Háborún innen és túl…

Értem, hogyne érteném, hogy a külvilágot élénken foglalkoztatják a közel-keleti történések. Ennek egyik okát abban látom, hogy a világ túlnyomó részének átlag olvasója számára a térségnek egzotikus varázsa van, ugyanakkor ott él az örök bűnbak, a zsidó.

Másik oka az előzőből egyenesen következik: ha zsidó szerepel a történetben, még akkor is ekézhető, ha nem ő a hunyó.

Itt volt nekünk október 7-e, amikor is Gáza térségét 2006-tól uraló terrorszervezet egy olyan akciót hajtott végre, amely megrengette a világot és Izraelt olyan cselekvésre késztette, amilyenre eddig nem volt példa.

Nem, nem fogom részletezni, hogy az Izrael területére tömegesen beözönlött terroristák milyen brutális cselekedetek sorozatát vitték végbe, ezt megtették és teszik napi szinten megteszik mások. De nem csak a szószaporítás elkerülése végett nem részletezem, – bár tapasztalatom szerint minél zaftosabb egy téma, annál több kattintást generál – hanem azért sem, mert Izrael kicsi ország, így nincs olyan család, amelynek ajtaján valamilyen formában ne kopogott volna be a hetedikei események borzalma, valamint az azóta eltelt idő harcaiban elesett katonákról szóló értesítés.

És valahogy úgy vagyok vele, hogy más beszámolni egy eseményről, ha abban valaki nem érintett és egészen más, amikor a történés érzelmi húrokat is penget.

Szóval, történt, ami történt és ami történt az emberi mértékkel nem mérhető, emberi ésszel nem felfogható.

Nem állítom, hogy egy ilyen eseményről rutinból lehet tudósítani, azt viszont igen, hogy lényegesen könnyebb helyzetben van az, aki csak lemeztelenítve egy történést lát, mint az, aki tisztában van a háttér-események sorával. Ugyanis a háború (itt jegyzem meg, hogy a háború kifejezést nem tartom helyénvalónak, ugyanis azt reguláris hadseregek vívják, néha a nemzetközi normáknak megfelelő keretek között). Izraelnek voltak ilyen háborúi, melyekből rendre győztesen került ki. A terror, a terroristák ellen vívott harc egészen más. És különösen más, amikor a gázai, vagy a Palesztin Hatóság területén élő arabokról van szó. (Itt ismét kitérőt kell tenni, ugyanis még ma is sokan keverik a fogalmakat és nem tesznek különbséget izraeli arab, illetve a területeken/Gázában élő arabok között. Utóbbiakat rendre a “palesztin” jelzővel illetik, ami a tájékozatlan v. zsigeri antiszemita olvasóban azt a képzetet kelti, hogy a kérdés területi jellegű. Holott erről szó nincs. Vallásháborúval állunk szemben, tágabb értelemben az iszlám világuralmi törekvésével. Azért erre egy kis odafigyeléssel már Európa is rájöhetett.)

Nyilvánvaló, hogy az október 7-ei eseménynek volt konkrét kiváltó oka, ami legfőképpen annak tudható be, hogy az arab országok leírták a köznyelvben “palesztin”-ként szereplő arab testvéreiket. Ugyanakkor azt kell látniuk, hogy Izrael egymás után rendezi kapcsolatait muzulmán országokkal.

Természetesen ez csak az érem egyik oldala. A másik oldalát hosszan lehetne és kell is ecsetelni, mert valójában az nyom sokat a latba. Az EU, az ENSZ és annak különböző leányvállalatai, a BDS, valamint Irán feltétel nélküli támogatása, a “jónevű” pénzmágnás “civil” szervezeteknek juttatott adományai, a hidegháborús évek nomenklaturájától elszakadni nem tudó “gonosz Izrael és elnyomott “palesztinok”…ezek mind-mind szerepet játszanak a terrorszervezetek (és nem csak a Hamasz) izmosodásában.

De, hogy ne csak országhatáron kívül kereskedjek, igenis szóba kell hozni azt a tényt, hogy Izrael másfél évig olyan kormány alatt élt, amelyik az arab pártok támogatása nélkül nem reuzálhatott volna. A hatalom megszerzésének is ára volt.(Ez utóbbi kérdésbe azonban nem áll szándékomban belemélyedni. Ennek a háború befejezése után, a számonkérés időszakában lesz itt az ideje.)

Amiről viszont feltétlenül beszélni kell az az, hogy mint Izrael életében számos alkalommal, most is többfrontos harcot kell vívnunk. Északról szünet nélkül jönnek a rakéták, Irán folyamatosan szállítja a katonai muníciót Szírián keresztül a Libanont gyakorlatilag hatalma alá kényszerítő terrorszervezetnek, a Hezbollah-nak. És ezzel még nincs vége.

Kimondva, vagy kimondatlanul, de az ország rakétákkal nem sújtott területein dúl a harmadik intifáda. A késelések, a gázolásos merényletek csúcsra járnak és ki kell mondani, hogy a Palesztin Hatóság, valamint a Hamasz között legfeljebb annyi a különbség, hogy előbbiek még nem rendelkeznek számottevő rakétával. Mentalitásukban azonban édeskevés a különbség.

Tulajdonképpen nem túlzás kijelenteni, hogy az egész ország háborús övezet, legfeljebb a bevetett harci eszközökben van eltérés.

Mi a cél? Gázában felszámolni a Hamaszt, ezzel párhuzamosan megakadályozni, hogy a Hezbollah bevesse teljes rakétakészletét, a lehetőségekhez képest ritkítani az Irán által szállított fegyver utánpótlás célba érését és a Palesztin Hatóság területén élő arabok értésére adni, hogy nem kifizetődő számukra egy újabb intifáda…

Mindeközben meg kell küzdenünk azon külső erőkkel is, akik humánumot követelve, igyekeznek lefogni Izrael kezét. (Feléjük csak egy kérdésem van: hol voltak október 7-én? Az azt követő napokban miért nem játszott vezető szerepet a humánum? – Persze, a kérdés költői.)

József Attilával szólva: “ez a mi munkánk; és nem is kevés”

Sokakat már ma foglalkoztat az a kérdés, hogy mi lesz háború után? Érdekes, vagy inkább megszokott módon, ezt a kérdést is csak Gáza szemszögéből vizsgálják. Értük aggódnak.

Engem, mint állampolgárt, sokkal inkább az foglalkoztat, hogy mi lesz Izraelen belül?

A felelősök elszámoltatása kell, hogy legyen az elsőrendű feladat, de téved az, aki azt hiszi, hogy ennek meg kell állnia a regnáló kormány és az általa kinevezettek kérdőre vonásánál. És főleg nem szabad megállni az utolsó láncszem, a kapuőr (shin gimel) elmarasztalásánál.

Az, hogy október hetedike egyáltalán megtörténhetett, egy hosszú folyamat tragikus végkifejlete.

Jósolni nem feladatom, de egy dolgot már ma biztosan lehet állítani: Izrael a háború után nem lesz ugyan az, mint a megelőző időszakban. És elsősorban azért nem, mert azt látjuk, hogy a különböző alakulatokból, más és más társadalmi, szociális háttérrel rendelkező, esetenként szélsőségesen eltérő politikai nézeteket valló harcosaink, a hosszú harctéri összezártság eredményeként –  Izrael történetében eddig talán soha nem tapasztalt összefogásról tesznek tanúbizonyságot. És ezt majdan egyetlen politikai vezetés sem hagyhatja figyelmen kívül.

10/01/2024

Erdogan visszafoglalja a törököknek Izraelt?

 

        A Palesztin Hatóság emberei “kincstár”-nak nevezik azt az ajándékot amit a török kormány néhány évvel ezelőtt juttatott el hozzájuk.

140  ezer oldalnyi, gondosan rendezett mikrofilmről van szó, amelyek hosszú évekre, az ország egész területén megnehezíthetik, hogy Izrael épületeket és földterületeket a birtokában tartson. Ez a “kincstár” nem mást tartalmaz, mint sok tízezer telekkönyvi bejegyzést, az ottomán birodalom négyszáz éven át tartó (1571-1917) uralma idejéből. Nem meglepő tehát, hogy ebben az irathalmazban a palesztinok – az Izraellel folytatott területi harcukban – döntő fegyvert látnak. Ehhez kapcsolódik a nyilvánosság egy része előtt talán ismeretlen eset, amikor is a görögkeleti egyház megtagadta annak a szerződésnek az eddig automatikus meghosszabbítását, amelyben elismeri Izrael földhasználati jogát az egyház birtokában lévő, igen jelentős kiterjedésű,  jeruzsálemi földterületekre és telkekre. Ennek következtében jelenleg sok-ezer jeruzsálemi családot fenyeget a kilakoltatás veszélye.

        Josef Edis, a Palesztin Hatóság szent adományokért felelős minisztere, egy ankarai átadási ünnepségen vette át az anyagot tartalmazó mikrofilmeket.. (A “szent adományok” olyan vagyontárgyak, amelyeket valaki vallási, vagy vallási színezetű társadalmi célra ajánl fel. Nem egyszer azért, hogy a vagyontárgyakat kivonja az iszlám törvénykezés (sharia) szigorú rendelkezései és az adófizetés alól.)

         Ezek a telekkönyvi bejegyzések a Waqf által kezelt betlehemi és jeruzsálemi vagyontárgyakra, ingatlanokra vonatkoznak. (A Waqf a “szent adományok” és a valláshoz kapcsolódó épületek, intézmények és vagyontárgyak – pl. Templomhegy – kezelője.) 

          Ma már a kelet-jeruzsálemi ügyvédek rutinszerűen fordulnak az ottomán archívumhoz vitás vagyoni és ingatlanügyek tisztázását remélve. Ez különös jelentőséggel bír Jeruzsálem Óvárosában, ahol számos ingatlanért folyik jogi harc zsidók és arabok között. Legismertebb ezek közül a Siratófal előtti terület, ahol a hatnapos háborúig a Mughrabi negyed állt. A házakat Izrael lerombolta, hogy hozzáférést biztosítson a Siratófalhoz. Bár a terület jogi állását Izrael rendezte, a telekkönyvi iratok így is kiválóan használhatóak propagandacélra. Said Alhadz kutató – török szakértő – szerint, már 2015-ben óriási projekt kezdődött a “török-palesztin fórum” elnevezésű szervezet közreműködésével, az ottomán archívum több százezer iratának átvizsgálására, annak megállapítására, hogy milyen iratok köthetőek a “palesztin ügyhöz”.

          A Palesztin Hatóságnál sem vesztegetik az időt. Musa Sakarna bíró, a palesztin földhivatal elnöke, tulajdonbejegyzési kérelmeket nyújtott be Juda-Somronban és Jeruzsálemben, a török földhivatali archívum alapján. A WAFA hírügynökségnek adott interjújában kijelentette, hogy az elkezdett folyamatot már senki sem állíthatja meg, és ezzel biztosított az “elűzött palesztinok visszatérése”. Véleménye szerint 2023-ra a telekkönyvi bejegyzések és az ehhez kapcsolódó jogi eljárások befejeződnek.

           Palesztin részről Mahmud Abbasz, török részről Erdogan vesz részt közvetlenül az akció lebonyolításában. Erdogan a “TIKA” török fejlesztési ügynökségen keresztül gyakorolja az irányítást. A “TIKA” egyébként is a török kormány irányítása alatt álló, humanitárius szervezetként van bejegyezve. Az ügynökség 1.3 millió dollárt fektet be Jeruzsálemben, Juda-Somron térségben és Gázában. A szervezet Erdogan ideológiáját igyekszik a gyakorlatba átültetni. Erdogan a Muzulmán Testvérek legfőbb támogatója, (innen is adódik az ellentét Egyiptommal) önmagát tartja az ottomán birodalom és az iszlám régi tekintélye helyreállítójának.

           

A telekkönyvi archívum Erdogan törekvéseinek talán a leglátványosabb része, de nem elhanyagolható a számos kulturális esemény,  a török zászló egyre több helyen való megjelenése, ami viszont ezeknél sokkal fontosabb, a “csendes dzsihád” amely tekintélyes adományokban, oktatási és szociális programokban jelenik meg. A “csendes dzsihád” Erdogan koncepciózus terve és célja, hogy minél nagyobb tömegeket vonzzon az iszlámhoz. Izraelben ma számos egyesület és alapítvány működik ebben a szellemben. (Erdogan nemrégiben járt Magyarországon. Ottjártakor egy iskolát “ajándékozott” a magyaroknak. Az iskolát a fent már említett “TIKA” fogja felépíteni és üzemeltetni.)

           A “török kulturális központ” az egyik legaktívabb ilyen szervezet. Fő tevékenysége az ottomán hagyományok felélesztése és erősítése mindazokon a területeket, amelyek valaha az ottomán birodalomhoz tartoztak, 1917-ig bezárólag. Csak néhány héttel ezelőtt írtak alá egy egyezményt a központ (amely néhanapján a jeruzsálemi török konzulátus meghosszabbított karjaként is működik) és a jeruzsálemi Waqf között. Az egyezmény értelmében a kulturális központ ösztönzi és anyagilag is támogatja a török nyelv oktatását a kelet-jeruzsálemi iskolákban és a Palesztin Hatóság egyetemein. Az aláírási ceremónián a Waqf képviseletében  Akrama Sabri sejk, a korábbi jeruzsálemi főmufti vett részt, aki ma az al-Aksza mecset főprédikátora. Sabri – aki néhány évvel ezelőtt kijelentette, hogy az öngyilkos merényletek teljesen legitimek – közel áll a Hamaszhoz, a Muzulmán Testvérekhez, valamint a betiltott izraeli “Iszlám Mozgalom Északi Szárnya” elnevezésű mozgalomhoz. 

Akrama Sabri sejk

Sabri sejk jó viszonyt ápol Erdogan török elnökkel, akitől két évvel ezelőtt a “Jeruzsálem őre” kitüntetést vehette át.

          A “török kulturális központ” Jeruzsálemben az al-Zahra utcában található. A központ azonban nemcsak kulturális kérdésekkel foglalkozik. Az elmúlt évben konferenciát rendezett, amelyen azt kívánták bizonyítani, hogy a zsidóknak soha, semmi közük sem volt Jeruzsálemhez. (A jeruzsálemi Óváros turista szuveníreket árusító üzleteiben olyan kulcstartókat árulnak, amelyek egyik oldalán a Nyugati fal képe, a másikon pedig egy török zászló látható.          

          Törökország és Izrael kulturális kapcsolata még néhány évvel ezelőtt is teljesen más jellegű volt. A jobboldali Rehavam Zeevi turisztikai miniszter volt az, aki kezdeményezte a volt török kormányzói rezidencia helyreállítását Tel-Aviv-Jafón.

 A program Zeevi 2001-ben történt meggyilkolása után is folytatódott. Ebben a törökök, valamint az izraeli turisztikai minisztérium és a tel-avivi önkormányzat működött közre. Az épületet sok millió shekel költséggel, eredeti állapotában állították helyre. A bútorzat az isztambuli szultáni palota, a Topkapi pontos mása. Az ünnepélyes megnyitásra már minden készen állt. Az akkor új miniszterelnök, Erdogan érkezett volna a megnyitóra, akit Simon Peresz államelnök fogadott volna. De ekkor közbejött a Marmara incidens, a kapcsolatok megromlottak és Erdogan jóvoltából azóta is csak romlanak. Az épületet azóta a török nagykövetség tartja karban, mint bérlő és többnyire zárva van.

          Az elmúlt két évben a törökök finanszírozták nemcsak a Sziklatemplom kupolájának újra aranyozását, de számos iszlám emlék rendbehozatalát is. Például a Templomhegy központját, vagy az Óváros keleti falát.

          A török szándék a Templomheggyel kapcsolatban teljesen világos. Az alaphangot a “veszélyben az al-Aksza mecset” jelszóval időről-időre megrendezett tüntetések adják.

Nemrégiben forgalomba hoztak egy új számítógépes játékot, mely “az al-Aksza őre” címet viseli. Az őr feladata az al-Aksza mecsetet megvédeni a cionistáktól és harcolni a zsidó Jeruzsálem ellen. A játék folyamán válaszolni kell az al-Aksza múltjával és jelenével kapcsolatos kérdésekre. A nyertes elnyeri a “Jeruzsálem felszabadítója” címet. A játék forgalombahozója  az “a-Laklek” szervezet, amely a török Vakat al-Kiraa “ideje olvasni” egyesület anyagi támogatását élvezi.

           A törökök ugyan elsősorban Jeruzsálemre koncentrálnak, de nem hanyagolják el Izrael többi részét sem. Jelen vannak Izrael szinte minden arablakta területén. Mahmad Damradzs, a török “örökségünk” nevű alapítvány vezetője szerint, jelentős összegeket fordítottak nemcsak a Jafón található Hasszan Bek, hanem a haifai al-Dzsarina  mecset helyreállítására is. Büszkén jelentette ki, hogy az alapítvány számos arab és muzulmán országban működik.  Az “örökségünk” alapítvány szoros kapcsolatban áll Read Salah sejkkel, az Izraelben betiltott “Iszlám Mozgalom Északi Szárnya” nevű politikai mozgalom vezetőjével.

Read Salah-t – e sorok írásakor- 28 hónapos elzárásra ítélte a bíróság felbujtás, terror-támogatása és gyűlöletbeszéd miatt

Az alapítvány egyik fő anyagi forrása a már fent említett “TIKA” és fő célkitűzése – több más mellett – az al-Aksza mecset és az ottomán hagyományok megőrzése Jeruzsálemben!

Más török egyesületek és alapítványok is kapcsolatban állnak Sabri sejkkel,  valamint Ataala Hanával, a görögkeleti ortodox egyház pátriárkájával. A törökök Sabri vezetésével terjesztették ki  a Waqf a felügyeletét az Aranykapura. A pátriárka pedig nemrég azzal vádolta meg Izraelt, hogy megmérgezte őt. Ugyanő részt vett a Törökországban rendezett,  az “izraeli apatheiddel” foglalkozó konferencián. Ezen kívül rendszeresen látogatja az öngyilkos terroristák családjait nemrégiben Aszad szír elnöknél járt. 

              A törökök sikeresen célozták meg még a vegyes lakosságú Akkót és Ramlet is. Lod Ramleban is befolyást szereztek a “fehér mecsetben” és Lodban a nagymecset (al-Omani) 620 ezer sekel támogatást kapott renoválásra a “kézből-kézbe” alapítványtól. Ez az alapítvány 2012-ben jött létre, hogy megkönnyítse azon területek lakóinak életét, amelyeket Izrael “1948-ban elfoglalt”.

A “kézből-kézbe” alapítvány elsősorban mecsetek és muzulmán temetők renoválásával foglalkozik, amelyek “az 1948-as katasztrófában” megsérültek, miután “Izrael mocskos kezébe kerültek”. Az alapítvány számos imám fizetését fedezi Izrael szerte. Az elmúlt években elsősorban a Negevre koncentráltak és kapcsolatokat építettek ki az ott élő beduinokkal, együttműködve az “Iszlám Mozgalom Déli Szárnya”-val. Segítséget nyújtanak az engedély nélkül épült beduin települések víz és energia ellátásában.

 A török alapítványok és szervezetek, a török pénz jelen vannak szinte mindenhol Izraelben, de elsősorban Jeruzsálemben, ahol eddig mintegy 130 különböző épületet renováltak török forrásból. További 4300 épületet és 70 mecsetet jelöltek ki felújításra.

              Izrael, amely többnyire sikerrel veszi fel a harcot a Hamasz terroristáival, nehezen tud megbirkózni a törökök  “civil” terror-tevékenységével. Ez ideig egyedül a Kindel (gyertyák) ellen lépett fel és tiltotta be működését, miután bebizonyosodott, hogy az alapítvány fő tevékenysége pénzek eljuttatása volt a Hamasz számára. A Kelet Jeruzsálemben működő  “tzur-lacheri” női jótékonysági szervezetet is támogatta a Kindel, amelynek elnöknője (aki a Waqf egyik vezető alakja és jelenleg is börtönbüntetését tölti) kijelentette, hogy “minden porszem Palesztinában szent a muzulmánok számára és csak a palesztin népnek van joga hozzá”.

                A “TIKA” humanitárius szervezet az egész világon működik és nagyon ügyel arra, hogy ne kerüljön összeütközésbe a hatóságokkal. Az izraeli külügyminisztérium javaslata, hogy kötelezzék a szervezetet minden tevékenységének megkezdése előtt,  az izraeli hatóságokkal történő egyeztetésre. Ezen kívül felmerült, a szervezet vezetője diplomáciai státuszának a megvonása is. 

                 Israel Katz külügyminiszter kijelentette, hogy Törökországnak nincs mit keresnie Jeruzsálemben. Tevékenységük sérti a jordánok különleges jogát a jeruzsálemi iszlám szent helyekhez.És Izrael ezt már csak azért sem fogja eltűrni, mert ez része az izraeli-jordán békeszerződésnek. (Az iszlám hagyományok szerint a mindenkori jordán király a jeruzsálemi szent helyek őrzője.)

                 Erdogan azonban nem egykönnyen adja fel. Mint kijelentette, “ha elveszítjük Jeruzsálemet, elveszítjük Mekkát is”.

11/02/2020 

Kasem Sulejmani likvidálása – Izraelből nézve…

 

Khomeini ajatollah ‘70-es évekbeli hatalomra jutása óta az iráni ajatollahok mindegyike teljes mértékben hisz a terrorban és ezért nyíltan és közvetlenül támogat gyilkos rezsimeket és szervezeteket, szerte a világon.

Az iszlám forradalom 1979-es, viharos győzelme után Iránban azonnal létrehozták a rezsim támogatására szolgáló Forradalmi Gárdát és ezen belül az Al-Qusd (Jeruzsálem) egységet. És, bár Sulejmani “csak” ezen egység parancsnoka volt, tényleges befolyását tekintve Khamenei ajatollah után a második vezetője volt Iránnak.

Az Al-Quds egység feladata az összes külföldi tevékenység szervezése-kivitelezése és koordinálása, mely egyetlen kézben, Sulejmani kezében összpontosult.

Az évek folyamán dollár százmilliók folytak át a kezén, amellyel a szervezet a külföldön tevékenykedő terrorszervezetek munkáját támogatta (Ma már bizonyíthatóan az Al-Quds felelős a buenos airesi zsidó kulturális központ 1994. július 18-ai felrobbantásáért, amely 85 halálos áldozatot követelt.)

Az Al-Quds önálló hírszerző hálózatot működtet és egyértelműen felelős számos, az iráni rendszerrel szemben álló emigráns haláláért. Irán a szervezeten keresztül támogatott és támogat számos terrorszervezetet, így a Hezbollah-t, a Hamaszt, az Iszlám Dzsihádot, Irak és Szíria számos terrorszervezetét és a jemeni hutikat. 

Jasszer Arafat idejében, egy ideig a Palesztin Hatóság is támogatását élvezte.

Mint köztudott Szíriában és Irakban az Al-Quds harcosai közvetlenül is részt vettek és vesznek a harcokban. 

előtte-utána

Sulejmani likvidálása után a világsajtóban – sűrűbben a komment szekcióban – olyan megállapítások is napvilágot láttak, hogy most aztán az USA az egész muzulmán világgal kerül szembe.

Érdemes emlékeztetni, hogy Irán valóban síita állam,  azonban a muzulmán világnak csak mintegy 10%-a tartozik ehhez a harcias ághoz.

A másik ág, a szunnita népesség, kifejezetten örült Sulejmani likvidálásának, aminek az utca népe itt-ott – különösen Irakban – hangot is adott, utcai cukorka osztogatás formájában. 

Megjegyzendő, hogy síiták és szunniták egymásnak legalább annyira ellenségei, mint a “hitetleneknek”.

A terrorszervezetek felsorolásából is látható, Izrael többszörösen is érintett a kérdésben, tekintettel arra, hogy Gáza felől a Hamasz és különösen az Irán által közvetlenül irányított Iszlám Dzsihád, Libanonból a Hezbollah és Szíriából az iráni Forradalmi Gárda közvetlen  jelenléte fenyegeti. Ehhez társul az iráni állam vezetőinek Izrael teljes megsemmisítéssel fenyegető napi retorikája.

A fenti, többségében jól ismert terrorszervezetek mellé egy újabb – eddig figyelmet alig kapó – potenciális veszélyforrás társul, mely Jemenben keresendő. Jemenre az “arab tavasz” kapcsán sem fordított sok figyelmet a nemzetközi média. Ha mégis, akkor elsősorban a lakosságot sújtó éhínség került fókuszba. Tény, hogy ezzel a kérdéssel az izraeli sajtó is csak érintőlegesen foglalkozott.

Irán és az Al-Quds jemeni jelenléte azonban már a közeljövőben Izrael stratégiai helyzetének romlásához vezethet.

Izraelt délről, a Vörös tenger felől, az Egyiptommal kötött békeszerződés (1979. március 26.) óta nem fenyegette veszély. Éppen ezért Izrael ezidáig nem is nagyon foglalkozott Jemennel, annak ellenére, hogy ott az irániak már jó ideje jelen vannak. Irán afféle kísérleti terepnek használja Jement a harci módszerek, új taktikák, különféle harci eszközök kipróbálására. Irán, a jemeni síita hutikat használja fel erre a célra, egyúttal velük tartja sakkban Szaúd-Arábiát és az Egyesült Arab Emirátust.

Fokozatosan, egyre korszerűbb fegyverekkel látja el őket, így mára már eljutottak a pilóta nélküli repülőgépek, nagytávolságú, pontos rakéták és a robotrepülőgépek birtoklásáig. 

Ezeket figyelembe véve, tulajdonképpen Izrael öt percnyi távolságra került Jementől.

Fent említettek joggal aggasztják Izraelt, hiszen Irán könnyedén indíthat támadást a hutik felhasználásával és később moshatja kezeit “nem én voltam” felkiáltással. 

Jemen eddig –  elsősorban a távolság miatt  – az izraeli hadsereg stratégiai, taktikai, hírszerzési tevékenységi körén kívül esett. Ez azonban gyorsan változik, amely értelemszerűen nem jelentéktelen plusz költségvetési kiadást is igényel.

Végezetül, mivel szerte a nagyvilágban, amerikai kongresszusi képviselőktől kezdve a fapados kommentelőkig sokan nagy kiterjedésű háborút vizionálnak, engedtessék meg, hogy én is közkinccsé tegyem ez irányú gondolataimat.

Irán, “becsületbeli” ügynek fogja tekinteni, hogy valamilyen formában választ adjon Sulejmáni likvidálására. Az elkövetkezendő napokban számíthatunk a szokásos szájkaratéra, melyben amerikai célpontok elleni támadást, de elsősorban is Izrael megsemmisítését  lengeti be. Ez természetesen – mint eddig minden esetben – belső használatra szolgál. Ugyanis az ellenfél potenciális katonai erejével és saját korlátaikkal azért tisztában vannak.

Ami a választ illeti, legvalószínűbb, hogy  például,  víz és elektromos hálózat, valamint bankok elleni cyber támadásban ki is merül.

05/01/2020

Folyik a harc Jeruzsálemért…

A Jeruzsálem Intézet a Stratégiáért és Biztonságért (JISS) beszámolót tett közzé a Jeruzsálem fölötti hatalomért folyó harcról.

Az Orient House (Keleti Ház) egy előkelő villa Kelet Jeruzsálem Ban a-Zahara kerületében. A villa a 19. század végén épült és már több, mint 17 éve üresen áll.

 

Két nappal a jeruzsálemi S’barro kávézóban elkövetett öngyilkos merénylet után (melyben 15 személy vesztette életét és 140 volt a sérültek száma) 2001. augusztus  11-én hajnalban, rohamrendőrök szállták meg az épületet, amelyben a kulturális álca mögött, a valóságban a PFSZ jeruzsálemi főhadiszállása üzemelt. Az épületben tartózkodókat letartóztatták és több tízezer iratot foglaltak le. Az épületet és benne az összes irodát lezárták.

Ez a villa, amelyben II. Vilmos császár (1898), Abdallah emir (1931), de még a száműzött Hailé Szelasszié etióp császár is vendégeskedett és amely napjainkra a “palesztin törekvések” szimbólumává vált, azóta is zárva van. A bezárásról szóló határozatot félévenként meghosszabbítják.

Gilád Erdán, belbiztonsági miniszter, a legutóbbi meghosszabbítás alkalmával egy sor Jeruzsálemben működő palesztin intézetre is kiterjesztette a határozatot.

Úgy tűnik azonban, hogy az Orient House körüli csönd csak látszólagos volt, amely egyre inkább megtörni látszik.

Néhány héttel ezelőtt Izrael letartóztatta a palesztin biztonsági szervek 32 tagját, élükön Adnan Ghaith-ot, akit a palesztinok  “Jeruzsálem kormányzója” címmel ruháztak fel. Letartóztatásának oka, hogy olyan államhatósági tevékenységet fejtett ki, mely törvényileg tiltott a Palesztin Hatóság számára.

A letartóztatásra azután került sor, hogy a Palesztin Hatóság emberei elrabolták a kelet-jeruzsálemi Iszan Akel-t, aki egyébként amerikai állampolgársággal is rendelkezik. Azzal vádolták, hogy segédkezett óvárosi ingatlanok zsidók számára történő el adásában, ami a palesztin társadalomban megbocsáthatatlan bűn. Ramallahban bíróság elé állították és kényszermunkával súlyosbított, életfogytiglani elzárásra ítélték.

Ghaith “kormányzó” – aki a kelet-jeruzsálemi Silwánban lakik – közreműködött más, izraeli arab állampolgárok letartóztatásában is. Ezért mozgását korlátozták: nem léphet Júda-Somron, valamint a Palesztin Hatóság területére, nem találkozhat Madzsad Fardzs-val, a palesztin általános hírszerzés főnökével. Fardzs, nem mellékesen, nagyon jó kapcsolatokat ápol az izraeli biztonsági szervekkel.

Ezzel egyidőben a Palesztin Hatóság Jeruzsálemért felelős miniszterének, Adnan al-Husseininek megtiltották a külföldre utazást, mivel a jeruzsálemi cselekményekben ő is közreműködött.

Mint kiderült, Adnan Ghaith és társai csak a jéghegy csúcsát képezik a Palesztin Hatóság és más, külföldi szervezetek jeruzsálemi működésében.

Izrael hozzákezdett, hogy fokozatosan feltárja a felszín alatti történéseket. Ennek kapcsán vált ténnyé, hogy a Palesztin Hatóság 64 millió shekelt fordít különböző jeruzsálemi tevékenységre, amely 6, illetve 58 millió arányban oszlik meg Ghaith “kormányzó” és al-Husszeini miniszter között.

A költségvetés felhasználását több pontban fogalmazták meg. Ennek értelmében az a “palesztin földtulajdon megőrzésére”, az “izraeli megszállás elleni tevékenységre”, valamint az engedély nélküli fegyverek “felügyeletére” fordítandó. (Jeruzsálem keleti részén komoly arzenál van engedély nélküli fegyverekből.)

Egy másik költségvetési pontban a “külföldi delegációk vendégül látása, illetve “anyagi segítség a bebörtönzött terroristák részére”, illetve a “halott terroristák családjának megsegítésére” szerepel. (Ez a büntetési tételtől függő, havi apanázson felüli juttatás.)

A “kormányzó” felettese, al-Husszeini, magasabb összegű költségvetési tételek felett rendelkezik. Többek között olyan irodák és intézmények fenntartására van pénzügyi kerete, melyeket a palesztinok törvénytelenül üzemeltetnek. Ezek az intézmények nyújtanak jogi és anyagi segítséget azoknak, akik hatósági engedély nélkül építkeztek (megszámlálhatatlan mennyiségben) és ellenük bontási határozat van érvényben.

Kulturális- és sporttevékenységet támogatnak, valamint kereskedőket. E két utóbbi tétel akkor jelent meg a költségvetésben, amikor a jeruzsálemi polgármesteri hivatal nagyobb szabású programokat indított az arabok lakta területeken.

A Palesztin Hatóság mindent elkövet, hogy döntő befolyást gyakoroljon a kelet-jeruzsálemi arab lakosság életére. Erre a célra nagyösszegű adományokat kapott az EU-tól és néhány arab országtól.

Fenti tevékenységet a Mahmud Abbasz elnök irodájában működő “Jeruzsálem csapat” hangolja össze a “kormányzó” és a miniszter közreműködésével.

A palesztin költségvetésből Jeruzsálemre fordított összeg lényegesen alacsonyabb, mint amennyit az izraeli költségvetés Jeruzsálem  arabok lakta részeire fordít.

Izrael az elmúlt években több száz milliót ruházott be Kelet-Jeruzsálemben útépítésre, takarításra, oktatásra, szociális tevékenységre sport- és szabadidős tevékenységre. Azonban amíg az izraeli költségvetés az önkormányzati szolgáltatások kiterjesztését-javítását szolgálja, addig a palesztin a politikai-tudatformáló tevékenységet.

A FATAH például széleskörű tevékenységet fejt ki Jeruzsálem keleti részében, többek között számos sportegyesületet működtet. Közülük is a legkiemelkedőbb az “Olajfák hegye”  (Nadi Yabel a-Zeitun) elnevezésű, a-Tur negyedben. Az egyesület az “ifjúság szívéért’ versenyez a városháza által kinevezett közösségi igazgatóval szemben. A FATAH bejuttatta embereit a szülői munkaközösségekbe is, rendszeresen zavarják az állami ünnepeket és igyekeznek azok helyébe palesztin ünnepeket állítani.

A jelentés feltárja az iszlamista mozgalom “északi szárnya” elnevezésű szervezet – melynek élén

Raed Salah sejk

áll – működését annak ellenére, hogy ezt a szervezetet 2015-ben törvényen kívül helyezték. (A mozgalom a Templom-hegy körüli hangulat- és zavarkeltés fő forrása.) A szervezet tevékenységét névlegesen az “iszlám népi mozgalom Jeruzsálemért és az al-Aksza mecsetért” nevű alapítvány vette át, amely Törökországban működik.

Az alapítvány kormányoktól, nemzetközi szervezetektől, üzletemberektől gyűjt pénzt, melyet biztos jövedelmet garantáló ügyletekbe fektet és ebből különböző projekteket finanszíroz, főleg az Al-Aksza mecsetben és Jeruzsálem muzulmán negyedében.

Ez tulajdonképpen nem más, mint újabb török kísérlet arra, hogy megvessék lábukat Kelet-Jeruzsálemben, az Óvárosban és a Templom-hegyen. A török fellépés alig néhány hete váltott ki heves jordán és marokkói “ellenlépést”.

Az Óvárosban lévő zsidó negyed lakói gépkocsijaikat állandó jelleggel egy sok éve elhagyott, az örmény negyed határán álló mecset mellett tárolják. Nemrég figyeltek fel arra, hogy az épületből zöldes fény szűrődik ki.

A vizsgálat kiderítette, hogy az épület már néhány hónapja felújítás alatt áll, a munkálatok végrehajtója a jordániai Waqf és az Al-Quds (Jeruzsálem) bizottság, amely bizottság élén VI. Mohhamed marokkói király áll.

Rövid vizsgálat után arra is fény derült, hogy további hat elhagyott mecset felújítása szerepel terveik között. Világossá vált az is, hogy a jordán Waqf attól tartott, hogy a törökök, akik már hozzávetőlegesen száz épületet – köztük mecseteket – újítottak fel az Óvárosban, további, a jordán Waqf tulajdonában lévő épületre teszik rá kezüket.

Mint napvilágra került, az Al-Quds bizottság hozzákezdett a muzulmán negyed egy óriási épületének, az u.n. marokkói háznak a felújításához is, szintén attól tartva, hogy a túl aktív törökök azt is bekebelezik.

A jelentésből kiderül, hogy számos külföldi ország is fejt ki Jeruzsálem keleti részében különböző tevékenységet – tudomást sem véve az izraeli hatóságokról, figyelmen kívül hagyva az izraeli törvényeket.

A közzétett anyag beszámol arról, hogy a dél-kelet jeruzsálemi negyedekben (Sur Baher, Umm Tuba, Yabel-Mukaber és Umm Liszun…) a Hamasz döntő befolyásra tett szert. Olyan “szülői munkaközösségek” alakultak, amelyek gyakorlatilag a negyedet irányítják és tagjaik nagy része börtönből nemrég szabadult Hamasz tag.

Kelet-Jeruzsálemben tevékenykedik a Felszabadítás Pártja, (Hizab al-Tahrir) amelyet az Európai Unió tagországai már törvényen kívül helyeztek. Izrael még nem lépett ebben a kérdésben.

Ideológiájuk csak annyiban tér el az ISIS ideológiájától, hogy ők nem alkalmaznak erőszakot. A meggyőzés erejével operálnak. Napjainkra már több kelet-jeruzsálemi mecsetben tettek szert döntő befolyásra.

Az utóbbi időben feltűnt a színen Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátus is. Szaúd-Arábia 150 millió dollárt adományozott több kele-jeruzsálemi projektre és a két ország közösen számos ingatlant vásárolt a Templom-hegy közelében.

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy Jeruzsálemben az egyik legnagyobb “befektető” az Európai Unió. Az EU számos, parlamenten kívüli keretben működő szélsőbalos szervezetet támogat, kettős céllal:

• Elvitatni Izrael és a jeruzsálemi városháza Kelet-Jeruzsálem igazgatásához való jogát és lejáratni őket a nemzetközi közvélemény, valamint különböző fórumok előtt.

• A kelet-jeruzsálemi lakosok szociális támogatása révén elérni, hogy ne vegyék igénybe Izrael és a városháza által nyújtott szolgáltatásokat.

Ezen túlmenően az EU jelentős összeget fordít azon családok jogi támogatására, amelyek engedély nélkül építkeztek. A cél, mindenáron megakadályozni a bontási határozat végrehajtását.

A Palesztin Hatóság nagy nyomást (nem egyszer fizikait) gyakorol a szülőkre, ha azok gyerekeiket hivatalos izraeli tanintézetbe kívánják beíratni és nem a palesztinok által fenntartott iskolába. Minden erővel azon vannak, hogy a fiatal ne izraeli, hanem palesztin érettségi vizsgát tegyen.

Ez természetesen oda vezet, hogy saját gyerekeik továbbtanulási esélyeit csökkentik a minimumra, ugyanis ha nem veszik igénybe az izraeli oktatási keretet, csak Jordániában, vagy más arab ország egyetemein/főiskoláin folytathatják tanulmányaikat – ami viszont nagyon sok pénzbe kerül.

21/06/2019

ENSZ – a ház, ahol semmi sem változik…

 

Ez év február utolsó napján hozta nyilvánosságra az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága által kinevezett vizsgáló bizottság azt a jelentését, mely Izraelt háborús bűncselekménnyel vádolja.

A jelentés szerint a tavalyi évben a gázai kerítés mentén lezajlott tüntetésekkor Izrael a szükségesnél sokkal nagyobb erőt alkalmazott. Szándékosan lőtt le mentősöket és polgári személyeket, akik semmilyen közvetlen veszélyt nem jelentettek Izrael számára.

Megjegyzem, hogy a kerítés felrobbantása, áttörése, behatolás Izrael területére, a sok tízezer dunám termőföld, erdő -és természetvédelmi terület felégetése elkerülte a vizsgálatot végzők figyelmét.

A bizottság közölte, hogy birtokában van a felelős mesterlövészek és parancsnokaik neve és javasolja, hogy az ügyet a Hágai Nemzetközi Bíróság vizsgálja ki,  miután az izraeli hatóságok és az izraeli Legfelsőbb Bíróság vizsgálatai elfogadhatatlanok.

A jelentés, miután a bizottság egyetlen tagja sem járt Izraelben, bennem óhatatlanul az egykori – végül is hamvába holt – Goldstone-jelentést idézi fel. A párhuzam annyira kísérteties, hogy talán nem árt felidézni.

Az alább következő blog-bejegyzések valós időben, az azóta megszűnt Népszabadság blogfelületén, Izrael a vádlottak padján I-II. és Goldstone véleményt változtat címmel jelentek meg. Az archívum felszámolása miatt az anyag a saját gépemről kerül átemelésre.

Izrael a vádlottak padján I. – avagy a király meztelen

ENSZ vizsgálat – feddhetetlen személyek

Nem kétséges számomra, hogy e sorok minden olvasójához eljutott már a hír, miszerint az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága lezárta a vizsgálatot a gázai háború (“öntött ólom”) ügyében. A Bizottság élén Richard Goldstone dél-afrikai bíró áll.

Mielőtt egyéb tényekre kitérnék, nézzük meg közelebbről, ki is ez a Richard Goldstone?

Mint említettem, dél-afrikai  bíró, aki nemzetközi figyelmet először az apartheid rendszer bűneit vizsgáló bizottság élén szerzett. Első nemzetközi megbizatását akkor kapta, mikor az ENSZ háborús bűntettekkel foglalkozó különleges bíróságához fővádlónak nevezték ki. Ez a bíróság foglalkozott a jugoszláviai és ruandai háborús bűntettek kivizsgálásával. Nem sokkal ez után Goldstone-t kinevezték a Koszovóval foglalkozó vizsgálóbizottság vezetőjévé is. E munkái során soha, senki nem vonta kétségbe jogi jártasságát és megbízhatóságát.

Most, amikor a gázai vizsgálattal kapcsolatban éleshangú levélváltásra került sor a genfi izraeli ENSZ nagykövet és Goldstone között, a nagykövet kihangsúlyozta, hogy ez semmiképpen sem irányul a bíró személye ellen, ugyanakkor időnként érdemes bepillantani a kulisszák mögé is.

A történet a boszniai háború idején kezdődött, valahol a boszniai hegyek egy kis kávézójában. Újságírók egy csoportja üldögélt ott, képviselve a világ minden táját, és az időt némi alkoholt tartalmazó üvegek egymásutáni ürítésével múlatták. Volt köztük egy amerikai  is, aki folyamatosan azzal nyaggatta szerb kollégáit, hogy mutassanak neki egy igazi háborús bűnöst. A vegzálást megunva, Navojsa Javrics szerb ujságíró a presszógép felé bökve, rámutatott egy nagydarab, torzonborz szakállt viselő férfira, mondván, íme itt áll egy. Ő Gruben Baljo, Polje-ből. Nők megerőszakolója és rabló.

Biztos vagy benne – kérdezte az amerikai. Természetesen, felelte a fekete humoráról híres Javrics.

Az amerikai, akinek humorérzékéről most inkább nem szólok, rövidesen kivált a társaságból és néhány hónapig nem  is jelentkezett újra. Ma az újságírók egy része úgy gondolja, hogy az illető valójában a háborús bűnösökre vadászó CIA ügynöke volt, aminek külön nyomatékot ad, hogy az “információ”, amit szerb kollégájától kapott, eljutott az ENSZ különleges bíróságához.

A bonyodalom ott kezdődött, hogy az amerikainak sem humorérzéke, sem irodalmi tájékozottsága nem volt, és ott folytatódott, hogy az ENSZ különleges bíróságának tagjai között sem akadt egyetlen személy sem, aki felismerte volna Miodrag Boltovics “Hős a szamáron” c. 1967-ben megjelent regényének Gruben Malics nevű főhősét. A könyv egyébként a szerb “22-es csapdája”, amit rengeteg nyelvre, köztük angolra is lefordítottak.

A történet a II. Világháborúban játszódik, az olaszok által megszállt Macedonia területén. Gruben a kommunista párt tagja, egyben a város legfrekventáltabb nyilvánosházának büszke tulajdonosa.

Ezt, az interneten percek alatt hozzáférhető információt, ami elejét vehette volna a bonyodalmaknak, az ENSZ bíróság “elfelejtette” beszerezni, aminek következtében a néhány hónap múlva Radovan Karadzsics a boszniai szerb köztársasági elnök és Ratko Mladics vezérkari főnök ellen kiadott körözési listán, fényképeik mellett szerepelt egy fekete sziluett is, ami Grubent volt hivatott jelképezni. Mint minden ilyen listán, természetesen szerepelt a körözöttek személyi adata is, kivéve az árnyfotó alatt, aholis a következő volt olvasható: Születési dátum – nem ismert, személyleírás – nem ismert, cím – nem ismert. Ennek alapján kellett volna a NATO erőknek megtalálnia Grubent!

És elkövetkezett Richard Goldstone igazságának pillanata, amikor is a bírósági alapszabály 18. pontja értelmében a neki, mint fővádlónak biztosított jogánál fogva, vádiratot nyújtott be Gruben ellen. A vádirat szerint Gruben, mint az omraszkai fogolytábor őre bűnös P. többszöri megerőszakolásában és más módon vele szemben elkövetett kegyetlenkedésben is. P. ez ügyben vallomást is tett a hágai bíróság előtt.

Az igazság akkor derült ki, amikor Javrics, a  Duga magazin haditudósítója kiadta könyvét, “Hős a szamáron Hágába érkezik” címmel. Javrics ekkorra már élő legendává vált Szerbiában, az emberek még hátulról, a sisakjáról is felismerték, amire az volt festve – “testvér, ne lőj!”

Fenti történetben a legaggasztóbb az, hogy tudomásom szerint, soha semmilyen nyugati sajtótermékben nem került nyilvánosságra és Goldstone-nak soha, sehol nem kellett számot adnia a történtekről. Valószinüsíthető, hogy ebben szerepet játszott a nemzetközi közvélemény szerbellenessége is.

A történettel talán sikerült rávilágítanom egy kicsit a nemzetközi bürokrácia problémájára, arra, mi történik akkor, ha egy vizsgálóbiztos megérkezik akár Boszniába, akár Gázába és a nyelv, a kulturális és társadalmi háttér minimális ismerete nélkül, valamint minden helyi kapcsolat, vagy hírszerzési forrás hiányában “vizsgálatba” kezd.

A dolog “érdekessége”, hogy a bíróságnak három évre volt szüksége, míg végül 1998. májusában törölte a vádiratot Gruben ellen.

Hogy visszakanyarodjak az Izraelt érintő kérdéshez, a gázai jelentésről napjainkban folyik a vita az ENSZ Emberi Jogi Bizottságában. Még távolról sem lehet tudni, mi lesz a továbbiakban, még az is elképzelhető, hogy a jelentés nem jut el Hágáig.

Ami viszont már ma is biztos, az az, hogy Izrael és a hadsereg vezetői, végső soron mindannyian, nagy árat fogunk fizetni a jelentésért, aminek egyik előszele már érintette is a minap Londonban járt védelmi miniszterünk, Ehud Barak személyét.

Most kéne kiabálni! Talán azt, hogy “Gruben,  hol vagy?!”, talán azt, hogy “a király meztelen!”

(A II. részben tanúk és helyszín megjelölésével, a gázai vizsgálatról kívánok néhány szót ejteni.)

Izrael a vádlottak padján II. – a vizsgálat

Tanúk és vallomások.

Megszületett az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának jelentése, mely Izrael katonai tevékenységét volt hivatott kivizsgálni, egyben megállapítani, hogy elkövetett-e háborús bűncselekményt Gázában az “öntött ólom” (2009) nevű akció során.

A jelentés 575 oldal terjedelmű és olyan hangnemben íródott, hogy ha valaki az űrből idetéved, azt hiheti, háború ezen a földön nem volt, nincs, sőt az emberek még soha csúnyán sem néztek egymásra.

Nem vitatom, hogy a jelentés tartalmazhat részigazságokat, de szerepel benne két olyan megállapítás, ami azt sugallja, hogy nevezett bíróság első ízben vizsgál ilyen ügyet.

– A közművek, magán -és középületek lebombázása még akkor sem indokolt, ha ott terroristák tartózkodnak!

– Izrael a tüzérségi tűzre tüzérségi tűzzel válaszolt ahelyett, hogy a találati pontosság érdekében a légitámadást alkalmazta volna!

A jelentés túlnyomórészt azokon a tanú-meghallgatásokon alapszik, amit ez év június 28-29-én tartottak az UNRWA gázai épületében. A tanúk kihallgatása angol nyelven folyt, a vizsgálóbizottság a válaszokat tolmács útján kapta.

A kérdések között szerepelt, hogy az izraeli hadsereg használta-e élő pajzsként a palesztinokat?

A tanúk közül erre a kérdésre négyen igennel válaszoltak, de mivel a bizottság ezeket a válaszokat nem tartotta elég megbízhatónak, más forrásokat is keresett, amit a “megtörjük a hallgatást” nevet viselő izraeli szervezet jelentésében vélt megtalálni. (A szervezetről tudni kell, hogy többnyire nyugat-európai, Izrael-ellenes alapítványok pénzelik.) Fenti kérdésre vonatkozóan volt izraeli katonák tettek vallomást, ezek azonban mind név nélküliek voltak.

Egy másik kérdés arra vonatkozott, hogy használt-e a Hamasz polgári személyeket élő pajzsul?

A jelentés több helyen is leszögezi, hogy ezt a tényt bizonyító vallomást a bizottság nem talált, ami már csak azért sem állja meg a helyét, mert a nemzetközi sajtó nem egy ízben tudósított ennek ellenkezőjéről. Ezt a kérdéskört boncolgatva a jelentés készítői megjegyzik, hogy a megkérdezettek nem örültek a fegyveres csoportoknak a polgári lakosság körében végzett tevékenységére vonatkozó kérdéseknek.

A jelentésben foglaltak és a valóság közötti legnagyobb különbség a tanúk személyi hátterében kulminálódik.

A tanúskodás egyik feltétele az volt, hogy a tanú nem tartozhat a Hamaszhoz. A bizottság ennek megfelelően a kiválasztásukkor igen “alapos” munkát végzett. Meg kell jegyezni, hogy a vizsgálatról szóló jelentés elkészülte után Jonathan Dahuh-Halevy, a jeruzsálemi Köz -és Államügyek Kutatóközpont munkatársa elvégezte az erre vonatkozó utóvizsgálatokat.

Ezek után nézzük meg, kik is tanúskodtak és milyen vallomást tettek:

Mindjárt elsőnek itt van az I-Silwaui család vallomása a dzsebaliai Ibrahim E-Mekadma mecset elleni támadásról.

A három kihallgatott családtag közül az első egy 91 éves, teljesen vak aggastyán volt. A központi tanú Motia I-Silwaui – a mecset igehirdetője – nem jelent meg a bizottság előtt, vallomását írásban nyújtotta be. (Nem tudom, létezik-e a világon még egy ilyen nemzetközi súllyal rendelkező bizottság, amely egy előre elkészített írást teljesértékű tanúvallomásként kezel?)

A három tanúvallomás szerint az izraeli támadást megelőzően a mecsetben semmiféle katonai tevékenység nem folyt, ott kizárólag polgári lakosok tartózkodtak, aki a harcok elől kerestek védelmet. Az igehirdető szerint kétség nem fér ahhoz, hogy háborús bűncselekményről van szó, mivel a világon mindenütt védelmet élveznek a templomok.

Ennek a vallomásnak ellentmond, hogy a pilóta nélküli repülőgép – melynek felvételeit az izraeli hadsereg közvetlen a támadás után a nemzetközi sajtó rendelkezésére bocsátott – felvételein jól látható, hogy a mecset hadianyagraktárként funkcionált. Az északi udvarban ezen felül látszanak a rakétakilövő állványok.

A képhez kiegészítésül Halevy hozzáfűzi, hogy a halottak között volt az igehirdető két további családtagja is. Ibrahim Musza Isza I-Silwaui, aki a Hamasz északi dandárjához tartozott, amit  Ahmed Dzsabari hozott létre mindjárt a Hamasz 2003-as hatalomátvételét követően. A másik, Omer Abed El-Hafez Musza I-Silwaui, aki a keleti szektorban vett részt a harcokban. Rajtuk kívül még legalább öt olyan halott maradt a helyszínen, akik mind az északi dandárhoz tartoztak.

Érdekes tanúvallomást tett Muhamad Fuad Szaid Abu-Aszkar is, aki a szent helyek minisztériumának főtitkára. Ő azt állította, hogy az izraeli hadsereg minden indok nélkül robbantotta fel a házát. Azt elismerte, hogy a robbantás előtt telefonhívást kapott, amiben felszólították, hogy hagyja el a házat. Kifejtette azonban, hogy ő nem terrorista, hiszen ha az lenne, az izraeliek nem figyelmeztették volna. (Amit vallomásából kifelejtett, csak annyi, hogy korábban már volt letartóztatásban terrorcselekmény vádjával.)

Nem titok, és nem is kell feltétlenül vezető ENSZ tisztségviselőnek lenni ahhoz, hogy tudja valaki, ezt a módszert az izraeli légierő rendszeresen alkalmazta olyan körözött személyek esetében, akikről tudni lehetett, hogy “véletlenül” családjuk körében tartózkodnak.

Vallomásában Abu-Aszkar még azt is állította, hogy az  El-Fadzsura iskola elleni támadásban meghaltak mind menedéket kereső civilek voltak. A vizsgálóbizottsághoz általa benyújtott névsor azonban döbbenetes hasonlóságot mutatott az izraeli biztonsági szervek körözési listájával.

A vizsgálóbizottság kiemelt figyelmet fordított Muhamad Adzsrami – a palesztin külügyminiszter volt tanácsadója – vallomására. Ő azt állította, hogy házát, ami Beit Lahia-ban van, minden ok nélkül érte tüzérségi támadás, továbbá, hogy a környéken sem terrorista, sem harci cselekmény nem volt.

A valóság azonban az, hogy erről a környékről lőtték ki talán a legtöbb Kaszam rakétát Izrael területére és szinte folyamatos volt a térségben a nehézfegyverek használata. Adzsrami letartóztatása is súlyos tűzharc alatt történt, őt azonban másnap szabadon engedték.  Megjegyzem, Adzsrami igen nagyfokú halláskárosodában szenved, ha a folyamatos tűzharc hangját sem hallotta.

Néhány mondat a vizsgálat és jelentés izraeli elő  -és utóéletéről:

Izraelben úgy kormányszinten, mint a közvéleményben elég nagy gyanúval fogadnak minden ENSZ vizsgálatot. Ennek oka, hogy az eddigi vizsgálatok – annak ellenére, hogy a kormányok többnyire együttműködtek a vizsgálókkal – nem sok objektivitást mutattak.

Miután köztudottá vált ennek a vizsgálóbizottságnak az összetétele, ez az ellenérzés csak fokozódott, ugyanis még enyhe túlzással sem állítható tagjaik elfogulatlansága. Egyik tagja az a prof. Christine Chinkin, aki már jóval az “öntött ólom” hadművelet előtt a Sudnay Times-ban közzétett cikkében háborús bűnökkel vádolta Izraelt.

Hosszas vita után, végül egyhangúlag elfogadott kormányszintű döntés született arra vonatkozóan, hogy Izrael ezzel a bizottsággal nem működik együtt, nem reagál a jelentés tartalmára, annak csak hatásával foglalkozik.

Szerintem ez óriási hiba, ugyanis lenne mit a világ közvéleményének tudomására hozni, sajnos azonban az izraeli kormányok mindig is gyengék voltak a propagandában.

Mivel sem kormánytag nem vagyok, sem a döntéssel nem értek egyet, most pár szóban a saját véleményemnek adok hangot:

Előre bocsátva azt, amit már régebbi bejegyzéseimben is megtettem, miszerint minden ártatlanul kioltott élet eggyel több a megengedettnél, engedtessék meg, hogy felhívjam a figyelmet két, általam fontosnak tartott dologra.

Az egyik, hogy a Gázából nyolc év alatt érkezett rakétatámadásoknak egyetlen eset kivételével – amikor a rakéta egy újonckiképző bázisra csapódott – CSAK polgári áldozatai voltak. A frekventált területek lakói ezen időszak alatt életük nagy részét bunkerekben töltötték, iskolák, óvodák is ott rendezkedtek be a mindennapi életre. Ehhez szorosan kapcsolódik a másik, általam szintén fontosnak ítélt tény, hogy minden egyes kierőszakolt tűzszünetet követően – amit rendre a Hamasz szegett meg – annak ellenére, hogy palesztin részről csak a károk nagyságáról lehetett hallani, a rakéták hatótávolsága valami általam érthetetlen módon, egyre nagyobb lett.

Goldstone véleményt változtat

A hír, amit most megosztok olvasóimmal, rövid és normális esetben a “színesek” közt lenne a helye.

Nincs benne semmi rendkívüli, valaki tévedett, ezt belátta, bocsánatot kért  (vagy még azt sem) – és ezzel részéről az ügy lezárult.

Vajon, tényleg lezárult?

Nemrég múlt két éve annak, hogy Izrael, megelégelve az akkor már négy éve tartó gázai rakétatámadásokat megindította  a Hamasz elleni, “öntött ólom” néven elhíresült katonai akcióját, melyről a világsajtó részletes beszámolóval szolgált csakúgy, mint az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának –  Glodstone bíró által összeállított jelentése alapján – Izraelt elmarasztaló határozatáról.

Mivel a világ közvéleménye – talán tájékozatlansága okán – kevés empátiát mutatott az izraeli civileket, köztük gyerekeket , ért atrocitásokkal szemben, s mivel a világháló elfeledkezett említést tenni a két év után történt  lényeges változásról, elérkezettnek látom az időt, hogy ezt saját szavaimmal tegyem meg.

Nem kisebb jelentőségű dolog történt, mint hogy Richard Goldstone a 2011. április első napján megjelent The Washington Post c. amerikai napilapban megjelent cikkében a következőket írta:

“Ha már akkor tudtam volna, amit most tudok a gázai háborúról, akkor a Goldstone-jelentés másképp nézne ki. Bár Izrael a jelentés megszületése óta nem tagadja, hogy polgári lakosok haltak meg, sajnálom, hogy vizsgáló bizottságunk nem láthatta azokat a bizonyítékokat, melyek egyértelművé tették volna, hogy Gáza polgári lakossága nem volt célpojtja az izraeli hadseregnek. Ez valószínűleg megváltoztatta volna következtetéseinket a bűncselekmények szándokosságáról és arról, hogy követtek-e el háborús bűnöket.”

Tehát Goldstone két évvel az után, hogy megírta több száz oldalas jegyzőkönyvét, melynek alapján az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága súlyosan elmarasztalta Izraelt, mely megbélyegzés számokban mérhető erkölcsi és anyagi kárral járt az országra nézve, miután sikerült a világ antiszemita-Izrael ellenes részét teljes mértékben a palesztin oldalon felsorakoztatni – visszavonulót fúj. Teszi ezt úgy, hogy “tévedéséért” a felelősséget Izrael államra hárítja, mondván, hogy az nem működött kellőképpen közre a vizsgálat lebonyolításában.

A dolog pikantériáját az adja, hogy Goldstone nyilatkozatát követően – hangsúlyozom, nem előbb – az USA külügyi szóvivője a következőket nyilatkozta: “Már az első Goldstone jelentésben sem láttunk bizonyítékot arra nézve, hogy Izrael szándékosan civil célpontokra támadott volna. Ezért szívesen látjuk, hogy a bíró is erre a következtetésre jutott.”

A Goldstone által megjelentetett cikk ismeretében Netanjahu miniszterelnök a jelentés azonnali visszavonására szólította fel a bírót, Avigdor Lieberman külügyminiszter pedig annak a nézetének adott hangot, hogy a körülmények ismeretében súlyos hiba lenne az ENSZ részéről a palesztin állam egyoldalú kikiáltásának támogatása.

Itt jegyzem meg, hogy a Hamasz szóvivője erre a következőket nyilatkozta: “Mindenképpen érvényt kell szerezni az eredeti Goldstone jelentésnek, mert kizárólag Izrael lehet a hibás.”

Fentiekkel kapcsolatban idézek abból az e-mail-ből, amit a Simon Wiesenthal  Központtól kaptam:

“Kedves …!

Richard Goldstone bíró az Izraelnek legnagyobb kárt okozó pontokban visszakozott az eredeti jelentésekben írtaktól. Nevezetesen attól, hogy Izrael szándékosan ölte a palesztin civileket, ezzel megszűnt a zsidó állammal szembeni legsúlyosabb vád, a emberiség elleni bűntett.

A Simon Wiesenthal Központ felszólítja az ENSZ főtitkárát, Ban Ki-Moon-t, az alábbi intézkedések haladéktalan megtételére:

1. Tegyen nyilvános nyilatkozatot, melyben jóváhagyja a Goldstone-jelentés revideálását.

2. Szólítsa fel az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának ügyvezetőjét Navi Pillay-t, valamint a Tanács tagjait, hogy blokkoljanak minden további intézkedést, mely Izrael ellen a téves dokumentumon alapul.

3. Tájékoztassa az ENSZ közgyűlés tagjait a Goldstone jelentésen alapult becsületsértés visszavonásáról, mely az egész világon Izrael ellenes hangulatot generált, beleértve az EU bojkott kampányait, valamint az izraeli hadsereg moráljára vonatkozó hazugság dömpinget.”

A Goldstone jelentés mérhető anyagi károkat okozott az országnak, ami azonban  mindenképpen eltörpül az erkölcsi megbélyegzés mellett. Ez utóbbi nem kis mértékben szolgálja az európai országokban mérhetően erősödő antiszemita és Izrael ellenes megnyilvánulásokat.

28/02/2019

Izrael és a körkörös védelem…

Izrael a történelme folyamán mindig is körkörös védelemre kényszerült. Látható, hogy egészen a Jom Kippur-i háborúig (1973) négy ellenséges határa volt. Egyiptommal (1979) és Jordániával (1994) megkötött békeszerződés után, (ezekkel az országokkal kapcsolatban más gondokkal kellett szembenézni) Izraelnek az országépítés során mindig is nagy figyelemmel kellett lennie a védelemre.  

Aki csak kicsit is tájékozott Izrael történelmében, az tisztában van azzal a ténnyel, hogy a volt Palesztina (mint földrajzi egység) területén élő arabok a jogosnak vélt ügyeik érdekének érvényesítését minden esetben külső erőkkel támogatták meg.

Ebből következik, hogy Izrael bármely szegletében történjen is zavargás, a Julius Caesarnak tulajdonított mondás az érvényes:

“Ha békét akarsz, készülj a háborúra!”

Izrael esetében ez azt jelenti, hogy Északon a 79 km-es libanoni, a 92 km hosszú szíriai, valamint a 309 km-nyi Jordániával közös határ a védendő terület, míg Délen az Egyiptommal közös határ 208 km hosszú és a Gázát Izraeltől elválasztó határ 59 kilométeres.

A külső szemlélőt – ez természetes is – elsősorban az foglalkoztatja, ami napi rendszerességgel elé kerül. Ugyanakkor Izraelnek mérlegelnie kell és nagyon pontos stratégiai lépéseket szükséges kidolgoznia annak érdekében, hogy a sok rosszat rangsorolja és fontossági sorrendet állítson fel.

Az alábbiakban megkísérlem a lehető legrövidebben, de még az érthetőség határain belül felvázolni, hogy melyik határon, mivel kell szembenéznünk.

Talán mondani sem kell, hogy egy ilyen rangsorolás nem érzelmi alapon történik és  nem az adott térség lakosságának napi gondjait hivatott előtérbe helyezni.

Ez azonban koránt sem jelenti azt, hogy e sorok írója számára az emberi tényező közömbös lenne.

Ennyi bevezetés után nézzük, hogyan is fest a helyzet:

LIBANON esetében döntő tényező a Hezbollah tevékenysége, amely terrorszervezet komoly hadi potenciált jelent.Több 10 ezer, szíriai harcokban edzett harcossal rendelkezik, mintegy 100 ezer rakétája, az ország bármely területét eléri.

A jelenleg épülő határkerítés hivatott a közvetlen kontaktus, vagyis a beszivárgás megakadályozására. Erről a határkerítésről Libanon – annak ellenére, hogy Izrael az ENSZ által kijelölt határvonalat követi – azt állítja, hogy több helyen átnyúlik a területükre.

Arról azonban nem esik szó, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete határozata a Litáni folyótól délre megtilt minden Hezbollah tevékenységet, ugyanakkor nap, mint nap a határ közvetlen közelében láthatóak.

Az ENSZ békefenntartó erőinek aktivitása a nullához konveniál és gyakorlatilag a libanoni hadsereg is együttműködik a Hezbollah-val. (A libanoni hadsereget az USA képezte ki és szerelte fel.)

Ezen kívül figyelembe kell venni, hogy a Hezbollah Libanonban parlamenti többséget élvez – ez a politikai szerepvállalása egy esetleges konfliktusban – talán – fékező erő lehet. Hiszen azzal ők is tisztában vannak, hogy miután rakétáik és kilövő állásaik gyakorlatilag lakóházak alatt és/vagy közé vannak telepítve, egy újabb Izraellel való konfliktus esetén Libanonból nem sok marad.

Libanonnal a tengeri határokkal kapcsolatban is tárgyalások folynak. Bár a libanoni gázmezők még feltárás előtt vannak, egy gázmezőről már tudott, hogy határos az izraelivel. Egy nem túl nagy, háromszög alakú területről van szó és Izrael – kölcsönösségi alapon – hajlandó engedményekre.

SZÍRIA és Izrael között nincs békeszerződés, tűzszüneti megállapodás van, mely a Jom Kippur-i háborút követően, 1974. óta van érvényben.

A – ma már hetedik éve tartó – polgárháború miatt az ENSZ békefenntartó erői 2012-ben elhagyták a területet.

Az utóbbi hónapokban – változó intenzitással – Izrael közvetlen határán folynak a harcok, a határ mentét most már Asszad csapatai ellenőrzik.

Szíriában Oroszországé a “tulajdonjog”, nélkülük semmi nem történik és Iránnak is tekintélyes befolyása van Asszadra..
Iránnak érdeke, hogy Izraelt valamilyen módon háborúba kényszerítse, ezért aztán egyáltalán nem biztos, hogy az izraeli területen landoló rakéták, illetve az “eltévedt” repülők és drónok mindegyike a véletlen műve.

Oroszország érdeke a Latakia-i haditengerészeti támaszpont és a Khmeimim-i légi bázis megtartása, ezért támogatja a szíriai kormányt.

Ugyanakkor az Izraellel közösen felállított katonai egyeztető bizottság napi rutin szerint működik együtt.

Orosz katonai rendőrök ellenőrzik a határközeli csapatmozgásokat. A határ mentén  nyolc ellenőrző pontot állítottak fel (mint ahogy szíria területén máshol is). Az ellenőrzés jelenleg az ENSZ közreműködése nélkül zajlik.

Az oroszok elérték az iráni katonai alakulatok visszavonását a határtól 85 km-re, Izrael viszont az iráni csapatok teljes kivonásához ragaszkodik Szíria területéről..

JORDÁNIA határa az 1994-es békeszerződést követően a “csendes” sávba tartozik  Onnan nem fenyeget katonai akció, ugyanakkor számolni kell azzal, hogy Jordánia lakosságának 75%-a palesztinai arab és a jordán király pozíciója ingatag. Egy, a gazdasági mutatói alapján szegény országról van szó, ahol a király nem hagyhatja figyelmen kívül a belső véleményt, ugyanakkor nem nélkülözheti az izraeliek hírszerzési és katonai támogatását sem.

Ez utóbbinak keretében Izrael a hadrendből kivont APACHE helikopter századot ajándékozott Jordániának, amelyet az USA németországi bázisán újítottak fel.

A belső nehézségeket csak fokozza a Szíriából átmenetileg befogadott mintegy 2 millió menekült.

Izrael és Jordánia kapcsolata folyamatos, és bár nem tartozik szorosan a témához, a Templom hegyi konfliktus mégis említést érdemel.

A muzulmán világ harmadik szent helye a jeruzsálemi Templom hegyen található, ahova Szaúd Arábia és Törökország is szeretné betenni a lábát. Ugyanakkor a jeruzsálemi muzulmán szent helyek őrzését hagyományosan a mindenkori jordán király látja el. Ebben a vitában Izrael egyértelműen Jordánia mellett áll, ez a békeszerződésben is benne foglaltatik.  Ettől függetlenül, Izraelnek minden alkalommal, amikor az a vád éri, hogy magának vindikálja a muzulmán szent helyek felügyeleti jogát – biztosítania kell Abdallah kirányt arról, hogy a status quo nem változik.

GÁZA kapcsán, a  feszültség feloldása külső szemlélő számára roppant egyszerűnek tűnik, a valóságban azonban nagyon is összetett probléma.

Annak az időnek már régen vége, amikor “aránytalan” visszavágással lehetett Izraelt vádolni. A gázai fegyverek ma már nem sufniban készülnek és mint azt 2014-ben tapasztalhattuk, hatótávolságuk is egyre nő. Az egyetlen dolog, amiért nem pontosak, – és ettől még veszélyesebbek – hogy mozgó kilövő állásról indítják őket.

Maradjunk azonban a legfrissebb történéseknél. Április utolsó napján meghirdették a “békés” tüntetést, amelynek apropójául az USA nagykövetségének Jeruzsálembe történő áthelyezését jelölték meg. Később kiegészítették a “palesztin” menekültek visszatérési jogának, illetve a gázai blokád felszámolásának követelésével. Miközben “békésen” tüntettek, egyre kifinomultabb módszerekkel “tűzsárkányok”, éghető anyagot tartalmazó ballonok izraeli területre történő küldésével, valamint rakéták indításával okoztak – elsősorban és szerencsére – anyagi kárt. Felgyújtottak mintegy 3000 hektárnyi, 80%-ban mezőgazdasági területet.

Valós kérdésként merül fel, hogy Izrael mire vár? Meddig hagyja tombolni az őrületet. Javaslatok is folyamatosan érkeznek arra nézve, hogy miként kellene ennek rövid úton, egyszer és mindenkorra véget vetni.

Csakhogy, akik ezeket a kérdéseket megfogalmazzák, valószínűleg nincsenek tisztában azzal, hogy Gáza alatt széltében-hosszában kiépített alagút rendszer húzódik, melyek közül több átnyúlik izraeli területre. Sokat felszámoltunk ezekből és számolunk fel folyamatosan, de nem mindet. Elképzelhető a veszély, ami egy föld feletti támadás következtében a gázai sávban élőkre a terror alagutakból leselkedik. Különösen annak fényében, hogy a Hamasz katonai szárnya azon a nézeten van, miszerint céljukat csak háború árán érheti el.

Izraelnek a béke megteremtése, és hangsúlyozom, hosszú távú béke megteremtése a célja. Ennek  érdekében tudomásul kell vennie, hogy a terület de facto ura a Hamasz és ezért – tetszik, vagy sem –  közvetlenül vele kell tárgyalnia.

Ez nem ígérkezik könnyű feladatnak, de Egyiptomot mindkét fél elfogadja közvetítőnek és Nyikolaj Mladenov ENSZ megbízott személye ellen sem merült fel kifogás.

Egyiptomnak legalább annyira érdeke a rendezés, mint Izraelnek, ugyanis a gázaiak támogatják a Szináj-i terrort. E miatt Egyiptom – mellyel lényegesen jobb a kapcsolatunk, mint Mubarak idejében volt, aki időnként ezt-azt elnézett a Hamasznak – szigorúan fellép a Hamasszal szemben és nem riad vissza a terror alagutak vízzel történő elárasztásától még akkor sem, ha tudott, hogy terroristák tartózkodnak benne.

Mladenov és az egyiptomi hírszerzés főnöke Abbas Kamel közös javaslata a politikai rendezésre több lépcsőben valósulna meg.

Első lépés, hogy a Hamasz beszüntet minden Izrael ellen irányuló terror cselekményt, beleértve a tüzet okozó primitív eszközök és rakéták indítását is. Ezen kívül ki kell szolgáltatnia Izraelnek a katonák szervmaradványait és szabadon kell engednie a két civil izraeli állampolgárt. Friss értesülések szerint a Hamasz elfogadta a többlépcsős fegyverszüneti megállapodásra vonatkozó tervet.

Nem titok, hogy Gáza rekonstrukciója csak tetemes anyagi ráfordítással valósítható meg. Ennek érdekében Mladenov adománygyűjtő körútja során megkereste Európát és a mérsékeltebb arab országokat. Megjegyzendő, hogy Európa nagyon nehezen nyitotta meg a pénzcsapot – szokás szerint szájkaratéval támogatta Gázát. Azt sem kell elhallgatni, hogy – ha csak az elmúlt négy év segélyeit vesszük alapul – a rekonstrukciónak  már legalább is be kellett volna indulnia.

Miközben Egyiptom, Mladenov és Izrael között folynak a tárgyalások, Mladenov igyekszik a Hamasz és a Fatah  már sokadszori  kibékítésére, ugyanis a rekonstrukció általános feltétele – melyet az ENSZ és a csomagot támogató országok szabtak – az,  hogy a végrehajtásban a Palesztin Hatóság vállalja a lebonyolító szerepet. A békítő folyamat eredménye kétséges, ugyanis nyilvánvaló, hogy a Hamasz önként nem fogja átadni Gázában a hatalmat, ugyanakkor az sem biztos, hogy Izrael a magát “sikeresen” partvonalra kormányzó Mahmud Abbaszt ismételten pozícióba kívánja hozni.

A jelenleg folyó tárgyalások nem zárják ki további izraeli biztonsági intézkedések megtételét. Ennek egyik része a hetek alatt elkészülő tengeri akadály, amely a Gáza sávban lévő zsidó települések lakóinak védelmét szolgálja a tenger felől beszivárgó terroristák ellen.

Ugyanakkor a szárazföldi – föld alá nyúló – biztonsági kerítés építése is folyik, amely kizárja, hogy a terror alagutakból izraeli területre léphessenek. Ennek elkészülte egy-másfél hónapot vesz még igénybe.

A PALESZTIN HATÓSÁG-nál gyakorlatilag teljes a patthelyzet, tekintettel Abbasz mindent elutasító álláspontjára. A pillanatnyi helyzet szerint  a politikai palettán játszó felek közül senki nem tekinti komoly partnernek.

Ebből a helyzetből a Palesztin Hatóságot és Izraelt esetleg kimozdíthatja a Trump féle béketerv, amelyről ezidáig csak annyi tudható, hogy gazdasági kérdésekre és a Palesztin Hatóság területén élő arab lakosság életszínvonalának emelésére helyezi a fő hangsúlyt.

Feltételezhető, hogy a béketerv nyilvánosságra hozatalának fő oka abban rejlik, hogy Abbasz – minden megszorítás ellenére – csökönyösen kitart a terroristák és családtagjaik bérezése mellett és – bár kezéhez közvetlenül vér nem tapad – ő az uszítás nagymestere.

Erre bizonyíték az is, hogy a világ közvéleménye előtt Izrael a fekete bárány, amiért elzárja a Gáza felé vezető vízcsapot, hogy nem biztosít folyamatos villamosenergia ellátást.

Az már kevesekhez jut el, hogy a Palesztin Hatóság nem hajlandó a gázai fogyasztás kiegyenlítésére, de túl ezen még a gyógyulás lehetőségét is elvágja a gázai lakosok előtt azzal, hogy nem folyósítja a betegek (többségében súlyos esetek) ellátásának költségeit az izraeli kórházak felé.

Az írást figyelmesen olvasók számára feltűnhet, hogy milyen sok szó esik benne a pénzről. És, ha már nagy ember mondásával kezdtem, azzal is fejezem be.

Montecuccoli szerint a háborúhoz három dolog kell: “Pénz, pénz és pénz!”

És bár az izraeli gazdaság töretlenül fejlődik, aminek egyik jele, hogy épp a napokban kapta meg a hitelminősítő intézet legmagasabb “AA” fokozatát, képzeljük el, mi lenne, ha nem kellene csillagászati összegeket fordítania a biztonságára !

06/08/2018

Délen a helyzet (majdnem) változatlan…

A történet korántsem az elmúlt hét végén kezdődött, amikor is Gázából 200 rakétát lőttek ki izraeli területre. Ezt megelőzte a három hónapja elkezdett és máig is tartó (az egyszerűség kedvéért) “tűzsárkánynak” nevezett akció, melyben több, mint 30 ezer dunám természetvédelmi terület, erdő és mezőgazdasági megművelés alatt álló föld vált a tűz martalékává.

A kár sok tízmillió sekel és a helyreállítás évtizedeket vesz igénybe.

A Zsidó Nemzeti Alap (földkezelő) területéből 9.200 dunám, a Természetvédelmi Hivatal területéből pedig 14 ezer dunám vált a tűz martalékává.

Mindeközben a határkerítést folyamatosan ostromló tömeggel is fel kellett venni a harcot.

Visszatérve a hétvégi  rakéta esőre, az izraeli hadsereg minden egyes kilőtt rakétára azonnal válaszolt, több  kilövő bázist, harcálláspontot, katonai raktárat valamint a “tűzsárkányok” összeszerelő helyeit támadta.

Szombatról vasárnapra virradó éjjel – egyiptomi közvetítéssel – rövid időre tűzszünet lépett életbe, amelyet azonban a gázai fél megszegett.

Izrael ezek után úgy döntött, hogy bezárja Kerem Salom határátkelőt, illetve kizárólag élelmiszer és gyógyszer bejutását engedi Gáza övezetbe. Néhány órával a döntés után, Egyiptom ugyanezt tette Rafiah átkelőnél.

 

https://islamidavet.com/karikatur/wp-content/uploads/2015/12/misir-israil-gazze-2.jpg

arab karikatúra

Közben Mladenov, az ENSZ közel-keleti megbízottja Gázában járt, hogy rávegye a Hamaszt a támadások beszüntetésére. Küldetése eredmény nélkül ért véget.

Ha Gázáról beszélünk, általában átsiklunk azon a tényen, hogy ott nem a Hamasz az egyetlen terrorszervezet. A területen jelen vannak nála sokkal szélsőségesebb terrorszervezetek is, melyek Irán támogatását élvezik.

A Hamasz tulajdonképpen ezen terrorszervezetek csapdájában is vergődik, mert egyrészt nem akarja kiengedni kezéből a kormányrudat, másrészt – a túlélés reményében – abban bízik, hogy Izrael nem indít ellenük olyan mértékű támadást, ami a megsemmisülésüket jelentené. És ebben nem is téved nagyot, ugyanis Izrael pontosan tudja, hogy utánuk még rosszabb jön.

Valószínű, hogy a nemzetközi sajtó azért kapta fel a témát, mert 2014 óta ez volt az első eset, hogy nagyarányú összecsapásra került sor a két fél között.

Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a köztes idő a “békés egymás mellett élés” jegyében zajlott volna.

A térség lakossága mintegy 20 éve él együtt a fenyegetettséggel, amely, ha a külső szemlélő szerint nyugvóponton is van, a lakosság életvitelének meghatározó része.

Ezt azonban nem úgy kell elképzelni, hogy a térség lakossága folyamatos rettegésben él. Azt viszont tudni kell, hogy a gyerekek már csecsemő koruktól kezdve fel vannak készítve (talán jobban, mint az ország középső részén élők) a helyzet kezelésére.

Magyar mérce szerint sok gyerekes családanya elbeszéléséből tudom, hogy minden alkalommal bepárásodik a szeme, amikor azt látja, hogy a nagyobbak milyen odafigyeléssel nyalábolják fel a kisebbeket, hogy mielőbb a biztonsági szobába érjenek.

Ebben a pillanatban is, egy égő ballon landolt mosav Tkuma óvodájának  udvarán…szerencsére nincsenek sérültek.

folytatva a biztonsági szobákkal, el kell mondani, hogy Izraelben évtizedek óta nem lehet építési engedélyt kapni, csak a lakóépülethez kapcsolódó biztonsági helyiség kialakításával. Ez vonatkozik családi házakra, sok emeletes lakóépületekre egyaránt, (ezekben minden lakáshoz külön-külön biztonsági szobának kell tartoznia) valamint közintézményekre.

Az állam milliárdokat költött a régi lakóépületek ilyen célú rekonstrukciójára. Azon régi építésű épületek esetében, ahol ezt utólag nem tudták megoldani, elérhető távolságban közös óvóhelyek állnak rendelkezésre.

Csakhogy! Gáza tőszomszédságában élőknek 15 másodperc áll rendelkezésükre ahhoz, hogy elérjék a biztonsági helyiséget. Nem tudom, lemérte-e már valaki, hogy hány lépést is lehet megtenni ennyi idő alatt?

És akkor még ott vannak azok a kibucok, mosavok,(mezőgazdasági falu) amelyek olyannyira a határ közelében fekszenek, hogy boldogan kiegyeznének a 15 másodperccel.

Azt írja egy ilyen határ közeli kibuc lakója, hogy elege van…elege van abból, hogy erősnek kell lennie, abból, hogy mindig vissza kell térnie a normális élethez, abból hogy egy ilyen hétvége után úgy kell munkába állnia, mintha mi sem történt volna…elege van a tűzszünetekből – ami után (vagy közben) ismét felgyújtják a környezetét…

Ugyanakkor tudja, hogy a rutin segít megőrizni a józanságát, de meddig? Meddig bírja a pszichikai terhelést?

Meddig lehet azt ép ésszel elviselni, hogy reggel munkába menet azt látja valaki, hogy a megélhetését biztosító földek feketéllenek? Meddig lehet azt ép ésszel elviselni, hogy a lakóépületben állandósul a füstszag? Meddig és hogyan lehet teljes értékű munkát elvárni attól a szülőtől, akinek gyerekei az éppen koruknak megfelelő gyermek v. oktatási intézményben tartózkodnak, esetleg a nagyobbak éppen a határt védik?

A kérdések sora végtelen és nincs megnyugtató válasz.

Immáron 13 éve nincs!

2005-ben, az akkori kormány a béke reményében vonult ki Gázából, melynek során évtizedek alatt kiépített egzisztenciák semmisültek meg egyik napról a másikra. Békét az intézkedés nem hozott és ebből le kell vonni a tanulságot.

Miközben mindenki tudja, hogy a helyzet normalizálására hosszú távú megoldást kell találni, azt is tudja, hogy ennek eléréséhez egy könnyebb és egy sokkal nehezebb út vezet.

Katonai és politikai körök reakcióiból arra lehet következtetni, hogy utolsó lehetőségként veszik számításba szárazföldi csapatok Gázába küldését. Ugyanakkor az előkészületeket megtették erre az eshetőségre is, hiszen nem véletlen, hogy a hadsereg “gáza dandárja” szárazföldi gyakorlatot hajtott végre, tekintetbe véve azt a tényt is, hogy Gáza alatt kiterjed alagútrendszer húzódik. Mint ahogy az sem véletlen, hogy az ország középső részébe is több vaskupola rendszert telepítettek az elmúlt napokban.

Közben folyamatos tárgyalások zajlanak több arab ország bevonásával annak érdekében, hogy Gáza polgári lakosságának életminőségében változás következzen be. Ennek egyik része, hogy az izraeli kormány Ciprushoz fordult egy kikötő létesítésének ügyében, a Gázából származó és oda érkező áruk közvetlen továbbítása céljából. A munkabizottság a napokban összeáll és a megállapodás értelmében három hónapon belül benyújtja a kikötőre vonatkozó terveket. Ez a terv kapcsolódik az amerikaiaknak Gáza újjáépítésére vonatkozó nagyszabású elképzeléséhez. (Gáza partjai nem alkalmasak mélytengeri kikötő építésére, úszó kikötő pedig horribilis összegbe kerülne.)

A megvalósításhoz viszont a Hamasz hozzájárulása is szükséges.

Végezetül megemlítem, hogy Gáza övezet közvetlen közelében élő emberek – a rájuk nehezedő nyomás ellenére sem lelki sérültek. Erre példa a héten nálam járt jó barát, aki Magyarországon a fiam iskolatársa volt és családostól él a veszélyeztetett körzetben. El kell mondjam, hogy sem rajta, sem az éppen vele lévő gyermekén és annak barátján nem látszott nyoma sem a nehézségeknek.

17/07/2018

 

 

 

 

 

.

 

Izrael 70. születésnapja elé, avagy a csúcsra járatott hisztéria

Elöljáróban vessünk egy pillantást a térképre és nagyítóval vizsgáljuk meg azt a parányi (20.770 négyzet-kilométer) országot, annak is fővárosát, Jeruzsálemet, (125.1 négyzet-kilométer) mely immáron 70 éve tüske a világ körme alatt.

körülvéve 400 millió muzulmánnal

Igen, jól tetszenek olvasni, nem kizárólag a muzulmán (ezen belül is az arab) országok, de egész Európa csőrét piszkálja a modern Izrael léte.

Izrael állama – és általában a zsidóság – mindig is nagy érdeklődésre tartott számot, sajnálatos módon elsősorban az antiszemiták, illetve a burkolt antiszemiták körében, melynek kedvenc szófordulata, hogy nem antiszemita, “csak” anti-cionista. Ezt a réteget ki kell ábrándítanom abból a hitéből, miszerint a kettőnek nincs köze egymáshoz, ugyanis van! Az anti-cionista v. Izrael-ellenes megnyilvánulás nem más, mint frakkba öltöztetett antiszemitizmus.

Hogy miért mondom ezt? Mert az európai országok lakossága is öregszik és ma már csak elvétve található olyan ember, aki élete során még tömegével látott zsidót, köztük esetleg pajeszos-kaftános haszidot is. Már azok is bántották szemét, így igyekezett megszabadulni tőlük… ami majdnem teljes sikerrel járt…

Ezt követően – megkockáztatom, hogy pillanatnyi lelkiismereti válság eredményeként, de az eltelt hetven év tapasztalati alapján inkább ügyes számításból – nagy kegyesen megadta a lehetőséget, hogy Izrael fiai az ősök földjén ismét (immáron harmadszor) újra felépíthessék otthonukat.
Felépítették, jól prosperáló országot tudhatnak magukénak – amire a többség még álmában sem gondolt és most irritálja – annak ellenére, hogy a folyamatos fenyegetettség, a mindennapos terrortámadások mellett – úgy mellesleg – hat, minden esetben az arab világ kezdeményezte háborút sikeresen visszavert.

Itt jegyzem meg, hogy ma már nem érintenek meg olyan “bölcsességek” amelyek azt bizonygatják, hogy Izraelt az amerikai segélyek tartják életben. Ugyanis Izrael már több, mint húsz éve semmiféle gazdasági segélyben nem részesül. Katonai segélyben igen, ami annyit jelent, hogy a segély 80%-át (Izrael felé ez volt Obama egyetlen jótéteménye) az USA-ban köteles levásárolni.Izrael önerőből, a Hi-tech ipar jóvoltából lett a mai világ egyik vezető gazdasági hatalma. A világ számos tőzsdéjén ma a sekel a második legkeresettebb valuta.  Azzal meg még annyit sem foglalkozom, hogy hány és hány európai ország “segítette” (pénz-paripa-fegyver) Izrael háborúit. Ugyanis a fegyvereladás nettó kereskedelmi üzlet volt, amelyben a csehek, a franciák és Dél-Amerika az “egyszerhasználatos” hadászati eszközeiért csillagászati árat számított fel.

És akkor nézzük: 2017. december 6-án a világ minden pontján kilengett a képzeletbeli Richter-skála annak hatására, hogy Trump elnök egy 1995-ös (Clinton éra) kongresszusi határozatot ratifikált és ezzel elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosának.

Döntése, hogy az amerikai nagykövetséget Jeruzsálembe helyezi át, erkölcsi jelentőséggel bír és azt a célt szolgálja, hogy világossá tegye mindenki számára: szuverén ország szuverén döntése, hogy mely települését nevezi ki az ország fővárosának. Ennél már csak azért sem lehet több, mert azt, hogy Jeruzsálem a zsidó haza, Izrael fővárosa, már az ország alapító okiratában, a Függetlenségi Nyilatkozatban is szerepel és amelyet az alaptörvény első pontja is egyértelműen leszögez.

Tulajdonképpen itt pontot is lehetne tenni a téma végére, mert az már tényleg minden ország magánügye, hogy csatlakozik-e Amerikához, illetve azon többi országhoz, melyek már eddig bejelentették költözési szándékukat…Ha már szóba hoztam az országok magánügyét, sokkal érdekesebb lenne azt boncolgatni, hogy 1980-ban, az után, hogy a Kneszet Jeruzsálemet Izrael fővárosának nyilvánította, milyen megfontolásból költöztették Jeruzsálemből Tel-Avivba a követségeiket? Addig   ugyanis 13 ország követsége volt Jeruzsálemben.

De nem azért ültem a klaviatúra elé, hogy a  felzúdulás leglényegesebb, de a mainstream média részéről egyáltalán nem, vagy csak érintőlegesen ismertetett okairól ne beszéljek.

A témát két részre kell osztani, mielőtt azonban belekezdenék, előre bocsátom, hogy eddigi álláspontomat – miszerint a világháló “civil” felhasználóit a felelősség alól felmentettem és tudatlanságukat a hivatásos politikusok, közéleti személyiségek általi félretájékoztatásnak tartottam – revideálom. Már csak azért is, mert az internet korában széles körű és valós időben történő információhoz juthat minden felhasználó.

Az első tárgyalandó téma az arab/muzulmán világ reakciója, ami lényegében semmi meglepetést nem okoz, illetve mégis. Ugyanis a magukat palesztinnak nevező araboknak – ami nem előzmény nélküli – rá kellett döbbenniük, hogy “ügyük” elvesztette jelentőségét és egyre kevésbé talál megértésre, támogatásra muzulmán körökben. Szólamok szintjén természetesen támogatják, de a megvalósítás elmarad, mint ahogy eddig is elmaradt az arab országok részéről a Gáza övezet lakóinak beígért anyagi támogatás egy jelentős része.  Ezen nem kell csodálkozni akkor, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Szíriában hat év alatt félmillió ember esett áldozatául a testvérháborúnak, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Egyiptom – leszámítva talán a nagyvárosokat – az éhínség szélén táncol és boldog az a személy, aki fegyveres testület tagja lehet, hiszen ők külön üzlethálózattal rendelkeznek, melynek révén szociális támogatásra is futja.

A nemzetközi média részéről hazugság az, hogy Trump bejelentése óta számottevően megnövekedett a terror-cselekmények száma. Kétségkívül vannak zavargások, de a tüntetések sem számában, sem az eddig is terror-gócként számontartott helyeken semmivel nem haladták meg a máskor,  a pénteki ima után szokásosat. Csakhogy ezekről az elmúlt időszakban nem volt “kifizetődő” tudósítani, hiszen nem lehetett kellőképpen kidomborítani a bűnbak felelősségét.

Röviden szólva, az arabok felzúdulása, illetve annak várt nagysága és milyensége elmaradt. Ennek oka lehet elsősorban az, hogy az arab/muzulmán országokban a “palesztin ügy” prioritása megszűnt, másik – és lényeges – oka az ENSZ egyes leányvállalatai (mint a “palesztin ügy” elsőszámú életben tartója) támogatottságának  teljes, vagy részbeni megszüntetése úgy az Egyesült Államok, mint Izrael részéről.

Az okok között feltétlen említést érdemel még, hogy a Palesztin Hatóság területén élő helyi lakosságnak  elege lett a vezetőik pénzlenyúlásaiból, abból, hogy amíg saját fiaik élik az aranyifjak életét, az utca emberét, azok gyerekeit uszítják terror-cselekmények végrehajtására… Tulajdonképpen ez sem új jelenség. Szorosan kapcsolódik Arafat térségben történt megjelenéséhez és ahhoz, hogy a Tunéziából magával hozott arabok mindenben prioritást élveznek a helyi lakosokkal szemben. Ahogy Jeninben, a legutóbbi tüntetés egyik résztvevője fogalmazott: elegünk van abból, hogy vezetőink fényűző módban élnek, nekünk meg mindenből a hulladék jut. Akkor inkább a “megszállás”, mint ezek.

Abban, hogy Mahmud Abbasz (mozgalmi nevén Abu Mázen) a legkülönfélébb és lényegében nevetséges nyilatkozatokat teszi, Obama hintalovának van elévülhetetlen szerepe, amelyre felültette őket. Csakhogy ez a hintaló erősen billeg és ma már nincs olyan józan fejjel gondolkodó ember – még arab körökben sem – aki elhiszi Abu Mázennek, hogy az USA elnöke “szabotálja a békét, az igazság keresését”.

Különösen akkor nem, ha arra gondolunk, hogy a Gáza övezetben élők nyomora nem csak a Hamasz terrorszervezet, de az ő lelkén is szárad. Nevezetesen az, hogy – és erről egyetlen média sem tudósít – a Palesztin Hatóság által ki nem fizetett hátralékok miatt, humanitárius megfontolásból – Izrael látja el Gáza olyan betegeit, akik e nélkül halálra lennének ítélve. Köztük számos rákbeteg gyereket. A legfrissebb Izraellel kapcsolatos  “tutósítások” is csak arról számolnak be, hogy Izrael ismét teljes kapacitással látja el árammal Gáza övezetet. Vagyis, ahelyett,  hogy nevén neveznék a gyereket és elmondanák, hogy a Palesztin Hatóság és a Gázát uraló Hamasz terrorszervezet belső vitáját Abbasz úgy gondolta elsimítani, hogy nem csak, hogy nem fizeti ki az izraeli elektromos műveknek Gáza hátralékát, de maga szólítja fel Izraelt az áramszolgáltatás szakaszolására. Szokás szerint két vasat tartva a tűzbe, kettősbeszél és  ezzel a Hamaszt Izrael ellen uszítja. A híradásokból leginkább az jön át, hogy Izrael “megkegyelmezett” Gáza övezet lakóinak és korántsem az, hogy Abbasz hajlandónak mutatkozott a teljes hátralék – mintegy 40 millió sekel – azonnali átutalására.

Végezetül, tekintsünk tőlünk távolabbi vidékekre, nevezetesen Európára…

Az Európai Unió szinte minden tagállama a hisztéria heveny tüneteit produkálja, melyhez az alaphangot az EU globális helyzete, valamint az egyes tagállamok belső problémái, illetve az Unió és saját érdekeik közötti nézetkülönbségek  adják.

Évek óta hallani a franciaországi, utóbbi időben a Németországban, a belgáknál, de még a nagyon toleráns svédeknél is előforduló – nem csak a helyi zsidó lakosság ellen irányuló – terror támadásokról. Ezek egy részét – minden bizonyíték ellenére – igyekeznek egyedi esetként kezelni, többnyire az elkövető elmeállapotával magyarázni…

Franciaországnak, mint az európai országok közül az egyik legnagyobb volt gyarmattartó birodalomnak, immáron a negyedik generációs (helyben született) muzulmán populációt sem sikerül integrálnia, de bőszen bólogat a senki által meg nem választott EU külügyér asszonynak, Mogherininek, ahhoz a többször elhangzott nyilatkozatához, miszerint Európa, sőt a világ minden baja megoldódna, ha a “palesztin kérdés” megoldódna. Vak gyűlöletében nem akarja észrevenni, hogy Izraelből, a Palesztin Hatóság területéről, egyetlen muzulmán sem menekül Európa felé. Ezzel szemben tény, hogy a Palesztin Hatóság területéről számos muzulmán megy a Perzsa öböl-menti országokba, munkavállalás céljából.

A svéd külügyminiszter asszony meg a Jeruzsálemmel kapcsolatos döntés után meg kívánná tiltatni izraeli állampolgár beutazását az országába. Abba a Svédországba, ahol Göteborg és Malmö nem egy kerületébe már a rendőrség sem meri betenni a lábát, ugyanakkor az ott élő zsidókat napi szinten éri atrocitás. És ugyan ez érvényes több európai országra is.

Többször leírtam, de úgy tűnik, még mindig nem elégszer.

Nagy az írástudók felelőssége a nép nevelésében, vagy éppen butításában egyaránt. Újságírók, politikusok, közéleti személyiségek mind felelősek abban, hogy a hír hír legyen és ne személyes politikai állásfoglalás. De – mint azt fentebb már említettem, – az internet korában csak az az olvasó téveszthető meg, akinek nézeteivel a tálalt hazugság dömping megegyezik.

08/01/2018

A helyzet változatlan…

Izrael  biztonsági kabinet ülésen arra az álláspontra jutott, hogy korábbi tapasztalatait, illetve korábbi döntéseit is figyelembe véve, nem folytat kormányszintű tárgyalásokat a Palesztin Hatóság és a Hamasz által, a felek aláírásával megpecsételt, egységkormánnyal.

Az indok: a Mahmud Abbasz fémjelezte Palesztin Felszabadítási Szervezet arra a terrorszervezetre (Hamasz) támaszkodik, mely folyamatosan Izrael eltörlésére uszít.

A kabinet döntése értelmében – ahhoz, hogy a tárgyalások megkezdődjenek – a következőket kell a tárgyalópartnernek teljesítenie:

Hamasznak el kell ismernie Izraelt és be kell szüntetnie a terror- cselekményeket.

A Palesztin Hatóság  felelőssége:

        1.  a Hamasz lefegyverzése,

        2.  az elrabolt katonák szervmaradványainak vissza szolgáltatása, valamint a két civil szabadon engedése,

         3.  teljes körű biztonsági ellenőrzés az átkelőknél és csomópontoknál (Gáza területét is beleértve) a csempészés

            megakadályozására,

          4.  a Hamasz infrastruktúrájának folyamatos felszámolása Júda-Somron térségében,

          5.  a Hamasz leválasztása Irántól,

         6.  a tőkeáramlás és a humanitárius szállítmányok Gáza övezetbe juttatása kizárólag a Palesztin Hatóságon keresztül.

Mielőtt részletesebben is kifejteném véleményemet az újra indítandó “béketárgyalás”-sal kapcsolatban, emlékeztetném az olvasót az arab tömbön belüli hirtelen “megbékélés” hátterére.

 A Palesztin Hatóság díjhátraléka -2017. február 14-ei  közlés szerint – (melynek jelentős része a Gáza övezet áramfogyasztásából származik) az izraeli áramszolgáltató felé elérte a 2.2 milliárd sekelt. Ezen összeg kamata 290 millió sekel, melyből Izrael 160 millió sekelt jóváír. Így –  mint azt az áramszolgáltató jelezte, három éves tárgyalás-sorozat lezárásaként  – olyan megállapodás született, hogy az összeg egy része azonnali behajtásra kerül, míg a fennmaradó részre 48 hónapos részletfizetést engedélyeznek.

Nagyjából ezzel a dötéssel egy időben határozott úgy a Palesztin Hatóság, hogy a továbbiakban nem hajlandó a Gáza övezet áramfogyasztását finanszírozni, illetve a többnyire általuk igénybe vett szolgáltatások (elsősorban egészségügyi ellátás) ellentételezését is felfüggeszti.

Ebben a helyzetben került sor a napokban aláírásra is került szerződés értelmében az arab táboron belüli “megbékélésre”, vagyis egységkormány megalakítására.

Megjegyzendő, hogy legutóbb, 2010-ben, hasonló okok – vagyis a Hamasz kassza teljes kiürülése – kapcsán jött létre egységkormány, melyről itt  olvashatunk.

Az elmúlt évek, évtizedek “béketárgyalásai” arról szóltak, hogy az az első lépések feltételéül milyen követeléseket támaszt az arab fél. Ezek az írások a blogom “kategóriák” címszó alatt vissza kereshetőek.

A modern Izrael történetében első esetben tapasztalhatjuk azt, hogy a tárgyalások újra indítását Izrael köti feltételekhez, de mielőtt ezért megköveznénk, nézzünk szét az egységkormány háza táján.

A történések megértéséhez talán érdemes áttekinteni a PFSZ történetét. A Palesztin Felszabadítási szervezet egyiptomi segítséggel alakult, mint a palesztin ellenállási szervezet ernyőszervezete, kairói központtal. Első elnöke Ahmed Sukeiri egyiptomi politikus volt.

A PFSZ-en kívül még számos, nem túl jelentős palesztin szervezet létezett, közülük egy, az Arafat vezett e Fatah. Arafat egy idő után csatlakozott a PFSZ-hez és viszonylag rövid idő alatt sikerült ellenőrzése alá vonni azt. Ennek következtében a PFSZ-nek el kellett hagynia Kairót (a következő állomások: Jordánia, Libanon és Tunézia voltak).

Nagy valószínűség szerint Khaled Mashal, aki 1966-2017 között (lemondásáig) a Hamasz Politikai Szárnyának vezetője volt, ugyan ezt az utat szándékozik járni.

Mert azt egy percig se gondolja senki, hogy a Hamasz feladja vezető pozícióját.  Ahogy a 2006-os választások után is véres erőszakkal ragadta magához Gázában a hatalmat, (azt persze nehéz elhinni, hogy a történésben érintett Fatah vezetők ezt csak úgy elfelejtették) úgy minden esély megvan arra, hogy Mahmud Abbasz helyét szándékozik elfoglalni.  Khaled Mashal szándéka annál is inkább valószínű, mert Abbasz 2006 óta nem írt ki új választásokat, így a mandátuma már rég érvényét veszítette.  Ezzel kapcsolatban a Hamasz vezérkara minden alkalmat (minden közeledést Izrael és a Palesztin Hatóság között) megragad arra, hogy tudatosítsa: Mahmud Abbasz bármit is mond, azt magánemberként mondja és nem a nép nevében.

Izrael érdeklődve, de elég pesszimistán tekint Abbasz novemberre tervezett gázai útja elé, melynek célja a tényleges hatalomátvétel nyélbe ütése, amelyre az aláírt egyezmény értelmében ez év december elsejével kerülne sor.

Visszatérve az izraeli ultimátumra, azt már majdnem biztosra lehet venni, hogy Izraelt, mint zsidó államot a Hamasz nem ismeri el, de – minden, a külvilágnak szóló tájékoztatással ellentétben – a PFSZ alapító leveléből sem törölték ezt a passzust. Mahmud Abbasznak pedig – éppen  ingatag helyzete miatt – nincs ereje, hogy az ultimátum többi pontját megfelelően kezelni tudja.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy az egységkormány Egyiptom bábáskodásával született, de az sem elhanyagolható, hogy ezzel mi lehet a felek célja.

Nyilvánvaló, hogy Mahmud Abbasz legitimitásának megerősödését reméli, mint ahogy az is, hogy a Hamasz a kasszát akarja feltölteni.

Egyiptom érdeke pedig azt remélheti, hogy ezzel megszakíthatja a kapcsolatot a Hamasz és a Szináj félszigeti  terror-szervezetek között.

A legutóbbi arab-arab egymásra borulásnak háború lett a vége…

A kérdések kérdése jelen pillanatban az, hogy Trump elnök, elődje útján járva,  tárgyalóasztalhoz kényszeríti-e Izraelt az illegitim “békepartnerrel”, vagy átlát a szitán és tudomásul veszi, hogy az egységkormány addig él, amíg a Palesztin Hatóság kifizeti Gáza tartozását és némiképp feltölti  kasszájukat.

Akár így, akár úgy, a Gázából indított rakéták Izraelt veszik célba.

19/10/2017

Béketárgyalások most?

Nem kell ahhoz oknyomozó újságírónak, de még csak Közel-Kelet elemzőnek sem lenni, csak egyszerűen értő olvasónak, hogy világosan lássék, miszerint egyes európai országok vezetői csakúgy, mint az éppen soros amerikai elnök – mindenképpen részt kérnének a közel-keleti térség, nevezetesen az izraeli-”palesztin”* konfliktus megoldásából…

/*Visszatekintve a történelemben azt látjuk, hogy a ‘70-es évek elejétől magukat palesztinnak nevező, gyakorlatilag a volt Palesztina területéről származó arabok (és később, Arafat által Tuniszból  magával hozott  vezető réteg, akik az itteni vezetők kárára kaptak koncot) egyetlen háborút sem vívtak Izrael ellen egyedül. Azok minden esetben külső támogatással valósultak meg úgy, hogy a palesztinai arabok végezték el a piszkos munkát. Nevezetesen az útszéli terror-támadásokat, a közönséges gyilkosságokat./

Elemezve a létrejött béketárgyalás kezdeményeket azt látjuk, hogy ezek egyetlen kormánynak (megjegyzem, hogy a modern Izrael állam történetében a baloldali pártok többször álltak a kormányrúdnál, mint a jobb ill. jobbközép kormánykoalíciók) sem sikerült.

Az oszlói béke-egyezmény kiválóságához is csak Simon Peresz, volt államelnök ragaszkodott utolsó  lehelletéig, de ez érthető, annak kapcsán részesült a megosztott Nobel Békjedíjban (Rabin és Arafat társaságában).
Nem sikerült az arabokkal egyezségre jutnia sem Ehud Baraknak, sem Ehud Olmertnek és hamvába hullt a “területet békéért” baloldali kezdeményezés is.

A Netanjahu vezette Likud tömb is csak a 2010-ben félbeszakadt tárgyalások után jutott arra az elhatározásra, hogy Izraelnek számos megoldásra váró társadalmi problémája előbbre való, mint hogy fölöslegesen fecséreljen időt a semmiért.

Tökéletesen igaza volt és van abban, hogy a tárgyalásokra készen állunk, de a labda az arab térfélen pattog.

Az eddigi béketárgyalásokból kiemelést érdemel az Ehud Olmert vezette Kadima párt arabok felé tett nagylelkű ajánlata, miszerint Izrael visszahúzódik az u.n. ‘67-es határok mögé (ami alapvetően a ‘48-as tűzszüneti vonalat jelenti) és Jeruzsálem keleti felét felajánlja a megalakuló palesztin állam fővárosának, ezen felül pedig 3% területcserét kínál fel a békéért.

(Téves állítás, mondhatni csúsztatás úgy fogalmazni, hogy “vissza adja” az araboknak. Ugyanis Jeruzsálemet a hatnapos háború során Izrael  jordán megszállás alól szabadította fel. Aki Jeruzsálemet az arabok ill. a “palesztinok”  jogos tulajdonának tekinti, az nincs tisztában Izrael történelmével.)

Annak, hogy felelevenítem ezeket a történéseket több oka is van. Egyik, hogy az utóbbi időben  ismételten egyre többször hallható, hogy Erdoán szemet vetett Jeruzsálemre, a régi megszállás (Ottomán birodalom) jogán, részben pedig azért, mert – bár kétségtelen, hogy más, finomabb módszerekkel élve, mint elődje de – Trump elnök is elkötelezte magát a béketeremtés oltárán. Bár úgy tűnhet, hogy a témától idegen, de Izrael szempontjából nem hagyható figyelmen kívül az ISIS szíriai térvesztése és ezzel együtt az iráni rezsim által támogatott Hezbollah térnyerése sem, ami egy esetleg újra induló béke-kezdeményezés során magas lóra ültetheti a tárgyalópartnert.

https://leharpress.blogspot.co.il/2017/08/sohivatal-ensz-fedonev-alatt.html

Itt kell megemlíteni, hogy azon európai országok – de nem csak – vezetői, ahol az őslakosság tűrőképességét elérte az  u.n. migráns áradat, ahelyett, hogy tudomásul vennék a tényt, miszerint vallásháborúval állnak szemben, a dolgot a könnyebb végén fogják meg és a problémát leegyszerűsítik az izraeli-”palesztin” viszályra. Mely – szerintük – ha megoldódik, a migráns áradat is megszűnik. Ezen téveszméjüket azzal tetézik, hogy Izraelt okolják a saját bajaiékért és képtelenek szembenézni a saját, elhibázott integrációs politikájukkal.

Ezzel el is érkeztem mondandóm lényegi részéhez, ami tulajdonképpen – a mai állás szerint – pár mondatban összefoglalható.

Trump elnök Jason Greenblatt vezetésével békeköveteket küld a térségbe, akiknek feladata a két fél elképzeléseinek közelítése lenne.

Izrael a tárgyalások elé egyetlen feltételt szabott, nevezetesen, hogy a palesztin fél ismerje el Izrael létezéshez való jogát…

Ezzel szemben Mahmud Abbasz (mozgalmi nevén Abu Mázen) – bár azt bizonygatja, hogy minden előzetes feltétel nélkül kész tárgyalóasztalhoz ülni, de… De Jeruzsálem keleti fele a palesztin főváros kell legyen és Izraelnek vissza kell vonulnia a ‘48-as tűzszüneti vonalak mögé, illetve az örök téma, a “telep-építések” azonnali befagyasztása…

Legfrissebb értesülések szerint Mahmud Abbasz  Greenblatt leváltását követeli az Egyesült Államoktól, mondván,  hogy nem objektív. Ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy nem az ő szájuk íze szerint fogalmaz.

A kérdés adott:  Mivel sokadszorra jutottunk el a tárgyalások nyitó aktusához,  van-e remény azok felélesztésére? További kérdés, hogy az Egyesült Államoknak sikerül-e meggyőznie a “palesztin” tárgyalófelet arról, hogy elsősorban gazdasági rendet, stabilitást kell teremteni az arab szektorban, majd utána következhet a politikai…Továbbá kérdéses, hogy a tárgyalásokat képesek-e olyan mederben tartani, hogy egy esetleges nyugalmi időszak ne hónapokra, de ne is évekre szóljon. Mindezt úgy, hogy egyik fél se érezze a külső nyomást, a kierőszakolt, rákényszerített békét.

Mindezeken túl a legfőbb kérdés mégis csak az, hogy komoly békepartnernek tekinthető-e Abbasz akkor, amikor többszörös amerikai nyomásra sem hajlandó leállítani a terroristák és családtagjaik támogatását, melyet azzal magyaráz, hogy azok nem is terroristák, hanem a megszállás áldozatai…

14/08/2017