A helyzet változatlan…

Izrael  biztonsági kabinet ülésen arra az álláspontra jutott, hogy korábbi tapasztalatait, illetve korábbi döntéseit is figyelembe véve, nem folytat kormányszintű tárgyalásokat a Palesztin Hatóság és a Hamasz által, a felek aláírásával megpecsételt, egységkormánnyal.

Az indok: a Mahmud Abbasz fémjelezte Palesztin Felszabadítási Szervezet arra a terrorszervezetre (Hamasz) támaszkodik, mely folyamatosan Izrael eltörlésére uszít.

A kabinet döntése értelmében – ahhoz, hogy a tárgyalások megkezdődjenek – a következőket kell a tárgyalópartnernek teljesítenie:

Hamasznak el kell ismernie Izraelt és be kell szüntetnie a terror- cselekményeket.

A Palesztin Hatóság  felelőssége:

        1.  a Hamasz lefegyverzése,

        2.  az elrabolt katonák szervmaradványainak vissza szolgáltatása, valamint a két civil szabadon engedése,

         3.  teljes körű biztonsági ellenőrzés az átkelőknél és csomópontoknál (Gáza területét is beleértve) a csempészés

            megakadályozására,

          4.  a Hamasz infrastruktúrájának folyamatos felszámolása Júda-Somron térségében,

          5.  a Hamasz leválasztása Irántól,

         6.  a tőkeáramlás és a humanitárius szállítmányok Gáza övezetbe juttatása kizárólag a Palesztin Hatóságon keresztül.

Mielőtt részletesebben is kifejteném véleményemet az újra indítandó “béketárgyalás”-sal kapcsolatban, emlékeztetném az olvasót az arab tömbön belüli hirtelen “megbékélés” hátterére.

 A Palesztin Hatóság díjhátraléka -2017. február 14-ei  közlés szerint – (melynek jelentős része a Gáza övezet áramfogyasztásából származik) az izraeli áramszolgáltató felé elérte a 2.2 milliárd sekelt. Ezen összeg kamata 290 millió sekel, melyből Izrael 160 millió sekelt jóváír. Így –  mint azt az áramszolgáltató jelezte, három éves tárgyalás-sorozat lezárásaként  – olyan megállapodás született, hogy az összeg egy része azonnali behajtásra kerül, míg a fennmaradó részre 48 hónapos részletfizetést engedélyeznek.

Nagyjából ezzel a dötéssel egy időben határozott úgy a Palesztin Hatóság, hogy a továbbiakban nem hajlandó a Gáza övezet áramfogyasztását finanszírozni, illetve a többnyire általuk igénybe vett szolgáltatások (elsősorban egészségügyi ellátás) ellentételezését is felfüggeszti.

Ebben a helyzetben került sor a napokban aláírásra is került szerződés értelmében az arab táboron belüli “megbékélésre”, vagyis egységkormány megalakítására.

Megjegyzendő, hogy legutóbb, 2010-ben, hasonló okok – vagyis a Hamasz kassza teljes kiürülése – kapcsán jött létre egységkormány, melyről itt  olvashatunk.

Az elmúlt évek, évtizedek “béketárgyalásai” arról szóltak, hogy az az első lépések feltételéül milyen követeléseket támaszt az arab fél. Ezek az írások a blogom “kategóriák” címszó alatt vissza kereshetőek.

A modern Izrael történetében első esetben tapasztalhatjuk azt, hogy a tárgyalások újra indítását Izrael köti feltételekhez, de mielőtt ezért megköveznénk, nézzünk szét az egységkormány háza táján.

A történések megértéséhez talán érdemes áttekinteni a PFSZ történetét. A Palesztin Felszabadítási szervezet egyiptomi segítséggel alakult, mint a palesztin ellenállási szervezet ernyőszervezete, kairói központtal. Első elnöke Ahmed Sukeiri egyiptomi politikus volt.

A PFSZ-en kívül még számos, nem túl jelentős palesztin szervezet létezett, közülük egy, az Arafat vezett e Fatah. Arafat egy idő után csatlakozott a PFSZ-hez és viszonylag rövid idő alatt sikerült ellenőrzése alá vonni azt. Ennek következtében a PFSZ-nek el kellett hagynia Kairót (a következő állomások: Jordánia, Libanon és Tunézia voltak).

Nagy valószínűség szerint Khaled Mashal, aki 1966-2017 között (lemondásáig) a Hamasz Politikai Szárnyának vezetője volt, ugyan ezt az utat szándékozik járni.

Mert azt egy percig se gondolja senki, hogy a Hamasz feladja vezető pozícióját.  Ahogy a 2006-os választások után is véres erőszakkal ragadta magához Gázában a hatalmat, (azt persze nehéz elhinni, hogy a történésben érintett Fatah vezetők ezt csak úgy elfelejtették) úgy minden esély megvan arra, hogy Mahmud Abbasz helyét szándékozik elfoglalni.  Khaled Mashal szándéka annál is inkább valószínű, mert Abbasz 2006 óta nem írt ki új választásokat, így a mandátuma már rég érvényét veszítette.  Ezzel kapcsolatban a Hamasz vezérkara minden alkalmat (minden közeledést Izrael és a Palesztin Hatóság között) megragad arra, hogy tudatosítsa: Mahmud Abbasz bármit is mond, azt magánemberként mondja és nem a nép nevében.

Izrael érdeklődve, de elég pesszimistán tekint Abbasz novemberre tervezett gázai útja elé, melynek célja a tényleges hatalomátvétel nyélbe ütése, amelyre az aláírt egyezmény értelmében ez év december elsejével kerülne sor.

Visszatérve az izraeli ultimátumra, azt már majdnem biztosra lehet venni, hogy Izraelt, mint zsidó államot a Hamasz nem ismeri el, de – minden, a külvilágnak szóló tájékoztatással ellentétben – a PFSZ alapító leveléből sem törölték ezt a passzust. Mahmud Abbasznak pedig – éppen  ingatag helyzete miatt – nincs ereje, hogy az ultimátum többi pontját megfelelően kezelni tudja.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy az egységkormány Egyiptom bábáskodásával született, de az sem elhanyagolható, hogy ezzel mi lehet a felek célja.

Nyilvánvaló, hogy Mahmud Abbasz legitimitásának megerősödését reméli, mint ahogy az is, hogy a Hamasz a kasszát akarja feltölteni.

Egyiptom érdeke pedig azt remélheti, hogy ezzel megszakíthatja a kapcsolatot a Hamasz és a Szináj félszigeti  terror-szervezetek között.

A legutóbbi arab-arab egymásra borulásnak háború lett a vége…

A kérdések kérdése jelen pillanatban az, hogy Trump elnök, elődje útján járva,  tárgyalóasztalhoz kényszeríti-e Izraelt az illegitim “békepartnerrel”, vagy átlát a szitán és tudomásul veszi, hogy az egységkormány addig él, amíg a Palesztin Hatóság kifizeti Gáza tartozását és némiképp feltölti  kasszájukat.

Akár így, akár úgy, a Gázából indított rakéták Izraelt veszik célba.

19/10/2017

Béketárgyalások most?

Nem kell ahhoz oknyomozó újságírónak, de még csak Közel-Kelet elemzőnek sem lenni, csak egyszerűen értő olvasónak, hogy világosan lássék, miszerint egyes európai országok vezetői csakúgy, mint az éppen soros amerikai elnök – mindenképpen részt kérnének a közel-keleti térség, nevezetesen az izraeli-”palesztin”* konfliktus megoldásából…

/*Visszatekintve a történelemben azt látjuk, hogy a ‘70-es évek elejétől magukat palesztinnak nevező, gyakorlatilag a volt Palesztina területéről származó arabok (és később, Arafat által Tuniszból  magával hozott  vezető réteg, akik az itteni vezetők kárára kaptak koncot) egyetlen háborút sem vívtak Izrael ellen egyedül. Azok minden esetben külső támogatással valósultak meg úgy, hogy a palesztinai arabok végezték el a piszkos munkát. Nevezetesen az útszéli terror-támadásokat, a közönséges gyilkosságokat./

Elemezve a létrejött béketárgyalás kezdeményeket azt látjuk, hogy ezek egyetlen kormánynak (megjegyzem, hogy a modern Izrael állam történetében a baloldali pártok többször álltak a kormányrúdnál, mint a jobb ill. jobbközép kormánykoalíciók) sem sikerült.

Az oszlói béke-egyezmény kiválóságához is csak Simon Peresz, volt államelnök ragaszkodott utolsó  lehelletéig, de ez érthető, annak kapcsán részesült a megosztott Nobel Békjedíjban (Rabin és Arafat társaságában).
Nem sikerült az arabokkal egyezségre jutnia sem Ehud Baraknak, sem Ehud Olmertnek és hamvába hullt a “területet békéért” baloldali kezdeményezés is.

A Netanjahu vezette Likud tömb is csak a 2010-ben félbeszakadt tárgyalások után jutott arra az elhatározásra, hogy Izraelnek számos megoldásra váró társadalmi problémája előbbre való, mint hogy fölöslegesen fecséreljen időt a semmiért.

Tökéletesen igaza volt és van abban, hogy a tárgyalásokra készen állunk, de a labda az arab térfélen pattog.

Az eddigi béketárgyalásokból kiemelést érdemel az Ehud Olmert vezette Kadima párt arabok felé tett nagylelkű ajánlata, miszerint Izrael visszahúzódik az u.n. ‘67-es határok mögé (ami alapvetően a ‘48-as tűzszüneti vonalat jelenti) és Jeruzsálem keleti felét felajánlja a megalakuló palesztin állam fővárosának, ezen felül pedig 3% területcserét kínál fel a békéért.

(Téves állítás, mondhatni csúsztatás úgy fogalmazni, hogy “vissza adja” az araboknak. Ugyanis Jeruzsálemet a hatnapos háború során Izrael  jordán megszállás alól szabadította fel. Aki Jeruzsálemet az arabok ill. a “palesztinok”  jogos tulajdonának tekinti, az nincs tisztában Izrael történelmével.)

Annak, hogy felelevenítem ezeket a történéseket több oka is van. Egyik, hogy az utóbbi időben  ismételten egyre többször hallható, hogy Erdoán szemet vetett Jeruzsálemre, a régi megszállás (Ottomán birodalom) jogán, részben pedig azért, mert – bár kétségtelen, hogy más, finomabb módszerekkel élve, mint elődje de – Trump elnök is elkötelezte magát a béketeremtés oltárán. Bár úgy tűnhet, hogy a témától idegen, de Izrael szempontjából nem hagyható figyelmen kívül az ISIS szíriai térvesztése és ezzel együtt az iráni rezsim által támogatott Hezbollah térnyerése sem, ami egy esetleg újra induló béke-kezdeményezés során magas lóra ültetheti a tárgyalópartnert.

https://leharpress.blogspot.co.il/2017/08/sohivatal-ensz-fedonev-alatt.html

Itt kell megemlíteni, hogy azon európai országok – de nem csak – vezetői, ahol az őslakosság tűrőképességét elérte az  u.n. migráns áradat, ahelyett, hogy tudomásul vennék a tényt, miszerint vallásháborúval állnak szemben, a dolgot a könnyebb végén fogják meg és a problémát leegyszerűsítik az izraeli-”palesztin” viszályra. Mely – szerintük – ha megoldódik, a migráns áradat is megszűnik. Ezen téveszméjüket azzal tetézik, hogy Izraelt okolják a saját bajaiékért és képtelenek szembenézni a saját, elhibázott integrációs politikájukkal.

Ezzel el is érkeztem mondandóm lényegi részéhez, ami tulajdonképpen – a mai állás szerint – pár mondatban összefoglalható.

Trump elnök Jason Greenblatt vezetésével békeköveteket küld a térségbe, akiknek feladata a két fél elképzeléseinek közelítése lenne.

Izrael a tárgyalások elé egyetlen feltételt szabott, nevezetesen, hogy a palesztin fél ismerje el Izrael létezéshez való jogát…

Ezzel szemben Mahmud Abbasz (mozgalmi nevén Abu Mázen) – bár azt bizonygatja, hogy minden előzetes feltétel nélkül kész tárgyalóasztalhoz ülni, de… De Jeruzsálem keleti fele a palesztin főváros kell legyen és Izraelnek vissza kell vonulnia a ‘48-as tűzszüneti vonalak mögé, illetve az örök téma, a “telep-építések” azonnali befagyasztása…

Legfrissebb értesülések szerint Mahmud Abbasz  Greenblatt leváltását követeli az Egyesült Államoktól, mondván,  hogy nem objektív. Ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy nem az ő szájuk íze szerint fogalmaz.

A kérdés adott:  Mivel sokadszorra jutottunk el a tárgyalások nyitó aktusához,  van-e remény azok felélesztésére? További kérdés, hogy az Egyesült Államoknak sikerül-e meggyőznie a “palesztin” tárgyalófelet arról, hogy elsősorban gazdasági rendet, stabilitást kell teremteni az arab szektorban, majd utána következhet a politikai…Továbbá kérdéses, hogy a tárgyalásokat képesek-e olyan mederben tartani, hogy egy esetleges nyugalmi időszak ne hónapokra, de ne is évekre szóljon. Mindezt úgy, hogy egyik fél se érezze a külső nyomást, a kierőszakolt, rákényszerített békét.

Mindezeken túl a legfőbb kérdés mégis csak az, hogy komoly békepartnernek tekinthető-e Abbasz akkor, amikor többszörös amerikai nyomásra sem hajlandó leállítani a terroristák és családtagjaik támogatását, melyet azzal magyaráz, hogy azok nem is terroristák, hanem a megszállás áldozatai…

14/08/2017

 

Trump a Közel-Keleten

A cím nem tévedés. Az újonnan megválasztott amerikai elnök első külföldi útjának összegzésekor nem szorítkozhatunk kizárólag az Izraelben tett látogatására.

Útja első részéről mindenképpen elmondható, hogy történelmi jelentőséggel bír. Ez több okból is igaz.

Igaz azért, mert az Államok elnökeinek sorában ő az első, aki aki fordított a “szokásjogon”. Elődei a választási időszakot használták izraeli látogatásra, majd, miután – ígéreteik hatására – választást nyertek, elnökként első útjuk az “olajkúthoz” vezetett.

Igaz azért is, mert első útján – szöges ellentétben Obamával – ötven szunnita arab ország meghatározó politikai személyiségét a terror elleni harcra hívta szövetségbe. Azzal, hogy az ISIS-t, az al-Kaidát, a Hezbollát és a Hamaszt terrorszervezetnek minősítette és leszögezte, hogy a terrort minden eszközzel ki kell irtani a bolygónkról, tulajdonképpen nagyon kemény üzenetet fogalmazott meg Irán felé.

Trump elnök Izraelbe érkezését komoly találgatások előzték meg. Mivel előzetesen tudni lehetett, hogy az ő célkitűzései között is előkelő helyen szerepel az izraeli-palesztin konfliktus rendezése, a többség tartott attól, hogy ismételten szankciók tömegét önti a nyakunkba, hogy egyoldalú megközelítéssel, kizárólag Izraelt, annak “telepes-politikáját” nevezi meg a béke akadályának és kategorikusan állást foglal a kétállami megoldást illetően.

Egy kisebb csoport úgy vélte, hogy Trump jön-lát és “győztünk”. Egy még ennél is kisebb csoport, a “fanyalgók” tábora pedig kizárólag az USA elnökének külső megjelenésével volt elfoglalva.

A józan többség, amelyik a pillanatnyi történéseken és pártoktól, politikai hovatartozástól függetlenül szemlélte az eseményeket, valamint odafigyelt az amerikai delegáció előzetesen elejtett szavaira, az tudta, – mert mondták is – hogy ez a látogatás tájékozódó jellegű, vagyis helyszíni terepszemle. Így a várva várt bejelentés elmaradása – az USA nagykövetségének Jeruzsálembe történő áttelepítése és ezzel Jeruzsálem, mint Izrael fővárosa hivatalos megerősítése (elfogadása 1995-ben megtörtént) – nem okozott túlzott csalódást.
Világosan tudomásunkra hozták, hogy erről döntés csak az elnöki körút végén, az Államokba történt visszatérés után születik.

Trump elnök izraeli látogatásába minden belefért, ami 28 órába egyáltalán beleférhet és ezt összegezve megállapítható, hogy a hangulat kifejezetten felszabadult volt.

A különböző helyszíneken elmondott beszédei egyértelműen azt sugallták, – és ennek záró beszédében maga is hangot adott – hogy ő személy szerint is és az Egyesült Államok mindig is Izrael és a zsidó nép barátja, szövetségese volt és marad a jövőben is. Hozzátette, hogy Amerika mindig is a helyén volt ebben a kérdésben, az Obama adminisztráció siklott mellékvágányra.

Az Izrael Múzeumban elmondott beszéd eddig nem tapasztalt melegsége, “cionista” hangvétele is ezt igazolta.

Közel-keleti látogatása során az amerikai elnök alig fogalmazott meg konkrétumot, amit viszont igen, annak súlya van. 

Ezek közül az egyik – a már fentebb említett – összefogás a terrorizmus ellen, a másik, mely lényegében ehhez kapcsolódik, a Palesztin Hatóság elnökével, Abu Mázennel Betlehemben folytatott megbeszélés során elhangzott figyelmeztetése, mely szerint “a béke nem vethet gyökeret ott, ahol a terrort támogatják”.

Mint üzletember, a szaúdi tanácskozás során egy közel 500 milliárd dolláros fegyvereladási szerződést kötött, mely egyrészt jó az amerikai gazdaságnak, másrészt – mivel nagy mennyiségű és a legmodernebb eszközökről van szó – alapvetően megváltoztatja a Közel-Kelet stratégiai arculatát Izrael kárára.

Mivel a széles közvélemény a négyszemközti tárgyalásokon elhangzottakról közvetlenül nem értesül, így azt majd a történések tükrében lehet visszakövetkeztetni.

24/05/2017

  

Újraírni a történelmet…

Mielőtt mondandóm lényegi részére rátérnék,  tisztázni kell az összefüggést Palesztina, mint földrajzi egység és a magukat ma “palesztinnak” vallók között.

Az összefüggés nem több, mint hogy Palesztina a nevét a filiszteusokról kapta és a ma “palesztinjai” a földrajzi egységről nevezték el magukat. Ugyanakkor tény, hogy sem kulturális, sem nyelvi, vallási, sem vérségi kapcsolatuk nincs a filiszteusokkal.

Történelmi tény, hogy Palesztina 1516-tól az Oszmán Birodalom része, majd az I. világháború és 1947 között angol gyarmat. Ebből egyenesen következik, hogy a terület soha nem volt “ősi palesztin föld”.

Az itt élő arabok még Izrael állam megalakulásakor sem nevezték magukat “palesztin népnek”. Ahogy az államalapítás előtt a zsidók is palesztinai zsidók, a keresztények pedig palesztinai keresztények voltak, úgy az itt élő arabok palesztinai arabok. A “palesztin nép” fogalmát  a ‘70-es években Arafat honosította meg – és ezzel kezdetét vette a történelem hamisítás, melyet napjainkra csúcsra járattak.

 

Saib Erekat a “béketárgyalások”-on  résztvevő palesztin küldöttség vezetője nemrégiben Münchenben kijelentette Cipi Livni (az izraeli küldöttség vezetője) előtt, hogy ő és családja a kánaáni őslakók leszármazottja és  már 3000 évvel az előtt Jerikóban éltek , hogy a zsidók odaérkeztek volna Jehoshua Ben Nun vezetésével.

Az évek óta tartó “palesztin” agymosás eredménye, hogy vannak, akik nem csak kánaáni ősökkel rendelkeznek, de egyenesen a filiszteusoktól (tengeri nép, amley az i.e. 12. században érkezett a területre, valószínűleg az Égei tenger felől) származtatják magukat.

Azt állítják, hogy már sok ezer évvel a zsidók ide érkezése előtt itt éltek, tehát a zsidók a hódítók és ők az őslakosok. Így válnak a kánaáni őslakosok arabokká, Jézus palesztinná, aki az iszlámot terjesztette és nem a kereszténységet. És különben is, Jézus eredetileg nem is zsidó, hanem muzulmán volt.

 

Azoknak, akik mindezt elhiszik – és nincsenek kevesen – csak ajánlani lehet az internetet, ahol számos olyan írás olvasható, melyben a “palesztinok”, illetve izraeli arabok családjainak történetét ismerhetjük meg és amelyekből egyértelműen kitűnik, hogy gyökereik egészen máshol vannak. Nem egy esetben családnevük is származási helyükre utal.

Kfar Kaszem lakója az az asszony, aki az egyik izraeli kereskedelmi televízió “mesterszakács” vetélkedőjén vett részt, ahol a “koshari” nevű,  rizsből és lencséből készült fogást, mint hagyományos egyiptomi ételt mutatta be és elmondta, hogy családja Egyiptomból, El-Fayoumból származik. Az asszony családneve, Fayoumi.

Ha a szükség, vagy az érdek úgy kívánja, még a Hamasz belügyminisztere is kiadja családja származási helyét. Fathi Hammad 2012-ben Gázából a következő szavakkal fordult Egyiptomhoz. “Amikor segítségért fordulunk hozzátok, hogy folytathassuk a dzsihádot,  (szent háború) akkor a testvéreinkhez fordulunk, hiszen minden palesztin, akár Gázából, akár bárhonnan Palesztina területéről bizonyítani tudja, hogy arab gyökerekkel rendelkezik. Jött akár  Szaudi Arábiából, akár Jemenből… Mi vérrokonok vagyunk. Az én családom egyik fele egyiptomi és itt Gázában több, mint harminc család viseli az Al-Maszri (egyiptomi) nevet. A palesztinok egyik fele Egyiptomból, másik fele Szaudiából érkezett… Mi egyiptomiak vagyunk, mi arabok vagyunk, mi muzulmánok vagyunk.”

 

Nemrég jelent meg héber nyelven Benedict Anderson “Kitalált népek” c. könyve, amelyhez az előszót egy izraeli keresztény arab, Azmi Bishara írta. Bisharáról érdemes tudni, hogy a BALAD nevű arab nacionalista párt alapítója, volt kneszet képviselő, akivel szemben a második libanoni háború idején a Hezbollah számára történt kémkedés gyanúja merült fel. Jobbnak látta elhagyni az országot és jelenleg Katarban él.

Az általa leírtak figyelmet érdemelnek: “A modern arab nacionalizmus, ugyan úgy, mint más népi nacionalizmus, a 19. században alakult ki. Az arabok azonban úgy érzik, hogy ez levon az értékükből és ezért az arabul beszélő népek történelmét, arab nacionalista történelemmé változtatják, amely az iszlám keletkezése előtti időktől napjainkig tart. A palesztin nacionalista mozgalom, hogy versenyre keljen a cionizmussal, a palesztin népet a kánaániaktól származtatja, akik már a zsidó törzsek előtt itt éltek.”

 

Nem tudom, hogy mielőtt Bishara ezt az előszót megírta, ismerte-e Anthony D. Smith (1939-) brit szociológus munkásságát, akinek szakterülete a nacionalizmus, de ő a nemzeti önazonosság építésének kétféle módját említi. Az egyik, amikor ez a történelmi események és a kultúrtörténet felhasználásával történik, a másik – amikor ezek nem állnak rendelkezésre – a tények kitalálásával.

Hasonlóan fogalmaz Yitzhak Reiter professzor (1952-) politológus, az jeruzsálemi Héber Egyetem tanára, az ashkeloni egyetem Politikatudományi Tanszékének vezetője a “Jeruzsálemtől Mekkába és vissza” c. könyv szerzője is.  Szerinte a történelem időnként pontatlan, szélsőséges esetekben pedig kitaláció.

És még egy példa: Jeruzsálem Óvárosában lévő mughrabi negyed, amely arra utal, hogy lakói a maghreb országaiból érkeztek (Mellesleg legtöbbjük nem közvetlenül az anyaországból érkezett, hanem Mekkából hazatérőben ragadt itt, ahol munkát találtak. Az itt élő zsidók őrként alkalmazták őket.

 

A görcsös igyekezet,  amivel a “palesztin nép”  szinte kényszeresen bizonyítani kívánja, hogy Palesztina ősi palesztin föld, mára már az oktatásba is beszivárgott és a legfogékonyabb korosztály között szedi áldozatát és generációkon át a gyűlölet gerjesztője. A Palesztin Hatóság területén használatos, második osztályos tankönyvből a kisiskolások azt tanulják, hogy  “az arab kánaániak voltak az elsők, akik Palesztina területén éltek” – mindenki más megszálló. A tanárok számára kiadott kézikönyv az óra célját a következőkben határozza meg: “Cél, hogy a tanulók összekapcsolják Palesztinát az itt élt kánaániakkal”. A Hetedik osztályos tankönyv szerint: “A palesztin kánaániak találták fel az abc-t”…

Hogy mi a célja a történelem megmásításának, érthető! Nem érthető viszont a felvevő közeg, mely világviszonylatban elég széles skálán mozog. Bár… belegondolva mégis érteni vélem.

2014. május 19.

 

 

Teljes gázzal a zsákutcába

Az izraeli-palesztin “béketárgyalások” 2010-ben úgy szakadtak meg, hogy jószerével el sem kezdődtek. A témában eddig írt bejegyzéseim itt olvashatóak. Az állóvízbe tavaly nyáron lépett be ismét az Egyesült Államok és John Kerry külügyminiszter személyében egy kitartó, az ellentétek feloldásán fáradozó összekötő. A jelzett időpont óta tizenegy alkalommal tett hosszabb-rövidebb látogatást a térségben, ahonnan – a szembenálló felek képviselőivel folytatott tanácskozást követően –  távozásakor rendszerint előrelépésről, a “békeegyezmény” rövid időn belüli aláírásáról tájékoztatta a hírközlő szerveket. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a végső megállapodás megkötésére kezdetben kilenc hónapot irányzott elő, amelyet később az  u.n. keretszerződés aláírásának határidejére módosított.

Engedtessék meg nekem néhány gondolat a felújított tárgyalások közvetlen előzményeiről: Izraeli részről az az álláspont alakult ki, hogy bármikor, bárhol hajlandóak vagyunk a tárgyalás folytatására, előzetes követelések nélkül. Még attól az apróságtól is eltekintünk, hogy bár Mahmud Abbasz tizedik éve áll a Palesztin Hatóság élén, mégis illegitim (mandátuma már kétszer is lejárt és új választásokat nem írt ki) tárgyalópartner.

Mindezek ellenére, csak hogy a tárgyalások meginduljanak, Izrael hajlandó volt engedni annak a palesztin kövtelésnek, hogy a tárgyalási időszak alatt 104, gyilkosságért elítélt személyt szabadon enged, négy lépcsőben. (Ebből eddig hármat teljesített!)

Áttérve a jelenlegi helyzetre elmondható, hogy az izraeli-palesztin tárgyalások gőzerővel haladnak előre – a zsákutca felé!

Pillanatnyilag az a helyzet, hogy Izrael és a palesztinok egyetlen dologban értenek egyet. Abban, hogy egyikük sem érti, honnan Kerry optimizmusa az egyezmény közeli aláírását illetően.  Kerry hurráoptimizmusával szemben ugyanis ott áll a nem túl biztató valóság, ugyanis az elmúlt két hónapban a palesztin álláspont finoman szólva is szélsőségessé vált.

Ez ügyben a csúcsot Mahmud Abbasz  január 11-én Ramallah-ban tartott, a köztudatba a  “tagadás szónoklata” elnevezéssel bekerült beszéde jelentette.

Ebben egyértelműen leszögezte, hogy a palesztinok soha nem ismerik el Izarelt, mint a zsidó nép államát, nem lesz semmiféle egyezmény, ha az összes palesztin menekült nem térhet vissza és nem lesz egyezmény Kelet-Jeruzsálem, mint palesztin főváros nélkül.

(Itt feltétlenül meg kell jegyezni, hogy Abbasz tiszta “zsidómentes” palesztin államot kíván létrehozni, de amikor erre Izrael azt a választ adja, hogy: Jó, akkor terület és lakosság cserével rendezzük a kérdést, a válasza nemleges. Ide kívánkozik még, hogy a sokat vitatott ‘67-es határokon belüli Izrael területén egy és negyedmillió arab él, akik nem szándékoznak palesztin fennhatóság alá tartozni.)

Abbasz még egy kérdésben bekeményített és ez a Jordán völgy státusza. Szerinte a Jordán völgye a leendő palesztin állam elidegeníthetetlen része és szó sem lehet az amerikaiak javaslatáról, hogy adják bérbe  Izraelnek.

A résztvevők nagy tetszéssel fogadták Mamud Abbasz Kerry tervével kapcsolatos bejelentését: “Azt mondják, hogy az amerikaiak nyomást fognak gyakorolni rám és én megadom magam. Akár sarokba is szoríthatnak, de  majd meglátjuk, ki adja meg magát az amerikaiaknak. Azt mondják, hogy nem lesz egyezmény, ha nem ismerjük el Izraelt, mint zsidó államot. Hát én egyértelműen kijelentem, hogy nem ismerjük el Izraelt zsidó államként.”

Nem sokkal a beszéd után Abbasz Párizsba utazott az Arab Liga külügyminisztereinek találkozójára, amin John Kerry is részt vett. Célja, hogy a  külügyminisztereket rávegye az amerikai béketerv támogatására. Mielőtt azonban Kerry előterjeszthette volna kérelmét, Abbasz már “megdolgozta” a résztvevőket és nemhogy nem kérte az amerikai terv támogatását, de világossá tette, hogy a palesztinok teljes egészében elvetik azt, mivel izraeli tervet látnak benne, amit Kerry csak magáévá tett.

Mivel Kerry biztosra ment, igencsak meglepődött a hideg fogadtatáson és szembesülnie kellett azzal, hogy az Arab Liga külügyminiszterei egységesek Izrael zsidó államként való elutasításában. A palesztin külügyminiszter Riad el-Malahi, aki szintén részt vett a megbeszéléseken, megerősítette, hogy a tervnek Kerry által beterjesztett változatát nem fogadják el és ezen kívül is még nagyon sok változtatást tartanak szükségesnek.

A résztvevők kinyilvánították negatív véleményüket a kerettervvel és a tárgyalások további menetével kapcsolatban is.  Egyértelművé tették, hogy a palesztin álláspontot támogatják, azt  hogy az egyezmény aláírása után nem maradhatnak izraeli erők a palesztin állam területén (Jordán völgy) és a palesztin főváros Kelet-Jeruzsálem kell, hogy legyen.

Végül is Kerrynek meglepetéssel kellett tapasztalnia, hogy az arab külügyminiszterek sem akarnak egyezményt.

Amikor a tárgyalások újraindításának feltételeként gyilkosok szabadon engedését követelték, a palesztinok vállalták, hogy ezért cserébe nem fordulnak nemzetközi szervezetekhez saját legitimitásuk elősegítése és Izrael delegitimálása céljából. Ezzel szemben Abbasz egyenes utasítására elkezdődtek az ez irányú előkészítő munkák.

Palesztin források szerint Abbaszt és a PFSZ felső vezetését nagyon zavarja, hogy esetleg majd úgy kerülnek a töténelemkönyvekbe, mint akik Netanjahuval, Liebermannal kötöttek békét. Politikailag kényelmesebbnek éreznének egy baloldali kormányt, többek közöt azért is, mert úgy gondolják, hogy több engedmént remélhetnének. (Megjegyzem, hogy a palesztin vezetés nem tekinthető baloldalinak. Egyáltalán, a palesztin társadalomra nem érvényesek az európai politikai kategóriák, miután berendezkedésük alapvetően feudális.)

Aggodalmaikat  az amerikaiakkal is közölték, akik azt a választ adták, hogy nincs értelme arra  várniuk, “ki hal meg előbb”, mert Netanjahu feltehetőleg még évekig miniszterelnök lesz.

Ide kívánkozik az a megjegyzés, hogy ha a palesztinok egy pillanatig is komolyan gondolták volna az Izraellel kötendő megállapodást, akkor már az Olmert nevével fémjelzett kormánnyal szerződést kötöttek volna, ugyanis tőle – nagy valószínűséggel – a jelenlegi követeléseiket maradék nélkül megkapták volna. Legalábbis erre utalnak jelenlegi, kormányellenes megnyilatkozásai.

Izrael szempontjából fontos kérdés az Izrael ellenes palesztin uszítás. Ez már az iskolákban kezdődik, ahol  a hivatalos tankönyvekben Izrael, mint nem létező állam szerepel, a zsidókat csak,  mint  “a majmok és disznók népe”  emlegetik.

A közelmúltban Ramallahban  tartott gyűlést a PFSZ,  ahol Abbasz és a vezetés sok tagja is jelen volt a közönség soraiban. A szónok, Mahmud el-Habas a szent helyek tulajdonának minisztere a következőket mondta:  “Felhívjuk a Szíriába érkező harcosok figyelmét, hogy a dzsihád nem a damaszkuszi el-Jarmuk palesztin menekülttábor ellen van. Az igazi cél világos és egyértelmű – Jeruzsálem! Aki a fiatalokat meghalni küldi Szíriába, jó ha tudja, hogy Jeruzsálem vár! Minden erőfeszítést egész Palesztina felszabadítására kell fordítani!”

az elképzelt palesztin állam – de hol van Izrael?

 

Fentieket óriási tetszésnyilvánítással fogadta a közönség. El-Habasnak egyébként  nem ez az első ilyen beszéde. Néhány hónappal ezelőtt szintén Mahmud Abbasz jelenlétében kijelentette, hogy a béketárgyalásoknak a palesztin érdekeket kell szolgálnia. Úgy kell tenni a zsidókkal, mint Mohamed próféta, aki tíz évre szóló fegyverszünetet kötött, amit két év után megszegett, a zsidó törzseket megtizedelte és elfoglalta Mekkát.

 

2014. január 28.

Képek forrása: Google

 

Mohamedtől Arafatig… az izraeli-palesztin “béketárgyalások” margójára

A Bali szigetén 2002. október 12-én történt hármas robbantásos merénylet – melynek során 202 személy vesztette életét és 300 volt a sérültek száma – (jelzem, hogy küzöttük egyetlen zsidó sem volt)  egyik elkövetője, Amorzi Nurhasym,  miután a bíróság halálra ítélte, az utolsó szó jogán a következőket mondta:

“Khaybar Khaybar ya yahud, Jaish Muhammad sa yahud!” Vagyis: “Zsidók, emlékezzetek Khaybarra! Mohamed hadserege visszatér és megsemmisít benneteket!”

A mondás eredete Mohamed idejére vezethető vissza, amikor is a Mekka és Mekka körül élő törzsek körében terjesztette az iszlám vallást. Próféciáinak több törzs is ellenállt, köztük a Quraish törzs is, mely az összes közül a legnagyobbnak és legerősebbnek mondhatta magát és nem utolsó sorban Mohamed maga is ebből a törzsből származott. [Azoknak a törzseknek, amelyek Itrib (ma Medina) város körül élő zsidó törzsekkel kereskedelmi kapcsolatban álltak és részben átvették szokásaikat, az egyistenhit nem volt idegen, így Mohamed tanai többségüknél értő fülekre találtak, így velük megnemtámadási szerződést kötött.]

A zsidó törzseket (Kainuka, Alfation, Nacsir) megtámadta és minden vagyonukat elvéve, a területről elűzte. A Karayta törzset körülzárta, akik végül is szabad elvonulást kértek, amit Mohamed megtagadott, ugyanakkor döntőbírónak kinevezett egy harcokban edzett arab törzsfőt, aki úgy döntött, hogy a férfiakat meg kell ölni, a nőket és gyerekeket pedig el kell adni rabszolgának. A döntés utáni napon Medina piacán hétszász zsidó férfi fejét vágták le és testüket egy előre megásott árokba dobták.

E módszert a muzulmán önkényurak példa értékűnek tekintették és éltek is vele a történelem folyamán, egészen az utóbbi időkig.

Mohamed tisztában volt a Quraish törzs erejével és azt is felmérte, hogy egy esetleges harcban vesztésre áll, így tárgyalásokba bocsátkozott, melynek során számos – köztük vallási – engedményeket tett, majd megnemtámadási szerződést kötött velük A szerződés a városról, Hudaybiyyah-ról kapta nevét és így vonult  be a történelembe. (Megjegyzendő, hogy két évvel a szerződéskötés után, nagy hadsereg élén elfoglalta Mekkát.)

Mit kapott ezért cserébe? Rengeteget!

Először is fegyverszünetet, ami elegendő időt biztosított számára az erőgyűjtéshez, valamint szabad kezet a maradék zsidó törzsek elűzésére.

Így az Arab félszige legnagyobb zsidó közössége – a Kaybari – sem menekülhetett. Igaz,  hogy előzőleg velük is fegyverszünetet kötött, de a Hudaybiyyah-i szerződéssel a háta mögött felmentve érezte magát. Katonái a földjeiken dolgozó, fegyvertelen zsidókra támadtak. A földek nagy részét felégették, majd körülzárták a zsidó közösséget, akik alig egy hónap után megadták magukat. A többséget elűzték, néhányuknak viszont megendedték, hogy a maradék földet megműveljék, a terményt betakarítsák. Mindezt azzal a feltétellel, hogy lemondanak a föld tulajdonjogáról. (A Khaybar-i megadási feltételek is bekerültek az iszlám jogba. Így jött létre a “dzsimi” (alattvaló) –  azok a népek, csoportok, akik megadván magukat, iszlám fennhatóság alá kerültek.)

Az írás elején idézett fenyegetés napjainkban is hallható. Hallható minden Ramadán ünnepen, ezt kiabálták 2010-ben a “gázai blokád megtörésére” érkezett Mavi Marmara fedélzetéről…

De mindez jelentéktelen ahhoz képest, amit 1995. augusztus 6-án Arafat Kairóban, a El-Azar Egyetemen megtartott beszédében mondott. Hallgatóinak arról számolt be, hogy – számos fenntartása ellenére – miért is írta alá az Oslo-i egyezmént? Beszéde során töbször is párhuzamot vont Oslo-i és a Hudaybiyyah-i szerződés tartalma között, amit azzal indokolt, hogy mindkét szerződés lényege az időnyerés, hogy később, jobb pozícióból folytathassák a harcot.

Oslo-i szerződés aláírása*

 

Beszédét a következő szavakkal zárta: “Ha az izraeliek azt hiszik, hogy számunkra nincs más alternatíva a tárgyalásokon kívül, idővel rá fognak jönni, hogy tévednek.”

2014. január 6.

Kép forrása: Goggle

Kerry a “hóember”

John Kerry amerikai külügyminiszter dacolva a “szibériai” időjárással az elmúlt hét végén ismét tárgyalást folytatott Jeruzsálemben és Ramallahban.

A megbeszéléseken az új amerikai biztonsági tervet próbálta eladni a tárgyaló feleknek azzal a szándékkal,  hogy elősegítse a továbbhaladást.

A tervezet lényege, hogy a “békeszerződés” aláírása után még tíz évig Izrael ellenőrzi a jordán határt és csak utána adja át a palesztinoknak. (Meg kell jegyezni, hogy a jordánok kézzel-lábbal tiltakoznak a palesztin jelenlét ellen.)

A tervezet szerint az átadásra akkor kerülne sor, amikor a palesztinok szerződésben vállalt kötelezettségeiket teljesítik.

Az amerikai ajánlat azonban nem beszél arról, hogy ki lesz a döntőbíró ez ügyben?

A palesztinok attól tartanak, hogy Izrael kibúvót fog keresni, Izrael pedig attól, hogy a nemzetközi nyomás mindenképpen a Jordán völgy elhagyására fogja kényszeríteni, függetlenül attól, hogy a palesztinok állják-e a szerződésben vállalt kötelezettségüket.

Érdemes talán megemlíteni –  a két fél mind a  mai napig érvényes – eredeti álláspontját.  E szerint a  palesztin fél a végleges szerződés aláírása után nem hajlandó beleegyezni semmiféle izraeli (polgári, katonai) jelenlétbe, maximum valamiféle nemzetközi jelenlétet hajlandóak elfogadni. A nemzetközi erő feladata azonban  csak a palesztinok felkészítése lenne.

Izrael meghatározatlan ideig ellenőrízni akarja a Jordán völgyét,  (ebben a szándékában maga mögött tudva Jordániát és Szaúd-Arábiát) abból a nem megalapozatlan aggodalomból kiindulva, hogy amennyiben a palesztinok ellenőrzik a Jordán határt, úgy szabaddá válik a fegyvercsempészés Irak felől. (Jordánia nem elég erős megakadályozni ezt.)
Így a Nyugati Part rövid időn belül második gázai övzetté válna, ahol a palesztinoknak csak rövid hatótávolságú rakétára lenne szüksége, hogy elérjék Izrael nemzetközi repülőterét, vagy legnagyobb üzemanyag tárolóját, vagy az erőműveket. Nem beszélve a dzsihádista terroristák beszivárgásáról, pontosan úgy, ahogy Szíriában történik.

Hogyan tovább?

John Kerry a 11. tárgyalási fordulót fejezte be, maga mögött hagyva a tárgyalófeleket, akik  inkább távolodnak, mintsem közelítenének egymáshoz.

Nyilvánvaló, hogy áprilisig nincs esély a végleges egyezmény megkötésére, csak egy olyan keret-egyezményről lehet szó, amely a végleges határok kérdését és a végleges biztonsági kérdéseket nyitva hagyja.

Bár Izraelben még  komoly hideg van, úgy tűnik, hogy a “hóember” gyors olvadásnak indult.  
2013. december 16.

Képek forrása: Google

 

Palesztin foglyok

Nagyképűség lenne részemről annak feltételezése, hogy olvasóim minden egyes írásomra emlékeznek. Ezért, hogy képben legyenek, de nekem se kelljen ismétlésekbe bocsátkoznom,  belinkelem a legutóbbi időszak izraeli-palesztin “béketárgyalások” jegyében született bejegyzéseim elérhetőségét.

Egyben jelzem, hogy mostantól a “béke” szót kiiktatom az irományaimból. Ennek oka, hogy lejáratódott, lejáratták! Mint ismeretes, eddig négy személy – Rabin, Arafat, Peresz és Obama – vette át a Nobel- békedíjat úgy, hogy munkássága nyomán nemhogy béke nem lett, de a káosz egyre fokozódik.

Miután Obama elnök első kadenciája úgy ért véget, hogy nem sikerült tető alá hoznia semmiféle megegyezést, laza mozdulattal lesöpörte asztaláról a témát és átadta külügyminiszterének. John Kerry nagy elánnal vetette magát a munkába, s mint utazó nagykövet járta és járja az érintett területeket, hozza-viszi a “kívánságlistát”.

Ennek legújabb verziójában a palesztin foglyok szabadon bocsátása szerepel, ami önmagában nem érdemel említést, annál inkább a háttere.

A mai napon az izraeli minisztertanácsi ülés jóváhagyta 104 gyilkos szabadlábra helyezését, gyakorlatilag ellenérték nélkül. Ezek a terroristák nagyjából a Oslo-i egyezmény (1993) körül kerültek börtönbe, tehát minimum 20 éve raboskodnak.

Annak ellenére, hogy közönséges, hideg vérű gyilkosokról van szó, akiknek kezéhez számos izraeli állampolgár, köztük nők és gyerekek, vére tapad – magukat hadifoglyoknak tekintik! De tessenek megkapaszkodni, a Nemzetközi Vöröskereszt is hadifogolyként tartja őket számon!!!

Engedtessék meg nekem pár mondat a börtönbeli életükről, ahol “hallgatólagos” autonómiát élveznek, ami azt jelenti, hogy bár az utcán nem kétséges, hogy megkéselnék egymást, a  börtönigazgatósággal szemben egységesen lépnek fel jogaik érvényesítéséért. Jogaik közé tartozik az olyan magas szintű orvosi és különösen a drága fogorvosi ellátás, amiben az izraeli hadsereg katonái sem részesülnek. A munkavégzést megtagadják, amit azzal indokolnak, hogy nem végeznek semmiféle munkát a cionista megszállóknak.

Megtehetik a munkamegtagadást, hiszen sem ők, sem családjuk nem marad ellátatlan a börtönévek alatt. A Palesztin Hatóságtól kapott “munkabér” a börtönben töltött évek számával emelkedik, ugyan így az ellátásra szoruló családtagok kárpótlása is.

Nem egy, most emberölés miatt szabadságvesztésre ítélt, pályáját köztörvényesként kezdte és kifejezetten gazdasági megfontolások alapján módosítottak pályát és lettek terroristák.

Jogaikat képezi a tanuláshoz való jog. Ezt ki is használják, tulajdonképpen a börtönévek alatti fő tevékenységük a diploma szerzés.  Éppen ezért és nem csak a jobb fizetési feltételek miatt fontos számukra, hogy fogvatartásuk meghaladja az öt évet, ugyanis ennél rövidebb idő alatt tanulmányaikat nem tudnák befejezni. Amennyiben valami oknál fogva korábban szabadulnak és a szabadon bocsátásuk feltétele, hogy nem térhetnek vissza a Palesztin Hatóság fennhatósága alá tartozó területekre, tanulmányaik befejezésére a befogadó arab országokban esélyük sincs. 

Egy példa arra, hogy a szabadságnál is fontosabb számukra az egyetemi-főiskolai diploma megszerzése: A Gilád Shalit szabadon engedésével kapcsolatos tárgyalások során – melynek német közvetítője volt és, mint köztudott, a palesztin fél követelésére több, mint ezer fogoly került szabadlábra – Izrael bizonyítékot akart arra nézve, hogy Shalit él. A Hamasz csak úgy adta ki az ezt igazoló, pár perces videót, ha cserébe X számú női fogoly is szabadlábra kerül, beleértve gyilkosságért elítélteket is. Idézet a német közvetítő izraeli kormányhoz írt jelentéséből: “ Feltéve, ha találnak annyi női elítéltet, akik hajlandóak ebben az időszakban szabadulni, ugyanis legtöbbjük egyetemi tanulmányaik befejezése előtt áll.”

Köztudott, hogy a szabadulóknak komoly tekintélyt biztosít az izraeli börtönben eltöltött időszak és egyben ugródeszka is a vezető pozíciók eléréséhez.

Ezek után gondolom már nem hat furcsán az a tény, hogy szabadulásukból Abu Mázen is profitál. Számára azért fontos, hogy minél több gyilkos szabadlábra kerüljön, mert ezzel igencsak ingatag helyzetét próbálja megerősíteni a Hamasz felé azzal az indoklással, hogy már a tárgyalások megkezdése előtt is eredményt ért el, “íme, kiszabadítottam hőseinket”.

Megjegyzem, hogy az idő fogalma a palesztinok számára mást jelent, mint általában a nyugati embernek. Nem izgatja őket a szabadulás dátuma. Nem esnek kétségbe, ha szabadlábra helyezésük nem realizálódik most, úgy könyvelik el, hogy majd legközelebb, esetleg egy újabb katona elrablása kapcsán.

 

2013. július 28.

 

Képek forrása: Google

Tárgyalni a terroristákkal?!

Az elmúlt két hétben olyan híresztelések láttak napvilágot, hogy az USA tárgyalásokba bocsátkozik a tálibokkal. A hír, nem meglepő, hiszen az Obama adminisztráció nem csak Afganisztánban, – ahol katonai jelenlétét be kívánja fejezni –  de a forrongó  muzulmán világ egészében a tárgyalásokra helyezi a fő hangsúlyt, gyakorlatilag nem mérlegelve azt, hogy kivel és miről lehet tárgyalni.

Az USA új politikája nagyjából egy éve kezdett formát ölteni, azután, hogy kijelentették: Hajlandók tárgyalni a talibánnal azért, hogy  azok hajlandók legyenek lemondani a fegyveres harcról, azért, hogy beszüntessék az El-Kaida és általában a terror támogatását, valamit azért, hogy további tevékenységüket az afgán törvények keretében folytassák.

Régebben a fentieket az amerikaiak a tárgyalások megkezdésének előfeltételeként szabták, most mint elérendő célt.

2001-ben az USA háborút indított a talibán ellen, mert menedéket nyújtott Oszama Bin Ladennek és az El-Kaiadának (szeptember 11. előtt) Ennek eredményeképpen a talibán vezetői felkerültek az ENSZ terrorista listájára és a talibánt terrorszervezetnek nyilvánították.

Az USA tervezett megbeszélései a talibánnal csak egy példa arra, hogy egy ország a tárgyalások felé tapogatódzik ellenségeivel még akkor is, ha ezek nemzetközi terrorszervezetek. Ez nem az első eset a történelemben, ennek a múltban számos előzménye volt. Eklatáns példa erre az ír szeparatista mozgalommal, az IRA-val folytatott párbeszéd.

A cambridgei egyetem két tanára, Írország történetének szakértői (John Bio és Martin Farmfton) köyvet írtak “Bezélni terroristákkal” címmel. Ebben felvázolták azokat a kereteket, melyek az ilyen tárgyalások létrejöttéhez szükségesek.
A könyv alapja a brit kormány azon döntése, mely az IRA-val történt tárgyalásokhoz, majd 1998-ban egyezményhez vezetett.

Bio és Farmfton figyelmeztetik az olvasót, hogy nem megfelelő feltételekkel tárgyalásokba bocsátkozni a terroristákkal csak az erőszak erősödéséhez vezet. Példának hozzák a britek 1972-es első próbálkozásait. Akkor az IRA beleegyezett az ideiglenes tűzszünetbe, de rövid idő múlva úgy döntött,  hogy a katonai megoldás eredményesebb és egy nap alatt végrehajtott 22 merénylettel pontot is tett a tűzszünetre.
A tűzszünet azért vallott kudarcot, mert az IRA a tárgyalási készséget a britek gyengeségeként értékelte. Az, hogy a tárgyalások sok évvel később sikerhez vezettek, elsősorban annak köszönhető, hogy a 90-es években a britek döntő csapásokat mértek az IRA-ra, sikerült behatolniuk a szervezet soraiba és mindez nagymértékben korlátozta az IRA lehetőségeit.

Mivel brit tisztviselők nem egyszer hozzák fel az ír példát, amikor Izraelt próbálják rávenni a terroristákkal való tárgyalásra, nézzük a kérdést a Fatah-Hamasz viszonylatában:

December 22-én  Mahmud Abbasz és  a PFSZ vezetői találkoztak a Hamasz és a Dzsihád ha-Iszlami vezetőivel Kairóban. A találkozón a PFSZ szóvívői kijelentették, hogy szervezetük nyomására a Hamasz enyhített álláspontján. Ezen kívül azt is állították, hogy az “arab tavasz” és a Muzulmán Testvérek felemelkedése csökkentette a Hamasz elszigeteltségét és  ez pozitív irányba hat.
A kairói találkozó után a Washington Post tudósítója a pragmatizmus első jeleit vélte felfedezni a Hamasznál.

Öt nappal a kairói találkozó után a Hamasz a következő hivatalos, arab nyelvű nyilatkozatot tette közzé: “Nyomatékosan kijelentjük, hogy ragaszkodunk az ellenállás minden formájához, különösen a fegyveres ellenálláshoz annak érdekében, hogy véget vessünk a megszállásnak. A fegyveres ellenállás, a  “dzsihád”, az önkéntes halál Allahért bizonyították, hogy az erőszakos út az egyetlen út elérni álmunkat, felszabadítani földünket.”

A Hamasz álláspontjában nem történt semmi változás a kairói találkozó előttihez képest. Nyolc nappal a találkozó előtt Iszmail Hania a Hamasz miniszterelnöke a szervezet televíziójában kijelentette:
“Ma egyértelműen és világosan kijelentjük, a fegyveres ellenállás a mi stratégiai választásunk, ez a mi utunk a palesztin föld felszabadítására a Jordán és a tenger között.”

A Muzulmán Testvérek térnyerése a Közel-Kelet térségében a Hamaszt is megerősítette. Egyáltalán nem érzik úgy, hogy a vesztes oldalon állnának. Ellenkezőleg!
Ehhez nem kevés muníciót szolgáltat Európa azzal, hogy Izraelre fokozott nyomást gyakorol a Hamasszal való tárgyalás érdekében, valamint Amerika tárgyalási próbálkozásai a talibánnal, ami nem ígérkezik egyszerűnek. Szeptemberben az afgán kormány már kísérletet tett a talibánnal történő tárgyalásra, melynek során az egyik afgán képviselőt a turbánjába rejtett pokolgéppel tették el láb alól. A tárgyalásokra a talibán már csak azért sem a vesztes pozíciójából készül, mert az USA bejelentette, hogy 2014-ben mindenképpen kivonul Afganisztánból.

Bio és Framfton 2009-ben óva intették a nyugati koalíciót attól hogy tárgyalásokat kezdjenek a talibánnal az előtt, hogy katonai vereséget mértek volna rá.  Úgy tűnik azonban, hogy a soron következő tárgyalásoknak ez nem volt előfeltétele, ami viszont erősen megkérdőjelezi a várható sikert.

2012. február 5.

Izraeli-palesztin béketárgyalások – 2010. IV.

Jordánia ismét főszerepben???

Nincs szükség egyetemi végzettségre ahhoz, hogy belássuk, a közel-keleti béke – melynek csak egy részét képezi az izraeli-palesztin megállapodás – a térség minden államának, lakójának érdeke.
Már korábbi bejegyzésemben is jeleztem, – amit nem én találtam ki – hogy a béke feltételeit kell elsősorban megteremteni, azt nem lehet kierőszakolni.
A dolog mégis úgy fest, hogy Obama, aki mindenáron meg akarja szolgálni a Nobel-békedíjat, eldöntötte, hogy  még regnálása idején békét teremt és ennek érdekében egyszerre több vasat is tart a tűzbe. Amúgy “széplélek” módjára, hogy egyik félnek se ártson sokat, némi pénzbeli, stratégiai biztatással igyekszik a dolog könnyebb végét megfogni.
Míg a washingtoni, hivatalos megbeszélések arról szólnak, hogy Izrael további építési embargót foganatosítson, a háttérben keresi egyéb megoldások lehetőségét is.
(Egyéni véleményem, hogy a hivatalos tárgyalásokat  az adott feltételek mellett el sem kellett volna kezdeni. Egyrészt Izrael kategorikusan kijelentette, hogy a moratórium 10 hónapra szól, ezt tudomásul vette Amerika csakúgy, mint a palesztin fél és kénytelen-kelletlen beletörődtek a zsidó építtetők is. Az ő figyelmük még nyomatékosan fel is lett hívva a mérsékelt magatartásra, a moratórium megszegői azonnali büntetésben részesültek. Izrael az építési tilalom bevezetésével egy időben azon volt, hogy minél előbb üljenek tárgyalóasztalhoz. Amerikának viszont csak a határidő lejárta előtt 10 nappal sikerült rábírnia Abu Mázent a tárgyalás-sorozat megkezdésére úgy, hogy aki  értő füllel hallotta, milyen nyilatkozatot tett a Palesztin Hatóság a washingtoni utazást megelőzően, pillanatig sem gondolhatta, hogy tárgyalási szándékuk komoly. Eleve arra játszottak, hogy az építkezés leállítása állandósuljon. Ehhez Amerikától és egyes európai  országoktól folyamatos támogatást is kapnak, amennyiben az izraeli építkezéseket okolják a tárgyalások felfüggesztéséért.)

Visszatérve napjainkra, az elmúlt héten Ajub Kara több telefon hívást  is kapott külföldi újságíróktól, akik egy régebbi találkozó iránt érdeklődtek, hivatkozva az A-Sharq Al-Awsat c. szaud-arábiai újságra, mely arról tudósított Washingtonból, hogy az amerikaiak titokban tárgyalásokat folytatnak a jordánokkal, kísérletet téve egy izraeli-jordán megegyezésre a palesztin fennhatóság alatt álló Júda-Somron térséget illetően.

A jelenlegi hír előzménye mintegy hét évvel ez előtti eseményre nyúlik vissza. A drúz származású Ajub Kara, aki akkor parlamenti képviselő volt (ma miniszter helyettes) egy másik képviselővel (ma miniszter) és egy, akkori Likud-párti miniszterrel vezető jordán politikusokkal folytatott tanácskozást Ammanban. Erről a találkozóról tudomást szerzett az izraeli rádió egyik riportere, aki Karánál rá is kérdezett a találkozó lényegére. Ajub Kara úgy nyilatkozott, hogy turistaként tartózkodik Ammanban. Annak ellenére azonban, hogy abban az időben semmiféle tárgyalás nem folyt Izrael és a palesztinok között, Jeruzsálem és Amman alternatív megoldásokat keresett a helyzet rendezésére.

A szaudi  újság szerint Júda-Somron térséget hat kerületre osztanák, u.m. kelet-Jeruzsálem, Hebron, Dzsenin, Ramallah, Nablusz és Jerichó. A kerület lakosai jordán állampolgárságot kapnának és szavazhatnának a jordán parlamentre, de alternatívaként szóba jöhet az autonómia parlamentje is. A kerületek kormányzói a jordán közigazgatásnak lennének alárendelve. (Itt jegyzem meg, hogy Kelet-Jeruzsálem lakosainak túlnyomó része jelenleg is jordán állampolgár, csak töredékük vette fel az izraeli állampolgárságot.)
Az újság rávilágít arra, hogy természetesen nem ez a megoldás Obama álma és ezt a variációt csak akkor vennék elő, ha Abu Mázen és Netanjahu között a tárgyalások végképp zsákutcába torkollnak.

Ez a terv Izrael számára azzal az előnnyel járna, hogy a jelenleg létező települések izraeli fennhatóság alatt, a helyükön maradnának. Kara szerint, ez egy előnyben részesített opció lehetne, mely rendezésbe Egyiptom is szerepelne azzal, hogy magára vállalná a felelősséget Gázáért.
Az elképzelés a hatnapos háború előtti állapot visszaállítását jelentené, amikor is nem volt palesztin állam, aminek jövőbeni felállítását Izrael nem ellenezné.
Ezen megoldásban úgy Jordánia, mint Egyiptom egyaránt érdekelt. Az érdek elsősorban gazdasági és valószínűleg elősegítené a két ország belső stabilitását is, ugyanis – mint Kara fogalmazott – nincsenek demokratikus arab országok. Ha nincs erős kezű diktátor, akkor az anarchia veszi át a hatalmat, mint láthatjuk ezt a mai Libanonban. A választási lehetőség tehát a “normális” diktátor és a szélsőséges diktátor között van, ez utóbbi általában a vallás nevében uralkodik. Ha most létrejönne egy palesztin állam, akkor kénytelenek lennének választásokat kiírni,  – amit Abu Mázen a saját jól felfogott érdekében egyre csak halogat – ahol nagy valószínűséggel a Hamasz nyerne, ugyan úgy, mint Gázában. Ez esetben Júda-Somron területén iráni fiókállam jönne létre.
Bármennyire is furcsán hangzik, a jelenlegi palesztin vezetésnek is van érdeke ebben a tervben, ugyanis megvalósulása esetén ők nevezhetnék ki a kormányzókat és a terület igazgatása is a kezükben maradna.

Jordánia azért is vállalna főszerepet ebben az egyezségben, mert egy iszlám berendezkedésű palesztin állam az ő létét is veszélyeztetné, nem elfelejtve, hogy Jordánia jelenlegi állampolgárainak mintegy 70%-a  palesztin. Természetesen az sem kizárható, hogy Jordánia esetleg Irán, vagy Törökország útjára lép, de ennek esélye mindaddig nem túl nagy, míg a hasemita uralkodóház helyzete stabil.

Fentiekben leírtak jelenleg nem lépik  át az elképzelés határait csakúgy, mint a palesztin állam egyoldalú kikiáltása.

(Forrás: Makor Rishon, 2010. november 12.)