Archívum | július, 2011

Jeruzsálemi körséta – Jemin Moshe

30 Júl

Előző alkalommal az Óvárosban tettünk virtuális sétát. Ott említettem, hogy annak területe az idők folyamán nem változott, minden további építkezés a városfalon kívül realizálódott.

Jeruzsálem városrészeit, vagy ahogy a héber nevezi, shunáit külön-külön bemutatni nagy vállalkozás lenne, van azonban néhány, mely mindenképpen említésre méltó.

Most ezek következnek, elsőnek is Jemin Moshe, a Montefioriról elnevezett városrész.

a városrész

Barangolásunk előtt elmondom, hogy hogy zsidók között az adakozás, adományok (truma-trumot) gyűjtése, a szegények, a még szegényebbek támogatása kötelező, a számtalan betartandó micvék (parancsolatok) egyike. Gyakorolja is szinte mindenki, és elmondhatom, hogy még a koldus is megtalálja annak lehetőségét, hogyan viszonozza mások adományait. Ha nem mással, maga készítette és valamelyik (keleti származású) rabbi által megáldott, himzőfonalból készült karkötő, vagy csak keskeny selyemszalag formájában, amit a mizrachi (keleti származású) zsidók szemmelverés ellen szívesen tesznek kisgyerekek karjára, vagy akasztanak ágya fölé.

Ez csak egy kis kitérő, a mai séta nem erről szól, bár az adakozásnak komoly szerepe van benne.

Régen, nagyon régen (1789-1885) élt Angliában egy olasz születésű zsidó, Moshe Hájim Montefiori. Tanulmányai végeztével tőzsdei alkalmazott lett, az itt elért sikerei következtében már nagyon fiatalon szép vagyon birtokosává vált. Házasságkötésével ez még fokozódott. Igen gazdag családból származó lányt vett feleségül, akinek révén rokoni kapcsolatba került a Rotschild családdal.
1824-ben, 40 évesen a zsidó közügyek felé fordult. Európa különböző országaiban képviselte az ott élő zsidók érdekeit, I. Miklós cár Oroszországának zsidósága éppúgy részese jó cselekedeteinek, mint szentföldi testvéreik.  Élete folyamán 7 alkalommal látogatott el Erec Jiszroél (Szentföld) területére és ezeknek a látogatásoknak eredményeképpen az itt élők életminősége folyamatosan változott,  jobbra fordult.
Első látogatásakor (1827) Jeruzsálemben 50 szefárd és 40 askenáz zsidó családot talált, valamint 200 öregkorú özvegyet, akik mélyen a létminimum (a héber a “haszer ha-kol”, “minden hiányzik” kifejezést használja) alatt tengették életüket. Őket pénzadománnyal támogatta.
Későbbi látogatásainak mindegyike arra szolgált, hogy az itt –  de nem csak Jeruzsálemben –  élők lehetőséget kapjanak saját munkájuk általi felemelkedésre. Egészségügyi létesítményt alapít, melynek üzemeltetéséhez Londonból küldött orvosokat és gyógyszereket. Élelmiszer feldolgozó, valamint mezőgazdasági üzemeket szervezett, hajógyárat alapított. Segített  létrehozni egy varrodát, egy nyomdát, valamint új rész hozzáépítésével tette gazdagabbá Rachel síremlékét. 1857-ben, ötödik látogatása alkalmával kész terveket hozott egy zsinagóga megépítéséhez.
90 évesenlátogatott utoljára a Szentföldre, akkor már csak szemlélődött, végignézte munkája eredményét – egy új városrészt az Óváros falain kívül, a földművelés fellendülését, az egészségügy korszerűsödését, a szélmalom (tahanat ha-kemah) gabonaörlő tevékenységét.
Rövid idővel halála előtt ünnepelte a világ zsidósága a nagy mecénás, Montefiori 100. születésnapját.

a 100 éves Montefiori

a városrész a Függetlenségi Háborúban – 1948

1950-ben – még látszanak a háborús károk

és ma – az alacsony építésű házak tartoznak Jamin Moshe városrészhez,  ahol 130 zsidó család lakik

a városrész legismertebb építménye a szélmalom, mely megélhetést biztosított az itt élőknek

belsejében ma múzeum található

Jeruzsálem  régi építésű házai az u.n. jeruzsálemi kőből épültek, a főfalak vastagsága 80-120 cm, a szimpla ablakokat, a bejárati ajtókat festett  fém spaletták, vagy rácsok zárják. Az ilyen házakban télen nincs, vagy alig van szükség fűtésre, nyáron pedig a falvastagság nem engedi át a meleget.

a terepviszonyok miatt jellemző a szinteltolásos építkezés

és ebből adódóan a rengeteg lépcső

a lépcső félköríves lezárása ma is jellemző

kapubejárat – kövek és növények

mi volt előbb – a ház, vagy a fa?

és megint kövek és növények

a malom-múzeum mellett pedig üveg alatt kiállítva az eredeti  batár, amin Montefiori beutazta a Szentföldet

Képek forrása: Wikipédia

2011. július 30.

Lehetek őszinte?

26 Júl

Izraeli alijáról (bevándorlás)  és jeridáról (Izrael elhagyása) – történelmi és társadalmi ismeretek nélkül, de annál magabiztosabban.

. – .
A cikk végén, mely írásra késztet, a “vitaindító” megjelöléssel találkoztam, a kesztyűt felveszem. Bár vitáról – véleményem szerint – csak azonos tájékozottsággal,  tudásszinttel rendelekző partnerek esetében beszélhetünk, adott esetben helyesebb kiigazításról beszélni.
Ennek annál is inkább szükségét érzem, mer a cikkíró Baumann Zsófia, akinek nyilvános profiljáról megtudható, hogy igencsak fiatal és ennek megfelelően tanulmányait már bőven a magyarországi rendszerváltás időszakában végezte, oly mértékű tájékozatlanságról tesz tanubizonyságot, ami vitaképtelenné teszi.Írását, mely a Kitekintő.hu-n olvasható, azzal indítja, hogy “Annak idején… és itt hivatkozik zsidó törvényekre, II. világháborúra és a Holocaustra.A témával kicsit is foglalkozó olvasó számára már ebből a pár mondatból is kitűnik, hogy Szerző a Szentföldre irányuló aliját a modern kor szükségszerű menekülési lehetőségének tekinti. Holott ez koránt sincs így! A zsidó nép az első szétszórattatás óta – kisebb-nagyobb csoportokban, vagy magányosan – folyamatosan keresi a visszatérés lehetőségét.
A soha nem szűnő visszatérési vágy eklatáns példája Verdi Nabucco c. operája, melynek ősbemutatójára 1842. március 9-én a milánói Teatro alla Scalában került sor és amit Magyarországon 1847. január 2-án a Nemzeti Színház is műsorára tűzött. A címszereplő Nabucco, babilónia királya, a  cselekmény i.e. 587- 586-ban játszódik, melynek helyszínei Jeruzsálem és Babilon.
De nézzük a 137. zsoltár szövegét: “Bábel folyamainál – ottan ültünk és sírtunk, mikor emlékeztünk Cionról… Hogyan dalolhatnánk az Ö-való dalát idegen földön?…Ha elfelednélek Jeruzsálem, feledjen el jobbom. Tapadjon a nyelvem ínyemhez…”De legyen elég ennyi a történelmi visszatekintésből, nézzük az írás további részeit.Szerző az izraeli Bar-Ilan Egyetem tanulmányára hivatkozva említést tesz az izraeli állampolgárok második útleveléről, kiemelve a nagyszámú német és orosz útlevéllel rendelkezőket.Ez az állítás nem vonható kétségbe már csak azért sem, mert “annak idején” az Európából érkezők  tudvalevőleg nem önként és koránt sem dalolva hagyták el születési helyüket, erre a kor politikája miatt kényszerültek. Ugyanakkor, mivel semmiféle államellenes, vagy egyéb olyan  cselekedet nem terhelte őket, amiért minden országban az állampolgárság megvonása jár, a vészkorszak elől menekülők állampolgársága a mai napig él. Itt jegyzem meg, hogy ez nem német és nem orosz kiváltság, a Magyarországról elszármazottak – amennyiben önként nem mondtak le állampolgárságukról – a mai napig is rendelkeznek azzal. (Kivételt képeznek azok az iszlám országok, ahol a zsidókat automatikusan megfosztották állampolgárságuktól és ahova ma, izraeli útlevéllel sem nyernek bebocsátást.)Az európai országokba szóló útlevél-kérelmek felszaporodása sem mai keletű és szoros összefüggésben van u.n. szocialista tömb szétesésével, valamint a második, de inkább a harmadik generáció gyökereket kutató törekvésével. Ezen túlmenően nem elhanyagolható azon izraeli állampolgárok száma, akik a Világ különböző részén végeznek munkát, vagy saját vállalkozással rendelkeznek. Mindez viszont nem jelenti azt, hogy a második-harmadik útlevél birtokában az ország elhagyására készülnének. Természetesen ilyen is van, de érdemes lenne megvizsgálni, hogy az USA állampolgárai, akik szintén szerte a világban tartósan távol vannak születési helyüktől, mind az Államok elhagyására készülnek-e?Fentiek miatt értelmezhetetlen megállapítás a külföldi útlevél és az ezzel járó állampolgárság egy mondaton belüli említése, ugyanis erre, a fentiek értelmében semmi szükség.Hogy példával illusztráljam: Egy Izraelben élő amerikai-magyar gyökerű házaspár gyerekei számára magától értetődő, hogy az izraeli állampolgárság mellé – amennyiben akarják – felvehetik az amerikai és a magyar állampolgárságot is. De ugyan ez vonatkozik a francia gyarmatosítás alatt Marokkóban született, majd lengyel állampolgárral házasságra lépett egyén gyerekeire is, akik így izraeli-francia-lengyel állampolgársággal rendelkelkezhetnek.Ami az orosz aliját illeti, fentiektől mindenképpen külön ismertetést igényel.
Az orosz nyelvterületről történő, modern kori  tömeges alija a Szovjetunió tagállamokra történt szétesésének idejére tehető.
Cikkíró hivatkozik Oroszország főrabbijára, aki elmondja, hogy anno nem volt zsidó közösség, zsidó élet Oroszországban. Nem tudom, hogy a főrabbi mire gondolt, mikor így nyilatkozott, csak feltételezem, hogy nem Oroszországra, hanem a Szovjetunióra asszociált, melynek fennállása alatt ténylegesen tiltva volt minden vallás nyilvános gyakorlása, ami nem akadályozta a zsidókat abban, hogy a már orosz iskolába járó gyerekeikkel otthon ne jiddisül beszéltek volna. Továbbá, a nagy számok törvénye alapján, kategorikusan nem lehet kijelenteni, hogy az oroszországi zsidók azért alijáztak Izraelbe, mert zsidóként akartak élni. Ez a feltételezés homlokegyenest ellentmond a mindennapi tapasztalatnak, ami azt mutatja, hogy egyrészt az oroszországi zsidók döntő hányadának a zsidó vallás mibenlétéről még hozzávetőleges fogalma sem volt az országba érkezéskor, viszont kialakították a maguk zárt közösségét, ami igencsak ellentmond a beilleszkedési, a zsidó élet iránti vágynak. (Mellesleg a “vagyonos” orosz eleve nem Izraelt, hanem Németországot, az USA-t esetleg Franciaországot tekintette célállomásnak izraeli tranziton keresztül.)Szerző végül hivatkozik Jonathan Rynhold,  a Bar Ilan Egyetem izraeli-amerikai kapcsolatokkal foglalkozó professzorára, aki úgy véli, hogy az izraeli társadalom fiatalabb generációjának “egyre nehezebb megmagyarázni, hogy miért is élnek olyan városokban, olyan házakban, amely egykor másoké volt, olyanoké, akik évszázadok óta éltek ott és nem a világ egy teljesen másik részéről vándoroltak oda… Akik “Európában és Amerikában, de akár még Iránban is nagyobb biztonságban vannak, mint Izraelben”Ehhez az utolsó bekezdéshez egyetlen rövid megjegyzésem van:
  • Szeretném ha Szerző hozzáférést biztosítana az eredeti szöveghez (hol olvasható eredetiben?)
Fentiek ismeretében az már teljesen elhanyagolható, hogy Cikkíró a vitaindítónak szánt anyagot azzal zárja, hogy írása fényében nem tartja véletlennek, hogy egy friss felmérés alapján az izraeliek 81%-a támogatná az ország EU-csatlakozását.Mivel a 81%-ot igen magasnak tartottam, utánanézve a felmérésnek kiderült, hogy a közvélemény kutatásba összesen 1000 főt vontak be vegyesen zsidókat és izraeli arabokat (hibaszázalék: 3.3) és mindezt reprezentatív felmérésként értékelték.A felmérés az Európai Unió Integrációs Alapjának támogatásával készült és egy kérdéssel zárul: “Hogyan tetszett a cikk?”Lehetek őszinte?Mivel nap-napi tapasztalatom a cikkel ellentétes, ellátogattam a Befogadási Minisztérium honlapjára, az ő adataikból emelek ki néhány lényegeset:Mindenek előtt a 2010-es év összesített adataiból annyit, hogy a megelőző évhez képest az alija 16%-os növekedést mutat, ami 19.133 új bevándorlót jelent. Ebből 7.700 fő (~ 40%) a volt Szovjetunió tagállamaiból, Kelet-urópából és Németországból érkezett.  Az USA és Kanada vonatkozásában 6%, míg a legjelentősebb növekedést (19%) Latin-Amerikából regisztrálták.
A minisztérium szóvívője naprakész adatokat közöl az idei bevándorlásokról. Ezek szerint 2011. július 12-én 489 új olé érkezett, közülük 245-en Észak-Amerikából, csoportos bevándorlás keretében.A2011. július 24-ei – legfrissebb – adatok szerint úgy tűnik, hogy július-augusztus nem csak a nyaralás, de a bevándorlás szempontjából is főszezonnak számít. Az elmúlt héten egy nap alatt 310 fő érkezett, főleg Dél-Amerikából és Etiópiából. Négy nap alatt 725 fő érkezett Franciaországból, Amerikából és az Egyesült Királyságból.
Az előjegyzések szerint július hónapban összesen 2.000 új bevándorlóval számolhatunk.Az írás eredetiben ide kattintva olvasható.
2011. július 26.

Jeruzsálemi körséta – Óváros

24 Júl

Jeruzsálem Óvárosa 3000 év történelmét öleli fel, s mint ilyen egyedülálló a világban. Zsidók, keresztények és muzulmánok szent helyei találhatók  a mintegy 60 dunámnyi (1 dunám= 1000 m2) területen.
A tengerszint feletti 734 m-es magasságban lévő Óváros Dávid király uralkodása (i.e. 1004-965) épült és ma is a Dávid városa nevet viseli. A várost körülzáró falat a török szultán, I. Szolimán építtette. A terület nagysága azóta sem változott. Minden, a népesség növkedéséből származó területbővítés a városfalon kívül realizálódott.
Ezzel együtt az Óváros nem holt város, ma is lakják. Hangulatát nem csak az ősöreg kövekből áradó állandóság, de az ott élő vallásos emberek, a vallások sokfélesége is meghatározza.

Az Óvárost a városfalon lévő 8 kapu valamelyikén lehet megközelíteni. A vázlatos térkép bal oldala a keresztény negyed, azon belül – alul – az örmények lakta városrész. A jobb oldali felső rész muzulmán fennhatóság alatt áll, alatta a zsidó negyed található. E két részbe ékelődik (álló téglalap) a har ha-Bait, a Templomhegy. Az Óváros területéhez képest méretei elenyészők, vallási jelentősége annál nagyobb. A zsidó vallás egyetlen, míg az iszlámnak a harmadik (Mekka és Medina után) szent helye.

Tévedés, hogy a zsidók szent helye a Kotel ha maaravi (nyugati v. Siratófal). Szent helyünk a Templomhegyen található, ahol az I. és a II. Templom is állt valaha.
Hogy mégis a Siratófalnál imádkozunk, annak  az az oka, hogy ez a hely fekszik legközelebb a szentek szentjéhez (kodes ha-kodesim), ahova ma csak rendőri engedéllyel és fegyveres kísérlettel lehet belépnünk.
Vessünk még egy pillantást a Templomhegyre. A har ha-Bait zsidó negyedbe  függőlegesen benyúló része a Siratófal. Síkban ábrázolva természetesen a szintkülönbség nem érzékelhető, de nézzük fotón.

A Siratófal nem csak az izraelben élő. de a világ zsidóságának is az egyetlen szent helye. Háttérben az arany kupolás Szikladóm

Az iszlám vallás képviselői “csak” mintegy 1300 éves jogot formálnak az Óvárosra. A Szilkadómon kívül, melyet a köré a  szikla köré építettek, melyről Mohamed próféta az égbe emelkedett és amelyen kivehető  lovának patanyoma, itt található a szürke kupolás Al-Aksza mecset.

Al-Aksza mecset
Jeruzsálemben számos, a keresztény vallás különböző ágazatait képviselők élnek. Többségükben valamelyik szerzetesrend tagjai, vagy apácák. Templomaikat a világ minden tájáról érkező zarándokok látogatják.
Látogatottság szempontjából legfrekventáltabb helyük  szintén az Óvárosban található: a  Szentsír templom, illetve a Via Dolorosa.

A Szentsír templom bejárata

A Szentsír bejárata

Via-Dolorosa, 9. stáció

Nem lenne igazságos, ha Jeruzsálem Óvárosából csak a vallási helyeket mutatnám be. Nézzük, milyen látnivalót kínál még a hely:

A tengerszint feletti 734 m-es magasságban lévő Óváros Dávid király uralkodása (i.e. 1004-965) alatt  épült és ma is a Dávid városa nevet viseli.

Dávid király városának belső udvara, háttérben az új Jeruzsálemmel.

Dávid tornya. Az épület falán található boltíves kapuk mögött múzeum, hangverseny terem és vendéglátó egységek találhatók.

De itt található az arab bazár is, mely sokszínűségével méltán nyeri el az ide látogatók tetszését.

Bazársor

Kedvelt arab péksütemény – kicsit édes, szezámmaggal megszórva

És végezetül egy tipikus óvárosi kép:

Vallások találkozása

2011. júli. 24.

Merre dől a dominó?

21 Júl

Az arab országok népe átlépte a félelem-küszöböt…
A közelmúlt észak-afrikai eseményeit, azok okait és a várható fejleményeket taglalva, többekben felmerült az összeesküvés elmélet, mely szerint alapos a gyanú arra nézve, hogy a felkelés-sorozat egy kívülről szervezett, gondosan előkészített akció eredménye.
Az országonként változó, kiterjedésében és kivitelezésében egyaránt különböző megmozdulások okát én egészen másként látom.

Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy amennyiben ezek a lázadások egy korábbi időpontban robbannak ki, a technikai fejlettség v. fejletlenség miatt az eseményekről késve, részleteit tekintve pedig elég pontatlan értesülések birtokában, a lezajlott forradalmakba csak az utólagos elemzések nyújtanak betekintést, melyek többnyire már készítőjük politikai elkötelezettségét is tükrözik. Napjaink technikai vívmánya, az internet jóvoltából az események viszont a történés pillanatától nyomon követhetők, amivel koránt sem mondom azt, hogy az így nyert információkat nem lehet saját szájunk íze szerint értékelni, ellenben mondom azt, hogy történelmi, világpolitikai események ismeretében jó megközelítéssel az igazság kihámozható. A felkelés-hullám internetes terjedésében döntő szerepe van a sokat és sokak által emlegetett Al-Dzsazírának, mely nem egy esetben röpít föl olyan “híreket”, melyek ugyan nem történtek meg, de az általa üdvösnek vélt irányba mutatnak. Röviden, manipulál!

Számomra a külső szervezés teóriája azzal dőlt meg, hogy a felkelőknek nincs jövőképük – nincs világos elképzelésük a változtatást illetően, csak azt tudják, mit nem akarnak. Egy feltételezett összeesküvés esetén a felbujtók minden bizonnyal kész recepttel szolgálnak a változással előállt helyzet kezelésére, a “hogyan tovább”-ra . Ez egyik érintett országban sem tapasztalható.

Ami az egyes országokban kialakult pillanatnyi helyzetet illeti elmondható, hogy:

Tunéziában Ben Ali eltávolítását követően szinte semmi nem változott. Az országra nem volt jellemző a Muzulmán Testvérek befolyása, hiszen a lakosság zöme nem gyakorolta vallását. Ugyanakkor nem árt figyelni arra, hogy a Muzulmán Testvérek vezetője – akit Ben Ali száműzött az országból – visszatért. Valószínű, hogy az ő jelenléte kellett ahhoz, hogy a lakosság eddig kényszerűségből elfojtott igénye – a nők hidzsáb (fejkendő) viselése, melyet Ben-Ali tiltott – napvilágra kerüljön, hiszen egyre több nő jelenik meg közterületen fedett fejjel.

A Marokkó-i király televíziós beszédében a parlamenti demokrácia szélesítésére tett intézkedéseket vázolt fel, ami az alkotmányos monarchia irányába mutat.

Egyiptom, Mubarak lemondása után katonai junta kezébe került. A lemondott miniszterelnök helyére ugyan másikat neveztek ki, aki ígéretet tett, hogy egy hónapon belül megfogalmazzák az új alkotmányt, aminek érvénybe lépését népszavazás előzi meg. Az, hogy az új miniszterelnököt a katonai vezetés nevezte ki és hatalmazta fel kormányalakításra, ne tévesszen meg senkit.
Meglepődnék, ha a hadsereg felső tiszti kara önzetlenül, a nép érdekében támogatná ezt a törekvést, ugyanis a gazdasági hatalom egyértelműen az ő kezükben összpontosul. Egész iparágakat ellenőriznek ill. birtokolnak. A gazdasági hatalomért folyó harac nem újkeletű Egyiptomban. Gamal Mubarak (az elnök fia) nevéhez fűződött egy gazdasági elit, mely a hadsereg vetélytársa volt, de Mubarak bukásával majdnem teljesen eltűnt. Kérdés, hogy a tisztikar milyen mértékben tűrné el egy új gazdasági elit létrehozását.
Ami a politikai színteret illeti, Egyiptom egy kiterjedt, tanult és eléggé jól tájékozott réteggel rendelkezik, ugyanakkor hiányzik ezek politikai szerveződése és ami ennél is lényegesebb, semmilyen gazdasági hátterük nincs.
Az egyetlen szervezett politikai erőt a Muzulmán Testvérek képviselik, akik egy elég életképes szociális hálót működtetnek és nem elhanyagolható, hogy a katari emír anyagi támogatását is élvezik. Az 50 évi számüzetés után Katarból nemrég visszatért Yusuf al-Qaradawi – számüzetése önkénes volt, mert Nasszertől Mubarakig egyetlen elnök sem tiltotta meg hazatérését – szélsőséges nézeteiről híres. Az ő elképzelése, hogy Khomeini iráni példáját követve, ő és a Muzulmán Testvérek veszik át a hatalmat. Nem titok, hogy a Muzulmán Testvérek jól kiépített nemzetközi hálózattal rendelkezik, jelen vannak Jordániában és Törökországban is, valamint a Gázát uraló Hamasz is belőlük nőtt ki.
A katonai junta kizárólag a belpolitikai rendezésre összpontosít, arra már kevésbé fordít figyelmet, hogy az országban kialakult helyzet már eddig is több milliárdos veszteséget eredményezett, mivel az idegenforgalom gyakorlatilag megszűnt. Problémás, hogy a gázai határtól a Sínai félsziget közepéig megszűnt az ellenőrzés, a terület a “senki földje” lett, aminek eredményeként szabadon áramlik Gázába úgy a pénz, mint a fegyver.

Líbiában a felkelés egyértelműen polgárháborúhoz vezetett, ami – ismerve a törzsi szervezettséget – nem meglepő. Pillanatnyilag Kadhafi áll nyerésre, sikerült visszafoglalnia a legnagyobb olajvárost, ugyanakkor az ellene – ideiglenesen egységbe tömörült – fellépő törzsek a kifulladás jeleit mutatják.
Azt lehet mondani, hogy az észak-afrikai országok közül a líbiai események érintik leginkább Európát. Egyrészt tudvalevő, hogy Olaszország és Svájc csaknem 100%-ban líbiai olajat vásárol, másrészt innen fenyegeti leginkább az európai államokat a tömeges bevándorlás.
Külső beavatkozás – repülési tilalom formájában – elképzelhető, kérdés, hogy ennek betartását hogyan ellenőrzik. Szárazföldi beavatkozás a valós helyzet áttekinthetetlensége, az egymásnak ellentmondó belső információk ill. azok hiánya miatt kétséges és nem valószínű, hogy Amerika a Szomáliában kapott lecke után ilyenre vállakozna.
Ami a líbiai káoszt csak fokozza az az, hogy az országnak nincs alkotmánya és nincs parlamentje. A törvénykezést, a társadalmi berendezkedést Kadhafi “zöld könyv”-e szabályozza.
A Líbiából érkező hírek szinte percnyi pontossággal követik az eseményeket, ugyanakkor el kell mondani, hogy ezek jó része ellenőrízhetetlen forrásból származik.
A Yediot Ahronot c. újság ott járt újságírójának tapasztalatai szerint nagyon valószínűnek látszik, hogy minden amerikai és európai szankció kilátásba helyezése ellenére is igen nagy esélye van a Kadhafi féle rezsim továbbélésének, ha nem is a egész országra kiterjedően.
A kémiai fegyverek maradékát több terror szervezet is meg akarja kaparintani, aminek érdekében komoly erőfeszítéseket tesz.
Bármi lesz is az eredmény és bármikor is következik ez be, az nyilvánvaló, hogy az olajtermelés megindítására belátható időn belül nem lehet számítani, ami az olaj világpiaci árára nem kis befolyással lesz.

Ami az egész líbiai helyzetet illeti, a hasonlóság Irakhoz, kísérteties. Ott 12 év telt el az első szankciók bevezetése és az USA katonai akciója között, melynek eredménye Szaddam likvidálása lett. Mint tudott, Amerika úgy vonult ki Irakból, hogy teljes káoszt hagyott maga után.

Szíriával kapcsolatban még csak jósolni sem lehet, ugyanis ott a rendszer erősen kézben tartja a szunnita többséget, akiknek szemében az alauita dinasztiából származó Asszad és a katonai vezetés soha nem volt legitim.
Hírszerzési források szerint, amennyiben Szíriát is eléri az elégedetlenségi hullám, úgy Asszad pozíciója is vesélybe kerül. Ennek előszele, hogy a Damaszkusz melletti “Adra” börtönben fogva tartott politikaiak és emberi jogi aktivisták éhségsztrájkba kezdtek, s mint mondják “folytatjuk mindaddig, míg ez a zsarnoki, korrupt rendszer lecserélődik és a lakosság kivívja emberi jogait”.

Jordániában a királynő luxus életvitelét – ami egyébként igaz – ítélik el. Ugyanakkor el kell ismerniük, hogy rendkívül kiterjedt szociális tevékenységet folytat. A királyt azért nem támadják, mert a próféta leszármazottjának tartják, s mint ilyen, sérthetetlen.

Szaud-Arábiában a királyi család a tüntetések tiltásával, azok elfojtásával megpróbál az események előtt járni. Erre utal a nagy összegű gazdasági program meghirdetése, a lakosság életének könnyebbé tételére tett ígéretek.
Az eddigi tünetések főleg az ország keleti részén, a Perzsa öböl partján élő siita kisebbség körében voltak és azt hiszem nem kell paranoiásnak lenni ahhoz, hogy e mögött iráni befolyást keressünk.
Szaudiában az elmúlt hét péntekére a siiták lakta keleti országrészben meghírdetett “harag napján” több újságíró volt, mint tüntető.

Vessünk egy pillantást az öbölmenti országokra is:

Bahrein esetében arra lehetne gondolni, hogy a siita többségű ország elsősorban a szunnita kisebbséget képviselő királyi család hatalmának korlátozására törekszik, de elhangzottak követelések a hatalom teljes átadásáról is.

Ománban reformokat követelnek és korlátozni akarják a szultáni család uralmát. Itt éhséglázadásról nem lehet beszélni, hisz az országban rendkívül magas az életszínvonal, igaz, hogy ez csak az őslakosságra érvényes. A megmozdulások hátterében a 13%-nyi hindu és a szintén 13%-ban fellelhető egyéb arab és fekete-afrikai lakosság áll, akik relatíve tisztességes jövedelmet élveznek, viszont jogaik gyakorlatilag egyáltalán nincsenek.
Ománban 1741-tőlaz Even Szaid – jemeni eredetű – szultáni család uralkodik.

Mindkét országra érvényes, hogy a fő követelés az alkotmányos monarchia irányába mutat, de lehet, hogy ez túlzó következtetés. Azonban iráni befolyással itt is számolni kell.

Jemenben a véres zavargások elsősorban Szanaa-t és Aden-t érintik. Ennek oka, hogy a kormány hatalma eddig sem terjedt messze túl a nagyvárosok határain, az országot különböző iszlamista csoportok uralják.
A rendszer továbbra is erős kézzel lép fel a tüntetőkkel szemben, ugyanakkor az elnök széles körű reformokat hirdet, aminek lényege, hogy az elnöki köztársaságot parlamenti köztársaság váltja fel. Új alkotmány készül, melyet népszavazás elé visznek.

A végére hagytam az iráni rezsimmel kapcsolatos meglátásaimat. Mint tudott, Iránban eddig is véres leszámolás követett minden ellenzéki megmozdulást, de éppen ennyire tudott az is, hogy a külső ellenséggel szemben a perzsák mindig is összefogtak.
Nem mai keletű és semmiféle összefüggésben nincs az arab világban zajló felkelésekkel az a tény, hogy úgy a kormány, mint az ellenzék szemében az USA a fő ellenség. Ennek elsődleges, de csak egyik oka, hogy a sah idejében Amerika erős befolyással volt az országra
Az iráni kormány nem titkolja azon szándékát, hogy a térségben meghatározó szerepet töltsön be és a felkeléseket úgy értékeli, hogy azok az ő malmára hajtják a vizet. Ebben csak annyiban van igaza, hogy az USA által eddig támogatott arab országok diktátorai egymás után kényszerülnek távozni a hatalomból és a tulajdonképpeni “nehéz falat” Líbia, ahol egy külső beavatkozás utáni rendteremtéssel az utolsó akadály is elhárul az iráni befolyás érvényesítése elől. Ebben azonban Irán téved. Ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy az érintett országokban végbemennek a remélt demokratikus átalakulások, de amennyiben igen, Iránnak akkor is számolnia kell azzal az ellenszenvvel, amivel az arab országok többsége az iráni diktatúrát kezeli. Számukra éppen annyira veszélyes az iráni fegyverkezés, mint pl. Izrael számára, de mondhatnám azt is, hogy az egész világ számára. Az iráni vezetés jelszava: “aki nincs velünk, az ellenünk”(!) nem valószínű, hogy széles körű támogatottságot élvezne az amúgy is hagyományos arab-perzsa ellentét ismeretében.

Meggyzőződésem, hogy egy forradalom kirobbantásához elsősorban belső gazdasági-politikai elégedetlenségre, egy mindig meglévő kisebb-nagyobb befolyással bíró ellenzéki csoportra van szükség, amit az adott esetben nagymértékben “támogat” az internet útján fénysebességgel terjedő információk tömege. Ebből következik, hogy ami az egyik országban jogos éhség-lázadásnak indult, máshol a jobb életminőség elérése érdekében folytatódott. Mint fentebb vázoltam, vannak a sorba szorosan nem beilleszthető országok, ott azonban a kisebbségben élők jogainak kiterjesztése tekinthető indoknak.

Természetesen még ma sem egyértelmű, hogy a mérleg nyelve merre billen, megjósolhatatlan, hogy lesz-e valódi demokratikus átalakulás, vagy a kemény kezű diktátorokat egy “puha” diktatúra követi?
Egy biztos. A félelem-küszöböt, mely egyik helyen magasabb, máshol alacsonyabb volt, a nép átlépte, de ahogy minden országban másként zajlottak az események, úgy feltehetően ezek eredménye is más és más lesz.
Amíg az eseményeket követjük, nem árt figyelni a fundamentalista iszlám vallási csoportok, elsősorban a Muzulmán Testvérek lassú, de annál biztosabb előretörése, amire – mint a tunéziai példa is mutatja – az arab világban igény mutatkozik. Márpedig a fundamentalista, a Koránon alapuló vallási vezetés és a demokrácia nem édestestvérek.

Ezen bejegyzés – valószinűleg a térséggel kapcsolatban nem az utolsó – záró mondataként csak annyit jegyeznék meg, hogy azokban az országokban, ahol relatíve nyugalom uralkodik, ott is mindennaposak a szembenálló csoportok közötti gyilkos merényletek – ezek általában egy-két emberéletet, pár sebesültet követelnek, s mint ilyen, jeletőségük “elhanyagolható”(?). Talán ennek tudható be, hogy a tömegtájékoztatásban sem kapnak helyet.

2011. márc. 13.

A 22-es csapdája: Líbia

20 Júl

Kadhafi utolsó órái?! – és addig? – és utána?

Joggal foglalkoztatja a közvéleményt az arab világban kirobbant tüntetés-sorozat, melynek kimenetele jelen pillanatban még a területet jól ismerő szakemberek számára sem lehet egyértelmű. Az első, Tunéziában kirobbant felkelést még magam is “éhség-lázadás”-ként könyveltem el. Az egyiptomi események kapcsán azonban – bár a két ország azonos abban, hogy alapterületének nagy része semmire sem használható sivatag – kétségeim támadtak. Amikor azonban Bahrain-t és Líbiát is elérte a lázadás, egyértelművé vált, hogy itt sokkal többről van szó.
Ami az arab államokból érkező híranyag mennyiségét illeti, abban nincs hiány, ugyanakkor nagyban nehezíti a tisztán látást, hogy azok nem minden esetben tekinthetők hitelesnek.

Azt hiszem, nem vitatható, hogy a regnáló hatalom pozíció-őrző elszántsága Líbiában öltötte a legbrutálisabb formát. Ezért nem is véletlen, hogy az elmúlt napokban a közvélemény kiemelt figyelmet szentelt az ott zajló eseményeknek.

Ma már tényként kezelhetjük, hogy Kadhafi Tripolit sem tartja egészen kezében és csak idő kérdése, mikor bukik végérvényesen, bukását azonban még az eddigieknél is több vér fogja kísérni.
Kadhafi a Kadhaf el dam (érvágók) beduin tözs tagja, mely törzs mindig is a kegyetlenségéről volt híres. Kadhafi 1969. szeptember 1-jén , mint a líbiai hadsereg tisztje, élére állt egy katonatisztekből álló csoportnak, akikkel államcsínyt robbantott ki, melynek során az akkor külföldön tartózkodó Idrisz király uralmát megdöntötte. A királyi posztot Idrisz unokatestvére foglalta el, de már pár óra múlva nyilvánvalóvá vált a hatalom kérdését érintő nézetkülönbségük, ami a király házi őrizetével, majd a hatalomból történő “hivatalos” elmozdításával ért véget. És kezdetét vette egy véres, törzsi háború, mely Kadhafi győzelmével és a szenusszi törzsből származó királyi család háttérbe szorításával végződött. Ezt követően kikiáltották a Líbiai Arab Köztársaságot. Kadhafit ezredessé léptették elő és ettől kezdve az ország irányítója és a hadsereg főparancsnoka egy személyben. 42 éves uralkodása során sem volt képes egységes líbiai nemzet kialakítására, az országot jelenleg is több, kisebb-nagyobb beduin törzs alkotja, és bármennyire hihetetlen, ezek a törzsek annyira elkülönülnek egymástól, hogy a különböző törzsek szinte már más országot jelentenek.
Kadhafi fia a legutóbbi televíziós beszédében egyértelműen bejelentette, hogy a család nem távozik az országból, “itt születtünk, itt is halunk meg!”
Erre az elszántságra jellemző, hogy Kadhafi megnyitotta a Tripoli fegyverraktárakat, hogy onnan a vele szimpatizáló lakosságot lőfegyverrel lássa el. Erre a lépésre már az után szánta el magát, hogy a felkelés kirobbanásától kezdve rendszeresen fizetett zsoldosokat vetett be a lázadók ellen. Egyes források arról számoltak be, hogy a zsoldosok Fekete-Afrikából érkeztek és érkeznek, állítólag Zimbabvéban sorba állnak azért, hogy bejussanak a zsoldosok közé, akiknek napi javadalmazása 2.000 dollár.

A törzsi háborúk eddig is jellemezték az országot, mint ahogy az is, hogy az éppen megtizedelt, gyengébb törzsek időlegesen háttérbe vonulva várták a megfelelő alkalmat az újabb összecsapásra. Többek között ennek is köszönhető, hogy a keleti országrész, ahol a Kadhafi ellenes törzsek élnek (és ahol a kevesebb olaj található) gyorsan egymásra találtak és átvették a hatalmat a területen.
Ez az egymásra találás azonban elég megtévesztő és koránt sem következik belőle, hogy Kadhafi bukásával a helyzet megoldódik. Természetes, hogy a Kadhafi-hívekkel szembeni megtorlás lesz a legvéresebb, de a most látszólag egységes törzsek Kadhafi távozása után egymást sem fogják kímélni és a törzsi háború folytatódik mindaddig, amíg egy újabb diktáror nem kaparintja meg a hatalmat.

Kadhafi jelentősége nem annyira személyében, mint inkább olajában keresendő! Nem annyira érdekes, mint inkább tény, hogy a volt szocialista tömb országai éppúgy keresték kegyeit, mint a nyugat. Első kifejezetten politikai okokból, hisz Líbia, mint számos iszlám ország a Szovjetunió kegyeit élvezte, ők látták el többek között fegyverrel, hogy, mint a térség “demokratikus köztársasága” kellőképpen fel legyen vértezve a kapitalista “rémmel”, Izraellel szemben és természetesen áttételesen az USA ellen is.
A nyugat viszont az olaj áldásait élvezte és Anglia nem átallotta egészségügyi okokra hivatkozva szabadlábra helyezni a lockerbie-i katasztrófa okozóját, Al Megrahi líbiai hírszerző tisztet, aki 1988. december 21-én a Pan-Am 103-as járatán 400 g-nyi plasztikbombát helyezett el, s mely 21 országból 270 áldozatot követelt, s akit 2001. januárjában 27 év fegyházbüntetésre ítéltek. A merénylő 2009-ben szabadult és tért vissza Líbiába, s mint a napokban kiderült, szabdlábra helyezését nem annyira egészségi állapota, mint az olajcsap elzárásának veszélye indokolta.

Ami az USA-t illeti, az arab világban kirobbant felkelés-sorozattal kapcsolatban ismételten bebizonyosodott, hogy nem érti a közel-keleti helyzetet, nem ismeri a muszlem gondolkodást és ebből következően nem is tud “arabul” beszélni.
Obama elnök azon kijelentése, hogy – “… líbiai vezetőnek “most” kell távoznia a hatalomból, mert elvesztette legitimitását… Ha egy ország vezetője csak a népével szembeni tömeges erőszak alkalazásával tudja hatalmát fenntartani, nem legitim…” – számomra értelmezhetetlen.
Nem tudom eldönteni, hogy tényleg nem érti, vagy nem is akarja érteni, hogy az arab világban a demokrácia ismeretlen fogalom. Pontosabban fogalmazva csak egy nagyon szűk, hatalomközeli réget privilégiuma – de semmi esetre sem a népé!

Az ENSZ által életbe léptetett szankciók egy kivételével megegyeznek a Lockerbie légi katasztrófa utáni szankciókkal, abban ugyanis szerepelt a repülési tilalom, ami a jelenlegiből kimaradt. Valószínűnek tartom, hogy jelenleg egyetlen ország sem vállalja ennek ellenőrzését.

Mint már az elején utaltam rá, a Kadhafi ellenes beduin törzsek összefogása, az időközben megalakult átmeneti kormány (mely a keleti országrészt uraló szenusszi törzsből került ki) csak időleges és amelynek vége nem új társadalmi berendezkedést, csak egy új, talán nem ennyire véres diktatúrát eredményez.

Egy egészen friss információ csak megerősítí előbbi mondatomat. E szerint Hillary Clinton megpróbálta felvenni a kapcsolatot a líbiai átmeneti kormány képviselőivel, akik azonban nem kívánnak senkivel kapcsolatba lépni, belső problémájukat maguk fogják megoldani.

Ez a kijelentés – véleményem szerint – azért nem sok jóval kecsegteti a demokráciában reménykedőket.

2011. február 27.

Quo vadis Egyiptom?

19 Júl
A címben feltett kérdést fogalmazhatnám úgy is, hogy quo vadis Közel-Kelet?  Mert az egyiptomi történések ha akarjuk, ha nem, ha bevalljuk, ha nem,  mindenképpen hatással lesznek a térség további arculatára.Sokan, többféle megközelítésben tárgyalták az elmúlt hetek történéseit szerte a világban. Elemzők a “dominó effektus” első fázisának a tunéziai éhség lázadást tartják, ami valójában az is volt és tulajdonképpen alapjaiban az egyiptomi felkelés is annak tekinthető. (A különbségre később visszatérek.)Tunéziát azonban megelőzte az ebbe a láncolatba mindenképpen beilleszthető esemény, a Hezbollah libanoni “csendes” hatalomátvétele.
Az egyiptomi spontán szerveződött tüntetés végül is elérte kitűzött – és pillanatnyilag úgy tűnik egyetlen – célját, Mubarak eltávolítását.
A hatalmat  katonai junta vette át, annak a Mohamed Huszein Tantaui-nak a vezetésével, aki évtizedek óta a hadsereg vezetője, védelmi és hadipari miniszter, s mint ilyen, Mubarak legfőbb támogatója volt. (Megjegyzem, hogy a hadsereg egyértelmű támogatása nélkül Mubaraknak nem adatott volna 32 év uralkodói időszak, mint ahogy nem adatott meg elődeinek sem.)
Tudni kell, hogy Egyiptomban a hadsereg összetétele igen speciális és nem hasonlítható más arab országok hadseregéhez, ahol fellahokból (földműves)  történik a toborzás. Az egyiptomi katonai- és üzleti elit nem kis mértékben egybe esik, és a katonák a városi, tanultabbnak számító rétegből verbuválódnak, akik egyiptomi mértékkel mérve jól fizetettek, saját üzleti-egészségügyi hálózattal rendelkeznek, saját lakótelepeken élnek stb. Mindezeket figyelembe véve, a hadseregnek nem kevés a veszíteni valója (Egy 2001-es adat szerint létszáma 450.000 főre tehető.)Felmerül a kérdés, mi várható ezek után? Marad-e minden a régiben és ahogy eddig történt, a hadsereg “kitermeli” magából az új elnököt, természetesen “demokratikus” választás útján, vagy valóban tesznek valamilyen engedményeket a tömeg felé?
Kérdéses, hiszen jelenleg az országban a Muzulmán Testvériségen kívül semmilyen szervezett ellenzék nincsen, őket viszont az elmúlt évtizedek során gondosan távol tartották a hadsereg soraitól.
Nagyon nehéz elképzelni teljes körű demokratikus változást egy olyan országban, ahol a tömegek abszolút többségének fogalma sincs a demokrácia mibenlétéről, ahol a hadsereg már említett felső vezetői maguk is “őskövületek”, akik a mai internetes világgal igazából semmit sem tudnak kezdeni.Természetesen az események kimenetele hatásal lehet Izraelre is. Kár lenne tagadni, hogy Izrael szívesen vette volna a status quo változatlan fennmaradását, de az sem titok, hogy már egy ideje próbál felkészülni a Mubarak utáni időszakra. Azt azonban nem lehet állítani, – bár ez is több helyen elhangzott – hogy Mubarak különösen nagy barátja lett volna Izraelnek. A két ország közötti békekötést tudomásul vette, ez azonban nem akadályozta abban, hogy időről-időre látványos “kémpereket” rendezzen és elítéljen embereket Izraelnek történt adatszolgáltatás vádjával. Röviden, az izraeli-egyiptomi béke “hideg” békének tekinthető, aminek keretén belül még a gazdasági kapcsolatok is messze elmaradnak a lehetségestől.

Végezetül nézzük, merre dőlhet tovább a dominó:

  • Az algériai utca már forr, az események kimenetele pillanatnyilag többesélyes.
  • Szíriában, Jordániában, Szaud-Arábiában “megelőző” letartóztatásokat foganatosítanak. Szíriában a kisebbségi (alauita) eredetű Aszad és a hadsereg vezetése rendkívül komolyan ellenőrzi a helyzetet, hogy meddig, azt megjósolni nem lehet.
  • Jordániában a viszonylag jobb gazdasági helyzet és a már eddig is úgy-ahogy működő ellenőrzött demokrácia talán a jelenlegi rezsim mellett szól. Azért ez is kérdéses.
  • A Palesztin Hatóság területén Abu Mázen megkísérel elébe menni az eseményeknek, ezért a közeljövőben helyhatósági, őszre parlamenti és elnökválasztást hirdetett meg, amit a Hamasz élből elutasított.

Megjósoni, hogy ezek a forrongások végső soron mit hoznak, hagyon nehéz. Nem elképzelhetetlen, hogy végül is demokratikus változások irányába történnek lépések, de az sem kizárható, hogy az iszlám szélsőségesek – mint egyetlen szervezett politikai erő a térségben – szóhoz jutnak a politika további alakításában.
De számításba jöhet még az Erdoán előtti atatürki  török modell, melyben a hadsereg a háttérből irányította, ellenőrizte a demokráciát.

Mubarakról jelen pillanatban annyit lehet tudni, hogy az elmúlt napokat Sarm es-Sejk-i palotájában töltötte a hadsereg védelme alatt, (saját testőr gárdájában nem bízott?)  de minden valószínűség szerint azóta Dubai-ba távozott, ahol szívesen látják vendégül sok-sok milliárdjával egyetemben.

A hogyan tovább kérdésre nincs egyértelmű válaszom, kérdéseim azonban vannak. Kérdezem pl., hogy hol voltak a Mubarakot 24 óra alatt elítélők az elmút hátom évtizedben. Lehet, hogy eddig nem figyeltek fel arra, hogy az erőszak egy elfogadott társadalmi norma csakúgy, mint a nők megalázása, arra, hogy a demokrácia csak egy törpe kisebbség körében elfogadott norma… és nem utolsó sorban arra, hogy a demográfiai robbanás (Egyiptomban 9 hónaponkét 1 millió újszülött jön a világra) jóval előtte jár a munkahely teremtésnek, az emberi léthez minimálisan szükséges anyagi háttér biztosításának?

Válaszom egyszerű. Úgy a művelt nyugat, mint Amerika külpolitikájában egyetlen kérdés játszik szerepet – mi jó nekik. A távoli országokban élő kisemberek életért vívott harcának támogatása részükről nem más, mint maszlag, demokratikus mázzal leöntve. Erre utal Obama azon kijelentése is, miszerint az egyiptomi katonai hatalomátvételt a demokrácia útján tett döntő lépésként értékeli – tudomásom szerint ez példa nélküli megállapítás.

Bejegyezve: 2011. február 13.

Az “arab tavasz” további hozadéka

17 Júl

Hét hónapja tart az észak-afrikai országokban fellángolt, “arab tavasz” néven elhíresült felkelés sorozat, melynek még koránt sincs vége. Jelen pillanatban még azt is nehéz felmérni, hogy milyen következményekkel kell számolnunk, hogyan és milyen hosszú távú stratégiai lépésekre kényszerül Izrael annak érdekében, hogy  határait és lakossága biztonságát szavatolni tudja.
Nem nehéz azonban észrevenni, hogy már az elmúlt fél év is változást hozott az izraeli biztonsági és államközi viszonyokban. Mint ahogy azt sem, hogy a felkelés haszonélvezői égyértelműen a Hamasz és az Iszlám Dzsihád.

Elmondhatjuk, hogy  Délen győzött a Hamasz és a közvetlen iráni utasításokat követő  Iszlám Dzsihád, az északi részen tovább erősödött a Hezbollah. Irán pedig élen jár felfegyverzésükben, de ami még ennél is fontosabb, hogy  nevezett  terrorszervezetek legfőbb ideológiai támasza.

Minden jel arra utal, hogy a Muszlem Testvériség, kihasználva az Egyiptomban uralkodó kaotikus állapotokat, egyértelműen a Hamasz és az Iszlám Dzsihád malmára hajtja a vizet.  A helyzetet kevéssé befolyásolja,  hogy –  tartva az amerikai segély blokkolásától – a jelenlegi kormány igyekszik megakadályozni a csempész alagutak használatát.
Ma ahhoz, hogy a gázai övezetbe fegyvereket, robbanó tölteteket juttassanak, már alig van szükség az egyiptomi területről nyíló csempész alagutak használatára, a muníció szabadon áramlik a Szinájon élő, mintegy 300.000, 4-5 beduin törzshöz tartozó, eddig is főfoglalkozású csempészbanda segítségével.
Ennek köszönhetően a gázai terroristák kezében lévő rakéták és egyéb robbanófejek száma a tavalyi évhez viszonyítva eddig megduplázódott, de ehhez hozzávéve a Szinájon, a beduinok által kialakított  bunkerekben tárolt és szállításra váró robbanótöltetek mennyiségét, nyugodtan lehet állítani, hogy fél év alatt a muníció a háromszorosára nőtt, mára a birokukban lévő mintegy 10.000 különféle rakéták száma elérte a Hezbollah álal a II. libanoni háború idején uralt robbanótöletek számát.
A rakétákon és robbanótölteteken kívül nagy mennyiségű légvédelmi fegyver , vállról indítható rakéta és különböző könnyű fegyver került részben a Hamasz, részben az Iszlám Dzsihád  birtokába.

Szakértők ugyan azt állítják, hogy ezek a  rakétafejek viszonylag kis hatótávolságúak – alig néhány kg-nyi töltettel.
Ehhez azért nem árt hozzáadni a különféle Kasszamokat, a több ezerre tehető Graad rakétákat, melyeknek hatótávolsága viszont  22-40 km (ez utóbbi már Kiriát Gát és Beer Sheva körzetét is veszélyezteti). Ezen túlmenően rendelkezésükre állnak az iráni fejlesztésű “fajr-3” és “fajr-5” elnevezésű rakéták. Hatótávolságuk: 65 km.

De nem csak a Dél, nem csak a Hamasz és az Iszlám Dzsihád  erősödik, a Hezbollah is ugrásra kész!

A szíriai felkelés szerves részét képezte, hogy az ellenzék kifosztott két nagy katonai raktárat. Mivel  Irán csakúgy, mint a Hezbollah tart Assad bukásától, az eddig Szíriában tárolt, de a Hezbollah tulajdonát képező fegyereket átszállította libanoni területre. (A Hezbollah azért tárolta fegyverei egy részét Szíriában, mert úgy gondolta, hogy ott kevésbé vannak kitéve izraeli támadásnak.)
Információs források nehéz rakétákról, Scud-D modellt képviselő, 700 km-es s tonnányi robbanófejjel ellátott rakétákról beszélnek. Ez egészíti ki a tavalyi modelleket, a több tucat M-600-asokat, valamitnaz iráni fejlesztésű “FATAH-100”-asokat. (Arra nézve pillanatnyilag nincs megbízható információ, hogy a Scud rakétákhoz érkeztek-e kilövő állványok és ha igen, akkor azok mobil vagy fix kivitelezésűek-e?)

A fegyverszállítók között első helyen Irán áll, ami azt jelenti, hogy egy összehangolt támadás estén egész Izrael lakossága kerül veszélybe, beleértve a légi és szárazföldi katonai bázisokat is.

Az persze halandó ember számára elég érthetetlen, hogy Izrael nem tett semmit a Hezbollah ilyen mértékű felfegyverzése ellen. Erre egyetlen magyarázat a nyilt konfrontáció elkerülése lehet.

Mivel a Hezbollah lehetségesnek tartja, hogy a szíriai események kapcsán bedugul az iráni fegyverszállítás, minden segítséget megad a szíriai vezetésnek. Ugyanakkor Irán megpróbálja elvonni a figyelmet a szíriai zavargásokról azzal, hogy magára vállalja a  szíriai-libanoni határon a palesztin tüntetések szervezését, koordinálását. (Megjegyzendő, hogy Irán a felére csökkentette a Hezbollah anyagi támogatását, így az eddigi 1 milliárd dollár helyett az idén “csak” 500 millióval számolhatnak. Ez a csökkentés az Iránt sújtó gazdasági szaknkciók másodlagos hatása.)

Fentiekben elmondottak természetesen lehetnének Szíria, Libanon, Egyiptom és Irán belső ügyei, csakhogy még külön-külön elemezve is, közvetlen hatással bírnak Izrael biztonságára.

%d blogger ezt kedveli: