Fogalomzavar…

Az elmúlt két napban Ros ha-Shanát (zsidó újév) ünnepelte a világ zsidósága, köztük jómagam is.  Ünnepi hangulatom sajnos nem volt felhőtlen. Érzéseimet erősen befolyásolta az a beszélgetés, melynek során súlyos és lényegében alaptalan vádakkal szembesültem. Súlyosak azért, mert a vádló “meghozta halálos ítéletemet” kitétellel zárta mondandóját és alaptalan azért, mert ezen mondandója, valamint a galuti zsidóság – mint fogalmazott – általam történt kirekesztéséről a hivatkozott írásban – és legjobb tudomásom szerint máshol sem – szó sem esett. Továbbá érthetetlen számomra mindezek cionizmussal történő összekapcsolása.

Mindezek hatására az I-tentisztelet alatt tudatosan kellett magam visszarángatni az imarend követéséhez, ugyanis minduntalan elkalandoztam… Alapvetően azt latolgattam gondolatban, miként is lehet erre a további sértődések elkerülése nélkül úgy reagálni, hogy mondandóm  lényege mindenki számára érthető legyen.

Arra a következtetésre jutottam, hogy az esettel kapcsolatban több megoldás is kínálkozik:

Részben hallatlanná tehetném az egészet, részben akár meg is sértődhetnék és és baráti/ismerősi körben “fű alatt” panaszkodhatnék, esetleg csendben nyalogathatnám sebeimet.

A harmadik utat választottam, nyíltan felvállalom a konfrontációt és igyekszem legjobb tudásom szerint reagálni.

Döntésemet elsősorban az motiválta, hogy hallatlanná már csak azért sem tehetem, mert ahhoz elég széles nyilvánosság előtt zajlott a beszélgetés. A sértődöttség/panaszkodás nem az én műfajom, ennél sokkal egyenesebb megoldásnak tartom a téma kibeszélését, mellyel – nem utolsó sorban – szélesebb rétegnek szeretnék segítséget nyújtani.

Azt hiszem, hogy alapvető probléma az írásaimban előforduló szóhasználatból adódik, ugyanis a dolgokat – ha csak lehet – nevén nevezem. És tulajdonképpen nem értem, hogy a “galut-zsidó” kifejezés miért pejoratív?

A diaszpóra, vagy száműzetés  (görög eredetű szó, mely szétszórattatást jelent)   és melynek  héber megfelelője a “galut” kifejezés.

Eredete az i.sz. 132-135 között lezajlott Bar Kochba szabadságharc leverésére, annak rómaiak által történt megtorlását követő időszakra tehető, amikor is Izrael életben maradt fiai kénytelenek voltak elhagyni az ősök földjét. (Itt kell megjegyeznem, hogy a bátrak – akik az életük kockáztatásával is Erec Isroél területén maradtak – leszármazottai ma is köztünk élnek.

Ebből egyenesen következik, hogy a galut-zsidó kifejezés gyűjtőfogalom, amely egyszerűen a szétszórattatásban élő zsidókat jelöli. Röviden, az Izraelen kívül élő zsidók definíciója.

Ezzel a szómagyarázattal talán abba is lehetne/kellene hagyni, de ha már belekezdtem, akkor végig is viszem az ezzel kapcsolatos gondolatmenetet.

Ugyan úgy, ahogy az izraeli zsidóság sem egy homogén massza, a diaszpóra zsidósága is több összetevős. Ezzel kapcsolatban hosszas felsorolásba lehetne bocsátkozni, mert vannak köztük a modern Izrael létjogosultságát is megkérdőjelező csoportok, ide tartoznak a Szatmári haszidok és a Toldot Áron csoportosulás, akik hazatérésük feltételéül a harmadik Szentély megépültét, vagyis a Messiás eljövetelét jelölik meg (meg kell jegyezzem, hogy mindkét csoport magyar gyökereket tudhat magáénak). Aztán vannak a   cionizmust különböző módon értelmező, de magukat cionistának vallók (tévedés azt hinni, hogy minden cionista érzelmű zsidónak Izraelben a helye) és vannak számosan az általam frissen alkotott szókapcsolat szerinti genetikus-zsidók.

Ez utóbbi csoport szintén a galutban él, de származásuk felvállalását kényszer szülte. Ugyanis zsidóságukat valamiféle kényszer hatására vállalják fel. Ilyen kényszer lehet az, ha a környezetük zsidónak tartja őket, ami ellen ugyan nem tiltakoznak, ugyanakkor minden cselekedetük arra irányul, hogy a “befogadó nemzet” törvényeit, szokásait maradéktalanul betartsák. (A “befogadó nemzet” fogalma is számos érdekességet vet fel, mert az ötszáz évre visszamenőleg bizonyíthatóan ott élő zsidó is idegennek számít.)

Nem vitatom, sőt, teljesen természetesnek tartom, hogy az állam törvényei minden ott élő számára betartandóak. Azt azonban már legalább is furcsállom, ha valaki a kommunikációja során még azokat az alapvető – a nyelvi szlengbe évszázadok során beépült héber/jiddis kifejezéseket is gondosan kerüli, amelyek esetlegesen utalhatnak származására. (Bár ez botorság, hiszen – ahogy írtam is – az utcagyerek is él ezen kifejezésekkel.)

Hogy a lehető legrövidebbre fogjam mondandómat – mivel embertársaimmal és így a zsidósággal kapcsolatban is – minimális elvárásaim vannak és mivel vallom, hogy zsidóságát mindenki úgy éli meg, ahogy az számára elfogadható (vallási, kulturális, származási… alapon) sem okom, de főleg semmi jogom úgynevezett kirekesztésre.

Abban a meggyőződésemben azonban megingathatatlan vagyok, hogy – csakúgy, ahogy Izrael zsidóságát sem egyedül a rabbinátus képviseli – a diaszpóra zsidóságának is csak előnyére válna, ha civil szerveződések alakulnának. Olyan csoportok, ahol mindenki megtalálja a zsidóságával kapcsolatos igényét.

Talán nem elvetendő gondolat a közösségi oldalakon olyan galuti zsidó csoport szerveződése, ahol a résztvevők a mindenkori hivatalos sajtó híradásain túl, saját maguk is keresnek autentikus forrást, amelyből nem csak az ilyen-olyan okok miatt megszűrt “tényekről” tájékozódhatnak.

Ezzel kapcsolatban engedtessék meg nekem egy konkrét – napjainkban számos fórumon (zsidók, zsidó szervezetek és nem zsidók által) citált Tóra-i idézet, melyet az Európát elárasztó menekült áradat kapcsán hangoztatnak (és amelynek csak töredékét emelik ki):“Igazságot szolgáltat (a Fennvaló) árváknak és özvegyeknek és szereti az idegent, kenyeret és ruhát ad neki”… “És szeressétek az idegent, mert idegenek voltatok (ti is) Egyiptomban”

Csakhogy ez a mondat azokra a zsidó fennhatóság alatt élő idegenekre vonatkozik, akik a zsidó törvényeket betartják.

Végezetül megjegyzem, hogy a kirekesztő nem én vagyok. Azt viszont senki ne rója fel bűnömül, hogy nem tudok mit kezdeni azzal, aki saját magát rekeszti ki egy közösségből, amelyhez – saját bevallása szerint – tartozni akar.

05/10/2016

 

Gazdasági bevándorló v. menekült?

Az utóbbi hetek/napok európai történései késztetnek arra, hogy klaviatúrát ragadjak. Koránt sem azért, hogy bármiféle tanáccsal lássam el az érintett országokat, erre sem okom, sem jogom. Pusztán az késztet írásra, hogy számos blogbejegyzésben és azok komment-folyamában találkozom az illegális határsértőkkel kapcsolatos szélsőséges megállapítással, illetve – hogy pikánsabb legyen a téma – Izrael előtérbe állításával, mondván, ők is építettek kerítést, ők sem engednek be akárkit.

Nos, mindjárt az elején leszögezem, hogy a két jelenség nem azért nem hasonítható össze, mert a Közel-Keleten “zűrös”, ahol senki nem tudja, hogy ki-ki ellen van és arról Európa nem tehet, hogy ott nem tudnak megegyezni egymással az érintettek.

Nem, nem ezért nem lehet összehasonlítani. Hanem azért, mert amíg Európában több országnak csak az átmenő forgalmat kellene biztosítania, addig Izrael az illegális határsértők számára a célországot jelentette.

Igen, így múlt időben, mert amikor az egyébként védett egyiptomi határunkat naponta ezer-kétezer (esetenként több is) határsértő rohamozta meg, akkor a kormány haladéktalan intézkedést tett és építési vállalkozókat bízott meg a határt védő kerítés megépítésére. Itt kell megjegyezni azt is, hogy ez az útvonal hagyományosan csempész útvonal volt, ahol a beduinok nem csak embercsempészéssel, de nagy mennyiségű kábítószer és fegyver csempészéssel is hivatásszerűen foglalkoztak.

Amíg az egyiptomi határ teljes hosszában, hét méter magasságú kerítés nem készült el, addig a katonai járőrnek nem csak a határ védelme volt feladata, de a járőröző dzsipek az elsősegély nyújtásához szükséges felszereléssel, ivóvízzel és élelmiszerrel is el voltak látva.

A Negev déli részén ideiglenes szállást, tábori kórházat alakítottak ki. Tehát a kényszerű fogadásuk állami keretek között történt.

A másik ok, amiért a két jelenség nem hasonlítható, az az illegális határsértők összetétele. Míg – legjobb tudomásom – szerint Európába elsősorban háborús övezetből érkeznek menekültek, addig Izraelt a gazdasági bevándorlók lepték el. Létszámuk jelenleg 40-50 ezerre tehető.

Arról nincs autentikus értesülésem, hogy Európában milyen vizsgálat alapján döntenek egy-egy személy további sorsáról, Izrael ezt a kérdést soron kívül, a lehető legrövidebb idő alatt bonyolította.

Azok a menekültek, akik háborús övezetből érkeztek és a vizsgálat bebizonyította, hogy az életük forog veszélyben, ha visszafordítják őket – ideiglenes letelepedési engedéllyel az országban maradtak. Azokat viszont, akik kizárólag gazdasági megfontolásból kerekedtek fel, igyekeztek visszairányítani a kiindulási helyükre (repülőjeggyel és 1000 dollár készpénzzel ellátva). Ezzel a lehetőséggel pár ezren éltek.  Akik erre nem voltak hajlandóak, azoknak egy része a déli határrészen kialakított menekülttáborba került. A kerítés megépülése és a hatósági intézkedések előtt beszivárgók jó része elsősorban Tel-Aviv déli részén, illetve Ejláton tartózkodik – nem kevés gondot okozva úgy a lakosságnak, mint a hatóságoknak.

Itt kell megjegyezni, hogy az alapos vizsgálat számos esetben derített fényt olyan “furcsaságra”, hogy  a magát gazdasági menekültnek valló, szülőhazájában magán vállalkozó volt és akár több üzlettel is rendelkezett.

Mindeközben Izrael tárgyalásokat folytatott és folytat olyan országokkal, amelyek hajlandók – pénzbeli ellenszolgáltatás fejében – befogadni a Szudánból, Eritreából… származó menekülteket.

Végezetül még egy ok, ami megkülönbözteti Izraelt az európai helyzettől, az a saját arabjainkkal kapcsolatos politika. Mivel a gazdasági bevándorlók többsége alulképzett, így munkát ténylegesen az arab tömegektől ill. az újonnan bevándorló zsidóktól tudna elvenni azzal, hogy minimálbér alatt is hajlandó munkát vállalni.

Ezt a kérdést úgy igyekezett a kormány megoldani, hogy a bárkit “feketén” foglalkoztató munkáltatót komoly pénzbüntetéssel sújtja.

Gondolom, fentiekből elég világosan kiderül, hogy a helyzet nem ugyan az.

Ahelyett, hogy ezt a bejegyzést hosszabbra nyújtanám, a linken egy régebbi, témába vágó írásom olvasható.

https://leharblog.wordpress.com/2011/12/03/illegalis-bevandorlok/

01/09/2015

ENSZ szervezet a terror szolgálatában…

A témában járatosabb olvasók nyilván sejtik, hogy az alábbiakban az UNRWA-ról lesz szó.

Mielőtt azonban belevágnék, el kell mondjam, sokáig töprengtem, hogy a cím után kérdő- vagy felkiáltójelet tegyek-e? Végül úgy döntöttem, helyesebb ezt az olvasóra bízni.

Az UNRWA-t 1949-ben az ENSZ hozta létre azzal a céllal, hogy a ‘48-as függetlenségi háború mintegy 6-700 ezer palesztin menekültjének segélyezését – amelyre valóban szükségük is volt – felkarolja, szervezett keretek között támogassa. Feladata közé tartozott, hogy a menekültek néhány éven belül letelepedhessenek és a befogadó közösség teljes jogú tagjává válhassanak.

Ez a folyamat gyakorlatilag az ‘50-es évek közepére befejeződött, amikorra is a legtöbb menekült állandó házakban lakott – Gázát is beleértve.

1953-ban az ENSZ akkori főtitkára, a svéd Dag Hammarskjöld, arra a megállapításra jutott, hogy mivel nincsenek többé menekültek, , az UNRWA-ra sincs többé szükség. A menekültek végleges letelepítése nagyszabású tervet dolgozott ki és ehhez 300 millió dolláros költségvetést hozott létre. Mivel mindenki úgy gondolta, hogy az UNRWA története befejeződött, a szervezetet nem rendelték alá az időközben életre hívott Menekültügyi Főbiztosságnak.

Dag Hammarskjöld*

 

Az Arab Liga azonban megtorpedózta Hammarskjöld tervét, mert rájött, hogy a hazatérési jog melegen tartása kiváló fegyver Izrael ellen.

Innentől datálódik az UNRWA  kissé félresiklott története, amely az idők folyamán a Közel-Kelet egyik legbefolyásosabb szervezetévé nőtte ki magát és amely a palesztinok legnagyobb munkaadója.

A szervezet ma már a menekültek második-harmadik generációjának ad ki menekült igazolványt és van olyan megbízható forrás, mely rávilágít arra, hogy a palesztinok között nem fordul elő haláleset, melynek következtében számuk egyre nő.
(Megjegyzem, hogy ezen az alapon az arab országokból elűzött mintegy 850 ezer zsidó – és azok leszármazottai – is jogosult lenne a menekült státuszra, ami nem adatott meg nekik. Erről itt.)

Mivel az UNRWA volt az első nemzetközi segélyszervezet, melyet az ENSZ alapított és mivel az ENSZ az alapítás idején még szintén gyerekcipőben járt, az alapszabálya meglehetősen semmitmondó, gyakorlatilag konkrétum nélküli. A szervezetnek nincs igazgató tanácsa, nincs belső pénzügy ellenőrzése. Bár hivatalosan az ENSZ szervezeteként van bejegyezve, a valóságban, jogilag nem is lehetne az ENSZ hivatalos szervezete, miután mind a 30 ezer dolgozója palesztin.

Fentiekől következik, hogy a különböző szinteken az egyszemélyi vezetés érvényesül. Erre jó példa, hogy az UNRWA egymillió dollár értékű nyugdíj alapja – mely6 svájci bankokban van elhelyezve – sorsáról egyetlen személy, az UNRWA főtitkára dönt.

A szervezet mára teljesen önjáróvá vált, befolyást senki nem tud (talán nem is akar) gyakorolni rá.

Az UNRWA óriási vagyonra tett szert, ugyanis minden menekülttábor területe, az iskolák, a kórházak, a rendelőintézetek a tulajdonában vannak.  (Itt jegyzem meg, hogy  Jeruzsálem egy nagyon értékes területén több ezer dunámnyi telket birtokolnak, ahol összesen, ha egy tucatnyi tisztviselő teng-leng.)

Működésük hozadéka, a menekült igazolvány a palesztinok körében társadalmi státuszt jelent, ugyanis az igazolvány tulajdonosa ingyenes oktatásra, orvosi ellátásra jogosult, valamint meghatározott – szintén ingyenes – élelmiszer adagra. Ezen kívül a menekült táborokban épített házak tulajdonjoga is az övék, így azt szabadon adhatják-vehetik. Ennek következtében nem kevés menekülttábor lakónak ma már leszármazási jogon semmi köze a menekültekhez.

Nem árt tudni, hogy a Gázában üzemeltetett oktatási intézményeikben a Hamasz tankönyveiből oktatnak.

Az UNRWA legnagyobb anyagi támogatói az USA, az EU, Kanada, Japán és Ausztrália. Tudni kell azt is, hogy a támogatást tulajdonképpen a Palesztin Hatóság elől halásszák el és bár elég rossz néven veszik, mégsem tudnak fellépni nyíltan az UNRWA ellen, hiszen az náluk sokkal régebbi szervezet, mely nagyon jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik.

1993-ban volt ugyan egy nemzetközi kísérlet arra nézve, hogy az UNRWA egész tevékenységét átadják a Palesztin Hatóságnak, de a második intifáda kitörésével ez feledésbe merült.

 

Nézzük meg egy kicsit közelebbről az UNRWA gázai móködését:

Többekben felmerült a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy az ENSZ iskolák fegyver és rakéta raktárként szolgálnak, hogy ENSZ rendelőintézetet aláaknáznak és az izraeli katonákra robbantják, hogy ENSZ iskolákból, vagy falszomszédságukból rakétákat lőnek izraeli területre?

A válasz viszonylag egyszerű: Az UNRWA alkalmazottainak jelentős része a Hamasz aktív tagja.

A 2012 szeptemberében tartott szakszervezeti szövetségi választásokon a 11.500 szavazó dolgozó az u.n. szakmai listára voksolt, melynek listavezetője az egyik Hamasz vezér,  Suhail al-Hindi. A tanárszakszervezet vezetőségének mind a 11 tagja egyben Hamasz tag is, de például a Rafiah-i UNRWA iskola igazgatója és tanára – Awad al-Kik (Abu Mohamed) –  az iszlám dzsihád fegyverüzemeinek főmérnöke is volt. Ő egy izraeli támadás során vesztette életét, amikor is az egyik fegyvergyárat találat érte.

Ha figyelembe vesszük, hogy az UNRWA-nál jelenleg öt millió menekült palesztin van nyilvántartva, amivel a menekült státuszt gyakorlatilag örökkévalóvá teszik, megállapítható, hogy a szervezet a legfőbb legitimálója a visszatérési jognak és egyik akadálya a megegyezésnek.

Bár nyilatkozataiban semlegességét hangoztatja, a valóságban kizárólag a palesztinok érdekeit védi és túl ezen, mára legalább is gyanusítható egy terrorszervezettel való szoros együttműködéssel.

 

A végére pedig egy pozitív példa, igaz, nem az UNRWA tevékenységi területéről:

1948-ban Irakba is menekültek palesztinok, ahol többé-kevésbé normális bánásmódban részesültek, tőlük nem is igen lehetett hallani a hazatérésről.

Szaddam bukása utáni felfordulásban néhány ezer leszármazott a szíriai határ mentére menekült, egy letelepedésre alkalmatlan, kietlen területre. Szerencséjükre ez a terület nem az UNRWA, hanem az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága hatáskörébe tartozik, akik viszonylag rövid idő alatt elintézték, hogy Chile befogadja őket. Chilében jelenleg közel 350 ezer menekült él.

2014. augusztus 31.

* Kép forrása: Google