Az elsőszámú közellenség…

A történelemben nincsenek véletlenek!

A történések precíziós pontossággal egymásba illeszthetők, az ok-okozati összefüggés az érdeklődő olvasó számára egyértelműen nyomon követhető.

Bár ebben az írásban nem foglalkozom aktuálpolitikai kérdésekkel, reményeim szerint a gondolatmenet végére a napi eseményekkel való összefüggés világossá válik.
Ehhez azonban vissza kell kanyarodnunk a történelemben, egészen a Szovjetunió széthullásáig. Akkor ugyanis azt hihettük, hogy egy történelmi folyamat végéhez értünk és a világ a nagyhatalmi erőegyensúly, a “Pax Americana”útjára, a demokrácia, a nyitott piacgazdaság és a globalizáció útjára lép. Tévedtünk, nem így történt.

Ennek első jele a történelem legnagyobb terrortámadása  New York-i ikertorony ellen, 2001. szeptember 11-én. Még ez után a szörnyű tragédia után is úgy tűnt, hogy az élet visszatér a rendes kerékvágásba és ennek megfelelően elég későn ébredtünk rá, hogy ez is optikai csalódás.

Az Oszama bin Láden vezette al-Kaida igen nagy mértékben megváltoztatta az amerikai életérzést, de ami még ennél is fontosabb, a szunniták tudatában végbement változás.

Nemrégiben Obama elnök háborút hirdetett az Iszlám Állam ellen, amit a civilizációk civilizációk összeütközésével magyarázott. Ez már a sorban a harmadik tévedés, mert úgy az Egyesült Államok, mint talán az egész nyugati demokratikus világ legalább 13 éve harcot folytat a radikális iszlám ellen.

A jelenlegi válság gyökereit keresve – bár ezek időben és térben egymástól távol esnek – a kronológiai sorrendet felállítva bizton állítható, hogy nem egymástól függetlenek.

Az első 1979-ben történt, amikor Iránban Khommeini megbuktatta a sah rendszerét és létrehozott egy olyan iszlám államot, amelyet vallási vezetők irányítanak. Ez a történelmi esemény ragadta ki a síitákat a passzivitásból és az elnyomott kisebbségi létből a muzulmán világon belül. Rávilágított arra,  hogy az iszlám törvényei szerint is lehet egy államot irányítani.  A sikereket a síiták érdekeinek elősegítésére használták az egész Közel-Keleten, ami Libanonban teljes sikerrel járt.

Az irániak kettős játszmába fogtak. Egyrészt a síita terrort fejlesztették fel nagy mértékben (Hezbollah), másrészt a szunnitát (Hamasz és Iszlám Dzsihád).Ezt követte a második esemény, amikor is Afganisztánban a szunnita szélsőségesek szembe kerültek az ateista nagyhatalommal, a Szovjetunióval. Felfogásuk szerint a SZU Afganisztánból történt kiszorítása vezetett a Szovjetunió széthullásához.  Ez a siker még egy lökést adott ahhoz meggyőződésükhöz, hogy a radikális szunnita iszlám legyőzhetetlen. És ez vezetett az  al-Kaida megalapításához Szaudiában, majd  Afganisztánba történt áttelepüléséhez és végül –  mint a fennmaradt egyetlen nagyhatalom –  az USA elleni harcához.

Ennek kicsúcsosodása volt szeptember 11. Ekkor hirdette meg az Egyesült Államok a szunnita terror elleni általános támadást, illetve az afganisztáni és iraki katonai fellépést.

Sorrendben a harmadik állomása az u.n. arab tavasz, mely felszámolta az első világháború után a kolonialisták által kialakított helyzetet. A térség totalitárius államaival szemben előtérbe kerültek a régi erők, úgy mint a család, a törzs, a népcsoport és a vallás. A régi, behatárolható államformák gyakorlatilag megszűntek, helyükre a fent felsorolt erőközpontok léptek, ami nagyon jól látható Líbia, Szíria és Irak esetében. És még azokban az államokban is, amelyek egybe maradtak –  és vezetésük továbbra is diktatórikus – kénytelenek figyelembe venni ezen régi-új hatásokat.

A fenti eseménysorhoz  alapvetően helyi hatású változások is csatlakoztak.  Az első ilyen változás Irak esetében történt, ahol az USA megbuktatta a világ egyik legerősebb kezű arab diktátorát, ami Irak széteséséhez vezetett.  A másik alapvető változás bár három különböző helyszínen történt, lényegét tekintve azonos végeredménnyel járt. Úgy a palesztinoknál, mint Egyiptomban és Törökországban, a szabad választások az iszlám győzelmét hozták.

Az eddig ismertetettek világosan mutatják, hogy a politikai iszlám megerősödése nem tekinthető múló epizódnak és nem is helyi jelenség, hanem szerteágazó, mély gyökerekkel rendelkezik az arab-muzulmán világban.

Egyiptomban – valószinűleg török tapasztalatokból kiindulva – a tábornokok ellenforradalmat hajtottak végre. A törökországi változások az Attatürk indította történelmi kísérlet – az iszlám állam szekuláris módon történő szerveződése – végét jelentik.

Az események gyors lefolyását és egyben a radikális iszlám erejének növelését olyan miniállam is elősegíti, mint Katar, mely korlátlan pénzügyi lehetőségeivel terrorszervezeteket támogat (ISIS, Hamasz, Muzulmán Testvérek), valamint a tulajdonában lévő al-Dzsazira televíziós hálózat útján a mérsékelt elők hatalmát igyekszik megingatni.

A terror másik jelentős támogatója ma Törökország, amely az ISIS által megszállt olajmezőkből származó nyers olajat fél áron felvásárolja, finomítja, majd Európában világpiaci áron adja tovább. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy azok az európai országok, melyek ebből a forrásból jutnak olajhoz, ha a felszínen el is ítélik a terrort, maguk is jelentősen hozzájárulnak annak terjedéséhez.)

Összegezve, az “arab tavasz”  hozadékaként az “utca ereje” növekedett.  

Az eseményeket jelentősen befolyásolja az a tény, hogy ma nincs egyetlen olyan nemzetközi erő sem, amely a történéseket szankció útján, vagy akár erő alkalmazásával mederben tudná tartani.

Az ENSZ gyakorlatban teljes csődöt mondott, ma a világon senki sem veszi komolyan. Európa pedig elsősorban önmagával van elfoglalva. Hiányzik a szándék, a lehetőség, valamint a politikai felépítmény ahhoz, hogy egy jelentősebb politikai döntés szülessen, amit végrehajtás is követ. Következik ez abból, hogy az EU egyes tagállamai nagyobb jelentőséggel bírnak, mint maga az Európai Unió.

Az Amerikai Egyesült Államok, mint napjaink egyetlen szuperhatalma, nem érzi szükségét a “nagyhatalmi egyensúly” stabilan tartására, ezért igyekszik csökkenteni a közel-keleti kötelezettség-vállalásainak mértékét.

Mindez együttesen eredményezi, hogy nincs olyan külső erő, amely megakadályozná a radikális erők élre törését a Közel-Keleten.

Ez a háborgó tenger veszi körül Izraelt, amelynek határai mentén a Közel-Kelet legszélsőségesebb erői találhatóak.

A szélsőséges iszlám képviselői (szalafisták)  a Szináj félszigeten, a Muzulmán Testvérek leányvállalata a Hamasz, Gázában és bizonyos mértékben Júdea-Szamáriában. Libanonban az irániak által életre hívott,  a világ jelenleg legerősebb terrorszervezete, amely fejlett katonai erővel rendelkezik, a Hizbollah. Szíriában a  megszámlálhatatlan szélsőséges csoport, élükön az ISIS-szel.

A köztük lévő különbségek ellenére minden radikális erőnek van egy közös alapelve, mindannyian hiszik, hogy az iszlámnak kell uralkodnia a világ felett.  A vita tárgya – nem egyszer a halálig – hogy az iszlám melyik ágának.

Az egyetlen, amiben teljesen egységesek, az Izrael gyűlölete. Még a legszélsőségesebb vitákat is hajlandók félre tenni, ha Izrael elleni fellépésről van szó. Izraelre úgy tekintenek ebben a térségben, mint idegen testre.  Mint egy másik világ előretolt bázisára, amely ellenséges, liberális és demokrata. Mint az USA és a Nyugat kinyújtott karjára.

És az igazság az, hogy Izrael valóban ez! És ezért nem ártana a nagyvilágnak szem előtt tartania, hogy ebben a kegyetlen környezetben az ellenség a 21. század fegyvereit használva a 7. századba igyekszik visszarántani a világot. Nem ártana szem előtt tartania, hogy Izrael nem engedhet az erőből és az elszántságból. Nem ártana szem előtt tartania,  hogy még nagyon sok időnek kell eltelnie és nem kevés vérnek elfolynia, amíg a nyugati normák alkalmazhatóak lesznek a közel-keleti térségre. Lehetőleg katasztrófa előidézése nélkül.

Éppen ezért rendkívüli jelentőségű az Obama elnök által meghirdetett ISIS elleni  háború, amely megfékezheti e szélsőséges terrorszervezet előretörését, még ha a megsemmisítéséhez kevés is. Azonban tilos, hogy ez a szélsőséges szervezet a különleges kegyetlenségével elvonja a figyelmet a többi iszlám radikális erőkről.

Izraelre, de véleményem szerint az egész világra nézve is,  Irán veszélyesebb, mint az ISIS. Ha Irán valamilyen módon nukleáris fegyverhez jut, még nagyobb támogatást fog nyújtani azoknak a szervezeteknek, amelyek mindent és mindenkit készek megölni, aki az útjukban áll. Ez ugyan csak jövőbeli veszély, azonban úgy tűnik, hogy a világ figyelmét elkerüli (szándékosan v. sem) hogy Irán elsősorban a nyugat ellen harcol, Izrael csak a “spanyolfal” szerepét játssza.

Végezetül pár szót a káoszelméletről, amely kimondja, hogy bármennyi és bármennyire is pontos információval rendelkezünk egy folyamat elindításához, nem számítható ki pontosan annak végeredménye. Ha az elméletet konkrétan az ISIS-re adaptáljuk, elmondható: Az ISIS ellen létrehozott külső koalíció elképzelhető, hogy képes a szervezet gyengítésére, (felszámolására véleményem szerint nem) de a láncolat végeredménye nem kiszámítható. (Ugyan ez vonatkozik a többi terrorszervezetre is.)

Ezért Izraelnek – mivel gyakorlatilag még a szövetségeseire sem számíthat teljes mértékben, ami a terror nem egységes megítéléséből adódik – rendkívül óvatosan kell eljárnia, minden lépését számos oldalról mérlegelve.

Különösen fontos ez azért, mert Izrael kicsi állam és ebben a szövevényes helyzetben a számára lehetőleg legkisebb veszélyt jelentő lépéseket kell megtalálnia.

 

19/11/2014

USA – Izrael, idegháború

Amerikában ma kezdődnek a szenátusi és képviselőházi választások, ami nem sok jóval kecsegteti Obamát és ezzel nyilván ő maga is tisztában van.

Ha csak nagy vonalakban nézzük át eddigi elnöki tevékenységét, külpolitikájával kapcsolatban mindenképpen elmondható, hogy ahova betette lábát, nemhogy eredményt nem tudott felmutatni, de ott kő kövön nem maradt.

Így volt ez az “arab tavasz” esetében, amikor is demokráciát akart exportálni olyan területre, ahol a lakosság még fogalmi szinten sem ismeri a kifejezést, nemhogy gyakorolni tudná. A sor folytatható, hiszen a politika iránt valamennyire is érdeklődő pontosan tájékozott az Egyiptomban történtekről, ismeri a szíriai polgárháború részleteit, líbiai, az iraki és az ukrajnai történéseket… Mindezeken felül tudja, hogy Obama a Nobel békedíj birtokosa.

Nos, fentiek ismeretében nem meglepő, ha Obama csalódott és forr benne a düh. A düh, mely Jeffry Goldberg – Obama házi szerzője- által napvilágot látott. Mert nehogy azt higgye valaki, hogy “sajnálatos véletlenek összejátszása” annak a vezető amerikai politikusnak az idézése, aki útszéli hangnemben, melyek között a “gyáva szarházi” is szerepelt, beszélt  Binjamin Netanjahu izraeli  miniszterelnökről. Bár meglepő, hogy a nemzetközi érintkezésben ennyire szokatlan hangnemet használjon valaki, Obama elnök első kadenciájának talán a felénél, maga sem volt sokkal diplomatikusabb, amikor a volt francia elnökkel, Sárközyvel történt tárgyalása során, a “véletlenül” bekapcsolva felejtett mikrofonon adta tudtára Netanjahunak, hogy mennyire elege van belőle.

Mivel Obama gyakorlatilag az izraeli-palesztin konfliktusban is kudarcot vallott, nem véletlen,  hogy dühét Izraelre, illetve személyesen Izrael miniszterelnökére zúdítja.

 

“szerelem” első látásra

barátok között

Nagyon pitiáner dolog, különösen annak fényében, hogy Obama Roosvelt elnököt tekinti mintaképének, akinek az volt a véleménye, hogy nem a harcias kijelentések, hanem a csendes és következetes diplomácia hoz eredményt. És aki többek között azt is mondta, hogy: “Beszélj tisztelettel, de a bot mindig a kezedben legyen. Ne fenyegetőzz, ha valójában nem is akarsz cselekedni.”

Gondolom, nem titok, hogy Obama saját hazájában sem örvend különösebb népszerűségnek. Ezt elsősorban az egyetlen sikerként elkönyvelhető – bár igen kérdéses ez a siker – egészségügyi törvény bevezetésének köszönheti. Ezt ugyanis nem a törvényhozáson keresztül, hanem elnöki rendelettel érte el, ami számos amerikai szemében a demokráciájuk játékszabályainak megsértését jelenti.

De térjünk vissza a külpolitikájára, ezen belül is – a számomra testközelire, az Izraellel kapcsolatosra és mindjárt tisztul is a diplomáciai fiaskó képe.

Obama – talán nem is alaptalanul – úgy ítéli meg, hogy Izraelben belátható időn belül választások lesznek, azzal azonban elszámította magát, hogy annak eredményét Netanjahu nyilvános lejáratásával befolyásolni tudja.

Világos, hogy ezt a durva kijelentést a Jeruzsálemben tervezett építkezések bejelentése váltotta ki. Azon persze lehet vitatkozni, hogy a bejelentés időzítése megfelelő időpontban történt-e? Ezen házon belül is vita folyik. Viszont a Fehér Ház durva kirohanása egyértelműen Netanjahu támogatottságát növelte. Az izraeli társadalom régi hagyománya, hogy külső támadással szemben mindig összezár. Csakúgy, mint Noé bárkájában a békésen megférő állatok, melyek a természetben egymás ellenségei.

Természetesen a tervezett építkezések bejelentése csak az egyik ok, úgy is lehet mondani, hogy fűszál, amibe Obama belekapaszkodott, hogy elterelje a figyelmet egy sokkal súlyosabb és nem csak Izraelt érintő problémáról. Ez nem más, mint az Iránnal történő egyezmény, melynek tető alá hozását Amerika és Európa is szinte minden áron véghez akarja vinni. Ebben még a NAÜ felvetését is figyelmen kívül hagyják és azzal sem törődnek, hogy Irán az atomfegyver előállításának képességét megőrzi.

A jeruzsálemi építkezésekkel kapcsolatban Binjamin Netanjahu sem maradt adós és egyértelműsítette, hogy: Többé nem fordul elő, hogy csukott szemmel adunk át területet, aztán reméljük a legjobbakat. Megtettük ezt Libanonnal és a köszönet több ezer rakéta volt.

Megtettük ezt a Gázai övezettel és cserébe megkaptuk a Hamaszt , valamint 15 ezer rakétatámadást.

Ezt nem fogjuk megismételni. A Zsidó Állam elismerését és sziklaszilárd biztonsági egyezményt akarunk.

Meggyőződésem, hogy a napokban nyilvánosságra került hír, miszerint Izrael egy hónapon belül, egyedül is megtámadja az iráni atomlétesítményeket, szintén az idegháború része.

El kell ismerni, hogy nem lehet könnyű manapság Obamának lenni. Az amerikai elnökhöz 2008-ban szinte messianisztikus reményeket fűztek és mára nem csak hazájában, de a világ nagy részén is népszerűtlenné vált olyannyira, hogy feltételezhető, a választások után – az amerikai politikai zsargonnal élve – “béna kacsává” válik.

Nem lesz könnyű még két évet úgy hivatalban maradnia, hogy mind a képviselőházban, mind a kongresszusban republikánus többséggel kell együtt dolgoznia. Mindezt azok után, hogy 2008-ban – a háta mögött nagy szenátusi többséggel – felvázolt egy olyan világot, ahol mindenki szerető testvér,  ahol nincsenek háborúk, különösen vallási háborúk nincsenek, a Közel-Keleten a tankok csövében a békegalamb olajágból rak fészket…

Szó se róla, elképzelésnek mindez gyönyörű, csakhogy a világ nem alkalmazkodott ehhez a teóriához és ezt Obama rossz néven vette. Személyes üggyé tette azt, ami az érdekek szférájába tartozik. Mert az igaz, hogy Omaba az  Egyesült Államok elnöke, de a Fehér Ház nem azonos Amerikával.

Ez azonban nem változtat azon a tényen, amit Goldberg cikke is sejtetni enged – nem nézünk túl kellemes két évnek elébe, bár ez valószinűleg inkább szavakban, mint tettekben nyilvánul majd meg.

Tulajdonképpen azt hiszem, hogy Obama nem annyira “béna kacsa”, mint inkább “sebesült oroszlán” – akitől ajánlatos óvakodni.

03/11/2014