A vallás szerepe Izraelben

A téma felvetését azért érzem indokoltnak, mert  az Izraelről szóló híradások, megjelent “elemző” cikkek kapcsán, de általában fórum beszélgetések során is  számos esetben találkozom olyan fogalmi zavarral, mely arra enged következteni, hogya témában megszólalók még hozzávetőlegesen sem tájékozottak az izraeli zsidóság sokrétűségét illetően.
Meg kell jegyezni, hogy alapvetően más egy külső szemlélő álláspontja, mint azé, aki belülről, “testközelből” kíséri figyelemmel a történéseket.
Nem kárhoztatom a laikus olvasó közönséget, hiszen “hozott anyagból” dolgozik, arról tud véleményt alkotni, amit elé tárnak.
A sajtómunkásoktól azonban, akik ilyen témával foglalkoznak, elvárható, hogy egy kissé beleássák magukat a kérdésbe és ne csak a felületet vakargassák! Kétségtelen, hogy egy “blickfangos” cím eladja az írást, de ha a cím és a tartalom között túl nagy ellentmondás  észlelhető, az óhatatlanul is oda vezet, hogy szerzője hitelét veszti.

Ezen bejegyzésemmel megpróbálok valós képet adni,  a tévedéseket legalább részben eloszlatni,  hiszen a téma olyan sokrétű, hogy részletes ismertetése akár több száz oldalas tanulmányt feltételez.

Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy  minden felméréstben ott rejlik a tévedés lehetősége, az alábbiakat mégis mérvadónak tartom, mert az egyén valláshoz való  viszonyának egyetlen fokmérőjének azt tekintem, hogy azt  önmaga miképpen határozza meg.

Nézzük, mit mond a statisztika:

Egy nem túl régen készült felmérés szerint Izrael zsidó lakosságának 80%-a hisz I-tenben és 65%-ra tehető azok száma, akik a Tóra tanításait kötelező érvénnyel, életvitelükre nézve útmutatónak tekintik. 43% nyilatkozott úgy, hogy a vallást ugyan nem gyakorolja, de nem is ateista és csak mintegy 3%-ra tehető azok száma, akik ateistának és egyben vallásellenesnek tartják magukat.

A számok már önmagukban is jelzés értékűek, de nézzük, mit jelent ez a gyakorlatban.

A 3%-nyi ateista nem nagy szám, ha azonban hozzávesszük a 43% vallástalan, de nem vallás tagadót, akkor azt mondhatjuk, hogy Izrael zsidó lakosságának nagyjából a fele a mindennapi életben,  minden értelemben vallás nélküli életet él.
Ugyanakkor a 43%-ot is differenciálni kell, hiszen ebbe a csoportba tartoznak – a zömében keleti gyökerekkel rendelkezők – azok, akik a nagyünnepeken mindenképpen, esetleg még szombaton is felkeresik az imahelyeket, de a minján után autós kirándulásra indulnak.

Mivel a cím a vallásról, a vallás szerepéről szól, a legnépesebb táborról, (65%) annak összetételéről kell részletesebben is beszélni.

A vallásosok csoportját tekintve két nagy tábort különböztethetünk meg. Az orthodoxok és az ultraorthodoxok (továbbiakban: Haredi) csoportját,  melyek mindegyikében egyaránt  megtalálhatók a keleti és az askenáz gyökerű zsidók.
Külső szemlélő szerint – ami általában a mindig láthatóra, a külső megjelenésre hagyatkozik –  az orthodoxia a maga fekete-fehér világával egy homogén egységet alkot, holott a belső rétegződésük, egymáshoz, a társadalomhoz való viszonyuk lényeges eltérést mutat.

Mielőtt rátérnék a zsidó vallás különböző, főbb ágazatainak ismertetésére, egy dolgot szeretnék tisztázni: Zsidó vallás csak egy van, mely a Tórán és a halachán (zsidó élet törvényei) alapszik. Eltérés a megjelenésben (öltözködés) és egyes csoportok esetében a vezető rabbijuk által a közösségre rótt,  sokszor értelmetlen  kötelezettségekben van. Értelmetlenségről azért beszélek, mert a parancsolatok (micvék) túlteljesítése nemhogy kötelező, de tilos!!!

A parancsolatok túlteljesítésében  a haszidizmus követői járnak élen, ami koránt sem jelenti azt, hogy szélsőségesen vallásosak lennének, inkább a “másképp vallásos” jelző illik rájuk.

A haszidizmus a 18. század közepén, Ukrajna területéről indult, megalapítója Baál Sém Tov. Röviden az ő tanításaiból összeállított alapelvekről: Azt vallják, hogy a tudást, a törvények szigorú betartását felülírja a Fennvalóhoz való feltétlen szeretet, ami a vallásos életmódban, jócselekedetekben, felebaráti segítségnyújtásban… mutatkozik meg. Felfogásukra jellemző, hogy őszinte örömmel – ez nyilvánul meg dalaikban-táncaikban –  szolgálják kellőképpen a Fennvalót.

A haszidizmusra  legjellemzőbb, hogy egy-egy rabbi köré csoportosulnak, annak hacerját (udvar) képezik, rabbijuk tanítását követik.
Haredinak lenni nem elsősorban vallási, inkább kulturális, szociális és történelmi kategória. Ezen az alapon számos vallási csoport, pl. a heimisch protestáns szekta az USA-ban, vagy a buddhista szerzetesek is haredinak tekinthetők, akik szokásaikban megrekedtek történelmük egy pontján és ezt a hagyományt folytatják a mai nap is, függetlenül a kortól, a társadalmi és szociális környezettől.

A haredi zsidóság túlnyomó többsége semmiféle – még vallási értelemben sem – meghatározás alapján nem tekinthető szélsőségesnek. Vannak szélsőséges “kinövéseik”, de erről később.

A harediakkal kapcsolatban nem ritkán merül fel az a nézet, hogy nem dolgoznak, csak a Tórát tanulmányozzák. Hogy az ország adófizető polgárain élősködnek… és lehetne még sorolni (egyébként az ilyen jellegű “hírek” – tapasztalatom szerint – sok olvasót, mégtöbb kommentelőt vonzanak, akik csakúgy, mint Izraelen belül, vérmérsékletük, tárgyi tudásuk v. nem tudásuk függvényében teszik meg észrevételeiket).

Azok, akikre fenti állítások igazak, az ultra-orthodox rétegen belül is egy elenyésző – 10-12%-os –  csoportot képeznek. Tény, hogy amikor még Ben Gurion idejében megszületett a döntés, miszerint a jesiva növendékekre úgy kell tekinteni, mint állásban lévőkre, akiket megillet a fizetés, számuk nagyjából 5.000 volt, ami mára elérte a körülbelüli 60.000-es számot.  De még így sem lehet  megalapozatlan úgy fogalmazni, hogy megoldhatatlan problémát jelentenek a társadalomnak.

Az izraeli haredi társadalom legnépesebb csoportját a Beltz-i, a Vizsnyitz-i és a Gur-i rebbe követői alkotják.

vizsnyitzi haszidok**

guri haszidok**

Egységesek abban a felfogásban, hogy a Messiás eljövetele teremtheti meg az új zsidó államot, de ha már kényszerűségből (a II. világháború szörnyűségei alapozták meg) létrejött Izrael, legalább nem viseltetnek iránta ellenségesen.
Nagy részük dolgozó ember, így pl. a guriak hagyományosan kereskedéssel foglalkoznak, a vizsnyitziek katonai szolgálatot is teljesítenek.

Szombat  és ünnep bejövetele előtt a rendőrség korlátokkal zárja le a harediak által lakott városrészeket, tehát oda csak gyalogosan lehet “betévedni”. Ugyanez vonatkozik a haredi  városrészen belüli autóbusz járatokra, – ebből Jeruzsálemben kettő(!) közlekedik – ahol a nők tényleg a jármű hátsó részében, a férfiaktól elkülönülve utaznak. Itt talán meg kellene kérdezni azokat a nőket, akiket erre “kényszerítenek” és nem annak a hangnak adni nagy nyilvánosságot, amely “szúrópróba szerűen” egy “zaftos” újságcikk reményében keresi fel ezeket a járatokat.)

Mint jeleztem, ahogy a haredi társadalom nem homogén, úgy a megítélésük sem
Vannak, akik még ma is azt mondják, hogy meg kell hagyni őket a maguk világában, a szűk, maguk építette gettóban, amit maguk köré emeltek. Egy másik rétege az izraeli társadalomnak viszont úgy érzi, hogy az állam törvényei alól senki nem vonhatja ki magát, ezért  nekik is ki részt kell vállalniuk a  társadalmi-gazdasági életben.
Számos esetben merül fel a haredi társadalom megélhetését biztosító anyagi források eredete. Ezzel kapcsolatban nem árt tudni, hogy tanintézeteiket gyakorlatilag maguk tartják fenn részben adományokból, részben a jesiváknak juttatott állami támogatásból. Állami támogatásban a jesiva részesül,  a  mindenkori bejegyzett tanulói létszám függvényében.

A Legfelsőbb Bíróság által a közelmúltban hatályon kívül helyezett u.n. “Tal” törvény mondta ki, hogy bizonyos életkorig választhatták, hogy csk tanulnak a jesivákban, amiért “fizetés” címén nagyjából 1400 shekel havi támogatásban részesültek. Ehhez jött (ha jött) még a jesivától kapott havi összeg, amihez adományokból jutott az intézmény. A két összeg együtt talán elérte a minimálbér 60%-át.
A törvény célja az volt, hogy a harediak bekerüljenek a munkaerő piacra, katonai szolgálatba. Voltak eredmények, de Rajkinnal élve:”…válámi van, de nem az igazi…”
Jelenleg a parlamenti pártok vitáznak arról, hogy milyen legyen az új törvény. (Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a választási küszöb túl alacsony volta miatt a haredi pártok létszámarányuknál nagyobb erőt képviselnek a Kneszetben. A  “Sasz”- 11, “Egyesült Tóra” párt 5 képviselővel van jelen.)

Nem túlzás kijelenteni, hogy a haredi réteg szélsőséges csoportját Izrael maga termelte ki, hiszen a világ zsidóságát tekintve ez a fajta mentalitás nem volt általános.
Egy rövid ismertető erejéig vissza kell kanyarodni a múltba, amikor jesivában tanulni rangot jelentett. A tanulás, a minél több tudás megszerzése a zsidó családokra minden korban jellemző volt. Ugyanakkor csak az arra érdemesek részesültek ebben a kiváltságban és az érdemet nem a családfő anyagi helyzete határozta meg, hanem a tanulni vágyó fiatal képességei, akit – ha a közösség arra érdemesnek tartotta – a tanulmányai alatt a közösség tartotta el. Mint ahogy az sem ment ritkaság számba, hogy egy gazdag, vallásos családba benősült szegény sorból származó, de jó képességekkel rendelkező ifjúnak házasság  után az apósa fedezte a tanulmányait.

Másik nagy vallásos csoportot Izraelen belül az orthodoxok képezik.

Israel Meir Lau – volt országos főrabbi*

Ide sorolhatók azok, akik nem a haszidizmus követői, bár ötözködésükben hasonlítanak a harediakhoz (sötét öltöny, fehér ing, esetleg ferencjóska) és az u.n. kipa szrugások ( kötött kipa).

kötött kipák**

Ez utóbbiakat  a közbeszéd előszeretettel “telepes” jelzővel illeti, holott körükben számszerűen a telepesek kisebbségben vannak.

Jellemzőjük, hogy a vallási tanulmányokat nagyon fontosnak tartják, ugyanakkor teljes “polgári” életet élnek. A cionizmus harcos támogatói, gyakorlati értelemben is.

Az ultra-orthodox  és az orthodox réteg közötti különbséget megint csak a tájékozatlanságot tükrözve, le lehet úgy is  egyszerűsíteni, hogy  míg az előzőek jesivában tanulnak, az utóbbiak nem. Csakhogy ez nem igaz. Az orthodoxoknak is megvannak a maguk jesivái,  de az itt tanulók az államilag kötelező tanterv anyagával is megismerkednek. Ezért állami oktatási intézménynek minősülnek.

Végezetül nézzük az izraeli vallási szélsőségesek csoportját, vagyis az haredi réteg “vadhajtását”, az alig 100 családot magába foglaló, magyar gyökerekkel rendelkező “Toldot Aharon”, vagy a még náluk is szélsőségesebb nézeteket valló “Naturei  Carta” híveit.

“Toldot Aharon” követő  – ünnepi öltözet*

Ezek és a számtalan szatmári rabbi követői az állam létét illegitimnek tekintik és azt vallják, hogy az új zsidó államot csakis a Messiás eljövetelekor, (a III. Templom felépítése) a vallásos zsidók alapíthatják meg. Ők azok, akik még az orthodox zsidók zsidóságát is megkérdőjelezik, számukra a nürnbergi törvények alapján zsidónak minősülő állampolgárok pedig egyáltalán nem zsidók. A Naturei Cartára jellemző, hogy a  nemrég elhunyt Hirsch rabbi Arafat “zsidóügyi minisztere” volt.

Hirsch és Arafat**

a Naturei Carta néhány híve az  Iránban tartott  holocaust tagadással foglalkozó konferencián**

szatmári haszid az iráni elnökkel**

szatmári haszidok Arafat gyors felépüléséért imádkoznak**

Ugye nem túlzás azt állítani, hogy amennyiben őket valaki összemossa a haredi világ többségével, az súlyosan és joggal sérti a tisztességes embereket?

A témát tetszés szerinti ideig boncolgatva, mindig maradna olyan pont, ami elkerüli figyelmemet.
Egy valamit azonban befejezésül  le szeretnék szögezni: Az izraeli társadalom fiatal és fiatal életében számos esetben kellett megküzdenie a külső ellenséggel, de még az u.n. békében  töltött időszakáról sem mondható el, hogy felhőtlenül élvezhette. Ehhez járul, hogy az izraeli társadalom egyáltalán nem homogén massza, de erre  nincs is szükség. Véleményem szerint minden réteg számára van hely az országban, csak minden réteget a maga helyén kell tudni kezelni.

Képek forrása: * Wikipédia
                            **Google

2012. február 28.

Megkésett igazságszolgáltatás

Az 58 éves dr. Yehuda David,  francia születésű,  30 éve Izraelben élő kézsebészetre specializálódott orthopéd orvost 2011. áprilisában a párizsi megyei bíróság egy rágalmazási perben  elmarasztalta és 13.000 EU bírság megfizetésére kötelezte. Az ítéletet a francia legfelsőbb bíróság múlt héten  hatályon kívül helyezte és kimondta, hogy a felperes – Jamal al-Dura – keresetében valótlant állított amikor azt mondta, hogy a kezén lévő sérülést 2000-ben, a második intifáda során, a netzarimi csomópontnál szerezte, amikor palesztinok és izraeli katonák kereszttüzébe került.
Mohammed al-Dura, (a felperes 12 éves fia) aki a netzarimi tűzharc során vesztette életét  a második intifáda jelképévé vált az arab világban és az európai sajtóban is széles nyilvánosságot kapott.

a kép, ami bejárta a világot

Mi örtént?
2000. szeptember 30-án, az intifáda második napján, a francia televízió (France 2) palesztin operatőre – Talal Abu Rahma – a 45 percig tartó tűzharcból mintegy 27 percet videóra vett.  A francia televízió tudósított az esetről, a szöveget  Charles Enderlin mondta a videó alá, aki egyébként nem járt a helyszínen.
A felvételekről később kiderült, hogy “megszerkesztették”, amivel azt a látszatot akarták kelteni, hogy a fiút csakis izraeli golyó ölhette meg.
Ekkor került a képbe tanúként  dr. David,  aki 1992-ben műtötte al-Dura kezét, mely akkor sérült meg, amikor a Hamasz emberei Izraellel való együttműködéssel gyanusították és megtámadták.

A videófelvétel alapján a helyszínt rekonstruálták és bebizonyosodott, hogy izraeli állásokból nem érhette találat a fiút.

rekonstruált helyszín

Képek forrása: Google

2012. február 18.

Tu bi-Svát (טו בשבת) – a fák újéve

Némi túlzással állíthatom, hogy Izrael éghajlatát tekintve igaz az a régi mondás, miszerint “január-február, itt a nyár!”
Jöhet még hideg, lehet még eső, (és legyen is) a levegőben már tavasz illat érződik. Nem véletlen! Ránk köszönt Tu bi-Svát, a fák újéve, mely a héber Svát hónap (a Gergely naptár szerinti január közepétől február közepéig terjedő időszak)15. napjára  esik.

Az ünnepnap halachikus vonásait nem részletezve, annyit azért meg kell jegyezni, hogy eredetileg a gyümölcsfák életkorának kiszámításával (a 3. életévét betöltött fa gyümölcsét szüreteljük először) és a templomi felajánlással, a tizeddel kapcsolatos törvények szempontjából volt fontos dátum. Az évek során, megtartva eredeti rendeltetését is, az ünnep kilépett halachikus kereteiből és a tavasz, a természettel való azonosulás ünnepévé avanzsált.

Az ünnepnap semmiben nem tér el egy átlagos hétköznaptól, hacsak abban nem, hogy az óvódába, iskolába igyekvő gyerekek kezében iskolatáska helyett kerti szerszámokat, öntözőkannát, a földmunkához szükséges egyéb eszközöket látjuk. Utcáink, tereink is benépesülnek fizetett és önkéntes faültetőkkel és a magánkertekben is páratlan nyüzsgés tapasztalható.

Gán Smuel kibuc lakossága az 1955-60-as évek egyikén –  faültetésre készülve

(forrás:Wikimedia C)

Az ünnepi megemlékezés részeként tudósítások számolnak be arról, hogy adott évben mely alapítványi szervezet, milyen mértékben járult hozzá a faültetési programhoz. S bár sok izraeli családban (de a Világon szinte mindenütt, ahol zsidók élnek) a mai napig is megtalálható az u.n. kék doboz,

(forrás: Wikipédia)

annak születéséről keveset hallunk. A hiányt részben pótlandó, álljon itt egy rövid visszatekintés:

1901. december 26-án, az 5. cionista kongresszus úgy határozott, hogy alapítványt hoz létre Zsidó Nemzeti Alap néven.
A megvalósítás, illetve a gyakorlati kivitelezés Haim Kleinmann lengyelországi banki tisztviselő érdeme, aki ötletét írásban küldte meg a bécsi székhelyű Die Welt cionista újság szerkesztőségének.
Elképzelése egy doboz volt,  melyen fillérről fillérre gyűlhetne az adomány a palesztinai földvásárlásra.
Az ötletet nem várt siker koronázta és a “kék doboz” útjára indult. Ott volt minden közintézményben, iskolában, a diaszpórában élő zsidók otthonában… Túl azon, hogy az adományok az új zsidó haza megteremtését voltak hivatva elősegíteni, a doboz a zsidó nevelést is szolgálta, mintegy kapcsolatot létesítve a galuti lét és a Szentföld között.

1908-ban a tanár szakszervezet a “faültetés ünnepévé” emelte ezt a napot, melyet később a Zsidó Nemzeti Földalap (Keren Kajemet le-Iszrael) is magáévá tett. Ez az alapítványi szervezet már megalakulásának évében mintegy 14.000 dunámnyi (egy dunám=1.000m2) területet fásított, ami 1942-re 35.000, 1980-ra pedig 556.000 dunámra nőtt.
A “kék doboz” tehát ma is él, csak küldetése változott az évek során. Ma az alapítvány elsősorban a mezőgazdasági területek talajjavításában, parkok, erdők telepítésében fejti ki tevékenységét, de részt vállal a környezetszennyezés felszámolásában is. Az alapítvány védnöksége alatt folyik az északi országrész újra erdősítése, ami a II. libanoni háború során átlőtt katyusák okozta tűz martaléka lett, vagy a Karmel hegyi tűzben elpusztult 50.000 dunámnyi természetes erdő felélesztése.

Éghajlati adottságaink ugyan lehetővé teszik, hogy egész évben ütessünk, de az ésszerűség, a gazdaságosság mégis azt diktálja, hogy akkor fogjunk nagyobb arányú mezőgazdasági munkába, amikor a föld telített a téli esővel és a magok, hajszálgyökerek könnyedén tudják felszívni az éltető erőt.
Bár az évszakok eltolódása nálunk is érezteti hatását és az idei  januári hidegben nem gondoltuk, hogy valaha is kitavaszodik, az utolsó hetek esőzése, majd az azt követő napsütés megtette hatását.

amíg egy hete még csak bimbódzott, az ünnepre

a szélvédettebb részeken  virágban a mandulafa

és a pipacs

Az ünnepnaphoz tartozik az az askenáz-chaszid eredetű szokás, mely szerint ezen a napon hét féle, Izrael földjén termett gyümölcsöt eszünk. Lehetőség szerint olyan termést is teszünk asztalunkra, amelyet abban az évben először fogyasztunk, hogy a megfelelő áldásmondattal köszönetet mondjunk, amiért megérhettük ezt az időt. Ha gondosan válogattunk, áldást mondhatunk úgy a föld, mint a fa termésére.

És ezzel már el is érkeztünk a zsidó ünnepek lényeges részéhez, a tanításhoz. Az ünnep jó alkalom arra, hogy a legkisebbek megismerjék a gyümölcsök nevét, a nagyobbak pedig elgondolkozhatnak azon, hogy pl. a  banán az fa, vagy bokor termése-e? 

A családi együttlétek alkalmasak régi történetek, példabeszédek felidézésére is. Álljon itt egy ezekből, mely  az éppen úton járó rabbi és  egy szentjánoskenyér fát ültető idős férfi között lezajlott párbeszédet idéz:

Hány esztendő múlva hoz ez a fa gyümölcsöt?  – kérdi a rabbi.
Kell annak legalább 70 év! – válaszolja az öreg.
Biztos vagy te abban, hogy hetven év múlva még élni fogsz és ehetsz a gyümölcséből? – teszi fel az újabb kérdést a rabbi.
Amikor világra jöttem, olyan világba érkeztem, amelyben már voltak szentjánoskenyér fák. Amint atyáim ültettek nekem, úgy ültetek én is az unokáimnak!  – válaszolta az öreg.

[A példabeszéd megtalálható a Taanit (böjt) traktátus 23. lapján]

2012. február 7.

Tárgyalni a terroristákkal?!

Az elmúlt két hétben olyan híresztelések láttak napvilágot, hogy az USA tárgyalásokba bocsátkozik a tálibokkal. A hír, nem meglepő, hiszen az Obama adminisztráció nem csak Afganisztánban, – ahol katonai jelenlétét be kívánja fejezni –  de a forrongó  muzulmán világ egészében a tárgyalásokra helyezi a fő hangsúlyt, gyakorlatilag nem mérlegelve azt, hogy kivel és miről lehet tárgyalni.

Az USA új politikája nagyjából egy éve kezdett formát ölteni, azután, hogy kijelentették: Hajlandók tárgyalni a talibánnal azért, hogy  azok hajlandók legyenek lemondani a fegyveres harcról, azért, hogy beszüntessék az El-Kaida és általában a terror támogatását, valamit azért, hogy további tevékenységüket az afgán törvények keretében folytassák.

Régebben a fentieket az amerikaiak a tárgyalások megkezdésének előfeltételeként szabták, most mint elérendő célt.

2001-ben az USA háborút indított a talibán ellen, mert menedéket nyújtott Oszama Bin Ladennek és az El-Kaiadának (szeptember 11. előtt) Ennek eredményeképpen a talibán vezetői felkerültek az ENSZ terrorista listájára és a talibánt terrorszervezetnek nyilvánították.

Az USA tervezett megbeszélései a talibánnal csak egy példa arra, hogy egy ország a tárgyalások felé tapogatódzik ellenségeivel még akkor is, ha ezek nemzetközi terrorszervezetek. Ez nem az első eset a történelemben, ennek a múltban számos előzménye volt. Eklatáns példa erre az ír szeparatista mozgalommal, az IRA-val folytatott párbeszéd.

A cambridgei egyetem két tanára, Írország történetének szakértői (John Bio és Martin Farmfton) köyvet írtak “Bezélni terroristákkal” címmel. Ebben felvázolták azokat a kereteket, melyek az ilyen tárgyalások létrejöttéhez szükségesek.
A könyv alapja a brit kormány azon döntése, mely az IRA-val történt tárgyalásokhoz, majd 1998-ban egyezményhez vezetett.

Bio és Farmfton figyelmeztetik az olvasót, hogy nem megfelelő feltételekkel tárgyalásokba bocsátkozni a terroristákkal csak az erőszak erősödéséhez vezet. Példának hozzák a britek 1972-es első próbálkozásait. Akkor az IRA beleegyezett az ideiglenes tűzszünetbe, de rövid idő múlva úgy döntött,  hogy a katonai megoldás eredményesebb és egy nap alatt végrehajtott 22 merénylettel pontot is tett a tűzszünetre.
A tűzszünet azért vallott kudarcot, mert az IRA a tárgyalási készséget a britek gyengeségeként értékelte. Az, hogy a tárgyalások sok évvel később sikerhez vezettek, elsősorban annak köszönhető, hogy a 90-es években a britek döntő csapásokat mértek az IRA-ra, sikerült behatolniuk a szervezet soraiba és mindez nagymértékben korlátozta az IRA lehetőségeit.

Mivel brit tisztviselők nem egyszer hozzák fel az ír példát, amikor Izraelt próbálják rávenni a terroristákkal való tárgyalásra, nézzük a kérdést a Fatah-Hamasz viszonylatában:

December 22-én  Mahmud Abbasz és  a PFSZ vezetői találkoztak a Hamasz és a Dzsihád ha-Iszlami vezetőivel Kairóban. A találkozón a PFSZ szóvívői kijelentették, hogy szervezetük nyomására a Hamasz enyhített álláspontján. Ezen kívül azt is állították, hogy az “arab tavasz” és a Muzulmán Testvérek felemelkedése csökkentette a Hamasz elszigeteltségét és  ez pozitív irányba hat.
A kairói találkozó után a Washington Post tudósítója a pragmatizmus első jeleit vélte felfedezni a Hamasznál.

Öt nappal a kairói találkozó után a Hamasz a következő hivatalos, arab nyelvű nyilatkozatot tette közzé: “Nyomatékosan kijelentjük, hogy ragaszkodunk az ellenállás minden formájához, különösen a fegyveres ellenálláshoz annak érdekében, hogy véget vessünk a megszállásnak. A fegyveres ellenállás, a  “dzsihád”, az önkéntes halál Allahért bizonyították, hogy az erőszakos út az egyetlen út elérni álmunkat, felszabadítani földünket.”

A Hamasz álláspontjában nem történt semmi változás a kairói találkozó előttihez képest. Nyolc nappal a találkozó előtt Iszmail Hania a Hamasz miniszterelnöke a szervezet televíziójában kijelentette:
“Ma egyértelműen és világosan kijelentjük, a fegyveres ellenállás a mi stratégiai választásunk, ez a mi utunk a palesztin föld felszabadítására a Jordán és a tenger között.”

A Muzulmán Testvérek térnyerése a Közel-Kelet térségében a Hamaszt is megerősítette. Egyáltalán nem érzik úgy, hogy a vesztes oldalon állnának. Ellenkezőleg!
Ehhez nem kevés muníciót szolgáltat Európa azzal, hogy Izraelre fokozott nyomást gyakorol a Hamasszal való tárgyalás érdekében, valamint Amerika tárgyalási próbálkozásai a talibánnal, ami nem ígérkezik egyszerűnek. Szeptemberben az afgán kormány már kísérletet tett a talibánnal történő tárgyalásra, melynek során az egyik afgán képviselőt a turbánjába rejtett pokolgéppel tették el láb alól. A tárgyalásokra a talibán már csak azért sem a vesztes pozíciójából készül, mert az USA bejelentette, hogy 2014-ben mindenképpen kivonul Afganisztánból.

Bio és Framfton 2009-ben óva intették a nyugati koalíciót attól hogy tárgyalásokat kezdjenek a talibánnal az előtt, hogy katonai vereséget mértek volna rá.  Úgy tűnik azonban, hogy a soron következő tárgyalásoknak ez nem volt előfeltétele, ami viszont erősen megkérdőjelezi a várható sikert.

2012. február 5.