Templom-hegy és környéke…

Áv hó 9.-éhez a zsidó történelemben a bibliai időkig visszamenve szenvedés és megaláztatás tapad. Ezen dátumhoz köthető megemlékezésben ezekről részletesen beszámolok, mely itt olvasható.

A modern Izrael történetének első Templom-hegyi vonatkozása a ‘67-es háborúhoz köthető, amikor is a 19 éves jordán megszállás alól, Izrael hadserege felszabadította Jeruzsálem keleti felét és elhangzott a minden zsidó szívét megmelengető mondat:

הר הבית בידנו!!!

Vagyis a “Templom-hegy a kezünkben van!”

Az azóta eltelt 50 év alatt minden zsidó megbizonyosodhatott arról, hogy fenti mondatnak vannak – finoman fogalmazva – szépséghibái. És 50 év után joggal-okkal feltehető a kérdés: a Templom-hegy tényleg a kezünkben van?

A válasz, ha fájdalmas is, egyszerű nem!

Hosszúra nyúlna ez a bejegyzés, ha a “nem” minden részletét kifejteném, ezért csak lóugrásokban: a Templom-hegy elfoglalásakor döbbent rá Izrael vezetősége, hogy a muzulmán szent helyen egész Jeruzsálem elpusztítására elegendő lőszert halmozott fel az ellenség. Moshe Dayan, akkori védelmi miniszter el nem évülő bűne abban állt, hogy pár óra alatt a lőszert, mint hadizsákmányt lehordatta a Templom-hegyről, majd a hagyományosan a jeruzsálemi muzulmán szent helyek őrzőjének számító, mindenkori jordán királynak – aki Mohamed leszármazottja – kezébe adta a terület ellenőrzési jogát.

Ezt a jogot a muzulmán szent helyek vonatkozásában, az egész világon a  WAQF (https://en.wikipedia.org/wiki/Waqf) látja el. A szervezettel az Izrael területén élő palesztinok folyamatos harcban állnak annak érdekében, hogy kiszorítsák őket a területről és magukhoz ragadják a Templom-hegy ellenőrzésének jogát.

Ennyi bevezető után áttérek a ma, illetve a közelmúlt eseményeire.

Nem titok, hogy az izraeli hatóságokhoz folyamatosan érkeznek bejelentések a műemlék-védelmi hivataltól, mivel a WAQF folyamatosan semmisíti meg a Templom-hegy zsidó emlékeit és teherautószám szállítja azt szemétlerakó helyekre, valamint illegális építkezésekkel igyekszik az “eredendő muzulmán jelenlét” bizonygatására.

Túl a tárgyi emlékek történelem-hamisítást célzó megsemmisítésén, az időről-időre fellángoló, zsidók ellen elkövetett atrocitások miatt, valamint azon uszítás következtében, miszerint Izrael a Hegy status quojának megváltoztatására törekszik, a Hegyen zsidó nem imádkozhat, a Mecsetek terére is csak rendőri védelem mellett léphet.

Mint a zsidó szent helyekhez (I. és II. Templom) legközelebb eső, Nyugati v. Siratófal az imádkozás helye, melyről valljuk be őszintén, nem más, mint a Templom-hegy támfala. Hogy világos legyen – bár ezzel esetleg valakik érzelmeit sértem – olyan ez, mintha a Szentély parkolójában imádkoznánk. De még ez sem mindig biztonságos.

Sok-sok zsidó lett gyilkosság áldozata csak azért, mert a Siratófalnál imádkozott. Eltekintve a felsorolástól, csak kettőt említek. Egyiket azért, mert családjához személyes kapcsolat fűz, másikat pedig azért, mert azzal kezdődött a “késes intifáda”. 1995 nyarán egy jeshiva növendék életét éjszakai imájából hazatérőben lőfegyverrel oltották ki, 2015-ben, a zsidó újév előestéjén egy idősebb férfi volt az áldozat.

Kivételes esetnek számít, ha a pénteki muzulmán ima végeztével nem történik rendzavarás, ha nem alakul ki összetűzés izraeli rendőrök és muzulmánok között.

Legutóbb – a nemzetközi figyelem középpontjába is került esemény során – két, szolgálatban lévő drúz (és nem arab) rendőr esett áldozatául a terroristák gyilkos fegyverének.

(Arról, hogy az Al-Aksza mecset fegyverraktár szerepét tölti be, hogy kövek, szikladarabok felhalmozására szolgál, a Google képkeresőjében bárki utána nézhet.)

Az azonban, annak ellenére, hogy Izrael már régebben bekamerázta a térséget, újdonságként hatott, hogy a terroristák az imahelyről kifelé jövet hajtották végre támadásukat. Ez egyértelműen arra utal, hogy a fegyvereket valamikor, valakik (valakik segítségével ?) oda feljuttatták, ugyanis a személyi motozás az Al-Aksza mecsetbe történő felmenetel előtt már régi, rutin intézkedés. Ami újdonság a témában, az az fémdetektoros beléptető kapuk felállítása.

Mivel Izrael állam egyik, legfontosabb feladata, saját állampolgárainak védelme, úgy ezen intézkedés, mégha a nemzetközi közvélemény és az izraeli szélsőbal szempontjából túlzó is, szükségesnek bizonyult.

Nem értek egyet azon kritikákkal, melyek egy közelgő, újabb intifáda kirobbanását vetítik elő, hiszen ahhoz eddig sem volt szükség szigorító intézkedések bevezetésére, bár kétségtelen, hogy erre minden jó ürügyül szolgál.

Nem értek egyet, sőt kifejezetten elítélem azokat a felelős állami vezetőket, akik a kapuk azonnali eltávolítását követelve odáig mentek, hogy javaslatukra az ENSZ Biztonsági Tanács rendkívüli ülést hívott össze. Ők, ha ezt nem is látják át, a terrorizmus támogatói. Mint ahogy nekik, úgy Jordánia királyának is felelőssége van a kialakult helyzetért még akkor is, ha az indítékuk nem azonos. Jordánia lakosságának 75%-át a volt Palesztina területén élt arabok alkotják. (Jordánia azzal a céllal alakult, hogy létrejöjjön a Palesztin állam.)

Jordánia kicsi és törékeny ország. Tisztában van azzal, hogy támadás esetén nem tudja megvédeni magát és a környező országok közül egyedül Izraelre számíthat. Ugyanakkor a palesztinai arabok nyomására, a külvilág felé, többnyire elmarasztalja Izraelt. A konfliktus feloldására viszont a beduin vallási vezetők rendszeres vendégek Izraelben.

Értem én, hogy a ténylegesen imádkozni szándékozó muzulmánok sérelmesnek tekintik az újabb szigorító intézkedést, de annyira azért nem, hogy saját maguk szűrjék ki soraikból a terroristákat.

Több oldalról megtámogatva, a jeruzsálemi főmufti, a Hamasz, arab Kneszet képviselők… kijátszották az adu ászt – már nem csak a beléptető kapuk eltávolítását, de minden izraeli biztonsági intézkedés azonnali beszüntetését követelik. A “muzulmánok kizárólagos tulajdonát képező” Templom-hegyen semmiféle zsidó jelenlétet nem tűrnek meg és amennyiben ezt Izrael nem teljesíti, úgy kezdetét veszi Jeruzsálem “felszabadítása”. Ehhez Mahmud Abbasz (mozgalmi nevén Abu Mázen) azzal adta hozzájárulását, hogy felfüggesztett minden Izraellel közös biztonsági tevékenységet.

Állíthatom, hogy Izraelnek nem áll szándékában a Templom-hegy státuszában semmiféle változást eszközölni, az erre utaló arab panasz-áradat nem több politikai sakkhúzásnál, melyre tegnap Ammanban, az izraeli nagykövetség ellen elkövetett terrortámadással tették fel a koronát. (De ez már túlmutat jelen bejegyzés keretein.)

24/07/2017

Egy lövés, amelynek nem kellett volna eldördülnie…

Március 24. Hevron… Két területi arab megkésel egy izraeli katonát… Az egyiket likvidálják, a másik megsérül és élve kerül a földre… És minden, ami utána történik…

Normális esetben a hír annyi, hogy a katona feltehetőleg jogtalanul használta fegyverét, az eset kivizsgálásra kerül és a döntésről a nyilvánosságot tájékoztatják.

Ebben az esetben azonban semmi nem történt, ami a normális fogalmába beleférne, legfeljebb annyi – már amennyiben ez normálisnak tekinthető – hogy azok, akik a legkevésbé tájékozottak (okkal, vagy ok nélkül) megmondják a tutit, vagyis vaktában ítélkeznek. Ami érdekes, még véletlenül sem a katona javára, ami azt sugallja, hogy természetes jelenségnek tekintik a terrort.

Ezért ragadok klaviatúrát és szentelek időt az általam bírt részletek ismertetésére.

Nem, nem tekintek magamra úgy, mint aki a bölcsek kövének birtokosa, ráadásul eredeti szándékom szerint az egészről csak az ügy végleges lezárása után akartam írni. Csakhogy egyre több olyan féligazság kering a hálón, aminek alapján még az elfogulatlan olvasó is nehezen tud állást foglalni… nem beszélve arról, hogy ilyenek “Izrael ügyben” igen-igen kevesen vannak.

Mindenek előtt leszögezem, hogy – véleményem szerint –  a katona nem hős, de nem is gyilkos!

Nem hős, mert egy alapvető szabályt szegett, egy olyan szabályt, amit még a nem harcoló egységnél szolgáló újoncban is, már az első eligazításon tudatosítanak: fekvő ellenségbe nem lövünk.

Fentieket erősítik az időközben sorkatonákkal folytatott beszélgetéseim tapasztalatai is, melyek során a katonák egységesen azt az álláspontot képviselték, hogy a “hevroni” katona hibázott, ezért bennük  nem a vizsgálat ténye, hanem az eset kezelése az, ami rossz visszhangot szül.

Mivel úgy néz ki, hogy belátható időn belül nem kerül pont az ügy végére,  engedtessék meg nekem, hogy a saját verziómat felvázoljam, melyben a katonának és tettének alig jut szerep, annál inkább az egészet körülvevő “furcsaság dömpingnek”, melyen érdemes elgondolkodni.

Először is figyelembe kell venni, hogy az esemény a múlt év szeptemberében fellángolt és sokak – beleértve magamat is – által harmadik intifádának minősített terror-hullám részeként kezelik. A hivatalos katonai vezetés ezen  definiálástól mereven elzárkózott, mondván: fegyveres testület tagjai ellen elkövetett támadás nem intifáda. Már itt sántít a dolog, hiszen ők tudják a legjobban, hogy a biztonsági intézkedések megléte nagy százalékban (de nem minden esetben) kizárja, hogy polgári személy legyen az első áldozat. Ahhoz előbb a biztonsági szolgálat embereiben kell kárt tenni…

Magam részéről az egész “ügy” kezdetét a vezérkari főnök helyettesének szerencsétlen kijelentésére teszem, amelyet a holocaust emléknap alkalmából, túlélők előtt tartott beszédében elejtett és amelyben az izraeli hadsereget a náci Németországhoz hasonlította és amelyért nem hogy nem vonták felelősségre, de úgy a vezérkari főnök,mint a védelmi miniszter – magyarázva a magyarázhatatlant – teljes mellszélességgel védelmébe vette.

Természetes, hogy miniszterelnökünk négyszemközti beszélgetést kezdeményezett Yaalon védelmi miniszterrel. Hogy a megbeszélésen mi hangzott el, arról nincs tudomásom, abból viszont, ahogy ezt Yaalon fogadta, másra nem tudok következtetni, mint hogy nem kapott dícséretet…

Mivel az izraeli hadseregben eddig is az számított normálisnak, hogy minden – akár háborúban, (ezért kényszerült Goldstone utólag megváltoztatni a fals információk alapján szerzett véleményét) akár “békeidőben” történt – esemény kivizsgálásra került és a vizsgálat eredményétől függően a vélt, vagy valóban vétkes személyt vagy felmentették, vagy – akár hadműveleti területről kiemelve – börtönbe küldték.  

Itt kell megjegyeznem, hogy a már említett terror-hullám idején számos esetben fordult elő,hogy akár katona, akár rendőr, úgymond “utána lőtt” a terroristának, ami szintén nem maradt kivizsgálás és elmarasztalás v. felmentés nélkül. Mégsem lett egyikből sem világhír!

Ezért is volt nyilvánvaló, hogy a tárgyalt esetben messze nem  a járt utat követik.

A sorkatona ügyéből politikai ügyet csináltak, melyet azzal az igen átlátszó indokkal magyaráztak, hogy “az ilyen esetek az izraeli hadsereg renoméját rontják a világban.

Úgy gondolom, hogy a lövés eldördülését követő egynegyed órán belül Yaalon és Eizenkot vezérkari főnök által gyilkosnak kikiáltott sorkatona híre a szamárlétra legalsó fokán elhelyezkedő katonához is eljutott és nem a golyó, hanem ez az, ami a hadsereg morálját megtépázta. A tény, hogy a sorkatonáknak rá kellett döbbeniük, hogy a legmagasabb katonai vezetés gyakorlatilag cserbenhagyta őket. (Hogy félreértés ne essék, nem a vizsgálat megindítását kifogásolom, hanem a vizsgálat előtti verdiktet: a katona gyilkos.)

Az eseményt – megbízás alapján – a közeli ház tetejéről videóra vette egy területi arab és ez került pillanatok alatt terítésre a világhálón. A megbízó (Betzelem) elkövette azt a hibát, hogy az eredeti videóról törölte a hangot, tehát a tájékozatlan szemlélő – pláne ha az újságíró azt a saját szája íze szerint kommentálta – azt látta, hogy a téren fekvő sebesültet a helyszínre érkező katona fejbe lövi. Természetesen később az eredeti videó is napvilágra került, de a vádat, miszerint a katona az esemény után 10 perccel érkezett a helyszínre és azonnal lőtt – függetlenül a látottaktól – szinte mindenki tudomásul vette és ennek, valamint vérmérsékletének (értendő alatta Izrael-ellenessége) megfelelően kommentálta.

Tudom, mert követtem az események alakulását, a videót nagyon sokan, többször is végignézték, (köztük nyilván az erre hivatalból illetékesek is) de érdekes módon olyan alapvető hiányosságokat nem fedeztek fel, (vagy jó okkal átsiklottak felette) amit első ránézésre ki kellett volna szúrni.

Nevezetesen azt, hogy a műveleti terület leginkább egy vásári forgataghoz hasonlított, hogy a jelenlévő tisztek a helyszínt nem biztosították, azt nem zárták körül és civilek (mentősök) mozgását sem korlátozták.

Ebbe a piaci hangulatba érkezett a századparancsnok dzsipjén a vád alá helyezett katona, aki teljes joggal hihette, hogy a terrorista még veszélyt jelenthet a környezetére. Senki, hangsúlyozom, egyetlen jelenlévő tiszt sem akadályozta meg a fegyverhasználatban!

Ezért úgy gondolom, hogy ha a katonát  bíróság elé citálták, akkor vele együtt a jelenlévő tiszteknek is a vádlottak padján a helye. Csakhogy a cél nem ez volt, hanem a már említett politikai játszma.

Nincs szándékomban mélyebben belemenni  a tanúmeghallgatás során elhangzott pro és kontra érvek elemzésébe, mert egyiket sem tudom sem cáfolni, sem bizonyítani. Nem is az én feladatom, erre van a katonai bíróság. Az azonban szintén az érdekes kategóriába tartozik, hogy a jelenleg állományban lévő katonai ügyész helyett, tartalékos állományú szakembert hívtak be.

És, ha már azt mondtam, hogy politikai játszmát látok a háttérben, akkor beszéljünk egy kicsit arról, hogy miért is gondolom így.

Volt  ugye kezdetben a helyettes vezérkari főnök, akit normál üzemmenetben azonnal meneszteni kellett volna. Nem csak azért, amit mondott, hanem azért is, ahol és amikor mondta.

Aztán jött a sorkatona “ügye”, melyben a vezérkari főnök alapból gyilkost kiáltott.

Őt – szolgálati szabályzat megszegése címén – nemhogy nem távolították el azonnali hatállyal a posztjáról, de a védelmi miniszter még meg is erősítette baklövését.

Ez után viszont Yaalon sürgősen lemondott tisztségéről és úgy döntött, hogy a politikai élettől is megválik egy időre. Ez utóbbi nem tartott sokáig, hiszen “postafordultával” bejelentette, hogy a legközelebbi (melynek időpontját a baloldali képződmények azonnalra teszik) parlamenti választáson ringbe száll Netanjahu ellen.

De ahogy a magyar mondja, kissé “túltolta a biciklit”. Arra számított, hogy a Likudból tud maga mellé állítani embereket, akikkel együtt új pártot alapít. (Bár egyetlen parlamenti képviselőt sem tartok az erkölcs bajnokának, azért annyira mindegyik fineszes, hogy eleve esélytelen mellé nem áll. Márpedig a lakosság előtt Yaalon elvesztette a bizalmát.

Az ügy még messze nincs lezárva, (hiszen a történéstől eltelt öt hónap után, augusztus 28-án kezdték meg a védelem tanúinak meghallgatását) de a kimenetelét tekintve az biztosan állíthatom, hogy nem szívesen lennék az ítélkezni kényszerülő bírók helyében.

Bárhogyan is döntsenek ebben az esetben, az nem csak a gyilkossággal (amit később emberölésre módosítottak) megvádolt és perbe fogott  katona felett mondanak ítéletet, de ítéletet mondanak az izraeli hadsereg felett is. És – ahogy már többször említettem – a hadsereg mi vagyunk, végső soron az ítélet mindannyiunkat érint.

Végezetül megismétlem: a katona egy nem biztosított területre érkezett, ahol is a parancsnoki dzsipből kiszállva egy földön fekvő, még mozgó, a 40 fokos hőségben állig begombolt dzsekit viselő terroristát talált, (ebből joggal következtethetett testbombára)  akit szabadon megközelíthetett…

És még valami, ami a fentieknél nem kevésbé fontos: a műveleti területen lévő katonának a másodperc töredéke áll rendelkezésre ahhoz, hogy döntsön. Ezeken a tized másodperceken életek foroghatnak kockán, civilek élete is!

Összegezve: a katona hibát követett el, rosszul döntött, de érdemes lenne azt is kivizsgálni, hogy mi vezetett ehhez a rossz döntéshez.

29/08/2016

Intifáda, vagy nem intifáda?

Nem túl régi írásom-ban már szót ejtettem az intifádák mibenlétéről, melyben szerepelt egy rész,

“ A különbség annyi a jelenlegi helyzet és a mögöttünk lévő két intifáda között, hogy míg azokat felső, központi utasításra, pontosan meghatározott helyeken hajtották végre, a jelenlegi – eddig – semmiféle szervezettséget nem tükröz.”

melyet revideálok.

Az elmúlt időszak alatt megváltozott a véleményem és bár érteni vélem a témában szaktekintélynek számítók azon állásfoglalását, miszerint a jelenlegi,“késeléses” terrorhullám nem hasnlítható az elmúlt intifádákhoz sem a kivitelezés formájában, sem nagyságrendileg, ma már nem fogadom el, hogy a jelenlegi helyzet ne lenne intifáda.

Meggyőződésem, hogy – bár számszerűen a régebbi intifádák során az egy-egy alkalommal elkövetett merényletekben, azonos időben több halálos kimenetelű sérülés történt – az elhúzódó, egyesével végrehajtott esetek – a végeredmény szempontjából – korántsem elhanyagolhatóak.

Az izraeli mentőszolgálat (MÁDA) hivatalos jelentése szerint az elmúlt öt hónapban (2015. december 13 – 2016. február 18.) a terrornak 32 halálos áldozata, 307 sérültje volt. Ezen felül 110 személyt kezeltek sokkos állapot miatt.

Tárgyi időszakban 220 alkalommal volt szükség mentő alakulat kihívására: 91 esetben kődobálás sérültjeit kellett ellátniuk, 91 esetben késelés történt, 23 alkalommal gázolásos merénylet és 15 alkalommal lőfegyverrel elkövetett merénylet.

Annyiban aláírom fent említett szakemberek véleményét, hogy ma nincs az arabok között olyan meghatározó személyiség, aki megszervezné, koordinálná a terrorcselekményeket. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy az évek múlásával a technika sokat fejlődött és ma már nem szükséges egy “mechandesz” (mérnök) a robbanószerek előállításához. Elegendő az interneten utána keresni. Tényként kezelhető, hogy a biztonsági intézkedések következtében nagyobb mennyiségű robbanószer egyidejű izraeli területre juttatása nehézkes, de e mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy erre nincs is szükség, hiszen a terroristák egy része az u.n. zöld vonalon belül van, (Jeruzsálem keleti felében) vagy éppenséggel beépülve a Palesztin Hatóság területére (két esetben az elkövetők a Palesztin Hatóság fegyveres testületében szolgálók voltak), annak integritását élvezve.

De miért a természet adta kövek, (sziklák, beton elemek) miért kés (olló, csavarhúzó, balta, kalapács) és miért gépjárművekkel elkövetett terror? És a fő kérdés: miért csökken az elkövetők életkora? Miért, hogy egyre fiatalabb – sokszor gyerekkorú – az elkövető?

A kő a természet része, az építkezések beton elemei adottak. A háztartások felszereléséhez tartozó szerszámok úgyszintén.

És adott az elkövető – erősen aluliskolázott – réteg, melynek egy jó része (különösen a gyerek -és fiatalkorúak)  kizárólag arabul ért, ebből következően kizárólag a belső információkra támaszkodhat.

Itt kell megjegyezni, hogy a Palesztin Hatóság területén élők iskolázottsága az elmúl húsz év alatt 40%-kal csökkent. Nagy részük analfabéta, vagy funkcionális analfabéta.

Tehát a lakosság erősen manipulálható és manipulálják is. Mahmud Abbasz például, ha véletlenül el is ítél egy-egy terrorcselekményt, azt mindig angol nyelven teszi és az arab médiákban soha nem jelenik meg.

És akkor nézzük, mi motiválja az arabokat terrorcselekmények elkövetésére?

Első helyen kell említeni azt, amivel az izraeli sajtóban sem sűrűn lehet találkozni, a világsajtóban pedig egyáltalán nem. Az iszlám világ élethez és halálhoz való viszonya alapvetően különbözik attól, ahogy azt az európai ember ismeri. Ez fokozottan érvényes a magukat palesztinnak nevező arabok körében, ami csakúgy, mint a “palesztin nép”, Arafat nevéhez fűződik. Arafat felismerte, hogy a Korán szövegéből fegyvert is lehet kovácsolni, ugyanis az iszlám szerint a sahid (szó szerinti jelentése “tanú”, aki vallási parancsolat teljesítése közben halt meg, vagyis Allahnak tetsző cselekedetet hajtott végre) nem számít halottnak.

A Korán egyik verse (szúra) így írja le: Ne gondoljátok, hogy akik Allahért haltak, azok valójában halottak. Ők Allah kezéből kapják jutalmukat.

Ha valaki egy sahid temetését gondosan megfigyeli, láthatja, hogy a sahidot mindig hordágyon  viszik és az arcát soha nem fedik be. A halottkísérő férfiak pedig papírzsebkendővel a kezükben igyekeznek a halott közelébe férkőzni és annak homlokát, vagy arcát megtörölni. Majd ezzel a zsebkendővel a saját homlokukat, vagy arcukat. Ez a szokás azon alapszik, hogy a sahid már az Édenkertben van és izzad,miközben a 72 szűzzel hancúrozik. A résztvevők ezzel a gesztussal kívánnak részt venni a sahid örömeiben.

A sahid szülei szinte kivétel nélkül büszkék, hogy gyerekük Allahnak tetsző cselekedetet hajtott végre, de természetesen – igaz, csak nagyon elvétve  – valódi gyásszal is lehet találkozni a sahidok családjánál. Egy esetben találkoztam egy anya nyilatkozatával, aki – bár a sahid fia után nyugdíjat kap a Palesztin Hatóságtól – megjegyezte, hogy soha nem a vezetők gyerekei halnak meg.

A Palesztin Hatóság és a Hamasz között fennálló belső ellentét is kedvez a terrortámadásoknak. A Hamasz nyiltan hangoztatja, hogy Mahmud Abbasz a népe árulója (amiért Izraellel tárgyalóasztalhoz ül) és azt sulykolja a tömegekbe, hogy a “megszálló hatalommal” szembeni szabadság kivívásának egyetlen módja ha minél több zsidót megölnek. (Közbevetőleg arra is kitér, – amiben igaza is van – hogy Abbasz illegitim vezetője népének, hiszen négy évre szóló mandátumával szemben, megkezdte kormányzásának 12. évét. Választásokat azért nem ír ki, mert bukása borítékolható.)

Az uszítás nagymesterei azonban az imámok, akik a mecsetekben – sokszor plasztikusan szemléltetve, késsel hadonászva – szólítják fel a gyülekezet tagjait minél több zsidó meggyilkolására.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni az óvodákat, iskolákat, a nyári napközis táborokat sem, ahol a tanterv része a gyűlöletre, a sahid létre való nevelés. A vetélkedők ünnepelt győztese az a gyerek, aki több zsidót gyilkolt. A legfogékonyabb korosztály számára természetessé válik, hogy egy-egy “sikeres” terrorakció után, utcai karnevál keretében ünneplik a “megszálló cionisták” feletti győzelmet, ahol a felnőttek egymást is és a gyerekeket is édességgel kínálják.

Szélesítsük a kört. A világ közvéleménye (ide értendők meghatározó politikusok is) Mahmud Abbaszt Izrael békepartnerének tekinti. Aki belelát a kártyáiba, az pontosan tudja, hogy ez szemen szedett hazugság. A “békepartner” ugyanis az egyik legfőbb támogatója a terrornak. Mint fentebb említettem, ez részben abból látszik, hogy az elvétve megjelenő, terrort elítélő nyilatkozatai kizárólag a külvilágnak szólnak, miközben a sahidról közintézményt neveznek el a Palesztin Hatóság területén és családjuk busás anyagi támogatást élvez.

Ha a terror támogatottságát  tovább boncolom, a kört még jobban szélesíteni kell és meg kell említeni az izraeli parlament arab képviselőinek néhány tagját, akik kondoleáló látogatáson vesznek részt a terrorista családjánál, ahol   néma felállással adóznak a “hős emlékének”. De szólni kell a Merec nevű szélsőbaloldali pártról is, mely eddig “csak” egyenlőségjelet tett gyilkos és áldozat között, de melynek egyik képviselője szintén kondoleált a sahid családjának.

Kép forrása: https://www.facebook.com/israelsfreedom/?fref=nf

a nyíllal jelölt Merec képviselőnő  Tamar Zanberg

Ezen a ponton akár meg is állhatnék, hiszen az ez után következők már túllépnek az ország határán. Mégsem teszem, mert csak a vak nem látja, (meg aki nem akarja látni) hogy a külvilág keze vastagon sáros az izraeli-”palesztin” konfliktus fenntartásában.

Ha valaki azt hiszi, hogy az ENSZ évi 20-22 Izraelt elmarasztaló határozatában az arabok nem az igazságuk megerősítését érzik, az téved. Ha valaki azt hiszi, hogy a svéd külügyminiszter asszony Izrael ellenes kirohanásai terméketlen talajra hullanak, az is téved. És téved az is, aki az izraeli termékek cimékézésében nem  a terror támogatását látja. De a terrort támogatja az az újságíró és hírközlő szerv is, aki még véletlenül sem tűzi tollhegyre Jeruzsálemet, mint az ország fővárosát és helyette “tel-avivi vezetés”-t emleget, aki következetesen “nyugati part”-nak nevezi Júda-Somron térségét… és folytathatnám.

És tévedés áldozatai azok az európai polgárok, akiknek adójából országuk vezetése számolatlanul és ellenőrizetlenül segélyezi a “palesztinokat”, mely összegből pont a legrászorultabbak nem látnak egy garast sem. Nem is juthat, hiszen az összeg nagyobb része, a hagyományos korrupció miatt a vezetők bankszámláján landol, a maradék pedig fedezetül szolgál az arab provokátorok fizetésére, akik havi bér ellenében végzik munkájukat úgy a Templom hegyen, mint a közutakon felállított ellenőrző pontoknál.

Izrael – mint mindig – lépéshátrányban van és többnyire utólagos magyarázkodásra szorul, mert nem elég a hazug arab propaganda, a tudatlan külföld (amely nem tudja megkülönböztetni a Golán fennsíkot Gázától), ráadásnak megkapja az újságíró társadalom egy részének tudatos ferdítését.

Ezzel csak úgy tudna szembeszállni, ha a fentiek gyakorlatát követve, egyes híradásaiban nem az objektivitásra, hanem a gyors, hatásvadász megjelenésre törekedne.

A végére hagytam egy videót az elmúlt hónapok terror-cselekményeiről, kizárólag erős idegzetűeknek.

https://www.youtube.com/watch?v=JCkIFeUA0QE

22/02/2016

 

Intifáda és ami mögötte van

         

Amikor az ember rádöbben, hogy ami körülötte zajlik az nem más, mint egy újabb intifáda, nem azon gondolkodik, hogy milyen előjelei voltak, hogy voltak-e egyáltalán? Ilyenkor a tapasztalt izraeli legkésőbb akkor kapcsolja be a rádiót, amikor az első családtagja elhagyja a lakóhelyét és nagyjából akkor kapcsolja ki, amikor mindenki sértetlenül haza is érkezett…

Az intifáda szó szerinti fordításban Izrael elleni palesztin ellenállást, felkelést jelent.. Tartalmát tekintve a legközönségesebb terrorcselekmények sorozata.

Gondolom, azt nem kell külön részletezni, hogy a terror elleni védekezés lényegesen nehezebb, mint háborús helyzetben helytállni. Háborúban az egymással szemben álló felek többnyire kiszámíthatóak, így mindkét (vagy több) fél tudja, mire számíthat. A terrorizmus lényege viszont pont a kiszámíthatatlanságban rejlik. A terrorista bárhol felbukkanhat, bármely napszakban, bármely városrészben és válogatás nélkül szedi áldozatait úgy a civil lakosság, mint fegyveres testület tagjai között.

Az intifáda nem robban bele a békés hétköznapokba, megvan a maga érési ideje, amely a tapasztalatok szerint eddig is “kődobálással” kezdődött. A különbség annyi a jelenlegi helyzet és a mögöttünk lévő két intifáda között, hogy míg azokat felső, központi utasításra, pontosan meghatározott helyeken hajtották végre, a jelenlegi – eddig – semmiféle szervezettséget nem tükröz. Legalább is úgy tűnik, hogy nem áll mögötte egy “mérnök”, aki koordinálja az akciókat.

Az intifáda jellemzője még, hogy elhúzódó jellegű, hullámhegyekkel és völgyekkel tagolt szakaszai vannak.

Az első intifáda öt éve (1987-1992) alatt 155 zsidó veszítette életét.

Izrael válaszlépésként likvidálta Abu Dzsihád-ot, az intifáda szellemi atyját. Juda-Shomron területén megerősítette a katonai jelenlétet, valamint az intifáda utolsó évéében 415 Hamasz aktivistát toloncolt ki az országból.

Az alábbi táblázat a “békeidőben” elkövetett öngyilkos merényleteket tartalmazza, lábjegyzetben a csillaggal jelölt évszámokhoz tartozó magyarázattal.

* – 1993. szeptember 13-án Yitzák Rabin, Shimon Peresz és Jasser Arafat aláírták az azóta hírhedtté vált Osló-i egyezményt.

Az elvi megállapodás többek között tartalmazta, hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) elismeri Izrael államot, amiért cserébe izraeli rendfenntartó erők csak a Palesztin Hatóság engedélyével léphetnek a Hatóság felügyelete alatt álló területekre. Túl ezen, Izrael állam teljes amnesztiában részesíti a szerződés aláírása előtt börtönre ítélt terroristákat. Ezért a Fatah cserébe leállítja a terrortámadásokat. (Érdekességként megjegyzem, hogy valahányszor a bebörtönzöttek amnesztiájáért harcolnak, a tyúktolvajok szóba sem kerülnek, kizárólag a terroristák. Őket is rangsorolják és minél több vér tapad a kezükhöz, annál előkelőbb helyet foglalnak el a listájukon.)

A szerződést Gázában, ahol már akkor is a többség  Hamasz befolyás alatt állt, nem fogadták el. Alig egy hónappal az aláírás után elkezdődtek a terrortámadások egész Izrael területén, bele értve Gázát és Juda-Shomron körzetet is.

A merényletek túlnyomó részéért a Hamasz vállalta a felelősséget és a terrorakciók okát abban jelölte meg, hogy a Palesztin Hatóság tárgyalásos úton kívánja rendezni viszonyát Izraellel. Ekkor fordult elő először, hogy a Hamasz a Palesztin Hatóság legitimitását megkérdőjelezte. (Tehát a terror, bár többségében zsidó állampolgárok voltak a szenvedő alanyai, a Hamasz és a Fatah belső ellenségeskedésére vezethető vissza.)

** – 1996 szeptember közepén – alig egy hónappal a Camp David-i találkozót követően –  Juda-Shomron körzetében törtek ki zavargások. Ekkor a tervezett megállapodás elleni tiltakozásuknak adtak hangot terrorcselekmények elkövetésével. A megállapodás szerint Izrael visszaszolgáltatta volna a nem általa kezdeményezett, de győztes háborúkban elfoglalt területek 90%-át, a fennmaradó 10% rendezése területcsere formájában realizálódott volna.

(Március 3-án 18 embert ölt meg az öngyilkos merénylő Jeruzsálemben, majd 4-én egy másik öngyilkos merénylő által elkövetett robbantás (Tel-Avivban, a Dizengoff Centerben) 13 áldozatot szedett. Ez utóbbi a szokásosnál is jobban felkorbácsolta a kedélyeket, mivel Purim ünnep előtti napon történt, így az áldozatok zöme gyerek- és serdülőkorú volt.)

Második intifáda: 2000-2005. A terrornak ezen időszak alatt 1.178 izraeli (illetve az éppen Izraelben tartózkodó 70 külföldi) állampolgár esett áldozatul. A sebesültek száma 8.022. A halottak 70%-a, a sérültek 82%-a civil

A második intifáda lecsengése, ismételt “béke” időszak

Úgy gondolom, fentiekből elég egyértelmű, hogy az intifádának és általában az arab terrornak semmi köze ahhoz, amire előszeretettel hivatkoznak, amiről politikusaik – nem kevés sikerrel – győzködik a nagyvilágot.

Kedvenc hivatkozásuk az “Al-Aksza mecset megvédése a zsidó megszállóktól”, de aktuálisan előhozakodnak a “telepek bővítésével” is.

Az Al-Aksza mecsetre való hivatkozásuk már csak azért sem állja meg a helyét, mert a Templomhegy felügyeletét a jeruzsálemi szent helyek őre, a kalifa látja el, aki nem más, mint a jordán király. Megjegyzem, a Templomhegy soha nem volt (és nem lesz!) szuverén palesztin terület.

Eleve nonszensz, hogy a jeruzsálemi Óváros, amely három világvallás szent helyeit őrzi, kizárólag a zsidók számára ne legyen látogatható. Mondom ezt úgy, hogy a saját felfogásom szerint zsidó majd akkor imádkozzon a Templomhegyen, ha felépült a harmadik Szentély. De az igenis elvi kérdés, hogy turistaként bárki (külföldön v. itthon élő zsidó) fellátogasson a Hegyre.

A települések bővítése megint csak nem ok a gyilkosságok elkövetésére, egyszerűen azért, mert nincs! (Minden alkalommal, valahányszor fellángol az arab terror, a téma éppen soros minisztere bejelenti, hogy válaszlépésként építkezni fogunk, de az elmúlt 10 év alatt nemhogy új építkezésbe nem fogtunk, még a régieket sem fejeztük be. És ezt pontosan tudják az arab vezetők is.)

A jelenlegi terror hullám is csak a külföld számára okoz meglepetést, mert az itt élők pontosan látták ennek kibontakozását,  hiszen – a külvilág számára elhanyagolhatónak tűnő –  kődobálás már ennek bevezetése volt.

(Izraelt számos bírálat érte azért, hogy a követ, Molotov koktélt, égő autógumikat civilekre, rendfenntartó erőkre válogatás nélkül dobálókra börönbüntetés vár és a kiskorúak hasonló cselekedeteiért a szülőt teszik felelőssé. Nevezetesen a pénzbírságon felül a társadalombiztosító által folyósított segély összegét csökkentjük és ezen túl a kődobálásban résztvevő és megsérült arab nem jogosult az egészségügyi ellátás társadalombiztosító általi kiegészítésére.)
Mint az a fenti táblázatokból is leolvasható, az arab terror látens formában állandó kísérője életünknek. A hullámhegyek kialakulását egy kis odafigyeléssel előre meg lehet jósolni. De még a megjelenési formáját is.

Ma, amikor Gázából egyáltalán, a Palesztin Hatóság területéről pedig korlátozott számban és ellenőrzött feltételek mellett vállalhatnak munkát izraeli munkáltatónál, (jelenleg 50 ezer palesztin munkavállaló  dolgozik Izraelben engedéllyel) a robbantásos merényletek előkészítése, kivitelezése lényegesen nehezebb, mint volt korábban. A beszivárgó merénylők számának csökkenésével arányosan nőtt a jeruzsálemi arabok által elkövetett merényletek száma és egyre több nő és gyerek- illetve fiatalkorú vesz részt az akciókban. Az ő fő módszerük a késelés és a gázolás, valamint kődobálások olyan mérvű tökélyre emelése, amely az elmúlt időszakban nem egy ember életét oltotta ki.

A jelenlegi – nyugodtan nevén nevezhetjük – intifáda abban is különbözik a mögöttünk lévőktől, hogy látszólag nincs értelmi szerzője, nincs koordinátora.

Mondom, látszólag! Mert igenis van, méghozzá nem csak az arab vezetők, az izraeli parlament arab képviselői járnak ebben élen, de a külvilág, így Az USA legfelsőbb szintű támogatását is élvezik, nem beszélve az ENSZ és annak kapcsolt részeiről.

Miért ne lenne intifáda, amikor nincs visszatartó erő?

Amikor egy-egy sikeres esemény alkalmával Gáza és a Palaesztin Hatóság utcáin cukorkákat osztanak, akkor, amikor gyerekeket a nyári napközis táborokban zsidók megölésére képeznek ki, akkor, amikor a gyilkosságért elítélt terrorista családja kiemelt fizetésben részesül a Palesztin Hatóságtól, akkor, amikor a hitszónokok a pénteki ima keretében késsel a kezükben hirdetik az igét és biztatják a jelenlévőket minél több zsidó megölésére. Amikor az istentiszteletük részét képezi az uszítás, miszerint a “földünket csak zsidó vérrel lehet megtisztítani”. Akkor, amikor a börtönből elnöki kegyelemmel szabaduló terroristát jól fizető állami hivatal várja, amikor a likvidált elkövetőt hősként ünneplik és utcát, közintézményt neveznek el róla… Mi a visszatartó erő, amikor nem csak a hivatalosan is terrorszervezetnek minősülő Hamasz, de a “békepartner” Palesztin Hatóság tanrendjében Izrael mint olyan, nem is szerepel? Mi fékezné a gyilkos indulatot, amikor évtizedek óta hamisítják a történelmet és a világgal elhitetik, – mert a világ el akarja hinni – hogy már Jézus is palesztin volt. Nem beszélve Máriáról, aki pedig palesztin leány.

Mennyire tekinthető Mahmud Abbasz a békepartnernek, amikor az izraeli két nép – két állam megoldás helyett két államról beszél, amelyben a zsidóknak helye nincs, legfeljebb megtűrt személyként, arab fennhatóság alatt?

Hogyan lehet úgy gátat vetni a gyűlöletnek, ha a Kneszet arab képviselői támogatják a terrort, ha maguk is megszegik az ország törvényeit?

De nem lehet csodálkozni, hiszen az Osló-i egyezmény aláírásával az oktatás is a Palesztin Hatóság kezébe került. Azóta viszont 50%-kal csökkent a területi arabok iskolázottsága és 40%-kal nőtt az analfabetizmus!

És ha még ez sem lenne elég, hát besegít a külvilág! Obama elnök, Ban Ki Moon, Kerry külügyminiszter nem hallatja elítélő hangját. Obama megszólalt ugyan, de arra már nem futotta, hogy elítélje a terrort, arra még igen, hogy Izraelt hibáztassa. Kerrynek meg még önbecsülése sincs. Ismételten bejelentette, hogy szándékában áll a térségbe látogatni, bár legutóbbi ittjártakor egyetlen jegyzett politikus sem fogadta. Ami nem csoda, hiszen a fixa ideája, hogy a nem létező telepbővítések minden baj forrása. Az ENSZ főtitkára meg még annyit sem ér, hogy véleményt nyilvánítsak róla.

15/10/2015

Megkésett igazságszolgáltatás

Az 58 éves dr. Yehuda David,  francia születésű,  30 éve Izraelben élő kézsebészetre specializálódott orthopéd orvost 2011. áprilisában a párizsi megyei bíróság egy rágalmazási perben  elmarasztalta és 13.000 EU bírság megfizetésére kötelezte. Az ítéletet a francia legfelsőbb bíróság múlt héten  hatályon kívül helyezte és kimondta, hogy a felperes – Jamal al-Dura – keresetében valótlant állított amikor azt mondta, hogy a kezén lévő sérülést 2000-ben, a második intifáda során, a netzarimi csomópontnál szerezte, amikor palesztinok és izraeli katonák kereszttüzébe került.
Mohammed al-Dura, (a felperes 12 éves fia) aki a netzarimi tűzharc során vesztette életét  a második intifáda jelképévé vált az arab világban és az európai sajtóban is széles nyilvánosságot kapott.

a kép, ami bejárta a világot

Mi örtént?
2000. szeptember 30-án, az intifáda második napján, a francia televízió (France 2) palesztin operatőre – Talal Abu Rahma – a 45 percig tartó tűzharcból mintegy 27 percet videóra vett.  A francia televízió tudósított az esetről, a szöveget  Charles Enderlin mondta a videó alá, aki egyébként nem járt a helyszínen.
A felvételekről később kiderült, hogy “megszerkesztették”, amivel azt a látszatot akarták kelteni, hogy a fiút csakis izraeli golyó ölhette meg.
Ekkor került a képbe tanúként  dr. David,  aki 1992-ben műtötte al-Dura kezét, mely akkor sérült meg, amikor a Hamasz emberei Izraellel való együttműködéssel gyanusították és megtámadták.

A videófelvétel alapján a helyszínt rekonstruálták és bebizonyosodott, hogy izraeli állásokból nem érhette találat a fiút.

rekonstruált helyszín

Képek forrása: Google

2012. február 18.