Tag Archives: zsidóság

Fogalomzavar…

5 okt

Az elmúlt két napban Ros ha-Shanát (zsidó újév) ünnepelte a világ zsidósága, köztük jómagam is.  Ünnepi hangulatom sajnos nem volt felhőtlen. Érzéseimet erősen befolyásolta az a beszélgetés, melynek során súlyos és lényegében alaptalan vádakkal szembesültem. Súlyosak azért, mert a vádló “meghozta halálos ítéletemet” kitétellel zárta mondandóját és alaptalan azért, mert ezen mondandója, valamint a galuti zsidóság – mint fogalmazott – általam történt kirekesztéséről a hivatkozott írásban – és legjobb tudomásom szerint máshol sem – szó sem esett. Továbbá érthetetlen számomra mindezek cionizmussal történő összekapcsolása.

Mindezek hatására az I-tentisztelet alatt tudatosan kellett magam visszarángatni az imarend követéséhez, ugyanis minduntalan elkalandoztam… Alapvetően azt latolgattam gondolatban, miként is lehet erre a további sértődések elkerülése nélkül úgy reagálni, hogy mondandóm  lényege mindenki számára érthető legyen.

Arra a következtetésre jutottam, hogy az esettel kapcsolatban több megoldás is kínálkozik:

Részben hallatlanná tehetném az egészet, részben akár meg is sértődhetnék és és baráti/ismerősi körben “fű alatt” panaszkodhatnék, esetleg csendben nyalogathatnám sebeimet.

A harmadik utat választottam, nyíltan felvállalom a konfrontációt és igyekszem legjobb tudásom szerint reagálni.

Döntésemet elsősorban az motiválta, hogy hallatlanná már csak azért sem tehetem, mert ahhoz elég széles nyilvánosság előtt zajlott a beszélgetés. A sértődöttség/panaszkodás nem az én műfajom, ennél sokkal egyenesebb megoldásnak tartom a téma kibeszélését, mellyel – nem utolsó sorban – szélesebb rétegnek szeretnék segítséget nyújtani.

Azt hiszem, hogy alapvető probléma az írásaimban előforduló szóhasználatból adódik, ugyanis a dolgokat – ha csak lehet – nevén nevezem. És tulajdonképpen nem értem, hogy a “galut-zsidó” kifejezés miért pejoratív?

A diaszpóra, vagy száműzetés  (görög eredetű szó, mely szétszórattatást jelent)   és melynek  héber megfelelője a “galut” kifejezés.

Eredete az i.sz. 132-135 között lezajlott Bar Kochba szabadságharc leverésére, annak rómaiak által történt megtorlását követő időszakra tehető, amikor is Izrael életben maradt fiai kénytelenek voltak elhagyni az ősök földjét. (Itt kell megjegyeznem, hogy a bátrak – akik az életük kockáztatásával is Erec Isroél területén maradtak – leszármazottai ma is köztünk élnek.

Ebből egyenesen következik, hogy a galut-zsidó kifejezés gyűjtőfogalom, amely egyszerűen a szétszórattatásban élő zsidókat jelöli. Röviden, az Izraelen kívül élő zsidók definíciója.

Ezzel a szómagyarázattal talán abba is lehetne/kellene hagyni, de ha már belekezdtem, akkor végig is viszem az ezzel kapcsolatos gondolatmenetet.

Ugyan úgy, ahogy az izraeli zsidóság sem egy homogén massza, a diaszpóra zsidósága is több összetevős. Ezzel kapcsolatban hosszas felsorolásba lehetne bocsátkozni, mert vannak köztük a modern Izrael létjogosultságát is megkérdőjelező csoportok, ide tartoznak a Szatmári haszidok és a Toldot Áron csoportosulás, akik hazatérésük feltételéül a harmadik Szentély megépültét, vagyis a Messiás eljövetelét jelölik meg (meg kell jegyezzem, hogy mindkét csoport magyar gyökereket tudhat magáénak). Aztán vannak a   cionizmust különböző módon értelmező, de magukat cionistának vallók (tévedés azt hinni, hogy minden cionista érzelmű zsidónak Izraelben a helye) és vannak számosan az általam frissen alkotott szókapcsolat szerinti genetikus-zsidók.

Ez utóbbi csoport szintén a galutban él, de származásuk felvállalását kényszer szülte. Ugyanis zsidóságukat valamiféle kényszer hatására vállalják fel. Ilyen kényszer lehet az, ha a környezetük zsidónak tartja őket, ami ellen ugyan nem tiltakoznak, ugyanakkor minden cselekedetük arra irányul, hogy a “befogadó nemzet” törvényeit, szokásait maradéktalanul betartsák. (A “befogadó nemzet” fogalma is számos érdekességet vet fel, mert az ötszáz évre visszamenőleg bizonyíthatóan ott élő zsidó is idegennek számít.)

Nem vitatom, sőt, teljesen természetesnek tartom, hogy az állam törvényei minden ott élő számára betartandóak. Azt azonban már legalább is furcsállom, ha valaki a kommunikációja során még azokat az alapvető – a nyelvi szlengbe évszázadok során beépült héber/jiddis kifejezéseket is gondosan kerüli, amelyek esetlegesen utalhatnak származására. (Bár ez botorság, hiszen – ahogy írtam is – az utcagyerek is él ezen kifejezésekkel.)

Hogy a lehető legrövidebbre fogjam mondandómat – mivel embertársaimmal és így a zsidósággal kapcsolatban is – minimális elvárásaim vannak és mivel vallom, hogy zsidóságát mindenki úgy éli meg, ahogy az számára elfogadható (vallási, kulturális, származási… alapon) sem okom, de főleg semmi jogom úgynevezett kirekesztésre.

Abban a meggyőződésemben azonban megingathatatlan vagyok, hogy – csakúgy, ahogy Izrael zsidóságát sem egyedül a rabbinátus képviseli – a diaszpóra zsidóságának is csak előnyére válna, ha civil szerveződések alakulnának. Olyan csoportok, ahol mindenki megtalálja a zsidóságával kapcsolatos igényét.

Talán nem elvetendő gondolat a közösségi oldalakon olyan galuti zsidó csoport szerveződése, ahol a résztvevők a mindenkori hivatalos sajtó híradásain túl, saját maguk is keresnek autentikus forrást, amelyből nem csak az ilyen-olyan okok miatt megszűrt “tényekről” tájékozódhatnak.

Ezzel kapcsolatban engedtessék meg nekem egy konkrét – napjainkban számos fórumon (zsidók, zsidó szervezetek és nem zsidók által) citált Tóra-i idézet, melyet az Európát elárasztó menekült áradat kapcsán hangoztatnak (és amelynek csak töredékét emelik ki):“Igazságot szolgáltat (a Fennvaló) árváknak és özvegyeknek és szereti az idegent, kenyeret és ruhát ad neki”… “És szeressétek az idegent, mert idegenek voltatok (ti is) Egyiptomban”

Csakhogy ez a mondat azokra a zsidó fennhatóság alatt élő idegenekre vonatkozik, akik a zsidó törvényeket betartják.

Végezetül megjegyzem, hogy a kirekesztő nem én vagyok. Azt viszont senki ne rója fel bűnömül, hogy nem tudok mit kezdeni azzal, aki saját magát rekeszti ki egy közösségből, amelyhez – saját bevallása szerint – tartozni akar.

05/10/2016

 

Válasz “Zoli rabbinak”

18 Júl

2016.július 8-án jelent meg a linken olvasható interjú Magyarország főrabbijával, mely  megérintette a magyarországi zsidó (és nem zsidó) olvasókat csakúgy, mint az izraeli magyar nyelvű közösséget. Az ezzel kapcsolatos nézeteik kifejtésére a vitaindító sorozatban lehetőséget kaptak, mellyel éltek is. Magam a következőkben reagáltam a témára: https://leharblog.wordpress.com/2016/07/10/cimzett-a-sip-utca/ Két hét elteltével a magyarországi neológ hitközség egy másik rabbija érezte szükségét annak, hogy a saját meglátásaival bekapcsolódjon a beszélgetésbe.

Mindenek előtt le szeretném szögezni, hogy aki ismeri internetes tevékenységemet, az tudja, hogy a Frölich úrnak címzett válaszom volt az első, amelyben az indulataimnak szabad folyást engedtem és  amelyért nem szégyellek nyilvánosan elnézést kérni.


A gondolatok, melyeket “Zoli rabbi” elénk tárt, már  lényegesen emészthetőbbek, válaszaimat ennek megfelelően igyekszem nem sarkított formában közzétenni.

Mint azt az inkriminált bejegyzésemben már említettem, közel három ezer kilométer távolságból nem kívánok a magyarországi zsidóság belső ügyeibe beavatkozni, tehát a Radnóti rabbinak a leveléből kizárólag azon részekre reflektálok, melyek Izraelt érintik.

Elöljáróban meg szeretném említeni, hogy egy rabbinak – aki, mint tudjuk, nem pap, hanem tanító – legalább is illik pontosan tudnia, hogy kivel áll szemben és ennek megfelelően kell megválogatnia a szavait (ehhez véleményének megváltoztatására nincs szükség).

Frölich úrnak illett volna tudnia,hogy a “golyófogó” kitétellel súlyosan sérti azokat, akik személyesen, vagy családilag már “kipróbálták” ezt a szerepet. (De javaslom, hogy a diaszpóra zsidósága – szülői minőségében – gondolkozzon el azon, hogy adott esetben miként érintené őket a kifejezés.)

Ezek után Radnóti rabbi által citált néhány súlyos tévedésre szeretnék rávilágítani:

  1. Valóban, Izrael államot a világ államainak politikai szándéka hozta létre, azonban az itt élő zsidóságnak nem kis szerepe volt abban, hogy Anglia visszaadta a mandátumot az ENSZ-nek.

  2. A diaszpóra zsidóságának anyagi támogatása néhány tízmillió dollár, amelyért köszönettel és elismeréssel tartozunk, ugyanakkor tényként leszögezhető, hogy ez sem gazdaságilag, sem katonailag nem befolyásol semmit.

  3. Izrael ma a világ egyik vezető gazdasági hatalma és a világ vezető cégei (INTEL MICROSOFT) nem azért vannak jelen az országban, hogy ezzel támogassák az államot,  hanem a rendkívül innovatív izraeli munkaerő saját céljaikra történő felhasználása érdekében.

  4. Ami pedig a katonai szférát illeti, sokak szerint Izraelnek van a világ második legütőképesebb hadserege és ezt nem a külföldi támogatásnak köszönheti. Izrael amerikai támogatottsága (mely kizárólag katonai támogatást jelent) a katonai költségvetés 10%-át képezi úgy, hogy a támogatás 80%-a kizárólag az USA-ban költhető el. (Vagyis a pénz visszafolyik az USA költségvetésébe.)

Végezetül arra a megjegyzésre, miszerint “a diaszpóra zsidósága nélkül Izrael nem létezne” egyre inkább nyilvánvaló, hogy  ez pont fordítva igaz. Ehhez a témához szorosan kapcsolódik a cionizmus léte, vagy nemléte, illetve szükségessége a diaszpóra zsidóságának körében. Erre azt kell mondjam, hogy – figyelemmel kísérve a politikai-gazdasági történéseket – a világ zsidósága számára a cionizmus az egyetlen túlélési lehetőség (kivéve talán az USA-t).

Befejezésül pedig szeretném világossá tenni, hogy saját zsidóságát és zsidóságának megélését mindenki maga határozza meg, mint ahogy azt is, hogy zsidóságát hol, milyen körülmények között kívánja megélni. Magával kell elszámolnia, hogy tudja, akarja-e vállalni az izraeliek – sokszor nehéz, ugyanakkor zsidóként felemelő – életét.

És tényleg a legutolsó mondatként, semmi más elvárásom nincs a magyarországi diaszpóra zsidóságától mint az, hogy az internet adta lehetőséget kihasználva, több forrásból tájékozódjanak az Izraellel kapcsolatos történésekről.

18/07/2016

 

Emlékezz és emlékeztess…

2 máj

P1020003 (1)

Így, pár nappal az izraeli holocaust emléknap (az idei polgári évben ez a dátum május 5-re esik) előtt néhány – úgy vélem – aktuális gondolat fogalmazódott meg bennem. Bár az, hogy a gondolatok hirtelen leptek volna meg, nem fedi a valóságot. Az inkább, hogy az emlékezés egyhangúságából kilépve, a mára, de még inkább a jövőre fókuszáljak.

Mint az előző, azonos témában született írásaimból (link) is kitűnik, nem vagyok híve a központosított emlékezésnek. Az idő múlásával, az események egyre távolabb kerülésével – és nem utolsó sorban a túlélők szuperszonikus sebességgel történő fogyásával –  ezek a megemlékezések formálissá válnak. Formálissá nem csak azért, mert adott témában már alig lehet újat mondani, hanem azért is, mert a ma emlékezők zömének – globálisan nézve –  hiányoznak a  történelmi ismeretei és legyünk őszinték, hiányzik az érzelmi motiváció is.

Hogy miért e hiányosság, az összetett probléma. Erre nem is térnék ki részletesen, de annyit azért megjegyzek,  hogy a nevelés-oktatás minden esetben az idősebb generáció feladata, mely körből nem hagyható ki az állami szerepvállalás sem. Úgy tűnik azonban, hogy úgy az állam, mint az idősebb generáció valamiféle amnéziában szenved és –  bármennyire is fáj ezt kimondani – ez alól a zsidók egy része sem kivétel.

De sem a történelmi tények kozmetikázása, sem az “egy életre hálával tartozunk a Vörös Hadseregnek” nem mentesít az alól, amit elmulasztottunk! Mert bizony mulasztottunk, melynek következménye, hogy a vészkorszakot követően szinte megszűnt a zsidó élet, mely azt vonta maga után, hogy minimum két korosztály zsidóságát elveszítettük.

Természetesen lehet velem vitázni fenti állításom helyességét illetően, de a tények magukért beszélnek. Az elmúlt 71 évből közel negyven telt el úgy, hogy a kelet-európai zsidó az esetek többségében csak véletlenül tudta meg, hogy ő zsidó. Ami megint csak nem tekinthető következmény nélkülinek, hiszen magával hozta a szinte teljes asszimilálódást, a származási országba történt teljes be- és  felolvadást.

Ezen a tényen az sem segít, hogy a szocializmus becsődölését követően lehetőség nyílt a gyökerek újraélesztésére, hiszen a már említett, kiesett generációk hiányát a hivatalos zsidó képviselet sem igyekezett pótolni. És még ma, évtizedekkel a felkínált lehetőség után is az ébredezés stádiumánál tartunk. Ugyanakkor csodálkozunk, az újabb és újabb – az adott helyen korántsem honos – kinövések élretörési szándékán.

Függetlenül attól, hogy a zsidóságot nem tekintem kívánságműsornak, ahol a betévedők alakítják magát az előadást, azt sem szabad elfelejteni, hogy a Sulhán Aruch-on, a haláchán alapuló zsidó szervezetek megfeledkeztek a kizárólag kulturális, vagy akár csak származási alapon a zsidósághoz kötődő – nagyon széles réteg – képviseletéről.

És ez az a pont, ahol izraeli vizekre kell eveznem. A szocialista tömb felbomlása, a vélt (vagy valós, de sok esetben csak a megszokottól eltérő) életminőség változás, az újonnan felfedezettnek vélt identitás magával hozta az alijázók számának emelkedését. De ez már nem a klasszikus alija, nem az első és második orosz alija, amikor vallási alapon, illetve cionista meggyőződés motiválta bevándorlásról beszéltünk – ez már többnyire u.n. megélhetési alija.

Tisztában vagyok azzal,hogy ezzel a kijelentésemmel nem aratok osztatlan sikert, de végre ki kell mondani, hogy az Izraelbe hazatérők túlnyomó részének fogalma sincs Izrael történelméről és még jó, ha némi fogalommal rendelkeznek a zsidóság mibenlétéről.

Izrael – legjobb tudomásom szerint – nem avatkozik bele a galuti zsidó életbe és jómagam is igyekszem távol tartani magamtól  a témát. És ez nem a vélemény hiányából fakad, sokkal inkább abból a meggondolásból, hogy ne sértsek érzékenységet. Egyszer azonban ki kell mondani, hogy az európai diaszpóra zsidósága tévúton jár, ha elhiteti magával, hogy minden bajuk (az egyre növekvő antiszemitizmus) okozója részben maga Izrael, részben a szocialista tábor széthullása. (Itt nagyon röviden meg kell jegyezni, hogy a ma Európájára kétféle antiszemitizmus jellemző: az egyik a klasszikus, amely többnyire Európa keleti felének sajátossága, a másik a nyugati világ Izrael ellenessége, amelynek alapját a nagyszámú muzulmán bevándorlók teremtették meg. (Ez azonban egy más téma, melynek kezelése nagyban függ az adott régió nyersanyag függőségétől.)

Fel kell végre ébredni és ki kell mondani, hogy a ma tapasztalt antiszemitizmus nem előzmény nélkül szökött szárba. Nevelődött az szépen a szocializmus égisze alatt is. Röviden fogalmazva, a ‘45 óta hatalmon lévő összes kormány keze sáros abban, hogy nem nézett szembe a múlt bűneivel. (Ugyan így nem nézett szembe a svábok, tótok és általában a kisebbségek elleni atrocitásokkal.) Az u.n. rendszerváltás, a szólásszabadságnak vélt szabadosság csak felszínre hozta és a rosszul értelmezett liberalizmus az utcára ömlesztette mindezt.

Nem riogatok, mert meggyőződésem, hogy jöhet bármi, érezheti magát a diaszpóra zsidósága szorongatott helyzetben – a holocaust nem ismétlődhet meg.

Erre Izrael állam léte a garancia!

Az államot – ha kell az életünk árán is – megvédjük, ezzel a galuti zsidóság számára is hátteret biztosítva. Ami cserében – véleményem szerint – elvárható, igencsak csekélység és pár szóval összefoglalható: ha segíteni nem tudsz, legalább ne árts! Bővebben kifejtve: nem kellene tovább életben tartani a hidegháborús nomenklatúrát, mely szerint Izrael az agresszor, az arabok a szerencsétlen elnyomottak, továbbá nem kellene felülni a ma már nem csak a zsidó, de a keresztény történelmet  is elhazudó arab propaganda-gépezet uszításának.

Mártírjaink emléke előtti főhajtás nem zárja ki a tudatos jövőbe tekintést.

02/05/2016

Gondolatok a közelgő Purim kapcsán

16 Már

Purim ünnepéről itt.

A linket megnyitva, az ünnep eredetéről, annak szimbólumairól olvashat az érdeklődő. És olvashat arról is, hogy e sorok írójának ünnepi hangulatára árnyékot vet az emlékezés.

“Emlékezz rá, mit művelt veled Amalék(népe) az úton, (vándorlásodban) amikor kivonultál Egyiptomból…” (Mózes V. – D’varim – 25.17.)

Amalék mára szimbólummá vált. Szimbólumává annak a zsidóellenességnek, mely akár “csak” átvitt értelemben, akár a szó valódi jelentésének megfelelően a zsidó életre tör. A jelenség nem ismer országhatárokat és tévedés azt gondolni, hogy kizárólag a galuti zsidóság a szenvedő alanya.

Amíg a diaszpóra zsidósága napjainkban többnyire verbális agressziónak van kitéve, Izrael zsidóságának egyaránt szembe kell néznie szóbeli és fizikai atrocitással is.

Kétség nem fér hozzá, hogy a kisebbségi státusz természetes velejárója egy érzékenyebb reagálás minden egyes kimondott szóra, minden egyes “összekacsintásra”.

Értem és megértem, bár ma már másként gondolkodom erről és ennek megfelelően a reakcióim is másak! Talán azért, mert tudom, hogy a galuti zsidóságnak nincs félnivalója, amíg Izraelt maga mögött tudhatja.

De azért jó ha tudja azt is, hogy amalék nem csak idegen lehet, a nemzetség tagjai a zsidóságon belül is megtalálhatóak. És bár számarányuk elenyésző, hangjukat gyorsan és messze hordja a modern kor technikai vívmánya/átka – az internet.

Hogy miért jutott ez eszembe? Mert – tisztelet a kivételnek – azt tapasztalom, hogy a diaszpóra zsidósága igen-igen keveset tud a valós izraeli történésekről és amit tudni vél, azt egy igencsak szűk hírforrásból meríti, melynek politikai nézetei/érdekei messze nem egyeznek a nagy átlaggal, amelyből egyenesen következik, hogy az olvasót – finoman fogalmazva – félre tájékoztatja.

A köztünk élő amalék – véleményem szerint – három nagyobb csoportra osztható: az első a politikusok, közéleti személyiségek tábora. Ezzel kapcsolatban csak két jelenségre hívnám fel a figyelmet, időrend mellőzésével:

Az ellenzék egyik prominens képviselője tárgyalásba kezd a svéd külügyminiszter asszonnyal akkor, amikor az gyilkosoknak nevezi a Cahal katonáit, ha azok akció közben likvidálják a terroristát.

Egy másik, nem kevésbé prominens képviselő Mahmud Abbasszal ül tárgyalóasztalhoz, de hogy ne sértse az arab “érzékenységet”, a diplomácia megbeszélések során szokásosan a háttérben lévő nemzeti zászló mellőzésével.

12063298_10154186189416091_8722684489793036747_n (1)

A közszereplők körébe tartoznak a különböző művészeti ágak képviselői. Köztük olyan nevekkel, mint Gila Almagor, Ámosz Oz és a “futottak még” kategóriát képviselő névtelenek egy csoportja.

Nevezettek éles különbséget tesznek Izrael állampolgárai között lakóhelyük vonatkozásában, melynek eredménye, hogy nem hajlandók eleget tenni az u.n. telepesek meghívásának vagy külföldi útjuk során annyira nem azonosulnak Izrael állammal, hogy még a nagykövetségek meghívását is visszautasítják. De akkor, amikor ezzel kapcsolatban olyan kérdés merül fel, hogy talán nem kellene mindenkinek automatikusan állami támogatásban részesülnie, felháborodnak.

Ja, én is és velem együtt sokan mások is felháborodásuknak adnak hangot, amikor a “futottak még művészek” közönség előtt az izraeli zászlót használják toalett papír gyanánt, vagy egyenesen arra ürítik végterméküket.

És mindezt a külföldi sajtó úgy hozza, hogy a kultúráért felelős miniszterasszony mindazoktól megvonná az állami támogatást, akik “nem lojálisak” Izraelhez.

Hát, az én olvasatomban a lojalitás és a fenti “művészek” viselkedése között óriási a különbség.

És itt lép a képbe az Izraelben élő – többnyire zsidó származást felmutatni tudó – “hírforrások” népes tábora.

Most nem szólok az u.n. énblogok gazdáiról, hiszen az ő írásaik személyes tapasztalaton alapulnak, melyek semmiképpen nem általános érvényűek. Viszont szólnom kell azokról, akik hivatalosan, idegen hírügynökség alkalmazottjaként “tájékoztatnak” és egyetlen szempontot vesznek figyelembe: mit tudnak eladni, mire találnak vevőt. Sokszor, olvasva az általuk fémjelzett írásokat, a döbbenettől – már elnézést – se nyelni, se köpni nem tudok, pedig utóbbit szívesen cselekedném.

Írásaikból süt az izraeli társadalom problémáival szembeni közömbösség, a nem-azonosulás és mindezt tetézi a témában való járatlanságuk, a zsidó és Izrael történelmének nem ismerete.

Kedves olvasó! Tévedés ne essék, nem sírok. mert vallom, hogy a problémát ott kell megoldani, ahol keletkezett és azoknak, akik benne élnek. Most, hogy e sorokat “papírra vetettem”, még csak dühös sem vagyok. Annál inkább elkeseredett. Elkeseredett azért, mert Izrael állam – természetes módon – kinyújtja kezét minden hazatérni szándékozó zsidó előtt, akiknek egy része a beilleszkedés helyett az ország lejáratását tekinti üdvözítő (kifizetődő) célnak. Ami pedig a külföldi zsidó honlapokat illeti, ezt a hangot tekintik igaznak – mert ez nem borítja fel az évtizedek során beléjük sulykolt, Izrael-képet.

Képek forrása: Google

16/03/2016

Az izraeli “apartheid”

25 jan

Mivel a különböző emberi jogi szervezetek, az arab és többségében az európai politikusok is előszeretettel nevezik Izraelt apartheid államnak – azt állítva, hogy a zsidó többség elkülöníti az ország területén élő kisebbségeket – ideje meghatározni az apartheid fogalmát.

A szó afrikaans eredetű, ami faji alapon történő gazdasági, politikai és kulturális elkülönítést jelent (lásd Dél-Afrikai Köztársaság).

És itt már meg is bukott a titulus, ugyanis Izraelben gyakorlatilag nincs olyan pálya, foglalkozási ág, ahol ne lennének megtalálhatók a kisebbség képviselői, konkrétan az arabok. 

Hogy csak párat említsek: az országban nem megy ritkaság számba az arab bíró, rendőr, orvos, köztisztviselő, kereskedő, parlamenti képviselő, építési vállalkozó, egyetemi tanár…

Dan Shapiró, az USA izraeli nagykövete az elmúlt hetekben tulajdonképpen apartheiddel vádolta Izraelt, amikor azt állította, hogy Júda-Somron (a köztudatban Ciszjordánia v. nyugati part) területén Izrael külön törvényt alkalmaz zsidókra és külön törvényt az arabokra.

Mielőtt számszerű tényekkel bizonyítanám az ellenkezőjét, vissza kell kanyarodni az oslói megállapodás egy fontos részéhez. (Ezt Shapiró vagy nem ismeri, vagy szándékosan fogalmazott tényszerűtlenül.)

Az oszlói egyezmény egyik sarkalatos pontja Júda-Somron területi felosztása “A”, “B”, illetve “C” szektorra.

Az “A” zónában úgy a polgári közigazgatás, mint a biztonsági kérdések egyedül és kizárólag a Palesztin Hatóság jogkörébe tartozik.

A “B” zóna a polgári közigazgatást a Palesztin Hatóság látja el, a biztonságpolitikai kérdések Izrael hatáskörébe tartoznak.

A “C” zóna polgári közigazgatásáért, mint biztonságpolitikájáért Izrael a felelős.

A “C” zónában 150 ezer palesztin és 44 ezer zsidó él. (Júda-Somron arab lakosságának össz-létszáma nagyjából 3 és fél millió.)

Maradva a “C”-vel jelölt zónában, el kell mondani, (mert a külvilág számára ez jelenti a probléma lényegét) hogy törvénytelen építkezés miatt az arabok ellen 12.540 esetben indult vizsgálat és 662 esetben született elmarasztaló ítélet (5.2%). Az elmarasztaló ítéletek alapján lerombolt házak száma 51 (7.7%).

Illegális építkezésért zsidók ellen 5.309 alkalommal kezdeményeztek vizsgálatot és 352 esetben hoztak elmarasztaló határozatot (6.6%) Az ítélet alapján lerombolt lakóépületek száma 127 ( 36.0%).

Ideiglenes épületek esetében ez a szám araboknál 47, zsidóknál 111 volt.

Néhány általános statisztikai adat erejéig visszatérnék az apartheid jelző cáfolására, egyben az izraeli arabok társadalomban betöltött helyére, szerepére.

Az köztudott,hogy a Kneszetben 11 arab képviselő  teljes joggal védheti az arab érdekeket. Ezen túl, bármely Izrael ellenes tevékenységüket maximum a parlament etikai bizottsága kéri számon. Egy arab képviselő ül a szélső-baloldali Merec párt tagjai között.

Az már talán kevésbé, hogy egy 2013-as összesítés szerint az arab lakosság (a teljes népesség 20,5%-a) közül 12% diplomás. Nyolc százalékuknak van  másod és négy százalékuknak harmad diplomája.

A diplomások 22%-a az orvosi karról kerül ki, 42%-uk gyógyszerészi végzettségget szerez és 36%-uk u.n. szociális munkás.

Egyéb fakultásokon alacsonyabb a részvételi arányuk: gazdasági-igazgatási szakon 5, mérnöki karon 6 százalékuk tanul, felsőfokú mezőgazdasági képzésben viszont csak 3 százalék.

Érdekesség, hogy a nők az orvosi karon nem képviseletik magukat, viszont 36%-uk tanári diplomát szerez, 21%-uk társadalom-tudományi szakon végez és 11% körükben a felsőfokú orvosasszisztens képesítéssel rendelkezők aránya.

Mint fentiekből is látszik, az egyenlő jogok érvényesítésének hiányát Izraelen csak némi rosszindulattal lehet számon kérni. Dan Shapiró vádaskodása nem volt sem célszerű, sem időszerű. Ez utóbbi már csak azért sem, mert az izraeli kormány bő egy hónapja szavazott meg az arab fejlesztésekre mintegy 15 milliárd sékelt.

Személyes véleményem, hogy ezt már korábban meg kellett volna tenni, viszont az esélyegyenlőség, az egyenlő jogok jobb érvényesítése mellett a kötelességek számonkérését sem szabadna figyelmen kívül hagyni.

Gondolok itt arra, hogy az arabokban tudatosítani kell, miszerint a zsidók Izraelt végleges hazájuknak tekintik, melynek következménye, hogy egymás mellett kell élnünk.

Arab részről pillanatnyilag ennek ellent mond a palesztin alaptörvény 20. pontja, mely szerint  “az, hogy a zsidóknak történelmi, vagy vallási kapcsolata lenne Palesztinával, semmiféle történelmi tény nem támasztja alá. A zsidóság csak vallásnak tekinthető, egységes népnek azonban nem”.

25/01/2016

Tisa b’Áv, vagyis Áv hó 9.

19 Júl

A zsidóság történetében talán nincs is olyan ünnep, emléknap, mely ne kötődne  valamilyen más eseményhez.

Nincs ez másként az Áv hó 9-ei gyásznappal sem, melyet okkal-joggal nevezhetünk nemzeti gyásznapnak.

Az emlék és egyben böjtnapot megelőzi a “három gyászhét”, mely Támuz hónap 17-tel veszi kezdetét.

  • Ezen a napon töri össze Mózes a kőtáblákat, mivel a nép a bálványimádás bűnébe esett (aranyborjú),
  • Az ostromlott első Szentélyben megszűnt az áldozati bárány felmutatása,
  • Jeremiás könyvében (52,7) olvashatjuk a következőt: “Rést ütöttek a városfalon “, vagyis a pusztulás megkezdődött. – Az első Szentély korában ez Támuz 9-én, a második Szentély idejében Támuz 17-én.
  • Ezen a napon égettette el a Tórát Antiochus szír-görög király, akinek meggyőződése volt, hogy a szellemi életétől megfosztott nép könnyen elnyomható.
  • A második Szentély megszentségtelenítése, bálvány felállítása a Szentélyben is ezen a napon történt.

A három gyászhétnek megvannak a rabbinikus szabályai. Ebben az időszakban nem kezdünk semmi újba (nem  építkezünk, nem vásárolunk új holmit, a férfiak nem borotválkoznak, nem nyírnak hajat, körmöt, (nők esetében is csak az arcon lévő fölsleges szőrszál eltávolítása engedélyezett)  nem tartunk esküvőt és kerüljük a zenés helyeket). Vannak közösségek, ahol ebben a három hétben (Szombat kivételével) csak tejes ételeket fogyasztanak.

A Tisa b’Ávot közvetlenül megelőző héten a fentieket még a kevésbé vallásos közösségek is magukévá teszik.

A böjt bejövetelekor (erev tisa b’Áv) az egyébként gyász esetén szokásosakat követjük: Nem húzunk bőrből készült lábbelit, az ékszereinket is letesszük, minden kozmetikai kelléket mellőzünk… és utcán a jó ismerősök sem köszöntik egymást. A zsinagógában és otthon is  földön ülve mondjuk a zsoltárokat…

Áv hó 9. különleges nap a zsidóság történetében, mert mint az alábbi felsorolásból látható, ehhez a naphoz nem csak a bibliai időkben kötődtek népünket érintő katasztrófák:

  • Ezen a napon vette kezdetét a sivatagi vándorlás (B’midbar, Mózes IV. -14,1)
  • Első Szentély pusztulása (i.e. 586) babilóniai fogság kezdete
  • Második Szentély pusztulása (70-ben) Titusz római császár által
  • 1290-ben ezen a napon utasították ki az összes zsidót Angliából (Edward király)
  • 1492-ben, ezen a napon kezdődött a spanyol zsidók kiűzetése,
  • 1942-ben, Áv hó 9-ének előestélyén a varsói gettó nagyszabású kiürítésére került sor. A gettólakókat Auschwitzba deportálták.

Vallásos zsidó háznál szokás a bejárattal szemben egy nyers faldarabot hagyni, a Szentély pusztulására emlékeztet.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Mint ahogy a körbefutó írás is mutatja, a befejezésre akkor kerül sor, amikor… jibbone hamikdojs ir Cijon tömale…יבונה המקדש עיר ציון תמלא

19/07/2015

Európa zsidók nélkül

5 ápr

Az idősebb korosztály számára valószínű nem ismeretlen Hugo Bettauer neve és így könnyen rájöhettek arra, hogy a címadást a  Nagyváros zsidók nélkül (Die stadt ohne Juden) c. regénye ihlette.

A fiatalabb nemzedék számára álljon itt egy kis ismertetés: 

Bettauer (1872-1925) osztrák író, újságíró korának igen ismert és olvasott szerzője. Könyvei nagy példányszámban jelentek meg, (az említett könyv első kiadása 250 ezer példányban kelt el) két könyvét meg is filmesítették. 1925. március 10-én az ifjú náci Ottó Rothstock fogtechnikus az utcán hat lövést adott le a mellkasára, kórházba szállították, ahol 26-án belehalt sérüléseibe.

x140b1_bettauer OLYMPUS DIGITAL CAMERA

 

A könyvről  nagyon röviden: Bécs kitiltja a zsidókat a városból, melyet a közvélemény hangos éljenzéssel helyesel. Mindaddig, amíg rá nem döbbennek,  hogy a város gazdasági, kulturális élete, de még a turizmus is hanyatlásnak indul.

Bettauer próféciája ijesztő, ha arra gondolunk, hogy Ausztria 30 marhavagont kölcsönzött a környező országoktól…Igaz, hogy a szatírikus regény végkicsengése pozitív, – hiszen a zsidók egy idő után ismét visszatérhetnek az osztrák főváros vérkeringésébe – mégis benne lappang a váteszi előrelátás… a valóságban és valamivel később, 6 millió zsidó nem térhetett vissza…

Hogy miért ez a könyv ihletett írásra és miért pont most? A magyarázat egyszerű. Úgy gondolom, hogy Európa ismét a zsidótlanítás felé halad. Nem, azt egy percig sem gondolom, hogy a Holocaust megismétlődhet (bár számos jel utal arra, hogy igény az lenne rá) – de azt igen, hogy egy zsidó exodus (kivonulás) több, mint lehetséges.

Európa ugyanis semmit nem tanult és mindent elfelejtett. Európában a történelmi idők kezdete óta jelen van az antiszemitizmus, amely végül is a Holocaustban csúcsosodott ki. A második világháború után volt egy történelmi pillanat, amikor azt lehetett hinni, hogy van esély a változásra. Azonban elég hamar kiderült, hogy mindez illúzió.

Ma az antiszemitizmus virulensebb a kontinensen, mint a második világháború óta valaha is volt. Ennek több oka is van. A “klasszikus” antiszemitizmus ( a zsidó tőke világuralma…) a mélyrétegekben mindig is tovább élt, míg mára ismét a felszínre került. Ez elsősorban Közép -és Kelet Európára jellemző. A liberális Nyugat Európában snassz lett a nyílt zsidóellenesség, ezért új stílust választottak. Az új  antiszemitizmus fedőneve, anticionizmus. Jellemzője, hogy  Izrael bírálatának köntösébe bújtatja az antiszemitizmust, miközben gyökerei a klasszikus antiszemitizmusban   találhatóak.

Megbízható felmérés szerint az EU polgárainak egynegyede komolyan hiszi, hogy az izraeliek nap mint nap palesztinokat gyilkolnak.

Például a második világháború és következményeinek feldolgozásában oly példamutatónak tartott Németországban sem olyan egyértelmű a helyzet. Úgy látszik, hogy a pozitív folyamat szinte csak a politikai és kulturális elitre terjed ki, míg a polgárok 50%-ától egyáltalán nem áll távol az antiszemitizmus.

Ezt a folyamatot erősíti a muzulmánok tömeges európai bevándorlása. Az ő zsidógyűlöletük mintegy 1500 éves múltra tekint vissza.

Mohamed hódító hadjárata során felhasználta az Arábiai-félsziget zsdió törzseit, majd amikor már nem volt szüksége rájuk, kiirtotta őket (Khaibar). Ez az esemény a mai napig meghatározza a muzulmánok viszonyát a zsidókhoz.
A szélsőséges nézetek gyors terjedése a muzulmánok körében – amit az utóbbi idők terrorcselekményei is jeleznek – csak nehezíti a helyzetet. Ezzel a helyzettel az ultraliberális, multikulturális Európa egyszerűen nem tud mit kezdeni.

Az írás kezdetén egy klasszikus mű segítségét vettem igénybe. Engedtessék meg, hogy a befejezéshez is egy klasszikust idézzek. 

Leslie Howard “Modern Pimpernel” című filmje befejező szavai – amellyel kora náciainak üzent – a következők: “visszajövünk, mindnyájan visszajövünk”!

Ez a fél mondat az én átírásomban így hangzik: elmegyünk,  mindnyájan elmegyünk!

Ahogy a Széder este befejező szavai szólnak: Jövő évben Jeruzsálemben!!!

 

05/04/2015

%d blogger ezt kedveli: