Kultúrák háborúja…

Szó nincs arról, hogy minden muzulmánt terroristának tekintenék, mégis elgondolkoztatott az a visszaemlékezés, amelyet Arije Eldad professzor osztott meg a nyilvánossággal.

Eldad prof. nyugdíjazásáig vezető baleseti sebészként a jeruzsálemi Hadassza kórház éjn-keremi részleg égési osztályának vezető főorvosa volt. Kutatási területe a bőrátültetés minél eredményesebb kivitelezése, kezdve a sérült bőrfelület elsődleges ellátásától az utógondozásig…

Nem tudhatom, csak gyanítom, hogy egy nemrégiben  Gáza övezetből átkerült, vírusfertőzés okozta megbetegedésben szenvedő arab paciens, akinél u.n. “fa-ember” szindróma (sejtburjánzás, mely a kéz ujjain szerteágazó bőrkinövést eredményez) sikeres műtéti megoldására került sor – hozta elő a régmúlt történetet.

Évekkel ezelőtt került fenti kórházba az arab szektorból származó nőbeteg, akit családja felgyújtott. (Ez a büntetés nem ritka a házasságtöréssel gyanusított nők esetében.)

Többszörös bőrátültetés után az asszony gyógyultan távozott az osztályról azzal, hogy bizonyos időközönként kontrollvizsgálatra jelentkezzen.

Ez több alkalommal meg is történt, mígnem egyszer a beléptetésnél robbanószert találtak nála… A kihallgatásnál egyértelművé vált, hogy a járóbeteg rendelőben kellett volna robbantania, melyet ha sikeresen végrehajt, a családja megbocsájtja félrelépését.

Ez csak egy példa – írja Eldad professzor – a zsidók és muzulmánok közötti háborúra, ami nem területi vitáról szól… Ez a kultúrák háborúja.

30/08/2017

Forrás: https://www.facebook.com/Israel-411-783447265096014/?hc_ref=ARSQyZMOI5_FSDxnDxe0_GTSbGjv4LAYpUoqArcLHIlDqrMsmGsPUIqjX5KXebWywTU&fref=nf

Béketárgyalások most?

Nem kell ahhoz oknyomozó újságírónak, de még csak Közel-Kelet elemzőnek sem lenni, csak egyszerűen értő olvasónak, hogy világosan lássék, miszerint egyes európai országok vezetői csakúgy, mint az éppen soros amerikai elnök – mindenképpen részt kérnének a közel-keleti térség, nevezetesen az izraeli-”palesztin”* konfliktus megoldásából…

/*Visszatekintve a történelemben azt látjuk, hogy a ‘70-es évek elejétől magukat palesztinnak nevező, gyakorlatilag a volt Palesztina területéről származó arabok (és később, Arafat által Tuniszból  magával hozott  vezető réteg, akik az itteni vezetők kárára kaptak koncot) egyetlen háborút sem vívtak Izrael ellen egyedül. Azok minden esetben külső támogatással valósultak meg úgy, hogy a palesztinai arabok végezték el a piszkos munkát. Nevezetesen az útszéli terror-támadásokat, a közönséges gyilkosságokat./

Elemezve a létrejött béketárgyalás kezdeményeket azt látjuk, hogy ezek egyetlen kormánynak (megjegyzem, hogy a modern Izrael állam történetében a baloldali pártok többször álltak a kormányrúdnál, mint a jobb ill. jobbközép kormánykoalíciók) sem sikerült.

Az oszlói béke-egyezmény kiválóságához is csak Simon Peresz, volt államelnök ragaszkodott utolsó  lehelletéig, de ez érthető, annak kapcsán részesült a megosztott Nobel Békjedíjban (Rabin és Arafat társaságában).
Nem sikerült az arabokkal egyezségre jutnia sem Ehud Baraknak, sem Ehud Olmertnek és hamvába hullt a “területet békéért” baloldali kezdeményezés is.

A Netanjahu vezette Likud tömb is csak a 2010-ben félbeszakadt tárgyalások után jutott arra az elhatározásra, hogy Izraelnek számos megoldásra váró társadalmi problémája előbbre való, mint hogy fölöslegesen fecséreljen időt a semmiért.

Tökéletesen igaza volt és van abban, hogy a tárgyalásokra készen állunk, de a labda az arab térfélen pattog.

Az eddigi béketárgyalásokból kiemelést érdemel az Ehud Olmert vezette Kadima párt arabok felé tett nagylelkű ajánlata, miszerint Izrael visszahúzódik az u.n. ‘67-es határok mögé (ami alapvetően a ‘48-as tűzszüneti vonalat jelenti) és Jeruzsálem keleti felét felajánlja a megalakuló palesztin állam fővárosának, ezen felül pedig 3% területcserét kínál fel a békéért.

(Téves állítás, mondhatni csúsztatás úgy fogalmazni, hogy “vissza adja” az araboknak. Ugyanis Jeruzsálemet a hatnapos háború során Izrael  jordán megszállás alól szabadította fel. Aki Jeruzsálemet az arabok ill. a “palesztinok”  jogos tulajdonának tekinti, az nincs tisztában Izrael történelmével.)

Annak, hogy felelevenítem ezeket a történéseket több oka is van. Egyik, hogy az utóbbi időben  ismételten egyre többször hallható, hogy Erdoán szemet vetett Jeruzsálemre, a régi megszállás (Ottomán birodalom) jogán, részben pedig azért, mert – bár kétségtelen, hogy más, finomabb módszerekkel élve, mint elődje de – Trump elnök is elkötelezte magát a béketeremtés oltárán. Bár úgy tűnhet, hogy a témától idegen, de Izrael szempontjából nem hagyható figyelmen kívül az ISIS szíriai térvesztése és ezzel együtt az iráni rezsim által támogatott Hezbollah térnyerése sem, ami egy esetleg újra induló béke-kezdeményezés során magas lóra ültetheti a tárgyalópartnert.

https://leharpress.blogspot.co.il/2017/08/sohivatal-ensz-fedonev-alatt.html

Itt kell megemlíteni, hogy azon európai országok – de nem csak – vezetői, ahol az őslakosság tűrőképességét elérte az  u.n. migráns áradat, ahelyett, hogy tudomásul vennék a tényt, miszerint vallásháborúval állnak szemben, a dolgot a könnyebb végén fogják meg és a problémát leegyszerűsítik az izraeli-”palesztin” viszályra. Mely – szerintük – ha megoldódik, a migráns áradat is megszűnik. Ezen téveszméjüket azzal tetézik, hogy Izraelt okolják a saját bajaiékért és képtelenek szembenézni a saját, elhibázott integrációs politikájukkal.

Ezzel el is érkeztem mondandóm lényegi részéhez, ami tulajdonképpen – a mai állás szerint – pár mondatban összefoglalható.

Trump elnök Jason Greenblatt vezetésével békeköveteket küld a térségbe, akiknek feladata a két fél elképzeléseinek közelítése lenne.

Izrael a tárgyalások elé egyetlen feltételt szabott, nevezetesen, hogy a palesztin fél ismerje el Izrael létezéshez való jogát…

Ezzel szemben Mahmud Abbasz (mozgalmi nevén Abu Mázen) – bár azt bizonygatja, hogy minden előzetes feltétel nélkül kész tárgyalóasztalhoz ülni, de… De Jeruzsálem keleti fele a palesztin főváros kell legyen és Izraelnek vissza kell vonulnia a ‘48-as tűzszüneti vonalak mögé, illetve az örök téma, a “telep-építések” azonnali befagyasztása…

Legfrissebb értesülések szerint Mahmud Abbasz  Greenblatt leváltását követeli az Egyesült Államoktól, mondván,  hogy nem objektív. Ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy nem az ő szájuk íze szerint fogalmaz.

A kérdés adott:  Mivel sokadszorra jutottunk el a tárgyalások nyitó aktusához,  van-e remény azok felélesztésére? További kérdés, hogy az Egyesült Államoknak sikerül-e meggyőznie a “palesztin” tárgyalófelet arról, hogy elsősorban gazdasági rendet, stabilitást kell teremteni az arab szektorban, majd utána következhet a politikai…Továbbá kérdéses, hogy a tárgyalásokat képesek-e olyan mederben tartani, hogy egy esetleges nyugalmi időszak ne hónapokra, de ne is évekre szóljon. Mindezt úgy, hogy egyik fél se érezze a külső nyomást, a kierőszakolt, rákényszerített békét.

Mindezeken túl a legfőbb kérdés mégis csak az, hogy komoly békepartnernek tekinthető-e Abbasz akkor, amikor többszörös amerikai nyomásra sem hajlandó leállítani a terroristák és családtagjaik támogatását, melyet azzal magyaráz, hogy azok nem is terroristák, hanem a megszállás áldozatai…

14/08/2017

 

Templom-hegy és környéke…

Áv hó 9.-éhez a zsidó történelemben a bibliai időkig visszamenve szenvedés és megaláztatás tapad. Ezen dátumhoz köthető megemlékezésben ezekről részletesen beszámolok, mely itt olvasható.

A modern Izrael történetének első Templom-hegyi vonatkozása a ‘67-es háborúhoz köthető, amikor is a 19 éves jordán megszállás alól, Izrael hadserege felszabadította Jeruzsálem keleti felét és elhangzott a minden zsidó szívét megmelengető mondat:

הר הבית בידנו!!!

Vagyis a “Templom-hegy a kezünkben van!”

Az azóta eltelt 50 év alatt minden zsidó megbizonyosodhatott arról, hogy fenti mondatnak vannak – finoman fogalmazva – szépséghibái. És 50 év után joggal-okkal feltehető a kérdés: a Templom-hegy tényleg a kezünkben van?

A válasz, ha fájdalmas is, egyszerű nem!

Hosszúra nyúlna ez a bejegyzés, ha a “nem” minden részletét kifejteném, ezért csak lóugrásokban: a Templom-hegy elfoglalásakor döbbent rá Izrael vezetősége, hogy a muzulmán szent helyen egész Jeruzsálem elpusztítására elegendő lőszert halmozott fel az ellenség. Moshe Dayan, akkori védelmi miniszter el nem évülő bűne abban állt, hogy pár óra alatt a lőszert, mint hadizsákmányt lehordatta a Templom-hegyről, majd a hagyományosan a jeruzsálemi muzulmán szent helyek őrzőjének számító, mindenkori jordán királynak – aki Mohamed leszármazottja – kezébe adta a terület ellenőrzési jogát.

Ezt a jogot a muzulmán szent helyek vonatkozásában, az egész világon a  WAQF (https://en.wikipedia.org/wiki/Waqf) látja el. A szervezettel az Izrael területén élő palesztinok folyamatos harcban állnak annak érdekében, hogy kiszorítsák őket a területről és magukhoz ragadják a Templom-hegy ellenőrzésének jogát.

Ennyi bevezető után áttérek a ma, illetve a közelmúlt eseményeire.

Nem titok, hogy az izraeli hatóságokhoz folyamatosan érkeznek bejelentések a műemlék-védelmi hivataltól, mivel a WAQF folyamatosan semmisíti meg a Templom-hegy zsidó emlékeit és teherautószám szállítja azt szemétlerakó helyekre, valamint illegális építkezésekkel igyekszik az “eredendő muzulmán jelenlét” bizonygatására.

Túl a tárgyi emlékek történelem-hamisítást célzó megsemmisítésén, az időről-időre fellángoló, zsidók ellen elkövetett atrocitások miatt, valamint azon uszítás következtében, miszerint Izrael a Hegy status quojának megváltoztatására törekszik, a Hegyen zsidó nem imádkozhat, a Mecsetek terére is csak rendőri védelem mellett léphet.

Mint a zsidó szent helyekhez (I. és II. Templom) legközelebb eső, Nyugati v. Siratófal az imádkozás helye, melyről valljuk be őszintén, nem más, mint a Templom-hegy támfala. Hogy világos legyen – bár ezzel esetleg valakik érzelmeit sértem – olyan ez, mintha a Szentély parkolójában imádkoznánk. De még ez sem mindig biztonságos.

Sok-sok zsidó lett gyilkosság áldozata csak azért, mert a Siratófalnál imádkozott. Eltekintve a felsorolástól, csak kettőt említek. Egyiket azért, mert családjához személyes kapcsolat fűz, másikat pedig azért, mert azzal kezdődött a “késes intifáda”. 1995 nyarán egy jeshiva növendék életét éjszakai imájából hazatérőben lőfegyverrel oltották ki, 2015-ben, a zsidó újév előestéjén egy idősebb férfi volt az áldozat.

Kivételes esetnek számít, ha a pénteki muzulmán ima végeztével nem történik rendzavarás, ha nem alakul ki összetűzés izraeli rendőrök és muzulmánok között.

Legutóbb – a nemzetközi figyelem középpontjába is került esemény során – két, szolgálatban lévő drúz (és nem arab) rendőr esett áldozatául a terroristák gyilkos fegyverének.

(Arról, hogy az Al-Aksza mecset fegyverraktár szerepét tölti be, hogy kövek, szikladarabok felhalmozására szolgál, a Google képkeresőjében bárki utána nézhet.)

Az azonban, annak ellenére, hogy Izrael már régebben bekamerázta a térséget, újdonságként hatott, hogy a terroristák az imahelyről kifelé jövet hajtották végre támadásukat. Ez egyértelműen arra utal, hogy a fegyvereket valamikor, valakik (valakik segítségével ?) oda feljuttatták, ugyanis a személyi motozás az Al-Aksza mecsetbe történő felmenetel előtt már régi, rutin intézkedés. Ami újdonság a témában, az az fémdetektoros beléptető kapuk felállítása.

Mivel Izrael állam egyik, legfontosabb feladata, saját állampolgárainak védelme, úgy ezen intézkedés, mégha a nemzetközi közvélemény és az izraeli szélsőbal szempontjából túlzó is, szükségesnek bizonyult.

Nem értek egyet azon kritikákkal, melyek egy közelgő, újabb intifáda kirobbanását vetítik elő, hiszen ahhoz eddig sem volt szükség szigorító intézkedések bevezetésére, bár kétségtelen, hogy erre minden jó ürügyül szolgál.

Nem értek egyet, sőt kifejezetten elítélem azokat a felelős állami vezetőket, akik a kapuk azonnali eltávolítását követelve odáig mentek, hogy javaslatukra az ENSZ Biztonsági Tanács rendkívüli ülést hívott össze. Ők, ha ezt nem is látják át, a terrorizmus támogatói. Mint ahogy nekik, úgy Jordánia királyának is felelőssége van a kialakult helyzetért még akkor is, ha az indítékuk nem azonos. Jordánia lakosságának 75%-át a volt Palesztina területén élt arabok alkotják. (Jordánia azzal a céllal alakult, hogy létrejöjjön a Palesztin állam.)

Jordánia kicsi és törékeny ország. Tisztában van azzal, hogy támadás esetén nem tudja megvédeni magát és a környező országok közül egyedül Izraelre számíthat. Ugyanakkor a palesztinai arabok nyomására, a külvilág felé, többnyire elmarasztalja Izraelt. A konfliktus feloldására viszont a beduin vallási vezetők rendszeres vendégek Izraelben.

Értem én, hogy a ténylegesen imádkozni szándékozó muzulmánok sérelmesnek tekintik az újabb szigorító intézkedést, de annyira azért nem, hogy saját maguk szűrjék ki soraikból a terroristákat.

Több oldalról megtámogatva, a jeruzsálemi főmufti, a Hamasz, arab Kneszet képviselők… kijátszották az adu ászt – már nem csak a beléptető kapuk eltávolítását, de minden izraeli biztonsági intézkedés azonnali beszüntetését követelik. A “muzulmánok kizárólagos tulajdonát képező” Templom-hegyen semmiféle zsidó jelenlétet nem tűrnek meg és amennyiben ezt Izrael nem teljesíti, úgy kezdetét veszi Jeruzsálem “felszabadítása”. Ehhez Mahmud Abbasz (mozgalmi nevén Abu Mázen) azzal adta hozzájárulását, hogy felfüggesztett minden Izraellel közös biztonsági tevékenységet.

Állíthatom, hogy Izraelnek nem áll szándékában a Templom-hegy státuszában semmiféle változást eszközölni, az erre utaló arab panasz-áradat nem több politikai sakkhúzásnál, melyre tegnap Ammanban, az izraeli nagykövetség ellen elkövetett terrortámadással tették fel a koronát. (De ez már túlmutat jelen bejegyzés keretein.)

24/07/2017

Trump a Közel-Keleten

A cím nem tévedés. Az újonnan megválasztott amerikai elnök első külföldi útjának összegzésekor nem szorítkozhatunk kizárólag az Izraelben tett látogatására.

Útja első részéről mindenképpen elmondható, hogy történelmi jelentőséggel bír. Ez több okból is igaz.

Igaz azért, mert az Államok elnökeinek sorában ő az első, aki aki fordított a “szokásjogon”. Elődei a választási időszakot használták izraeli látogatásra, majd, miután – ígéreteik hatására – választást nyertek, elnökként első útjuk az “olajkúthoz” vezetett.

Igaz azért is, mert első útján – szöges ellentétben Obamával – ötven szunnita arab ország meghatározó politikai személyiségét a terror elleni harcra hívta szövetségbe. Azzal, hogy az ISIS-t, az al-Kaidát, a Hezbollát és a Hamaszt terrorszervezetnek minősítette és leszögezte, hogy a terrort minden eszközzel ki kell irtani a bolygónkról, tulajdonképpen nagyon kemény üzenetet fogalmazott meg Irán felé.

Trump elnök Izraelbe érkezését komoly találgatások előzték meg. Mivel előzetesen tudni lehetett, hogy az ő célkitűzései között is előkelő helyen szerepel az izraeli-palesztin konfliktus rendezése, a többség tartott attól, hogy ismételten szankciók tömegét önti a nyakunkba, hogy egyoldalú megközelítéssel, kizárólag Izraelt, annak “telepes-politikáját” nevezi meg a béke akadályának és kategorikusan állást foglal a kétállami megoldást illetően.

Egy kisebb csoport úgy vélte, hogy Trump jön-lát és “győztünk”. Egy még ennél is kisebb csoport, a “fanyalgók” tábora pedig kizárólag az USA elnökének külső megjelenésével volt elfoglalva.

A józan többség, amelyik a pillanatnyi történéseken és pártoktól, politikai hovatartozástól függetlenül szemlélte az eseményeket, valamint odafigyelt az amerikai delegáció előzetesen elejtett szavaira, az tudta, – mert mondták is – hogy ez a látogatás tájékozódó jellegű, vagyis helyszíni terepszemle. Így a várva várt bejelentés elmaradása – az USA nagykövetségének Jeruzsálembe történő áttelepítése és ezzel Jeruzsálem, mint Izrael fővárosa hivatalos megerősítése (elfogadása 1995-ben megtörtént) – nem okozott túlzott csalódást.
Világosan tudomásunkra hozták, hogy erről döntés csak az elnöki körút végén, az Államokba történt visszatérés után születik.

Trump elnök izraeli látogatásába minden belefért, ami 28 órába egyáltalán beleférhet és ezt összegezve megállapítható, hogy a hangulat kifejezetten felszabadult volt.

A különböző helyszíneken elmondott beszédei egyértelműen azt sugallták, – és ennek záró beszédében maga is hangot adott – hogy ő személy szerint is és az Egyesült Államok mindig is Izrael és a zsidó nép barátja, szövetségese volt és marad a jövőben is. Hozzátette, hogy Amerika mindig is a helyén volt ebben a kérdésben, az Obama adminisztráció siklott mellékvágányra.

Az Izrael Múzeumban elmondott beszéd eddig nem tapasztalt melegsége, “cionista” hangvétele is ezt igazolta.

Közel-keleti látogatása során az amerikai elnök alig fogalmazott meg konkrétumot, amit viszont igen, annak súlya van. 

Ezek közül az egyik – a már fentebb említett – összefogás a terrorizmus ellen, a másik, mely lényegében ehhez kapcsolódik, a Palesztin Hatóság elnökével, Abu Mázennel Betlehemben folytatott megbeszélés során elhangzott figyelmeztetése, mely szerint “a béke nem vethet gyökeret ott, ahol a terrort támogatják”.

Mint üzletember, a szaúdi tanácskozás során egy közel 500 milliárd dolláros fegyvereladási szerződést kötött, mely egyrészt jó az amerikai gazdaságnak, másrészt – mivel nagy mennyiségű és a legmodernebb eszközökről van szó – alapvetően megváltoztatja a Közel-Kelet stratégiai arculatát Izrael kárára.

Mivel a széles közvélemény a négyszemközti tárgyalásokon elhangzottakról közvetlenül nem értesül, így azt majd a történések tükrében lehet visszakövetkeztetni.

24/05/2017

  

Ketyeg az gázai időzített bomba…

 

Több súlyos – a térségben zajló folyamat mellett – ez a kérdés is intenzíven foglalkoztatja az izraeli hírszerző és katonai szerveket, valamint a közvélemény jelentős részét. Utóbbiak közül kiemelten a déli határvidéken élőket, ami érthető, hiszen őket az események közvetlenül érintik.

Az érdekelt felek között nincs vita abban, hogy a robbanás bekövetkezik. Kérdés csak az, hogy mikor?

Megpróbálva a Hamasz fejével gondolkozni, felmerül a kérdés mit nyerhetnek, illetve mit veszíthetnek azzal, ha a jelenleg még csak csöpögtetett rakéta-támadásaikat intenzívebb váltja fel.

A katonai hírszerzés szerint a homokóra lepergőben van – erre utalnak szórványos rakétázások, vagyis Izrael “kóstolgatása” –  s közeledik az idő, amikor a Hamasz úgy dönthet, hogy a Gáza-övezet gazdasági helyzetét figyelembe véve, nincs vesztenivalójuk.

Ugyanakkor a mérleg másik serpenyőjébe is lehet tenni nem kevés érvet. Ezek közül a legsúlyosabb, hogy azok az arab országok, amelyek a Cuk Éjtán (Szilárd Szikla) hadművelet után kötelezettséget vállaltak négy milliárd dollár folyósítására a Gázai- övezet újjáépítéséhez, eddig csak az összeg töredékét utalták csak át. Ennek oka bizonyságszerzés arra vonatkozóan, hogy a pénz polgári és nem katonai célra kerül felhasználásra.. Feltételezhető, hogy egy újabb fegyveres konfliktus esetén ezt a pénzt teljes egészében elveszítik.

A másik, esetleges  befolyásoló tényező, amellyel elkerülhető egy újabb katonai konfliktus az az, hogy Izrael néhány hónappal ezelőtt fontolóra vette – ismét engedélyezi gázai munkavállalók foglalkoztatását.

Ez utóbbi elképzeléssel kapcsolatban meg kell említeni, hogy az övezetben jelenleg a munkanélküliségi ráta 58%-os, vagyis a helyzet katasztrofális. Mindez egy ENSZ jelentés szerint 2020-ra csak fokozódni fog. Addigra elfogy az ivóvíz, tekintettel a vízforrások “túlszivattyúzására”. Nem kedvez a helyzetnek, hogy a lepárló berendezés a szükséges vízmennyiségnek csupán a 10%-át képes biztosítani. Az áramtermelés – annak ellenére, hogy Izrael és Egyiptom is ad áramot – a háztartások részére csak napi 7 órára biztosít áramellátást. A háztartások egyharmada nincs szennyvízhálózatra kötve, a meglévő csatornarendszer keskeny és nyitott. A szennyvíz nagy része tisztítás nélkül jut a tengerbe. Fentieket figyelembe véve, a térségben komoly járványgócok kialakulására is számítani lehet.

Az érem másik oldala viszont az, hogy az esetleges munkavállalók nem függetlenek a terrorszervezettől. Korábbi tapasztalatok azt igazolják, hogy a Hamasz nem csak sápot húz a foglalkoztatottak keresményéből, de időről-időre terroristát csempész soraikba. A múltban, ilyen esetekből kifolyólag több gyilkosságra került sor, melynek sértettje nem egy esetben a zsidó munkaadó volt.

Egy másik lehetséges megoldás, ami javaslatként felmerült: úszó kikötő építése a gázai partoknál, amelyen keresztül –  megfelelő biztonsági ellenőrzés mellett – az övezet közvetlenül kereskedhetne a külvilággal.

Reálisan mérlegelve a helyzetet, a józan ésszel ellentétes, hogy a Hamasz újabb katonai konfliktusba kényszerítse Izraelt. Jelenleg ugyanis, minden ellenkező híreszteléssel szemben a valóság az, hogy Izrael az, aki élelmiszert, háztartási felszerelést, gyógyszert és üzemanyagot szállít az övezetbe. Ezen túl – bár kisebb mennyiségben, de – bizonyos építőanyagot is. Egy újabb, kiprovokált konfliktus ezek befagyasztását eredményezné.

A józan ész szerinti mérlegelés azonban eddig sem volt erős oldala a Hamasz vezetésének és ez különösen érvényes most, amikor az újonnan megválasztott gázai vezetés tagjai a terrorszervezet legszélsőségesebb szárnyából kerülnek ki.

Ihia Snooar,(a képen) az újonnan megválasztott gázai vezető a Hamasz katonai szárnyának egyik alapítója, aki négyszeres életfogytiglanra szóló büntetését töltötte izraeli börtönben, amelyet izraeliek elleni gyilkos terrortámadásokért és Izraellel együttműködő arabok likvidálásáért kapott. A Shalit fogolycserével szabadult. Rajta kívül még ketten vannak a jelenlegi vezetésben, akik a Shalit-ügy kapcsán kerültek szabadlábra.

A jelenlegi vezetés egyik döntő érve lehet a katonai akció mellett, hogy várakozás esetén elveszíthetik a még működőképes alagútjaikat, melyből becslések szerint  15 létezhet. Izrael az utóbbi időben óriási erőfeszítéseket tesz (csendben és a nyilvánosságtól minél távolabb) olyan technológiák kidolgozására, amelyek az alagutak feltárását és megsemmisítését teszik lehetővé. (Az utóbbi hónapokban már történtek “titokzatos” alagút beomlások.)

Azt is el kell mondani, hogy bár az utóbbi idők  Gázából érkező rakétáiért az ISIS- szövetséges szalafiták a felelősek, Izrael azonban ezekért is a Hamaszt, mint a Gáza-övezet kormányzó erejét, teszi felelőssé és kemény válaszcsapásokat hajt végre.

A Hamasz meglévő katonai potenciálját vizsgálva megállapítható, hogy a Cuk Éjtán (2014) előtt 11 ezer rakétával rendelkeztek. Nagyrészűk rövid-hatótávolságú, kisebb részük közép-hatótávolságú (160 km) volt.

Ebből egyharmad maradt a Hamasz kezében, miután négyezret kilőttek Izraelre és a többi az izraeli támadások során semmisült meg.

A Hamasz óriási erőfeszítéseket tesz a készletek feltöltésére, a katonai hírszerzés szerint a terrorszervezet katonai célja, rövidtávú rakétákkal a közelebb eső izraeli területek támadása és a harci cselekmények izraeli területre történő átvitele részben a terror-alagutak, részben a tengerészeti kommandó segítségével. Elsősorban robbantásos merényletek kivitelezése és fogolyejtés céljából.

Az utánpótlás kérdése különösen kritikus a számukra, miután Egyiptom a csempész- alagutak túlnyomó többségét megsemmisítette. Ezért a Szináj félszigetről csak a part mentén, halászcsónakok segítségével tudnak kisebb mennyiséget csempészni, amit az övezetbe érkező polgári célú alapanyag lefoglalásával egészítenek ki. Ezekből állítanak elő fegyvereket és építenek alagutakat.

Ebből is látható, hogy a Hamasz katonai ereje gyengébb, mint a Cuk Éjtán előtt volt. E tény mellett a katasztrofális gazdagái helyzet arra kellene késztesse a terror-szervezet vezetőit, hogy ne kezdjenek egy újabb konfliktusba. Azonban, mint eddig is láttuk, a józan ész ritkán játszott szerepet döntésükben ami különösen érvényes a jelenlegi szélsőségesebb vezetésre, mely elsősorban a vallási fanatizmus erősítésével kívánja szítani az Izrael ellenes motiváltságot.

Bár a legtöbben megegyeznek abban, hogy a konfliktus elkerülhetetlen, nincs ember, aki megmondaná, akár hozzávetőlegesen is, hogy ez mikor fog kirobbanni.

A várható események mérlegelésével már az előző két konfliktus esetén is találkoztunk, mégis mindkettő, szinte váratlanul robbant ki. Az egyik Gilád Shalit elrablása, a másik a három Gus-Ecion-i jeshiva bócher elrablása és megölése kapcsán.

22/03/2017

Tűzpróba

November 22-27 között, öt napig lángban állt Izrael több települése. Az ország – minden túlzás nélkül – igazi tűzpróbán esett át, melyet ugyan sikerrel kiállt, de az árat busásan megfizette.

A tűzoltókat öt nap alatt 1773 esethez riasztották, 40 esetben nagyon komoly esetekhez. Összesen 630 tűzfészket kellett megsemmisíteniük. A tűzben országosan 560 lakás semmisült meg, melynek eredményeként 1600 személy maradt fedél nélkül.

A tűz nagyságát lehet rangsorolni, a kárt szenvedetteket azonban nem. Mert igaz, hogy  Haifában okozta számszerűleg a legnagyobb kárt a tűz, de a Halamis-ban leégett 13 otthon lakói ugyan úgy fedél nélkül maradtak, mint a haifaiak, ahol  1744 épületben keletkezett kár, melyből 175 porrá éget (közte öt közösségi épület is) és 1200 lakos (560 család) vesztette el mindenét.

https://www.youtube.com/watch?v=riSR-IFb8YA

180 személyt kellett elsősegélyben részesíteni, kisebb égési sérülések, illetve füstmérgezés miatt.

Csak Haifában és csak a magánépületekben keletkezett anyagi kár becsült értéke 500 millió shekel fölötti, melyben – értelemszerűen – nem szerepel, mert pénzben nehezen kifejezhető a károsultak személyes holmija: egy fénykép, egy könyv, egy gyerekjáték…

Felbecsülhetetlen kárt okozott a tűz növény -és állatvilágban. Ugyanis 41 ezer dunámnyi (1 dunám = 1000 m2) természet vált a tűz martalékává. Ebből több tízezer természetes erdő, benne vadon élő állatokkal…

https://www.youtube.com/watch?v=1ty2TkphAUU

A 2010-ben pusztító, bár nagyságrendekkel kisebb, (25 ezer dunám) Karmel-hegyi tűzből Izrael sokat tanult. Az állam több, mint másfél milliárd shekelt fordított a tűzoltóság korszerűsítésére. 14 repülőgépből álló légi tűzoltó flottát hozott létre, bővítette a szárazföldi tűzoltó állomások számát és ehhez mérten a személyi állományt is.

Jelen tűzeseteknél a különböző szervek munkája összehangolt volt, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a tűz gócpontjának a közelében órák alatt felállt a legkorszerűbb technológiával ellátott, “előretolt harcálláspont” és onnan történt a tűzoltás irányítása.

Az oltási munkálatokban a 14 izraeli tűzoltó repülőgép, 6 rendőrségi helikopter és a tíz országból – Törökország, Görögország, Ciprus, Olaszország, Horvátország, Egyiptom, Oroszország, Amerika, Ukrajna, valamint a Palesztin Hatóságtól – érkezett repülőgépes tűzoltó egységek mintegy 325 fős személyzete. Túl ezen, Izrael kibérelte a világ egyetlen “supertankerját”, melynek bérleti díja 50 ezer dollár/nap. Izraeli részről 20 ezer rendőr, határőr katona segítette az oltást, melynek során egyetlen sebesülés sem történt.

A légi tűzoltók  öt nap alatt 676 bevetést teljesítettek, mely 564 óra repülést jelent. A felhasznált oltóanyag mennyisége 1 millió 620 ezer liter!

A károsultaknak egyszeri gyorssegélyt utalt ki a területileg illetékes polgármesteri hivatal. Az állam pedig magára vállalta a teljes kártalanítást, melynek részét képezi, hogy a biztosítótársaságokkal is ő áll közvetlen kapcsolatban. A kárbecslés a tűz eloltását követő napon  megkezdődött. A polgári lakosság túl azon, hogy a tűzkárosultakat befogadta, szervezett gyűjtést indított ruhanemű, élelmiszer, lakásfelszerelési tárgyak és bútorok vonatkozásában.

Tény, hogy az időjárás is kedvezett a tűz terjedésének, mert – bár a hőmérséklet nem indokolta tűzesetek kialakulását – az aljnövényzet ebben az időszakban csont száraz és a páratartalom országos szinten alig érte el a 10%-ot. Ehhez társult még a szintén ebben az évszakban szokásos viharos keleti szél.

A rendőrségi vizsgálat az esetek túlnyomó többségében szándékos gyújtogatást állapított meg, az esetek kapcsán 30 személy (nagyobb részük a Palesztin Hatóság területén élő, kisebb részük izraeli állampolgársággal rendelkező arab) letartóztatására került sor.

Egy nyugdíjas – egész életében tűzesetekkel foglalkozó – főnyomozó nyilatkozott az ügyben és elmondta, hogy bár nem lehetetlen, de még bizonyítékok esetében is nagyon nehéz helyzetben vannak. Nem kirívó eset, hogy a gyanúsított a bírósági tárgyaláson előzetes beismerő vallomását – ügyvédi ajánlásra – visszavonja… a bíróság viszont csak konkrét bizonyítékok alapján ítélkezik.

Szórványos, szándékos gyújtogatásból eredő, tűzesetek még ma is vannak, ezeket a szakemberek kontroll alatt tartják.

30/11/2016

Egy lövés, amelynek nem kellett volna eldördülnie…

Március 24. Hevron… Két területi arab megkésel egy izraeli katonát… Az egyiket likvidálják, a másik megsérül és élve kerül a földre… És minden, ami utána történik…

Normális esetben a hír annyi, hogy a katona feltehetőleg jogtalanul használta fegyverét, az eset kivizsgálásra kerül és a döntésről a nyilvánosságot tájékoztatják.

Ebben az esetben azonban semmi nem történt, ami a normális fogalmába beleférne, legfeljebb annyi – már amennyiben ez normálisnak tekinthető – hogy azok, akik a legkevésbé tájékozottak (okkal, vagy ok nélkül) megmondják a tutit, vagyis vaktában ítélkeznek. Ami érdekes, még véletlenül sem a katona javára, ami azt sugallja, hogy természetes jelenségnek tekintik a terrort.

Ezért ragadok klaviatúrát és szentelek időt az általam bírt részletek ismertetésére.

Nem, nem tekintek magamra úgy, mint aki a bölcsek kövének birtokosa, ráadásul eredeti szándékom szerint az egészről csak az ügy végleges lezárása után akartam írni. Csakhogy egyre több olyan féligazság kering a hálón, aminek alapján még az elfogulatlan olvasó is nehezen tud állást foglalni… nem beszélve arról, hogy ilyenek “Izrael ügyben” igen-igen kevesen vannak.

Mindenek előtt leszögezem, hogy – véleményem szerint –  a katona nem hős, de nem is gyilkos!

Nem hős, mert egy alapvető szabályt szegett, egy olyan szabályt, amit még a nem harcoló egységnél szolgáló újoncban is, már az első eligazításon tudatosítanak: fekvő ellenségbe nem lövünk.

Fentieket erősítik az időközben sorkatonákkal folytatott beszélgetéseim tapasztalatai is, melyek során a katonák egységesen azt az álláspontot képviselték, hogy a “hevroni” katona hibázott, ezért bennük  nem a vizsgálat ténye, hanem az eset kezelése az, ami rossz visszhangot szül.

Mivel úgy néz ki, hogy belátható időn belül nem kerül pont az ügy végére,  engedtessék meg nekem, hogy a saját verziómat felvázoljam, melyben a katonának és tettének alig jut szerep, annál inkább az egészet körülvevő “furcsaság dömpingnek”, melyen érdemes elgondolkodni.

Először is figyelembe kell venni, hogy az esemény a múlt év szeptemberében fellángolt és sokak – beleértve magamat is – által harmadik intifádának minősített terror-hullám részeként kezelik. A hivatalos katonai vezetés ezen  definiálástól mereven elzárkózott, mondván: fegyveres testület tagjai ellen elkövetett támadás nem intifáda. Már itt sántít a dolog, hiszen ők tudják a legjobban, hogy a biztonsági intézkedések megléte nagy százalékban (de nem minden esetben) kizárja, hogy polgári személy legyen az első áldozat. Ahhoz előbb a biztonsági szolgálat embereiben kell kárt tenni…

Magam részéről az egész “ügy” kezdetét a vezérkari főnök helyettesének szerencsétlen kijelentésére teszem, amelyet a holocaust emléknap alkalmából, túlélők előtt tartott beszédében elejtett és amelyben az izraeli hadsereget a náci Németországhoz hasonlította és amelyért nem hogy nem vonták felelősségre, de úgy a vezérkari főnök,mint a védelmi miniszter – magyarázva a magyarázhatatlant – teljes mellszélességgel védelmébe vette.

Természetes, hogy miniszterelnökünk négyszemközti beszélgetést kezdeményezett Yaalon védelmi miniszterrel. Hogy a megbeszélésen mi hangzott el, arról nincs tudomásom, abból viszont, ahogy ezt Yaalon fogadta, másra nem tudok következtetni, mint hogy nem kapott dícséretet…

Mivel az izraeli hadseregben eddig is az számított normálisnak, hogy minden – akár háborúban, (ezért kényszerült Goldstone utólag megváltoztatni a fals információk alapján szerzett véleményét) akár “békeidőben” történt – esemény kivizsgálásra került és a vizsgálat eredményétől függően a vélt, vagy valóban vétkes személyt vagy felmentették, vagy – akár hadműveleti területről kiemelve – börtönbe küldték.  

Itt kell megjegyeznem, hogy a már említett terror-hullám idején számos esetben fordult elő,hogy akár katona, akár rendőr, úgymond “utána lőtt” a terroristának, ami szintén nem maradt kivizsgálás és elmarasztalás v. felmentés nélkül. Mégsem lett egyikből sem világhír!

Ezért is volt nyilvánvaló, hogy a tárgyalt esetben messze nem  a járt utat követik.

A sorkatona ügyéből politikai ügyet csináltak, melyet azzal az igen átlátszó indokkal magyaráztak, hogy “az ilyen esetek az izraeli hadsereg renoméját rontják a világban.

Úgy gondolom, hogy a lövés eldördülését követő egynegyed órán belül Yaalon és Eizenkot vezérkari főnök által gyilkosnak kikiáltott sorkatona híre a szamárlétra legalsó fokán elhelyezkedő katonához is eljutott és nem a golyó, hanem ez az, ami a hadsereg morálját megtépázta. A tény, hogy a sorkatonáknak rá kellett döbbeniük, hogy a legmagasabb katonai vezetés gyakorlatilag cserbenhagyta őket. (Hogy félreértés ne essék, nem a vizsgálat megindítását kifogásolom, hanem a vizsgálat előtti verdiktet: a katona gyilkos.)

Az eseményt – megbízás alapján – a közeli ház tetejéről videóra vette egy területi arab és ez került pillanatok alatt terítésre a világhálón. A megbízó (Betzelem) elkövette azt a hibát, hogy az eredeti videóról törölte a hangot, tehát a tájékozatlan szemlélő – pláne ha az újságíró azt a saját szája íze szerint kommentálta – azt látta, hogy a téren fekvő sebesültet a helyszínre érkező katona fejbe lövi. Természetesen később az eredeti videó is napvilágra került, de a vádat, miszerint a katona az esemény után 10 perccel érkezett a helyszínre és azonnal lőtt – függetlenül a látottaktól – szinte mindenki tudomásul vette és ennek, valamint vérmérsékletének (értendő alatta Izrael-ellenessége) megfelelően kommentálta.

Tudom, mert követtem az események alakulását, a videót nagyon sokan, többször is végignézték, (köztük nyilván az erre hivatalból illetékesek is) de érdekes módon olyan alapvető hiányosságokat nem fedeztek fel, (vagy jó okkal átsiklottak felette) amit első ránézésre ki kellett volna szúrni.

Nevezetesen azt, hogy a műveleti terület leginkább egy vásári forgataghoz hasonlított, hogy a jelenlévő tisztek a helyszínt nem biztosították, azt nem zárták körül és civilek (mentősök) mozgását sem korlátozták.

Ebbe a piaci hangulatba érkezett a századparancsnok dzsipjén a vád alá helyezett katona, aki teljes joggal hihette, hogy a terrorista még veszélyt jelenthet a környezetére. Senki, hangsúlyozom, egyetlen jelenlévő tiszt sem akadályozta meg a fegyverhasználatban!

Ezért úgy gondolom, hogy ha a katonát  bíróság elé citálták, akkor vele együtt a jelenlévő tiszteknek is a vádlottak padján a helye. Csakhogy a cél nem ez volt, hanem a már említett politikai játszma.

Nincs szándékomban mélyebben belemenni  a tanúmeghallgatás során elhangzott pro és kontra érvek elemzésébe, mert egyiket sem tudom sem cáfolni, sem bizonyítani. Nem is az én feladatom, erre van a katonai bíróság. Az azonban szintén az érdekes kategóriába tartozik, hogy a jelenleg állományban lévő katonai ügyész helyett, tartalékos állományú szakembert hívtak be.

És, ha már azt mondtam, hogy politikai játszmát látok a háttérben, akkor beszéljünk egy kicsit arról, hogy miért is gondolom így.

Volt  ugye kezdetben a helyettes vezérkari főnök, akit normál üzemmenetben azonnal meneszteni kellett volna. Nem csak azért, amit mondott, hanem azért is, ahol és amikor mondta.

Aztán jött a sorkatona “ügye”, melyben a vezérkari főnök alapból gyilkost kiáltott.

Őt – szolgálati szabályzat megszegése címén – nemhogy nem távolították el azonnali hatállyal a posztjáról, de a védelmi miniszter még meg is erősítette baklövését.

Ez után viszont Yaalon sürgősen lemondott tisztségéről és úgy döntött, hogy a politikai élettől is megválik egy időre. Ez utóbbi nem tartott sokáig, hiszen “postafordultával” bejelentette, hogy a legközelebbi (melynek időpontját a baloldali képződmények azonnalra teszik) parlamenti választáson ringbe száll Netanjahu ellen.

De ahogy a magyar mondja, kissé “túltolta a biciklit”. Arra számított, hogy a Likudból tud maga mellé állítani embereket, akikkel együtt új pártot alapít. (Bár egyetlen parlamenti képviselőt sem tartok az erkölcs bajnokának, azért annyira mindegyik fineszes, hogy eleve esélytelen mellé nem áll. Márpedig a lakosság előtt Yaalon elvesztette a bizalmát.

Az ügy még messze nincs lezárva, (hiszen a történéstől eltelt öt hónap után, augusztus 28-án kezdték meg a védelem tanúinak meghallgatását) de a kimenetelét tekintve az biztosan állíthatom, hogy nem szívesen lennék az ítélkezni kényszerülő bírók helyében.

Bárhogyan is döntsenek ebben az esetben, az nem csak a gyilkossággal (amit később emberölésre módosítottak) megvádolt és perbe fogott  katona felett mondanak ítéletet, de ítéletet mondanak az izraeli hadsereg felett is. És – ahogy már többször említettem – a hadsereg mi vagyunk, végső soron az ítélet mindannyiunkat érint.

Végezetül megismétlem: a katona egy nem biztosított területre érkezett, ahol is a parancsnoki dzsipből kiszállva egy földön fekvő, még mozgó, a 40 fokos hőségben állig begombolt dzsekit viselő terroristát talált, (ebből joggal következtethetett testbombára)  akit szabadon megközelíthetett…

És még valami, ami a fentieknél nem kevésbé fontos: a műveleti területen lévő katonának a másodperc töredéke áll rendelkezésre ahhoz, hogy döntsön. Ezeken a tized másodperceken életek foroghatnak kockán, civilek élete is!

Összegezve: a katona hibát követett el, rosszul döntött, de érdemes lenne azt is kivizsgálni, hogy mi vezetett ehhez a rossz döntéshez.

29/08/2016

A tények (továbbra is) makacs dolgok…

…és azok maradnak még akkor is, ha nem veszünk róla tudomást, vagy – rosszabb esetben – nem akarjuk tudomásul venni.

Úgy tűnik, hogy Európa a korlátlan befogadás és a korlátlan elutasítás szélsőséges mezsgyéjén ingadozik. Úgy tűnik, hogy  mindig akadnak csoportok, akikkel a társadalmat meg lehet osztani, úgy tűnik, hogy – saját tehetetlensége miatt – valakiket mindig bűnbakként kezel. Ha ezt fokozza a tudatlanság kiszélesítésével, máris nyert ügye van.

Hónapokon keresztül – amíg egymást érték európai “hadszintéren” a terrortámadások – pánik hangulat uralkodott az öreg földrészen. Mióta gyérültek az események, ismételten nagy a csönd, amiből az látszik, hogy a tűzoltáson (az adott elkövető kézrekerítésén és a rendőrség/katonaság utcára vezénylésén kívül semmit nem tesznek.

Holott azzal még egy csecsemő is tisztában van, hogy az egymás sarkát taposó, talpig védőfelszerelésben utcán lévő fegyveres másra, mint saját maga megvédésére igencsak alkalmatlan.

Alkalmatlan azért is, mert egy közlekedési rendőr (ez csak példa) és a terrorelhárítók kiképzése között lényeges a különbség és alkalmatlan azért is, mert a terror elleni harcot nem az utcán, hanem a titkosszolgálatok összehangolt munkájánál kell kezdeni.

Ez egy szakma!

Sajnos, vagy éppenséggel szerencse, hogy Izrael ezen a téren óriási tapasztalattal rendelkezik, amelynek átadását több ízben felajánlotta a nyugati országoknak, de nem volt meglepő, hogy mindaddig, amíg a terrortámadás “csak” a helyi zsidó közösségből szedte áldozatait, visszautasították. Hollande, francia elnök még a legutóbbi nyilatkozatában is elhárította.

És itt rátérnék az Európát elárasztó menekültek és a terror összefüggésének megvilágítására.

Az internet világában jól nyomon követhető,  hogy évtizedes barátságok is felbomlanak (csak remélni lehet, hogy családon belül nem okoz válságot) azért, mert a felek nézetei nem azonosak a menekültek megítélésében.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy – kevés kivételtől eltekintve – egyik fél sincs tisztában azzal, hogy mi mellett áll ki és ha nem, miért nem?  Az érzelmek dacos egymásnak feszülése közben megszűnt a józan ész. Marad a sokszor tudatlanságból eredő véleményformálás. Az viszont olyan vehemensen, amire már tényleg csak legyinteni lehet.

Mint azt a linken olvasható írásomban már kifejtettem, a jelenlegi menekült áradat nem a véletlen műve.

Ezen a ponton részemről be is fejezhetném, én is mondhatnám, amit annyian:  messze van tőlem, engem nem érint…

De pontosan ez a hozzáállás az, amely miatt pánikhangulat van.

Ha Európa csak egy picit is odafigyelt volna az immáron hat éve tartó szíriai polgárháborúra, ha odafigyelt volna arra, hogy a Közel-Keleten az összes diktatúrát a káosz váltotta fel, ha odafigyelt volna arra,  hogy a káoszt kihasználva, szinte mindenütt az iszlám radikális szárnya profitált, ha… ha… ha a nyugat nem szükített volna le mindent az izraeli – palesztin konfliktusra és főleg, ha – amire az internet világában minden lehetősége megvan – utána nézett volna (akár csak felületesen is) az iszlám mibenlétének, akkor ma pánik helyett a racionalitást alkalmazná.

Annak, aki az eseményekhez túlságosan is közel él, roppant furcsa belefutni olyan, Szíriával foglalkozó írásba, ahol a műemlékek – ilyen volt, ilyen lett – sorsán megy a siránkozás. Természetesen ez is fájdalmas, de talán majd a történelem kideríti, hogy az emberi szenvedésről, a hordóbombák által széttépett testekről, a szarin gáz mérgezéstől agonizálókról, szíriai területen egyedül bolyongó, a kisded korból éppen csak kinőtt csontsovány, éhező gyerekekről miért nem tájékoztatott a média. Ja, hogy ez messze van? De, könyörgöm, Olaszország – ami legjobb tudomásom szerint Európa  – partjainál évek óta fulladnak a tengerbe hajórakománnyi menekültek… És az első kép, ami felborzolja a kedélyeket, az a tengerbe fulladt és apja kezében lévő kisgyerek. Igen, ez is szomorú, de az még szomorúbb, hogy most is kizárólag Szíria van az érdeklődés középpontjában.

Európában elindult egy folyamat, aminek még csak az elején vagyunk. És ennek a folyamatnak csak egyik szála a menekült kérdés. És itt álljunk meg egy pillanatra. Mert, ahogy a gagyit is el lehet adni a tudatlannak, úgy a menekültek sem mind azok, aminek mutatják magukat.

Először is azt kell világosan látni, hogy aki a “zöld határon” érkezik, az határsértő és annak elbírálása nem a civil közösség feladata. Ez azonban nem mond ellent annak,  hogy mindenkit megillet a megfelelő orvosi ellátás és élelemmel való ellátás, ami állami feladat, pontosan az ellenőrizhetőség miatt.

Ez viszont állami feladat – és itt utalok a már említett, összehangolt tevékenységre. Nem hiszem, hogy a civil szerveződés tagjai tudatában vannak annak a ténynek, hogy Törökország Izmir városa a hamisítás fellegvára, ahol megfelelő baksis ellenében bármilyen okmányhoz hozzá lehet jutni olyan minőségben, hogy minden határőr tíz ujját is megnyalja a gyönyörtől.  Amiből egyenesen következik, hogy az tud tovább menni, akinek pénze van.  És ha Európa most éppen a szíreket karolja fel, semmi akadálya a szír állampolgárság igazolásának. Az meg már megint csak pénz kérdése, hogy a Szíriából (vagy bárhonnan) terror tevékenység (vagy köztörvényes büntett miatt körözöttek) szír úti okmányt vásároljanak.

Azokról, akik a török menekült táborokban sínylődnek évek óta, Európának fogalma sincs.

Jó, tudom, – mert ezt is lehet hallani – hogy az esetek többségében a terrormerényletek elkövetői nem az újonnan érkezettek közül kerülnek ki. De kérdezem én, nem az integráció csődje, ha a második-harmadik (Franciaország esetében már akár a negyedik) generáció tagjaiból kerülnek ki? Hogy miért? Mert a terror elengedhetetlen feltétele a helyismeret, a társadalomba történő látszólagos beolvadás. Ugyanakkor az eddigi esetek elkövetőinek mindegyikéről kiderült, hogy – bár a hatóságok nem vették komolyan – volt kapcsolata valamelyik terrorszervezettel. Mert a kivitelezéshez még pénz is kell, nem is kevés.

Európa félti az arculatát, félti keresztény értékeit, a tömegek számára nem kívánatos az idegen kultúra erőszakos megjelenése…

Ne legyen igazam, de Európa ezzel elkésett. Elkésett azért, mert struccpolitikát folytatott és mindennél előbbre helyezte Izrael bírálatát. Nem vette észre, de inkább nem akarta észrevenni, hogy a nyugati kultúra elleni hadjárattal, vallásháborúval áll szemben.

Hogy az iszlamizációt némiképp késleltesse, – tetszik, vagy nem – olyan eszközökhöz kell folyamodnia, amelyek megállítják az ellenőrizetlen beözönlést. Eddig, gyakorlatilag minden szűrés nélkül engedte be a menekült áradatot, melyet a terroristák vidáman kihasználtak.

Az utólagos szűrés viszont ilyen tömeg esetében majdnem lehetetlen.

Nehéz lesz és sok pénzbe fog kerülni.

Izrael is utoljára hagyta a teljes egyiptomi határára kiterjedő kerítés építését az onnan beszivárgó gazdasági menekültek ellen. Azt megelőzően viszont tábori kórházat állított fel, ahol beszivárgókat elsődleges egészségügyi ellátásban részesítette. A határ mentén egyetlen civilt sem lehetett látni, viszont a határőrizeti szervek dzsipjei takarókkal, élelemmel és ivóvízzel voltak felszerelve…

A magukat menekültnek nyilvánítók valós helyzetét személyre szólóan kivizsgálta és tartózkodási engedélyt csak azok kaphattak, akikről bebizonyosodott, hogy halál várna rájuk, ha visszatérnének születési helyükre.

Az utóbbi években 22 ezer illegális határsértő vállalta önként az ország elhagyását, őket Izrael költőpénzzel és a célországba szóló repülőjeggyel látja el.

Vagy ott van az északi régió, ahol hat éve a szír határhoz, a senki földjére minden éjjel odacsempészik a sebesülteket, akiket izraeli kórházakban műtenek, ápolnak, a rászorulókat művégtaggal látják el…

mindenki, aki a határra érkezik, ellátásban részesül (Google)

Mindezzel csak annyit akartam mondani, hogy a humánum és a jogos önvédelem nem egymást kizáró fogalmak! És tévúton jár az, aki a jelenlegi muzulmán inváziót a zsidóüldözéssel, a kitelepítésekkel, az ‘56-osokkal, vagy akár az európai polgárok szabad munkahely változtatásával igyekszik összemosni.

Témaközeli bejegyzések:

https://leharblog.wordpress.com/ – Az “arab tavasz” kategóriában

https://leharblog.wordpress.com/2011/12/03/illegalis-bevandorlok/

15/08/2016

A tények makacs dolgok…

Az amerikai elnökválasztási kampányban pár napja elhangzott Trump jelölt szájából egy kijelentés, mely azonnal két részre osztotta a világ közvéleményét.

Nem csak hivatásos újságírók, elemzők, de a fapados bloggerek is messzemenő – ami a baloldali ál-liberálisokat illeti hamis – következtetést vonnak le az elhangzottakból.

Alapvető probléma, hogy az emberek többsége eleve külsőségek alapján ítél, amelyhez már könnyű csatlakoztatni a világnézetet és máris kész a verdikt: Trump tahó, akitől I-ten óvja úgy Amerikát, mint az egész világot.

De, hogy mondandóm lényegi részére térjek, íme az ominózus kijelentés: “Obama hozta létre az ISIS-t!”

Bár a kijelentés – sokak számára, így első hallásra – légből kapottnak tűnik, nem logikátlan. Ahhoz azonban, hogy felfedezzük benne a logikát, nem elég szimpátia, vagy antipátia alapján véleményt nyilvánítani, a dolgoknak a mélyére kell nézni…

A nemsokára leköszönő, béke Nobel-díjjal bíró amerikai elnök első ténykedései közé tartozott, hogy demokráciát próbált exportálni oda, ahol a lakosság döntő többsége fogalmi szinten sincs tisztában a demokrácia jelentésével, jelentőségével.

Ennek az erőszakos import törekvésnek első, kézzel fogható “eredménye” az u.n. arab tavasz kirobbanása és következményeként gyakorlatilag az egész Közel-Kelet szó szerinti lángba borítása.

Nem szándékom itt részletezni a történéseket, a blogomban  “Az arab tavasz” kategórián belül több írás is található a témában.

Túl azon, hogy olyan – minden joggal diktátornak nevezett – vezetőket likvidált, vagy akinek likvidálása már hatodik éve tart, elkövette azt az orbitális hibát, hogy gyakorlatilag utóvédek helyszínen hagyása nélkül kihátrált Irakból. Az ottmaradt amerikai katonák pedig nem voltak képesek megakadályozni sem az irakiak dezertálását, sem azt, hogy az ISIS – a fegyverraktárak lerohanásával – a világ egyik legmodernebb eszközökkel felszerelt hadseregének muníciójához jusson.

Úgyhogy, ha nem is Obama személyesen szerelte fel az ISIS-t, a létrejöttében igenis van felelőssége.

Hogy tovább bonyolódjon a helyzet, Egyiptomban, Mubarak félreállításával helyzetbe hozta a Muzulmán Testvériség nevű terror szervezetet – melynek diadalútja úgy az egyiptomiak, mint az egész világ szerencséjére – rövid életű volt.

Asszad, szíriai elnök esetében azonban nagy fába vágta fejszéjét. Nem számolt az arab társadalmon belüli törzsi ellentétekkel, legfőképp azzal nem, hogy a kormányrúd az ország kisebbségben lévő alawita (az iszlám síita ágának egy elhajlása)  törzsének kezében van, akiknek szó szerint létérdeke a hatalom megtartása.

Messianisztikus elhivatottságának lázában sikerült Kadhafit is félreállítani a “demokrácia” útjából – és ezzel biztosítani az Európa felé menekülni szándékozók szabad útját.

Mindezek eredménye: Egyiptomban elképzelhetetlen nyomor, Szíriában hat éve tartó polgárháború, ahol már jó ideje senki nem tudja, hogy ki-kire lő, Líbiában törzsi viszálykodás.

“Demokrácia teremtő” tevékenységének tortáján a hab pedig a mindenféle terrorista mozgalmat támogató Irán elleni szankciók feloldása.

Európa érdeklődését valahogy ezek a történések elkerülték és most csodálkozva (megdöbbenve, dühtől tajtékozva, szánakozva, populista politikát folytatva… ki-ki választhat) konstatálják a szűnni nem akaró tömeg érkezését.

Ez azonban egy más téma, mely annak ellenére, hogy szorosan kapcsolódik jelen íráshoz, – már csak terjedelménél fogva is – külön bejegyzést érdemel.

Végezetül – egy fél mondat erejéig – visszatérve Trump kijelentéséhez: az elhamarkodott ítélkezés helyett nem árt összefüggéseiben nézni a kialakult helyzetet.

12/08/2016

 

A változó Közel-Kelet

A Közel-Kelet – Új határok a láthatáron (2013!) c. blog-bejegyzésemben még csak lehetőségként foglalkoztam a közel-keleti határok módosulásával, ami mára valósággá válni látszik.

A változások természetesen nem csak határok vonatkozásában realizálódnak, de a teljes körzet politikai arculatában is.

Az átalakulást, mely a téma iránt érdeklődők számára előre látható volt, Putyin szíriai “látogatása” gyorsította fel. Ennek köszönhető a közelmúlt legfontosabb eseménye, az immár öt éve tartó szíriai polgárháború megfékezésére tett tűzszüneti kísérlet, melyet az intenzív és a maga nemében sikeresnek mondható orosz katonai beavatkozás tett lehetővé és amelyhez – más lehetősége nem lévén – az amerikaiak kénytelenek voltak csatlakozni. Az Obama rezsimnek nem volt más választása, mint elfogadni Putyin feltételét, miszerint – legalább is rövid távon – Asszad a helyén marad.

És bár a háttér ismeretében elég nehéz elképzelni, hogy a tűzszünetnek  hosszú távon érvényt tudnak szerezni, a beindult folyamat megállíthatatlan és a változások elkerülhetetlenek.

A helyzetet röviden úgy lehetne megfogalmazni, hogy Putyin jött, látott és – saját érdekei mentén – győzött.

Ezt követően, mindenkinek meglepetést okozva, bejelentette az orosz csapatok Szíriából történő kivonását, ami pár órával a közzététel után meg is kezdődött. A hír hallatán felmerül a kérdés, hogy mennyire játszik ebben szerepet az Ukrajnában ma is folyó háború és annak gazdasági vetülete?

Pár nap elteltével a valóság rácáfolt a híresztelésre, ugyanis Putyin úgy ment, mint aki jön! Repülőgépeinek egy kis részét (egy századot) ugyan kivont a térségből, de nagyobb része nemhogy Szíriában állomásozik, de aktívan részt vesz a harcokban. Talán említeni sem kell, hogy nem az ISIS ellen.

Bár Putyin a külvilág felé azzal indokolta szíriai beavatkozását, hogy az ISIS ellen kíván megsemmisítő erejű támadást intézni, valójában a szír ellenállókat gyengítette és gyengíti Asszad oldalán.

A katonai beavatkozással Putyinnak két dolgot sikerült elérnie: egyrészt, hogy a későbbiekben, bármilyen rendezést is foganatosítanak, Oroszország képes lesz megőrizni Tartusban a haditengerészeti támaszpontját. Másrészt, ismét meghatározó tényezővé vált a közel-keleti térségben és mint világhatalom is megszilárdította pozícióját – mindezt a végig gyengeséget felmutató Obama rezsim számlájára.

Fentieken túl, a háttérben még számos olyan esemény zajlott és zajlik jelenleg is, mely a Közel-Kelet szempontjából nem kevésbé meghatározó jelentőséggel bír.

A térség leggazdagabb szunnita arab állama Szaúd-Arábia, mely megkísérli, hogy a közel-keleti szunnita törekvések élére álljon. Ezen törekvését három súlyos probléma is nehezíti: az első és számára legfontosabb a belső és külső síita nyomás, ugyanis Szaúd-Arábia veszélyeztetve érzi magát az Irán által vezérelt síitáktól. Ez a kibékíthetetlen ellentét nem új keletű, a 7. század óta fennáll és soha nem lanyhult. E mellett a történelmileg nem kevésbé régi perzsa-arab ellentét is jelentős motivációs tényező, valamit az, hogy az Irakkal hosszú, közös határ nagy részét a síiták tartják ellenőrzés alatt.

Ugyanakkor ott van Jemen, ahol Szaúd-Arábia közvetlenül igyekszik megakadályozni, hogy a szintén Irán által támogatott síiták teljes ellenőrzésük alá vonják az államot. Szaúd-Arábia hadserege katonai beavatkozással akadályozta meg a síita hatalomátvételt a szomszédos Bahreinben és vaskézzel torolja az ország keleti részén élő síiták minden államellenes törekvését. (Érdemes megjegyezni, hogy a szaudi olaj nagy része ezen országrészben található.)

Szaúd-Arábia másik belső problémája a királyi ház örökösödési gondjaival hozható összefüggésbe, ugyanis a mai napig a királyok az államalapító Fejszál fiaiból kerültek ki. Ibn Szaúd Fejszálnak 17 feleségtől (ők a “hivatalosan” elismert feleségek) 35 fia született. A jelenlegi király trónra kerülésekor olyan intézkedéseket léptetett életbe, amelyek a saját fiát hozzák pozícióba, aki jelenleg védelmi miniszteri posztot tölt be. Ezt azonban  a számos (öt ezer körüli) unokatestvér – közülük is azok, aki egyáltalán mint a trón várományosa szóba jöhetnek – nem nézik jó szemmel.

A harmadik befolyásoló tényező az olajár, amely120 dollárról mára 30 dollár körüli szintre esett vissza. Ez arra kényszeríti Szaúd-Arábiát, hogy a tartalék pénzhez nyúljon, ami ugyan iszonyú összegnek tűnik (mintegy 700 milliárd dollár), de ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt évben ebből 100 milliárdot felhasználtak – nem tart ki túl sokáig.

Szaúd-Arábia megtehetné, hogy csökkenti olajkitermelését, így növelve az olaj nemzetközi piaci árát, viszont ezzel iráni és amerikai versenytársait hozná helyzetbe, amit mindenáron el akar kerülni.

Bizonyos változások jelei mutatkoznak az utóbbi időben Iránban is. Erre utal, hogy az utolsó választásokon a kevésbé szélsőségesek jutottak parlamenti többséghez. Azt azonban tudni kell, hogy a választásokon való indulás feltétele, hogy a legfőbb vallási vezető, Khameini, erre engedélyt adjon.

Fenti országokon kívül a körzet más államai is drámai változás előtt állnak.

Közülük első helyen kell szót ejteni Egyiptomról és annak iszonyú  gazdasági helyzetéről. A-Sziszi-nek a meteoritikus sebességgel növekvő lakosság élelmiszer ellátását kellene biztosítania, ugyanakkor a Nílus felső folyásán található államok egyre nagyobb vízkivétele tartós szárazsággal fenyegeti Egyiptomot. Ezen kívül nem elhanyagolható problémaként a szélsőséges iszlám okozta fenyegetettségel is meg kell küzdenie.

És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, meg kell említeni Törökországot is. Az ország területi egységét veszélyeztetik az Irakban és Szíriában megerősödött kurdok, akik ellen a török hadsereg – minden erőfeszítése ellenére – eredménytelennek bizonyult. E mellett napi szinten küzdenek a terror cselekményekkel.

Azt hiszem, nincs a világon egyetlen ember sem, aki meg tudná mondani, hogy milyen képet fog mutatni a Közel-Kelet akár csak egy fél év múlva is. Egyetlen dolgot lehet biztosan tudni – olyan már soha nem lesz, mint amilyen volt.

Szíria és Irak minden bizonnyal föderációs állammá válik, ami Szíria esetében azt jelenti, hogy a déli rész marad az alauiták (és pillanatnyilag Asszad) élettere, az északi terület egy nagyobb részén a kurdok rendekednek be és kisebb részén a drúzok, a keleti országrészben pedig a szunniták.

Irak északi részén  a kurdok már eddig is – nem hivatalos – autonómiával  rendelkeztek, a keleti országrész nagyobb részén a síiták és nyugati része – ahol eddig is többnyire szunnita törzsek éltek – továbbra is az övék marad. (Ez utóbbival kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a törzsek közül többen nincsenek egymással jó viszonyban.)

Fentiek ismeretében Európa részéről hiúnak tűnik az az ábránd, hogy amennyiben Szíriában “helyreáll a rend”, a menekültektől sikerül megszabadulniuk. Egyszerűen nincs hova.

22/03/2016