A tények makacs dolgok…

Az amerikai elnökválasztási kampányban pár napja elhangzott Trump jelölt szájából egy kijelentés, mely azonnal két részre osztotta a világ közvéleményét.

Nem csak hivatásos újságírók, elemzők, de a fapados bloggerek is messzemenő – ami a baloldali ál-liberálisokat illeti hamis – következtetést vonnak le az elhangzottakból.

Alapvető probléma, hogy az emberek többsége eleve külsőségek alapján ítél, amelyhez már könnyű csatlakoztatni a világnézetet és máris kész a verdikt: Trump tahó, akitől I-ten óvja úgy Amerikát, mint az egész világot.

De, hogy mondandóm lényegi részére térjek, íme az ominózus kijelentés: “Obama hozta létre az ISIS-t!”

Bár a kijelentés – sokak számára, így első hallásra – légből kapottnak tűnik, nem logikátlan. Ahhoz azonban, hogy felfedezzük benne a logikát, nem elég szimpátia, vagy antipátia alapján véleményt nyilvánítani, a dolgoknak a mélyére kell nézni…

A nemsokára leköszönő, béke Nobel-díjjal bíró amerikai elnök első ténykedései közé tartozott, hogy demokráciát próbált exportálni oda, ahol a lakosság döntő többsége fogalmi szinten sincs tisztában a demokrácia jelentésével, jelentőségével.

Ennek az erőszakos import törekvésnek első, kézzel fogható “eredménye” az u.n. arab tavasz kirobbanása és következményeként gyakorlatilag az egész Közel-Kelet szó szerinti lángba borítása.

Nem szándékom itt részletezni a történéseket, a blogomban  “Az arab tavasz” kategórián belül több írás is található a témában.

Túl azon, hogy olyan – minden joggal diktátornak nevezett – vezetőket likvidált, vagy akinek likvidálása már hatodik éve tart, elkövette azt az orbitális hibát, hogy gyakorlatilag utóvédek helyszínen hagyása nélkül kihátrált Irakból. Az ottmaradt amerikai katonák pedig nem voltak képesek megakadályozni sem az irakiak dezertálását, sem azt, hogy az ISIS – a fegyverraktárak lerohanásával – a világ egyik legmodernebb eszközökkel felszerelt hadseregének muníciójához jusson.

Úgyhogy, ha nem is Obama személyesen szerelte fel az ISIS-t, a létrejöttében igenis van felelőssége.

Hogy tovább bonyolódjon a helyzet, Egyiptomban, Mubarak félreállításával helyzetbe hozta a Muzulmán Testvériség nevű terror szervezetet – melynek diadalútja úgy az egyiptomiak, mint az egész világ szerencséjére – rövid életű volt.

Asszad, szíriai elnök esetében azonban nagy fába vágta fejszéjét. Nem számolt az arab társadalmon belüli törzsi ellentétekkel, legfőképp azzal nem, hogy a kormányrúd az ország kisebbségben lévő alawita (az iszlám síita ágának egy elhajlása)  törzsének kezében van, akiknek szó szerint létérdeke a hatalom megtartása.

Messianisztikus elhivatottságának lázában sikerült Kadhafit is félreállítani a “demokrácia” útjából – és ezzel biztosítani az Európa felé menekülni szándékozók szabad útját.

Mindezek eredménye: Egyiptomban elképzelhetetlen nyomor, Szíriában hat éve tartó polgárháború, ahol már jó ideje senki nem tudja, hogy ki-kire lő, Líbiában törzsi viszálykodás.

“Demokrácia teremtő” tevékenységének tortáján a hab pedig a mindenféle terrorista mozgalmat támogató Irán elleni szankciók feloldása.

Európa érdeklődését valahogy ezek a történések elkerülték és most csodálkozva (megdöbbenve, dühtől tajtékozva, szánakozva, populista politikát folytatva… ki-ki választhat) konstatálják a szűnni nem akaró tömeg érkezését.

Ez azonban egy más téma, mely annak ellenére, hogy szorosan kapcsolódik jelen íráshoz, – már csak terjedelménél fogva is – külön bejegyzést érdemel.

Végezetül – egy fél mondat erejéig – visszatérve Trump kijelentéséhez: az elhamarkodott ítélkezés helyett nem árt összefüggéseiben nézni a kialakult helyzetet.

12/08/2016

 

A dzsihád már a spájzban van…

És a címben nincs semmi túlzás. Sőt! Túlzás nélkül állítható, hogy a jelenséggel szemben Európa sem védett.

Ahhoz, hogy a nemzetközi dzsihád veszélyét helyén kezeljük, nem árt ismerni céljukat. Ami nem más, mint a  világot átfogó iszlám kalifátus felállítása, amelyhez az út általános háborún (dzsihád)  keresztül vezet a nyugati kultúra ellen. Az ellenség listáján egyaránt szerepelnek a zsidók és a keresztények, akiket “keresztesek”-nek neveznek, de harcolnak a síiták és a mérsékelt szunniták ellen is.

A nemzetközi dzsihád legismertebb szervetete az al-Kaida. Megalapítása óta a szervezet életében fontos szerepet játszik az Izrael elleni harc.

1998-ban Oszama Bin Laden bejelentette a “nemzetközi front a zsidók és keresztesek ellen” megalapítását és felhívott a zsidó és izraeli célpontok elleni merényletekre. A felhívás eredményeként merényletek sorozatát hajtották végre zsidó és izraeli célpontok ellen Kenyában, Tunéziában, Marokkóban és Törökországban. Ezek a merényletek azonban csak másodlagosak voltak. Az al-Kaida célja a világ minden pontján végrehajtandó merényletek kivitelezése volt, amely csúcspontját a szeptember 11-ei terrortámadásban érte el. Ugyanakkor ez a merénylet vezetett végül is a szervezet utáni világméretű hajtóvadászatoz, melynek során 2011 májusában Bin Ladent likvidálták.

Az amerikaiak elsietett kijelentése – miszerint Oszama Bin Ladennel együtt az al-Kaida is likvidálásra került – tévedésnek bizonyult. Az igazság ugyanis az, hogy ma, alig két és fél évvel a likvidálás után, az al-Kaida erősebb, mint valaha. Számos alszervezettel, terroristák tízezreivel rendelkezik, bázisai megtalálhatok a Közel-Keleten és Pakisztánon kívül Délkelet Ázsiában, Afrikában, sőt Európában is.

A nemzetközi dzsihád 50-70  különböző szervezete működik a Közel-Keleten, (ezek közül a legnagyobb a  Jabhat al-Nusra. Harcosainak száma  több tízezerre tehető. Ezen belül csak Szíriában több, mint harmincezren vannak és számuk rohamosan szaporodik.

Terrortevékenységüket igyekeznek vallási törvényekkel alátámasztani. Ebben élen jár Aiman Al-Zavahini Bin Laden helyettese, majd örököse az Al-Kaida élén. Zavahini Bin Ladenétől eltérő, sokkal veszélyesebb stratégiát képvisel. Bin Laden nagyméretű merényleteket tervezett és vitelezett ki, Zavahini négypontos tervet állított fel: Az amerikaiak eltávolítása Irakból (kivitelezve), iszlám kalifátus felállítása minél nagyobb területen, a dzsihád kiterjesztése az Irakot környező államokra, közvetlen összeütközés Izraellel.

Izrael számára a kérdés csak a mikor? A Közel-Kelet történetében először van a nemzetközi dzsihádnak közvetlen érintkezése Izraellel (Szíria, Szináj). Ami veszélyessé teszi a helyzetet az nem csak a földrajzi közelség, hanem a korlátlan mennyiségben rendelkezésükre álló fegyverzet, a harci gyakorlat és a szélsőséges ideológiával párosuló különös kegyetlenség.

https://www.youtube.com/watch?v=TTH3JCrpsgw

A fenti videó egy másik változatát azóta vagy levették, vagy csak az alatta lévő szöveget törölték.  Minden esetre, a történés ugyan az. A filmen valaki a Koránból tart felolvasást a vele szemben bekötött szemmel térdeplő fériaknak. Látható, hogy a felolvasást befejezve, revolvert ránt és egyiket a másik után, közvetlen közelről főbelövi. A kísérő, írott  szövegből megtudható volt, hogy a főbe lőttek a “Sviha”,  az Aszadot támogató, nem hivatalos fegyveres csoport tagjai, a  gyilkos pedig a nemzetközi dzsihádhoz tartozó Jabhat al-Nusra  – Gzőzelem Frontja – nevű szervezet tagja.

Az esemény a kelet-szíriai Dir A-Zorban történt, de a yuotube-on számos hasonlóval  találkozunk, a Közel-Kelet különböző országaiban. Egy másik videón az “iszlám állam Irakban és Al-Samban” (DAAS) szervezet tagjai Aleppó mellett egy frissen legyilkolt szír katona fejét tarják a kezükben (kiejtésükből ítélve nem szírek).

Üzenetük világos: Ez a sors vár rátok is! A “rátok” adott esetben a szíriai kormánykatonák, de, vonatkozik ez a libanoni Hezbollah harcosaira csakúgy, mint a Szinájon szolgálatot teljesítő egyiptomi rendőrökre, vagy az izraeliekre. Vagyis mindenkire, aki nem az ő útjukat járja.

Maradjunk még Szíriánál. Egybehangzó információk szerint 14 ezerre tehető a Csecsniából érkezett terroristák száma, 12 ezren Szaud Arábiából, 11 ezren Irakból segítik a felkelőket. Libanonból 9 ezren Törökországból 5600-an, a Palesztin Hatóság területéről 5 ezren erősítik az Aszad rezsimet megdönteni akaró ellenzéket. Hozzájuk csatlakoztak  Líbiából 4400-an, Tunéziából 4 ezren, Egyiptomból 2600-an, Jordániából 2400-an, Pakisztánból 1900-an, Jemenből 1600-an, Afganisztánból 1200-an,. Az oroszországi  750, a németországi 660, a  franciaországi 450…  fő elenyésző szám.. Eddig 258 orosz halt meg, 56 eltűnt. Németországból 142-en, Franciaországból 107-en vesztették életüket.

Fentiekből is látható, hogy Szíria vonzza messze a legtöbb dzsihád “harcost”,  amelyet egyre több megfigyelő csak új Afganisztánként emleget. A szabadon átjárható iraki határnak köszönhetően a beáramló fegyverutánpótlás mennyisége szinte felmérhetetlen.

A dzsihádisták az ország jelentős részét ellenőrzik. Az olajmezők és a vizierőművek jelentős része ellenőrzésük alatt van. Számos fegyverraktárat és katonai bázist foglaltak el. Az elfoglalt területeken bevezették a saariát (iszlám törvénykezés). Az idegen harcosokhoz sok ezer helybéli csatlakozott, részben az Aszad rezsim iránti gyűlöletből, részben a katasztrofális gazdasági helyzet hatására. Itt kell megjegyezni, hogy a dzsihádista szervezetek csak egy része tartozik az al-Kaidához, más részük ellenzi annak ellenére, hogy ideológiailag egy platformon állnak.

A szervezetek felismerve a szűkös helyzet kínálta lehetőséget,  “szociális” szervezeteket hoztak létre. Támogatják a lakosságot élelmiszerrrel, egészségügyi és oktatási intézmények fenntartásával. Cserébe viszont megkövetelik szélsőséges nézeteik támogatását. Mindehhez az anyagi háttér több forrásból származik: Helyi üzleti tevékenységből, adománygyűjtő szervezetek által az egész világról összegyűjtött pénzből és gazdag családok támogatásából, amelyek támogatják a szélsőséges nézeteket a Perzsa öböl vidékéről, főleg Szaúd Arábiából.

Libanonról elmondható, hogy  a legtöbb Szíriában működő szervezet ott is tevékenykedik. A Hezbollah csatlakozása a szíriai harcokhoz – Teherán egyenes utasítására – talán megmentette az Aszad rezsimet, ugyanakkor a síita szervezetek közvetlen háborúban találták magukat a nemzetközi dzsiháddal úgy Szíriában, mint Libanonban.

Egyiptom esetében elmondható, hogy  a nemzetközi dzsihád harcosai nagyjából tíz évvel ezelőtt érkeztek a Szinájra, kihasználva, hogy a Mubarak rezsim mérsékelt érdeklődést mutatott a terület iránt és azt, hogy Gáza és a Szináj között folyamatos volt az átjárás.

Az első nagyobb szabású terror akciójukat  2004 augusztusában hajtották végre Tababan és Dahavban.  A következőt 2005-ben Sharm El-Sheikben, ami után az egyiptomi biztonsági erők nagyon sok terroristát letartóztattak és bebörtönöztek, akik három évvel ezelőtt , a forradalom során szabadlábra kerültek. Az eredmény azonnali volt.  2011 augusztusa óta gyakorlatilag  folyamatosak a merényletek.

A szináji szervezetek az Al-Kaidához állnak közel éppen ezért Zavahiri tervei szerint működnek, amely szerint először az  Izraelt körülvevő arab országok rendszerét kell megdönteni és utána Izrael ellen fordulni. Ennek köszönhető a pillanatnyilag  viszonylag kevés számú merénylet Izrael ellen. Zavahiri egyébként egyiptomi származású, ezért az Egyiptomban történtek különösen fontosak számára. Fő képviselője a Szinájon nem más, mint testvére, Muhamad – aki a börtönből szökött meg – szorosan együttműködve a szalafista Asus sejkkel.

Az egyiptomi biztonsági erők elleni terrorhullám következtében – amelynek csúcsa 2013 augusztusában 25 rendőr lemészárlása volt – a kormány katonai támadást indított a terrorszervezetek ellen. Izrael hozzájárulásával jelentős katonai erősítést küldött a Szinájra és drasztikusan lépett fel. A terroristákkal együttműködők házát lerombolják. Ez különösen a beduin törzsek körében hatásos, akikből a szervezetek tagjainak többsége kikerül. A december közepi szélsőségesen viharos időjárás után, amely az egész körzetben nagy károkat okozott, katonatisztek keresték fel a törzseket és ruhát, takarót, élelmiszert osztottak. Maga Sziszi is ellátogatott a Szinájra, beszélt a törzsfőnökökkel, utasítást adott részükre pénz és felszerelés juttatására,  hogy ezzel is csökkentse a nemzetközi dzsihád bázisát.

Az al-Kaidának természetesen nem tetszett a kormány és a törzsfők közeledése. Dzsora körzetében egy törzsfőt és fiát – akik segítették a hadsereget – fényes nappal koncoltak fel. Az üzenet világos volt: így jár mindenki, aki együttműködik a kormánnyal.

A gázai övezetben a nemzetközi dzsihád erősödése párhuzamos a Hamasz viszonylagos gyengülésével. Az “arab tavasz” előtt arab fiatalok százai érkeztek az övezetbe a nemzetközi dzsihád ösztönzésére. Az összeütközés elkerülhetetlen volt, amelynek csúcsa 2009-ben rendőrök támadása volt a rafiah-i mecset ellen. A támadásnak 24 polgári áltozata volt, valamint  a mecset igehírdetője Abed al-Latif Musza, aki az al-Kaida vezetőjének számított az övezetben. Az esetet nagyszabású letartóztatások követték, amelynek következtében hosszabb ideig csönd volt. Az utóbbi időben azonban felélénkült az Izrael elleni (és bizonyos mértékben a Hamasz elleni) terror a korlátlanul rendelkezésre álló fegyvereknek és az Irakból és Szíriából érkező pénznek köszönhetően.
Összességében elmondható, hogy a  nemzetközi dzsihád élre törése az “arab tavasz” hozadéka!

A körzet totalitárius rendszereinek  megingása utat nyitott a szélsőséges szervezeteknek. Egyes szervezetek globális célokat, mások helyieket tűztek maguk elé. Ma már nem csak Afganisztán és Irak kényelmes terep az anarchista és dzsihádista fiatalok számára, hanem Szíria, Egyiptom, a Maghreb országok sőt Törökország is. Terroristák ezrei özönlenek ezekbe az országokba, ahol helyi fiatalok újabb  ezrei csatlakoznak hozzájuk részben a szélsőséges ideológia, részben a nyomor és csalódás hatására.

Az amerikaiak iraki kivonulása is jócskán hozzásegített ehhez. Terroristák ezrei találták magukat ellenség nélkül és elkezdték az új terepek keresését. Az az óriási gyakorlat, amit az iraki háború tíz éve alatt szereztek, hozzásegítette őket, hogy az új harci terepeken gyorsan akklimatizálódjanak, új szervezeteket hozzanak létre és “működni” kezdjenek.

A közeli napokban, került fel a Youtube-ra egy videó, melyen 70 levágott fej volt látható. Bár a felvételt szokatlanul gyorsan eltávolították, azok, akiknek ez a feladatuk, mégis láthatták és megérthették belőle, hogy mire lehet számítani a dzsihádtól.

És bár jelen pillanatban sem  Szíria,  sem Libanon nem jelent közvetlen terrorfenyegetést Izrael számára, az izraeli katonai hírszerzés úgy véli, hogy 2014-ben a nemzetközi dzsihád az első öt veszélyforrás egyike. A szervezet folyamatos erősödése, a harcosok nagy száma, valamint a szinte korlátlan mennyiségű fegyverkészletük, illetve motiváltságuk  ezekben az országokban új katonai problémát jelent Izrael számára, amely a biztonsági erők jelentős részét leköti az elkövetkezendő években.

Ezeknek a dzsihádista szervezeteknek ugyanis  nincsenek állandó intézményeik, bázisaik, raktáraik, mint például  a Hamasznak, vagy a Hezbollahnak, így egy terrortámadás esetén nincs mi ellen irányítani a válaszcsapást.

Mivel ezen csoportok soraiba majdnem lehetetlen beférkőzni, ezért a hírszerzési tevékenység egyre inkább az internetre tevődik át, ugyanis a nemzetközi dzsihád jelenléte az internet világában kifejezetten feltűnő. Az interneten keresztül tartanak egymással kapcsolatot, gyűjtenek pénzt, szerveznek be új harcosokat, adnak gyakorlati tanácsokat szervezésben bombakészítésben, harci technikában stb.

A problémát még az is fokozza, hogy a dzsihádot (szent háború) hirdető szervezeteken belül sincs egység. Friss értesülések szerint Szíriában az al-Kaida és az “Iszlám Állam Irakban és Al-Samban” (DAAS) fizikailag is támadják egymást. Az al-Kaida el akarja érni, hogy a DAAS hagyja el Szíriát és térjen vissza Irakba,  hogy a terepen egyeduralkodóvá válhasson. Az ilyen “közjáték” azonban egyedül Aszadnak kedvez, aki ezt ki is használja.

 

2014. február 16.

Egyiptom – USA: A mézeshetek vége…

avagy az oroszok már a spájzban vannak

 

Egyiptom és az USA közötti feszült légkör kezdete Mubarak elmozdításával kezdődött és ez a válság Murszi eltávolítása után különösen elmélyült.

Az USA több ízben is utalt arra, hogy amennyiben nem konszolidálódik a belső helyzet, tovább folytatódnak a  véres tüntetések, úgy beszünteti az ország katonai segélyezését.

Ezt októberben meg is tették, a katonai segély soron következő 260 millió dollárnyi részének befagyasztásával.

Ekkor Egyiptom ideiglenes elnöke, Abdel Fattah A-Sziszi az amerikai politika felett érzett mélységes csalódásának adott hangot: “Mivel többé nem lehet bízni az amerikaikban, a jövőben az oroszokkal fogunk ‘dolgozni’.”

A-Sziszi és Kerry – a “könnyes” búcsú

 

A-Sziszi tábornok ezzel a  nyilatkozatával  magyarázatot ad arra nézve, hogy november 14-én az orosz kül -és hadügyminiszter vezetésével orosz kültöttség látogatott Kairóba.
Ez egyértelmű stratégiai változásra utal 40 évvel az után, hogy Anwar Szadat akkori elnök eltávolította az orosz tanácsadókat.

A bejelentést azonban megelőzte a színfalak mögött létrejött tárgyalások sorozata, hiszen az elmúlt hónapokban az egyiptomi külügyminiszter Nabil Al-Fahni járt Moszkvában és mint utólag kiderült, már akkor folytak az egyeztető megbeszélések.

Szergej Lavrov a régi-új “hódító

 

Jelentések szerint Oroszország 2 milliárd dollár katonai segélyt ad Egyiptomnak a legmodernebb fegyverek vásárlására. (Az éves amerikai katonai segély 1.3 milliárd dollár volt.)
Cserébe Egyiptom az alexandriai kikötőben bázist biztosít az orosz haditengerészet számára.

Mindezek ellenére nagyon nem valószínű, hogy Egyiptom egy az egyben felváltja az USA-t Oroszországgal, egyszerűen csak nagyobb mozgásteret akar magának biztosítani belpolitikájában és a közel-keleti sakktáblán.

Ami ezzel kapcsolatban korántsem a három ország “magánügye”, de nagyon is kihatással van a térség átrendeződésére az az, hogy Obana “sikeres” közel-keleti politikája visszahozta az oroszokat a közel-keleti  térségbe, ahonnan előzőleg már szinte teljesen kiszorultak.

 

2013. november  17.

 

Képek forrása: Google

Izrael – Egyiptom: Mézeshetek?

Az “arab tavasz” (nyár, ősz, tél) kapcsán felmerül a kérdés, hogy az észak-afrikai országokon átívelő forradalmak hoztak-e kézzelfogható eredményt?

Úgy tűnik ugyanis, hogy az érintett országok lakossága nem profitált a diktátorok menesztéséből, viszont mindenütt megfigyelhető a fundamentalista iszlám térnyerése.

Az eltelt időszak még a legdemokratikusabb nézeteket vallóknak is elegendő kellett legyen ahhoz, hogy elfelejtsék a forradalmakat egységesen “éhséglázadás”-nak minősíteni és azt is, hogy a demokrácia exportálható.

 

A helyzet Egyiptomban sem egyértelmű, ezért az izaeli-egyiptomi viszony is számos kérdést vet fel. Murszi elnöknek, aki a Muzulmán Testvérek színeiben indult a választásokon, valamint irodájának semmiféle kapcsolata nincs Izraellel. (Az igazsághoz tartozik, hogy más külföldi országokkal is alig-alig, az elnöki iroda embereinek például egyáltalán nincs kapcsolatuk külföldi diplomatákkal.)

Ugyanakkor a Mubarak utáni Egyiptom hadseregének – élén Abdel Fatah al-Sissy védelmi miniszterrel – és biztonsági szerveinek  Izraellel való együtműködése fokozatosan erősödik.

Ennek oka nagy valószinűséggel abban keresendő, hogy Egyiptom – még ha ideiglenes jelleggel is – belátta, hogy számos stratégiai kérdésben érdekei megegyeznek Izrael érdekeivel. Ennek kézzel fogható jelen, hogy szívós munkával, fokozatosan sikerül visszaszorítaniuk a Gázába irányuló fegyverszállítmányokat úgy, hogy közben a polgári célú cikkek továbbra is zavartalanul áramlanak a térségbe, holott ezzel a Muzulmán Testvérek (Gázában a Hamasz) érdekei sérülnek.

A vízválasztó a “felhőoszlop” hadművelet és a 16 egyiptomi katona életét követelő – Gázából kiinduló – terrortámadás volt.

Ezt követően került sor a fegyvercsempész alagutak nagy részének berobbantására, illetve vízzel való elárasztására.

fegyvercsempész alagút berobbantása

Izraelben tudott, hogy a legutóbbi rakéta támadások mögött nem a Hamasz, hanem a szalafisták állnak úgy Gázában, mint a Szinai félszigeten. A Hamasznak érdeke egy újabb konfliktus  mindenáron való elkerülése, ezért erőteljesen fellép a robbantás előkészítőivel, kivitelezőivel szemben. Legutóbb letartóztattak néhány szalafistát, akiknek a kihallgatásán egyiptomi biztonsági szervek képviselői is részt vettek.

A Szinai félszigeten más a helyzet, miután ezt a területet soha nem tudta az egyiptomi kormány teljesen ellenőrzése alá vonni.

 

Az összképhez hozzá tartozik, hogy egyiptom belső helyzete meglehetően cseppfolyós. A gazdasági helyzet katasztrofális. A lakosság egynegyede él a szegénységi szint alatt. A devizatartalék, amely Mubarak alatt 36 milliárd dollár volt, mára 13 milliárdra apadt. A hivatalos munkanélküliség 13%, de gazdasági elemzők szerint a valóságban megközelíti az 50%-ot. Az egyiptomi font folyamatosan veszít vásárlóerejéből, helyét a mindennapokban egyre inkább a dollár veszi át.

Némi fény az alagútban, hogy Katar 3 milliárd dollárért egyiptomi állampapírokat vásárol, azon az 5 milliárdon felül, amit már eddig adott. (Egy milliárd ajándék, 4 milliárd bankkölcsön.)

Ezen kívül a Nemzetközi Valutaalappal előrehaladott tárgyalások folynak 4.8 milliárdos hitelről.

A gazdasági bajok azonban csak a jéghegy csúcsa. Az egyiptomi társadalom erősen megosztott. Az egyik oldalon állnak a Muzulmán Testvérek és támogatóik, a másik oldalon az összes többi. Az emberek személyes biztonságérzete talán még soha nem volt ilyen alacsony. A rablások és a nemi erőszak a mindennapok tartozéka. ráadásul

vallási téren sincs nyugalom.

A keresztények elleni erőszak és gyilkosság egyáltalán nem ritka. A 8 milliós keresztény közösség úgy érzi, ég lába alatt a talaj. II. Theodoros, kopt pápa, aki eddig mindig kormányhű magatartásáról volt ismert, legutóbb igen éles hangon támadta Murszi elnököt, felelőssé téve a vallási erőszakért.

II. Theodoros nincs egyedül. Az ellenzék (amely többek között a Muzulmán Testvérekben csalódottakat is tartalmazza) hatalmas tömegtüntetéseken követeli Murszi elnök lemondását és új választások kiírását.

Murszi elleni tüntetés Kairóban

 

 

Az egyiptomi közélet egyik legfőbb szereplője – a hadsereg –  azonban tartózkodik a nyílt bírálattól. És ez a hallgatás mindennél jobban aggasztja úgy Murszi elnököt, mint a Muzulmán Testvéreket.

 

Az utóbbi hetekben egyre többször hallani olyan hangokat, amelyek a hadsereg közbeavatkozását sürgetik. Ez annál inkább is elgondolkoztató, mert azok a fiatalok, akik nem is olyan régen a “legfelsőbb katonai tanács” ellen tüntettek és nagy mértékben hozzájárultak távozásához, most tulajdonképpen katonai puccsot követelnek.

Murszi, megválasztása után elnöki vizsgálóbizottságot hozott létre, általa gondosan összeválogatott személyekből, a 2011. januári véres tüntetések kivizsgálására. A bizottság a vizsgálat eredményeit összefoglaló dokumentumot már héhány hónappal ez előtt átadta az elnöknek, aki azonban nem hozta nyilvánosságra. Most azonban valamilyen “véletlen” folytán mégis kiszivárgott. A dokumentum egyértelműen megállapítja a hadsereg felelősségét a véres eseményekben, de úgy tűnik, a kiszivárogtatás a várt hatásnak épp az ellenkezőjét érte el. A közvélemény ugyanis úgy értékeli a dokumentumot, mint Murszi kísérletét a hadsereg lejáratására.

 

A közvélemény szemében a hadsereg mint a tisztakezűség jelképe jelenik meg, Murszi pedig, mint megvesztegetett, aki két ember útmutatásait követi. Az egyik ilyen befolyásos személy Muhammad Badia a Muzulmán Testvérek főtitkára, a másik Khairat El-Shater milliárdos, a párt egyik vezetője. Mindezek után Murszi jónak látta szóvívője útján nyilatkozatot kiadni, amelyben feltétlen támogatásáról biztosította a hadsereget és tisztjeit.

 

Az egyiptomi hadseregről tudni kell, hogy mindig is meghatározó szerepet játszott a gazdasági életben. Számos gyár, szolgáltató üzem képezi tulajdonát.

Erre példa a Kairó központi helyén lévő egyik közösségi- és bevásárló központban üzemelő szupermarket, ahol a teljes személyzet sorkatonákból áll és az árak igen alacsonyak. (A helytől nem messze épülő bevásárló központ építő munkásai is egytől-egyig egyenruhát viselnek.)

Ez a fajta “szociális tevékenység” kísértetiesen emlékeztet arra, ahogy a Muzulmán Testvérek 84 éves működésük során befolyást igyekeztek gyakorolni a lakosságra. Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a hadsereg gazdasági ereje klasszisokkal nagyobb.

 

Mindezek ellenére nem gondolom, hogy Egyiptomban fennáll a katonai puccs veszélye. Ennek oka, hogy a civil lakosság politikai öntudata igen magas, ami nem tűrné a katonai diktatúra korlátait.

Ezzel a hadsereg vezetői is tisztában vannak, ugyanakkor nem tekintik oknak befolyásukról való lemondáshoz.

 

2013. április 29.

 

Képek forrása: Google   

 

Az “arab tavasz” – a “turizmus tele”

Az “arab tavasz”  közel-keleti turizmusra mért  csapásának kézzel fogható bizonyítékát majd a költségvetési mutatók alapján, hozzáértők fogják elemezni.
Annyi azért már bizonyosnak látszik, hogy a “forradalmi” hullámmal hatalomra került iszlamisták negatív hatással vannak az idegenforgalomra.
A turista forgalom érezhető csökkenése már olyan paradicsomian békés helyeket is elért, mint a Maldív-szigetek.

De nézzük először az egyiptomi mutatókat, ahol  az “arab tavasz” előtti turizmus az állami összbevételek 10%-át jelentette. Ahol a  szállodák minden évszakban szinte 100%-os kihasználtsággal üzemeltek, ott ma a foglaltság nem éri el a 8%-ot.

Köszönhető ez annak, hogy számos  ország felhívást intézett polgáraihoz, ne utazzanak Egyiptomba, mert a közbiztonság nem garantált. Ezzel összefüggésben a biztosító társaságok jelentősen emelték a biztosítási díjakat.

Egyiptom azonban nincs egyedül, ez a helyzet majdnem az egész Közel-Keleten.

Samuel Huntington “A civilizációk összecsapása” című könyvében leírja, hogy a szélsőséges iszlám, a sarián alapuló törvénykezés hogyan nyer egyre inkább teret még a liberálisabb felfogásúak körében is.  Példa erre Egyiptom, Líbia, de a jelenség fellelhető Malaysiában és  Indonéziában is.  De a  fundamentalista felfogás a nyugati országok muzulmán  közösségeiben is egyre jobban érezteti hatását.

Az Indiai-óceánban található Maldív-szigetek volt eddig a példa a liberálisabb felfogású iszlámra. A Maldív-szigetek a világ egyik turistaparadicsoma. A felső “ezer”(!)  kedvenc helye, ahol egy lakosztály ára egy napra elérheti a 12.000 dollárt. Az elmúlt évben 850.000 turista járt a szigeteken, ahol 1192 szigetből csak 200 lakott, így a gazdagoknak van hová elvonulni a világ zajától. A turizmus a szigetek legfőbb valutaforrása.

Azonban nem mindenki elégedett a helyzettel. Az iszlamista Igazság Pártja nemrégiben tüntetést szervezett, melyen követeltékannak megakadályozását, hogy az El-Al járatokat indítson a Maldív-szigetekre. A kormány engedett a nyomásnak, sőt más légitársaságoknak is tudomására hozta, hogy amennyiben izraelieket utaztatnak, ők sem repülhetnek többé a szigetekre. Ezen kívül megtiltották a disznóhús és a bor árusítását.

Amíg a Maldív-szigeteken csak korlátokat szabnak a turistáknak, addig Jemenben az életükkel fizetnek. Január 4-én korán reggel álarcosok támadtak Saanában egy szállodára, amely szeszes italokat szolgált ki. A támadók tüzet nyitottak a vendégekre, akik összekötözött lepedőkön igyekeztek menekülni. A lövöldözés után  az álarcosok benzint öntöttek a szőnyegekre és meggyújtották.
Két ember meghalt, huszan megsebesültek.

2012. január 28.

Élet v. halál – szír módra

Egy éves az “arab tavasz” és csak remélni lehet, hogy mindazon politikusok, politikai elemzők, sajtómunkások…, akik az észak-afrikai országokon átfutó forradalmak mibenlétét részben “éhséglázadás”-ként, részben – megelégelve  az évtizedes diktatúrát – egy demokratikus átalakulás kezdeteként értékelték, mára rádöbbentek, hogy tévedtek.
Alapvető tévedésük abból eredeztethető,  hogy a helyzet megítélésekor európai fejjel, a demokrácia európai értelmezéséből indultak ki. Nem vették figyelembe, hogy ami természetes Európában, az az említett térség lakosságának túlnyomó többségénél fogalmi szinten sem értelmezhető. A másik súlyos tévedés, hogy a muzulmán vallás sokrétűségét figyelmen kívül hagyva, az iszlám országokat homogén egységnek tekintették.

Az iszlám országokban történt zavargások blogomban külön kategóriában, “arab tavasz” összefoglaló cím alatt megtalálhatók.

Szíriában a felkelés és  annak véres megtorlása változatlan hevességű. Nem kevesen teszik fel a kézenfekvőnek tűnő kérdést: Ha a tunéziai és az egyiptomi diktátort néhány hét alatt sikerült megbuktatni, hogyan lehetséges, hogy Asszad a mai napig hatalmon van?

Ezt a kérdést tette fel nemrég egy jordániai szerző is a szaudi “a-Srak el-Awast” magazinban.

A választ szerző maga adja meg: “A döntő különbség az említett országok és Szíria között abban áll, hogy a szír hadsereg tisztikarában nagy számban találhatók  az alauita kisebbségből származó tisztek, akik ugyan abból  a  kisebbségből származnak, amelyhez az Asszad család is tartozik. Nyilvánvaló, hogy ezek a tisztek tudják, hogy nem csak Asszad, hanem a saját túlélésükért is harcolnak. Vagyis a tét : Élet vagy  halál!

Kik az alauiták és miért érzik, hogy a jövőjük veszélyben van?

Az alauita kisebbség a szíriai lakosság 12%-át alkotja, szemben a 75%-nyi szunnitával. Az alauiták vallási felfogásában a fő helyet Ali, az iszlám negyedik prófétája foglalja el. Vannak, akik azt állítják, hogy az iszlám egy legitim ágáról van szó, azonban az alauitáknak van egy szent könyvük a Koránon kívül, amit az iszlám egyetlen ága sem fogad el.
Az alauiták hite a Mohammed, Ali, Szuliman el-Parisi hármas istenkép imádatán alapszik. (Szuliman el-Parisi iszlám hitre tért keresztény volt, aki Medinában ismerte meg Mohammedet.)

Az 1970-es éveken a libanoni siita vallási vezető, Musza Szador imám elismerte őket, mint muszlemeket, de a szunniták a régebbi évszázadokban is hitetleneknek  tartották őket.

Amikor az ottomán  birodalmat a francia mandátum váltotta fel, az alauiták nagy esélyt kaptak helyzetük javítására. Mivel az alauiták támogatták a mandátumot, ezért  mint “megbízhatók”-at  besorozták őket a szír hadseregbe más kisebbségekkel (pl. drúzok) együtt.
Szíria függetlenné válásakor az alauiták nagy számban csatlakoztak a hadsereghez.

Az elmúlt 30 évben Szaud-Arábia intenzíven dolgozott a vahhabita iszlám elterjesztésén a szunniták körében, felhasználva erre a Muzulmán Testvérek hálózatát. A szalafik ennek köszönhetik erejük növekedését. (A szalafik az  alauiták legfőbb ellenségei.)

A vahhabizmus az iszlám egyik irányzata. A mozgalom az iszlám szigorú hanbalita jogi irányzatából (madzhab) nőtte ki magát a 18. században. Fő gondolatmenete az iszlám eszméinek megtisztítása a vallásra rárakódott idegen elemektől és ezzel a Korán eredeti tanainak feltétlen és következetes érvényesítése.
A vahhabita vezetők az alauita vallást az iszlámtól való eltévelyedésnek tartják.  Szaud-Arábia főmuftija, Even Baaz sejk a ‘90-es években kijelentette, hogy Szíriában a Baath-párt, vagyis a “sátán pártja” uralkodik.

A szélsőséges iszlám mozgalmak erősödése csak növelte a távolságot a szunniták és az alauiták között.
Az a tény, hogy Szíria bázisa volt az iszlám önkénteseknek, akik Irakban kívántak az amerikaiak ellen harcolni, oda vezetett, hogy ezek egy része Szíriában maradt.
Nemrégiben Juszuf Kardaui, a Muzulmán Testvérek szellemi vezetője kijelentette, hogy Asszad kormánya a “hitetlenek uralma”. Aderan el-Arur szíriai szunnita vezető   júniusban a szaudi televízióban a következőket  mondta az alauitákkal kapcslatban: “Allah nevében fogadom, hogy levágjuk őket, mint a csirkéket és húsukat a kutyáknak vetjük.”

Mindezek fényében talán érthető, hogy a hadsereg többségét kitevő  alauita tisztek és katonák  nem csak a rendszer fennmaradásáért harcolnak mindenáron, de egyben puszta életükért is. Még akkor is, ha ez a “mindenáron” tömeggyilkosságokhoz vezet.

2012. január 21.

Quo vadis Egyiptom 2.

A témához kapcsolódó összes előzmény itt.

***

Irán, Törökország, a gázai övezet, Tunézia, Marokkó, Líbia és most EGYIPTOM – ahol az iszlamista gátszakadás egyre terjed és egyre több kérdést vet fel.

A koldus szegény, munkanélküli, elnyomott népek, amelyek a poklok poklát járták meg a kegyetlen diktátorok alatt, most lázadnak, leveretnek, megsebesülnek, véreznek, de újra feltápászkodnak és folytatják – a súlyos véráldozat ellenére – útjukat a zöld fénnyel felkelő Nap felé. A zöld Nap felé, mely számukra az egyetlen utat jelöli a keserű valóságból az édenkert felé. Az édenkert felé, ahol nincs szegénység, nincs semmiben hiány, nincs fájdalom, nincsenek korlátozások és nincsenek rabok.

Egyiptom önálló, modern útját több, mint kétszáz évvel ezelőtt kezdte. Ezt az utat a stabilitásra, a józan ész uralmára való törekvés jellemezte az érzelmek felett. Ahogy haladt előre az időben, Egyiptom úgy került egyre messzebb ezektől a céloktól.
A huszadik század ’20-as, ‘30-as és ‘40-es éveiben egészen 1952. július 23-ig Egyiptomnak pezsgő kulturális élete volt. Híres könyvszalonok, számtalan nagyon aktív társadalmi szerveződés, színház és opera jellemezte. A nők fedetlen fővel jártak, köszönhetően a feminista mozgalomnak, mely  Egyiptomban a ‘20-as években kezdődött.
A kairói operaház a 19. század közepén nyílt meg, ahol – a saria dacára –  szép számmal voltak nők is a nézők között. Az európai kultúra erősen vonzotta az egyiptomi elitet. Ekkoriban az egyiptomi filmgyártás fő témája a szerelmi háromszög volt. Nem kevés egyiptomi tartotta magát európainak, a görögök és rómaiak leszármazottjának. A 19. század közepén a fáraósírok felfedezésével feltárult a gazdag “fáraói” múlt. Sok egyiptomi – főleg a koptok –  e nép és kultúra örökösének tekintették magukat. (A koptok esetében ez feltehetően igaz is.)

Ugyanakkor az iszlám szerint a “fáraó” a hitetlenség és az iszlám elleni háború jelképe.
Ezen “iszlám ellenes” törekvések ellensúlyozására alapította 1928-ban Hasszan el-Bna a Muzulmán Testvéreket, akiket nagyon aggasztott a nyugati kultúra térhódítása az iszlám hagyományokkal szemben. Ezért három pontból álló programot alkottak.

1. Az idegen megszállás felszámolása.
2. Az egyiptomi társadalom megtisztítása az idegen kultúra hatásától.
3. A saria bevezetése.

Ez a program a mai napig változatlanul életben van.

1952 júliusában Egyiptomban a hadsereg vette át a hatalmat. A hatalom ideológiai alátámasztására kitalálták az “arab szocializmus”-t,     amely szintén nehezen egyeztethető össze az iszlám felfogással. Így szinte természetes volt az összeütközés a Muzulmán Testvérekkel, melynek nem egy vezetőjét kivégezték. Legfőb ideológusukat, Szid Katevet 1966-ban felakasztották, mert kijelentette, hogy az állam vezetése nem felel meg a sariának és dzsihádot (szent háború) hírdetett ellene.
Sokan Egyiptomban, a hatnapos háborúban elszenvedett vereségben az ég büntetését láták Katev kivégzése miatt.

Miután az alkotmány megtiltotta  a  vallásos pártok alapítását, a Muzulmán Testvérek a társadalmi tevékenység felé fordultak. Elsősorban a legszegényebbeket (az ő számuk Egyiptomban mindig is óriási volt) segítették napi gondjaik megoldásában. Egyiptomban sok millióan laknak bádogvárosokban – víz, villany és élelmiszer ellátás nélkül. A Muzulmán Testvérek bár csak alapszinten, de többnyire gondoskodtak a hiány pótlásáról, sőt gondoskodtak orvosi ellátásról és oktatásról is.
Ha valamelyik viskó összedőlt, (márpedig ez elég gyakran előfordul) mindig a Muzulmán Testvérek érkeztek elsőnek segíteni.

Most, hogy a törvény lehetővé teszi a pártalapítást, a Muzulmán Testvérek learatják a sokéves társadalmi tevékenységük gyümölcsét. Hozzá kell még tenni azt is, hogy azok a szegény tömegek, akikről beszélünk, mindig is vallásosak voltak. Az utcán imádkoztak, ha nem volt máshol lehetőség, elmentek a mekkai zarándoklatokra, bár ez iszonyú anyagi megterhelést jelentett számukra.

A parlamenti választások első fordulójában a Muzulmán Testvérek 37%-ot, a második fordulóban 40%-ot tudhatnak magukének. Ugyanakkor nagy meglepetés volt mindenki számára, hogy a szélsőséges szalafik az első fordulóban 24,4%-ot, a másodikban 35%-ot  kaptak. (A szalaf szó az “a-szluf a-Calah” rövidítése, jelentése: “A múlt emberei, a jók és igazak”.

Amíg a Muzulmán Testvérek a 7. században keletkezett muzulmán vallást megkísérlik a 21. századhoz igazítani, addig a szalafik pont fodítva,  a 21. századot akarják minden erővel visszarángatni a 7.
századba.

A két párt együttesen elért eredménye bőségesen elegendő lenne egy stabil kormány kialakításához, de a dolog nem ennyire egyszerű. A probléma a pártok világlátásbeli különbözőségéből ered.
Nagy különbség van köztük a vallástalanokhoz és a koptokhoz való viszonyulásban, a nők társadalmi szerepének, a hírközlés, az oktatási intézmények megítélésében. A nemek elkülönítésének kérdésében már az első összeütközésük is megvolt.

Ovad el-Manam Shot a szalafik egyik vezetője kijelentette, hogy az állam törvénye a saria lesz és ez fogja meghatározni az összes állampolgári jogokat. (Ez azt jelenti, hogy a kopt keresztények automatikusan elvesztik ezeket a jogokat.)
Hazom Abu Iszmail – aki a párt elnökjelöltje – kijelentette, hogy amennyiben megválasztják, megtiltja a bor árusítását és azt, hogy a nők és férfiak közös munkahelyen dolgozzanak. Véleménye szerint ideje kötelezővé tenni, hogy a nők csak fedett fővel járhassanak.
A Muzulmán Testvérek mindezek teljesítése esetén  tartanak a nyugati világ reakciójától, ezért minél szélesebb koalíciót szeretnének, hogy azzal a szalafik súlyát csökkentsék.

A januári tüntetésekben a Muzulmán Testvérek és a szalafik nem vettek részt, a háttérben várták az események alakulását.
Amikor megnyílt a pártalapítás lehetősége és kitűzték a választásokat, a Muzulmán Testvérek készen álltak. Ismert és népszerű jelölteket állítottak, hatékony és költséges választási kampányt folytattak. Gondoskodtak az emberek (köztük betegek és rokkantak) választási helységekhez való szállításáról.
Ez a gyors és hatékony szervezés elsősorban a sokéves társadalmi tevékenységnek volt köszönhető.

A “tragikus” vesztesek azok a nem vallásos rétegek, akik tulajdonképpen megbuktatták Mubarakot, akik már sok éve próbálták Egyiptomot a modern világ felé terelni, akik a Tahrir téren táboroztak és összecsaptak a biztonsági erőkkel – ahelyett, hogy pátot alapítottak volna programmal, tervekkel. Ők azonban olyan elitista szervezeteket alapítottak, amelyek képtelenek kapcsolatot tremteni a tömegekkel. Ennek köszönhető, hogy az összes nem vallásos pártok együtt a szavazatok alig egyharmadát szerezték meg.

A legkényesebb kérdés talán a hadsereg helyzete, ugyanis ők egyúttal gadasági impérium is vállalatokkal, gyárakkal, bevásárló központokkal, pénzintézetekkel és telekberuházásokkal. Természetesen hallani sem akarnak arról, hogy mindezt politikusoknak rendeljék alá, holott mindezeken a tulajdonokon felül “természetesen” még a költségvetésből is részesülnek.

Ez a körülmény jelentős feszültség forrás lehet a hadsereg és a vallásos pártok között, ami ara is figyelmeztet, hogy a pártoknak nem lesz könnyű a kapott mandátumnak megfelelni.

2012. január 1.

Kadhafi az “előétel”

Úgy tűnik, hogy Kadhafi halálával megszűnt, de legalábbis lanyhult a nemzetközi sajtó érdeklődése a líbiai eseményeket illetően.
Pedig azok, akik a történéseket kicsit is követik, ma is érdekes fejleményekre bukkanhatnak. Olyanokra, melyekről a harcok idején nem is hallottak.

Az Arab Liga legutóbbi ülésén Katar volt a Szíria elszigetelésére vonatkozó javaslatok élharcosa.
Napjainkban egyre világosabbá válik, hogy ez tevékenységének csak a nyilvános  része, hiszen mind több információ erősíti, hogy Katar e mellett több, titkos tevékenységet is folytat Szíria ellen. Ennek keretében fegyvereket és harcosokat szállít Líbiából a szír rezsim ellenzékének.

Úgy tűnik, hogy esetében igaz az a közmondás, hogy “evés közben jön meg az étvágy”,  amit a katari emír, Hamad ben Halifa a-Taanit sejk esetében úgy   lehetne világosan megfogalmazni, hogy  a líbiai “előétel” után a “fő fogás”, Szíria következik.

Valamivel több, mint egy hónapja a líbiai Nemzeti Tanács elnöke, Musztafa Hasszán Dzsilili fogadta a katari vezérkari főnököt, Hamad ben Ali ben Akát.  A vezérkari főnök a “Líbia Kadhafi után” címet viselő tanácskozáson vett részt. Itt beszélt először arról, hogy katari katonai egységek – a NATO-val egyeztetve –  mint logisztikai irányítók vettek részt a harcokban. A vezérkari főnök hozzátete: ”Részt vetünk a harcokban a felkelők soraiban. Több száz katonánk található az ország minden részében. A kiképzés és a tervezés a mi feladatunk volt.”
Ez azonban a tényeknek csak egyik része.

Katar légi úton óriási mennyiségű fegyvert szállított Líbiába a NATO tudtával és beleegyezésével. A háború vége felé katari különleges egységek vettek részt Tripoliban Kadhafi főhadiszállásának elfoglalásában. A katari katonai jelenlét a háború befejeztével tovább növekedett, mivel Katar vállalkozott az új líbiai hadsereg felállítására és kiképzésére. Ehhez azonban a számtalan fegyveres csoportot előbb integrálni kell, valamint az óriási mennyiségű fegyvert be kell gyűjteni. Tudni kell, hogy a fegyverek többsége dzsihádista csoportok kezébe került, akik mindig is a katari emír ideológiai és morális támogatását élvezték.

Felmerül a kérdés, hogy Katar hogyan oldja meg ezt a problémát?  A válasz: Nagyon egyszerűen. Összegyűjtik a fegyvereket és a dzsihádista harcosokat, majd átszállítják őket Szíriába! Okos és takarékos megoldás!!!

A líbiai “Che Guevara” színre lép!

Nem más ő, mint Ovad el-Hakim Blahadzs, aki a legnagyobb líbiai iszlamista fegyveres csoport feje. Az USA és Nagy Britannia körözi az El-Kaidához köthető kapcsolata miatt. Blahadzs a Tripoliban folyó harcokat vezette és a háború befejeztével azt remélte, hogy kinevezik hadügyminiszternek. Ehelyett azt kellett tapasztalnia, hogy a líbiai Nemzeti Tanács nyugati nyomásra teljesen elszigeteli.

Szeptember 11-én Blahadzs váratlanul megjelent a líbiai Nemzeti Tanács ülésén a katari vezérkari főnök társaságában, aminél világosabban nem lehetett volna a Nemzeti Tanács értésére juttatni, hogy a fő patrónus Blahadzs támogatója.

Az eset óta eltelt három hónap. A “problémás” Blahadzs ez alatt egy “ideális” feladatot kapott: Ő irányítja azt a projektet, amely a fegyverek és a harcosok összegyűjtésével és Szíriába történő átszállításával foglalkozik.
Nagyjából két héttel ezelőtt, Törökországban  titkos tárgyalásokat folytatott szíriai ellenzéki csoportokkal. Valószínű, hogy erről a találkozóról a világ semmit nem tudott volna, ha útban a találkozóra nem tartóztatják le Blahadzs-t még a Zintan repülőtéren. Birtokában hamis útlevelet és óriási mennyiségű készpénzt találtak. (A repülőtér egy rivális milícia ellenőrzése alatt áll és ők még frissiben gondoskodtak arról, hogy az eset napvilágot lásson.)

Végül is Dzsilili a Nemzeti Tanács elnökének személyes közbenjárására szabadult.
“Világos, hogy közbenjárt”-  fejtegette egy helyi újságíró. Dzsililinek úgy hiányzik Blahadzs, mint “lyuk a fejben”.
Legjobb megbízni valami nagyszabású, romantikus feladattal, ami minél hosszabb időre távol tartja a líbiai belpolitikától.  Végül is Blahadzs több száz kilométerre található Líbiától a török-szír határon többszáz harcosa társaságában. Eközben gondoskodik az összegyűjtött fegyverek átszállításáról is, aminek hasznából szép összeg “csöpög” a zsebébe is.

Damaszkuszban aggodalommal szemlélik a katari-török-szíriai szövetséget.

Általános vélemény szerint a líbiai önkéntesek nem csak múló epizód. Nyugati beavatkozás hiányában a szír “szabad tisztek hadserege” és a líbiai önkéntesek szövetsége (esetleg a török IHH közreműködésével) újabb iszlamista győzelmet eredményezhet.

 

2011. december 24.

Forradalom zsákutcában

Október 9-én Kairóban 24 kopt keresztény halt meg és több százan megsebesültek, amikor egy dél-egyiptomi templom felégetése miatt tüntettek.
A hatóságok  még a napokban is vizsgálják, hogy ki lőtt? A biztonsági erők, vagy a szélsőséges iszlám emberei, akik meg kívánják tisztítani Egyiptomot a “hitetlenek”-től.
Egyiptom lakosságának 6%-a kopt, mégis ők azok, akik eddig a legmagasabb árat fizették az “arab tavasz” Egyiptomon végigsöprő hullámában. Különösen érvényes ez a déli városokra, ahol a gazdasági és társadalmi helyzet lényegesen rosszabb, mint pl. a fővárosban.
Összességében elmondható, hogy a kopt keresztények viselik a bűnbak szerepét, aminek következtében mindennaposak a sérelmükre elkövetett gyilkosságok, rablás és nemi erőszak. Mindennek a rendőrség általában néma szemlélője.

Tudni kell, hogy a koptok a leggyengébb népcsoport Egyiptomban és a muzulmán lakosság gyakorlatilag rajtuk vezeti le csalódottságát azért, hogy a forradalom következtében nemhogy javult volna a helyzetük. Sőt! Ellenkezőleg!

Mubarak a maga idejében igyekezett úgy-ahogy kordában tartani a kopt ellenes indulatokat. Most azonban, hogy a mecsetek hitszónokai szabadon prédikálhatnak, (ma egyértelműen ők az utca hangulatának meghatározói) megállás nélkül uszítanak a koptok ellen. Egyetlen beszédükből sem hiányzik a megállapítás, miszerint mindenért a keresztények a felelősek. (Él az országban néhány tízezer katolikus is.)
Ami feltűnő, hogy a nyugati keresztény világ egy árva szó nélkül átsiklik az események felett.

Az “arabok hangja Kairóból” nevű rádióállmást az ‘50-es években alapították azzal a céllal, hogy Nasszer szócsöve legyen az arab világ felé. Az arab népeket buzdították felkelésre a helyi “diktátorok”, – a szaudi, a jordán, a marokkói király – valamint a franciák ellen Algériában, a cionisták ellen Izraelben.
Ez az adó ma is működik és olyan erővel sugároz, hogy Izrael egész területén jól fogható. Ma – kihasználva a hirtelen jött szólásszabadságot – mindenről beszélnek, de elsősorban a legfelsőbb katonai tanács lakosságot megcélzó szócsöveként funkcionálnak.
Néhány hete van egy állandó műsoruk, melynek keretében az utca emberét szólaltatják meg. Arról kérdezik, hogy mennyire optimista Egyiptom jövőjét illetően?
Kétféle választ lehet hallani: “Optimista” v. “nagyon optimista”.

Néhány ilyen válasz hallatán az ember óhatatlanul  elgondolkozik azon, hogy  hát senki nincs tisztában a valós gazdasági és társadalmi helyzettel?
Jobban belegondolva azonban kitűnik a szándék – optimista hangulatot sugározva megnyugtatni az embereket, hogy a hajó jó irányba halad.

Több, mint nyolc hónappal ezelőtt kezdődött a forradalom Egyiptomban, ami a korrupt Mubarak rendszer bukásával számos – demokráciára, az emberi jogokra, a poltikai és gazdasági függetlenségre vonatkozó –  reményt hozott a polgároknak. A forradalomban az “új kor hajnalát” látták.
A remény egyik legnagyobb forrása az volt, ahogy a hadsereg a forradalom három hete alatt a tüntetőkkel szemben viselkedett. Nem lőttek, nem léptek fel erőszakkal…

Mubarak bukása után a hadsereg vette át a hatalmat és fél évre hatályon kívül helyezte az alkotmányt. Mindezt a nép legteljesebb támogatásával, hiszen minden egyiptomi tudta, hogy a hadsereg az egyetlen szervezett erő, ami a társadalmi-gazdasági zűrzavaron úrrá tud lenni. Tantaui többször hangsúlyozta, hogy ő nem Mubarkot váltja fel, hanem az állam stabilitását akarja megőrizni és rendezetten akarja átadni a hatalmat a demokratikus választás győztesének.
Mindenki hitt neki és hitt benne.

A helyzet azonban azóta sokat változott. Vég nélküli vita folyik a sorrendiségről – először alkotmányt változtatni és az új alkotmány alapján kiírni a választásokat, vagy először megválasztani a parlamentet és majd az változtatja meg az alkotányt? Komoly vita folyik az iszlám társadalomban és az állami életben betöltött szerepéről. A saria legyen-e az alkotmány alapja? Milyen legyen a koptok alkotányban rögzített szerepe? (Amennyiben a saria lenne az alkotmány alapja, a koptok eleve nem lehetnek egyenrangú állampolgárok!)
Ez a vita különös fényt kaphat a tunéziai választások tükrében, ahol az iszlamista párt szerzett többséget  egy olyan országban, melyben a modern időkben az iszlamizmusnak nem volt hagyománya. ez a párt a választási kampányban a saria alapján álló demokratikus államot ígért. Akárhonnan nézem, ez az igazi fából vaskarika!

Az Izraellel kötött béke is komoly vitákat generál. Az egyiptomiak többsége szemében nem legitim, mivel a saria alapján nem elfogadható, hogy az alacsonyabb kasztba tartozó zsidóknak önálló államuk legyen. A terület a Jordán folyó  és a tenger között szent iszlám föld, amely a világ összes muszlemjének tulajdona. Más oldalról viszont Egyiptomnak, mint államnak a nemzetközi kötelezettségeket be kell tartania, különben a külföldi befektetők és a segélyek elmaradhatnak.

A kérdés, ami szintén komoly viták tárgya, a válsztások időpontja. Az eredeti változat szerint a választásoknak fél évvel az alkotmány hatályon kívül helyezése után (azaz augusztusban) kellett volna lezajlania. Ezt novemberre halasztották, azután februárra, de senki sem biztos abban, hogy ez az utolsó halasztás.
Másik probléma az elnök és a parlament hatáskörének kérdése. Az egyik oldalon áll a keserű tapasztalat, az 1952-es forradalom óta regnáló elnökökkel, a másik oldalon a félelem, hogy a parlamenti pártok a nép érdeke elé helyezik a pártérdeket.
Vita tárgya az alkotmányt előkészítő bizottság összetétele is. Az iszlamista pártok egyáltalán nem akarnak bizottságot, amit azzal magyaráznak, hogy a saria törvénye maga az alkotmány. A baloldali és liberális pártok ragaszkodnak a bizottsághoz, de ha fele-fele arányban osztják el a képviseletet, az alkotmányelőkészítő bizottság nagy valószínűséggel döntésképtelen lesz.

Egyiptomban 52 vallásos politikai szervezet működik. Közülük több az utóbbi időben párttá szerveződött. Az egyik párt pl. az “al-Dzsama al-Iszlam” felelős Szadat meggyilkolásáért, a másik, a “ha -Dzsihád”, melynek az élén az az  el-Zavahi állt, aki megszökött Egyiptomból és bin-Laden helyettese (talán örököse) lett. Ezeknek a pártoknak a müködését abban a reményben engedték, hogy így talán a “ládafiában” őrzött fegyver továbbra is ott marad.

Nagyon fontos kérdés, hogy a hihetetlen számú párt választáson való indulása esetén nem aprózódnak-e szét úgy a mandátumok, hogy végül nem sikerül stabil krmányt alakítani. (Irakban jelenleg ez a helyzet.)
Kevés túlzással azt lehet mondani, hogy minden sejk vallásos pártot, minden intellektüell  liberális pártot alapított. A félelem oka valós – az instabilitás a terror feléledéséhez vezet.
Az utóbbi időben néhány értelmiségi annak a véleményének adott hangot, hogy a káosz elkerülésére a legjobb megoldás, ha a hatalom a hadsereg kezében marad. Ez azonban az utca embere számára teljesen elfogadhatatlan.

Végezetül, de nem utolsó sorban, szólni kell a szuperszonikus sebességgel romló gazdasági helyzetről. A turizmus szinte teljesen megszűnt, a külföldi befektetés a 2010-es évinek a tíz százalákára csökkent. A munkanélküliség jelenleg 50%-os, az államadósság 1000(ezer) milliárd dollár.

Az egyiptomi kisembert ma már egyre kevésbé foglalkoztatja a forradalom jövője, ami érthető, hiszen legfőbb gondja, hogy mit adjon enni a családjának.
Ezt figyelembe véve, nem elképzelhetetlen, hogy Egyiptomban a közeljövőben újabb lázadással kell szembenéznie, ami már valójában éhséglázadás lesz!

 

2011. október 29.

Izraeli-palesztin béke és a nagyvilág

Nem egészen egy éve, hogy  a felújított izraeli-palesztin “béketárgyalások” összegzésébe kezdtem, de  már akkor  tudvalevő volt, hogy a téma sokaknak és sokáig kínál elfoglaltságot.
Az eltelt időszakban különféle tudósítások, elemzések láttak napvilágot, melyek részben a hamvába holt párbeszéddel, a további kilátásokkal foglalkoztak. Amerika után újabb és újabb önjelölt államfő érezte úgy, hogy nála a bölcsek köve, ami az egyedüli biztosítéka az izraeli-palesztin békének.
Régebbi olvasóimat nem akarom untatni a téma újbóli részletezésével, ugyanakkor nagyképűség lenne feltételezni, hogy írásaim széles körben ismertek, áthidaló megoldásként a poszt végén felsorolom az e témában írt eddigi bejegyzéseimre mutató linkeket.

Hogy a téma ismét az érdeklődés középpontjába került, annak egyik oka, hogy alig két hónap választ el minket attól, hogy az ENSZ elismerje a független palesztin állam kikiáltását, a másik pedig az USA elnökének a békefolyamatban betöltött szerepe.
Az utóbbi időben egyre több olyan  közvélemény kutatásra alapozott elemzés látott napvilágot, mely Obama népszerűségi mutatóit ismerteti. Ezek közül az Amerikai Arab Intézet egyik kutatója, James Zogby írása keltette fel figyelmemet, melynek témája az amerikai-arab viszony megromlása. Zogby úgy látja, hogy Amerika az idén tavasszal kirobbant és a közbeszédben  “arab tavasz” néven ismertté vált felkelés-sorozat kapcsán elvesztette az arabokat. Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy az USA és az arab világ kapcsolatának megromlását két részre kell bontani és a tisztán látás érdekében  külön kell kezelni az össz-arab álláspontot a palesztin véleménytől. Szerinte erősen  torzítaná a felmérés eredményét, ha egy évtizedek óta megszállás alatt élő etnikum és az általános arab vélemény keveredne.
Ezzel a megállapítással csak akkor tudok egyet érteni, ha azt is hozzátesszük, attól függ, honnan nézzük.
Ha ugyanis az USA szemszögéből, akkor a nagy számok törvénye alapján nyilvánvaló, hogy a palesztin vélemény csepp a tengerben. Ha ugyan ezt izraeli oldalról vizsgáljuk, akkor azt kell mondjam, hogy nekünk elsősorban a palesztin “hangokra” kell figyelnünk és csak másodsorban az össz-arab véleményre.
A téma bonyolultságára jellemző, hogy még ez a megállapítás sem fedi teljesen a valóságot, ugyanis a palesztin fél minden megnyilatkozását –  különös tekintettel, ha abból Izraelnek nem kára származik – megkérdőjelezi, felülbírálja az Arab Liga és a mindenkori palesztin vezetés a legegyszerűbb kérdésre is csak előzetes egyeztetés után adja meg válaszát. Éppen ezért nem ritka,  hogy egy már eldöntöttnek vélt kérdés újból terítékre kerül és a megoldásra az eredetivel homlokegyenest más reakció érkezik.
Tovább bonyolítja az érthetőséget, hogy a palesztin vélemény sem homogén, nagyban függ attól, hogy a megkérdezett gázai vagy területi illetőségű, hogy a PFSZ v. a Hamasz választó táborába tartozik-e.? (Iskolai végzettség és munkahely ebben nem játszik szerepet.)

Mint ahogy az arab-palesztin véleményt sem lehet teljesen elválasztani egymástól, úgy azt sem lehet egyérteműen kijelenteni, hogy csak Obama  veszített volna népszerűségéből muzulmán körökben.
Talán az lenne a valósághoz legközelebb álló megállapítás, ha úgy fogalmaznánk, hogy Obama veszített a legtöbbet, de Európa azon tagállamainak népszerűsége is csökkenőben, melyek a tárgyalások felújítását szorgalmazzák a palesztin állam egyoldalú kikiáltásával szemben. Arra most nem térnék ki részletesen, hogy az egész ENSZ ceremónia semmiféle gyakorlati értékkel nem bír a leendő palesztin államra, arra sem, hogy tulajdonképpen Mahmud Abbasz saját csapdájának  foglya, amiből egyszerűen csak az ENSZ hátán tud kimászni. (Ennek részletezésére később visszatérek.)  A palesztin belső konfliktus, az, hogy a Hamasz eleve ügyük elárulójának tekintette Abbaszt, amiért az egyáltalán asztalhoz ült az izraeliekkel, mindenképpen megingatta pozíciójában. Abban a pozícióban, amit tulajdonképpen jogtalanul bitorol, hiszen már rég lejárt a mandátuma és csak azért nem írt ki eddig új választásokat, mert tudta, hogy elveszítené. De számára ez lenne a kisebb veszteség. Ha viszont továbbra is tárgyalásokba bocsátkozik az izraeli féllel, személyes biztonsága sem garantálható. Ez az alapvető oka lavírozásának, a sebtében aláírt Fatah-Hamasz paktumnak. Számára még mindig jobb a bukott vezetői státusz, mint a palesztin néptől mindenképpen kijáró áruló cím elnyerése.
Az, hogy a palesztinoknak mennyire nem áll szándékukban a békekötés, az alábbiakból remélhetőleg kiviláglik, mint ahogy végső és ma már nem is titkolt céljuk – Izrael megszüntetése, a teljes Palesztin föld zsidómentes övezetté nyilvánítása.

Vegyük sorra, nézzük lépésről-lépésre Obama elnök szerepét a közel-keleti konfliktus – ami koránt sem kizárólag az izraeli-palesztin konfliktust foglalja magába – kezelésében , melyben véleményem szerint több, súlyos hibát is elkövetett. Reményeim szerint az alábbiak ismeretében  világos kép alakul ki arról, vajon miért is a szakadás az arabok és Obama között.

Az USA elnöki székének várományosa a választásokat megelőző szavazatgyűjtő körútja során potenciális zsidó szavazóin keresztül biztosította Izraelt Jeruzsálem oszthatatlanságáról, Izrael fővárosaként.
Ugyanakkor megválasztása utáni első körútja a Közel-Kelet arab országaiba vezetett. (Izraelbe azóta sem látogatott el! – arab szimpátia fokozódik) Hatásos beszédet tartott a demokráciáról – olyan közegben, ahol a népesség döntő részének szótárában a demokrácia még fogalmi szinten sem szerepel. Nyitást ígért az arab országok felé. Kairói beszédében békejobbját nyújtotta a muzulmán világnak (fricska Bush-nak) és államot ígért  a palesztinoknak. Figyelem: Jeruzsálem fővárossal! (palesztin szimpátia az egekben)

A nyilatkozat hatása nem maradt el, elhangzását követő napok jellemzője, hogy palesztin csoportok jelentek meg az izraeli települések bejáratánál és kérdésre elmondták jövetelük célját. Felmérni a település állapotát és elosztani a zsidó házakat!

Közben Obama visszatért az Egyesült Államokba és a palesztinoknak azt kellett tapasztalniuk, hogy Izrael tovább él, ráadásul Amerika a tárgyalások felújítását szorgalmazza. (szimpátia csökkentőben, első repedés a barátságon)

A palesztin fél, élén Mahmud Abbasz-szal , nem tétlenkedik. Nem csak a világhálót, az USA-t is ostromolja olyan fotókkal alátámasztott híresztelésekkel, hogy a békekötés ill. a tárgyalások akadályát kizárólag a területeken folyó építkezés akadályozza. Közben némi történelem hamisítást is megenged magának a palesztin nép eredetére és a zsidók e területen való jogosulatlanságára vonatkozóan.  
Izrael – amerikai nyomásra – 10 hónapra felfüggeszti az építkezéseket, de a palesztin fél változatlanul nem ül le a tárgyalóasztalhoz. Két (2!) héttel a moratórium lejárta előtt – palesztin nyomásra – Obama az építkezések további felfüggesztését akarja Izraelre kényszeríteni, amit el is ér 3 hónapos időtartamra. (szimpátia emelkedőben)
A palesztin fél elindul a tárgyalások ünnepélyes megnyitójára, de mielőtt gépre szállna, még nyilatkozik: “Az első lépés Ciszjordánia, utána egész Izrael következik:” Ez a kijelentés elsősorban az arab világnak szólt, azon belül is a Hamasznak, mely Mahmud Abbaszt attól a pillanattól, hogy  hajlandónak mutatkozott a tárgyalásokra, “ügyük elárulójának, izraeli ügynöknek” tekintette.
Hogy a PFSZ nem gondolta komolyan a megegyezést, arra legjobb példa, hogy egyetlen ütőkártyaként a “ telepbővítést” és a “‘67-es határokat” szajkózta, valamint első pillanattól kilátásba helyezte az ENSZ-től való közbenjárás lehetőségét.  Arról mélyen hallgatott, de nem csak ő, hanem a médiák is, hogy a telepbővítés egyetlen esetben sem jelentett területbővítést, a köztudatba tévesen beszivárgott ‘67-es határok pedig soha nem is léteztek. Ennek ellenére Izrael hajlandó visszatérni az eredetileg számára kijelölt nagyságú területre, de biztonsága érdekében ezt új nyomvonalon realizálná úgy, hogy megmaradó területe minden oldalról védhető legyen.

Időközben Obama is beláthatta,  hogy amikor a Hamasz rakéták 22-60 km-es távolságra képesek eljutni, egy alig 9 km-es sáv védhetetlen.
Tehát az USA-nak tulajdonított rendezési tervben semmi új nincs, semmi olyan, amit az izraeli fél eddig ne hangoztatott volna. Úgyhogy tévedés azt hinni, hogy Obama találta fel a spanyolviaszt.

Szeptemberben az ENSZ immáron  másodszorra készül legitimizálni a palesztin állam megalapítását, (ha a Népszövetséggel való jogfolytonosságát is figyelembe vesszük, akkor harmadszor: 1922-ben Jordánia, 1947-ben a maradék 20%-nyi terület újraosztása palesztin-zsidó részre). Ugyanakkor folyamatosan hangoztatja, hogy Izraelnek joga van élni és  biztonságos  határok között élni, azt garantálni nem tudja. Ugyan így nem tudja sem az EU, sem Amerika!
És tulajdonképpen nem is kell, hogy garantálja, hiszen ahogy jóváhagyólag rábólint a palesztin állam egyoldalú kikiáltására, a palesztin félnek már semmiféle érdeke nem lesz tárgyalni Izrellel. Meg miről is tárgyalnánk?
A történelem visszaköszön, az egész kísértetiesen emlékeztet a ‘47-’48-as állapotokra, (és az azt követőkre) amikor a Nyugat tétlenül szemlélte a létünkre törő háborúkat és figyelmen kívül hagyta az Izrael eltörlésére buzdító örök arab szlogent.
Ezt a problémát tetézi egy számomra enyhén szólva is furcsa nemzetközi hozzáállás és itt térek vissza Mahmud Abbasz csapdájára. Tudni kell, hogy a most már 18 éve tartó “békefolyamat” során Izrael három volt miniszterelnöke (Barak, Sharon és Olmert) olyan engedményeket tett volna a palesztinoknak, amire regnálásuk előtt nem volt példa. Mindhárom béketervezet tartalmazta a ‘67 előtti állapotok visszaállítását, Olmert még Jeruzsálemet sem kímélte volna.  Mindhárom alkalommal szó volt területcseréről  olyan formában, hogy az a palesztin fél számára plusz terület nyeréssel járt volna. Ha azt nem fogadták el, mi értelme van újabb tárgyalásoknak? Miben reménykednek?

Rövid leszek. Izrael eltörlésében, a zsidók tengerbe szorításában.

Tudom, hogy további mondandómmal nem leszek népszerű, de vannak az életben olyan igazságok, amit ha nem mondunk ki, ha álszent módon mindig csak “megfelelni” akarunk, a saját életünket, de ami még súlyosabban esik a latba, az utánunk következő nemzedék jövőjét veszélyeztetjük.

Mondjuk ki végre, hogy Európának kényelmes megoldás volt rábólintani Izrael megalakulására, ugyanakkor kényelmetlen a palesztin oldalt rávenni országuk megteremtésére. Semmi mást nem kellett volna cselekedniük, mint az évtizedek óta feléjük áramló anyagi támogatás útját követni és annak felhasználását ellenőrizni. Ez esetben nem fordulhatott volna elő, hogy a hagyományosan korrupt vezetőik dollár milliárdos számlán ülve saját népük alapvető emberi szükségleteiről megfeledkezzenek.
Mondjuk ki végre azt is, hogy csalódást okoztunk azzal, hogy nem csak túléltünk hat háborút, de fejlődni, gyarapodni tudtunk. Mondjuk ki azt is, hogy Európa elvesztette értékrendjét és a mára a kisemberek körében ismételten feljövőben lévő antiszemitizmust a diplomáciában elfogadottabb  Izrael ellenes megnyilvánulás váltotta fel.  Mondjuk ki végre, hogy mindezek az egyes országok belső bajainak leplezésére, a politikai élet szereplőinek populista karrierépítésére szolgálnak.
Nevezzük nevén a gyereket!  Mondjuk ki végre azt, hogy a felnövekvő nemzedék, a ma ifjú értelmiségiei, karöltve az emberi jogokat védő aktivistákkal – mértéket vesztettek. Az egyenlőség, az igazságos társadalmi elosztás nevében a deviancia, a terrorizmus támogatói lettek.
És akkor térjünk át Amerikára. Az USA esetében is elmondhatjuk, – ami minden állam esetében  természetes is – hogy elsősorban a saját érdekeit nézi. Mondjuk ki, hogy a köztudatban élő, Izraelnek nyújtott kölcsön egy államközi szerződés része, mely úgy szól, hogy a kölcsön kizárólag Amerikában vásárolható le. A költségvetés részét képező, tervezett tételt képez, mely egyaránt szerepel a kiadás  és bevétel rovatban!
Mondjuk ki végre, hogy az amerikai zsidók Izraelt támogató adományai a minden zsidóra jellemző adakozás részét képezik, ez az ő cionizmusuk, ezzel érzik megváltva, hogy nem vesznek részt mindennapi életünkben.
Visszatérve Obamára, vele kapcsolatban mondjuk ki, hogy az Egyesült Államok jelenlegi elnöke idealista széplélek, aki szükségét érzi a megelőlegezett Nobel békedíj megszolgálásának.

Tévedés azt hinni, hogy Obama csak az arabokat veszítette el, minden bizonnyal elveszítette  zsidó származású szavazótáborának egy jó részét is.
Izrael pedig járja a maga útját egyedül, csakúgy mint eddig, mert szép szavakon, beváltatlan ígéreteken kívül sem Európa – benne az ENSZ – sem Amerika nem képes garantálni az ország biztonságát.

Hogy félreértés ne essék, amikor a palesztin néppel szembeni felháborodásomnak adok hangot, a legritkább esetben az utca népét ítélem el. Megvezetett, nyomorult emberek, akiket a magas politika, saját politikusaik tartanak színvonal alatti körülmények között és ehhez asszisztál a nyugati civilizáció!

Golda Meir híres mondása a ’67-es háborút követően hangzott el és érvényéből azóta sem veszített: “A béke akkor jön el, ha majd az arabok jobban szeretik gyermekeiket annál, ahogy minket utálnak.”

Mai tudásom alapján hozzáteszem, hogy a béke akkor jön el, ha a külső nagy v. magukat nagynak hitt hatalmak politikai-gazdasági pecsenyéjüket otthon és nem Izrael  hátán kívánják megsütni.
Saját, a témát érintő írásaim:

1. https://leharblog.wordpress.com/2011/07/15/izraeli-palesztin-beketargyalasok-2010/
2. https://leharblog.wordpress.com/2011/07/15/izraeli-palesztin-beketargyalasok-2010-ii/
3. https://leharblog.wordpress.com/2011/07/15/izraeli-palesztin-beketargyalasok-2010-iii/
4. https://leharblog.wordpress.com/2011/07/15/izraeli-palesztin-beketargyalasok2010-iv/
5. http://globlog.nolblog.hu/archives/2011/03/30/Hamasz-Fatah_kozeledes/
6. http://globlog.nolblog.hu/archives/2011/05/03/PFSZ-Hamasz_orok_beke/
7. http://globlog.nolblog.hu/archives/2009/06/08/Obama_a_vilagbeke_uj_angyala/

2011. augusztus 3.