Tag Archives: Európa

Fogalomzavar…

5 okt

Az elmúlt két napban Ros ha-Shanát (zsidó újév) ünnepelte a világ zsidósága, köztük jómagam is.  Ünnepi hangulatom sajnos nem volt felhőtlen. Érzéseimet erősen befolyásolta az a beszélgetés, melynek során súlyos és lényegében alaptalan vádakkal szembesültem. Súlyosak azért, mert a vádló “meghozta halálos ítéletemet” kitétellel zárta mondandóját és alaptalan azért, mert ezen mondandója, valamint a galuti zsidóság – mint fogalmazott – általam történt kirekesztéséről a hivatkozott írásban – és legjobb tudomásom szerint máshol sem – szó sem esett. Továbbá érthetetlen számomra mindezek cionizmussal történő összekapcsolása.

Mindezek hatására az I-tentisztelet alatt tudatosan kellett magam visszarángatni az imarend követéséhez, ugyanis minduntalan elkalandoztam… Alapvetően azt latolgattam gondolatban, miként is lehet erre a további sértődések elkerülése nélkül úgy reagálni, hogy mondandóm  lényege mindenki számára érthető legyen.

Arra a következtetésre jutottam, hogy az esettel kapcsolatban több megoldás is kínálkozik:

Részben hallatlanná tehetném az egészet, részben akár meg is sértődhetnék és és baráti/ismerősi körben “fű alatt” panaszkodhatnék, esetleg csendben nyalogathatnám sebeimet.

A harmadik utat választottam, nyíltan felvállalom a konfrontációt és igyekszem legjobb tudásom szerint reagálni.

Döntésemet elsősorban az motiválta, hogy hallatlanná már csak azért sem tehetem, mert ahhoz elég széles nyilvánosság előtt zajlott a beszélgetés. A sértődöttség/panaszkodás nem az én műfajom, ennél sokkal egyenesebb megoldásnak tartom a téma kibeszélését, mellyel – nem utolsó sorban – szélesebb rétegnek szeretnék segítséget nyújtani.

Azt hiszem, hogy alapvető probléma az írásaimban előforduló szóhasználatból adódik, ugyanis a dolgokat – ha csak lehet – nevén nevezem. És tulajdonképpen nem értem, hogy a “galut-zsidó” kifejezés miért pejoratív?

A diaszpóra, vagy száműzetés  (görög eredetű szó, mely szétszórattatást jelent)   és melynek  héber megfelelője a “galut” kifejezés.

Eredete az i.sz. 132-135 között lezajlott Bar Kochba szabadságharc leverésére, annak rómaiak által történt megtorlását követő időszakra tehető, amikor is Izrael életben maradt fiai kénytelenek voltak elhagyni az ősök földjét. (Itt kell megjegyeznem, hogy a bátrak – akik az életük kockáztatásával is Erec Isroél területén maradtak – leszármazottai ma is köztünk élnek.

Ebből egyenesen következik, hogy a galut-zsidó kifejezés gyűjtőfogalom, amely egyszerűen a szétszórattatásban élő zsidókat jelöli. Röviden, az Izraelen kívül élő zsidók definíciója.

Ezzel a szómagyarázattal talán abba is lehetne/kellene hagyni, de ha már belekezdtem, akkor végig is viszem az ezzel kapcsolatos gondolatmenetet.

Ugyan úgy, ahogy az izraeli zsidóság sem egy homogén massza, a diaszpóra zsidósága is több összetevős. Ezzel kapcsolatban hosszas felsorolásba lehetne bocsátkozni, mert vannak köztük a modern Izrael létjogosultságát is megkérdőjelező csoportok, ide tartoznak a Szatmári haszidok és a Toldot Áron csoportosulás, akik hazatérésük feltételéül a harmadik Szentély megépültét, vagyis a Messiás eljövetelét jelölik meg (meg kell jegyezzem, hogy mindkét csoport magyar gyökereket tudhat magáénak). Aztán vannak a   cionizmust különböző módon értelmező, de magukat cionistának vallók (tévedés azt hinni, hogy minden cionista érzelmű zsidónak Izraelben a helye) és vannak számosan az általam frissen alkotott szókapcsolat szerinti genetikus-zsidók.

Ez utóbbi csoport szintén a galutban él, de származásuk felvállalását kényszer szülte. Ugyanis zsidóságukat valamiféle kényszer hatására vállalják fel. Ilyen kényszer lehet az, ha a környezetük zsidónak tartja őket, ami ellen ugyan nem tiltakoznak, ugyanakkor minden cselekedetük arra irányul, hogy a “befogadó nemzet” törvényeit, szokásait maradéktalanul betartsák. (A “befogadó nemzet” fogalma is számos érdekességet vet fel, mert az ötszáz évre visszamenőleg bizonyíthatóan ott élő zsidó is idegennek számít.)

Nem vitatom, sőt, teljesen természetesnek tartom, hogy az állam törvényei minden ott élő számára betartandóak. Azt azonban már legalább is furcsállom, ha valaki a kommunikációja során még azokat az alapvető – a nyelvi szlengbe évszázadok során beépült héber/jiddis kifejezéseket is gondosan kerüli, amelyek esetlegesen utalhatnak származására. (Bár ez botorság, hiszen – ahogy írtam is – az utcagyerek is él ezen kifejezésekkel.)

Hogy a lehető legrövidebbre fogjam mondandómat – mivel embertársaimmal és így a zsidósággal kapcsolatban is – minimális elvárásaim vannak és mivel vallom, hogy zsidóságát mindenki úgy éli meg, ahogy az számára elfogadható (vallási, kulturális, származási… alapon) sem okom, de főleg semmi jogom úgynevezett kirekesztésre.

Abban a meggyőződésemben azonban megingathatatlan vagyok, hogy – csakúgy, ahogy Izrael zsidóságát sem egyedül a rabbinátus képviseli – a diaszpóra zsidóságának is csak előnyére válna, ha civil szerveződések alakulnának. Olyan csoportok, ahol mindenki megtalálja a zsidóságával kapcsolatos igényét.

Talán nem elvetendő gondolat a közösségi oldalakon olyan galuti zsidó csoport szerveződése, ahol a résztvevők a mindenkori hivatalos sajtó híradásain túl, saját maguk is keresnek autentikus forrást, amelyből nem csak az ilyen-olyan okok miatt megszűrt “tényekről” tájékozódhatnak.

Ezzel kapcsolatban engedtessék meg nekem egy konkrét – napjainkban számos fórumon (zsidók, zsidó szervezetek és nem zsidók által) citált Tóra-i idézet, melyet az Európát elárasztó menekült áradat kapcsán hangoztatnak (és amelynek csak töredékét emelik ki):“Igazságot szolgáltat (a Fennvaló) árváknak és özvegyeknek és szereti az idegent, kenyeret és ruhát ad neki”… “És szeressétek az idegent, mert idegenek voltatok (ti is) Egyiptomban”

Csakhogy ez a mondat azokra a zsidó fennhatóság alatt élő idegenekre vonatkozik, akik a zsidó törvényeket betartják.

Végezetül megjegyzem, hogy a kirekesztő nem én vagyok. Azt viszont senki ne rója fel bűnömül, hogy nem tudok mit kezdeni azzal, aki saját magát rekeszti ki egy közösségből, amelyhez – saját bevallása szerint – tartozni akar.

05/10/2016

 

A tények (továbbra is) makacs dolgok…

15 aug

…és azok maradnak még akkor is, ha nem veszünk róla tudomást, vagy – rosszabb esetben – nem akarjuk tudomásul venni.

Úgy tűnik, hogy Európa a korlátlan befogadás és a korlátlan elutasítás szélsőséges mezsgyéjén ingadozik. Úgy tűnik, hogy  mindig akadnak csoportok, akikkel a társadalmat meg lehet osztani, úgy tűnik, hogy – saját tehetetlensége miatt – valakiket mindig bűnbakként kezel. Ha ezt fokozza a tudatlanság kiszélesítésével, máris nyert ügye van.

Hónapokon keresztül – amíg egymást érték európai “hadszintéren” a terrortámadások – pánik hangulat uralkodott az öreg földrészen. Mióta gyérültek az események, ismételten nagy a csönd, amiből az látszik, hogy a tűzoltáson (az adott elkövető kézrekerítésén és a rendőrség/katonaság utcára vezénylésén kívül semmit nem tesznek.

Holott azzal még egy csecsemő is tisztában van, hogy az egymás sarkát taposó, talpig védőfelszerelésben utcán lévő fegyveres másra, mint saját maga megvédésére igencsak alkalmatlan.

Alkalmatlan azért is, mert egy közlekedési rendőr (ez csak példa) és a terrorelhárítók kiképzése között lényeges a különbség és alkalmatlan azért is, mert a terror elleni harcot nem az utcán, hanem a titkosszolgálatok összehangolt munkájánál kell kezdeni.

Ez egy szakma!

Sajnos, vagy éppenséggel szerencse, hogy Izrael ezen a téren óriási tapasztalattal rendelkezik, amelynek átadását több ízben felajánlotta a nyugati országoknak, de nem volt meglepő, hogy mindaddig, amíg a terrortámadás “csak” a helyi zsidó közösségből szedte áldozatait, visszautasították. Hollande, francia elnök még a legutóbbi nyilatkozatában is elhárította.

És itt rátérnék az Európát elárasztó menekültek és a terror összefüggésének megvilágítására.

Az internet világában jól nyomon követhető,  hogy évtizedes barátságok is felbomlanak (csak remélni lehet, hogy családon belül nem okoz válságot) azért, mert a felek nézetei nem azonosak a menekültek megítélésében.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy – kevés kivételtől eltekintve – egyik fél sincs tisztában azzal, hogy mi mellett áll ki és ha nem, miért nem?  Az érzelmek dacos egymásnak feszülése közben megszűnt a józan ész. Marad a sokszor tudatlanságból eredő véleményformálás. Az viszont olyan vehemensen, amire már tényleg csak legyinteni lehet.

Mint azt a linken olvasható írásomban már kifejtettem, a jelenlegi menekült áradat nem a véletlen műve.

Ezen a ponton részemről be is fejezhetném, én is mondhatnám, amit annyian:  messze van tőlem, engem nem érint…

De pontosan ez a hozzáállás az, amely miatt pánikhangulat van.

Ha Európa csak egy picit is odafigyelt volna az immáron hat éve tartó szíriai polgárháborúra, ha odafigyelt volna arra, hogy a Közel-Keleten az összes diktatúrát a káosz váltotta fel, ha odafigyelt volna arra,  hogy a káoszt kihasználva, szinte mindenütt az iszlám radikális szárnya profitált, ha… ha… ha a nyugat nem szükített volna le mindent az izraeli – palesztin konfliktusra és főleg, ha – amire az internet világában minden lehetősége megvan – utána nézett volna (akár csak felületesen is) az iszlám mibenlétének, akkor ma pánik helyett a racionalitást alkalmazná.

Annak, aki az eseményekhez túlságosan is közel él, roppant furcsa belefutni olyan, Szíriával foglalkozó írásba, ahol a műemlékek – ilyen volt, ilyen lett – sorsán megy a siránkozás. Természetesen ez is fájdalmas, de talán majd a történelem kideríti, hogy az emberi szenvedésről, a hordóbombák által széttépett testekről, a szarin gáz mérgezéstől agonizálókról, szíriai területen egyedül bolyongó, a kisded korból éppen csak kinőtt csontsovány, éhező gyerekekről miért nem tájékoztatott a média. Ja, hogy ez messze van? De, könyörgöm, Olaszország – ami legjobb tudomásom szerint Európa  – partjainál évek óta fulladnak a tengerbe hajórakománnyi menekültek… És az első kép, ami felborzolja a kedélyeket, az a tengerbe fulladt és apja kezében lévő kisgyerek. Igen, ez is szomorú, de az még szomorúbb, hogy most is kizárólag Szíria van az érdeklődés középpontjában.

Európában elindult egy folyamat, aminek még csak az elején vagyunk. És ennek a folyamatnak csak egyik szála a menekült kérdés. És itt álljunk meg egy pillanatra. Mert, ahogy a gagyit is el lehet adni a tudatlannak, úgy a menekültek sem mind azok, aminek mutatják magukat.

Először is azt kell világosan látni, hogy aki a “zöld határon” érkezik, az határsértő és annak elbírálása nem a civil közösség feladata. Ez azonban nem mond ellent annak,  hogy mindenkit megillet a megfelelő orvosi ellátás és élelemmel való ellátás, ami állami feladat, pontosan az ellenőrizhetőség miatt.

Ez viszont állami feladat – és itt utalok a már említett, összehangolt tevékenységre. Nem hiszem, hogy a civil szerveződés tagjai tudatában vannak annak a ténynek, hogy Törökország Izmir városa a hamisítás fellegvára, ahol megfelelő baksis ellenében bármilyen okmányhoz hozzá lehet jutni olyan minőségben, hogy minden határőr tíz ujját is megnyalja a gyönyörtől.  Amiből egyenesen következik, hogy az tud tovább menni, akinek pénze van.  És ha Európa most éppen a szíreket karolja fel, semmi akadálya a szír állampolgárság igazolásának. Az meg már megint csak pénz kérdése, hogy a Szíriából (vagy bárhonnan) terror tevékenység (vagy köztörvényes büntett miatt körözöttek) szír úti okmányt vásároljanak.

Azokról, akik a török menekült táborokban sínylődnek évek óta, Európának fogalma sincs.

Jó, tudom, – mert ezt is lehet hallani – hogy az esetek többségében a terrormerényletek elkövetői nem az újonnan érkezettek közül kerülnek ki. De kérdezem én, nem az integráció csődje, ha a második-harmadik (Franciaország esetében már akár a negyedik) generáció tagjaiból kerülnek ki? Hogy miért? Mert a terror elengedhetetlen feltétele a helyismeret, a társadalomba történő látszólagos beolvadás. Ugyanakkor az eddigi esetek elkövetőinek mindegyikéről kiderült, hogy – bár a hatóságok nem vették komolyan – volt kapcsolata valamelyik terrorszervezettel. Mert a kivitelezéshez még pénz is kell, nem is kevés.

Európa félti az arculatát, félti keresztény értékeit, a tömegek számára nem kívánatos az idegen kultúra erőszakos megjelenése…

Ne legyen igazam, de Európa ezzel elkésett. Elkésett azért, mert struccpolitikát folytatott és mindennél előbbre helyezte Izrael bírálatát. Nem vette észre, de inkább nem akarta észrevenni, hogy a nyugati kultúra elleni hadjárattal, vallásháborúval áll szemben.

Hogy az iszlamizációt némiképp késleltesse, – tetszik, vagy nem – olyan eszközökhöz kell folyamodnia, amelyek megállítják az ellenőrizetlen beözönlést. Eddig, gyakorlatilag minden szűrés nélkül engedte be a menekült áradatot, melyet a terroristák vidáman kihasználtak.

Az utólagos szűrés viszont ilyen tömeg esetében majdnem lehetetlen.

Nehéz lesz és sok pénzbe fog kerülni.

Izrael is utoljára hagyta a teljes egyiptomi határára kiterjedő kerítés építését az onnan beszivárgó gazdasági menekültek ellen. Azt megelőzően viszont tábori kórházat állított fel, ahol beszivárgókat elsődleges egészségügyi ellátásban részesítette. A határ mentén egyetlen civilt sem lehetett látni, viszont a határőrizeti szervek dzsipjei takarókkal, élelemmel és ivóvízzel voltak felszerelve…

A magukat menekültnek nyilvánítók valós helyzetét személyre szólóan kivizsgálta és tartózkodási engedélyt csak azok kaphattak, akikről bebizonyosodott, hogy halál várna rájuk, ha visszatérnének születési helyükre.

Az utóbbi években 22 ezer illegális határsértő vállalta önként az ország elhagyását, őket Izrael költőpénzzel és a célországba szóló repülőjeggyel látja el.

Vagy ott van az északi régió, ahol hat éve a szír határhoz, a senki földjére minden éjjel odacsempészik a sebesülteket, akiket izraeli kórházakban műtenek, ápolnak, a rászorulókat művégtaggal látják el…

460851pic_C

mindenki, aki a határra érkezik, ellátásban részesül (Google)

Mindezzel csak annyit akartam mondani, hogy a humánum és a jogos önvédelem nem egymást kizáró fogalmak! És tévúton jár az, aki a jelenlegi muzulmán inváziót a zsidóüldözéssel, a kitelepítésekkel, az ‘56-osokkal, vagy akár az európai polgárok szabad munkahely változtatásával igyekszik összemosni.

Témaközeli bejegyzések:

https://leharblog.wordpress.com/ – Az “arab tavasz” kategóriában

https://leharblog.wordpress.com/2011/12/03/illegalis-bevandorlok/

15/08/2016

A tények makacs dolgok…

12 aug

Az amerikai elnökválasztási kampányban pár napja elhangzott Trump jelölt szájából egy kijelentés, mely azonnal két részre osztotta a világ közvéleményét.

Nem csak hivatásos újságírók, elemzők, de a fapados bloggerek is messzemenő – ami a baloldali ál-liberálisokat illeti hamis – következtetést vonnak le az elhangzottakból.

Alapvető probléma, hogy az emberek többsége eleve külsőségek alapján ítél, amelyhez már könnyű csatlakoztatni a világnézetet és máris kész a verdikt: Trump tahó, akitől I-ten óvja úgy Amerikát, mint az egész világot.

De, hogy mondandóm lényegi részére térjek, íme az ominózus kijelentés: “Obama hozta létre az ISIS-t!”

Bár a kijelentés – sokak számára, így első hallásra – légből kapottnak tűnik, nem logikátlan. Ahhoz azonban, hogy felfedezzük benne a logikát, nem elég szimpátia, vagy antipátia alapján véleményt nyilvánítani, a dolgoknak a mélyére kell nézni…

A nemsokára leköszönő, béke Nobel-díjjal bíró amerikai elnök első ténykedései közé tartozott, hogy demokráciát próbált exportálni oda, ahol a lakosság döntő többsége fogalmi szinten sincs tisztában a demokrácia jelentésével, jelentőségével.

Ennek az erőszakos import törekvésnek első, kézzel fogható “eredménye” az u.n. arab tavasz kirobbanása és következményeként gyakorlatilag az egész Közel-Kelet szó szerinti lángba borítása.

Nem szándékom itt részletezni a történéseket, a blogomban  “Az arab tavasz” kategórián belül több írás is található a témában.

Túl azon, hogy olyan – minden joggal diktátornak nevezett – vezetőket likvidált, vagy akinek likvidálása már hatodik éve tart, elkövette azt az orbitális hibát, hogy gyakorlatilag utóvédek helyszínen hagyása nélkül kihátrált Irakból. Az ottmaradt amerikai katonák pedig nem voltak képesek megakadályozni sem az irakiak dezertálását, sem azt, hogy az ISIS – a fegyverraktárak lerohanásával – a világ egyik legmodernebb eszközökkel felszerelt hadseregének muníciójához jusson.

Úgyhogy, ha nem is Obama személyesen szerelte fel az ISIS-t, a létrejöttében igenis van felelőssége.

Hogy tovább bonyolódjon a helyzet, Egyiptomban, Mubarak félreállításával helyzetbe hozta a Muzulmán Testvériség nevű terror szervezetet – melynek diadalútja úgy az egyiptomiak, mint az egész világ szerencséjére – rövid életű volt.

Asszad, szíriai elnök esetében azonban nagy fába vágta fejszéjét. Nem számolt az arab társadalmon belüli törzsi ellentétekkel, legfőképp azzal nem, hogy a kormányrúd az ország kisebbségben lévő alawita (az iszlám síita ágának egy elhajlása)  törzsének kezében van, akiknek szó szerint létérdeke a hatalom megtartása.

Messianisztikus elhivatottságának lázában sikerült Kadhafit is félreállítani a “demokrácia” útjából – és ezzel biztosítani az Európa felé menekülni szándékozók szabad útját.

Mindezek eredménye: Egyiptomban elképzelhetetlen nyomor, Szíriában hat éve tartó polgárháború, ahol már jó ideje senki nem tudja, hogy ki-kire lő, Líbiában törzsi viszálykodás.

“Demokrácia teremtő” tevékenységének tortáján a hab pedig a mindenféle terrorista mozgalmat támogató Irán elleni szankciók feloldása.

Európa érdeklődését valahogy ezek a történések elkerülték és most csodálkozva (megdöbbenve, dühtől tajtékozva, szánakozva, populista politikát folytatva… ki-ki választhat) konstatálják a szűnni nem akaró tömeg érkezését.

Ez azonban egy más téma, mely annak ellenére, hogy szorosan kapcsolódik jelen íráshoz, – már csak terjedelménél fogva is – külön bejegyzést érdemel.

Végezetül – egy fél mondat erejéig – visszatérve Trump kijelentéséhez: az elhamarkodott ítélkezés helyett nem árt összefüggéseiben nézni a kialakult helyzetet.

12/08/2016

 

Emlékezz és emlékeztess…

2 máj

P1020003 (1)

Így, pár nappal az izraeli holocaust emléknap (az idei polgári évben ez a dátum május 5-re esik) előtt néhány – úgy vélem – aktuális gondolat fogalmazódott meg bennem. Bár az, hogy a gondolatok hirtelen leptek volna meg, nem fedi a valóságot. Az inkább, hogy az emlékezés egyhangúságából kilépve, a mára, de még inkább a jövőre fókuszáljak.

Mint az előző, azonos témában született írásaimból (link) is kitűnik, nem vagyok híve a központosított emlékezésnek. Az idő múlásával, az események egyre távolabb kerülésével – és nem utolsó sorban a túlélők szuperszonikus sebességgel történő fogyásával –  ezek a megemlékezések formálissá válnak. Formálissá nem csak azért, mert adott témában már alig lehet újat mondani, hanem azért is, mert a ma emlékezők zömének – globálisan nézve –  hiányoznak a  történelmi ismeretei és legyünk őszinték, hiányzik az érzelmi motiváció is.

Hogy miért e hiányosság, az összetett probléma. Erre nem is térnék ki részletesen, de annyit azért megjegyzek,  hogy a nevelés-oktatás minden esetben az idősebb generáció feladata, mely körből nem hagyható ki az állami szerepvállalás sem. Úgy tűnik azonban, hogy úgy az állam, mint az idősebb generáció valamiféle amnéziában szenved és –  bármennyire is fáj ezt kimondani – ez alól a zsidók egy része sem kivétel.

De sem a történelmi tények kozmetikázása, sem az “egy életre hálával tartozunk a Vörös Hadseregnek” nem mentesít az alól, amit elmulasztottunk! Mert bizony mulasztottunk, melynek következménye, hogy a vészkorszakot követően szinte megszűnt a zsidó élet, mely azt vonta maga után, hogy minimum két korosztály zsidóságát elveszítettük.

Természetesen lehet velem vitázni fenti állításom helyességét illetően, de a tények magukért beszélnek. Az elmúlt 71 évből közel negyven telt el úgy, hogy a kelet-európai zsidó az esetek többségében csak véletlenül tudta meg, hogy ő zsidó. Ami megint csak nem tekinthető következmény nélkülinek, hiszen magával hozta a szinte teljes asszimilálódást, a származási országba történt teljes be- és  felolvadást.

Ezen a tényen az sem segít, hogy a szocializmus becsődölését követően lehetőség nyílt a gyökerek újraélesztésére, hiszen a már említett, kiesett generációk hiányát a hivatalos zsidó képviselet sem igyekezett pótolni. És még ma, évtizedekkel a felkínált lehetőség után is az ébredezés stádiumánál tartunk. Ugyanakkor csodálkozunk, az újabb és újabb – az adott helyen korántsem honos – kinövések élretörési szándékán.

Függetlenül attól, hogy a zsidóságot nem tekintem kívánságműsornak, ahol a betévedők alakítják magát az előadást, azt sem szabad elfelejteni, hogy a Sulhán Aruch-on, a haláchán alapuló zsidó szervezetek megfeledkeztek a kizárólag kulturális, vagy akár csak származási alapon a zsidósághoz kötődő – nagyon széles réteg – képviseletéről.

És ez az a pont, ahol izraeli vizekre kell eveznem. A szocialista tömb felbomlása, a vélt (vagy valós, de sok esetben csak a megszokottól eltérő) életminőség változás, az újonnan felfedezettnek vélt identitás magával hozta az alijázók számának emelkedését. De ez már nem a klasszikus alija, nem az első és második orosz alija, amikor vallási alapon, illetve cionista meggyőződés motiválta bevándorlásról beszéltünk – ez már többnyire u.n. megélhetési alija.

Tisztában vagyok azzal,hogy ezzel a kijelentésemmel nem aratok osztatlan sikert, de végre ki kell mondani, hogy az Izraelbe hazatérők túlnyomó részének fogalma sincs Izrael történelméről és még jó, ha némi fogalommal rendelkeznek a zsidóság mibenlétéről.

Izrael – legjobb tudomásom szerint – nem avatkozik bele a galuti zsidó életbe és jómagam is igyekszem távol tartani magamtól  a témát. És ez nem a vélemény hiányából fakad, sokkal inkább abból a meggondolásból, hogy ne sértsek érzékenységet. Egyszer azonban ki kell mondani, hogy az európai diaszpóra zsidósága tévúton jár, ha elhiteti magával, hogy minden bajuk (az egyre növekvő antiszemitizmus) okozója részben maga Izrael, részben a szocialista tábor széthullása. (Itt nagyon röviden meg kell jegyezni, hogy a ma Európájára kétféle antiszemitizmus jellemző: az egyik a klasszikus, amely többnyire Európa keleti felének sajátossága, a másik a nyugati világ Izrael ellenessége, amelynek alapját a nagyszámú muzulmán bevándorlók teremtették meg. (Ez azonban egy más téma, melynek kezelése nagyban függ az adott régió nyersanyag függőségétől.)

Fel kell végre ébredni és ki kell mondani, hogy a ma tapasztalt antiszemitizmus nem előzmény nélkül szökött szárba. Nevelődött az szépen a szocializmus égisze alatt is. Röviden fogalmazva, a ‘45 óta hatalmon lévő összes kormány keze sáros abban, hogy nem nézett szembe a múlt bűneivel. (Ugyan így nem nézett szembe a svábok, tótok és általában a kisebbségek elleni atrocitásokkal.) Az u.n. rendszerváltás, a szólásszabadságnak vélt szabadosság csak felszínre hozta és a rosszul értelmezett liberalizmus az utcára ömlesztette mindezt.

Nem riogatok, mert meggyőződésem, hogy jöhet bármi, érezheti magát a diaszpóra zsidósága szorongatott helyzetben – a holocaust nem ismétlődhet meg.

Erre Izrael állam léte a garancia!

Az államot – ha kell az életünk árán is – megvédjük, ezzel a galuti zsidóság számára is hátteret biztosítva. Ami cserében – véleményem szerint – elvárható, igencsak csekélység és pár szóval összefoglalható: ha segíteni nem tudsz, legalább ne árts! Bővebben kifejtve: nem kellene tovább életben tartani a hidegháborús nomenklatúrát, mely szerint Izrael az agresszor, az arabok a szerencsétlen elnyomottak, továbbá nem kellene felülni a ma már nem csak a zsidó, de a keresztény történelmet  is elhazudó arab propaganda-gépezet uszításának.

Mártírjaink emléke előtti főhajtás nem zárja ki a tudatos jövőbe tekintést.

02/05/2016

A változó Közel-Kelet

22 Már

A Közel-Kelet – Új határok a láthatáron (2013!) c. blog-bejegyzésemben még csak lehetőségként foglalkoztam a közel-keleti határok módosulásával, ami mára valósággá válni látszik.

A változások természetesen nem csak határok vonatkozásában realizálódnak, de a teljes körzet politikai arculatában is.

Az átalakulást, mely a téma iránt érdeklődők számára előre látható volt, Putyin szíriai “látogatása” gyorsította fel. Ennek köszönhető a közelmúlt legfontosabb eseménye, az immár öt éve tartó szíriai polgárháború megfékezésére tett tűzszüneti kísérlet, melyet az intenzív és a maga nemében sikeresnek mondható orosz katonai beavatkozás tett lehetővé és amelyhez – más lehetősége nem lévén – az amerikaiak kénytelenek voltak csatlakozni. Az Obama rezsimnek nem volt más választása, mint elfogadni Putyin feltételét, miszerint – legalább is rövid távon – Asszad a helyén marad.

És bár a háttér ismeretében elég nehéz elképzelni, hogy a tűzszünetnek  hosszú távon érvényt tudnak szerezni, a beindult folyamat megállíthatatlan és a változások elkerülhetetlenek.

A helyzetet röviden úgy lehetne megfogalmazni, hogy Putyin jött, látott és – saját érdekei mentén – győzött.

Ezt követően, mindenkinek meglepetést okozva, bejelentette az orosz csapatok Szíriából történő kivonását, ami pár órával a közzététel után meg is kezdődött. A hír hallatán felmerül a kérdés, hogy mennyire játszik ebben szerepet az Ukrajnában ma is folyó háború és annak gazdasági vetülete?

Pár nap elteltével a valóság rácáfolt a híresztelésre, ugyanis Putyin úgy ment, mint aki jön! Repülőgépeinek egy kis részét (egy századot) ugyan kivont a térségből, de nagyobb része nemhogy Szíriában állomásozik, de aktívan részt vesz a harcokban. Talán említeni sem kell, hogy nem az ISIS ellen.

Bár Putyin a külvilág felé azzal indokolta szíriai beavatkozását, hogy az ISIS ellen kíván megsemmisítő erejű támadást intézni, valójában a szír ellenállókat gyengítette és gyengíti Asszad oldalán.

A katonai beavatkozással Putyinnak két dolgot sikerült elérnie: egyrészt, hogy a későbbiekben, bármilyen rendezést is foganatosítanak, Oroszország képes lesz megőrizni Tartusban a haditengerészeti támaszpontját. Másrészt, ismét meghatározó tényezővé vált a közel-keleti térségben és mint világhatalom is megszilárdította pozícióját – mindezt a végig gyengeséget felmutató Obama rezsim számlájára.

Fentieken túl, a háttérben még számos olyan esemény zajlott és zajlik jelenleg is, mely a Közel-Kelet szempontjából nem kevésbé meghatározó jelentőséggel bír.

A térség leggazdagabb szunnita arab állama Szaúd-Arábia, mely megkísérli, hogy a közel-keleti szunnita törekvések élére álljon. Ezen törekvését három súlyos probléma is nehezíti: az első és számára legfontosabb a belső és külső síita nyomás, ugyanis Szaúd-Arábia veszélyeztetve érzi magát az Irán által vezérelt síitáktól. Ez a kibékíthetetlen ellentét nem új keletű, a 7. század óta fennáll és soha nem lanyhult. E mellett a történelmileg nem kevésbé régi perzsa-arab ellentét is jelentős motivációs tényező, valamit az, hogy az Irakkal hosszú, közös határ nagy részét a síiták tartják ellenőrzés alatt.

Ugyanakkor ott van Jemen, ahol Szaúd-Arábia közvetlenül igyekszik megakadályozni, hogy a szintén Irán által támogatott síiták teljes ellenőrzésük alá vonják az államot. Szaúd-Arábia hadserege katonai beavatkozással akadályozta meg a síita hatalomátvételt a szomszédos Bahreinben és vaskézzel torolja az ország keleti részén élő síiták minden államellenes törekvését. (Érdemes megjegyezni, hogy a szaudi olaj nagy része ezen országrészben található.)

Szaúd-Arábia másik belső problémája a királyi ház örökösödési gondjaival hozható összefüggésbe, ugyanis a mai napig a királyok az államalapító Fejszál fiaiból kerültek ki. Ibn Szaúd Fejszálnak 17 feleségtől (ők a “hivatalosan” elismert feleségek) 35 fia született. A jelenlegi király trónra kerülésekor olyan intézkedéseket léptetett életbe, amelyek a saját fiát hozzák pozícióba, aki jelenleg védelmi miniszteri posztot tölt be. Ezt azonban  a számos (öt ezer körüli) unokatestvér – közülük is azok, aki egyáltalán mint a trón várományosa szóba jöhetnek – nem nézik jó szemmel.

A harmadik befolyásoló tényező az olajár, amely120 dollárról mára 30 dollár körüli szintre esett vissza. Ez arra kényszeríti Szaúd-Arábiát, hogy a tartalék pénzhez nyúljon, ami ugyan iszonyú összegnek tűnik (mintegy 700 milliárd dollár), de ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt évben ebből 100 milliárdot felhasználtak – nem tart ki túl sokáig.

Szaúd-Arábia megtehetné, hogy csökkenti olajkitermelését, így növelve az olaj nemzetközi piaci árát, viszont ezzel iráni és amerikai versenytársait hozná helyzetbe, amit mindenáron el akar kerülni.

Bizonyos változások jelei mutatkoznak az utóbbi időben Iránban is. Erre utal, hogy az utolsó választásokon a kevésbé szélsőségesek jutottak parlamenti többséghez. Azt azonban tudni kell, hogy a választásokon való indulás feltétele, hogy a legfőbb vallási vezető, Khameini, erre engedélyt adjon.

Fenti országokon kívül a körzet más államai is drámai változás előtt állnak.

Közülük első helyen kell szót ejteni Egyiptomról és annak iszonyú  gazdasági helyzetéről. A-Sziszi-nek a meteoritikus sebességgel növekvő lakosság élelmiszer ellátását kellene biztosítania, ugyanakkor a Nílus felső folyásán található államok egyre nagyobb vízkivétele tartós szárazsággal fenyegeti Egyiptomot. Ezen kívül nem elhanyagolható problémaként a szélsőséges iszlám okozta fenyegetettségel is meg kell küzdenie.

És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, meg kell említeni Törökországot is. Az ország területi egységét veszélyeztetik az Irakban és Szíriában megerősödött kurdok, akik ellen a török hadsereg – minden erőfeszítése ellenére – eredménytelennek bizonyult. E mellett napi szinten küzdenek a terror cselekményekkel.

Azt hiszem, nincs a világon egyetlen ember sem, aki meg tudná mondani, hogy milyen képet fog mutatni a Közel-Kelet akár csak egy fél év múlva is. Egyetlen dolgot lehet biztosan tudni – olyan már soha nem lesz, mint amilyen volt.

Szíria és Irak minden bizonnyal föderációs állammá válik, ami Szíria esetében azt jelenti, hogy a déli rész marad az alauiták (és pillanatnyilag Asszad) élettere, az északi terület egy nagyobb részén a kurdok rendekednek be és kisebb részén a drúzok, a keleti országrészben pedig a szunniták.

Irak északi részén  a kurdok már eddig is – nem hivatalos – autonómiával  rendelkeztek, a keleti országrész nagyobb részén a síiták és nyugati része – ahol eddig is többnyire szunnita törzsek éltek – továbbra is az övék marad. (Ez utóbbival kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a törzsek közül többen nincsenek egymással jó viszonyban.)

Fentiek ismeretében Európa részéről hiúnak tűnik az az ábránd, hogy amennyiben Szíriában “helyreáll a rend”, a menekültektől sikerül megszabadulniuk. Egyszerűen nincs hova.

22/03/2016

Intifáda, vagy nem intifáda?

22 feb

Nem túl régi írásom-ban már szót ejtettem az intifádák mibenlétéről, melyben szerepelt egy rész,

“ A különbség annyi a jelenlegi helyzet és a mögöttünk lévő két intifáda között, hogy míg azokat felső, központi utasításra, pontosan meghatározott helyeken hajtották végre, a jelenlegi – eddig – semmiféle szervezettséget nem tükröz.”

melyet revideálok.

Az elmúlt időszak alatt megváltozott a véleményem és bár érteni vélem a témában szaktekintélynek számítók azon állásfoglalását, miszerint a jelenlegi,“késeléses” terrorhullám nem hasnlítható az elmúlt intifádákhoz sem a kivitelezés formájában, sem nagyságrendileg, ma már nem fogadom el, hogy a jelenlegi helyzet ne lenne intifáda.

Meggyőződésem, hogy – bár számszerűen a régebbi intifádák során az egy-egy alkalommal elkövetett merényletekben, azonos időben több halálos kimenetelű sérülés történt – az elhúzódó, egyesével végrehajtott esetek – a végeredmény szempontjából – korántsem elhanyagolhatóak.

Az izraeli mentőszolgálat (MÁDA) hivatalos jelentése szerint az elmúlt öt hónapban (2015. december 13 – 2016. február 18.) a terrornak 32 halálos áldozata, 307 sérültje volt. Ezen felül 110 személyt kezeltek sokkos állapot miatt.

Tárgyi időszakban 220 alkalommal volt szükség mentő alakulat kihívására: 91 esetben kődobálás sérültjeit kellett ellátniuk, 91 esetben késelés történt, 23 alkalommal gázolásos merénylet és 15 alkalommal lőfegyverrel elkövetett merénylet.

Annyiban aláírom fent említett szakemberek véleményét, hogy ma nincs az arabok között olyan meghatározó személyiség, aki megszervezné, koordinálná a terrorcselekményeket. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy az évek múlásával a technika sokat fejlődött és ma már nem szükséges egy “mechandesz” (mérnök) a robbanószerek előállításához. Elegendő az interneten utána keresni. Tényként kezelhető, hogy a biztonsági intézkedések következtében nagyobb mennyiségű robbanószer egyidejű izraeli területre juttatása nehézkes, de e mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy erre nincs is szükség, hiszen a terroristák egy része az u.n. zöld vonalon belül van, (Jeruzsálem keleti felében) vagy éppenséggel beépülve a Palesztin Hatóság területére (két esetben az elkövetők a Palesztin Hatóság fegyveres testületében szolgálók voltak), annak integritását élvezve.

De miért a természet adta kövek, (sziklák, beton elemek) miért kés (olló, csavarhúzó, balta, kalapács) és miért gépjárművekkel elkövetett terror? És a fő kérdés: miért csökken az elkövetők életkora? Miért, hogy egyre fiatalabb – sokszor gyerekkorú – az elkövető?

A kő a természet része, az építkezések beton elemei adottak. A háztartások felszereléséhez tartozó szerszámok úgyszintén.

És adott az elkövető – erősen aluliskolázott – réteg, melynek egy jó része (különösen a gyerek -és fiatalkorúak)  kizárólag arabul ért, ebből következően kizárólag a belső információkra támaszkodhat.

Itt kell megjegyezni, hogy a Palesztin Hatóság területén élők iskolázottsága az elmúl húsz év alatt 40%-kal csökkent. Nagy részük analfabéta, vagy funkcionális analfabéta.

Tehát a lakosság erősen manipulálható és manipulálják is. Mahmud Abbasz például, ha véletlenül el is ítél egy-egy terrorcselekményt, azt mindig angol nyelven teszi és az arab médiákban soha nem jelenik meg.

És akkor nézzük, mi motiválja az arabokat terrorcselekmények elkövetésére?

Első helyen kell említeni azt, amivel az izraeli sajtóban sem sűrűn lehet találkozni, a világsajtóban pedig egyáltalán nem. Az iszlám világ élethez és halálhoz való viszonya alapvetően különbözik attól, ahogy azt az európai ember ismeri. Ez fokozottan érvényes a magukat palesztinnak nevező arabok körében, ami csakúgy, mint a “palesztin nép”, Arafat nevéhez fűződik. Arafat felismerte, hogy a Korán szövegéből fegyvert is lehet kovácsolni, ugyanis az iszlám szerint a sahid (szó szerinti jelentése “tanú”, aki vallási parancsolat teljesítése közben halt meg, vagyis Allahnak tetsző cselekedetet hajtott végre) nem számít halottnak.

A Korán egyik verse (szúra) így írja le: Ne gondoljátok, hogy akik Allahért haltak, azok valójában halottak. Ők Allah kezéből kapják jutalmukat.

Ha valaki egy sahid temetését gondosan megfigyeli, láthatja, hogy a sahidot mindig hordágyon  viszik és az arcát soha nem fedik be. A halottkísérő férfiak pedig papírzsebkendővel a kezükben igyekeznek a halott közelébe férkőzni és annak homlokát, vagy arcát megtörölni. Majd ezzel a zsebkendővel a saját homlokukat, vagy arcukat. Ez a szokás azon alapszik, hogy a sahid már az Édenkertben van és izzad,miközben a 72 szűzzel hancúrozik. A résztvevők ezzel a gesztussal kívánnak részt venni a sahid örömeiben.

A sahid szülei szinte kivétel nélkül büszkék, hogy gyerekük Allahnak tetsző cselekedetet hajtott végre, de természetesen – igaz, csak nagyon elvétve  – valódi gyásszal is lehet találkozni a sahidok családjánál. Egy esetben találkoztam egy anya nyilatkozatával, aki – bár a sahid fia után nyugdíjat kap a Palesztin Hatóságtól – megjegyezte, hogy soha nem a vezetők gyerekei halnak meg.

A Palesztin Hatóság és a Hamasz között fennálló belső ellentét is kedvez a terrortámadásoknak. A Hamasz nyiltan hangoztatja, hogy Mahmud Abbasz a népe árulója (amiért Izraellel tárgyalóasztalhoz ül) és azt sulykolja a tömegekbe, hogy a “megszálló hatalommal” szembeni szabadság kivívásának egyetlen módja ha minél több zsidót megölnek. (Közbevetőleg arra is kitér, – amiben igaza is van – hogy Abbasz illegitim vezetője népének, hiszen négy évre szóló mandátumával szemben, megkezdte kormányzásának 12. évét. Választásokat azért nem ír ki, mert bukása borítékolható.)

Az uszítás nagymesterei azonban az imámok, akik a mecsetekben – sokszor plasztikusan szemléltetve, késsel hadonászva – szólítják fel a gyülekezet tagjait minél több zsidó meggyilkolására.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni az óvodákat, iskolákat, a nyári napközis táborokat sem, ahol a tanterv része a gyűlöletre, a sahid létre való nevelés. A vetélkedők ünnepelt győztese az a gyerek, aki több zsidót gyilkolt. A legfogékonyabb korosztály számára természetessé válik, hogy egy-egy “sikeres” terrorakció után, utcai karnevál keretében ünneplik a “megszálló cionisták” feletti győzelmet, ahol a felnőttek egymást is és a gyerekeket is édességgel kínálják.

Szélesítsük a kört. A világ közvéleménye (ide értendők meghatározó politikusok is) Mahmud Abbaszt Izrael békepartnerének tekinti. Aki belelát a kártyáiba, az pontosan tudja, hogy ez szemen szedett hazugság. A “békepartner” ugyanis az egyik legfőbb támogatója a terrornak. Mint fentebb említettem, ez részben abból látszik, hogy az elvétve megjelenő, terrort elítélő nyilatkozatai kizárólag a külvilágnak szólnak, miközben a sahidról közintézményt neveznek el a Palesztin Hatóság területén és családjuk busás anyagi támogatást élvez.

Ha a terror támogatottságát  tovább boncolom, a kört még jobban szélesíteni kell és meg kell említeni az izraeli parlament arab képviselőinek néhány tagját, akik kondoleáló látogatáson vesznek részt a terrorista családjánál, ahol   néma felállással adóznak a “hős emlékének”. De szólni kell a Merec nevű szélsőbaloldali pártról is, mely eddig “csak” egyenlőségjelet tett gyilkos és áldozat között, de melynek egyik képviselője szintén kondoleált a sahid családjának.

12717266_805690492869521_2432410657996448136_n-620x330

Kép forrása: https://www.facebook.com/israelsfreedom/?fref=nf

a nyíllal jelölt Merec képviselőnő  Tamar Zanberg

Ezen a ponton akár meg is állhatnék, hiszen az ez után következők már túllépnek az ország határán. Mégsem teszem, mert csak a vak nem látja, (meg aki nem akarja látni) hogy a külvilág keze vastagon sáros az izraeli-”palesztin” konfliktus fenntartásában.

Ha valaki azt hiszi, hogy az ENSZ évi 20-22 Izraelt elmarasztaló határozatában az arabok nem az igazságuk megerősítését érzik, az téved. Ha valaki azt hiszi, hogy a svéd külügyminiszter asszony Izrael ellenes kirohanásai terméketlen talajra hullanak, az is téved. És téved az is, aki az izraeli termékek cimékézésében nem  a terror támogatását látja. De a terrort támogatja az az újságíró és hírközlő szerv is, aki még véletlenül sem tűzi tollhegyre Jeruzsálemet, mint az ország fővárosát és helyette “tel-avivi vezetés”-t emleget, aki következetesen “nyugati part”-nak nevezi Júda-Somron térségét… és folytathatnám.

És tévedés áldozatai azok az európai polgárok, akiknek adójából országuk vezetése számolatlanul és ellenőrizetlenül segélyezi a “palesztinokat”, mely összegből pont a legrászorultabbak nem látnak egy garast sem. Nem is juthat, hiszen az összeg nagyobb része, a hagyományos korrupció miatt a vezetők bankszámláján landol, a maradék pedig fedezetül szolgál az arab provokátorok fizetésére, akik havi bér ellenében végzik munkájukat úgy a Templom hegyen, mint a közutakon felállított ellenőrző pontoknál.

Izrael – mint mindig – lépéshátrányban van és többnyire utólagos magyarázkodásra szorul, mert nem elég a hazug arab propaganda, a tudatlan külföld (amely nem tudja megkülönböztetni a Golán fennsíkot Gázától), ráadásnak megkapja az újságíró társadalom egy részének tudatos ferdítését.

Ezzel csak úgy tudna szembeszállni, ha a fentiek gyakorlatát követve, egyes híradásaiban nem az objektivitásra, hanem a gyors, hatásvadász megjelenésre törekedne.

A végére hagytam egy videót az elmúlt hónapok terror-cselekményeiről, kizárólag erős idegzetűeknek.

https://www.youtube.com/watch?v=JCkIFeUA0QE

22/02/2016

 

Az izraeli “apartheid”

25 jan

Mivel a különböző emberi jogi szervezetek, az arab és többségében az európai politikusok is előszeretettel nevezik Izraelt apartheid államnak – azt állítva, hogy a zsidó többség elkülöníti az ország területén élő kisebbségeket – ideje meghatározni az apartheid fogalmát.

A szó afrikaans eredetű, ami faji alapon történő gazdasági, politikai és kulturális elkülönítést jelent (lásd Dél-Afrikai Köztársaság).

És itt már meg is bukott a titulus, ugyanis Izraelben gyakorlatilag nincs olyan pálya, foglalkozási ág, ahol ne lennének megtalálhatók a kisebbség képviselői, konkrétan az arabok. 

Hogy csak párat említsek: az országban nem megy ritkaság számba az arab bíró, rendőr, orvos, köztisztviselő, kereskedő, parlamenti képviselő, építési vállalkozó, egyetemi tanár…

Dan Shapiró, az USA izraeli nagykövete az elmúlt hetekben tulajdonképpen apartheiddel vádolta Izraelt, amikor azt állította, hogy Júda-Somron (a köztudatban Ciszjordánia v. nyugati part) területén Izrael külön törvényt alkalmaz zsidókra és külön törvényt az arabokra.

Mielőtt számszerű tényekkel bizonyítanám az ellenkezőjét, vissza kell kanyarodni az oslói megállapodás egy fontos részéhez. (Ezt Shapiró vagy nem ismeri, vagy szándékosan fogalmazott tényszerűtlenül.)

Az oszlói egyezmény egyik sarkalatos pontja Júda-Somron területi felosztása “A”, “B”, illetve “C” szektorra.

Az “A” zónában úgy a polgári közigazgatás, mint a biztonsági kérdések egyedül és kizárólag a Palesztin Hatóság jogkörébe tartozik.

A “B” zóna a polgári közigazgatást a Palesztin Hatóság látja el, a biztonságpolitikai kérdések Izrael hatáskörébe tartoznak.

A “C” zóna polgári közigazgatásáért, mint biztonságpolitikájáért Izrael a felelős.

A “C” zónában 150 ezer palesztin és 44 ezer zsidó él. (Júda-Somron arab lakosságának össz-létszáma nagyjából 3 és fél millió.)

Maradva a “C”-vel jelölt zónában, el kell mondani, (mert a külvilág számára ez jelenti a probléma lényegét) hogy törvénytelen építkezés miatt az arabok ellen 12.540 esetben indult vizsgálat és 662 esetben született elmarasztaló ítélet (5.2%). Az elmarasztaló ítéletek alapján lerombolt házak száma 51 (7.7%).

Illegális építkezésért zsidók ellen 5.309 alkalommal kezdeményeztek vizsgálatot és 352 esetben hoztak elmarasztaló határozatot (6.6%) Az ítélet alapján lerombolt lakóépületek száma 127 ( 36.0%).

Ideiglenes épületek esetében ez a szám araboknál 47, zsidóknál 111 volt.

Néhány általános statisztikai adat erejéig visszatérnék az apartheid jelző cáfolására, egyben az izraeli arabok társadalomban betöltött helyére, szerepére.

Az köztudott,hogy a Kneszetben 11 arab képviselő  teljes joggal védheti az arab érdekeket. Ezen túl, bármely Izrael ellenes tevékenységüket maximum a parlament etikai bizottsága kéri számon. Egy arab képviselő ül a szélső-baloldali Merec párt tagjai között.

Az már talán kevésbé, hogy egy 2013-as összesítés szerint az arab lakosság (a teljes népesség 20,5%-a) közül 12% diplomás. Nyolc százalékuknak van  másod és négy százalékuknak harmad diplomája.

A diplomások 22%-a az orvosi karról kerül ki, 42%-uk gyógyszerészi végzettségget szerez és 36%-uk u.n. szociális munkás.

Egyéb fakultásokon alacsonyabb a részvételi arányuk: gazdasági-igazgatási szakon 5, mérnöki karon 6 százalékuk tanul, felsőfokú mezőgazdasági képzésben viszont csak 3 százalék.

Érdekesség, hogy a nők az orvosi karon nem képviseletik magukat, viszont 36%-uk tanári diplomát szerez, 21%-uk társadalom-tudományi szakon végez és 11% körükben a felsőfokú orvosasszisztens képesítéssel rendelkezők aránya.

Mint fentiekből is látszik, az egyenlő jogok érvényesítésének hiányát Izraelen csak némi rosszindulattal lehet számon kérni. Dan Shapiró vádaskodása nem volt sem célszerű, sem időszerű. Ez utóbbi már csak azért sem, mert az izraeli kormány bő egy hónapja szavazott meg az arab fejlesztésekre mintegy 15 milliárd sékelt.

Személyes véleményem, hogy ezt már korábban meg kellett volna tenni, viszont az esélyegyenlőség, az egyenlő jogok jobb érvényesítése mellett a kötelességek számonkérését sem szabadna figyelmen kívül hagyni.

Gondolok itt arra, hogy az arabokban tudatosítani kell, miszerint a zsidók Izraelt végleges hazájuknak tekintik, melynek következménye, hogy egymás mellett kell élnünk.

Arab részről pillanatnyilag ennek ellent mond a palesztin alaptörvény 20. pontja, mely szerint  “az, hogy a zsidóknak történelmi, vagy vallási kapcsolata lenne Palesztinával, semmiféle történelmi tény nem támasztja alá. A zsidóság csak vallásnak tekinthető, egységes népnek azonban nem”.

25/01/2016

%d blogger ezt kedveli: