányította egy USA-Irán paktumra, mely nem csak Izrael, de a világ minden lakosának létét fenyegeti. Ezzel a beszéddel Netanjahu egyértelműen állást foglalt hazája és népe biztonságának megvédésére, akár Obama ellenében is.

Nem elhanyagolható az a tényező sem, amely minden bizonnyal növelte a Likud mandátumainak számát – az Obama adminisztráció majdnem nyílt beavatkozása a választás menetébe, Netanjahu ellenfeleinek oldalán.

Nem véletlen, hogy a “Cionista tábor” azzal kampányolt, hogy a választás megnyerése másnapján “rendezik” Obamával a két ország között fennálló feszült viszonyt, hogy kormányukba arab képviselőknek juttatnak miniszteri pozíciót, hogy rövid időn belül “békét” kötnek a magukat palesztinnak nevező arabokkal és Jeruzsálem keleti felét átadják a leendő palesztin állam fővárosának, valamint takarodót fújnak és visszavonulnak a ‘67-es vonalak mögé. (Ez a szöveg teljes egészében megegyezik Obama “béketervével”.)

De ezzel még nincs vége. Mint említettem, külső nagyhatalom is beszállt a Netanjahut megbuktatni akarók táborába, ami természetesen nem maradt titok és ennek miniszterelnökünk a választás finisében hangot is adott. Bár beszédének a médiákban történő nyilvánosságra hozását a választási bizottság elnöke megakadályozta, az internet jóvoltából mégis tudomásunkra jutott.

Beszédét Netanjahu azzal kezdte, hogy senki nem tehet a szájára lakatot a szájára, Izrael lakosságának (akik rendszerint elég nagyvonalúan kezelik a választáson való részvétüket) joga van tudni, hogy az arab lakosságot is felhasználják a megbuktatásához. Valamint nyilvánosságra hozta, hogy tudomásunk van arról, hogy január óta működik hazánkban a Victory-15 (V-15) nevű csoportosulás, melynek pénzügyi támogatása közvetlen az Obama adminisztrációtól származik. (Mint amerikai forrásból kiderült Binjamin Netanjahu eltávolítása Obamának 350 ezer dollárt ért meg, mely összeget a “One Voice” – קול אחד nonprofit szervezeten keresztül juttatott el az érintettekhez.)


A demokrácia szépsége abban rejlik, hogy mindenki számára egyenlő esélyt biztosít. Jó lenne, ha a jelenleg magukat sértve érzők tudomásul vennék, hogy a játékszabályok nem csak akkor érvényesek, ha az ő elképzeléseik szerint alakulnak a dolgok. Ezzel konkrétan a Háárec című – a magyar médiában előszeretettel idézett napilap – újságírója, Gideon Lévi, választást követő nyilatkozatára célzok: “Azonnali általános választást kell kiírni és a népet le kell váltani.”

Innen üzenem: A népet nem lehet leváltani, márpedig a választási eredményekben a nép hangja konvertálódott mandátummá!

 

19/03/2015

Kávé a halál angyalával

26 jan

“És beszéld el fiaidnak!”

Az itt következő írással kívánok emléket állítani a vészkorszak áldozatainak. Emlékük legyen áldott. ז”ל


A II. Világháború és a Holocaust történetének egyik legkülönösebb találkozójára került sor  1945. április 21-én Berlin mellett.

Alig két és fél héttel Németország kapitulációja előtt és pár órával az után, hogy Hitler berlini bunkerében véget ért a születésnapjára rendezett ünnepség, megbeszélés zajlott le Heinrich Himmler és a Zsidó Világtanács egy képviselője

között.

A Himmlerről fennmaradt történelmi adatok terjedelme semmivel sem marad el  példaképéről,  Hitlerről fellelhető adatok bősége mögött. Tudjuk róla, hogy a náci Németország belügyminisztere, így többek között a zsidó ügyek legmagasabb hivatalos szintű képviselője, nevéhez fűződik az SS megalapítása, melynek főparancsnoka, valamint a Gestapo megszervezése. A hitleri alapötlet, a “végső megoldás” minden részletének gondos kimunkálója, valamint a végrehajtás elsőszámú irányítója.

Fajelméletét nem csak hangoztatja, de “tudományos” magyaráztatot is gyárt hozzá. A német faj felsőbbrendűségének igazolására intézetet alapít, melynek feladata az egész világon ennek a felsőbbrendűségnek igazolása más fajokkal, elsősorban a zsidókkal szemben.

Az összeomlás közeledtével, rádöbbenve tette súlyosságára, hite megrendül (?) saját igazában és ekkor már keresi a szövetségesekkel való egyezség lehetőségét. Mindezt Hitler tudta nélkül.

Ennek a kiútkeresésnek eredménye volt  a híres egyezmény Eichmann és Kastner  között, amelynek értelmében a magyar zsidók életéért cserébe a szövetségesek teherautókat juttattak volna  a birodalomnak.  Himmler képviselője titokban találkozott a szövetségesek képviselőjével a tárgyalások megkezdésének előkészítése érdekében. Ezt a találkozót személyi orvosa, az észt származású holland állampolgárságú  dr. Felix Kersten szervezte, aki Hollandia 1940-es megszállásáig magánorvosként praktizált  Berlinben és a  gyógymasszázs akkori legkiválóbb képviselőjének számított.  Himmler krónikus sokizületi gyulladásban szenvedett, ezen betegsége révén került  kapcsolatba Kerstennel és mindent elkövetett, hogy személyi orvosává tegye. Kersten kezdetben visszautasította  ezt az ajánlatot, de Hollandia megszállása után, miután Himmler közli, hogy két választása van: Vagy elfogadja az ajánlatát, vagy indulhat valamelyik koncentrációs táborba, Kersten az életet választja. Ettől kezdve szinte abszolút befolyása van paciensére, amit kis is használ, így – a Zsidó Vilákongesszus becslése szerint – egymaga legalább 60 ezer ember életét menti meg szabdlábra helyeztetésükkel. A holland kormány jelentése szerint  800 ezer holland állampolgárt ment meg a megsemmisítéstől. Himmler saját állítása szerint is: “Dr. Kersten minden egyes kezelése egy-egy emberélet megmentését eredményezi.”

Minél nyilvánvalóbbá vált, hogy a náci rezsim napjai megszámláltattak, Kersten annál intenzívebben  dolgozott a KZ-lágerek lakóinak kimentésén. Ebben a tevékenységében szövetségese az egyesített német hírszerzés főnöke, Walter Schellenberg volt. Schellenbergnek már korábban is meggyőződésévé vált , hogy Hitler Németországot az összeomlásba viszi, azt is felfogta, hogy saját életének megmentése érdekében célszerű a zsidók megmentőjének szerepét felvállalni.

1945. március 12-én Kersten aláiratott egy iratot Himmlerrel, amelyben parancsot ad a zsidógyilkosságok megszüntetésére és arra, hogy a führer által kiadott, a táborok megsemmisítésére adott parancsát ne hajtsák végre. Az írás eljutott Dachauba, Flansbergbe és Mauthausenbe, de a parancsnokok nem tudták, hogy ezt, vagy Himmler régebbi parancsait hajtsák-e végre.  Végül is mindenhol úgy határoztak, hogy a helyzetnek megfelelően döntenek.(?) Közben Kersten és Schellenberg azon dolgoztak, hogy Himmlert rávegyék a Zsidó Világkongresszus képviselőjével történő találkozóra  és arra, hogy ezen ajánlja fel a táborokban lévő zsidók szabadon bocsátását. Győzködték, hogy ez jó benyomást kelthet  a szövetségesekkel való tárgyalásokon. Ez bizonyítaná a világ szemében, hogy Himmler soha nem volt az az antiszemita és gyilkos, amint gondolták.

Himmler kezdetben ellenállt. Azt mondta: “Én nem találkozhatok egy zsidóval. Ha a führer megtudja, azonnal kivégeztet.”  De végül is –  teljes titoktartás mellett –  beleegyezett, de folyamatosan hangoztatta, hogy: “Tilos, hogy erről Hitler tudomást szerezzen ugyanúgy, mint személyes ellenfeleim,  Goebbels és Bormann.”

Himmler rögeszmésen ragaszkodott azon elképzeléséhez, hogy a Birodalom sorsa a zsidók kezében van. Úgy gondolta,  hogy ha jó kapcsolatokat tud kiépíteni a Zsidó Világkongresszussal, akkor ez a szervezet beveti “legendás”  befolyását a szövetségesekkel való tárgyalások ügyében. (Himmler saját propagndájuk csapdájába esett.)

Kersten felvette  a kapcsolatot a svéd diplomatával, gróf  Folke Bernadotte-al a találkozó megszervezése ügyében. A Zsidó Világkongresszus által kijelölt első képviselő Hillel Strach visszalépett, (talán az életét féltette?) helyét  Norbert Mazur üzletember foglalta el, aki Svédországot képviselte a New York-i székhelyű szervezetben.

Miután Kersten azt kérte Himmlertől, hogy a tárgyalási készséget a jószándék jeleként értékelje, Himmler kijelentette:” Valóban elérkezett az idő elásni a csatabárdot a zsidókkal.”  Hozzáfűzte, hogy: “amennyiben csak rajtam múlt volna, sok minden másképp történik (sic!).” Fejtegetésbe bocsátkozott arra nézve,  hogy milyen volt a zsidók és a világ viszonya a náci Németországhoz, és leszögezte: “ez a viszony nem engedett más bánásmódot.”

A találkozó tervezett napján Norbert Mazur, Kersten és Schellenberg társasásában egy horogkeresztes felségjelű német gépen repült Berlin felé. Mazur ezt írta később emlékirataiban: “Állandóan az járt a fejemben, hogy néhány óra múlva szemtől-szembe fogok állni azzal, aki az egyik fő felelős több millió zsidó haláláért.”  Útközbeni, Schellenberggel folytatott beszélgetésével kapcsolatban a következőket rögzíti : “Egy civil ruhás fiatalember, kellemes beszélgető, talán kicsit puhány megjelenésű, amúgy az utazás során elég rosszkedvű volt. Nem voltak illúziói a háború és Németország sorsát illetően. Biztosított, hogy Himmlernél támogatásra fogok találni, ugyanakkor felkészített arra, hogy Hitlernél és szoros sövetségeseinél ellenállásba fog ütközni a zsidók sorsában történő mindenféle változtatási kísérlet. Még azt is elmesélte, hogy Himmler 1944 őszén 2.700 zsidó svájcba történő menekítését engedélyezte, de Hitler a hír hallatán  dührohamot kapott.  Schellenberg azt is elmondta, hogy Himmler jelenleg a vezéri bunkerban tarózkodik Hitler születésnapi ünnepségén,  de mindjárt ez után visszatér a kastélyába, ahol a találkozó lesz.”

Hitler 56., egyben utolsó születésnapja volt ez, de egyben az utolsó alkalom is, hogy találkozzon a náci rezsim legfelsőbb vezetésével, köztük Himmlerrel, Göringgel és Kaltenbrunnerral – akikkel a kezdetektől szoros kapcsolatban állt.  Ekkor már tudott volt előttük, hogy a Vörös Hadsereg Berlin alatt áll és a német védelem gyakorlatilag összeomlott. Hitler is apathikusan viselkedett, de visszautasította a javaslatot, hogy elhagyja a várost, mondván: “Népem körében akarok meghalni.”

Az ünnepség résztvevői igyekeztek minél hamarabb elhagyni a bunkert, sőt Berlint is, tudván, hogy minden perc késlekedés az életükbe kerülhet. Ezen az összejövetelen készült Hitlerről az utolsó filmfelvétel, amin kitüntetéseket adott át a Hitlerjugend tagjainak, majd visszavonult bunkerébe, amit többet élve nem is hagyott el.

 

Mazur a várakozás óráiban feltette magának a kérdést: “Vajon milyen Himmlerrel fogok találkozni? Egy ereje teljében lévővel, vagy olyannal, aki már tisztában van helyzetével?” De mindezen kérdéseknél sokkal jobban izgatta, hogy vajon önmaga elhagyja-e élve a találkozó helyszínét?  A várakozás óráiban  úgy döntött,  hogy a kastélytól mintegy 30 km-re lévő, ravensbrücki KZ-láger lesz a tárgyalás egyik fő célja.

Himmler és Schellenberg együtt érkeztek a találkozóra. Az úton Himmler vázolta beszéd-tervezetét, melyben történelmi kronológia alátámasztásával kívánta a náci tettek igazolását  Mazur tudtára hozni. Schellenberg ezzel szemben azt tanácsolta, hogy a múltról egyáltalán ne beszéljen, ne hozza fel filozófiai eszmefuttatásait, asztrológiai-misztikus felfogását. Kizárólag a jövőről beszéljen.

Mazur életében először látta Himmlert, aki egy energikus, pedáns ember benyomását keltette  a makulátlan egyenruhában.  Annak ellenére, hogy Schellenberg figyelmeztette, legyen kedves a zsidóhoz – ezzel is bizonyítva a német humánumot –  kézfogásra nem kerül sor. Azzal indította  a megbeszélést,  hogy szeretne békét “köztünk” és a zsidók között.

A tárgyaláson 5 fő vesz részt: Himmler, a titkára Rudolf Brandt, Schellenberg, dr. Kersten és  Mazur.  A találkozó mintegy két és fél órás időtartamából bő egy órát tett ki Himmler monológja,  melyben Németország és a zsidók kapcsolatát elemezte, majd a maradék időben négyszemközti beszélgetésre került sor közte és Mazur között.

Mazur úgy emlékszik, hogy Himmler többnyire halkan beszélt, tartózkodott minden erős kifejezéstől, feszültsége azonban így is érezhető volt. Eleve úgy beszélt, mint az egész zsidó világ és a jövendő nemzedékek képviselőjével. Kifejtette, hogy:” A mi nemzedékünknek nem volt része a békében…  14 éves voltam, mikor kitört az I. Világháború és alig, hogy végetért, polgárháború vette kezdetét Németországban… a zsidók mindig is idegen test voltak közöttünk, állandó kényelmetlenség okozói… sokszor elüldöztük őket, de mindig visszatértek és ezt a problémát akartuk hatalomra kerülésünk után egyszer és mindenkorra megoldani… a magam részéről kitelepítési programot terveztem, kapcsolatban voltam amerikai szervezetekkel ez ügyben… a zsidó-szimpatizáns országok sem akarták őket befogadni… az angolok azt követelték, hogy minden befogadott zsidó 1.000 fontot vigyen magával… a háború alatt kapcsolatba kerültünk kelet-európai “proletár” zsidó tömegekkel, ami új problémát jelentett… ilyen ellenséges tömeget nem tűrhettünk a közelünkben… ez a tömeg olyan súlyos betegségeket hordozott, mint a tífusz és a himlő… SS katonáim ezreit vesztettem el ezen fertőző betegségek miatt… a zsidók támogatták a partizán-mozgalmakat… a gettókban lőttek a katonáinkra (ez a varsói gettólázadásta történt utalás)… a járványveszély miatt kénytelenek voltunk krematóriumok felállítására, hogy a járvány áldozatait elégessük – és most ezért akarják a kötelet a nyakunkra tenni… nem akartunk háborút az oroszokkal, de felfedeztük, hogy 20 ezer páncélosuk van, ezért kénytelenek voltunk közbeavatkozni… katonáinknak szörnyű nehézségekkel kellett szembenézni, a kegyetlen természetel, a szörnyű hideggel, az iszonyú távolságokkal, a lakossággal, a szegénységgel a halállal és mindenhol partizánokkal a hátunkban… ezeket legyőzni csak keménységgel lehetett… az oroszok nem szokványos ellenfelek, mentalitásuk érthetetlen, nem voltak hajlandók megadni magukat… ha zsidók szenvedtek ettől a keménységtől, nem szabad elfelejteni, hogy a német nép is szenvedett… két választásunk volt – győzelem vagy megsemmisülés.”

A koncentrációs táborok szükségességének magyarázatára is kitért: “A táborok rossz híre a negatív propagandának köszönhető… eleve rossz a KZ-láger kifejezés, a nevelő tábor meghatározás fedi a valóságot… nem csak zsidók és politikaiak voltak ott, hanem olyan bűnözők is, akiket büntetésük letöltése után internáltak… a foglyok kénytelenek voltak nagyon keményen dolgozni, de az egész német nép ezt tette… az élet a táborokban szigorú volt, de igazságos… voltak egyedülálló esetek, de a bűnösöket mindig megbüntettem” (itt nyilvánvalóan Karl Koch buchenwaldi táborparancsnok esetére céloz, akit visszaélések miatt kivégeztek.).

 

Mintegy háromnegyed óra után Mazurnak sikerült Himmler szóözönét megállítania azzal, hogy mindez nagyon érdekes volt,  de a jelenlegi helyzet megoldásában mitsem segít, pedig a találkozónak ez a célja. Vannak dolgok – folytatta – amiket nem lehet meg nem történtté tenni, de ha a jövőben megértésre kívánunk jutni, legalább azokat a zsidókat életben kell hagyni, akik jelenleg német fennhatóság alatt vannak.  Ezért  kívánjuk azoknak a zsidóknak a szabadon engedését, akik Svédországhoz vagy Svájchoz közeli táborokban élnek, hogy azok átszállítását meg lehessen oldani. A többiek esetében pedig azt, hogy maradjanak azon a helyen, ahol jelenleg vannak és amikor a front odaér, a tábort ellenállás nélkül adják át. Mazur kérésére Himmler közölte a még lágerekben lévő foglyok számát:

  • Theresienstadt – 25.000
  • Rawensbrück   – 20.000
  • Mauthausen     – 30.000
  • Bergen-Belsen – 50.000
  • Buchenwald      –  6.000
  • és számos kisebb táborban még néhány ezer fő, összesen 150 ezer.

(Ezek a számok a valóságosnál jóval alacsonyabbak voltak.)

Himmler azt állította, hogy:  “Magyarországon 450 ezer zsidó maradt életben, amiért semmiféle köszönetet nem kaptam, hacsak nem azt tekintik köszönetnek, hogy a pesti zsidók lőtték a német katonákat.”  Közölte továbbá,  hogy: “már parancsot adtam a táborok kiürítésére, Bergen-Belsent és Buchenwaldot ellenállás nélkül átadtam, de ebből sem sült ki semmi jó, mert egy őrt megkötöztek és lefényképezték a nemrég meghalt foglyok holttestével, ami  fénykép éppen most járja be az egész világot.”  A buchenwaldi kórházbarakk felrobbantását az amerikai páncálosok által nyitott tűz következményeként állítja be, és kifogásolja, hogy a szénné égett holttestek fényképe szintén világ körüli útra indult.

Az egész tárgyalás alatt görcsösen igyekezett  mentegetni a nácik által elkövetett gyilkosságokat. Azzal érvelt, hogy Franciaország megszállása idején ott teljes volt a rend, pedig csak 20.000  rendőr állomásozott ott.  Azt állította, hogy mindenki dolgozott, mindenkinek jutott elég élelmiszer, sőt a marseillei kikötőnegyedben is olyan rendet tudtak tartani, ami a német megszállás előtt egyetlen francia kormánynak sem sikerült.

Folytonosan visszatért arra, hogy mikor, hány foglyot engedett szabadon és, hogy ezért cserébe nemhogy elismerést kapott volna, de azzal vádolják, hogy mindezt alibiszerzés miatt tette. Kinyilvánította, hogy nincs szüksége semmiféle alibire, mindig csak azt csinálta ami a népének jó volt,  és vállalja is. “A koncentrációs táborokról szóló híradásokat az ellenünk való uszításra használják fel és ez nem csinál nekem kedvet ahhoz, hogy azokat ellenállás nélkül adjam fel.”  Ez az állítása azért is figyelemre méltó, mert előzőleg  azt állította Auschwitz parancsnoka,  Rudolf Höss és Kurt Bächer SS vezető előtt, hogy április 15-én Hitlertől olyan értelmű  parancsot  kapott, miszerint a táboroknak tilos megadniuk magukat az előtt, hogy az ott lévő foglyokat evakuálnák, vagy megsemmisítenék. (A mai napig nem került elő erre vonatkozó írásos dokumentum, így felmerül az egyéni akció lehetősége. Elképzelhető, hogy Himmler nem tudta eldönteni megadja-e magát, vagy mindenkit vigyen magával a halálba?)

És Himmler csak mondta és mondta, egészen úgy, mintha védőbeszédet tartana maga és az egész náci rezsim érdekében.

Mazur és a többi résztvevő csendben hallgatta Himmler hazugságdömpingjét, csak néha-néha vetettek közbe kérdést, amit a címzett vagy meghallott, de többnyire inkább hallatlanná tett.

Mazur és Himmler között kőkemény vita alakult ki minden egyes táborral, később minden egyes zsidó  élettel kapcsolatban. Mazur abból indult ki, hogy általános ígéretekben nem bízhat, arra azonban van esély, hogy a konkrét megállapodást be  fogják tartani. (Kersten volt az, aki végül is meggyőzte Himmlert arra nézve, hogy konkrét biztosítékokat adjon Mazurnak.)

Himmler hajlandónak mutatkozott ezer zsidó nőt elengedni Rawensbrückből és átadni őket a Vöröskeresztnek, ezeket azonban előzőleg lengyelekké kell minősíteni, mert mint mondta – azok szabadon engedését Hitler korábban már engedélyezte.  Ugyan innen a francia nők szabadonengedését a svéd külügyminisztérim jegyzéke alapján engedélyezte. További 50, norvég táborban lévő zsidó svéd határra történő szállítását ígérte és kilátásba helyezte 20, német börtönökben lévő svéd ügyének pozitív elbírálását ugyan úgy, mint a norvég túszokét.

Theresienstadtból nagyobb létszámú foglyot szándékozott szabadon engedni, –  elsősorban hollandokat –  de csak akkor, ha a Vöröskereszt átveszi őket.

A találkozó amilyen nehezen jött létre, olyan nehezen is akart véget érni. A hajnali órákban Himmler először is még egyszer hangsúlyozta annak életbevágó fontosságát, hogy mindez Hitler előtt titokban maradjon csakúgy, mint a zsidók megérkezése  Svédországba.  A táborok feltétel nélküli átadására nem tett ígéretet.

Szükségét érezte általános politikai kérdések magyarázatának is.  Kifejtette a bolsevizmus gyűlöletének okait, azt, hogy “az amerikaiak rá fognak jönni, hogy mi voltunk a védőbástya a bolsevizmus ellen. Hitlert a történelem nagy emberként fogja számontartani a nemzetiszocializmus megteremtése miatt, ami az egyetlen megoldás a  bolsevizmussal szemben. Ha a mi védőgátunk leomlik, az amerikai és angol katonák meg fognak fertőződni a bolsevizmussal és ez társadalmi felfordulást fog eredményezni.  A német tömegek olyan szélsőségesek, hogy amennyiben a nemzetiszocializmus összeomlik, akkor a bolsevizmushoz fognak kötődni és az oroszokat testvéreiknek fogják tekinteni. Akkor aztán elképzelhetetlen felfordulás lesz a világban, de ez az, amit az amerikaiak akarnak. Ők győztek a háborúban és legalább 10 évre megszabadultak a német versenytárstól. De mindezt a bolsevikok segítségével érték el és ezzel megásták saját sírjukat.”

Végül is a találkozó befejeződött. Himmler Kerstentől való búcsúzkodása közben – ekkor látták egymás utoljára – még elmondta: “Sok hibát elkövettünk, ha lenne lehetőségem újra kezdeni, sok mindent másként csinálnék, de most már késő… nagy és erős Németországot akartunk, és romokat hagyunk magunk után… ami még ma is igaz, az az, hogy Európa magasabb lépcsőfokra kell emelkedjen, különben elvész…én mindig a legjobbat akartam, de folyamatosan akaratom ellenére kellett tennem… én nem akartam, hogy így legyen, de Hitler utasított, akire Göbbels és Bormann nagyon rossz hatással voltak… mint katonának, engedelmeskednem kellett… egy állam nem lehet meg fegyelem nélkül…csak tőlem függ, meddig élek még, de az életemet jelenleg teljesen hiábavalónak tartom… mit mond majd rólam a történelem?… kisszerű, bosszúálló emberek fognak hamis képet festeni rólam, figyelmen kívül hagyva azt a sok jót, amit Németországért tettem… engem fognak majd olyasmikkel vádolni, amit el sem követtem.”

Mazurtól ennél sokkal rövidebben búcsúzott: “Velünk együtt el fog tűnni Németországból a nemzetiszocializmus és ez igazi tragédia lesz… hogy mi fog történni, engem már nem érdekel… a szövetségesek csinálhatnak Németországban amit csak akarnak.”  Végül még hozzátette: “Tudja Mazur, ha tíz évvel ezelőtt találkoztunk volna, erre a háborúra nem került volna sor.”

Mazur és Himmler találkozjának eredménye végül is pozitív volt. Himmler parancsot adott  27.000 KZ-lágerben fogvatartott ember szabadon engedésére – ebből 12.000 volt zsidó, főleg nők és fiatalok.

 

Fenti írás a tárgyaláson résztvevők – Schellenberg, dr. Kersten és Mazur – emlékiratain alapul.

 

26/01/2015

 

 

%d blogger ezt kedveli: