Mi is a helyzet Szíriában?

A szíriai polgárháború kezdete óta (2011. márc. 15.) sokan és sokszor teszik fel a címadó kérdést Izraelben, tekintettel arra, hogy nem lehet közömbös, ami az északi határaink mentén történik.

Izrael igyekezett, amennyire csak lehetséges, távol tartani magát a szíriai polgárháború mocsarától, ezidáig teljes sikerrel.

Irán fokozódó szerepvállalása Szíriában, azonban némileg átértékelte a helyzetet, miután Izrael nem engedheti meg, hogy Szíriában is egy, a libanonihoz hasonló (Hezbollah) helyzet alakuljon ki.

A szíriai polgárháború kezdetén az Aszaddal szembenálló erők, elsősorban az ISIS gyors térnyerése, arra engedett következtetni, hogy Aszad napjai meg vannak számlálva és Izraelnek egy szélsőséges szunnita erővel kell majd szembenéznie. Ebben az időszakban a szíriai színtér fő játékosai az Aszaddal szembenálló erőkön kívül a több hangszeren játszó Erdogan vezette Törökország, amely egyrészt átengedte területén a Szíriába és Irakba tartó ISIS önkénteseket, másrészt háborút viselt az észak-szíriai kurdok ellen, félve, hogy egyesülnek a törökországi kurdokkal. Erdogan akkor is és ma is hallani sem akar Aszadról.

A másik szereplő Oroszország volt, amely minimális célként meg kívánta tartani a tartuszi haditengerészeti támaszpontot, akár Szíria valamilyen felosztása árán is.

Az Iráni Forradalmi Gárda egységei és az irányítása alatt álló miliciák, így elsősorban a Hezbollah megjelenése a térségben nagyon jól beleillett Irán elképzelésébe, amely a siiták befolyását kivánta kiterjeszteni Szíriára is, miután Irakot gyakorlatilag “legyelte”.

Oroszországnak ez azért felelt meg, mert sokkal előnyösebbnek vélte, ha nem orosz katonák koporsóit kell haza szállítani.

Oroszország ekkor a nemzetközi színtéren padlón volt, tekintettel a nyugati szankciókra, amelyet a kelet-ukrajnai beavatkozás, illetve a Krím megszállása (2014 február vége) eredményezett.

Obama elnök ideológiai hátterű tehetetlensége azonban ismét helyzetbe hozta Putyint, aki tehetséges és tapasztalt államférfi módjára nem is habozott ezt a helyzetet kihasználni. Így mára Szíriában döntő szava van és a Közel-Keleten is többé-kevésbé megkerülhetetlen tényezővé vált.

Ezt ismerte fel az izraeli vezetés és hamarosan munkakapcsolat alakult ki Putyin és Netanjahu között. Ennek egyetlen motiváló tényezője a kölcsönös érdek.

A szíriai polgárháború ideje alatt Netanjahu izraeli miniszterelnök és Putyin, Oroszország elnöke között hét alkalommal jött létre találkozó, melynek fő témája Szíria volt. (2013. május 14., 2015. szeptember 17., 2017. március 9., 2017. augusztus 22., 2018. január 29., 2018. május 9., 2018. július 11.)

Ahogy ez a találkozók dátumának sűrűsödéséből is látszik, a két államférfi szoros munkakapcsolatot épített ki, a nyolcadik – telefonos egyeztetésre – az orosz repülőgép lelövése után (2018. szeptember 18.) került sor.

Israeli prime minister Benjamin Netanyahu meets with Russian president Vladimir Putin in Kremlin, Moscow, Russia. July 11, 2018. Photo by Kobi Gideon 

Mindkét félnek elemi érdeke, hogy ne keveredjen a másikkal fegyveres konfliktusba, ugyanakkor ki-ki a saját prioritásait kívánja érvényre juttatni.

Oroszország meg kívánja tartani protektori státuszát, ugyanakkor Izrael nem engedi az irániak megerősödését Szíriában.

Mindezek érdekében hozták létre a katonai egyeztető bizottságot, amely folyamatosan működik.

Oroszország ugyan nem teljesen jó szívvel szemlélte az irániak elleni támadásokat, de ugyanakkor érdekeit nem sértette, hogy Irán nem erősödik korlátlanul Szíriában.

Ezt a “harmóniát” zavarta meg a legutóbbi incidens, az orosz felderítő gép lelövése.
Az oroszok azzal vádolják Izraelt, hogy olyan helyzetet idézett elő az – állítólagos –  késedelmes értesítéssel, hogy a szíriai légvédelem tévedésből lelőtte az orosz gépet.
Jelenleg az álláspontok sajtóbeli harca folyik.

Anélkül, hogy belemennék a részletek taglalásába, csak egy apró tényre kívánom felhívni a figyelmet. A szíriai légvédelem 40 perccel (!) azután lőtte ki a légvédelmi rakétát, hogy az izraeli gépek a rakétáikat kilőtték a célpontra.

Az elsődleges orosz reagálásból arra lehet következtetni, hogy a vádaskodás egy ilyen helyzetre fiókban őrzött orosz terv végrehajtása, amely úgy tűnik, hogy Oroszország távlati céljait kívánja szolgálni.

Ugyanakkor, amikor Moszkvánban az izraeli katonai küldöttséget korrekt módon fogadták és a tárgyalás is korrekt keretek között zajlott, az orosz, kormányközeli sajtó (Oroszországban szinte csak ilyen van) egyfajta Canossa-járásként állította be az izraeli küldöttség útját és az újságokban antiszemita felhangú cikkek jelentek meg ilyen és ehhez hasonló címekkel: “Ideje lenne rendre tanítani a zsidócskákat”. Ezekből a cikkekből azonban szinte semmi nem került ki a világsajtóba.

Nézzük, mi is lehetett ezzel Putyin szándéka?

Egyrészt befelé, a már erősen agymosott közönségnek meg kellett magyarázni a 15 orosz katona halálát, másrészt lehetőséget nyújtott Putyinnak, kedvenc módszere bevetésére: egyik kezével válságot  generálni, majd a válságkezelés során elérni az általa kitűzött célt.

Azt azonban nem árt figyelmen kívül hagyni, hogy az Izraellel szembeni magatartásban korántsem Izrael a fő célpont. Putyin, Izraelen keresztül kíván kapcsolatot teremteni az USA-val, hogy kitörjön az elszigeteltségből.

Végezetül nézzük az erők jelenlegi állását Szíriában.

Az ország nagy részét Aszad az oroszokkal karöltve ugyan visszafoglalta, de Észak-Nyugaton a Jarbolos régióban lévő Afrin és Kubani közötti kurd területet Törökország harcokban megszállta és nincs is szándékában – legalábbis egyelőre – kivonulni onnan.

Ami érdekes, hogy Szíria és Oroszország is hallgat ebben az ügyben.

Putyin módszerére jellemző, hogy a már 2013-ban beígért  S-300-as légvédelmi egység Szíriának történő leszállítására most találta elérkezettnek az időt.

Ez azonban a jelenlegi helyzetben nem több politikai húzásnál, mert amennyiben a kezelését át kívánja adni a szíriai hadseregnek, az igen hosszú időt vesz igénybe. Már csak azért is, mert a szíriai hadsereg hadfelszerelése –  a légierő egy részének kivételével – még a megboldogult Szovjetunió idejéből származik és a személyzet kiképzése is ezen a színvonalon mozog.

Amennyiben viszont az oroszok tartják meg a kezelés jogát, úgy gyakorlatilag semmi sem változik a látványos lépésen kívül, tekintettel arra, hogy az orosz bázisokat jelenleg is ilyen légvédelmi egységek védik, amelyek soha, semmikor, egyetlen rakétát sem lőttek ki izraeli gépek, vagy rakéták ellen.

02/10/2018

A témához kapcsolódó korábbi írások:

1. https://leharblog.wordpress.com/2012/01/21/elet-v-halal-szir-modra/

2. https://leharblog.wordpress.com/2014/02/16/a-dzsihad-mar-a-spajzban-van/

3. https://leharblog.wordpress.com/2016/03/22/a-valtozo-kozel-kelet/

4. https://leharblog.wordpress.com/category/az-arab-tavasz/ kategória az egész közel-keleti térségben történő eseményekről ad képet

…”és most mi lesz?”

A címadó kérdést tegnap este óta számosan teszik fel nekem, vadabbnál vadabb elképzelések kombinációival.

Ez késztet arra, hogy – ismereteim birtokában – megkíséreljek a felmerült kérdésekre választ adni.

Tegnap este, izraeli idő szerint 21:00 órakor Trump amerikai elnök bejelentette, hogy felmondja az Iránnal 2015-ben kötött atom-egyezményt és visszaállítja a szankciókat.

Ez azt jelenti, hogy első lépésben három hónap múlva (augusztus 6-án) visszaállítják a szankciók egy részét, ami megtiltja az irániaknak dollár, arany és nemesfémek vásárlását. Eladási tilalmat rendel el alapanyagokra, (u.m. alumínium, vas, szén) és az iráni valuta (real) vételére és eladására (ma egy USA dollár=8.000 real és tudni érdemes, hogy az irániak minden pénzükön dollárt vásárolnak és azt külföldre menekítik).

Ezen felül tilalmat foganatosít az iráni államadóssággal kapcsolatos pénzügyi műveletekre.
Hat hónap múlva (november 4-én) további tilalmak lépnek életbe.

Ezek: kereskedelmi tilalom az iráni hajó- és olajiparral, a bankszektorral és az iráni biztosító-társaságokkal.

Ez a döntés régóta a levegőben lógott. Ugyanis Trump elnök egyik legfőbb választási ígérete az általa katasztrofálisnak tartott atom-egyezmény felmondása volt. Ugyanakkor a háttérben élénk diplomáciai tevékenység folyt, ahol mindenki a saját érdekei szerint próbálta Trump elnök döntését a számára legkedvezőbb irányba befolyásolni.

Mint az köztudott, Izrael februárban rátette kezét az iráni atom-archívumra és azonnal másolatot juttatott el az amerikai hírszerzéshez. Így tehát az Izraeli hírszerzési bravúr bejelentésének időzítését nem tekinthetjük véletlennek, mint ahogy azt sem, hogy ennek kapcsán az európai vezetők egymásnak adták a kilincset Washingtonban.

Nézzük a várható lehetőségeket:

Trump elnök környezetéből tudni lehet, hogy az elnök nem zárja ki egy új atom-egyezmény lehetőségét, amennyiben az új egyezmény tartalmazza

• az ellenőrzés szigorítását,  

• az iráni ballisztikus rakétaprogram és Irán külföldi katonai jelenlétének korlátozását.

Erre azonban az irániak – eddigi kijelentéseik szerint – nem hajlandóak és a belső erőviszonyok is ezt látszanak igazolni.

Véleményem szerint Trump elnök stratégiai célja egészen más. A szankciók alkalmazásával az iráni rezsimet szeretné megdönteni.  

Köztudott, hogy Irán gazdasági helyzete katasztrofális. A szankciók Obama rezsim általi eltörlése nem hozta meg a kívánt gazdasági fellendülést, amelynek több oka is van.

Az egyik, hogy a nagy nemzetközi cégek az amerikai álláspont kikristályosodásáig kivártak. Az olajkereskedelemből befolyt ugyan néhány milliárd, melyből azonban az iráni belső viszonyokból eredően semmi sem jutott az utca emberéhez. Ugyanis az Iránba befolyó pénzösszegek felett gyakorlatilag a Forradalmi Gárda gyakorol felügyeletet. Elosztásával ő rendelkezik, és az összeg nagy részét saját céljaira használja fel (lásd jemeni polgárháború, Szíria, Hezbollah). A maradék pénz pedig az elképesztő méretű korrupció következtében, különböző zsebekben tűnik el.

Az Egyesült Királyság, Francia- és Németország vezetői közös nyilatkozatban jelentették be, hogy a maguk részéről továbbra is érvényben lévőnek tekintik az egyezményt. Ezt Irán a maga részéről elfogadná azzal a feltétellel, hogy a nyugati államok kötelezettséget vállalnak az amerikai szankciók gazdasági hatásának kivédésére. Erre azonban kevés az esély, ugyanis az amerikai embargó törvény szerint minden olyan vállalat, vagy bank, amelyik 20 millió dollárnál nagyobb értékű üzletet bonyolít le Iránnal, ki van zárva az amerikai piacról. Nyilvánvaló, hogy az európai vállalatok és bankok nem az iráni piacot fogják választani.

Ez alól kivétel a krónikus energia ínségben szenvedő Kína, amely számára az amerikai piac még nem bír túl nagy jelentőséggel.

Külön kell megemlíteni az ambivalens helyzetben lévő Oroszországot, mely stratégiai és geopolitikai érdekei szerint Irán szövetséges, ugyanakkor az energiapiacon vetélytárs.

Putyin orosz elnök megpróbál egyszerre két lakodalomban táncolni,  és nem is eredménytelenül. Tény, hogy Oroszország ma a Közel-Keleten kikerülhetetlen tényező. Ezt ismerte fel Izrael és az elmúlt években, a közös érdekek mentén stratégiai kapcsolatot épített ki velük.

Ezért is van különös jelentősége Netanjahu izraeli miniszterelnök mostani moszkvai tárgyalásának.

A Győzelem Napja – Moszkva 

Ugyanis egyik félnek sem érdeke, hogy az események ellenőrizhetetlenné váljanak. Netanjahu az utóbbi évek alatt jó személyes kapcsolatot is kiépített Putyinnal. Az elmúlt két évben a jelenlegi a nyolcadik személyes találkozójuk és ezen időszak alatt 12-szer beszéltek telefonon.

Oroszország – szokása szerint –  ugyan egyik fél mellett sem tette le a voksot és nincs is abban a helyzetben, hogy csak úgy utasításokat adjon Iránnak, de az kétségtelen, hogy a nyomásgyakorláshoz megvannak eszközei.

Miután Oroszország úgy Izraellel, mint Iránnal jó kapcsolatokat ápol, kétségtelenül alkalmas a közvetítő szerepére. És meg is fog mindent tenni ezért. Ugyanis nem titok, hogy Oroszország nagy erőfeszítéseket tesz azért, hogy visszatérjen a nemzetközi színtérre mint vezető hatalom, amely képes nemzetközi konfliktusok megoldására.

09/05/2018

 

 

Az irániak már a spájzban vannak…

Az eredeti, filmbeli szöveget kölcsönvéve, akár azt is írhatnám, hogy “az oroszok már a spájzban vannak”…  és ezzel sem szenvedne csorbát a hitelesség. Izrael szempontjából azonban sokkal inkább döntő fontosságú Irán térségbeli szerepvállalása.

Néhány mondat erejéig arról, hogy mi is történt:

Szombaton (10/02/2018) a szíriai Tadmor melletti iráni támaszpontról felszállt egy pilóta nélküli repülőgép, amelyet az izraeliek műholdon keresztül a felszállás pillanatától figyelemmel kísértek. Ezért történhetett, hogy egy perccel az izraeli légtérbe történt belépése után, egy ott várakozó izraeli harci helikopter lelőtte.

A légtér megsértésére válaszként az izraeli légierő nyolc gépe szíriai és iráni katonai célpontokat támadott.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/d/d2/IAF_F-16I_119_Tayeset_119-Bat_28649997154a.jpg

A szíriai hadsereg 25 (egyes források szerint 30)  légvédelmi rakétát lőtt ki, amelyből egy célba talált. Az pilótáknak sikerült izraeli terület fölött katapultálni, de mindketten megsérültek.

A légierő vizsgálata szerint az eset úgy történhetett, hogy a pilóták nem figyeltek fel az elektronikus vészjelző rendszerre és így nem tudták kikerülni a rakétát, ami a többi gépnek sikerült.

Tudni kell, hogy ezek a szíriai rakéták még a jobblétre szenderült Szovjetunió idejéből származnak, viszonylagosan alacsonyabb sebességgel rendelkeznek. Érdemes azt is megjegyezni, hogy az oroszok korszerű S-300 és S-400- as légvédelmi rendszereket telepítettek Szíriába, melyek kizárólagosan az orosz bázisok környékén találhatók és kezelésüket nem adták át a szíriaiaknak.

Az izraeli légierő a támadások során a szíriai hadsereg légvédelmi rendszerének nagy részét, illetve a hírközlési rendszert teljes egészében megsemmisítette. Ennek következtében a szíriai harci gépek nem tudnak a levegőbe emelkedni.

Most pedig vessünk egy pillantást az egésznek a hátterére:

A közel-keleti sakktáblán számos figura mozog, de jelenleg a központi szerepet Oroszország, Irán és természetesen Izrael játssza. A sakktáblán található figurák még: Törökország, az iszlamista milíciák és a kurdok.

Oroszország már a cári idők óta vágyott egy meleg-tengeri hadi kikötőre,  és ez az álma teljesült, amikor Szíriában létrehozhatta a tartuszi haditengerészeti bázist. Obamának sikerült olyan helyzetbe hoznia Putyint, hogy ez –  ügyesen kihasználva a szituációt – döntő befolyásra tehessen szert Szíriában és általában a Közel-Keleten.

Miután az Iszlám Állam (ISIS) és általában az iszlamista milíciák elleni harcban Putyin nem kívánta orosz katonák életét áldozni, eltűrte az irániak és az Irán által irányított Hezbollah térnyerését, akik közül sok százan estek el a harcokban. Irán azonban, stratégiai céljainak megfelelően, döntő befolyást szeretne elérni,  hogy Szíriában is kiterjessze a síita befolyást.

Kézenfekvő a kérdés, hogy ebben a közel-keleti kötéltáncban kinek mi a stratégiai érdeke?

Oroszország maximális célja megtartani a szíriai és általában a közel-keleti befolyást, minimális célja, megtartani a tartuszi haditengerészeti és a latakiai légi bázist.

Törökország a kurdok befolyását kívánja csökkenteni.

Izrael pedig az irániakat kívánja távol tartani a határaitól.

Izrael ennek érdekében igyekszik jó kapcsolatot ápolni Oroszországgal, aminek keretében Putyin és Netanjahu megállapodtak egy állandóan működő katonai bizottság létrehozásáról, az esetleges nem kívánt összeütközések elkerülése érdekében.

Az izraeli katonai parancsnokságot és a Szíriában állomásozó orosz katonai parancsnokságot “forró drót” köti össze.

Összefoglalva kijelenthetjük, hogy ma, papírforma szerint, az oroszok nélkül nem történhet semmi Szíriában. Ez azonban a valóságban némiképp másképp fest. Nyilvánvaló, hogy az irániak ehhez az akcióhoz nem kérték ki az oroszok beleegyezését, ugyanakkor egyeztettek a szíriaiakkal. Az egyeztetés tényét alátámasztja, hogy ezt a régi szíriai légvédelmi rakéta rendszert harckészülstégbe helyezni hosszabb időt igényel, amiből az következik, hogy a szíriaiak már felkészülten várták az izraeli repülőgépeket.

Az is nyilvánvaló, hogy az irániak belátható időn belül újra fognak próbálkozni, a kérdés csak az, hogy ki, mit fog lépni a naponta változó közel-keleti sakktáblán?

13/02/2018

A változó Közel-Kelet

A Közel-Kelet – Új határok a láthatáron (2013!) c. blog-bejegyzésemben még csak lehetőségként foglalkoztam a közel-keleti határok módosulásával, ami mára valósággá válni látszik.

A változások természetesen nem csak határok vonatkozásában realizálódnak, de a teljes körzet politikai arculatában is.

Az átalakulást, mely a téma iránt érdeklődők számára előre látható volt, Putyin szíriai “látogatása” gyorsította fel. Ennek köszönhető a közelmúlt legfontosabb eseménye, az immár öt éve tartó szíriai polgárháború megfékezésére tett tűzszüneti kísérlet, melyet az intenzív és a maga nemében sikeresnek mondható orosz katonai beavatkozás tett lehetővé és amelyhez – más lehetősége nem lévén – az amerikaiak kénytelenek voltak csatlakozni. Az Obama rezsimnek nem volt más választása, mint elfogadni Putyin feltételét, miszerint – legalább is rövid távon – Asszad a helyén marad.

És bár a háttér ismeretében elég nehéz elképzelni, hogy a tűzszünetnek  hosszú távon érvényt tudnak szerezni, a beindult folyamat megállíthatatlan és a változások elkerülhetetlenek.

A helyzetet röviden úgy lehetne megfogalmazni, hogy Putyin jött, látott és – saját érdekei mentén – győzött.

Ezt követően, mindenkinek meglepetést okozva, bejelentette az orosz csapatok Szíriából történő kivonását, ami pár órával a közzététel után meg is kezdődött. A hír hallatán felmerül a kérdés, hogy mennyire játszik ebben szerepet az Ukrajnában ma is folyó háború és annak gazdasági vetülete?

Pár nap elteltével a valóság rácáfolt a híresztelésre, ugyanis Putyin úgy ment, mint aki jön! Repülőgépeinek egy kis részét (egy századot) ugyan kivont a térségből, de nagyobb része nemhogy Szíriában állomásozik, de aktívan részt vesz a harcokban. Talán említeni sem kell, hogy nem az ISIS ellen.

Bár Putyin a külvilág felé azzal indokolta szíriai beavatkozását, hogy az ISIS ellen kíván megsemmisítő erejű támadást intézni, valójában a szír ellenállókat gyengítette és gyengíti Asszad oldalán.

A katonai beavatkozással Putyinnak két dolgot sikerült elérnie: egyrészt, hogy a későbbiekben, bármilyen rendezést is foganatosítanak, Oroszország képes lesz megőrizni Tartusban a haditengerészeti támaszpontját. Másrészt, ismét meghatározó tényezővé vált a közel-keleti térségben és mint világhatalom is megszilárdította pozícióját – mindezt a végig gyengeséget felmutató Obama rezsim számlájára.

Fentieken túl, a háttérben még számos olyan esemény zajlott és zajlik jelenleg is, mely a Közel-Kelet szempontjából nem kevésbé meghatározó jelentőséggel bír.

A térség leggazdagabb szunnita arab állama Szaúd-Arábia, mely megkísérli, hogy a közel-keleti szunnita törekvések élére álljon. Ezen törekvését három súlyos probléma is nehezíti: az első és számára legfontosabb a belső és külső síita nyomás, ugyanis Szaúd-Arábia veszélyeztetve érzi magát az Irán által vezérelt síitáktól. Ez a kibékíthetetlen ellentét nem új keletű, a 7. század óta fennáll és soha nem lanyhult. E mellett a történelmileg nem kevésbé régi perzsa-arab ellentét is jelentős motivációs tényező, valamit az, hogy az Irakkal hosszú, közös határ nagy részét a síiták tartják ellenőrzés alatt.

Ugyanakkor ott van Jemen, ahol Szaúd-Arábia közvetlenül igyekszik megakadályozni, hogy a szintén Irán által támogatott síiták teljes ellenőrzésük alá vonják az államot. Szaúd-Arábia hadserege katonai beavatkozással akadályozta meg a síita hatalomátvételt a szomszédos Bahreinben és vaskézzel torolja az ország keleti részén élő síiták minden államellenes törekvését. (Érdemes megjegyezni, hogy a szaudi olaj nagy része ezen országrészben található.)

Szaúd-Arábia másik belső problémája a királyi ház örökösödési gondjaival hozható összefüggésbe, ugyanis a mai napig a királyok az államalapító Fejszál fiaiból kerültek ki. Ibn Szaúd Fejszálnak 17 feleségtől (ők a “hivatalosan” elismert feleségek) 35 fia született. A jelenlegi király trónra kerülésekor olyan intézkedéseket léptetett életbe, amelyek a saját fiát hozzák pozícióba, aki jelenleg védelmi miniszteri posztot tölt be. Ezt azonban  a számos (öt ezer körüli) unokatestvér – közülük is azok, aki egyáltalán mint a trón várományosa szóba jöhetnek – nem nézik jó szemmel.

A harmadik befolyásoló tényező az olajár, amely120 dollárról mára 30 dollár körüli szintre esett vissza. Ez arra kényszeríti Szaúd-Arábiát, hogy a tartalék pénzhez nyúljon, ami ugyan iszonyú összegnek tűnik (mintegy 700 milliárd dollár), de ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt évben ebből 100 milliárdot felhasználtak – nem tart ki túl sokáig.

Szaúd-Arábia megtehetné, hogy csökkenti olajkitermelését, így növelve az olaj nemzetközi piaci árát, viszont ezzel iráni és amerikai versenytársait hozná helyzetbe, amit mindenáron el akar kerülni.

Bizonyos változások jelei mutatkoznak az utóbbi időben Iránban is. Erre utal, hogy az utolsó választásokon a kevésbé szélsőségesek jutottak parlamenti többséghez. Azt azonban tudni kell, hogy a választásokon való indulás feltétele, hogy a legfőbb vallási vezető, Khameini, erre engedélyt adjon.

Fenti országokon kívül a körzet más államai is drámai változás előtt állnak.

Közülük első helyen kell szót ejteni Egyiptomról és annak iszonyú  gazdasági helyzetéről. A-Sziszi-nek a meteoritikus sebességgel növekvő lakosság élelmiszer ellátását kellene biztosítania, ugyanakkor a Nílus felső folyásán található államok egyre nagyobb vízkivétele tartós szárazsággal fenyegeti Egyiptomot. Ezen kívül nem elhanyagolható problémaként a szélsőséges iszlám okozta fenyegetettségel is meg kell küzdenie.

És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, meg kell említeni Törökországot is. Az ország területi egységét veszélyeztetik az Irakban és Szíriában megerősödött kurdok, akik ellen a török hadsereg – minden erőfeszítése ellenére – eredménytelennek bizonyult. E mellett napi szinten küzdenek a terror cselekményekkel.

Azt hiszem, nincs a világon egyetlen ember sem, aki meg tudná mondani, hogy milyen képet fog mutatni a Közel-Kelet akár csak egy fél év múlva is. Egyetlen dolgot lehet biztosan tudni – olyan már soha nem lesz, mint amilyen volt.

Szíria és Irak minden bizonnyal föderációs állammá válik, ami Szíria esetében azt jelenti, hogy a déli rész marad az alauiták (és pillanatnyilag Asszad) élettere, az északi terület egy nagyobb részén a kurdok rendekednek be és kisebb részén a drúzok, a keleti országrészben pedig a szunniták.

Irak északi részén  a kurdok már eddig is – nem hivatalos – autonómiával  rendelkeztek, a keleti országrész nagyobb részén a síiták és nyugati része – ahol eddig is többnyire szunnita törzsek éltek – továbbra is az övék marad. (Ez utóbbival kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a törzsek közül többen nincsenek egymással jó viszonyban.)

Fentiek ismeretében Európa részéről hiúnak tűnik az az ábránd, hogy amennyiben Szíriában “helyreáll a rend”, a menekültektől sikerül megszabadulniuk. Egyszerűen nincs hova.

22/03/2016