Tag Archives: Amerika

ENSZ – a ház, ahol semmi sem változik…

28 feb

 

Ez év február utolsó napján hozta nyilvánosságra az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága által kinevezett vizsgáló bizottság azt a jelentését, mely Izraelt háborús bűncselekménnyel vádolja.

A jelentés szerint a tavalyi évben a gázai kerítés mentén lezajlott tüntetésekkor Izrael a szükségesnél sokkal nagyobb erőt alkalmazott. Szándékosan lőtt le mentősöket és polgári személyeket, akik semmilyen közvetlen veszélyt nem jelentettek Izrael számára.

Megjegyzem, hogy a kerítés felrobbantása, áttörése, behatolás Izrael területére, a sok tízezer dunám termőföld, erdő -és természetvédelmi terület felégetése elkerülte a vizsgálatot végzők figyelmét.

A bizottság közölte, hogy birtokában van a felelős mesterlövészek és parancsnokaik neve és javasolja, hogy az ügyet a Hágai Nemzetközi Bíróság vizsgálja ki,  miután az izraeli hatóságok és az izraeli Legfelsőbb Bíróság vizsgálatai elfogadhatatlanok.

A jelentés, miután a bizottság egyetlen tagja sem járt Izraelben, bennem óhatatlanul az egykori – végül is hamvába holt – Goldstone-jelentést idézi fel. A párhuzam annyira kísérteties, hogy talán nem árt felidézni.

Az alább következő blog-bejegyzések valós időben, az azóta megszűnt Népszabadság blogfelületén, Izrael a vádlottak padján I-II. és Goldstone véleményt változtat címmel jelentek meg. Az archívum felszámolása miatt az anyag a saját gépemről kerül átemelésre.

Izrael a vádlottak padján I. – avagy a király meztelen

ENSZ vizsgálat – feddhetetlen személyek

Nem kétséges számomra, hogy e sorok minden olvasójához eljutott már a hír, miszerint az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága lezárta a vizsgálatot a gázai háború (“öntött ólom”) ügyében. A Bizottság élén Richard Goldstone dél-afrikai bíró áll.

Mielőtt egyéb tényekre kitérnék, nézzük meg közelebbről, ki is ez a Richard Goldstone?

Mint említettem, dél-afrikai  bíró, aki nemzetközi figyelmet először az apartheid rendszer bűneit vizsgáló bizottság élén szerzett. Első nemzetközi megbizatását akkor kapta, mikor az ENSZ háborús bűntettekkel foglalkozó különleges bíróságához fővádlónak nevezték ki. Ez a bíróság foglalkozott a jugoszláviai és ruandai háborús bűntettek kivizsgálásával. Nem sokkal ez után Goldstone-t kinevezték a Koszovóval foglalkozó vizsgálóbizottság vezetőjévé is. E munkái során soha, senki nem vonta kétségbe jogi jártasságát és megbízhatóságát.

Most, amikor a gázai vizsgálattal kapcsolatban éleshangú levélváltásra került sor a genfi izraeli ENSZ nagykövet és Goldstone között, a nagykövet kihangsúlyozta, hogy ez semmiképpen sem irányul a bíró személye ellen, ugyanakkor időnként érdemes bepillantani a kulisszák mögé is.

A történet a boszniai háború idején kezdődött, valahol a boszniai hegyek egy kis kávézójában. Újságírók egy csoportja üldögélt ott, képviselve a világ minden táját, és az időt némi alkoholt tartalmazó üvegek egymásutáni ürítésével múlatták. Volt köztük egy amerikai  is, aki folyamatosan azzal nyaggatta szerb kollégáit, hogy mutassanak neki egy igazi háborús bűnöst. A vegzálást megunva, Navojsa Javrics szerb ujságíró a presszógép felé bökve, rámutatott egy nagydarab, torzonborz szakállt viselő férfira, mondván, íme itt áll egy. Ő Gruben Baljo, Polje-ből. Nők megerőszakolója és rabló.

Biztos vagy benne – kérdezte az amerikai. Természetesen, felelte a fekete humoráról híres Javrics.

Az amerikai, akinek humorérzékéről most inkább nem szólok, rövidesen kivált a társaságból és néhány hónapig nem  is jelentkezett újra. Ma az újságírók egy része úgy gondolja, hogy az illető valójában a háborús bűnösökre vadászó CIA ügynöke volt, aminek külön nyomatékot ad, hogy az “információ”, amit szerb kollégájától kapott, eljutott az ENSZ különleges bíróságához.

A bonyodalom ott kezdődött, hogy az amerikainak sem humorérzéke, sem irodalmi tájékozottsága nem volt, és ott folytatódott, hogy az ENSZ különleges bíróságának tagjai között sem akadt egyetlen személy sem, aki felismerte volna Miodrag Boltovics “Hős a szamáron” c. 1967-ben megjelent regényének Gruben Malics nevű főhősét. A könyv egyébként a szerb “22-es csapdája”, amit rengeteg nyelvre, köztük angolra is lefordítottak.

A történet a II. Világháborúban játszódik, az olaszok által megszállt Macedonia területén. Gruben a kommunista párt tagja, egyben a város legfrekventáltabb nyilvánosházának büszke tulajdonosa.

Ezt, az interneten percek alatt hozzáférhető információt, ami elejét vehette volna a bonyodalmaknak, az ENSZ bíróság “elfelejtette” beszerezni, aminek következtében a néhány hónap múlva Radovan Karadzsics a boszniai szerb köztársasági elnök és Ratko Mladics vezérkari főnök ellen kiadott körözési listán, fényképeik mellett szerepelt egy fekete sziluett is, ami Grubent volt hivatott jelképezni. Mint minden ilyen listán, természetesen szerepelt a körözöttek személyi adata is, kivéve az árnyfotó alatt, aholis a következő volt olvasható: Születési dátum – nem ismert, személyleírás – nem ismert, cím – nem ismert. Ennek alapján kellett volna a NATO erőknek megtalálnia Grubent!

És elkövetkezett Richard Goldstone igazságának pillanata, amikor is a bírósági alapszabály 18. pontja értelmében a neki, mint fővádlónak biztosított jogánál fogva, vádiratot nyújtott be Gruben ellen. A vádirat szerint Gruben, mint az omraszkai fogolytábor őre bűnös P. többszöri megerőszakolásában és más módon vele szemben elkövetett kegyetlenkedésben is. P. ez ügyben vallomást is tett a hágai bíróság előtt.

Az igazság akkor derült ki, amikor Javrics, a  Duga magazin haditudósítója kiadta könyvét, “Hős a szamáron Hágába érkezik” címmel. Javrics ekkorra már élő legendává vált Szerbiában, az emberek még hátulról, a sisakjáról is felismerték, amire az volt festve – “testvér, ne lőj!”

Fenti történetben a legaggasztóbb az, hogy tudomásom szerint, soha semmilyen nyugati sajtótermékben nem került nyilvánosságra és Goldstone-nak soha, sehol nem kellett számot adnia a történtekről. Valószinüsíthető, hogy ebben szerepet játszott a nemzetközi közvélemény szerbellenessége is.

A történettel talán sikerült rávilágítanom egy kicsit a nemzetközi bürokrácia problémájára, arra, mi történik akkor, ha egy vizsgálóbiztos megérkezik akár Boszniába, akár Gázába és a nyelv, a kulturális és társadalmi háttér minimális ismerete nélkül, valamint minden helyi kapcsolat, vagy hírszerzési forrás hiányában “vizsgálatba” kezd.

A dolog “érdekessége”, hogy a bíróságnak három évre volt szüksége, míg végül 1998. májusában törölte a vádiratot Gruben ellen.

Hogy visszakanyarodjak az Izraelt érintő kérdéshez, a gázai jelentésről napjainkban folyik a vita az ENSZ Emberi Jogi Bizottságában. Még távolról sem lehet tudni, mi lesz a továbbiakban, még az is elképzelhető, hogy a jelentés nem jut el Hágáig.

Ami viszont már ma is biztos, az az, hogy Izrael és a hadsereg vezetői, végső soron mindannyian, nagy árat fogunk fizetni a jelentésért, aminek egyik előszele már érintette is a minap Londonban járt védelmi miniszterünk, Ehud Barak személyét.

Most kéne kiabálni! Talán azt, hogy “Gruben,  hol vagy?!”, talán azt, hogy “a király meztelen!”

(A II. részben tanúk és helyszín megjelölésével, a gázai vizsgálatról kívánok néhány szót ejteni.)

Izrael a vádlottak padján II. – a vizsgálat

Tanúk és vallomások.

Megszületett az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának jelentése, mely Izrael katonai tevékenységét volt hivatott kivizsgálni, egyben megállapítani, hogy elkövetett-e háborús bűncselekményt Gázában az “öntött ólom” (2009) nevű akció során.

A jelentés 575 oldal terjedelmű és olyan hangnemben íródott, hogy ha valaki az űrből idetéved, azt hiheti, háború ezen a földön nem volt, nincs, sőt az emberek még soha csúnyán sem néztek egymásra.

Nem vitatom, hogy a jelentés tartalmazhat részigazságokat, de szerepel benne két olyan megállapítás, ami azt sugallja, hogy nevezett bíróság első ízben vizsgál ilyen ügyet.

A közművek, magán -és középületek lebombázása még akkor sem indokolt, ha ott terroristák tartózkodnak!

– Izrael a tüzérségi tűzre tüzérségi tűzzel válaszolt ahelyett, hogy a találati pontosság érdekében a légitámadást alkalmazta volna!

A jelentés túlnyomórészt azokon a tanú-meghallgatásokon alapszik, amit ez év június 28-29-én tartottak az UNRWA gázai épületében. A tanúk kihallgatása angol nyelven folyt, a vizsgálóbizottság a válaszokat tolmács útján kapta.

A kérdések között szerepelt, hogy az izraeli hadsereg használta-e élő pajzsként a palesztinokat?

A tanúk közül erre a kérdésre négyen igennel válaszoltak, de mivel a bizottság ezeket a válaszokat nem tartotta elég megbízhatónak, más forrásokat is keresett, amit a “megtörjük a hallgatást” nevet viselő izraeli szervezet jelentésében vélt megtalálni. (A szervezetről tudni kell, hogy többnyire nyugat-európai, Izrael-ellenes alapítványok pénzelik.) Fenti kérdésre vonatkozóan volt izraeli katonák tettek vallomást, ezek azonban mind név nélküliek voltak.

Egy másik kérdés arra vonatkozott, hogy használt-e a Hamasz polgári személyeket élő pajzsul?

A jelentés több helyen is leszögezi, hogy ezt a tényt bizonyító vallomást a bizottság nem talált, ami már csak azért sem állja meg a helyét, mert a nemzetközi sajtó nem egy ízben tudósított ennek ellenkezőjéről. Ezt a kérdéskört boncolgatva a jelentés készítői megjegyzik, hogy a megkérdezettek nem örültek a fegyveres csoportoknak a polgári lakosság körében végzett tevékenységére vonatkozó kérdéseknek.

A jelentésben foglaltak és a valóság közötti legnagyobb különbség a tanúk személyi hátterében kulminálódik.

A tanúskodás egyik feltétele az volt, hogy a tanú nem tartozhat a Hamaszhoz. A bizottság ennek megfelelően a kiválasztásukkor igen “alapos” munkát végzett. Meg kell jegyezni, hogy a vizsgálatról szóló jelentés elkészülte után Jonathan Dahuh-Halevy, a jeruzsálemi Köz -és Államügyek Kutatóközpont munkatársa elvégezte az erre vonatkozó utóvizsgálatokat.

Ezek után nézzük meg, kik is tanúskodtak és milyen vallomást tettek:

Mindjárt elsőnek itt van az I-Silwaui család vallomása a dzsebaliai Ibrahim E-Mekadma mecset elleni támadásról.

A három kihallgatott családtag közül az első egy 91 éves, teljesen vak aggastyán volt. A központi tanú Motia I-Silwaui – a mecset igehirdetője – nem jelent meg a bizottság előtt, vallomását írásban nyújtotta be. (Nem tudom, létezik-e a világon még egy ilyen nemzetközi súllyal rendelkező bizottság, amely egy előre elkészített írást teljesértékű tanúvallomásként kezel?)

A három tanúvallomás szerint az izraeli támadást megelőzően a mecsetben semmiféle katonai tevékenység nem folyt, ott kizárólag polgári lakosok tartózkodtak, aki a harcok elől kerestek védelmet. Az igehirdető szerint kétség nem fér ahhoz, hogy háborús bűncselekményről van szó, mivel a világon mindenütt védelmet élveznek a templomok.

Ennek a vallomásnak ellentmond, hogy a pilóta nélküli repülőgép – melynek felvételeit az izraeli hadsereg közvetlen a támadás után a nemzetközi sajtó rendelkezésére bocsátott – felvételein jól látható, hogy a mecset hadianyagraktárként funkcionált. Az északi udvarban ezen felül látszanak a rakétakilövő állványok.

A képhez kiegészítésül Halevy hozzáfűzi, hogy a halottak között volt az igehirdető két további családtagja is. Ibrahim Musza Isza I-Silwaui, aki a Hamasz északi dandárjához tartozott, amit  Ahmed Dzsabari hozott létre mindjárt a Hamasz 2003-as hatalomátvételét követően. A másik, Omer Abed El-Hafez Musza I-Silwaui, aki a keleti szektorban vett részt a harcokban. Rajtuk kívül még legalább öt olyan halott maradt a helyszínen, akik mind az északi dandárhoz tartoztak.

Érdekes tanúvallomást tett Muhamad Fuad Szaid Abu-Aszkar is, aki a szent helyek minisztériumának főtitkára. Ő azt állította, hogy az izraeli hadsereg minden indok nélkül robbantotta fel a házát. Azt elismerte, hogy a robbantás előtt telefonhívást kapott, amiben felszólították, hogy hagyja el a házat. Kifejtette azonban, hogy ő nem terrorista, hiszen ha az lenne, az izraeliek nem figyelmeztették volna. (Amit vallomásából kifelejtett, csak annyi, hogy korábban már volt letartóztatásban terrorcselekmény vádjával.)

Nem titok, és nem is kell feltétlenül vezető ENSZ tisztségviselőnek lenni ahhoz, hogy tudja valaki, ezt a módszert az izraeli légierő rendszeresen alkalmazta olyan körözött személyek esetében, akikről tudni lehetett, hogy “véletlenül” családjuk körében tartózkodnak.

Vallomásában Abu-Aszkar még azt is állította, hogy az  El-Fadzsura iskola elleni támadásban meghaltak mind menedéket kereső civilek voltak. A vizsgálóbizottsághoz általa benyújtott névsor azonban döbbenetes hasonlóságot mutatott az izraeli biztonsági szervek körözési listájával.

A vizsgálóbizottság kiemelt figyelmet fordított Muhamad Adzsrami – a palesztin külügyminiszter volt tanácsadója – vallomására. Ő azt állította, hogy házát, ami Beit Lahia-ban van, minden ok nélkül érte tüzérségi támadás, továbbá, hogy a környéken sem terrorista, sem harci cselekmény nem volt.

A valóság azonban az, hogy erről a környékről lőtték ki talán a legtöbb Kaszam rakétát Izrael területére és szinte folyamatos volt a térségben a nehézfegyverek használata. Adzsrami letartóztatása is súlyos tűzharc alatt történt, őt azonban másnap szabadon engedték.  Megjegyzem, Adzsrami igen nagyfokú halláskárosodában szenved, ha a folyamatos tűzharc hangját sem hallotta.

Néhány mondat a vizsgálat és jelentés izraeli elő  -és utóéletéről:

Izraelben úgy kormányszinten, mint a közvéleményben elég nagy gyanúval fogadnak minden ENSZ vizsgálatot. Ennek oka, hogy az eddigi vizsgálatok – annak ellenére, hogy a kormányok többnyire együttműködtek a vizsgálókkal – nem sok objektivitást mutattak.

Miután köztudottá vált ennek a vizsgálóbizottságnak az összetétele, ez az ellenérzés csak fokozódott, ugyanis még enyhe túlzással sem állítható tagjaik elfogulatlansága. Egyik tagja az a prof. Christine Chinkin, aki már jóval az “öntött ólom” hadművelet előtt a Sudnay Times-ban közzétett cikkében háborús bűnökkel vádolta Izraelt.

Hosszas vita után, végül egyhangúlag elfogadott kormányszintű döntés született arra vonatkozóan, hogy Izrael ezzel a bizottsággal nem működik együtt, nem reagál a jelentés tartalmára, annak csak hatásával foglalkozik.

Szerintem ez óriási hiba, ugyanis lenne mit a világ közvéleményének tudomására hozni, sajnos azonban az izraeli kormányok mindig is gyengék voltak a propagandában.

Mivel sem kormánytag nem vagyok, sem a döntéssel nem értek egyet, most pár szóban a saját véleményemnek adok hangot:

Előre bocsátva azt, amit már régebbi bejegyzéseimben is megtettem, miszerint minden ártatlanul kioltott élet eggyel több a megengedettnél, engedtessék meg, hogy felhívjam a figyelmet két, általam fontosnak tartott dologra.

Az egyik, hogy a Gázából nyolc év alatt érkezett rakétatámadásoknak egyetlen eset kivételével – amikor a rakéta egy újonckiképző bázisra csapódott – CSAK polgári áldozatai voltak. A frekventált területek lakói ezen időszak alatt életük nagy részét bunkerekben töltötték, iskolák, óvodák is ott rendezkedtek be a mindennapi életre. Ehhez szorosan kapcsolódik a másik, általam szintén fontosnak ítélt tény, hogy minden egyes kierőszakolt tűzszünetet követően – amit rendre a Hamasz szegett meg – annak ellenére, hogy palesztin részről csak a károk nagyságáról lehetett hallani, a rakéták hatótávolsága valami általam érthetetlen módon, egyre nagyobb lett.

Goldstone véleményt változtat

A hír, amit most megosztok olvasóimmal, rövid és normális esetben a “színesek” közt lenne a helye.

Nincs benne semmi rendkívüli, valaki tévedett, ezt belátta, bocsánatot kért  (vagy még azt sem) – és ezzel részéről az ügy lezárult.

Vajon, tényleg lezárult?

Nemrég múlt két éve annak, hogy Izrael, megelégelve az akkor már négy éve tartó gázai rakétatámadásokat megindította  a Hamasz elleni, “öntött ólom” néven elhíresült katonai akcióját, melyről a világsajtó részletes beszámolóval szolgált csakúgy, mint az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának –  Glodstone bíró által összeállított jelentése alapján – Izraelt elmarasztaló határozatáról.

Mivel a világ közvéleménye – talán tájékozatlansága okán – kevés empátiát mutatott az izraeli civileket, köztük gyerekeket , ért atrocitásokkal szemben, s mivel a világháló elfeledkezett említést tenni a két év után történt  lényeges változásról, elérkezettnek látom az időt, hogy ezt saját szavaimmal tegyem meg.

Nem kisebb jelentőségű dolog történt, mint hogy Richard Goldstone a 2011. április első napján megjelent The Washington Post c. amerikai napilapban megjelent cikkében a következőket írta:

“Ha már akkor tudtam volna, amit most tudok a gázai háborúról, akkor a Goldstone-jelentés másképp nézne ki. Bár Izrael a jelentés megszületése óta nem tagadja, hogy polgári lakosok haltak meg, sajnálom, hogy vizsgáló bizottságunk nem láthatta azokat a bizonyítékokat, melyek egyértelművé tették volna, hogy Gáza polgári lakossága nem volt célpojtja az izraeli hadseregnek. Ez valószínűleg megváltoztatta volna következtetéseinket a bűncselekmények szándokosságáról és arról, hogy követtek-e el háborús bűnöket.”

Tehát Goldstone két évvel az után, hogy megírta több száz oldalas jegyzőkönyvét, melynek alapján az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága súlyosan elmarasztalta Izraelt, mely megbélyegzés számokban mérhető erkölcsi és anyagi kárral járt az országra nézve, miután sikerült a világ antiszemita-Izrael ellenes részét teljes mértékben a palesztin oldalon felsorakoztatni – visszavonulót fúj. Teszi ezt úgy, hogy “tévedéséért” a felelősséget Izrael államra hárítja, mondván, hogy az nem működött kellőképpen közre a vizsgálat lebonyolításában.

A dolog pikantériáját az adja, hogy Goldstone nyilatkozatát követően – hangsúlyozom, nem előbb – az USA külügyi szóvivője a következőket nyilatkozta: “Már az első Goldstone jelentésben sem láttunk bizonyítékot arra nézve, hogy Izrael szándékosan civil célpontokra támadott volna. Ezért szívesen látjuk, hogy a bíró is erre a következtetésre jutott.”

A Goldstone által megjelentetett cikk ismeretében Netanjahu miniszterelnök a jelentés azonnali visszavonására szólította fel a bírót, Avigdor Lieberman külügyminiszter pedig annak a nézetének adott hangot, hogy a körülmények ismeretében súlyos hiba lenne az ENSZ részéről a palesztin állam egyoldalú kikiáltásának támogatása.

Itt jegyzem meg, hogy a Hamasz szóvivője erre a következőket nyilatkozta: “Mindenképpen érvényt kell szerezni az eredeti Goldstone jelentésnek, mert kizárólag Izrael lehet a hibás.”

Fentiekkel kapcsolatban idézek abból az e-mail-ből, amit a Simon Wiesenthal  Központtól kaptam:

“Kedves …!

Richard Goldstone bíró az Izraelnek legnagyobb kárt okozó pontokban visszakozott az eredeti jelentésekben írtaktól. Nevezetesen attól, hogy Izrael szándékosan ölte a palesztin civileket, ezzel megszűnt a zsidó állammal szembeni legsúlyosabb vád, a emberiség elleni bűntett.

A Simon Wiesenthal Központ felszólítja az ENSZ főtitkárát, Ban Ki-Moon-t, az alábbi intézkedések haladéktalan megtételére:

  1. Tegyen nyilvános nyilatkozatot, melyben jóváhagyja a Goldstone-jelentés revideálását.

  2. Szólítsa fel az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának ügyvezetőjét Navi Pillay-t, valamint a Tanács tagjait, hogy blokkoljanak minden további intézkedést, mely Izrael ellen a téves dokumentumon alapul.

  3. Tájékoztassa az ENSZ közgyűlés tagjait a Goldstone jelentésen alapult becsületsértés visszavonásáról, mely az egész világon Izrael ellenes hangulatot generált, beleértve az EU bojkott kampányait, valamint az izraeli hadsereg moráljára vonatkozó hazugság dömpinget.”

A Goldstone jelentés mérhető anyagi károkat okozott az országnak, ami azonban  mindenképpen eltörpül az erkölcsi megbélyegzés mellett. Ez utóbbi nem kis mértékben szolgálja az európai országokban mérhetően erősödő antiszemita és Izrael ellenes megnyilvánulásokat.

28/02/2019

Reklámok

A palesztin segélyek őstörténete

25 nov

Isaiah Leo Kenen, az amerikai zsidó szervezet, az AZCPA (mai nevén AIPAC) alapítója magán-levéltárából előkerült, elfeledett dokumentum szerint nem Trump az első amerikai elnök, aki nagy összeget kíván fordítani a közel-keleti probléma megoldására.

Az eredeti amerikai terv szerint  – az európai Marshall-tervhez hasonlóan – a közel-keleti menekültprobléma megoldására az USA az arab országoknak és Izraelnek 50-50 millió dollárt utalt át. Pontosabban, az arab országoknak szánt pénzt az ENSZ-nek utalta. Az összeg a menekültek befogadására szolgált (lakás, munkahely, képzés stb).

Ezen összegen felül az USA még 53 millió dollárt utalt át az arab országoknak közvetlenül, “kétoldalú technikai együttműködés” címszó alatt.

Ezen segélyek mai összértéke másfél milliárd dollár.

A dokumentumból kiderül, hogy az Amerikai Egyesült Államok az első világháború utáni török-görög lakosságcserét vette a rendezés alapjául, már csak azért is, mert azt is ők finanszírozták.

Izrael, amely 850 ezer menekültet fogadott be, (Irakból, Jemenből, Szíriából, Líbiából, Tunéziából, Egyiptomból és Marokkóból) nem minden nehézség nélkül, de beolvasztotta őket a társadalomba. És ezzel a menekült kérdés lekerült a napirendről.

Jordánia, ahova a legtöbb palesztin menekült érkezett – Szíriával ellentétben – aláírta az USA-val a segélyegyezményt és nagy vonalakban be is tartotta. (Jordánia az egyetlen arab állam, amely állampolgári jogokat adott a palesztinoknak.) Ennek ellenére még ma is vannak palesztin menekült táborok az országban, nem beszélve a többi arab államról.

szíriai Yarmuk menekülttábor, Aszad          csapatainak “látogatása” után

A palesztin segélyezés lebonyolítására alapított ENSZ szervezetet, az UNRWA-t 1949-ben alapították és 1950-ben kezdte meg működését.

1960-ban bejelentette, hogy tevékenysége véget ért, de az arab országok nyomására az ENSZ meghosszabbította a mandátumát, amely ma is tart.

25/11/2018

A témához kapcsolódó írások:

https://leharblog.wordpress.com/2011/08/12/palesztinok-es-az-arab-vilag/

https://leharblog.wordpress.com/2014/08/31/ensz-szervezet-a-terror-szolgalataban/

https://leharblog.wordpress.com/2012/10/01/menekultek/

A “Kristallnacht” margójára…

8 nov

1938 november 9-ről 10-re virradó éjjel!

A nácik lelkén szárad 267 zsinagóga kirablása, majd felgyújtása. 7500 zsidó üzlet és több száz zsidó otthon is hasonló sorsra jut. Közel száz zsidó meglincselése és mintegy 30 ezer koncentrációs lágerekbe hurcolása a kristályéjszaka mérlege.

Az esemény nem előzmény nélküli: 1938 július-október között állami rendelkezések sora lépett életbe a zsidó vagyon kisajátítását illetően!

És 80 évvel később…

A lipcsei egyetem a Friedrich Ebert Alapítvánnyal  közösen készített felmérést a németországi antiszemitizmus mai állásáról..

A tanulmányból kiderül, hogy a németek 1/3-a erős antiszemita nézeteket vall, illetve látens antiszemita. A zsidókkal szembeni negatív érzés különösen a volt NDK területére jellemző.

A felmérésbe bevont személyek 31%-a szerint a “zsidók még mindig túl nagy befolyással rendelkeznek”, 21%-uk úgy véli, hogy a “zsidók sokkal inkább alkalmaznak piszkos trükköket, mint mások”.

A válaszadók 40%-a “nem érez együtt a zsidókkal” és ennek okát  Izrael politikájában jelöli meg.

A németek 80%-át ugyanakkor nem foglalkoztatja a német történelem, inkább a jelen problémáira koncentrál.

A megkérdezettek 66%-ának az a véleménye, hogy a holocaust-jóvátétel a “holocaust ipart szolgálja”.

Struccpolitikát folytat az, aki a németországi antiszemitizmus mellett – mely a felmérés szerint az elmúlt 20 évben nem volt ilyen magas – nem vesz tudomást a szintén felfelé ívelő, egész Európát átitató antiszemita jelenségről.

Napjainkra beigazolódott, hogy tévhit a rasszizmust és az antiszemitizmust egyértelműen a jobboldalhoz kötni. Ennek cáfolására legjobb példa Corbin és pártja.

Nem véletlen, hogy Nagy-Britannia zsidóságának 90%-a véli úgy, hogy a Munkáspárt kifejezetten antiszemita és esetleges kormányra kerülése esetén Anglia zsidó lakosságának 40%-a a kivándorlást fontolgatja.

A métely Amerikában is felszínre tört. Csak egy pillantást kell vetni a félidős választások eredményére és nem árt belehallgatni néhány demokrata képviselő első megszólalásába.

A nyolcvan évvel ezelőtti esemény sem volt előzmény nélküli és ez a mai állapotokról sem mondható el. Szinte nem múlik el nap úgy, hogy ne szereznénk tudomást a diaszpóra zsidóságát – jó esetben “csak” verbális atrocitásról, (amelyhez elegendő ha valakit a világhálón szörfözve, gondolatai közreadása alapján kategorizálnak) ugyanakkor nem ritka a fizikai bántalmazás sem.

Mindezeket napi szinten látva/hallva, meggyőződésem, hogy a diaszpóra zsidóságának ma sokkal nagyobb kihívással kell szembenéznia, minthogy egyes irányzatai milyen elfogadottságot élveznek Izraelben.

Ha valamikor, hát most igazán itt az ideje, hogy a szépen hangzó szlogen – “nem azt kell nézni, ami elválaszt, hanem, ami összeköt” – a mindennapok részévé váljon és a különböző irányzatok elsősorban az adott helyen, egymás között rendezzék soraikat.

Mert ahogy 70 évvel ezelőtt az újjászületett Izrael államnak erős diaszpórára volt szüksége, úgy ma, a galutnak van égető szüksége egy erős Izraelre.

korántsem ez hozza a megoldást

08/11/2018

Izrael és a körkörös védelem…

6 aug

Izrael a történelme folyamán mindig is körkörös védelemre kényszerült. Látható, hogy egészen a Jom Kippur-i háborúig (1973) négy ellenséges határa volt. Egyiptommal (1979) és Jordániával (1994) megkötött békeszerződés után, (ezekkel az országokkal kapcsolatban más gondokkal kellett szembenézni) Izraelnek az országépítés során mindig is nagy figyelemmel kellett lennie a védelemre.  

Aki csak kicsit is tájékozott Izrael történelmében, az tisztában van azzal a ténnyel, hogy a volt Palesztina (mint földrajzi egység) területén élő arabok a jogosnak vélt ügyeik érdekének érvényesítését minden esetben külső erőkkel támogatták meg.

Ebből következik, hogy Izrael bármely szegletében történjen is zavargás, a Julius Caesarnak tulajdonított mondás az érvényes:

“Ha békét akarsz, készülj a háborúra!”

Izrael esetében ez azt jelenti, hogy Északon a 79 km-es libanoni, a 92 km hosszú szíriai, valamint a 309 km-nyi Jordániával közös határ a védendő terület, míg Délen az Egyiptommal közös határ 208 km hosszú és a Gázát Izraeltől elválasztó határ 59 kilométeres.

A külső szemlélőt – ez természetes is – elsősorban az foglalkoztatja, ami napi rendszerességgel elé kerül. Ugyanakkor Izraelnek mérlegelnie kell és nagyon pontos stratégiai lépéseket szükséges kidolgoznia annak érdekében, hogy a sok rosszat rangsorolja és fontossági sorrendet állítson fel.

Az alábbiakban megkísérlem a lehető legrövidebben, de még az érthetőség határain belül felvázolni, hogy melyik határon, mivel kell szembenéznünk.

Talán mondani sem kell, hogy egy ilyen rangsorolás nem érzelmi alapon történik és  nem az adott térség lakosságának napi gondjait hivatott előtérbe helyezni.

Ez azonban koránt sem jelenti azt, hogy e sorok írója számára az emberi tényező közömbös lenne.

Ennyi bevezetés után nézzük, hogyan is fest a helyzet:

LIBANON esetében döntő tényező a Hezbollah tevékenysége, amely terrorszervezet komoly hadi potenciált jelent.Több 10 ezer, szíriai harcokban edzett harcossal rendelkezik, mintegy 100 ezer rakétája, az ország bármely területét eléri.

A jelenleg épülő határkerítés hivatott a közvetlen kontaktus, vagyis a beszivárgás megakadályozására. Erről a határkerítésről Libanon – annak ellenére, hogy Izrael az ENSZ által kijelölt határvonalat követi – azt állítja, hogy több helyen átnyúlik a területükre.

Arról azonban nem esik szó, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete határozata a Litáni folyótól délre megtilt minden Hezbollah tevékenységet, ugyanakkor nap, mint nap a határ közvetlen közelében láthatóak.

Az ENSZ békefenntartó erőinek aktivitása a nullához konveniál és gyakorlatilag a libanoni hadsereg is együttműködik a Hezbollah-val. (A libanoni hadsereget az USA képezte ki és szerelte fel.)

Ezen kívül figyelembe kell venni, hogy a Hezbollah Libanonban parlamenti többséget élvez – ez a politikai szerepvállalása egy esetleges konfliktusban – talán – fékező erő lehet. Hiszen azzal ők is tisztában vannak, hogy miután rakétáik és kilövő állásaik gyakorlatilag lakóházak alatt és/vagy közé vannak telepítve, egy újabb Izraellel való konfliktus esetén Libanonból nem sok marad.

Libanonnal a tengeri határokkal kapcsolatban is tárgyalások folynak. Bár a libanoni gázmezők még feltárás előtt vannak, egy gázmezőről már tudott, hogy határos az izraelivel. Egy nem túl nagy, háromszög alakú területről van szó és Izrael – kölcsönösségi alapon – hajlandó engedményekre.

SZÍRIA és Izrael között nincs békeszerződés, tűzszüneti megállapodás van, mely a Jom Kippur-i háborút követően, 1974. óta van érvényben.

A – ma már hetedik éve tartó – polgárháború miatt az ENSZ békefenntartó erői 2012-ben elhagyták a területet.

Az utóbbi hónapokban – változó intenzitással – Izrael közvetlen határán folynak a harcok, a határ mentét most már Asszad csapatai ellenőrzik.

Szíriában Oroszországé a “tulajdonjog”, nélkülük semmi nem történik és Iránnak is tekintélyes befolyása van Asszadra..
Iránnak érdeke, hogy Izraelt valamilyen módon háborúba kényszerítse, ezért aztán egyáltalán nem biztos, hogy az izraeli területen landoló rakéták, illetve az “eltévedt” repülők és drónok mindegyike a véletlen műve.

Oroszország érdeke a Latakia-i haditengerészeti támaszpont és a Khmeimim-i légi bázis megtartása, ezért támogatja a szíriai kormányt.

Ugyanakkor az Izraellel közösen felállított katonai egyeztető bizottság napi rutin szerint működik együtt.

Orosz katonai rendőrök ellenőrzik a határközeli csapatmozgásokat. A határ mentén  nyolc ellenőrző pontot állítottak fel (mint ahogy szíria területén máshol is). Az ellenőrzés jelenleg az ENSZ közreműködése nélkül zajlik.

Az oroszok elérték az iráni katonai alakulatok visszavonását a határtól 85 km-re, Izrael viszont az iráni csapatok teljes kivonásához ragaszkodik Szíria területéről..

JORDÁNIA határa az 1994-es békeszerződést követően a “csendes” sávba tartozik  Onnan nem fenyeget katonai akció, ugyanakkor számolni kell azzal, hogy Jordánia lakosságának 75%-a palesztinai arab és a jordán király pozíciója ingatag. Egy, a gazdasági mutatói alapján szegény országról van szó, ahol a király nem hagyhatja figyelmen kívül a belső véleményt, ugyanakkor nem nélkülözheti az izraeliek hírszerzési és katonai támogatását sem.

Ez utóbbinak keretében Izrael a hadrendből kivont APACHE helikopter századot ajándékozott Jordániának, amelyet az USA németországi bázisán újítottak fel.

A belső nehézségeket csak fokozza a Szíriából átmenetileg befogadott mintegy 2 millió menekült.

Izrael és Jordánia kapcsolata folyamatos, és bár nem tartozik szorosan a témához, a Templom hegyi konfliktus mégis említést érdemel.

A muzulmán világ harmadik szent helye a jeruzsálemi Templom hegyen található, ahova Szaúd Arábia és Törökország is szeretné betenni a lábát. Ugyanakkor a jeruzsálemi muzulmán szent helyek őrzését hagyományosan a mindenkori jordán király látja el. Ebben a vitában Izrael egyértelműen Jordánia mellett áll, ez a békeszerződésben is benne foglaltatik.  Ettől függetlenül, Izraelnek minden alkalommal, amikor az a vád éri, hogy magának vindikálja a muzulmán szent helyek felügyeleti jogát – biztosítania kell Abdallah kirányt arról, hogy a status quo nem változik.

GÁZA kapcsán, a  feszültség feloldása külső szemlélő számára roppant egyszerűnek tűnik, a valóságban azonban nagyon is összetett probléma.

Annak az időnek már régen vége, amikor “aránytalan” visszavágással lehetett Izraelt vádolni. A gázai fegyverek ma már nem sufniban készülnek és mint azt 2014-ben tapasztalhattuk, hatótávolságuk is egyre nő. Az egyetlen dolog, amiért nem pontosak, – és ettől még veszélyesebbek – hogy mozgó kilövő állásról indítják őket.

Maradjunk azonban a legfrissebb történéseknél. Április utolsó napján meghirdették a “békés” tüntetést, amelynek apropójául az USA nagykövetségének Jeruzsálembe történő áthelyezését jelölték meg. Később kiegészítették a “palesztin” menekültek visszatérési jogának, illetve a gázai blokád felszámolásának követelésével. Miközben “békésen” tüntettek, egyre kifinomultabb módszerekkel “tűzsárkányok”, éghető anyagot tartalmazó ballonok izraeli területre történő küldésével, valamint rakéták indításával okoztak – elsősorban és szerencsére – anyagi kárt. Felgyújtottak mintegy 3000 hektárnyi, 80%-ban mezőgazdasági területet.

Valós kérdésként merül fel, hogy Izrael mire vár? Meddig hagyja tombolni az őrületet. Javaslatok is folyamatosan érkeznek arra nézve, hogy miként kellene ennek rövid úton, egyszer és mindenkorra véget vetni.

Csakhogy, akik ezeket a kérdéseket megfogalmazzák, valószínűleg nincsenek tisztában azzal, hogy Gáza alatt széltében-hosszában kiépített alagút rendszer húzódik, melyek közül több átnyúlik izraeli területre. Sokat felszámoltunk ezekből és számolunk fel folyamatosan, de nem mindet. Elképzelhető a veszély, ami egy föld feletti támadás következtében a gázai sávban élőkre a terror alagutakból leselkedik. Különösen annak fényében, hogy a Hamasz katonai szárnya azon a nézeten van, miszerint céljukat csak háború árán érheti el.

Izraelnek a béke megteremtése, és hangsúlyozom, hosszú távú béke megteremtése a célja. Ennek  érdekében tudomásul kell vennie, hogy a terület de facto ura a Hamasz és ezért – tetszik, vagy sem –  közvetlenül vele kell tárgyalnia.

Ez nem ígérkezik könnyű feladatnak, de Egyiptomot mindkét fél elfogadja közvetítőnek és Nyikolaj Mladenov ENSZ megbízott személye ellen sem merült fel kifogás.

Egyiptomnak legalább annyira érdeke a rendezés, mint Izraelnek, ugyanis a gázaiak támogatják a Szináj-i terrort. E miatt Egyiptom – mellyel lényegesen jobb a kapcsolatunk, mint Mubarak idejében volt, aki időnként ezt-azt elnézett a Hamasznak – szigorúan fellép a Hamasszal szemben és nem riad vissza a terror alagutak vízzel történő elárasztásától még akkor sem, ha tudott, hogy terroristák tartózkodnak benne.

Mladenov és az egyiptomi hírszerzés főnöke Abbas Kamel közös javaslata a politikai rendezésre több lépcsőben valósulna meg.

Első lépés, hogy a Hamasz beszüntet minden Izrael ellen irányuló terror cselekményt, beleértve a tüzet okozó primitív eszközök és rakéták indítását is. Ezen kívül ki kell szolgáltatnia Izraelnek a katonák szervmaradványait és szabadon kell engednie a két civil izraeli állampolgárt. Friss értesülések szerint a Hamasz elfogadta a többlépcsős fegyverszüneti megállapodásra vonatkozó tervet.

Nem titok, hogy Gáza rekonstrukciója csak tetemes anyagi ráfordítással valósítható meg. Ennek érdekében Mladenov adománygyűjtő körútja során megkereste Európát és a mérsékeltebb arab országokat. Megjegyzendő, hogy Európa nagyon nehezen nyitotta meg a pénzcsapot – szokás szerint szájkaratéval támogatta Gázát. Azt sem kell elhallgatni, hogy – ha csak az elmúlt négy év segélyeit vesszük alapul – a rekonstrukciónak  már legalább is be kellett volna indulnia.

Miközben Egyiptom, Mladenov és Izrael között folynak a tárgyalások, Mladenov igyekszik a Hamasz és a Fatah  már sokadszori  kibékítésére, ugyanis a rekonstrukció általános feltétele – melyet az ENSZ és a csomagot támogató országok szabtak – az,  hogy a végrehajtásban a Palesztin Hatóság vállalja a lebonyolító szerepet. A békítő folyamat eredménye kétséges, ugyanis nyilvánvaló, hogy a Hamasz önként nem fogja átadni Gázában a hatalmat, ugyanakkor az sem biztos, hogy Izrael a magát “sikeresen” partvonalra kormányzó Mahmud Abbaszt ismételten pozícióba kívánja hozni.

A jelenleg folyó tárgyalások nem zárják ki további izraeli biztonsági intézkedések megtételét. Ennek egyik része a hetek alatt elkészülő tengeri akadály, amely a Gáza sávban lévő zsidó települések lakóinak védelmét szolgálja a tenger felől beszivárgó terroristák ellen.

Ugyanakkor a szárazföldi – föld alá nyúló – biztonsági kerítés építése is folyik, amely kizárja, hogy a terror alagutakból izraeli területre léphessenek. Ennek elkészülte egy-másfél hónapot vesz még igénybe.

A PALESZTIN HATÓSÁG-nál gyakorlatilag teljes a patthelyzet, tekintettel Abbasz mindent elutasító álláspontjára. A pillanatnyi helyzet szerint  a politikai palettán játszó felek közül senki nem tekinti komoly partnernek.

Ebből a helyzetből a Palesztin Hatóságot és Izraelt esetleg kimozdíthatja a Trump féle béketerv, amelyről ezidáig csak annyi tudható, hogy gazdasági kérdésekre és a Palesztin Hatóság területén élő arab lakosság életszínvonalának emelésére helyezi a fő hangsúlyt.

Feltételezhető, hogy a béketerv nyilvánosságra hozatalának fő oka abban rejlik, hogy Abbasz – minden megszorítás ellenére – csökönyösen kitart a terroristák és családtagjaik bérezése mellett és – bár kezéhez közvetlenül vér nem tapad – ő az uszítás nagymestere.

Erre bizonyíték az is, hogy a világ közvéleménye előtt Izrael a fekete bárány, amiért elzárja a Gáza felé vezető vízcsapot, hogy nem biztosít folyamatos villamosenergia ellátást.

Az már kevesekhez jut el, hogy a Palesztin Hatóság nem hajlandó a gázai fogyasztás kiegyenlítésére, de túl ezen még a gyógyulás lehetőségét is elvágja a gázai lakosok előtt azzal, hogy nem folyósítja a betegek (többségében súlyos esetek) ellátásának költségeit az izraeli kórházak felé.

Az írást figyelmesen olvasók számára feltűnhet, hogy milyen sok szó esik benne a pénzről. És, ha már nagy ember mondásával kezdtem, azzal is fejezem be.

Montecuccoli szerint a háborúhoz három dolog kell: “Pénz, pénz és pénz!”

És bár az izraeli gazdaság töretlenül fejlődik, aminek egyik jele, hogy épp a napokban kapta meg a hitelminősítő intézet legmagasabb “AA” fokozatát, képzeljük el, mi lenne, ha nem kellene csillagászati összegeket fordítania a biztonságára !

06/08/2018

Délen a helyzet (majdnem) változatlan…

17 Júl

A történet korántsem az elmúlt hét végén kezdődött, amikor is Gázából 200 rakétát lőttek ki izraeli területre. Ezt megelőzte a három hónapja elkezdett és máig is tartó (az egyszerűség kedvéért) “tűzsárkánynak” nevezett akció, melyben több, mint 30 ezer dunám természetvédelmi terület, erdő és mezőgazdasági megművelés alatt álló föld vált a tűz martalékává.

A kár sok tízmillió sekel és a helyreállítás évtizedeket vesz igénybe.

A Zsidó Nemzeti Alap (földkezelő) területéből 9.200 dunám, a Természetvédelmi Hivatal területéből pedig 14 ezer dunám vált a tűz martalékává.

Mindeközben a határkerítést folyamatosan ostromló tömeggel is fel kellett venni a harcot.

Visszatérve a hétvégi  rakéta esőre, az izraeli hadsereg minden egyes kilőtt rakétára azonnal válaszolt, több  kilövő bázist, harcálláspontot, katonai raktárat valamint a “tűzsárkányok” összeszerelő helyeit támadta.

Szombatról vasárnapra virradó éjjel – egyiptomi közvetítéssel – rövid időre tűzszünet lépett életbe, amelyet azonban a gázai fél megszegett.

Izrael ezek után úgy döntött, hogy bezárja Kerem Salom határátkelőt, illetve kizárólag élelmiszer és gyógyszer bejutását engedi Gáza övezetbe. Néhány órával a döntés után, Egyiptom ugyanezt tette Rafiah átkelőnél.

 

https://islamidavet.com/karikatur/wp-content/uploads/2015/12/misir-israil-gazze-2.jpg

arab karikatúra

Közben Mladenov, az ENSZ közel-keleti megbízottja Gázában járt, hogy rávegye a Hamaszt a támadások beszüntetésére. Küldetése eredmény nélkül ért véget.

Ha Gázáról beszélünk, általában átsiklunk azon a tényen, hogy ott nem a Hamasz az egyetlen terrorszervezet. A területen jelen vannak nála sokkal szélsőségesebb terrorszervezetek is, melyek Irán támogatását élvezik.

A Hamasz tulajdonképpen ezen terrorszervezetek csapdájában is vergődik, mert egyrészt nem akarja kiengedni kezéből a kormányrudat, másrészt – a túlélés reményében – abban bízik, hogy Izrael nem indít ellenük olyan mértékű támadást, ami a megsemmisülésüket jelentené. És ebben nem is téved nagyot, ugyanis Izrael pontosan tudja, hogy utánuk még rosszabb jön.

Valószínű, hogy a nemzetközi sajtó azért kapta fel a témát, mert 2014 óta ez volt az első eset, hogy nagyarányú összecsapásra került sor a két fél között.

Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a köztes idő a “békés egymás mellett élés” jegyében zajlott volna.

A térség lakossága mintegy 20 éve él együtt a fenyegetettséggel, amely, ha a külső szemlélő szerint nyugvóponton is van, a lakosság életvitelének meghatározó része.

Ezt azonban nem úgy kell elképzelni, hogy a térség lakossága folyamatos rettegésben él. Azt viszont tudni kell, hogy a gyerekek már csecsemő koruktól kezdve fel vannak készítve (talán jobban, mint az ország középső részén élők) a helyzet kezelésére.

Magyar mérce szerint sok gyerekes családanya elbeszéléséből tudom, hogy minden alkalommal bepárásodik a szeme, amikor azt látja, hogy a nagyobbak milyen odafigyeléssel nyalábolják fel a kisebbeket, hogy mielőbb a biztonsági szobába érjenek.

Ebben a pillanatban is, egy égő ballon landolt mosav Tkuma óvodájának  udvarán…szerencsére nincsenek sérültek.

folytatva a biztonsági szobákkal, el kell mondani, hogy Izraelben évtizedek óta nem lehet építési engedélyt kapni, csak a lakóépülethez kapcsolódó biztonsági helyiség kialakításával. Ez vonatkozik családi házakra, sok emeletes lakóépületekre egyaránt, (ezekben minden lakáshoz külön-külön biztonsági szobának kell tartoznia) valamint közintézményekre.

Az állam milliárdokat költött a régi lakóépületek ilyen célú rekonstrukciójára. Azon régi építésű épületek esetében, ahol ezt utólag nem tudták megoldani, elérhető távolságban közös óvóhelyek állnak rendelkezésre.

Csakhogy! Gáza tőszomszédságában élőknek 15 másodperc áll rendelkezésükre ahhoz, hogy elérjék a biztonsági helyiséget. Nem tudom, lemérte-e már valaki, hogy hány lépést is lehet megtenni ennyi idő alatt?

És akkor még ott vannak azok a kibucok, mosavok,(mezőgazdasági falu) amelyek olyannyira a határ közelében fekszenek, hogy boldogan kiegyeznének a 15 másodperccel.

Azt írja egy ilyen határ közeli kibuc lakója, hogy elege van…elege van abból, hogy erősnek kell lennie, abból, hogy mindig vissza kell térnie a normális élethez, abból hogy egy ilyen hétvége után úgy kell munkába állnia, mintha mi sem történt volna…elege van a tűzszünetekből – ami után (vagy közben) ismét felgyújtják a környezetét…

Ugyanakkor tudja, hogy a rutin segít megőrizni a józanságát, de meddig? Meddig bírja a pszichikai terhelést?

Meddig lehet azt ép ésszel elviselni, hogy reggel munkába menet azt látja valaki, hogy a megélhetését biztosító földek feketéllenek? Meddig lehet azt ép ésszel elviselni, hogy a lakóépületben állandósul a füstszag? Meddig és hogyan lehet teljes értékű munkát elvárni attól a szülőtől, akinek gyerekei az éppen koruknak megfelelő gyermek v. oktatási intézményben tartózkodnak, esetleg a nagyobbak éppen a határt védik?

A kérdések sora végtelen és nincs megnyugtató válasz.

Immáron 13 éve nincs!

2005-ben, az akkori kormány a béke reményében vonult ki Gázából, melynek során évtizedek alatt kiépített egzisztenciák semmisültek meg egyik napról a másikra. Békét az intézkedés nem hozott és ebből le kell vonni a tanulságot.

Miközben mindenki tudja, hogy a helyzet normalizálására hosszú távú megoldást kell találni, azt is tudja, hogy ennek eléréséhez egy könnyebb és egy sokkal nehezebb út vezet.

Katonai és politikai körök reakcióiból arra lehet következtetni, hogy utolsó lehetőségként veszik számításba szárazföldi csapatok Gázába küldését. Ugyanakkor az előkészületeket megtették erre az eshetőségre is, hiszen nem véletlen, hogy a hadsereg “gáza dandárja” szárazföldi gyakorlatot hajtott végre, tekintetbe véve azt a tényt is, hogy Gáza alatt kiterjed alagútrendszer húzódik. Mint ahogy az sem véletlen, hogy az ország középső részébe is több vaskupola rendszert telepítettek az elmúlt napokban.

Közben folyamatos tárgyalások zajlanak több arab ország bevonásával annak érdekében, hogy Gáza polgári lakosságának életminőségében változás következzen be. Ennek egyik része, hogy az izraeli kormány Ciprushoz fordult egy kikötő létesítésének ügyében, a Gázából származó és oda érkező áruk közvetlen továbbítása céljából. A munkabizottság a napokban összeáll és a megállapodás értelmében három hónapon belül benyújtja a kikötőre vonatkozó terveket. Ez a terv kapcsolódik az amerikaiaknak Gáza újjáépítésére vonatkozó nagyszabású elképzeléséhez. (Gáza partjai nem alkalmasak mélytengeri kikötő építésére, úszó kikötő pedig horribilis összegbe kerülne.)

A megvalósításhoz viszont a Hamasz hozzájárulása is szükséges.

Végezetül megemlítem, hogy Gáza övezet közvetlen közelében élő emberek – a rájuk nehezedő nyomás ellenére sem lelki sérültek. Erre példa a héten nálam járt jó barát, aki Magyarországon a fiam iskolatársa volt és családostól él a veszélyeztetett körzetben. El kell mondjam, hogy sem rajta, sem az éppen vele lévő gyermekén és annak barátján nem látszott nyoma sem a nehézségeknek.

17/07/2018

 

 

 

 

 

.

 

…”és most mi lesz?”

9 máj

A címadó kérdést tegnap este óta számosan teszik fel nekem, vadabbnál vadabb elképzelések kombinációival.

Ez késztet arra, hogy – ismereteim birtokában – megkíséreljek a felmerült kérdésekre választ adni.

Tegnap este, izraeli idő szerint 21:00 órakor Trump amerikai elnök bejelentette, hogy felmondja az Iránnal 2015-ben kötött atom-egyezményt és visszaállítja a szankciókat.

Ez azt jelenti, hogy első lépésben három hónap múlva (augusztus 6-án) visszaállítják a szankciók egy részét, ami megtiltja az irániaknak dollár, arany és nemesfémek vásárlását. Eladási tilalmat rendel el alapanyagokra, (u.m. alumínium, vas, szén) és az iráni valuta (real) vételére és eladására (ma egy USA dollár=8.000 real és tudni érdemes, hogy az irániak minden pénzükön dollárt vásárolnak és azt külföldre menekítik).

Ezen felül tilalmat foganatosít az iráni államadóssággal kapcsolatos pénzügyi műveletekre.
Hat hónap múlva (november 4-én) további tilalmak lépnek életbe.

Ezek: kereskedelmi tilalom az iráni hajó- és olajiparral, a bankszektorral és az iráni biztosító-társaságokkal.

Ez a döntés régóta a levegőben lógott. Ugyanis Trump elnök egyik legfőbb választási ígérete az általa katasztrofálisnak tartott atom-egyezmény felmondása volt. Ugyanakkor a háttérben élénk diplomáciai tevékenység folyt, ahol mindenki a saját érdekei szerint próbálta Trump elnök döntését a számára legkedvezőbb irányba befolyásolni.

Mint az köztudott, Izrael februárban rátette kezét az iráni atom-archívumra és azonnal másolatot juttatott el az amerikai hírszerzéshez. Így tehát az Izraeli hírszerzési bravúr bejelentésének időzítését nem tekinthetjük véletlennek, mint ahogy azt sem, hogy ennek kapcsán az európai vezetők egymásnak adták a kilincset Washingtonban.

Nézzük a várható lehetőségeket:

Trump elnök környezetéből tudni lehet, hogy az elnök nem zárja ki egy új atom-egyezmény lehetőségét, amennyiben az új egyezmény tartalmazza

  • az ellenőrzés szigorítását,  

  • az iráni ballisztikus rakétaprogram és Irán külföldi katonai jelenlétének korlátozását.

Erre azonban az irániak – eddigi kijelentéseik szerint – nem hajlandóak és a belső erőviszonyok is ezt látszanak igazolni.

Véleményem szerint Trump elnök stratégiai célja egészen más. A szankciók alkalmazásával az iráni rezsimet szeretné megdönteni.  

Köztudott, hogy Irán gazdasági helyzete katasztrofális. A szankciók Obama rezsim általi eltörlése nem hozta meg a kívánt gazdasági fellendülést, amelynek több oka is van.

Az egyik, hogy a nagy nemzetközi cégek az amerikai álláspont kikristályosodásáig kivártak. Az olajkereskedelemből befolyt ugyan néhány milliárd, melyből azonban az iráni belső viszonyokból eredően semmi sem jutott az utca emberéhez. Ugyanis az Iránba befolyó pénzösszegek felett gyakorlatilag a Forradalmi Gárda gyakorol felügyeletet. Elosztásával ő rendelkezik, és az összeg nagy részét saját céljaira használja fel (lásd jemeni polgárháború, Szíria, Hezbollah). A maradék pénz pedig az elképesztő méretű korrupció következtében, különböző zsebekben tűnik el.

Az Egyesült Királyság, Francia- és Németország vezetői közös nyilatkozatban jelentették be, hogy a maguk részéről továbbra is érvényben lévőnek tekintik az egyezményt. Ezt Irán a maga részéről elfogadná azzal a feltétellel, hogy a nyugati államok kötelezettséget vállalnak az amerikai szankciók gazdasági hatásának kivédésére. Erre azonban kevés az esély, ugyanis az amerikai embargó törvény szerint minden olyan vállalat, vagy bank, amelyik 20 millió dollárnál nagyobb értékű üzletet bonyolít le Iránnal, ki van zárva az amerikai piacról. Nyilvánvaló, hogy az európai vállalatok és bankok nem az iráni piacot fogják választani.

Ez alól kivétel a krónikus energia ínségben szenvedő Kína, amely számára az amerikai piac még nem bír túl nagy jelentőséggel.

Külön kell megemlíteni az ambivalens helyzetben lévő Oroszországot, mely stratégiai és geopolitikai érdekei szerint Irán szövetséges, ugyanakkor az energiapiacon vetélytárs.

Putyin orosz elnök megpróbál egyszerre két lakodalomban táncolni,  és nem is eredménytelenül. Tény, hogy Oroszország ma a Közel-Keleten kikerülhetetlen tényező. Ezt ismerte fel Izrael és az elmúlt években, a közös érdekek mentén stratégiai kapcsolatot épített ki velük.

Ezért is van különös jelentősége Netanjahu izraeli miniszterelnök mostani moszkvai tárgyalásának.

A Győzelem Napja – Moszkva 

Ugyanis egyik félnek sem érdeke, hogy az események ellenőrizhetetlenné váljanak. Netanjahu az utóbbi évek alatt jó személyes kapcsolatot is kiépített Putyinnal. Az elmúlt két évben a jelenlegi a nyolcadik személyes találkozójuk és ezen időszak alatt 12-szer beszéltek telefonon.

Oroszország – szokása szerint –  ugyan egyik fél mellett sem tette le a voksot és nincs is abban a helyzetben, hogy csak úgy utasításokat adjon Iránnak, de az kétségtelen, hogy a nyomásgyakorláshoz megvannak eszközei.

Miután Oroszország úgy Izraellel, mint Iránnal jó kapcsolatokat ápol, kétségtelenül alkalmas a közvetítő szerepére. És meg is fog mindent tenni ezért. Ugyanis nem titok, hogy Oroszország nagy erőfeszítéseket tesz azért, hogy visszatérjen a nemzetközi színtérre mint vezető hatalom, amely képes nemzetközi konfliktusok megoldására.

09/05/2018

 

 

Izraeli hírszerzési bravúr

1 máj

A reggeli hírek átfutása megerősített abban a meggyőződésemben, hogy a tegnap este – izraeli idő szerint 20:00 órakor tartott nemzetközi sajtótájékoztatón elhangzottak tartalmát nem kell bővebben részletezni.

Nincs olyan hírügynökség, legyen az nagy, vagy kicsi, amelyik ne foglalkozna behatóan Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök bejelentésével, amellyel egyszer és mindenkorra lerántotta a leplet az évek óta tartó iráni hazugságról.

Izrael nem egyszer figyelmeztette a nyugati világ felelős vezetőit, nem egyszer protestált az Egyesült Nemzetek Szervezeténél és nem utolsó sorban, nem egyszer tett lépéseket annak érdekében, hogy az iráni urán-dúsítás fokozott ütemére felhívja a figyelmet.

Az Obama elnökölte Egyesült Államok annak ellenére kötött új és újabb atom- egyezményt Iránnal, hogy az IASA is megerősítette az urán-dúsítás szintjének emelkedését, hogy jelentéseiben leszögezte, az meghaladja az ország energia szükségletének kielégítését. Búcsúajándékként pedig feloldotta az országgal szemben foganatosított szankciókat.

Irán a tárgyalások kezdetétől a végéig azt állította, hogy csak békés célú atom-programot fejleszt és nem áll szándékában atombomba kifejlesztése.

A “művelt” nyugat pedig – ahogy ezt tette a szíriai népirtás esetében is – szemérmesen  félrenézzett. Nagyvonalúan átsiklott azon tény fölött, hogy Irán olyan olajkészleten ül, amely hosszú évtizedekre megoldja nem csak a saját energia szükségletét. Bemondásra elhitték, (mert különböző okokból el akarták hinni) hogy a szaknkciók feloldása létszükséglet, ugyanakkor az utca emberének mérhetetlen nyomora nem ütött szöget a fejükbe.

Az már szinte természetes, hogy elkönyvelték, “Izrael (nevesítve: Netanjahu) túlreagálja a történéseket”, de az már koránt sem természetes, hogy az az Irán, amelyik tagja a Nemzetközi Atomegyezménynek, kizárólag előre fixált időpontban és kizárólag a felszíni létesítményei közül is csak az általa meghatározottakhoz engedett hozzáférést a vizsgálatot végző szervnek…Egyetlen föld alatti létesítményt sem ellenőrizhetett soha, egyetlen arra hivatott intézmény sem.

Fent leírtak az izraeli állampolgár számára nem képezték a titok tárgyát, ezért is nagy várakozás előzte meg a miniszterelnöki bejelentést, melyet a különböző csatornákon az ország többsége követett. Közérdeklődésre tartott számot, hogy mi újat lehet még erről a témáról tudni.

Hát, lehetett! Le a kalappal a MOSZAD tevékenysége előtt, hogy “fél tonnányi” írásos anyaggal ország-világ előtt bebizonyíthattuk, hogy nincs szó túlreagálásról, a tények magukért beszélnek Irán atomfegyver gyártását tűzte ki célul.

Ami  merőben szokatlan, hogy a kezünkben lévő bizonyítékot negyven egynéhány percben, teljes részleteiben a nemzetközi nyilvánosság elé tártuk. Pontosan megjelölve még az épületet is, ahol azokat tárolták.

Természetesen nem meglepő a világ reagálása, hiszen várható volt, hogy az a pillanatnyi érdek, illetve a beidegződések mentén történik. Ami nem meglepő ugyan, de elszomorító, hogy a számos külföldi elsősorban Amerikából és arab országokból származó gratuláció mellett az izraeli ellenzék és az őket képviselő televízió-állomások most is a miniszterelnökkel szembeni személyeskedésből akarnak profitálni.

E mellett már nem fel sem tűnik, hogy az Európai Unió külügyére olyasmibe kapaszkodott bele, amiről a sajtótájékoztatón szó sem esett.  Mogherini asszony azt állítja, hogy nem talált Netanjahu beszédében semmi bizonyítékot arra nézve, ami arra utalna, hogy Irán ne tartaná be mindazt, amit a szankciók feloldásáért cserébe megígért…És ebben igaza is van. Ugyanis Netanjahu nem az atom-egyezmény megszegéséről beszélt, hanem arra világított rá, hogy ez az egyezmény eleve hazugságra épült.

Mint az a sajtótájékoztatótól függetlenül kiderült, a MOSZAD ezt az akciót még februárban hajtotta végre és az 55 ezer lapnyi, 110 ezer oldalas anyagot szinte azonnal átadta az amerikai hírszerésnek is. Ők eddig 3.000 lapot tudtak tüzetesen átvizsgálni.

Mogherini azon állítása, miszerint a feltárásban semmi új nincs, hiszen az elmondottak mindenki számára ismertek voltak eddig is – már nem állja meg a helyét. Ugyanis az Atomenergia Ügynökség a teljes anyagból mindössze 1000 oldalba nyerhetett betekintést. (Mint érdekességet, itt kell megemlíteni, hogy az archívum létezéséről az iráni vezetés mindössze öt tagjának volt tudomása.)

Angol, francia és német küldöttség kapott lehetőséget, hogy a hét végén betekintsenek az anyagba. Netanjahu rajtuk kívül ugyan ezen célból meghívta Oroszország és Kína, valamint az   Atomenergiai Ügynökség képviselőit is.

Trump elnök a tények nyilvánosságra hozatalát követő első reakciója az volt, hogy “elfogadhatatlan, amit Irán csinált, ez a megállapodás katasztrofális az USA számára”.

Végezetül csak annyit, hogy  egyre nyilvánvalóbbnak látszik, miszerint Trump és Netanjahu között előzetes egyeztetés zajlott.

Az sem véletlen, hogy a sajtótájékoztató nyelve az angol volt (végén pár mondatos héber összefoglalóval), hiszen a cél a minél szélesebb körben történő ismertetés volt, lehetőleg sajtómunkási beavatkozás nélkül.

A bejelentés minden érintett fél számára hordozott üzenetet. Hiszen nem véletlen, hogy az el múlt napokban egymás után járt a Fehér Házban Macron és Merkel. Mindketten azzal a céllal, hogy meggyőzzék Trump elnököt az atom-egyezmény fennmaradásának szükségességéről.

Teherán pedig figyelmeztetést kapott arra vonatkozóan, hogy Izrael mindenütt jelen van és nincs az a titkos anyag, nincs az a bombabiztos tárolási mód, amelyet – ha biztonsága forog kockán – ne tudna megszerezni, akár Teherán szívéből is. (Itt kell megjegyezni, hogy a titkosszolgálat mintegy száz emberrel vett részt az akcióban és csak azért nem hozták el a teljes archívumot, mert ez fizikailag lehetetlen volt.)

Európa az Iránnal kötendő milliárdos üzleteket félti, ez indokolja kiállását az atom-egyezmény életben tartása mellet. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy mostanában kezd kiderülni, hogy Teheránban üres a kassza.)

A történések láncolatába pontosan beleillik, hogy Pompeo,  frissen kinevezett amerikai külügyminiszter is a napokban látogatott a térségbe. Pontosabban a térség témában érintett országaiba: Izraelbe, Szaúd-Arábiába és Jordániába. Látogatása során nem tárgyalt a Palesztin Hatósággal, sőt az u.n. palesztin kérdés szóba sem került.

Hangulatjelentésként egy friss hír: Marokkó bejelentette, hogy megszakítja kapcsolatait Iránnal és bezárja ottani nagykövetségét.

01/05/2018

%d blogger ezt kedveli: