Szubjektív vélemény az izraeli választásokról, avagy választás alulnézetben…

 

Szeretném felhívni az olvasó figyelmét, hogy az írás talán egy kicsit hosszú és nem is túl olvasmányos.  Az alábbiakban nem választási beszámolót olvashat a látogató, hanem szerző szubjektív gondolatait a választással kapcsolatban.

Nyilván lesznek, akik nem fognak velem egyetérteni, de ez így van rendjén. Meggyőződésem, hogy csak a tényeken alapuló vita viszi előbbre a világot. És ez az, amit az utóbbi néhány választás során egyre inkább hiányoltam és főleg ez az, ami a mostani választási kampányból teljesen hiányzott.

Az ellenzék fő, mondhatni egyetlen célja Benjamin Netanjahu miniszterelnök megbuktatása volt. Itt-ott lehetett ugyan hallani valami program félét, de az elveszett az általános hangzavarban. Sajnos Izraelben is tért nyert a populizmus, és ettől egyik politikai oldal sem mentes. Ez a tendencia látszik Trump amerikai, Macron francia elnök és az olasz Salvini esetében is.

A régi, ideológiai tartalmú viták-ellentétek gyakorlatilag eltűntek. Ezt a baloldalon a társadalmi-gazdasági igazságosság, az igazságos elosztás helyett kizárólagosan átvette az emberi jogok kérdése. Így kerül a képbe Izrael, mint az emberi jogok legnagyobb és egyetlen megsértője a világon.

A jobboldal pedig a nemzeti jelleg erősítését helyezi a középpontba, gazdasági-kulturális és társadalmi téren egyaránt és a nemzetközi kapcsolatokat is ezen szempontok alapján ítéli meg.

Fentiek alapvetően meghatározták az izraeli választást is, amely tulajdonképpen személyre szóló volt. A második Izrael történelmében, azzal a különbséggel, hogy most nem törvénnyel alátámasztott módon. 2001-ben, Ariel Saron közvetlen választás útján került a miniszterelnöki székbe.

Ennek köszönhető, hogy nem kevesen, olyanok is a Likudra szavaztak, akik “normális” esetben nem tették volna. Ez 36 mandátumot eredményezett a pártnak, ami az utóbbi idők választási csúcsa.

Összességében a jobboldali tömb, mely a 120 fős kneszet potenciális koalícióját alkothatja, 65 fős többséget szerzett az ellenzék 55 képviselői helyével szemben.

Minderről kicsit részletesebben:

Benjamin Netanjahunak, a Likud pártot vezető, és ötödik kadenciáját kezdő miniszterelnöknek történelmi érdemei vannak az izraeli gazdaság fellendítésében, valamint Izrael sikeres külpolitikájának alakításában.

Biztonságpolitikai téren kihasználva Trump elnökké választását és felismerve Obama tehetetlenségét, – amellyel a Közel-Keleten stratégiai döntési helyzetbe hozta Putyint – az orosz elnökkel kiváló munkakapcsolatot épített ki, ezáltal biztosítva Izrael számára a szükséges stratégiai mozgásteret a térségben.

A hi-tech ipar előtérbe helyezését szolgáló döntések pedig azt eredményezik, hogy ma ezen iparág számos ágában (cyber, elektronika…) a világ élvonalába tartozunk.
Nem elhanyagolható, hogy Izrael ma kiterjedt kapcsolatokat ápol – nyíltan v. kevésbé nyíltan – a muzulmán országokkal is, ami hátteret biztosít ahhoz a döntéséhez, hogy a palesztin kapcsolatokat hibernálta, jól látva, hogy ez a 25 éve tartó helybenjárás, csak fölösleges energiákat köt le.

A makrogazdaságban elért sikereket azonban társadalmi szinten nem sikerült aprópénzre váltania. Ez úgy tűnik, hogy a vakfoltjára esett.
Izrael jelentős gazdasági erősödése kétségtelenül meglátszik a lakosság életszínvonalán is. Erre álljon itt egyetlen példa: tíz évvel ezelőtt, egy jeruzsálemi havi utazási bérletért többet fizettem, mint ma, pedig azóta a sekel árfolyama is romlott. Sőt, a bérlet akkor csak Jeruzsálem municipális területén volt érvényes. Mára azonban az országot utazási körzetekre osztották, így ezért a pénzért Jeruzsálem környékén is utazhatok.

Ugyanakkor egyértelműen hiányoznak azok az átgondolt és szervezett programok, amelyek révén a társadalom minden rétegének – lehetősége és igénye szerint – biztosítanák a lehetőséget képességei kibontakoztatására, így egy nívósabb élet megteremtésére.Ehhez azonban az oktatás átgondolt és szervezett reformjára lenne szükség. Ugyanis a jelenlegi oktatás csődközeli.

Hogy a fiatalok, ifjú házasok életkezdésének nehézségeit ne is említsem,  hiszen még a normális, jól kereső családok számára is szinte lehetetlen szülői segítség nélkül a saját otthon elérése.

Itt érdemes megemlíteni egy, az én szememben fontos tényezőt, amely a részemről csak feltételezés, hiszen erről soha, sehol nem esett szó. Érzésem szerint  Benjamin Netanjahu politikai pályájának kezdete óta – talán valamiféle Asperger szindróma hatására – képtelen megválogatni a közvetlen munkatársait. Az évek folyamán tömegével választott ki olyanokat, akik szakmailag vagy/és emberileg is alkalmatlannak bizonyultak a feladat ellátására.

Most ejtsünk néhány szót a potenciális koalíciós partnerekről:

Az ultraortodox-haszid pártokra kár sok szót vesztegetni, ezek fegyelmezett szavazótáboruknak köszönhetően hozták a szokásos formát, sőt egy kicsit jobbat is.

Ők minden koalícióban hajlandók részt venni, ahol megtalálják számításukat. Most azonban egyértelművé tette számukra a döntést az, hogy Yair Lapid a “kék-fehér” választási szövetséghez csatlakozott.

Moshe Kahlon “Együtt” pártja mindössze négy mandátumot ért el és a legutolsó hírek szerint visszatér a Likudba, ahonnan annak szociális-gazdasági programjával kapcsolatos egyet nem értés miatt vált ki. A Likudnak ezen a téren  csak hasznára válhat.

Lieberman “Izrael az otthonunk” pártja mindössze 5 mandátumot szerzett. A párt stabil szavazótáborának számító, az egykori Szovjetunió területéről származó zsidók mára gyakorlatilag felolvadtak az Izraeli társadalomban és politikai felfogásuknak megfelelően más és más helyre, többnyire jobbra, szavaznak. A párt eredeti funkciója, mint olé párt megszűnt.  A mostani 5 mandátumot a megmaradt idősebb korosztálynak köszönheti.

Az “Egyesült Jobboldal”, amelynek legszélsőbb része – nem sokak bánatára – végül is nem jutott be a Kneszetbe, 5 mandátumot szerzett. Ez a tömörülés az u.n. kötött-kipás mozgalom kemény magját képviseli, amelyről a liberalizálódott tömegei leszakadtak és most valahol az űrben keringenek. (Ezt alább részletesebben is kifejtem.)

Az “Új Jobboldal”-ról annak ellenére érdemes pár szót ejteni, hogy – véleményem szerint elsősorban Naftali Benett  személyiségének köszönhetően – nem jutott be a Kneszetbe.

Amikor Benett rohammal és nem csekély magánvagyona segítségével elfoglalta a Mafdal (Nemzeti Vallásos Párt) utódjának tekintett “Zsidó Otthon” párt elnöki székét, nem titkolta azt a törekvését, hogy erről az ugródeszkáról kíván a miniszterelnöki székbe kerülni. Helyesen ismerte fel a változásokat és  törekedett a vallásos cionista mozgalmat kibővíteni a kevésbé vallásos és vallástalan rétegek irányába. Azonban a frázispufogtatós, gyakran fellengzős, lehengerlő stílusa úgy tűnik, inkább taszított, mint vonzott. Miniszteriális tevékenységét (két kadenciával korábban a kormányban ipari és kereskedelmi miniszteri posztot töltött be, a választást megelőzőben pedig oktatási miniszter volt) is ez a stílus jellemezte. A hivatali apró munkától általában távol tartotta magát.  A “Zsidó Otthon”-ból történő kiválását és az új párt megalakítását közvetlenül a választások előtt abszolválta és 15-16 mandátum elérésével, mint második legerősebb jobboldali párt, meghatározó szerepet kívánt betölteni.

Szinte egybehangzó vélemény volt, hogy egy ilyen húzást várhatólag vagy nagy siker, vagy nagy bukás koronáz. Az utóbbi jött be.

Maga mögött hagyta a kötött-kipás párt romjait és a már fentebb említett vallásos cionista réteg és kevésbé vallásos, vagy vallástalan szellemi utitársai jelenleg minden szervezeti keret nélkül maradtak.

Az, aki képes lesz megszólítani és maga mögé állítani őket, az egy nem csekély létszámú,  többnyire jól képzett és nem csekély befolyással rendelkező szavazóbázisra tehet szert!

Most pedig térjünk át az ellenzékre:

A “kék-fehér’ választási szövetség (a sok helyen használt definíció ellenére ez nem párt) azzal a céllal jött létre, hogy felváltsa Netanjahu miniszterelnököt.

Benjamin (Beni) Gantz volt vezérkari főnök, a választási szövetség vezetője szintén gyakorlatilag az utolsó percben dobta be a kalapot a ringbe, egyértelműen azzal a taktikai szándékkal, hogy a már addig is felfokozott várakozást tovább szítsa. Ugyanis már jóval a választások előtt mint politikai messiást aposztrofálták annak ellenére, hogy igazán senki sem tudta, hogy mik a tervei, milyen programmal indul, hiszen ezekről egyetlen szóval sem nyilatkozott.

Első körben szövetséget kötött Mose Yaalon, volt védelmi miniszterrel és vezérkari főnökkel, majd csatlakozásra bírta Yair Lapid “Van jövő” pártját. Végül  Gabi Askenázi, volt vezérkari főnök is csatlakozott a csapathoz.

E szövetség tagjai közül csak Yair Lapid. mögött állt ténylegesen működő párt.

A választási listán szereplőket a politikai égtáj minden részéből toborozták. Önmagukat közép-pártként határozták meg (sem jobb, sem bal). Átütő, a szélesebb tömegekre is ható programot azonban nem sikerült megfogalmazniuk.

Kétségtelen, hogy Beni Gantz nem hiteltelen személyiség, azonban nem biztos, hogy ha valaki egy hadsereget el tudott vezetni, országvezetésre is alkalmas. A politikai -és államvezetés ugyanis egy más tudomány, amit el lehet, de el is kell sajátítani. Gantz nem egy karizmatikus egyéniség, s ami manapság nagyon fontos, valahogy nem jön át a képernyőn.

Ezt, az egymástól ideológiailag nagyon távol álló emberekből álló választási szövetséget még győzelem esetén sem lett volna egyszerű együtt tartani, kérdés, hogy mi történik a vereség után.

Ha azonban Gantz képes ezt a szövetséget együtt tartani és pártfélévé kovácsolni valamilyen programmal, akkor kétségtelenül be tudja bizonyítani alkalmasságát a vezető szerepre.

Végezetül, a tulajdonképpen alig létező baloldalról:

A Munkapárt az előző ciklus 24 mandátumáról 6 mandátumra küzdötte le magát – útban a teljes megszűnés felé.

Ez a zuhanórepülés azonban nem most kezdődött. Emlékszem, hogy elég sok évvel ezelőtt, amikor az országba érkeztem, én, a szocialista demokrácia emlőin nevelkedett, meglepve vettem észre, hogy a szocialisztikus elveket valló Munkapárt tulajdonképpen a társadalmi-gazdasági-kulturális elitet képviseli. Míg a kemény kapitalista elveket valló Likud a szegényebb rétegeket.

Tulajdonképpen a párt azóta egyfolytában kereste útját, de sehogy nem találta, amit az egyre szerencsétlenebb vezetőválasztások is mutatnak.

Egy rövid időre némi remény mutatkozott, legalább is azok számára, akik odafigyeltek. Ez az időszak Seli Jehimovics pártelnöki időszakához fűződik. Ő, a klasszikus szociáldemokrácia elvein alapuló társadalmi-gazdasági programot hirdetett, amire kétségtelenül elég sokan lettek volna vevők. Ideje azonban nem maradt arra, hogy ez irányban lépéseket tegyen, ugyanis a párt mamelukjai  – mielőtt nagyobb “katasztrófa” történt volna – gyorsan kivégzőosztag elé állították.

A 4 mandátumot szerzett – a politikai szélsőbalt képviselő Merec – tulajdonképpen visszatért eredeti méretéhez. Állandó szavazóbázisa ezt mindig képes biztosítani számára. Az előző választásokon általában a Munkapárt bal oldaláról képes volt magához vonzani szavazatokat, mára azonban már nem volt honnan.

A párt felfogására jellemző, hogy jelenlegi elnöke, Tamar Zandberg tisztelgő látogatást tett Ramallahban, Arafat sírjánál és képes volt New Yorkig utazni azért, hogy résztvegyen és felszólaljon a BDS által az AIPAC konferencia idején a székháza előtt szervezett tüntetésen. Ezen kívül részvétlátogatást tett egy, a terrortámadás során életét vesztett terrorista családjánál.

Összefoglalva: a választási kampányra kár túl sok szót vesztegetni. Kellőképpen szennyes és személyeskedő volt, de egyik fél sem vethet a másik szemére semmit. Érdemes megemlíteni, hogy a tulajdonképpeni kampány nem a hagyományos médiákban, hanem a közösségi hálón zajlott, ahol ugye nincs szájkosár.

Úgy vélem, hogy a választási eredmény Izrael biztonsági helyzetéről is szól, valamint arról, hogy a voksolók többsége nem kívánta az esetleges változással járó tanulóidő következményeit megfizetni.

Véleményem, és ezzel nem vagyok egyedül, csak akkor reménykedhetünk igazi változásban, ha az izraeli választási rendszer is változik.

Az alacsony választási küszöb (3.25%) lehetővé teszi, a szinte csak egyéni érdekeket képviselő kis pártok bejutását is. Ezen a választáson 47 párt jelezte részvételi szándékát, de végül is “csak” 40 indult – köztük nem egy, csak viccből.  Tudni kell, hogy Izraelben kizárólagosan listás szavazás létezik, a választópolgárnak semmilyen befolyása nincs arra, hogy kik kerülnek fel az egyes pártok jelölő listájára és milyen sorrendben.

Már a legalább vegyes (egyéni+listás) választás bevezetése is megoldás lenne, de még jobb lenne kizárólag egyéni választókörzetek kialakítása, ahol egyértelművé válna a jelölt és az őt választó közösség kapcsolata. Ebben az esetben akár még a választási küszöböt sem kellene felemelni ahhoz, hogy a kis pártok többsége kiessen.  Ezzel az igénnyel ezidáig csak magánbeszélgetések során találkoztam, most azonban meglepve tapasztaltam, hogy az elmúlt hét végén a Ynet egy, az egyéni választókörzet előnyeit taglaló írást tett közzé.

Túl a fentebb említett technikai változtatásokon, célszerűnek látszik törvénybe iktatni, hogy a miniszterelnök csak két kadenciára legyen választható. Ez azért lenne egészséges, mert a hosszú ideig pozícióban lévő személy kezében – még a legjobb szándék mellett is – túl sok erő halmozódik fel az információ-tömeg és a személyi kapcsolatok révén.

Ha az olvasónak volt türelme a hosszúra nyúlt eszmefuttatáson átrágnia magát, mindenképpen megérdemel két, a témához szorosan kapcsolódó információt:

A “kék-fehér” választási szövetség a választási kampányát először arra alapozta, hogy Mandelblit főállamügyész vádemelési javaslatokat nyújtott be Benjamin Netanjahu ellen. Két hét után a téma még a sajtó ingerküszöbét sem érte el. Ekkor vették elő a tengeralattjáró ügyet, mint Izrael történetének legnagyobb korrupciós ügyét. Azonban ez sem igazán keltett visszhangot, tekintettel arra, hogy az emberek többsége még emlékezett arra, hogy ebben az ügyben Netanjahu nem volt gyanusított. A benyújtott vádemelési javaslatban neve csak tanuként szerepel.

Mandelblit főállamügyész a választások utánra tette az ilyenkor szokásos – nem kizárólag a miniszterelnök személyének szóló – meghallgatást. Amennyiben ez után a vádiratok benyújtásáról dönt, a törvények szerint Netanjahunak le kell mondania. Bizonyosnak látszik, hogy ebben az esetben sem kerül sor új választásra, hanem a Likudon belül fognak új miniszterelnököt választani.

Végül is, ha a választás egészére tekintek, nyugodt szívvel állíthatom, hogy a választásnak voltak ugyan győztesei, de nyertesei nem. A magamfajta idealistáknak pedig maradt a reményhal.

15/04/2019