Palesztin foglyok

Nagyképűség lenne részemről annak feltételezése, hogy olvasóim minden egyes írásomra emlékeznek. Ezért, hogy képben legyenek, de nekem se kelljen ismétlésekbe bocsátkoznom,  belinkelem a legutóbbi időszak izraeli-palesztin “béketárgyalások” jegyében született bejegyzéseim elérhetőségét.

Egyben jelzem, hogy mostantól a “béke” szót kiiktatom az irományaimból. Ennek oka, hogy lejáratódott, lejáratták! Mint ismeretes, eddig négy személy – Rabin, Arafat, Peresz és Obama – vette át a Nobel- békedíjat úgy, hogy munkássága nyomán nemhogy béke nem lett, de a káosz egyre fokozódik.

Miután Obama elnök első kadenciája úgy ért véget, hogy nem sikerült tető alá hoznia semmiféle megegyezést, laza mozdulattal lesöpörte asztaláról a témát és átadta külügyminiszterének. John Kerry nagy elánnal vetette magát a munkába, s mint utazó nagykövet járta és járja az érintett területeket, hozza-viszi a “kívánságlistát”.

Ennek legújabb verziójában a palesztin foglyok szabadon bocsátása szerepel, ami önmagában nem érdemel említést, annál inkább a háttere.

A mai napon az izraeli minisztertanácsi ülés jóváhagyta 104 gyilkos szabadlábra helyezését, gyakorlatilag ellenérték nélkül. Ezek a terroristák nagyjából a Oslo-i egyezmény (1993) körül kerültek börtönbe, tehát minimum 20 éve raboskodnak.

Annak ellenére, hogy közönséges, hideg vérű gyilkosokról van szó, akiknek kezéhez számos izraeli állampolgár, köztük nők és gyerekek, vére tapad – magukat hadifoglyoknak tekintik! De tessenek megkapaszkodni, a Nemzetközi Vöröskereszt is hadifogolyként tartja őket számon!!!

Engedtessék meg nekem pár mondat a börtönbeli életükről, ahol “hallgatólagos” autonómiát élveznek, ami azt jelenti, hogy bár az utcán nem kétséges, hogy megkéselnék egymást, a  börtönigazgatósággal szemben egységesen lépnek fel jogaik érvényesítéséért. Jogaik közé tartozik az olyan magas szintű orvosi és különösen a drága fogorvosi ellátás, amiben az izraeli hadsereg katonái sem részesülnek. A munkavégzést megtagadják, amit azzal indokolnak, hogy nem végeznek semmiféle munkát a cionista megszállóknak.

Megtehetik a munkamegtagadást, hiszen sem ők, sem családjuk nem marad ellátatlan a börtönévek alatt. A Palesztin Hatóságtól kapott “munkabér” a börtönben töltött évek számával emelkedik, ugyan így az ellátásra szoruló családtagok kárpótlása is.

Nem egy, most emberölés miatt szabadságvesztésre ítélt, pályáját köztörvényesként kezdte és kifejezetten gazdasági megfontolások alapján módosítottak pályát és lettek terroristák.

Jogaikat képezi a tanuláshoz való jog. Ezt ki is használják, tulajdonképpen a börtönévek alatti fő tevékenységük a diploma szerzés.  Éppen ezért és nem csak a jobb fizetési feltételek miatt fontos számukra, hogy fogvatartásuk meghaladja az öt évet, ugyanis ennél rövidebb idő alatt tanulmányaikat nem tudnák befejezni. Amennyiben valami oknál fogva korábban szabadulnak és a szabadon bocsátásuk feltétele, hogy nem térhetnek vissza a Palesztin Hatóság fennhatósága alá tartozó területekre, tanulmányaik befejezésére a befogadó arab országokban esélyük sincs. 

Egy példa arra, hogy a szabadságnál is fontosabb számukra az egyetemi-főiskolai diploma megszerzése: A Gilád Shalit szabadon engedésével kapcsolatos tárgyalások során – melynek német közvetítője volt és, mint köztudott, a palesztin fél követelésére több, mint ezer fogoly került szabadlábra – Izrael bizonyítékot akart arra nézve, hogy Shalit él. A Hamasz csak úgy adta ki az ezt igazoló, pár perces videót, ha cserébe X számú női fogoly is szabadlábra kerül, beleértve gyilkosságért elítélteket is. Idézet a német közvetítő izraeli kormányhoz írt jelentéséből: “ Feltéve, ha találnak annyi női elítéltet, akik hajlandóak ebben az időszakban szabadulni, ugyanis legtöbbjük egyetemi tanulmányaik befejezése előtt áll.”

Köztudott, hogy a szabadulóknak komoly tekintélyt biztosít az izraeli börtönben eltöltött időszak és egyben ugródeszka is a vezető pozíciók eléréséhez.

Ezek után gondolom már nem hat furcsán az a tény, hogy szabadulásukból Abu Mázen is profitál. Számára azért fontos, hogy minél több gyilkos szabadlábra kerüljön, mert ezzel igencsak ingatag helyzetét próbálja megerősíteni a Hamasz felé azzal az indoklással, hogy már a tárgyalások megkezdése előtt is eredményt ért el, “íme, kiszabadítottam hőseinket”.

Megjegyzem, hogy az idő fogalma a palesztinok számára mást jelent, mint általában a nyugati embernek. Nem izgatja őket a szabadulás dátuma. Nem esnek kétségbe, ha szabadlábra helyezésük nem realizálódik most, úgy könyvelik el, hogy majd legközelebb, esetleg egy újabb katona elrablása kapcsán.

 

2013. július 28.

 

Képek forrása: Google

Nincs új a nap alatt!

Van úgy, hogy az ember békés álmát maga mögött hagyva, beidegződött szokás szerint a napot újságolvasással kezdi. És vannak békésnek induló reggelek, amelyet egy pillanat alatt a biztosíték kicsapódása követ. Na, ilyenkor nem szabad belekezdeni új blogbejegyzés írásába, sőt tízig-százig számolva, mindenféle véleményalkotást mellőzni kell.

Lassan számoltam és ezerig, íme az eredmény!

Nyílt levél… és mos bajban vagyok. A címzettet – úgy tanultam – meg kell szólítani. De hogyan? Kedves? – Nem, egyáltalán! Tisztelt? – Na, az végképp nem! A kettős mérce nagymestere? – Ez már közelít! Aljast mégsem írhatok – még beperel igazmondásért!

Maradjunk annyiban, hogy:

Rövid emlékezetű Európa, figyelj!

Te, akinek jól jött az ősök pénze, hogy fegyverkezhess a szomszédaid ellen, majd a visszafizetést elkerülendő a kiűzetést választottad! Te, akinek jók voltak az ősök, amíg általuk elmondhattad, hogy vannak polgáraid! Te, aki megakadályoztad a zsidó állam időben történő újjáalakítását és ezzel segédkezet nyújtottál egy őrült rendszer elmebeteg vezetőjének az ősök gázba küldéséhez! Te, akiben csak annyi tisztesség maradt, – bár ezt inkább lelkiismeret furdalásnak nevezném –  hogy a vészkorszakot követően nyögvenyelősen, de mégis rábólintottál a modern zsidó állam felépítésére! Te, aki házad táját szinte zsidómentessé tetted! Te, aki kényelmes karosszékedből, ölbetett kézzel nézted végig, az alig 48 órás újszülött harcát hat szomszédja összehangolt, egyidejű támadással szemben! Te, akinek egyetlen szava nem volt az Izraelt ért további háborúk során sem! Te, aki évtizedek óta hallgatsz, holott ismered Irán Izraellel szembeni uszító hadjáratát és minden bizonyíték a kezedben van atomprogramjukat illetően! Te, aki 65 éve mást sem teszel, mint tudomásul veszed Izrael polgári lakossága ellen irányuló terror-támadásokat, családgyilkosságokat! Te, aki csendes szemlélője vagy a szíriai vérfürdőnek! Te, aki hallgatsz és álintézkedéseket foganatosítasz a terjedő európai antiszemitizmussal szemben! Te, aki megkérdőjelezed a kóser vágás létjogosultságát! Te, aki aláásod az izraeli demokráciát azzal, hogy finanszírozod a  szélsőbaloldali szervezeteket és a “emberjogi aktivistákat”! – Természetesen csak Izrael ellenében! Te aki a palesztinok legnagyobb anyagi támogatója vagy és ezzel nyíltan támogatod a terrorizmust és a korrupciót! Te, aki annyira gyűlölöd Izraelt, hogy  nem vagy hajlandó a terroristák listájára felvenni a Hezbollah-t annak ellenére sem, hogy köztudott a Szíriában játszott szerepe!

Te, most megszólalsz! Bár maradtál volna csöndben, akkor nem járatod le magad a kelleténél jobban!

Európa, Te beteg vagy! Gyógyíthatatlanul! Betegséged neve: Antiszemitizmus! Ahelyett, hogy kezelnéd, úgy vagy vele, mint a zugivó, aki a látszatra – ameddig lehet – megpróbál adni. Te úgy adsz a látszatra, hogy elhiteted a világ kevésbé fertőzött részével, hogy az, amit lát, nem is antiszemitizmus, hanem Izrael “jogos” bírálata!

Hát, vedd tudomásul, hogy Auschwitz után ehhez nincs erkölcsi alapod!

Különösen nincs erkölcsi alapod arra, hogy bármely ország állampolgárainak egy részét megbélyegezd, mert ezzel az erővel Izrael is semmisnek tekintheti a háborúk után kialakult európai országhatárokat. Tudatom veled, hogy Te is telepes vagy ezen a bolygón!

Most pedig kezdhetném a dátumszerű felsorolását azoknak az alkalmaknak, amikor megtehetted volna, hogy az asztalra csapsz és érvényt szerzel az izraeli-palesztin “béketárgyalások” során elfogadottaknak. Kezdve Oslo-val és befejezve a 2010-ben még el sem kezdett, de máris félbeszakadt tárgyalások ismertetésével. De Te hallgattál, amikor a szerződésben foglaltakat a palesztin fél megszegte, hallgattál akkor is, amikor a polgári lakosságot vették célba rakétáikkal, hallgattál a Vogel család lemészárlásakor és sorolhatnám napestig.

Álságos megszólalásaid rendre akkor hangzottak el, amikor a palesztin érdekeket kellett védened. Mérsékletre intetted Izraelt, amiért “aránytalan” visszacsapással élt.

Gyáva vagy Európa és számító! Szükséged van az arab olajra és ezért mindenre képes vagy! Minden kivizsgálás nélkül ítélted el Izraelt a közelmúltban három esetben is, de amikor kiderült, hogy a videó felvételek manipuláltak, hogy azt a palesztin érdekeknek megfelelően vágták össze európai sajtómunkások – megint csak hallgattál!

Európa! Túllépted a vörös vonalat! Ráadásul kiderült, hogy fogalmad sincs, mit beszélsz! Szankciókat alkalmazol Júda-Somron területén élő, általad telepeseknek nevezett emberekre, ide sorolod Jeruzsálem keleti részének zsidó lakosságát és nem átallod ide keverni a Golánt? Hát kérdezlek, a Golánnak mi köze van az izraeli-palesztin megegyezéshez? Tovább kérdezek? Ki az, akivel ma szír oldalról tárgyalni lehet? Az oroszok által támogatott Aszad rezsim, vagy a többségében idegen zsoldosokat tömörítő “felkelők”?

Kérdések után egy kérés! Állj elő egyetlen olyan dokumentummal, mely igazolja, hogy a ma magát  “palesztin népnek” nevező arabok valaha is tulajdonosai voltak ennek a földnek. 

Megkönnyítem a dolgod! Ilyen irat nincs, már csak azért sem, mert Izrael Jordán megszállás alól szabadította fel Jeruzsálemet és a nyugati partot. Figyelj! Ők sem annektálták! Úgyhogy keresd meg valamelyik török szultán még élő leszármazottját – csak hogy topon légy a közel-keleti történelemben.

Európa! Ostoba vagy! Ostoba a kísérleted gazdasági szankciókkal meghúzni az országhatárokat!  Képmutató vagy és csőlátásban szenvedsz! De legalább mára már nyílt kártyákkal játszol!

Nincs új a nap alatt, Európa, te a régi vagy!!!

2013. július 17.

Identitás és alija

Identitásról és az alija kérdéséről beszélni nem lehet és nem is érdemes addig, amíg nem ejtünk pár szót a cionizmusról,  annak mibenlétéről,  számos fajtájáról.

Ami az idenitást illeti, szintén nem új dolog, hogy annak firtatása kizárólag a zsidó vagy annak vélt emberek esetében merül fel és a szándék az esetek többségében kifejezetten antiszemita indíttatású.

Nézetem alátámasztására – kihasználva az internet nyújtotta szinte korlátlan lehetőséget –  olyan települést kerestem, melynek életébe a ‘60-’70-es években annyira beleláttam, hogy a lakosság zömét nem csak ismerősömnek, de barátomnak is tudhattam. S mint ilyen, a mindennapjaikon túl az ünnepeiknek, családi eseményeiknek is részese lehettem.

A település “őslakói” az 1700-as években betelepült svábok, akik nyelvüket, kultúrájukat a mai napig őrzik és vallásukat – talán a legvadabb Rákosi érát leszámítva – folyamatosan gyakorolják.

Ellenpéldának álljon itt a magyarországi zsidóság, mely Európában egyedülálló a befogadó országhoz való lojalitásban, a befogadó nemzethez történő asszimilálódásban.  A lojalitás megmutatkozott már az 1848-as szabadságharc során is.

Később, a II. világháború borzalmait megélt és túlélt azon zsidóknak, akik a kivándorlás helyett továbbra is Magyarországot választották lakóhelyül, rá kellett döbbenniük, hogy az új rezsim első dolga volt kihasználni azt a tényt, hogy a háború alatt “nem sározódtak be a náci-nyilas eszmékkel”, ami alkalmassá tette őket az új rendben betöltendő kiemelt pozíciók elfoglalására. A felébredés többeket öngyilkosságba kergetett, vagy az ország elhagyására kényszerített, de a többség – köztük a zsidó vezetők is – a szovjetben az életüket megmentő felszabadítókon túl nem akarták észrevenni a rendszerben rejlő buktatókat.

(Csak zárójelben jegyzem meg azt az érdekességet, hogy a magyarországi zsidók – ellentétben az elcsatolt területek zsidóságával – nem beszélték a yiddisht.) Háború előtt a magyart és a németet keverve használták, háború után szinte kizárólag a magyart. A zsidó lakások bejárati ajtajáról eltűntek a mezüzék és még a ‘70-es évek elején is előfordult, hogy a házasulandó pár a lakóhelyétől sok kilométerre merte csak vállalni a hagyományos zsidó esküvőt, ott állt a hüpe alá. Nagyon sokan a vallást is Auschwitzban hagyták, fiaikat nem vétették fel Ábrahám szövetségébe (körülmetélés) és ezért fordulhatott elő olyan furcsa eset is, hogy a hitközségi nyilvántartásban a már háború után született apa és annak fiai egyazon főkönyvbe lettek bejegyezve.

Azonos időszakot vizsgálva és összehasonlítva a német ajkú lakosság, valamint a zsidóság (ezekben az években a zsidó lakosság alatt gyakorlatilag a pesti zsidóság értendő – akit bővebben érdekel a téma, javaslom a deportálások időbeli sorrendjének tanulmányozását) hozzáállását a befogadó nemzethez – világosan látszik, hogy az asszimilálódás a zsidók körében lényegesen magasabb arányban fordul elő. Sajnálatos, de tény, hogy a vészkorszak után a magyarországi zsidók többsége megszűnt zsidónak lenni.

Lehet ezt a korszakot szeretni, vagy nem szeretni, de legjobb lenne – legalább így utólag – a helyén kezelni, benne az emberrel. Nem kell szépíteni, a magyarországi zsidók identitása ebben az időszakban magyar volt, sokszor magyarabb a magyarnál. S miközben az élet folyt a maga teljesen kiszámítható medrében, igyekeztük háttérbe szorítani az átélt, vagy átörökített emlékeket.

Hittük, a társadalomba történt beolvadásunk olyan tökéletes, hogy senki ember fiának eszébe sem jut kutakodni származásunk iránt. Elhitették velünk és mi – talán kényelmi okokból, talán mert tényleg nem találkoztunk antiszemita jelekkel – el is hittük, hogy a múlt történelmünk része, egy megismételhetetlen része.

Tévedtünk és ennek első jelére a rendszerváltással egyidejű címerváltásra oda kellett volna figyelni. Igaz, hogy ezt a mai 20-30 évesek nem láthatták, de az idősebb korosztály és a zsidó vezetők figyelmét nem kerülhette el.

 

Személy szerint nem hiszek a kettős identitásban, ha valakinek a szíve egyenlő arányban húz erre is arra is, előbb-utóbb eléri azt az állapotot, amit a “mindenütt jó, de legjobb útközben” jellemez.

 

Alija!  Már maga a kifejezés is megérdemel némi magyarázatot. Ha valaki elhagyja szülőhelyét és Amerikáig meg sem áll, arra azt mondjuk – kivándorol. Az Izraelbe érkezők esetében alijázókról beszélünk, ami a szó valódi értelmében felmenést jelent. Fel, Jeruzsálembe!!! Függetlenül attól, hogy tényleges lakhelyünk az ország mely részében lesz, haza jövünk és tudjuk, hogy Jeruzsálem nélkül nincs Izrael!

 Nem szándékom visszatekinteni a történelmi időkig, de az említésre méltó, hogy a Szentföldre irányuló nagyobb léptékű alija mögött mindig felfedezhető a gazdasági válság, illetve a politikai-vallási üldöztetés. Ugyanakkor – a legelső időket leszámítva – kevésbé van jelen és az idő haladtával egyre jobban hiányzik a teljes zsidó élet megélésének igénye, a vallásosságot már nem is említem.

Attól azonban, hogy valaki egy sikertelen egyetemi felvétel, vagy a munkakezdés nehézségei elől, esetleg egy zsidósága miatt bevert orr miatt egészen Izraelig fut, még identitását tekintve nem válik automatikusan izraelivé. Nem akarom kiemelni a vallás szerepét, – ezt senki nem várja el a bevándorlótól –  de azon nem árt elgondolkozni, hogy zsidónak lenni, zsidóként élni nem lehet vallási és halachikus alapismeretek nélkül. Izraeli zsidónak lenni pedig nem lehet a zsidóság és Izrael történelmének ismerete nélkül. Előző azért lehetetlen, mert zsidónak lenni nem kizárólagosan a vallást jelenti, hanem egyfajta életformát, utóbbi ismerete nélkül pedig nem, vagy nagyon nehezen értelmezhetőek a mindennapok eseményei. (Példa erre az “amud anan” akció kapcsán egy aggódó szülő szájából elhangzott mondat: nem érdekel, ki lő, de hagyják abba!)

A beilleszkedés természetesen nehézséggel jár, legyen szó új  munkahelyről, összeszokott baráti társaságról, lakáscseréről.  Az alija is egyfajta lakáscsere, az újat ez esetben is “be kell lakni”. Minden ki -vagy bevándorlás megoldandó feladat elé állítja a fogadót csakúgy, mint a fogadottat.

Tapasztalatból mondom, hogy az  izraeli társadalom többségében nyitott és befogadó.

Sok új bevándorló – függetlenül a származási országtól – beleesik abba a hibába, hogy nem választja szét az állami intézményekben tapasztalható bürokratikus ügyintézést a lakosság segítőkészségétől. Némi kitartással azért az állami szerveknél is elkönyvelhető az eredmény és tulajdonképpen nagyon jó tanulóidő a későbbiekre. Még véletlenül sem szabad azt hinni, hogy a vontatottság az új bevándorlónak szól. Az őslakosnak is kijár ez az élvezet!

Kicsit előre szaladtam, pedig a beilleszkedés nem az országba érkezéssel kezdődik. A beilleszkedés már az alijára való felkészülés része. Ekkor kell eldőlnie, hogy milyen elvárásokkal vág neki valaki az új életkezdésnek. Ebben az időszakban a legfontosabb utánanézni annak, hogy az egyéni elvárásoknak az ország meg tud-e felelni? És ha nem, tud-e, akar-e az újonnan érkezett mindkét fél megelégedésére elfogadhatóan váltani!

Ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg a váltást, ezért mindenkire egyformán érvényes útmutatót nem is lehet adni. Azt látom, hogy a fiatalabb korosztálynak, különösen a gyerekkoruaknak semmiféle megrázkódtatást nem jelent. Előbbieknek még nincsenek kialakult baráti kapcsolataik, utóbbiaknak, meg életkorukból adódóan mindegy, hogy melyik homokozóban építenek várat.

 

Ami személyemet illeti, ha még egyszer alijáznék, akkor sem változtatnék a nálam bevált módszeren és akkor is a látszólag nehezebb megoldást választanám. Értem ez alatt, hogy a csoportos alija helyett az egyénit, a merkaz-klita helyett a közvetlen befogadást preferálnám.

Az csak látszólagos hátrány, hogy a nem, vagy alig beszélt nyelven kell élned. Mire az ulpán beindul, rájössz, mennyire hasznos. Nem beszélve arról, hogy van legalább két izraeli szomszédod, de ne zavarjon, hogy az egyiknek erős orosz, a másiknak pedig még erősebb amerikai kiejtését nehezen érted. Ők sem értik a nyitott magánhangzóidat. És ennek ellenére ragyogóan elbeszélgettek.

Az ulpán vitathatatlanul jó dolog. Felnőtt oktatásban jártas, a ragyogó beleérző képességgel rendelkező tanárok mindent megtesznek azért, hogy legalább a nyelv alapjait elsajátítsa a delikvens.

Már az ulpánon, de a lakókörnyezetben is meg kell ragadni minden alkalmat, hogy újabb és újabb ismeretséget kössünk, hiszen minden egyes új ember potenciális munkalehetőség forrása lehet.

Nagyon fontos, –  és a SZOHNUT erre sem készíti fel az alijázni szándékozókat – hogy merj változtatni! Merd kimondani, hogy neked nem felel meg a hely, ahova irányítottak, őszintén mond el, hogy miért és kérj segítséget a helyváltoztatáshoz. Egy rosszul megválasztott környezet nem egy esetben eredményezte, hogy az illető rövid időn belül jeridázott, majd azóta is magyar nyelven írja az Izraelt elítélő, kifejezetten lejárató blog-bejegyzéseit.

A végére hagytam, pedig ezzel kellett volna kezdeni: A SZOHNUT nem egyenlő az állammal. Mások az érdekei, mások a lehetőségei!!!

 

Pár szót az utódokról,  illetve az anyanyelvről.

Véleményem szerint az anyanyelv őrzése nem identitásfüggő. Egyszerűen a kultúra része.Még a vészkorszakot átélt családok között is kevés azoknak a száma, akik az országba érkezéskor nem voltak hajlandók többé magyarul megszólalni, az anyanyelvüket legfeljebb az idősebb, már nyelvet tanulni képtelen rokonokkal való kommunikációban használták. A többségnél azt lehet tapasztalni, hogy még a harmadik-negyedik generáció is helyesen és helyén használ bizonyos szavakat. Itt érdemel említést Jeruzsálem “magyar házak” elnevezést viselő része,  ahova a mai napig is csak igazoltan magyar gyökerekkel rendelkezők költözhetnek.

Az, hogy az első generációs izraeli házon belül az anyanyelvét használja, teljesen természetes. Náluk megfigyelhető, hogy ahogy az évek telnek, egyre kevesebb beszédükben a magyar szó. Ugyanakkor esetükben csak nagyjából minden tizedik magyar nyelvű irodalmi alkotásra jut egy héber. A közép -vagy felsőfokú végézettséget itt szerzettek, a már Izraelben katonai szolgálatot teljesített első generációs bevándorlók között azonban az anyanyelv használata elenyésző. Hogy még ennél is tovább menjek, az itt születettek, vagy a nagyon fiatalon az országba érkezőknél nem csak az identitás kérdése nem merül fel, de anyanyelvük is az ivrit lesz.

De ezt akartuk, ezért jöttünk! Vagy nem?

Eötvös Józsefet idézve:  “Az egésznek része csak az lehet, aki szíve részévé tette az egészet!”

 

2013. július 1.