Tag Archives: nép

Fogalomzavar…

5 okt

Az elmúlt két napban Ros ha-Shanát (zsidó újév) ünnepelte a világ zsidósága, köztük jómagam is.  Ünnepi hangulatom sajnos nem volt felhőtlen. Érzéseimet erősen befolyásolta az a beszélgetés, melynek során súlyos és lényegében alaptalan vádakkal szembesültem. Súlyosak azért, mert a vádló “meghozta halálos ítéletemet” kitétellel zárta mondandóját és alaptalan azért, mert ezen mondandója, valamint a galuti zsidóság – mint fogalmazott – általam történt kirekesztéséről a hivatkozott írásban – és legjobb tudomásom szerint máshol sem – szó sem esett. Továbbá érthetetlen számomra mindezek cionizmussal történő összekapcsolása.

Mindezek hatására az I-tentisztelet alatt tudatosan kellett magam visszarángatni az imarend követéséhez, ugyanis minduntalan elkalandoztam… Alapvetően azt latolgattam gondolatban, miként is lehet erre a további sértődések elkerülése nélkül úgy reagálni, hogy mondandóm  lényege mindenki számára érthető legyen.

Arra a következtetésre jutottam, hogy az esettel kapcsolatban több megoldás is kínálkozik:

Részben hallatlanná tehetném az egészet, részben akár meg is sértődhetnék és és baráti/ismerősi körben “fű alatt” panaszkodhatnék, esetleg csendben nyalogathatnám sebeimet.

A harmadik utat választottam, nyíltan felvállalom a konfrontációt és igyekszem legjobb tudásom szerint reagálni.

Döntésemet elsősorban az motiválta, hogy hallatlanná már csak azért sem tehetem, mert ahhoz elég széles nyilvánosság előtt zajlott a beszélgetés. A sértődöttség/panaszkodás nem az én műfajom, ennél sokkal egyenesebb megoldásnak tartom a téma kibeszélését, mellyel – nem utolsó sorban – szélesebb rétegnek szeretnék segítséget nyújtani.

Azt hiszem, hogy alapvető probléma az írásaimban előforduló szóhasználatból adódik, ugyanis a dolgokat – ha csak lehet – nevén nevezem. És tulajdonképpen nem értem, hogy a “galut-zsidó” kifejezés miért pejoratív?

A diaszpóra, vagy száműzetés  (görög eredetű szó, mely szétszórattatást jelent)   és melynek  héber megfelelője a “galut” kifejezés.

Eredete az i.sz. 132-135 között lezajlott Bar Kochba szabadságharc leverésére, annak rómaiak által történt megtorlását követő időszakra tehető, amikor is Izrael életben maradt fiai kénytelenek voltak elhagyni az ősök földjét. (Itt kell megjegyeznem, hogy a bátrak – akik az életük kockáztatásával is Erec Isroél területén maradtak – leszármazottai ma is köztünk élnek.

Ebből egyenesen következik, hogy a galut-zsidó kifejezés gyűjtőfogalom, amely egyszerűen a szétszórattatásban élő zsidókat jelöli. Röviden, az Izraelen kívül élő zsidók definíciója.

Ezzel a szómagyarázattal talán abba is lehetne/kellene hagyni, de ha már belekezdtem, akkor végig is viszem az ezzel kapcsolatos gondolatmenetet.

Ugyan úgy, ahogy az izraeli zsidóság sem egy homogén massza, a diaszpóra zsidósága is több összetevős. Ezzel kapcsolatban hosszas felsorolásba lehetne bocsátkozni, mert vannak köztük a modern Izrael létjogosultságát is megkérdőjelező csoportok, ide tartoznak a Szatmári haszidok és a Toldot Áron csoportosulás, akik hazatérésük feltételéül a harmadik Szentély megépültét, vagyis a Messiás eljövetelét jelölik meg (meg kell jegyezzem, hogy mindkét csoport magyar gyökereket tudhat magáénak). Aztán vannak a   cionizmust különböző módon értelmező, de magukat cionistának vallók (tévedés azt hinni, hogy minden cionista érzelmű zsidónak Izraelben a helye) és vannak számosan az általam frissen alkotott szókapcsolat szerinti genetikus-zsidók.

Ez utóbbi csoport szintén a galutban él, de származásuk felvállalását kényszer szülte. Ugyanis zsidóságukat valamiféle kényszer hatására vállalják fel. Ilyen kényszer lehet az, ha a környezetük zsidónak tartja őket, ami ellen ugyan nem tiltakoznak, ugyanakkor minden cselekedetük arra irányul, hogy a “befogadó nemzet” törvényeit, szokásait maradéktalanul betartsák. (A “befogadó nemzet” fogalma is számos érdekességet vet fel, mert az ötszáz évre visszamenőleg bizonyíthatóan ott élő zsidó is idegennek számít.)

Nem vitatom, sőt, teljesen természetesnek tartom, hogy az állam törvényei minden ott élő számára betartandóak. Azt azonban már legalább is furcsállom, ha valaki a kommunikációja során még azokat az alapvető – a nyelvi szlengbe évszázadok során beépült héber/jiddis kifejezéseket is gondosan kerüli, amelyek esetlegesen utalhatnak származására. (Bár ez botorság, hiszen – ahogy írtam is – az utcagyerek is él ezen kifejezésekkel.)

Hogy a lehető legrövidebbre fogjam mondandómat – mivel embertársaimmal és így a zsidósággal kapcsolatban is – minimális elvárásaim vannak és mivel vallom, hogy zsidóságát mindenki úgy éli meg, ahogy az számára elfogadható (vallási, kulturális, származási… alapon) sem okom, de főleg semmi jogom úgynevezett kirekesztésre.

Abban a meggyőződésemben azonban megingathatatlan vagyok, hogy – csakúgy, ahogy Izrael zsidóságát sem egyedül a rabbinátus képviseli – a diaszpóra zsidóságának is csak előnyére válna, ha civil szerveződések alakulnának. Olyan csoportok, ahol mindenki megtalálja a zsidóságával kapcsolatos igényét.

Talán nem elvetendő gondolat a közösségi oldalakon olyan galuti zsidó csoport szerveződése, ahol a résztvevők a mindenkori hivatalos sajtó híradásain túl, saját maguk is keresnek autentikus forrást, amelyből nem csak az ilyen-olyan okok miatt megszűrt “tényekről” tájékozódhatnak.

Ezzel kapcsolatban engedtessék meg nekem egy konkrét – napjainkban számos fórumon (zsidók, zsidó szervezetek és nem zsidók által) citált Tóra-i idézet, melyet az Európát elárasztó menekült áradat kapcsán hangoztatnak (és amelynek csak töredékét emelik ki):“Igazságot szolgáltat (a Fennvaló) árváknak és özvegyeknek és szereti az idegent, kenyeret és ruhát ad neki”… “És szeressétek az idegent, mert idegenek voltatok (ti is) Egyiptomban”

Csakhogy ez a mondat azokra a zsidó fennhatóság alatt élő idegenekre vonatkozik, akik a zsidó törvényeket betartják.

Végezetül megjegyzem, hogy a kirekesztő nem én vagyok. Azt viszont senki ne rója fel bűnömül, hogy nem tudok mit kezdeni azzal, aki saját magát rekeszti ki egy közösségből, amelyhez – saját bevallása szerint – tartozni akar.

05/10/2016

 

Reklámok

Vallás, vagy nép – és egyáltalán, ki a zsidó?

22 Júl

Ezen bejegyzésem  az időközben megszűnt NolBlog-on fellángolt vita (Ábrahám szövetségébe való felvétel)   jobb érthetősége miatt született.

 

 

Sokan, sokszor foglalkoztak már ezzel a témával, a zsidóságon belül is időről-időre napvilágot látnak olyan tanulmányok, melyek  a kérdésre választ keresnek.

Elismerem, a  válasz nem egyszerű. Ennek ellenére azon a nézeten vagyok, hogy nem is lehetetlen.

Mint említettem, a kérdés bonyolult és valószínűnek tartom, hogy ahány zsidó, annyiféle válasz lehetséges. A válaszokat minden esetben a szerint kell értékelni, hogy a megkérdezett hol él, gyakorolja-e vallását, vagy sem, de még az sem elhanyagolható szempont, hogy ki a kérdező és milyen célból kérdez?

Vallás, vagy nép kérdése nem tehető fel önmagában, az alapkérdés definiálása nélkül, ami úgy hangzik: Ki a zsidó?

Ha szigorúan a zsidó vallási törvények szerinti meghatározást alkalmazom: Zsidó az, akinek anyja zsidó. (Figyelem, egy szó sem esik vallásról!) Ide tartoznak a betértek, akiket a továbbiakban nem említek külön, hisz a betértet  semmi nem különbözeti meg a született zsidótól.

A zsidóság körének kiszélesítése a nürnbergi törvénnyel vette kezdetét – e szerint minden személy zsidónak tekintendő, akinek négy nagyszülője közül akár csak egy is zsidó. Ez azonban már politikai meghatározás, mint ahogy az is, hogy a vegyes házasságban élők nem zsidó tagját is hátrányos megkülönböztetés érte, illetve a korábban keresztény hitre tértek sem mentesültek a zsidóságot ért  megaláztatás alól. (Mint politikai érdekből létrejött, mondhatni mesterséges meghatározással a későbbiekben nem foglalkozom, mint ahogy az olyan meghatározásokkal sem, hogy “az a zsidó, aki annak vallja magát”, vagy “az, akit a környezete annak tart” – ezek szintén manipulatív célzattal kreált állítások.)

 

Fentiekből, azt hiszem, világosan kítűnik, ki a zsidó? Innen áttérhetünk a vallás és/vagy nép bonyolultabb témakörére, aminek megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a zsidó nép történetében legalább alapfokon elmélyedni.

A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy a mezopotámiai születésű Ábrahám Kánaán földjére vándorolva ott családot alapított. Fia, Izsák, aki már Kánaán földjén született, élete végéig nem hagyta el a földet, nem úgy, mint az ő fia Jákob , akinek második neve Jiszráel. Ő 12 fiával (a későbbi 12 törzs ősatyáival) és azok családjával Egyiptomba vándorolt, ahol több száz évig ették a rabszolgaság kenyerét. Közben megszületett Mózes, aki Jiszrael (itt családfő) népét kivezette Egyiptomból. Már a rabszolga létből való szabadulás is a csodák birodalmába tartozott, ami folytatódott egy természeti jelenséggel, egy szélvihar kiváltotta felhőoszlop keletkezésével,  ami elzárta az üldözők útját és biztosította a menekülők  Nádas-tengeren való átkelését.

Mindezen csodák csak megerősítették a zsidókat Mózes vezető szerepének elfogadásában, és vándorlásuk során így értek el a Sináj-hegy lábához, ahol megtörtént az I-teni kinyilatkoztatás (L. Mózes II. 20,2-17). Ezt követte negyven év  sivatagi vándorlás, ami alatt az azonos, immár egy I-tenhiten lévő emberek  államalapításra érett néppé kovácsolódtak… és megkezdődhetett Kánaán országának elfoglalása, felosztása, betelepítése.

Eddigi  ismereteink alapján van egy izraelita vallású csoport, mely a vallási és szociális törvények elfogadásával nemzeti keretet kapott – néppé vált. (Itt belemélyedhetnénk a történelembe visszamenőleg a polgári időszámítást megelőző 1100-as évekig és folytathatnánk a sort az i.u.-i 70-ben elpusztult II. Templom korán át egészen a spanyol kiüzetésig, az oroszországi progromokon át az első cionista kongresszusig, az angol mandátumi időktől a Vészkorszakot követő modern Izrael kikiáltásáig.)

Terjedelmi okokra való tekintettel igyekszem a témát még az érthetőség határain belül süríteni.

… Majd 400 éves fennállás után elpusztult a jeruzsálemi I. Templom, ezzel Dávid király leszármazottainak uralkodása is véget ért. A zsidó nép nagy részét a Babilón birodalomba száműzték, akiket nem, azok önként vállalt számüzetésbe Egyiptomba távoztak. Innen datálódnak a kisebb-nagyobb diaszpórai közösségek…  Mintegy 50 év elteltével a galutból visszatértek egy csoportja, majd az utánuk folyamatosan érkezők Jeruzsálemben felépítették a II. Templomot, s mintegy 70 éves megszakítás után a Szentély ismét betöltötte hivatását…

Nagy Sándor hódító hadjáratai során kerültek a zsidók első ízben kapcsolatba a görög kultúrával s a viszonylag rövid időn belüli töbszöri uralkodóváltás eredményeként  a Ptolemaiosok uralkodásának idejére Alexandriában nagyszámú zsidó közösség létesült…  Ebben az időben fordították görög nyelvre a Tórát, aminek célja a két ellentétes kultúra összeegyeztetése volt…  A több, mint 200 éves egyiptomi uralmat Júda közel száz éves függetlensége követte, de végül is i.u. 70-ben bekövetkezett a II. Templom pusztulása is, ami a zsidóság életében a második, az előzőnél jóval hosszabb ideig tartó galuti lét kezdetét jelentette, ami csak a modern-kori Izrael állam kikiáltásával és az állam elsők között meghozott törvényével, a Hazatérési Törvénnyel nyitott utat a galutból való hazatérésre.

Egy mondatban összefoglalva: Adott egy népcsoport, mely egy I-tenhitre tér, majd a történelem folyamán háromszor alapít hazát – mindezt közel 3000 év alatt, de mindháromszor ugyan azon a területen.

A modern Izrael létrejötte lehetőséget biztosít minden zsidó származású embernek, bármely életkorban a hazatelepülésre. A II. Világháború rémségei szolgáltattak alapot a törvény olyan értelmű megfogalmazására, hogy azok a halachikusan zsidónak nem minősülő személyek, akik a nürnbergi törvények értelmében (mint írtam ez politikai kategória) üldöztetésnek lehetnek kitéve, szintén jogosultak az izraeli állampolgárságra, továbbá a más vallású családtagjaik is. Az igasághoz hozzátartozik azonban, hogy a hazatérés lehetősége nem egyenlő a hazatérőről való teljes gondoskodással. Magyarul ez annyit jelent, hogy bár az állam bizonyos ideig anyagilag is támogatja az új bevándorlókat, de nem tartja el!  A beilleszkedés, a munkahely keresés-teremtés rögös útját mindenkinek egyénileg kell végigjárnia. Aki arra számít, hogy az “ígéret földjére” érkezve anyagi gondjai maguktól (az államtól) egy csapásra megoldódnak, súlyos kudarcot kénytelen megélni, ami nem egy esetben vezetett (tapasztalati tény) az ország elhagyásához, a szülőhelyre való visszatelepüléshez.

Arra nem térek ki, hogy mikor, honnan és hányan érkeztek/érkeznek az országba, tény, hogy Izraelen kívül még ma is számos, kisebb-nagyobb létszámú zsidó közösség található (leszámítva az USA-t, ahol a zsidók száma nem sokkal marad alatta az izraelben élők létszámának.) Hogy a hazatelepülés lehetőségét kihasználva miért nem éltek ezzel a más országokban élő zsidók, annak több oka is lehet, sőt nyilvánvaló, hogy minden ez irányban megkérdezett több nyomós okkal tudna szolgálni arra nézve, miért is vállaja továbbra is a diaszpórai életet?

A következő példák a teljesség igénye nélkül valók, de reményeim szerint megismertetésük nyújt némi támpontot az igencsak összetett probléma megértéséhez.

Alapvető dolog, és ez nem kizárólag galuti jelenség, hogy a ma emberének a vallás már lényegesen kevesebbet jelent, mint az előző nemzedékeknek. Ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a zsidó vallás teljes embert kíván abban az értelemben, hogy vallásosságunk nem merül ki a napi imák elmondásában, életünket számtalan törvény szövi át, (étkezésre, születésre, temetésre, a Szombat megtartására vonatkozóak – hogy a legfontosabbakat említsem) melyeknek egy része szinte betarthatatlan a befogadó ország  egészségügi, munkajogi és egyéb, a halachikus előírásokkal nem egyező törvényei miatt. Említettem a “befogadó országot”, amit ma emlegetni több, mint nevetséges, hiszen nem egy családfa tanuskodik olyan esetről, hogy az ősök már 300-350 évvel ez előtt ott születtek, az adott ország kultúráját, szokásait, nemzeti ünnepeit magukénak tekintve részt vesznek a haza védelmében, tudásukat az adott ország rendelkezésére bocsájtják stb.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy számos olyan halachikusan zsidónak született, ma a galutban élő embertársunk van, aki identitását feladta, zsidó gyökereit eltépve teljes mértékben asszimilálódott.  Természetesen  vannak egyedi esetek, amikor egyéni-családi körülmények teszik lehetetlenné a hazatérést.

Godolom,  mindenki számára nyilvánvaló, hogy amikor felmerül a nép/vallás kérdése, ez kizárólag a diaszpóra zsidóságára vonatkozik.  Amit nem értek, az a kérdésfeltevés oka. Az, hogy a zsidóság esetében milyen alapon kérdőjelezhető meg az adott nemzethez való  tartozás?

A kérdést már csak azért is provokatív jellegűnek tartom, mert tapasztalati tény, hogy a zsidóság asszimilációja a kelet-európai országokban volt a legáltalánosabb.

Az elmondottak alapján – és nem lepődök meg, ha ezzel a nézetemmel egyedül maradok – a ma diaszpórában élő zsidókat sokkal szorosabb (nyelvi, kultúrális és nem utolsó sorban financiális) szál köti az u.n. befogadó országhoz, mint Izraelhez, ami egyben azt is jelenti, hogy rájuk nézve – ha mindenáron ragaszkodunk meghatározásukhoz –  a helyes definíció: vagy “zsidó származású … állampolgár”, vagy “izraelita vallású … állampolgár”.

 

 

2010. július 11.

 

 

Cionizmus dióhéjban

16 nov

A szónak – cionista-cionizmus – az esetek döntő többségében pejoratív kicsengése volt/van. Nem túlzás azt állítani, hogy még zsidó körökben sem jelent mindenkinek egyforma fogalmat, nem zsidó körökben pedig fedőnévként, vagy egyenesen szitokszóként szolgál akkor, ha nem akarják nevén nevezni a zsidót, de akkor is, ha a banki szféra “nagyjait” bírálják, sőt alkalmazzák magára a zsidó államra is.

Azt hiszem, ha cionistákról-cionista mozgalomról van szó, szinte mindenki automatikusan Herzl Tivadarra asszociál, ami érthető, hiszen az e téren kifejtett munkássága kapcsán az ő neve vált leginkább ismertté.
Azzal talán sokkal kevesebben vannak tisztában, hogy a cionizmus gyakorlatilag az első szétszórattatással egy időben született.
A próféták írásainak tanulmányozása során Smuel (Sámuel) könyvében találkozunk először a Cion (Sion) kifejezéssel. A bírák korában élt próféta dolgozta fel a zsidó történelmet a királyság megalakulásától Dávid haláláig.
Dávid király városa a Cion-hegyen épült, a szó szimbolikus értelemben kiterjedt Jeruzsálemen kívül az egész országra.

A rózsaszín rész a jeruzsálemi Óváros, a sárga (mint látható benyúlik az óvárosi részbe) a Cion-hegy.

 

A cionizmus két nagy ága a vallásos és a politikai cionizmus. Már nevükben is szerepel a célkitűzés, -vissza Cionba, de míg az első követői azt hirdetik, hogy vallásos zsidó élet elképzelhetetlen a Szentföldön kívül, a második, a politikai cionizmus a szétszórattatásban élő zsidók politikai, egzisztenciális kirekesztésének következtében, végső soron az Európában fellángoló nyílt antiszemitizmus hatására született. Míg a kezdeti, vallásos cionizmus képviselői nemzetállamaban nem gondolkoztak, a politikai cionizmus követői az új zsidó haza megteremtését tűzték zászlajukra.
Menjünk sorjában, térjünk vissza a kezdetekhez.
Hogy Izrael fiait a szétszórattatás éveiben is intenzíven foglalkoztatta a hazatérés gondolata, a 137. zsoltárból is kiviláglik: “Bábel folyamainál – ottan ültünk, zokogtunk is, midőn megemlékeztünk Cionról… Ha elfelednélek Jeruzsálem, feledjen el jobbom…”

Nincs az a magyar gyökerekkel rendelkező zsidó, éljen bárhol a világon, aki ne ismerné Moshe Schreiber, ismertebb nevén Chatam Szofer (1762 Frankfurt am Main-1839 Pozsony) rabbit. A szigorúan orthodox hagyományokat ápoló és tanító rabbi tette világhírűvé a pozsonyi jesivát. Tanításai között szerepelt a zsidók Szentföldre való visszatérésének támogatása.

 

Chatam Szofer

 

A korai cionizmusról beszélve, meg kell említenünk Yehuda ben Slomó, vagyis Yehuda Salamon Alkalay (1798-1878) szarajevói (Bosznia) rabbi nevét, aki a vallásos cionizmust úgy úgy értelmezte, hogy a Messiás eljövetelének előfeltétele, a zsidók mielőbbi visszatérése a Szentföldre.  Annak ellenére, hogy a visszatérést vallási alapon magyarázta, a gyakorlati megközelítésben inkább nevezhető a politikai cionizmus képviselőjének.

Kortársa, a szintén cionista, de egyértelműen vallási alapon álló Zvi Kalischer (1795-1874) lesznói (Poroszország) születésű rabbi. Ő a zsidók visszatérésének módját a Palaesztinában történő földvásárlásban, és tisztán zsidó mezőgazdasági települések létrehozásában látja. Nemzetállamban nem gondolkozott.

Chatam Szofer egyik tanítványa volt  Natonek József (1813-1892). A Komlódon született, majd Bátorban elhunyt rabbi, aki  sikeres pályafutását cserélte fel, hogy  zavartalanul dolgozhasson a zsidóság őshazába való visszatérésének megvalósításán. Cionista gondolkodásmódjában sok évvel előzte meg Herzl-t, s bár intenzív tárgyalásokat folytatott a pénzmágnás Moshe Montefiorival, valamint a török birodalom számos kiemelkedő alakjával, az ő cionizmusa kezdetben megegyezett a Kalischer által képviselttel, viszont a XIX. század közepe táján írásaiban már említést tett a független zsidó államról. Elődeivel ellentétben ő nem vallási, hanem történelmi megközelítésre hivatkozott. Ő tekinthető az első politikai cionistának.
Családi szálak fűzték több olyan magyarországi zsidó családhoz, akik 1878-ban alapítói voltak a Petah Tikva nevű izraeli településnek.

Az újjonan felépítendő zsidó haza iránti törekvés nagy lendületet kapott a Dreyfus-per kapcsán. Az addig teljesen asszimilált zsidó újságíró Max Simon Nordau (Südfeld Simon Miksa, 1849. Pest – 1923. Párizs) a Dreyfus per kapcsán vált a cionsita mozgalom aktív képviselőjévé. Tőle idézek: “Amikor 15 éves lettem, elhagytam a zsidó életmódot és a Tóratanulást…A zsidóság csak egy emlék maradt, s azóta németnek érzem magam. Csak németnek.”
Nordau és Herzl voltak az elsők, akik felismerve az európai politikai életben a zsidók számára rejlő veszélyeket, következetesen munkálkodtak a zsidó haza megteremtésén.  Az ő nevükhöz fűződik a politikai cionizmus megteremtése.
1897-ben, a Bázelben megtartott I. Cionista Világkongresszus létrehozta a Cionsita Világszervezetet, amiről Herzl így írt naplójában: “Bázelben megalapítottam a zsidók országát, s ha most még nevet is ezen valaki, várjatok 5, legfeljebb 50 évet és meglátjátok.” És 1947-ben, 50 évvel e naplóbejegyzés után Palesztinában megszűnt a brit mandátum és az ENSZ  felosztotta a területet zsidó és arab területre.
Úgy gondolom, hogy sem Herzl munkásságát, sem azt az árat, amit ezért a késedelemért a zsidó nép fizetett, nem kell részletezni.

Talán nem is kell mondani, hogy Izrael megalakulása, a hazatérési törvény adta lehetőség változást hozott a galuti zsidóság életében, aminek következtében a cionizmus veszített jelentőségéből. Ehhez járultak még az utóbbi évtizedek olyan intézkedései, melyek következtében mára a világ országainak 85%-a nem támaszt akadályt a zsidók kivándorlásával szemben.
Mindez nem jelenti a cionizmus elsorvadását, csak időleges visszaesését, ami újra és újra feléled,  ha a szétszórattatásban élő zsidóság úgy érzi, hogy ha nem is közvetlen az élete, de egziszenciája, szabad vallásgyakorlása veszélybe kerül.

Ahogy a szemitával egy időben megjelent az anti-szemita, úgy született meg a cionizmussal egy időben ellenlábasa, az anti-cionizmus.
Ésszerű ok-okozati összefüggést egyik esetben sem találtam, mert ésszerűnek ugye nem fogadható el, ha valakit vallása, származása és nem cselekedetei szerint ítélünk meg?  Az anti-cionizmussal kissé más a helyzet. Kiterjedtebb a zsidóellenességnél és egyenesen Izrael legitimációját vonja kétségbe. Ez utóbbiról nem lenne érdemes szót ejteni,  ha nem húzódna meg hátterében a klasszikus antiszemitizmus. De szót érdemel azért is, mert még a zsidóságon belül is vannak csoportok, melyek ambivalens érzelmekkel viszonyulnak Izraelhez. Nem annyira érdekes, mint inkább elszomorító, hogy  míg egyes csoportok a vészkorszak borzalmainak ismeretében is azzal utasítják el Izrael létét, hogy “csak a Messiás eljövetele jogosítja fel a zsidóságot az új haza megteremtésére”, addig a nem vallásosok egy része szintén a vallásra hivatkozik, mikor azt állítja, hogy a zsidóság vallás és nem nép.

2011. január 30.

  • Képek forrása: Wikipédia
  • A szövegben szereplő személyek részletes életrajza, munkássága a keresőbe beütve elérhető.

Izraelről – nem érzelmek nélkül

13 Júl

Amikor Izrael szóba kerül, az esetek többségében az alig több, mint 60 éves eseményre, az állam megalakulásának körülményeire asszociálunk. Ebben a témában különböző nézetek ütköznek, úgymint: Kellett-e, van-e létjogosultsága, és ha igen, miért pont azon a földrajzi területen?
A kérdést mindenki, még maguk a zsidók is másképp válaszolják meg, azt azonban senki nem vitatja, hogy a bibliai időktől éltek itt zsidók és talán azt sem, hogy a modern Izrael létrejöttét jóval megelőző időkben már létezett ezen a földön zsidó haza.
Nem szándékozom részletezni az ó -és középkori történelmi eseményeit, lényeg, hogy vannak olyan családok, – ha kis számban is – akik hitelt érdemlően bizonyítani tudják, hogy őseik a legszorongatottabb időkben sem hagyták el a Szentföldet. A történelem folyamán a Szentföldet korábban elhagyók leszármazottainak egy része kisebb-nagyobb időközönként és ugyancsak kisebb-nagyobb csoportokban visszatért. Nagyobb részük azonban továbbra is szétszórattatásban, a befogadó országban élt tovább, alkalmazkodva annak szokásaihoz, törvényeihez, ha úgy tetszik, kiszolgálva a mindenkori hatalmat még akkor is, amikor vallásuk gyakorlásában korlátozva voltak. A nagy számok törvénye alapján voltak, akik elhagyva vallásukat, feladva identitásukat, beleolvadtak az adott nemzet kultúrájába. Egy kisebb mag azonban minden megszorító intézkedés  ellenére is kitartott hite mellett.
Ha tovább lapozunk a történelemben, a már eddig is nagy ugrásokat egy még nagyobb követi, nevezetesen a II. Világháborút megelőző évek, maga a háború és annak lecsengése.
Már a háborút jóval megelőző időszakban is megindult egyfajta alija a Szentföldre. Voltak, akik még jó időben elhagyták a befogadó országot, ami tulajdonképpen szülőhazájuk is volt egyben. Fontos kiemelni a szülőföld fogalmát, hiszen ezeknek az embereknek a leszármazottai a mai napig is számontartják gyökereiket, és – nagyon kevés kivételtől eltekintve – nemhogy nem szégyellik, de büszkén vállalják származásukat.
Az Európában felszínre került antiszemitizmusból következő zsidóüldözés szakaszosan ugyan, de folyamatosan lehetetlenítette el nem csak a halachikusan zsidóknak minősülők életét, de azokét is, akik legalább egy zsidó nagyszülővel rendelkeztek. A politika kreálta zsidók kivétel nélkül osztoztak a törvényeink szerint zsidóknak minősülők sorsában. Itt feltétlenül meg kell jegyeznem, -mert ez még ma is sok félreértésre ad okot – hogy a zsidó vallás nem ismeri a fél -illetve negyedzsidó fogalmát. A könnyebb érthetőség kedvéért álljon itt egy példa: Törvényeink alapján nem zsidó az, akinek apja, nagyapja zsidó származású, viszont vallásgyakorlástól függetlenül is zsidó az, akinek anyja zsidóként látta meg a napvilágot. Ide kívánkozik még magyarázatként, hogy az állam megalakulását követő első törvények egyike (hazatérési törvény) nem kizárólag a halachikusan zsidónak minősülőkre érvényes.

Amikor a modern Izrael problémáira keresem a választ, azt kell mondanom, hogy az egyértelműen az ENSZ BT határozatától datálódik, illetve attól a naptól, amikor az angolokban tudatosult, hogy belátható időn belül el kell hagyniuk a térséget. A Palesztinának, de a zsidók által Erec Jiszroélnek nevezett földdarab angol mandátumi terület volt, kevés zsidó és jóval több arab lakossal. Az összetétel 20:80% volt, az arabok javára. A zsidó települések a brit mandátum kezdetétől fokozatosan növekedtek, és míg 1917-ben csak mintegy 60.000, az 1920-as évek végére már 150.000 zsidó élt a területen. Az ebben az időszakban érkezett zsidók egy jó része vegyes településeken élt az arabokkal és nem ment ritkaságszámba, hogy részt vettek egymás ünnepein, családi rendezvényein. Ahol arab és zsidó települések egymás mellett jöttek létre, ott a zsidók által létesített iskolák befogadták az arab diákokat és a település orvosa ugyan úgy ellátta az arab betegeket, mint a sajátjait. Természetesen voltak tisztán zsidó települések is, így pl. Tel-Aviv, vagy a zsidók alapította mosavok, kibucok. Az eben az időben érkezett cionisták egy magja azon dolgozott, hogy brit és nemzetközi segítség igénybevételével helyreállítsa a Szentföldön a zsidó hazát. Nem sokkal később érkeztek azok a vallásos cionisták, akik mindenképpen Erec Jiszroélben akartak élni és meghalni. Voltak, akik cionizmusból, voltak akik vallási megfontolásból tértek vissza. A tisztán vallási alapon alijázók leszármazottainak egy része a mai napig sem fogadja el az államot, semmiféle formában nem veszi ki részét annak építésében, sőt egy kisebb mag ezen túlmenően még Izrael-ellenes tevékenységet is folytat. Az ő felfogásuk szerint nem szabad a Szentföldet benépesíteni vallástalan zsidókkal, és újabb államalapítás csak a Messiás eljövetelekor, a Templom újbóli felépítésekor lehetséges.

Az arab közösség mindent elkövetett, hogy fékezze a zsidó aliját, ami 1920-21-ben és 1929-ben addig soha nem látott méreteket öltött. Érkeztek zsidók, akik az európai aniszemitizmus erősödése elől menekültek, és jöttek több, szintén zsidóellenes muszlem országból. Az itt élő arabok nem voltak hajlandók elfogadni a bevándorlók számának növekedését, és azt sem, hogy egybefüggő zsidó tömb alakuljon ki, de igyekeztek megakadályozni még a különálló, kisebb települések létrehozását is. Az 1933-35. közötti nagy alijahullámban németországi és lengyel zsidók érkeztek, ekkor már az össznépesség egyharmada zsidó volt. Különösen a Németországból érkezettek révén a zsidók politikai és gazdasági ereje megnövekedett és ez indikálta, hogy az arabok végképp gátat akartak venni az újabb bevándorlásnak.
Megjegyzendő, hogy a bevándorlók által létrehozott települések – ellentétben a köztudatban elterjedt nézettel – nem rablott földterületen alakultak ki. A “földet” minden esetben megvásárolták arab tulajdonosaitól. Nem véletlenül tettem idézőjelbe a földet, ugyanis ezek részben sziklás, részben maláriasújtott, mocsaras területek voltak. Föld akkor lett belőlük, amikor a zsidó telepesek, többnyire kézi erővel a sziklákat kibányászták, a mocsarat lecsapolták. Nagyon sokan a pionírok közül életükkel fizettek, amiért nem vették észre a sziklák között megbúvó skorpiókat, de azoknak sem volt könnyebb dolga, akik a malária-szúnyogokkal álltak hadban. A lecsapolt területet eukaliptusz fákkal ültették be, elérve a talaj teljes kiszáradását.  Miután ezek az előkészítő munkák befejeződtek, jöhetett a település tényleges kialakítása. Mivel ezeket kizárólag mezőgazdasági célra kívánták hasznosítani, legelső lépésként az öntözőrendszert kellett kiépíteni.

1936. áprilisában kezdődött és három éven át tartott az arab felkelés, ami azzal vette kezdetét, hogy az arabok a zsidó bevándorlás és földvásárlás teljes mértékű befagyasztását követelték a britektől. Követeléseiket általános sztrájk meghirdetésével nyomatékosították, később angol állami intézmények elleni támadásoktól sem riadtak vissza. A zsidók elleni merényletek részben az utakon valósultak meg, részben a már kiépített öntözőrendszer megrongálásában. Ha egy település eljutott odáig, hogy az első megművelt négyzetméterek már termést is hoztak, az ott élők biztosra vehették, hogy azt vandál módon “leszüretelik”, rosszabb esetben – és ez sem ment ritkaságszámba – a zsidó tulajdonosokat elkergették, vagy megölték.
Az első év végéig ezt a lázadást úgy-ahogy sikerült visszaszorítani, de a 1937-es évben ismét felerősödött. A felkelők több települést sikeresen elfoglaltak, így került fennhatóságuk alá Hebron-hegy, Somron-hegy, Beer-Sheva környéke és a jeruzsálemi Óváros. Közben nagy károkat okoztak a közlekedésben is. Megrongálták a vasútvonalakat és a Galil alsó részén tönkretették az olajvezetékeket.
Ez már az angoloknak is sok volt, megoldást kerestek a felkelés felszámolására. Ezért a britek erős kézzel léptek fel a felkelést szító falvak lakosságával szemben, ami tömeges letartóztatást, kivégzéseket eredményezett. Mivel a helyzetet mindeképpen normalizálni akarták, vizsgálóbizottságot állítottak fel, melynek vezetője Harold Phil volt. A bizottság arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen megoldás, ha a területen két államot, egy zsidót és egy palesztint hoznak létre.

Miközben a zsidók építkeztek és ujjáépítettek, a britek megoldáson törték a fejüket, az arabok között elindult egy belső harc. A lakosság két táborra szakadt, egyik részük a megegyezést pártolta, másik, dominánsabb felük a jeruzsálemi mufti, Hadzs Amin El Husszeini, vezetésével a lázadást mindenképpen folytatni akarta. Háborús jelszavuk “erővel a békéért” volt. A mufti Jasszer Arafat egyik felmenője volt.
A belső harcok eredményeként úgy a gazdasági, mint a stratégiai kérdések háttérbe szorultak, ennek eredménye, hogy a három évig tartó felkelés végére az arabok gazdasági helyzete jócskán meggyengült, gyakorlatilag nem rendelkeztek szakképzett munkaerővel. Ezzel szemben a zsidó táborra egy addig példa nélküli összefogás volt jellemző.

1939-ben azonban az angol politikában fordulat állt be, aminek eredményeként megszületett a híres-hírhedt Fehér Könyv, mely korlátozta a bevándorlást, a földvásárlást. Ami viszont ennél is lényegesebb az az, hogy ebben a könyvben az arabok ígéretet kaptak egy rövid időn belül létrehozandó palesztin államra.
Mindezek ellenére 1936-39. között 52 új zsidó település létesült, többségükben “fal és őrtorony” árnyékában. Ez annyit jelent, hogy igyekeztek a településeket körülkeríteni, illetve azokat őrtornyokkal ellátni, ugyanis az arabok a már működő településeket előszeretettel éjszaka támadták meg. A brit katonaság még 1938-ban kiképezte azokat haganához tartozó zsidókat, akik félkatonai szervezet formájában már 33-tól tevékenyen részt vettek a zsidó jisuvok védelmében. A katonailag most már jól képzettek száma fokozatosan emelkedett és rövid időn belül meghaladta a 20 ezres létszámot. Ők részben a már felépült települések védelmét látták el, részben a kialakulóban lévők területén az ott élők személyi -és vagyonvédelmét biztosították.

Hozzávetőlegesen ettől az időtől lép a képbe egy új, már itt született generáció, a ‘10-es és ‘20-as évek bevándorlóinak gyermekei. Többen közülük még a 18. életévüket sem töltötték be, amikor arra vállalkoztak, hogy többedmagukkal új települések építésébe fognak. Azt írom, új nemzedék, de sokkal pontosabb és fontosabb, hogy ezzel együtt új zsidók is! Ők már szinte semmiben nem hasonlítanak “gettózsidó” őseikhez.  Az új zsidó “kemény”, “cselekvő” és nem a “szavak”, hanem a tettek embere. Nem riad vissza, sőt kifejezetten szereti és meg is becsüli a nehéz fizikai munkát. Két lábbal áll a földön, sem karriert, sem fellegvárat nem épít. Öltözködésére igénytelen, kedvenc viselete a short, ing és saru. Abban is szöges ellentéte a galuti zsidónak, hogy nincs benne félelem, nem hunyászkodik meg senki előtt. A bennszülött zsidó nyelve fel van vágva, szó szerint fordításban “a férfiak nyelvén beszél”. Van egy kaktuszfélénk. Mint növény, nem szépségdíjas és tüskéivel sem célszerű kapcsolatba kerülni. Gyümölcsét apró, karmos szőrzet fedi, ami a bőrön napokig tartó égő-viszkető érzést eredményez, ha viszont tudjuk, hogyan kell szüretelni, élvezhetjük édeskés, hűsítő ízét. A kaktusz neve szabresz – a bennszülött zsidó a szabre nevet viseli! Közülük kerültek ki a telepek őrzői, akik később a Cahal katonáiként is készek voltak megfizetni életben maradásunk súlyos árát.

Jószerével még be sem fejeződött az arab felkelés, amikor kitört a II. Világháború. Annak ellenére, hogy a Fehér Könyv semmi jót nem ígért a zsidóknak, a britekkel szembeni feszült légkör inkább enyhült, mint erősödött. A zsidók kifejezetten támogatták az angolokat, aminek oka, hogy ők is  a nácik ellenségei voltak. Természetesen tudatában voltak annak, hogy ez csak addig tart, amíg közös az ellenség.  Ennek az érdek összefonódásnak köszönhetően a britek 1941-ben segítettek felállítani a zsidó harci egységet. Ez volt a második eset, hogy segédkezet nyújtottak zsidó harci erő létrehozásában. 27.000 zsidó önkéntes részben a brit hadseregben, részben az 1941-ben alakult zsidó brigádban harcolt.
A háború ideje alatt különösebb összetűzés zsidók és britek között nem volt a zsidó katonai és félkatonai csoportok felfüggesztették az angolok ellen irányuló tevékenységüket, amit csak 1945. októberétől indítottak újra.

Mikor a széles közvélemény tudomására jutottak a vészkorszak szörnyűségei, Ben Gurion, aki később Izrael első miniszterelnöke lett, úgy döntött, hogy minden brit tilalom ellenére is a Szentföldre kell hozni a túlélőket. 1939-től, a Fehér Könyv életbe léptetésétől kezdve indult útjára az “alija bet”, vagyis az illegális bevándorlás. Az alapvetően jól szervezett akciók azonban nem minden esetben jártak sikerrel. Amennyiben az angolok elfogtak egy-egy ilyen “szállítmányt”, vagy visszatoloncolták Európába, vagy bevontatták a haifai kikötőbe, ahonnan a zsidók egyenesen Ciprusra, ismét csak szögesdrót mögé kerültek. A Ciprusra internáltak összetételét tekintve igen változatos a kép, volt köztük a küllemében is múltat idéző aggastyán éppúgy, mint a valamelyik haláltáborban született csecsemő. Zsidóságukon kívül volt még egy közös vonásuk, nevezetesen az, hogy jószerével egyik csoporthoz tartozóknak sem voltak élő rokonaik.
Az illegális bevándoroltatás élharcosai és az angolok közötti összetűzés mindennapossá vált, és egy idő után a britek úgy döntöttek, hogy a mandátum kevéssé fontos számukra. Ekkor a területet visszaszármaztatták az ENSz-nek. 1947. áprilisában vizsgálóbizottságot állítottak fel, mely bizottság augusztusban tette meg javaslatát a terület felosztására, vagyis egy zsidó és egy arab állam létrehozására. Ezt az ajánlatot 1947. novemberében az ENSZ közgyűlése 33 igen, 13 ellenszavazat és 10 tartózkodás mellett elfogadta.

A zsidók elfogadták ezt, ellentétben az arabokkal, akiknek eszük ágában sem volt megalakítani a palesztin államot. Úgy okoskodtak, hogy némi összefogással ezt a “jött-ment” népséget pillanatok alatt a tengerbe szorítják, és akkor az egész területet birtokba vehetik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy  az alig 24 órás Izrael államot 6 arab ország együttes erővel, egyazon időben támadta. Várakozásaiknak azonban nem tudtunk megfelelni. Ennek oka nem a fejlett hadi technikában, a jól képzett katonák harci gyakorlatában keresendő. A Függetlenségi Háború megnyerése nagyrészt a zsidó nép elszántságának volt köszönhető. Ebben a háborúban a sohanemvolthazájuk gettózsidók óriási áldozatot hoztak azért, hogy életükben először emelt fővel, egyenes derékkal állhassanak saját földjükön.

Eddig a modernkori honfoglalás története dióhéjban, mielőtt azonban kitenném a VÉGE feliratot, mindenképpen szeretném elmondani a témával kapcsolatos szubjektív gondolataimat.

Arról, hogy mi lett volna, ha…?, lezajlott történelmi események kapcsán értelmetlen elmélkedni. Most mégis ezt teszem, mert tegyük fel, az arabok is elfogadják a két államra vonatkozó ENSZ határozatot, akkor ma a térségben van egy nagyobb palesztin állam és egy jóval kisebb alapterületű, keresztül-kasul szabdalt Izrael. Mert nem szabad elfelejteni, hogy Izrael 1967-ig a számára kijelölt területen építkezett. Azok a részek, amit ma előszeretettel illegális településként emleget a széles közvélemény, egytől-egyig az arabok által kirobbantott háborúk folyamán kerültek izraeli ellenőrzés alá.
Szót kell még ejteni arról is, hogy a tömegtájékoztatás valahogy elsiklik a fölött, hogy az országot úgy északi, mint déli irányból folyamatosan terror fenyegeti, hol kisebb, hogy nagyobb intenzitással.  Adott esetben engem egyáltalán nem érdekel, hogy ezek a támadások hány civil életét oltották ki az évek folyamán, sokkal inkább foglalkoztat az, hogy mikor léphetek az utcára félelem nélkül, mert hiába vannak biztonsági szobáink, ha a közterület, a pályaudvarok, a bevásárlóközpontok – és sorolhatnám – veszélyt jelentenek.
Hogy visszatérjek a tömegtájékoztatásra, abból sokkal inkább az “amerikaiak által pénzzel és fegyverrel támogatott Izrael” képe kerül előtérbe, ugyanakkor a feledés homályába vész a volt Szovjetunió és a mai Oroszország arabokat felfegyverző tevékenysége. Kétség nem fér hozzá, hogy a világon az egyik legjövedelmezőbb üzletág a fegyverkereskedelem, ebből is következik, hogy a hidegháború időszakában mindkét nagyhatalomnak megvoltak a maga “édesgyermekei”, akikről mindannyian tudtuk, hogy melyik nagytestvér gyámolítottjai. Balgaság azt hinni, hogy miután a Sovjetunió megszűnt, az utódállamok lemondtak az így nyerhető profitról. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy, ha Amerika érdeke úgy kívánja, mindenkit “segít”, ami segítés többnyire abban nyilvánul meg, hogy kölcsönt folyósít, aminek egy meghatározott (nagyobb) részét az általa megjelölt termékek vásárlására fordíthatja a kedvezményezett. Maradjunk izraeli példánál. Mivel nem válogathatunk az olcsóbb piaci kínálatból, így vásárlásaink  csak az USA-ban abszolválhatók. Ennek következtében minden dolláron 25 cent veszteségünk van.
Külön kell választani az amerikai kölcsönt, az amerikai adományoktól, amik nem az államtól, hanem az ott élő zsidó közösségektől származnak. Azoktól a zsidóktól, akik egyértelműen cionistáknak vallják magukat, de annyira azért nem, hogy itt éljenek, vállalva a katonai -és adóterheket, a mindennapok küzdelmeit. Igazságtalan lennék azonban, ha elhallgatnám, hogy az utóbbi időben változás mutatkozik ezen a téren és egyre többen települnek haza Amerikából is.
Ha őszinte akarok lenni, tulajdonképpen igazat kell adnom azoknak, akik Izraelt “kreált” országnak tekintik. Az, hogy létrejöhetett, hogy létre kellett jönnie nem kis mértékben köszönhető Európa vészkorszak alatt tanusított magatartásának és annak, hogy a briteknek már kellemetlen volt az itt tartózkodás. Európa letudta azzal a gondot, hogy egy tőle viszonylag távoli területet szavazott meg a zsidók hazájául. Az angolok ennél még többet is tettek, nevezetesen, hogy távozásuk előtt minden stratégiailag fontos, jól kiépített állást az arabok kezére játszottak.

Egy valamivel azonban sem Európa, sem Anglia nem számolt. Azzal, hogy nekünk kellett, kell ez az ország és ebben a nézetemben minden nap – olvasva a nemzetközi sajtó híreit – megerősítve érzem magam. Sok vér és szenvedés árán jutottunk ehhez a földdarabhoz, számtalan ember kétkezi munkjának köszönhetjük a mai Izrael virágzó kultúráját, gazdagságát. Alapvetően mindig magunkra voltunk utalva és csak magunkra számíthatunk napjainkban is.

Vallás, vagy nép?

12 Júl

Sokan,  sokszor foglalkoztak már ezzel a témával, a zsidóságon belül is időről-időre napvilágot látnak olyan tanulmányok, melyek a kérdésre választ keresnek. Elismerem, a válasz nem egyszerű. Ennek ellenére azon a nézeten vagyok, hogy nem is lehetetlen.

Mint említettem, a kérdés bonyolult és valószínűnek tartom, hogy ahány zsidó, annyiféle válasz lehetséges. A válaszokat minden esetben a szerint kell értékelni, hogy a megkérdezett hol él, gyakorolja-e vallását, vagy sem, de még az sem elhanyagolható szempont, hogy ki a kérdező és milyen célból kérdez?

Vallás, vagy nép kérdése nem tehető fel önmagában, az alapkérdés definiálása nélkül, ami úgy hangzik: Ki a zsidó?
Ha szigorúan a zsidó vallási törvények szerinti meghatározást alkalmazom: Zsidó az, akinek anyja zsidó. (Figyelem, egy szó sem esik vallásról!) Ide tartoznak a betértek, akiket a továbbiakban nem említek külön, hisz a betértet semmi nem különbözeti meg a született zsidótól.
A zsidóság körének kiszélesítése a nürnbergi törvénnyel vette kezdetét – e szerint minden személy zsidónak tekintendő, akinek négy nagyszülője közül akár csak egy is zsidó. Ez azonban már politikai meghatározás, mint ahogy az is, hogy a vegyes házasságban élők nem zsidó tagját is hátrányos megkülönböztetés érte, illetve a korábban keresztény hitre tértek sem mentesültek a zsidóságot ért megaláztatás alól. (Mint politikai érdekből létrejött, mondhatni mesterséges meghatározással a későbbiekben nem foglalkozom, mint ahogy az olyan meghatározásokkal sem, hogy “az a zsidó, aki annak vallja magát”, vagy “akit a környezete annak tart” – ezek szintén manipulatív célzattal kreált állítások.)

Fentiekből, azt hiszem, világosan kitűnik, ki a zsidó? Innen áttérhetünk a vallás és/vagy nép bonyolultabb témakörére, aminek megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a zsidó nép történetében legalább alapfokon elmélyedni.
A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy a mezopotámiai születésű Ábrahám Kánaán földjére vándorolva ott családot alapított. Fia Izsák, aki már Kánaán földjén született, élete végéig nem hagyta el a földet, nem úgy, mint az ő fia Jákob , akinek második neve Jiszráel. Ő 12 fiával (a későbbi 12 törzs ősatyáival) és azok családjával Egyiptomba vándorolt, ahol több száz évig ették a rabszolgaság kenyerét. Közben megszületett Mózes, aki Jiszrael (itt családfő) népét kivezette Egyiptomból. Már a rabszolga létből való szabadulás is a csodák birodalmába tartozott, ami folytatódott egy természeti jelenséggel, egy szélvihar kiváltotta felhőoszlop keletkezésével, ami elzárta az üldözők útját és biztosította a menekülők Nádas-tengeren való átkelését.
Mindezen csodák csak megerősítették a zsidókat Mózes vezető szerepének elfogadásában, és vándorlásuk során így értek el a Sináj-hegy lábához, ahol megtörtént az I-teni kinyilatkoztatás (L. Mózes II. 20,2-17). Ezt követte negyven év sivatagi vándorlás, ami alatt az azonos, immár egy I-tenhiten lévő emberek államalapításra érett néppé kovácsolódtak… és megkezdődhetett Kánaán országának elfoglalása, felosztása, betelepítése.

Eddigi ismereteink alapján van egy izraelita vallású csoport, mely a vallási és szociális törvények elfogadásával nemzeti keretet kapott – néppé vált. (Itt belemélyedhetnénk a történelembe visszamenőleg a polgári időszámítást megelőző 1100-as évekig és folytathatnánk a sort az i.u.-i 70-ben elpusztult II. Templom korán át egészen a spanyol kiűzetésig, az oroszországi progromokon át az első cionista kongresszusig, az angol mandátumi időktől a Vészkorszakot követő modern Izrael kikiáltásáig.)

Terjedelmi okokra való tekintettel igyekszem a témát még az érthetőség határain belül sűríteni.

… Majd 400 éves fennállás után elpusztult a jeruzsálemi I. Templom, ezzel Dávid király leszármazottainak uralkodása is véget ért. A zsidó nép nagy részét a Babilon birodalomba száműzték, akiket nem, azok önként vállalt száműzetésbe Egyiptomba távoztak. Innen datálódnak a kisebb-nagyobb diaszpórai közösségek… Mintegy 50 év elteltével a galutból visszatértek egy csoportja, majd az utánuk folyamatosan érkezők Jeruzsálemben felépítették a II. Templomot, s mintegy 70 éves megszakítás után a Szentély ismét betöltötte hivatását…
Nagy Sándor hódító hadjáratai során kerültek a zsidók első ízben kapcsolatba a görög kultúrával s a viszonylag rövid időn belüli töbszöri uralkodóváltás eredményeként a Ptolemaiosok uralkodásának idejére Alexandriában nagyszámú zsidó közösség létesült… Ebben az időben fordították görög nyelvre a Tórát, aminek célja a két ellentétes kultúra összeegyeztetése volt… A több, mint 200 éves egyiptomi uralmat Júda közel száz éves függetlensége követte, de végül is i.u. 70-ben bekövetkezett a II. Templom pusztulása is, ami a zsidóság életében a második, az előzőnél jóval hosszabb ideig tartó galuti lét kezdetét jelentette, ami csak a modern-kori Izrael állam kikiáltásával és az állam elsők között meghozott törvényével, a Hazatérési Törvénnyel nyitott utat a diaszpórából való hazatérésre.

Egy mondatban összefoglalva: Adott egy népcsoport, mely egy I-tenhitre tér, majd a történelem folyamán háromszor alapít hazát – mindezt közel 6000 év alatt, de mindháromszor ugyan azon a területen.
A modern Izrael létrejötte lehetőséget biztosít minden zsidó származású embernek, bármely életkorban a hazatelepülésre. A II. Világháború rémségei szolgáltattak alapot a törvény olyan értelmű megfogalmazására, hogy azok a halachikusan zsidónak nem minősülő személyek, akik a nürnbergi törvények értelmében (mint írtam ez politikai kategória) üldöztetésnek lehetnek kitéve, szintén jogosultak az izraeli állampolgárságra, továbbá a más vallású családtagjaik is. Az igasághoz hozzátartozik azonban, hogy a hazatérés lehetősége nem egyenlő a hazatérőről való teljes gondoskodással. Magyarul ez annyit jelent, hogy bár az állam bizonyos ideig anyagilag is támogatja az új bevándorlókat, de nem tartja el! A beilleszkedés, a munkahely keresés-teremtés rögös útját mindenkinek egyénileg kell végigjárnia. Aki arra számít, hogy az “ígéret földjére” érkezve anyagi gondjai maguktól (az államtól) egy csapásra megoldódnak, súlyos kudarcot kénytelen megélni, ami nem egy esetben vezetett (tapasztalati tény) az ország elhagyásához, a szülőhelyre való visszatelepüléshez.
Arra nem térek ki, hogy mikor, honnan és hányan érkeztek/érkeznek az országba, tény, hogy Izraelen kívül még ma is számos, kisebb-nagyobb létszámú zsidó közösség található (leszámítva az USA-t, ahol a zsidók száma nem sokkal marad alatta az Izraelben élők létszámának.) Hogy a hazatelepülés lehetőségét kihasználva miért nem éltek ezzel a más országokban élő zsidók, annak több oka is lehet, sőt nyilvánvaló, hogy minden ez irányban megkérdezett több nyomós okkal tudna szolgálni arra nézve, miért is vállaja továbbra is a galuti életet?
A következő példák a teljesség igénye nélkül valók, de reményeim szerint megismertetésük nyújt némi támpontot az igencsak összetett probléma megértéséhez.
Alapvető dolog, és ez nem kizárólag galuti jelenség, hogy a ma emberének a vallás már lényegesen kevesebbet jelent, mint az előző nemzedékeknek. Ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a zsidó vallás teljes embert kíván abban az értelemben, hogy vallásosságunk nem merül ki a napi imák elmondásában, életünket számtalan törvény szövi át, (étkezésre, születésre, temetésre, a Szombat megtartására vonatkozóak – hogy a legfontosabbakat említsem) melyeknek egy része szinte betarthatatlan a befogadó ország egészségügi, munkajogi és egyéb, a halachikus előírásokkal nem egyező törvényei miatt. Említettem a “befogadó országot”, amit ma emlegetni több, mint nevetséges, hiszen nem egy családfa tanúskodik olyan esetről, hogy az ősök már 300-350 évvel ez előtt ott születtek, az adott ország kultúráját, szokásait, nemzeti ünnepeit magukénak tekintve részt vesznek a haza védelmében, tudásukat az adott ország rendelkezésére bocsájtják stb.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy számos olyan halachikusan zsidónak született, ma a galutban élő embertársunk van, aki identitását feladta, zsidó gyökereit eltépve teljes mértékben asszimilálódott. Természetesen vannak egyedi esetek, amikor egyéni-családi körülmények teszik lehetetlenné a hazatérést.

Godolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy amikor felmerül a nép/vallás kérdése, ez kizárólag a diaszpóra zsidóságára vonatkozik. Amit nem értek, az a kérdésfeltevés oka. Az, hogy a zsidóság esetében milyen alapon kérdőjelezhető meg az adott nemzethez való tartozás?
A kérdést már csak azért is provokatív jellegűnek tartom, mert tapasztalati tény, hogy a zsidóság asszimilációja a kelet-európai országokban volt a legáltalánosabb.
Az elmondottak alapján – és nem lepődök meg, ha ezzel a nézetemmel egyedül maradok – a ma diaszpórában élő zsidókat sokkal szorosabb (nyelvi, kulturális és nem utolsó sorban financiális) szál köti az u.n. befogadó országhoz, mint Izraelhez, ami egyben azt is jelenti, hogy rájuk nézve – ha mindenáron ragaszkodunk meghatározásukhoz – a helyes definíció: vagy “zsidó származású … állampolgár”, vagy “izraelita vallású … állampolgár”.

%d blogger ezt kedveli: