Tag Archives: Irán

Az irániak már a spájzban vannak…

13 feb

Az eredeti, filmbeli szöveget kölcsönvéve, akár azt is írhatnám, hogy “az oroszok már a spájzban vannak”…  és ezzel sem szenvedne csorbát a hitelesség. Izrael szempontjából azonban sokkal inkább döntő fontosságú Irán térségbeli szerepvállalása.

Néhány mondat erejéig arról, hogy mi is történt:

Szombaton (10/02/2018) a szíriai Tadmor melletti iráni támaszpontról felszállt egy pilóta nélküli repülőgép, amelyet az izraeliek műholdon keresztül a felszállás pillanatától figyelemmel kísértek. Ezért történhetett, hogy egy perccel az izraeli légtérbe történt belépése után, egy ott várakozó izraeli harci helikopter lelőtte.

A légtér megsértésére válaszként az izraeli légierő nyolc gépe szíriai és iráni katonai célpontokat támadott.

A szíriai hadsereg 25 (egyes források szerint 30)  légvédelmi rakétát lőtt ki, amelyből egy célba talált. Az pilótáknak sikerült izraeli terület fölött katapultálni, de mindketten megsérültek.

A légierő vizsgálata szerint az eset úgy történhetett, hogy a pilóták nem figyeltek fel az elektronikus vészjelző rendszerre és így nem tudták kikerülni a rakétát, ami a többi gépnek sikerült.

Tudni kell, hogy ezek a szíriai rakéták még a jobblétre szenderült Szovjetunió idejéből származnak, viszonylagosan alacsonyabb sebességgel rendelkeznek. Érdemes azt is megjegyezni, hogy az oroszok korszerű S-300 és S-400- as légvédelmi rendszereket telepítettek Szíriába, melyek kizárólagosan az orosz bázisok környékén találhatók és kezelésüket nem adták át a szíriaiaknak.

Az izraeli légierő a támadások során a szíriai hadsereg légvédelmi rendszerének nagy részét, illetve a hírközlési rendszert teljes egészében megsemmisítette. Ennek következtében a szíriai harci gépek nem tudnak a levegőbe emelkedni.

Most pedig vessünk egy pillantást az egésznek a hátterére:

A közel-keleti sakktáblán számos figura mozog, de jelenleg a központi szerepet Oroszország, Irán és természetesen Izrael játssza. A sakktáblán található figurák még: Törökország, az iszlamista milíciák és a kurdok.

Oroszország már a cári idők óta vágyott egy meleg-tengeri hadi kikötőre,  és ez az álma teljesült, amikor Szíriában létrehozhatta a tartuszi haditengerészeti bázist. Obamának sikerült olyan helyzetbe hoznia Putyint, hogy ez –  ügyesen kihasználva a szituációt – döntő befolyásra tehessen szert Szíriában és általában a Közel-Keleten.

Miután az Iszlám Állam (ISIS) és általában az iszlamista milíciák elleni harcban Putyin nem kívánta orosz katonák életét áldozni, eltűrte az irániak és az Irán által irányított Hezbollah térnyerését, akik közül sok százan estek el a harcokban. Irán azonban, stratégiai céljainak megfelelően, döntő befolyást szeretne elérni,  hogy Szíriában is kiterjessze a síita befolyást.

Kézenfekvő a kérdés, hogy ebben a közel-keleti kötéltáncban kinek mi a stratégiai érdeke?

Oroszország maximális célja megtartani a szíriai és általában a közel-keleti befolyást, minimális célja, megtartani a tartuszi haditengerészeti és a latakiai légi bázist.

Törökország a kurdok befolyását kívánja csökkenteni.

Izrael pedig az irániakat kívánja távol tartani a határaitól.

Izrael ennek érdekében igyekszik jó kapcsolatot ápolni Oroszországgal, aminek keretében Putyin és Netanjahu megállapodtak egy állandóan működő katonai bizottság létrehozásáról, az esetleges nem kívánt összeütközések elkerülése érdekében.

Az izraeli katonai parancsnokságot és a Szíriában állomásozó orosz katonai parancsnokságot “forró drót” köti össze.

Összefoglalva kijelenthetjük, hogy ma, papírforma szerint, az oroszok nélkül nem történhet semmi Szíriában. Ez azonban a valóságban némiképp másképp fest. Nyilvánvaló, hogy az irániak ehhez az akcióhoz nem kérték ki az oroszok beleegyezését, ugyanakkor egyeztettek a szíriaiakkal. Az egyeztetés tényét alátámasztja, hogy ezt a régi szíriai légvédelmi rakéta rendszert harckészülstégbe helyezni hosszabb időt igényel, amiből az következik, hogy a szíriaiak már felkészülten várták az izraeli repülőgépeket.

Az is nyilvánvaló, hogy az irániak belátható időn belül újra fognak próbálkozni, a kérdés csak az, hogy ki, mit fog lépni a naponta változó közel-keleti sakktáblán?

13/02/2018

Reklámok

Béketárgyalások most?

14 aug

Nem kell ahhoz oknyomozó újságírónak, de még csak Közel-Kelet elemzőnek sem lenni, csak egyszerűen értő olvasónak, hogy világosan lássék, miszerint egyes európai országok vezetői csakúgy, mint az éppen soros amerikai elnök – mindenképpen részt kérnének a közel-keleti térség, nevezetesen az izraeli-”palesztin”* konfliktus megoldásából…

/*Visszatekintve a történelemben azt látjuk, hogy a ‘70-es évek elejétől magukat palesztinnak nevező, gyakorlatilag a volt Palesztina területéről származó arabok (és később, Arafat által Tuniszból  magával hozott  vezető réteg, akik az itteni vezetők kárára kaptak koncot) egyetlen háborút sem vívtak Izrael ellen egyedül. Azok minden esetben külső támogatással valósultak meg úgy, hogy a palesztinai arabok végezték el a piszkos munkát. Nevezetesen az útszéli terror-támadásokat, a közönséges gyilkosságokat./

Elemezve a létrejött béketárgyalás kezdeményeket azt látjuk, hogy ezek egyetlen kormánynak (megjegyzem, hogy a modern Izrael állam történetében a baloldali pártok többször álltak a kormányrúdnál, mint a jobb ill. jobbközép kormánykoalíciók) sem sikerült.

Az oszlói béke-egyezmény kiválóságához is csak Simon Peresz, volt államelnök ragaszkodott utolsó  lehelletéig, de ez érthető, annak kapcsán részesült a megosztott Nobel Békjedíjban (Rabin és Arafat társaságában).
Nem sikerült az arabokkal egyezségre jutnia sem Ehud Baraknak, sem Ehud Olmertnek és hamvába hullt a “területet békéért” baloldali kezdeményezés is.

A Netanjahu vezette Likud tömb is csak a 2010-ben félbeszakadt tárgyalások után jutott arra az elhatározásra, hogy Izraelnek számos megoldásra váró társadalmi problémája előbbre való, mint hogy fölöslegesen fecséreljen időt a semmiért.

Tökéletesen igaza volt és van abban, hogy a tárgyalásokra készen állunk, de a labda az arab térfélen pattog.

Az eddigi béketárgyalásokból kiemelést érdemel az Ehud Olmert vezette Kadima párt arabok felé tett nagylelkű ajánlata, miszerint Izrael visszahúzódik az u.n. ‘67-es határok mögé (ami alapvetően a ‘48-as tűzszüneti vonalat jelenti) és Jeruzsálem keleti felét felajánlja a megalakuló palesztin állam fővárosának, ezen felül pedig 3% területcserét kínál fel a békéért.

(Téves állítás, mondhatni csúsztatás úgy fogalmazni, hogy “vissza adja” az araboknak. Ugyanis Jeruzsálemet a hatnapos háború során Izrael  jordán megszállás alól szabadította fel. Aki Jeruzsálemet az arabok ill. a “palesztinok”  jogos tulajdonának tekinti, az nincs tisztában Izrael történelmével.)

Annak, hogy felelevenítem ezeket a történéseket több oka is van. Egyik, hogy az utóbbi időben  ismételten egyre többször hallható, hogy Erdoán szemet vetett Jeruzsálemre, a régi megszállás (Ottomán birodalom) jogán, részben pedig azért, mert – bár kétségtelen, hogy más, finomabb módszerekkel élve, mint elődje de – Trump elnök is elkötelezte magát a béketeremtés oltárán. Bár úgy tűnhet, hogy a témától idegen, de Izrael szempontjából nem hagyható figyelmen kívül az ISIS szíriai térvesztése és ezzel együtt az iráni rezsim által támogatott Hezbollah térnyerése sem, ami egy esetleg újra induló béke-kezdeményezés során magas lóra ültetheti a tárgyalópartnert.

https://leharpress.blogspot.co.il/2017/08/sohivatal-ensz-fedonev-alatt.html

Itt kell megemlíteni, hogy azon európai országok – de nem csak – vezetői, ahol az őslakosság tűrőképességét elérte az  u.n. migráns áradat, ahelyett, hogy tudomásul vennék a tényt, miszerint vallásháborúval állnak szemben, a dolgot a könnyebb végén fogják meg és a problémát leegyszerűsítik az izraeli-”palesztin” viszályra. Mely – szerintük – ha megoldódik, a migráns áradat is megszűnik. Ezen téveszméjüket azzal tetézik, hogy Izraelt okolják a saját bajaiékért és képtelenek szembenézni a saját, elhibázott integrációs politikájukkal.

Ezzel el is érkeztem mondandóm lényegi részéhez, ami tulajdonképpen – a mai állás szerint – pár mondatban összefoglalható.

Trump elnök Jason Greenblatt vezetésével békeköveteket küld a térségbe, akiknek feladata a két fél elképzeléseinek közelítése lenne.

Izrael a tárgyalások elé egyetlen feltételt szabott, nevezetesen, hogy a palesztin fél ismerje el Izrael létezéshez való jogát…

Ezzel szemben Mahmud Abbasz (mozgalmi nevén Abu Mázen) – bár azt bizonygatja, hogy minden előzetes feltétel nélkül kész tárgyalóasztalhoz ülni, de… De Jeruzsálem keleti fele a palesztin főváros kell legyen és Izraelnek vissza kell vonulnia a ‘48-as tűzszüneti vonalak mögé, illetve az örök téma, a “telep-építések” azonnali befagyasztása…

Legfrissebb értesülések szerint Mahmud Abbasz  Greenblatt leváltását követeli az Egyesült Államoktól, mondván,  hogy nem objektív. Ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy nem az ő szájuk íze szerint fogalmaz.

A kérdés adott:  Mivel sokadszorra jutottunk el a tárgyalások nyitó aktusához,  van-e remény azok felélesztésére? További kérdés, hogy az Egyesült Államoknak sikerül-e meggyőznie a “palesztin” tárgyalófelet arról, hogy elsősorban gazdasági rendet, stabilitást kell teremteni az arab szektorban, majd utána következhet a politikai…Továbbá kérdéses, hogy a tárgyalásokat képesek-e olyan mederben tartani, hogy egy esetleges nyugalmi időszak ne hónapokra, de ne is évekre szóljon. Mindezt úgy, hogy egyik fél se érezze a külső nyomást, a kierőszakolt, rákényszerített békét.

Mindezeken túl a legfőbb kérdés mégis csak az, hogy komoly békepartnernek tekinthető-e Abbasz akkor, amikor többszörös amerikai nyomásra sem hajlandó leállítani a terroristák és családtagjaik támogatását, melyet azzal magyaráz, hogy azok nem is terroristák, hanem a megszállás áldozatai…

14/08/2017

 

Trump a Közel-Keleten

24 máj

A cím nem tévedés. Az újonnan megválasztott amerikai elnök első külföldi útjának összegzésekor nem szorítkozhatunk kizárólag az Izraelben tett látogatására.

Útja első részéről mindenképpen elmondható, hogy történelmi jelentőséggel bír. Ez több okból is igaz.

Igaz azért, mert az Államok elnökeinek sorában ő az első, aki aki fordított a “szokásjogon”. Elődei a választási időszakot használták izraeli látogatásra, majd, miután – ígéreteik hatására – választást nyertek, elnökként első útjuk az “olajkúthoz” vezetett.

Igaz azért is, mert első útján – szöges ellentétben Obamával – ötven szunnita arab ország meghatározó politikai személyiségét a terror elleni harcra hívta szövetségbe. Azzal, hogy az ISIS-t, az al-Kaidát, a Hezbollát és a Hamaszt terrorszervezetnek minősítette és leszögezte, hogy a terrort minden eszközzel ki kell irtani a bolygónkról, tulajdonképpen nagyon kemény üzenetet fogalmazott meg Irán felé.

Trump elnök Izraelbe érkezését komoly találgatások előzték meg. Mivel előzetesen tudni lehetett, hogy az ő célkitűzései között is előkelő helyen szerepel az izraeli-palesztin konfliktus rendezése, a többség tartott attól, hogy ismételten szankciók tömegét önti a nyakunkba, hogy egyoldalú megközelítéssel, kizárólag Izraelt, annak “telepes-politikáját” nevezi meg a béke akadályának és kategorikusan állást foglal a kétállami megoldást illetően.

Egy kisebb csoport úgy vélte, hogy Trump jön-lát és “győztünk”. Egy még ennél is kisebb csoport, a “fanyalgók” tábora pedig kizárólag az USA elnökének külső megjelenésével volt elfoglalva.

A józan többség, amelyik a pillanatnyi történéseken és pártoktól, politikai hovatartozástól függetlenül szemlélte az eseményeket, valamint odafigyelt az amerikai delegáció előzetesen elejtett szavaira, az tudta, – mert mondták is – hogy ez a látogatás tájékozódó jellegű, vagyis helyszíni terepszemle. Így a várva várt bejelentés elmaradása – az USA nagykövetségének Jeruzsálembe történő áttelepítése és ezzel Jeruzsálem, mint Izrael fővárosa hivatalos megerősítése (elfogadása 1995-ben megtörtént) – nem okozott túlzott csalódást.
Világosan tudomásunkra hozták, hogy erről döntés csak az elnöki körút végén, az Államokba történt visszatérés után születik.

Trump elnök izraeli látogatásába minden belefért, ami 28 órába egyáltalán beleférhet és ezt összegezve megállapítható, hogy a hangulat kifejezetten felszabadult volt.

A különböző helyszíneken elmondott beszédei egyértelműen azt sugallták, – és ennek záró beszédében maga is hangot adott – hogy ő személy szerint is és az Egyesült Államok mindig is Izrael és a zsidó nép barátja, szövetségese volt és marad a jövőben is. Hozzátette, hogy Amerika mindig is a helyén volt ebben a kérdésben, az Obama adminisztráció siklott mellékvágányra.

Az Izrael Múzeumban elmondott beszéd eddig nem tapasztalt melegsége, “cionista” hangvétele is ezt igazolta.

Közel-keleti látogatása során az amerikai elnök alig fogalmazott meg konkrétumot, amit viszont igen, annak súlya van. 

Ezek közül az egyik – a már fentebb említett – összefogás a terrorizmus ellen, a másik, mely lényegében ehhez kapcsolódik, a Palesztin Hatóság elnökével, Abu Mázennel Betlehemben folytatott megbeszélés során elhangzott figyelmeztetése, mely szerint “a béke nem vethet gyökeret ott, ahol a terrort támogatják”.

Mint üzletember, a szaúdi tanácskozás során egy közel 500 milliárd dolláros fegyvereladási szerződést kötött, mely egyrészt jó az amerikai gazdaságnak, másrészt – mivel nagy mennyiségű és a legmodernebb eszközökről van szó – alapvetően megváltoztatja a Közel-Kelet stratégiai arculatát Izrael kárára.

Mivel a széles közvélemény a négyszemközti tárgyalásokon elhangzottakról közvetlenül nem értesül, így azt majd a történések tükrében lehet visszakövetkeztetni.

24/05/2017

  

Obama álarc nélkül

26 dec

 

15132005081_8d6c90eb34_b

A történelemben csakúgy, mint a diplomácia útvesztőiben, ritkán fordulnak elő véletlenek.
Ebből a megállapításból kiindulva és az elmúlt évek történéseit figyelemmel kísérve nem lehet egyértelműen állítani, hogy a bekövetkezett esemény teljesen váratlan lenne – bár hozzá kell tenni – utolsó pillanatig élt a remény, hogy Obama identitásán felül kerekedik a világ egyik nagyhatalmát elnöklő személy felelőssége.

Az alábbiakban szeretnék áttekintést nyújtani az ENSZ Biztonsági Tanács határozata alapján keletkezett válságról, valamint az ide vezető útról.

Először röviden az előzményekről:

Egyiptom, az Arab Liga nevében határozati javaslatot nyújtott be az ENSZ BT-nek, amely az izraeli telepekkel foglalkozott. Ezen határozati javaslatát izraeli nyomásra (Trump, megválasztott amerikai elnök segítségével) visszavonta.

Ekkor lépett színre – Obama elnök utasítására – John Kerry amerikai külügyminiszter és rávette Új Zélandot, Szenegált, Venezuelát és Malayziát a határozati javaslat saját nevükben történő ismételt benyújtására. Egyúttal gondoskodott arról is, hogy az esetleg ingadozókat (Ukrajna) a határozati javaslat mellé állítsa.

A szavazás eredménye közismert.

Az eseményre Izrael reagálhatott volna csendben is, – a háttérben zajló diplomáciai tevékenységgel – azonban úgy döntött, hogy (talán először a történelmében) “leveszi a kesztyűt”.

Ebbe a döntésébe talán szerepet játszhatott a következő amerikai kormányzattól remélt hátszél is, de nem lehetetlen, hogy azt a diplomáciai örök igazságot tartotta szem előtt, miszerint minden válság új lehetőséget is hordoz magában.

Izrael az ENSZ Biztonsági Tanácsának döntését követően visszahívta szenegáli és új-zélandi nagykövetét, lemondta a szenegáli külügyminiszter esedékes látogatását, s ami ennél sokkal nagyobb jelentőségű, Ukrajna zsidó miniszterelnökének látogatását is. Ez utóbbi lépést Ukrajna a jelenlegi helyzetében kétségtelenül komoly figyelmeztetésnek fogja venni, úgy értelmezve azt, hogy Izrael az oroszokhoz kíván közeledni, valamint az új washingtoni kormányzat is barátságtalanabb lesz irányába.

Szenegál esetében igazából mást elvárni nem lehetett, hiszen az ország az Iszlám Államok Szövetségének (OIC) aktív tagja és az iszlám államok többségével, valamint Iránnal is jó kapcsolatokat ápol.

A diplomácia lépések során az izraeli külügyminisztériumba kérették – tisztázó beszélgetésre –  a Biztonsági Tanács szavazáson résztvett államainak követeit. Az USA nagykövetét, Dan Shapirot, azonban Netanjahu miniszterelnök – aki egyúttal külügyminiszter is – kérette magához.

Ez a lépés a világ diplomáciai történetében, de különösen Izrael történetében párját ritkítja.

Nézzük, hogy mi várható a következőkben:

Január 15-én Párizsban ül össze az a nemzetközi konferencia, amelyet a franciák hívtak össze és amely a közel-keleti kérdéssel foglalkozik. Ezen – minden valószínűség szerint – Izrael nem vesz részt.

John Kerry a háttérben már dolgozik azon, hogy a konferencia határozati javaslatában előírja az izraeli-palesztin béketárgyalások kereteit. Meghatározva a határokat, az állami kereteket és a tárgyalások határidejét. Mindezeket szankcionálva is.

A határozati javaslatot  2017. január 19-én – egy nappal Trump beiktatása előtt – megerősítésre  az ENSZ BT elé kívánják terjeszteni.

Sokan mondják, – jó ideig magam is így hittem – hogy Obama elnököt ENSZ-beli döntésének meghozatalában Binjamin Netanjahuval szembeni ellenszenve vezette. Kétségtelen, hogy voltak ennek kézzelfogható megnyilvánulásai, melynek legékesebb bizonyítéka a volt francia köztársasági elnökkel, Sárközyvel történt tárgyalás során “véletlenül” bekapcsolva maradt mikrofonon át küldött lejárató üzenete. De ide sorolható az is,hogy Netanjahu élesen és folyamatosan bírálta Obama elnököt az Iránnal folytatott atomegyezmény megkötéséért.

Nem elhanyagolható az sem, hogy az egyiptomiak által benyújtott határozati javaslat visszavonásába Trump is beleszólt. (Erre egyébként Obama helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója utalt is, miszerint: “Az Egyesült Államoknak mindig csak egy elnöke van”).

Nem ritkaság a világpolitikában, hogy két (vagy akár több) állam éppen hivatalban lévő első emberei – akár politikai nézeteik, akár személyes ellenszenvük okán – nem kultiválják a másik társaságát. Ez azonban nem jelentheti azt, – és különösen nem egy világhatalmat elnöklő személy esetében, hogy ilyen módon rúgjon fel több évtizedes szövetségesi kapcsolatot.

Mindebből az következik, hogy az Obamát sok éven át nevelő antiszemita muzulmán tanító “jó munkát” végzett, az elvetett mag termékeny talajra hullt és így az eredendő antiszemitizmusához csak igazolást kapott politikai mentorától, a keményen antiszemita Jimmy Cartertől.

Kétségtelen, – és mindenképpen szót érdemel – hogy az izraeli kormány komoly kockázatot vállalt a nyílt konfrontációval.

Hogy megérte-e?

Mindenképpen csak a jövő fogja eldönteni.

26/12/2016

A tények makacs dolgok…

12 aug

Az amerikai elnökválasztási kampányban pár napja elhangzott Trump jelölt szájából egy kijelentés, mely azonnal két részre osztotta a világ közvéleményét.

Nem csak hivatásos újságírók, elemzők, de a fapados bloggerek is messzemenő – ami a baloldali ál-liberálisokat illeti hamis – következtetést vonnak le az elhangzottakból.

Alapvető probléma, hogy az emberek többsége eleve külsőségek alapján ítél, amelyhez már könnyű csatlakoztatni a világnézetet és máris kész a verdikt: Trump tahó, akitől I-ten óvja úgy Amerikát, mint az egész világot.

De, hogy mondandóm lényegi részére térjek, íme az ominózus kijelentés: “Obama hozta létre az ISIS-t!”

Bár a kijelentés – sokak számára, így első hallásra – légből kapottnak tűnik, nem logikátlan. Ahhoz azonban, hogy felfedezzük benne a logikát, nem elég szimpátia, vagy antipátia alapján véleményt nyilvánítani, a dolgoknak a mélyére kell nézni…

A nemsokára leköszönő, béke Nobel-díjjal bíró amerikai elnök első ténykedései közé tartozott, hogy demokráciát próbált exportálni oda, ahol a lakosság döntő többsége fogalmi szinten sincs tisztában a demokrácia jelentésével, jelentőségével.

Ennek az erőszakos import törekvésnek első, kézzel fogható “eredménye” az u.n. arab tavasz kirobbanása és következményeként gyakorlatilag az egész Közel-Kelet szó szerinti lángba borítása.

Nem szándékom itt részletezni a történéseket, a blogomban  “Az arab tavasz” kategórián belül több írás is található a témában.

Túl azon, hogy olyan – minden joggal diktátornak nevezett – vezetőket likvidált, vagy akinek likvidálása már hatodik éve tart, elkövette azt az orbitális hibát, hogy gyakorlatilag utóvédek helyszínen hagyása nélkül kihátrált Irakból. Az ottmaradt amerikai katonák pedig nem voltak képesek megakadályozni sem az irakiak dezertálását, sem azt, hogy az ISIS – a fegyverraktárak lerohanásával – a világ egyik legmodernebb eszközökkel felszerelt hadseregének muníciójához jusson.

Úgyhogy, ha nem is Obama személyesen szerelte fel az ISIS-t, a létrejöttében igenis van felelőssége.

Hogy tovább bonyolódjon a helyzet, Egyiptomban, Mubarak félreállításával helyzetbe hozta a Muzulmán Testvériség nevű terror szervezetet – melynek diadalútja úgy az egyiptomiak, mint az egész világ szerencséjére – rövid életű volt.

Asszad, szíriai elnök esetében azonban nagy fába vágta fejszéjét. Nem számolt az arab társadalmon belüli törzsi ellentétekkel, legfőképp azzal nem, hogy a kormányrúd az ország kisebbségben lévő alawita (az iszlám síita ágának egy elhajlása)  törzsének kezében van, akiknek szó szerint létérdeke a hatalom megtartása.

Messianisztikus elhivatottságának lázában sikerült Kadhafit is félreállítani a “demokrácia” útjából – és ezzel biztosítani az Európa felé menekülni szándékozók szabad útját.

Mindezek eredménye: Egyiptomban elképzelhetetlen nyomor, Szíriában hat éve tartó polgárháború, ahol már jó ideje senki nem tudja, hogy ki-kire lő, Líbiában törzsi viszálykodás.

“Demokrácia teremtő” tevékenységének tortáján a hab pedig a mindenféle terrorista mozgalmat támogató Irán elleni szankciók feloldása.

Európa érdeklődését valahogy ezek a történések elkerülték és most csodálkozva (megdöbbenve, dühtől tajtékozva, szánakozva, populista politikát folytatva… ki-ki választhat) konstatálják a szűnni nem akaró tömeg érkezését.

Ez azonban egy más téma, mely annak ellenére, hogy szorosan kapcsolódik jelen íráshoz, – már csak terjedelménél fogva is – külön bejegyzést érdemel.

Végezetül – egy fél mondat erejéig – visszatérve Trump kijelentéséhez: az elhamarkodott ítélkezés helyett nem árt összefüggéseiben nézni a kialakult helyzetet.

12/08/2016

 

A változó Közel-Kelet

22 Már

A Közel-Kelet – Új határok a láthatáron (2013!) c. blog-bejegyzésemben még csak lehetőségként foglalkoztam a közel-keleti határok módosulásával, ami mára valósággá válni látszik.

A változások természetesen nem csak határok vonatkozásában realizálódnak, de a teljes körzet politikai arculatában is.

Az átalakulást, mely a téma iránt érdeklődők számára előre látható volt, Putyin szíriai “látogatása” gyorsította fel. Ennek köszönhető a közelmúlt legfontosabb eseménye, az immár öt éve tartó szíriai polgárháború megfékezésére tett tűzszüneti kísérlet, melyet az intenzív és a maga nemében sikeresnek mondható orosz katonai beavatkozás tett lehetővé és amelyhez – más lehetősége nem lévén – az amerikaiak kénytelenek voltak csatlakozni. Az Obama rezsimnek nem volt más választása, mint elfogadni Putyin feltételét, miszerint – legalább is rövid távon – Asszad a helyén marad.

És bár a háttér ismeretében elég nehéz elképzelni, hogy a tűzszünetnek  hosszú távon érvényt tudnak szerezni, a beindult folyamat megállíthatatlan és a változások elkerülhetetlenek.

A helyzetet röviden úgy lehetne megfogalmazni, hogy Putyin jött, látott és – saját érdekei mentén – győzött.

Ezt követően, mindenkinek meglepetést okozva, bejelentette az orosz csapatok Szíriából történő kivonását, ami pár órával a közzététel után meg is kezdődött. A hír hallatán felmerül a kérdés, hogy mennyire játszik ebben szerepet az Ukrajnában ma is folyó háború és annak gazdasági vetülete?

Pár nap elteltével a valóság rácáfolt a híresztelésre, ugyanis Putyin úgy ment, mint aki jön! Repülőgépeinek egy kis részét (egy századot) ugyan kivont a térségből, de nagyobb része nemhogy Szíriában állomásozik, de aktívan részt vesz a harcokban. Talán említeni sem kell, hogy nem az ISIS ellen.

Bár Putyin a külvilág felé azzal indokolta szíriai beavatkozását, hogy az ISIS ellen kíván megsemmisítő erejű támadást intézni, valójában a szír ellenállókat gyengítette és gyengíti Asszad oldalán.

A katonai beavatkozással Putyinnak két dolgot sikerült elérnie: egyrészt, hogy a későbbiekben, bármilyen rendezést is foganatosítanak, Oroszország képes lesz megőrizni Tartusban a haditengerészeti támaszpontját. Másrészt, ismét meghatározó tényezővé vált a közel-keleti térségben és mint világhatalom is megszilárdította pozícióját – mindezt a végig gyengeséget felmutató Obama rezsim számlájára.

Fentieken túl, a háttérben még számos olyan esemény zajlott és zajlik jelenleg is, mely a Közel-Kelet szempontjából nem kevésbé meghatározó jelentőséggel bír.

A térség leggazdagabb szunnita arab állama Szaúd-Arábia, mely megkísérli, hogy a közel-keleti szunnita törekvések élére álljon. Ezen törekvését három súlyos probléma is nehezíti: az első és számára legfontosabb a belső és külső síita nyomás, ugyanis Szaúd-Arábia veszélyeztetve érzi magát az Irán által vezérelt síitáktól. Ez a kibékíthetetlen ellentét nem új keletű, a 7. század óta fennáll és soha nem lanyhult. E mellett a történelmileg nem kevésbé régi perzsa-arab ellentét is jelentős motivációs tényező, valamit az, hogy az Irakkal hosszú, közös határ nagy részét a síiták tartják ellenőrzés alatt.

Ugyanakkor ott van Jemen, ahol Szaúd-Arábia közvetlenül igyekszik megakadályozni, hogy a szintén Irán által támogatott síiták teljes ellenőrzésük alá vonják az államot. Szaúd-Arábia hadserege katonai beavatkozással akadályozta meg a síita hatalomátvételt a szomszédos Bahreinben és vaskézzel torolja az ország keleti részén élő síiták minden államellenes törekvését. (Érdemes megjegyezni, hogy a szaudi olaj nagy része ezen országrészben található.)

Szaúd-Arábia másik belső problémája a királyi ház örökösödési gondjaival hozható összefüggésbe, ugyanis a mai napig a királyok az államalapító Fejszál fiaiból kerültek ki. Ibn Szaúd Fejszálnak 17 feleségtől (ők a “hivatalosan” elismert feleségek) 35 fia született. A jelenlegi király trónra kerülésekor olyan intézkedéseket léptetett életbe, amelyek a saját fiát hozzák pozícióba, aki jelenleg védelmi miniszteri posztot tölt be. Ezt azonban  a számos (öt ezer körüli) unokatestvér – közülük is azok, aki egyáltalán mint a trón várományosa szóba jöhetnek – nem nézik jó szemmel.

A harmadik befolyásoló tényező az olajár, amely120 dollárról mára 30 dollár körüli szintre esett vissza. Ez arra kényszeríti Szaúd-Arábiát, hogy a tartalék pénzhez nyúljon, ami ugyan iszonyú összegnek tűnik (mintegy 700 milliárd dollár), de ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt évben ebből 100 milliárdot felhasználtak – nem tart ki túl sokáig.

Szaúd-Arábia megtehetné, hogy csökkenti olajkitermelését, így növelve az olaj nemzetközi piaci árát, viszont ezzel iráni és amerikai versenytársait hozná helyzetbe, amit mindenáron el akar kerülni.

Bizonyos változások jelei mutatkoznak az utóbbi időben Iránban is. Erre utal, hogy az utolsó választásokon a kevésbé szélsőségesek jutottak parlamenti többséghez. Azt azonban tudni kell, hogy a választásokon való indulás feltétele, hogy a legfőbb vallási vezető, Khameini, erre engedélyt adjon.

Fenti országokon kívül a körzet más államai is drámai változás előtt állnak.

Közülük első helyen kell szót ejteni Egyiptomról és annak iszonyú  gazdasági helyzetéről. A-Sziszi-nek a meteoritikus sebességgel növekvő lakosság élelmiszer ellátását kellene biztosítania, ugyanakkor a Nílus felső folyásán található államok egyre nagyobb vízkivétele tartós szárazsággal fenyegeti Egyiptomot. Ezen kívül nem elhanyagolható problémaként a szélsőséges iszlám okozta fenyegetettségel is meg kell küzdenie.

És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, meg kell említeni Törökországot is. Az ország területi egységét veszélyeztetik az Irakban és Szíriában megerősödött kurdok, akik ellen a török hadsereg – minden erőfeszítése ellenére – eredménytelennek bizonyult. E mellett napi szinten küzdenek a terror cselekményekkel.

Azt hiszem, nincs a világon egyetlen ember sem, aki meg tudná mondani, hogy milyen képet fog mutatni a Közel-Kelet akár csak egy fél év múlva is. Egyetlen dolgot lehet biztosan tudni – olyan már soha nem lesz, mint amilyen volt.

Szíria és Irak minden bizonnyal föderációs állammá válik, ami Szíria esetében azt jelenti, hogy a déli rész marad az alauiták (és pillanatnyilag Asszad) élettere, az északi terület egy nagyobb részén a kurdok rendekednek be és kisebb részén a drúzok, a keleti országrészben pedig a szunniták.

Irak északi részén  a kurdok már eddig is – nem hivatalos – autonómiával  rendelkeztek, a keleti országrész nagyobb részén a síiták és nyugati része – ahol eddig is többnyire szunnita törzsek éltek – továbbra is az övék marad. (Ez utóbbival kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a törzsek közül többen nincsenek egymással jó viszonyban.)

Fentiek ismeretében Európa részéről hiúnak tűnik az az ábránd, hogy amennyiben Szíriában “helyreáll a rend”, a menekültektől sikerül megszabadulniuk. Egyszerűen nincs hova.

22/03/2016

Obama és az ő “müncheni paktum”-a

14 Júl

Na kérem! Akinek kétségei voltak, akik azon töprengtek, hogy végül is megköttetik-e az iráni atomprogram egyezmény – már nyugodtan lazíthatnak. Megköttetett.

Miközben ezeket a sorokat írom, az aláíró felek nyilván a sajtótájékoztatóra történő felkészülés stádiumában leledznek, tükör előtt gyakorolják a győztest megillető pózt és mély sóhaj kíséretében, talán még egy pohár whiskyt is felhörpintenek a jól végzett munka örömére.

Az egész szót sem érdemel, hiszen a világháló hónapok óta ettől hangos, mindenki találgat, mindenki kifejti véleményét pro és kontra. Most én is ezt teszem.

Aki figyelte a tárgyalások menetét, annak ez nem okoz meglepetést. Annál nagyobb meglepetésben lesz része a világnak. Csak ki kell várni!

A buldózer beindult és minden józan észt sutba dobva, csak törtetett előre. Még azt sem akarta meglátni, hogy már a tárgyalások legelején megszűnt önjáró lenni és az orránál fogva vezetik. Még az is hidegen hagyta, hogy csak ott nem rúgtak belé, ahol nem akartak.  Nem számít! Nem elég a Nobel békedíj, fel kell tenni arra a koronát is. Ja, hogy a korona tövisből készült… Nem számít… Pár hónap és utánam a vízözön!

Hogy miért ez a vehemencia? Részben azért, mert Obama mindenáron történelmi örökséget akar maga után hagyni. Másrészt pedig Amerika stratégiai érdekei az utóbbi időben gyökeresen megváltoztak. Látható ez abból, ahogy fokozatosan kihátrál a Közel-Keletről és inkább a távol-keleti, kínai kihívásokra fókuszál. A dél-kínai és Japán tengeren, valamint a Csendes óceánom már el is kezdődött a kötélhúzás és mint tudott, abban a térségben eddig mindig az USA húzta a rövidebbet.

Ezen kívül erőt kíván felmutatni Putyin Oroszországával szemben, ami ma már nem több, mint középhatalom, de rendre úgy viselkedik, mintha még mindig nagyhatalom lenne. Mindez erősen csípi az amerikaiak szemét. L. harci egységek telepítése Európában.

Mielőtt azonban a jövő kilátásait taglalnánk, nézzük, ami már eddig is tudott.

Nem mondok mást: Egyiptom!

Mubarak, volt egyiptomi elnökről az ellenségei sem állították, hogy híres lett volna demokrata érzelmeiről – ezért félre kellett állítani. Sőt! Helyette pozícióba kellett hozni a minden tekintetben “demokrata” Muzulmán Testvéreket. Ami ez után Egyiptom utcáin történt, arról a téma iránt érdeklődők pontos képet kaphattak.

Mondjuk, egy vezető politikusnak, (aki ráadásul eldöntötte, hogy beírja nevét a világ egyik nagyhatalmának történelemkönyvébe) és kiterjedt szakértő stábjának  ebből már akár tanulni is lehetett volna. De nem. A buldózer tovább tarolt és eldöntötte, minden eszközzel támogatja egy másik diktatúra – melynek legfőbb és egyszemélyi vezetője az ajatollah – atomprogramját. Egy olyan országét, mely az elkövetkezendő kétezer évre el van látva olajjal. Ebben fedezzen fel valaki logikát!

De ne beszéljünk a hadászati atomról, amit jelen pillanatban vagy birtokol Irán, vagy sem. A szerződés megkötése, az Irán ellen korábban életbe léptetett szankciók teljes eltörlése rossz Izraelnek, ugyanakkor fekete napja az egész világnak.

Iráni részről a tárgyalások sarkalatos pontja nem is annyira az urándúsítással kapcsolatos, mint inkább a fegyverszállítási embargó feloldása.

Tény, hogy Izraelre nézve mindkettő veszélyes,hiszen az egyetlen ország, amelyet évtizedek óta nyíltan fenyeget Irán. Ez persze önmagában nem elég ahhoz, hogy a “művelt” Nyugat szemét felnyissa.

Ha viszont azt mondom, hogy Oroszország ott liheg a célegyenesben, hogy minél előbb fegyvereladási üzletet köthessen Iránnal, ha azt mondom, hogy a várható nagyszabású üzletekben érdekelt Nyugat Európa csak méterekre lemaradva követi, ha azt mondom, hogy Irán nyíltan támogatja és fegyverzi fel a terroristákat, (Muzulmán Testvérek és leányvállalata a Hamasz, a Hezbollah…és valahányat még a Földgolyón) talán célba talál.

Elemzők azt tartják, hogy van még esély a szerződés ratifikálásának meghiúsítására. Én pedig, mint fapados blogger, azt mondom, nincs!

Nincs, mert az igaz, hogy a ratifikáláshoz az amerikai kongresszus jóváhagyása szükséges, de Obama elnök már jó előre leszögezte, hogy amennyiben a kongresszus nem szavazza meg, úgy elnöki vétóval él. Ahhoz viszont, hogy a kongresszus az elnöki vétót megsemmisítse, kétharmados többség kell, ez pedig nem jön össze.

A következő lépés, hogy Szaúd-Arábia és Egyiptom is benyújtja igényét atomerőmű létrehozására… Innen kéretik egyedül tovább gondolni.

14/07/2015

%d blogger ezt kedveli: