A palesztin segélyek őstörténete

Isaiah Leo Kenen, az amerikai zsidó szervezet, az AZCPA (mai nevén AIPAC) alapítója magán-levéltárából előkerült, elfeledett dokumentum szerint nem Trump az első amerikai elnök, aki nagy összeget kíván fordítani a közel-keleti probléma megoldására.

Az eredeti amerikai terv szerint  – az európai Marshall-tervhez hasonlóan – a közel-keleti menekültprobléma megoldására az USA az arab országoknak és Izraelnek 50-50 millió dollárt utalt át. Pontosabban, az arab országoknak szánt pénzt az ENSZ-nek utalta. Az összeg a menekültek befogadására szolgált (lakás, munkahely, képzés stb).

Ezen összegen felül az USA még 53 millió dollárt utalt át az arab országoknak közvetlenül, “kétoldalú technikai együttműködés” címszó alatt.

Ezen segélyek mai összértéke másfél milliárd dollár.

A dokumentumból kiderül, hogy az Amerikai Egyesült Államok az első világháború utáni török-görög lakosságcserét vette a rendezés alapjául, már csak azért is, mert azt is ők finanszírozták.

Izrael, amely 850 ezer menekültet fogadott be, (Irakból, Jemenből, Szíriából, Líbiából, Tunéziából, Egyiptomból és Marokkóból) nem minden nehézség nélkül, de beolvasztotta őket a társadalomba. És ezzel a menekült kérdés lekerült a napirendről.

Jordánia, ahova a legtöbb palesztin menekült érkezett – Szíriával ellentétben – aláírta az USA-val a segélyegyezményt és nagy vonalakban be is tartotta. (Jordánia az egyetlen arab állam, amely állampolgári jogokat adott a palesztinoknak.) Ennek ellenére még ma is vannak palesztin menekült táborok az országban, nem beszélve a többi arab államról.

szíriai Yarmuk menekülttábor, Aszad          csapatainak “látogatása” után

A palesztin segélyezés lebonyolítására alapított ENSZ szervezetet, az UNRWA-t 1949-ben alapították és 1950-ben kezdte meg működését.

1960-ban bejelentette, hogy tevékenysége véget ért, de az arab országok nyomására az ENSZ meghosszabbította a mandátumát, amely ma is tart.

25/11/2018

A témához kapcsolódó írások:

https://leharblog.wordpress.com/2011/08/12/palesztinok-es-az-arab-vilag/

https://leharblog.wordpress.com/2014/08/31/ensz-szervezet-a-terror-szolgalataban/

https://leharblog.wordpress.com/2012/10/01/menekultek/

A tények makacs dolgok…

Az amerikai elnökválasztási kampányban pár napja elhangzott Trump jelölt szájából egy kijelentés, mely azonnal két részre osztotta a világ közvéleményét.

Nem csak hivatásos újságírók, elemzők, de a fapados bloggerek is messzemenő – ami a baloldali ál-liberálisokat illeti hamis – következtetést vonnak le az elhangzottakból.

Alapvető probléma, hogy az emberek többsége eleve külsőségek alapján ítél, amelyhez már könnyű csatlakoztatni a világnézetet és máris kész a verdikt: Trump tahó, akitől I-ten óvja úgy Amerikát, mint az egész világot.

De, hogy mondandóm lényegi részére térjek, íme az ominózus kijelentés: “Obama hozta létre az ISIS-t!”

Bár a kijelentés – sokak számára, így első hallásra – légből kapottnak tűnik, nem logikátlan. Ahhoz azonban, hogy felfedezzük benne a logikát, nem elég szimpátia, vagy antipátia alapján véleményt nyilvánítani, a dolgoknak a mélyére kell nézni…

A nemsokára leköszönő, béke Nobel-díjjal bíró amerikai elnök első ténykedései közé tartozott, hogy demokráciát próbált exportálni oda, ahol a lakosság döntő többsége fogalmi szinten sincs tisztában a demokrácia jelentésével, jelentőségével.

Ennek az erőszakos import törekvésnek első, kézzel fogható “eredménye” az u.n. arab tavasz kirobbanása és következményeként gyakorlatilag az egész Közel-Kelet szó szerinti lángba borítása.

Nem szándékom itt részletezni a történéseket, a blogomban  “Az arab tavasz” kategórián belül több írás is található a témában.

Túl azon, hogy olyan – minden joggal diktátornak nevezett – vezetőket likvidált, vagy akinek likvidálása már hatodik éve tart, elkövette azt az orbitális hibát, hogy gyakorlatilag utóvédek helyszínen hagyása nélkül kihátrált Irakból. Az ottmaradt amerikai katonák pedig nem voltak képesek megakadályozni sem az irakiak dezertálását, sem azt, hogy az ISIS – a fegyverraktárak lerohanásával – a világ egyik legmodernebb eszközökkel felszerelt hadseregének muníciójához jusson.

Úgyhogy, ha nem is Obama személyesen szerelte fel az ISIS-t, a létrejöttében igenis van felelőssége.

Hogy tovább bonyolódjon a helyzet, Egyiptomban, Mubarak félreállításával helyzetbe hozta a Muzulmán Testvériség nevű terror szervezetet – melynek diadalútja úgy az egyiptomiak, mint az egész világ szerencséjére – rövid életű volt.

Asszad, szíriai elnök esetében azonban nagy fába vágta fejszéjét. Nem számolt az arab társadalmon belüli törzsi ellentétekkel, legfőképp azzal nem, hogy a kormányrúd az ország kisebbségben lévő alawita (az iszlám síita ágának egy elhajlása)  törzsének kezében van, akiknek szó szerint létérdeke a hatalom megtartása.

Messianisztikus elhivatottságának lázában sikerült Kadhafit is félreállítani a “demokrácia” útjából – és ezzel biztosítani az Európa felé menekülni szándékozók szabad útját.

Mindezek eredménye: Egyiptomban elképzelhetetlen nyomor, Szíriában hat éve tartó polgárháború, ahol már jó ideje senki nem tudja, hogy ki-kire lő, Líbiában törzsi viszálykodás.

“Demokrácia teremtő” tevékenységének tortáján a hab pedig a mindenféle terrorista mozgalmat támogató Irán elleni szankciók feloldása.

Európa érdeklődését valahogy ezek a történések elkerülték és most csodálkozva (megdöbbenve, dühtől tajtékozva, szánakozva, populista politikát folytatva… ki-ki választhat) konstatálják a szűnni nem akaró tömeg érkezését.

Ez azonban egy más téma, mely annak ellenére, hogy szorosan kapcsolódik jelen íráshoz, – már csak terjedelménél fogva is – külön bejegyzést érdemel.

Végezetül – egy fél mondat erejéig – visszatérve Trump kijelentéséhez: az elhamarkodott ítélkezés helyett nem árt összefüggéseiben nézni a kialakult helyzetet.

12/08/2016

 

Együttélni muzulmánokkal

Az, hogy Szilveszter éjszaka Németországban (és mint a híradásokból kitűnik nem csak ott) történtektől ég az internet, még nem ok arra, hogy foglalkozzak a témával.

Mivel azonban Izrael –  úgy is, mint aki “küldi” a migránsokat és úgy is,mint aki ”uszít” ellenük – változatlanul az érdeklődés középpontjában áll, rosszabb esetben jogtalan elmarasztalások kereszttüzében – úgy gondolom, néhány mondat erejéig nem árt a lényeget tisztázni.

Elöljáróban utalnék  Jack Engelhard írására, mely az izraeli Arutz sheva-ban látott napvilágot és magyarra a Periszkóp blog szerzője fordította.

http://periszkop.com/2016/01/09/merkel-borzalmas-baklovese/comment-page-1/#comment-92

Az írás gyakorlatilag semmi újat nem mond, legfeljebb átfogó képet ad arról, amit többen már évek óta Európa figyelmébe ajánlunk.

Magam is megtettem ezt a

https://leharblog.wordpress.com/2014/02/16/a-dzsihad-mar-a-spajzban-van/ és a

https://leharblog.wordpress.com/2015/01/11/jo-reggelt-europa/ c. írásaimban.

Ami ma Európából, a migránsokkal kapcsolatos intézkedésekből látszik, az arra utal, hogy az öreg földrész sem a tömeges muzulmán bevándorlókkal, sem a szélsőséges iszlámmal nem tud mit kezdeni.

Minderre azért nem képes, mert nem tud – de talán nem is akar – saját társadalmi/kulturális keretein túllépni.

A ma Európájára jellemző, hogy két szélsőség között nem találja a helyes utat: Az egyik oldal elvárja a bevándorlóktól, hogy beolvadjanak a befogadó társadalmakba (ez többé-kevésbé működött addig, amíg csak hasonló kultúrát képviselő “belső” migrációról volt szó). A másik oldal viszont az u.n. multi-kulti, amely teljes szabadságot kíván biztosítani a különböző kultúrájú bevándorló csoportoknak, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy úgy élnek, ahogy akarnak.

Ha Európa valóban integrálni akarja valamilyen módon a muzulmán bevándorlók tömegét, akkor tudomásul kell vennie, hogy alapvetően eltérő kultúráról van szó, mely összeolvadást nem, csak egymás mellett élést feltételezhet. Ez viszont kizárólag a befogadó állam jól meghatározott törvényi keretei között valósítható meg.

Az integrálódási folyamat mindenképpen hosszú, melybe számos visszaesési periódust is be kell kalkulálni és a végeredményt sem lehet 100%-ban garantálni.

Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy (lásd a párizsi merényletet) az elviekben már integrálódott második, harmadik generációs muzulmán az újonnan érkezett tömegben erősítést lát – tehát a helyben születés esetén sem biztos, hogy az integrálódás befejezett folyamat.

Véleményem szerint sem a muzulmán bevándorlókkal szembeni teljes elutasítás, sem a kritika nélküli elfogadásuk nem járható út. Ugyanis a vásár kettőn áll és a pillanatnyi jelekből arra lehet következtetni, hogy az iszlám világnak nem a legfőbb törekvése a nyugati kultúrához történő alkalmazkodás.

Természetesen a befogadás és vele együtt az integrációs folyamat elindítása azt feltételezi, hogy a fogadó ország tisztában van a más kultúrával.

Európa pedig annak ellenére, hogy foggal-körömmel védené saját értékeit, nem veszi tudomásul a más kultúrából adódó másságot. Azt a fundamentalista iszlámmal azonosítja, vagyis vallási színezetben jeleníti meg. (Holott a fundamentalizmus kifejezetten nyugati terminus, amelyet amerikai protestánsok honosítottak meg 1910-ben.)

Ha viszont vallási értelemben használjuk a fundamentalista kifejezést, akkor tudomásul kell venni, hogy ilyen értelemben minden muzulmán fundamentalista, mivel a Korán szava – Isten szava! Szó szerinti kinyilatkoztatás, mely szent és sérthetetlen.

A nyugati értelemben vett fundamentalista szó az arab világban nem is létezik. Hozzá legközelebb az arab  “uszul” kifejezés áll, amely viszont az iszlám jogrendre (mint fundamentumra) utal és amelyhez minden muzulmán igazodik.

Az iszlám fundamentalisták szerint Allah alaptörvényében már minden megtörtént és majd ez után bekövetkező esemény meg van írva csakúgy, mint a saját koruk problémáira adandó válasz – mindezek értelmezéséhez a hit tiszta forrása nyújthat segítséget.

Az következő pár sorral talán sikerül a fentieket értelmezni: Az ISIS történelmi előképének tekinthető szalafista mozgalom a tiszta iszlám hitet vallja és a 19. század végén Egyiptomban vált ismertté. A mai napig a nyugati modernizáció és a hit elkorcsosodása ellen harcol. A mozgalom markáns képviselői a szunniták.

Az iszlámban mindig is jelen volt a szélsőség, amely a 20 század vége felé kezdett látványosan megerősödni.

Hogy meghatározó tényezővé válhatott, annak több oka is van, amelyek közül csak egyet, az “arab tavasz”-t emelném ki, melyben a régi  államszervezetek összeomlása, a régi diktátorok menesztése által keletkezett  fejetlenség váákumot  hozott létre, melyet a szélsőséges iszlám tölt ki.

És itt lép a képbe Izrael, melynek sem az “arab tavasz” kirobbanásához, sem az iraki, líbiai, szíriai… események alakulásához köze nincs, de mivel az elgurított golyó önjáróvá vált, úgy Európa, mint az USA számára egyszerűbbnek tűnt a folyamatra az izraeli-palesztin viszály hozadékaként tekinteni és a problémát egy szűk keresztmetszet mentén kezelni.

Holott – ha tárgyilagosan szemlélnék a helyzetet – rövid úton világossá válna, hogy Izraelben a törvénytisztelő arab állampolgár jogai azonosak bármelyik zsidó jogaival. Az is kívánatos lenne, ha Európa lakossága rádöbbenne, hogy Izrael nem az arabok ellen harcol, hanem az arab terroristák ellen, de ez utóbbihoz a mai napig nem kapta meg az európai támogatást.

Ha Európa már ma nem kezdi el keresni a megoldás módját, könnyen lehet, hogy holnap már késő lesz.

10/01/2016

Az elsőszámú közellenség…

A történelemben nincsenek véletlenek!

A történések precíziós pontossággal egymásba illeszthetők, az ok-okozati összefüggés az érdeklődő olvasó számára egyértelműen nyomon követhető.

Bár ebben az írásban nem foglalkozom aktuálpolitikai kérdésekkel, reményeim szerint a gondolatmenet végére a napi eseményekkel való összefüggés világossá válik.
Ehhez azonban vissza kell kanyarodnunk a történelemben, egészen a Szovjetunió széthullásáig. Akkor ugyanis azt hihettük, hogy egy történelmi folyamat végéhez értünk és a világ a nagyhatalmi erőegyensúly, a “Pax Americana”útjára, a demokrácia, a nyitott piacgazdaság és a globalizáció útjára lép. Tévedtünk, nem így történt.

Ennek első jele a történelem legnagyobb terrortámadása  New York-i ikertorony ellen, 2001. szeptember 11-én. Még ez után a szörnyű tragédia után is úgy tűnt, hogy az élet visszatér a rendes kerékvágásba és ennek megfelelően elég későn ébredtünk rá, hogy ez is optikai csalódás.

Az Oszama bin Láden vezette al-Kaida igen nagy mértékben megváltoztatta az amerikai életérzést, de ami még ennél is fontosabb, a szunniták tudatában végbement változás.

Nemrégiben Obama elnök háborút hirdetett az Iszlám Állam ellen, amit a civilizációk civilizációk összeütközésével magyarázott. Ez már a sorban a harmadik tévedés, mert úgy az Egyesült Államok, mint talán az egész nyugati demokratikus világ legalább 13 éve harcot folytat a radikális iszlám ellen.

A jelenlegi válság gyökereit keresve – bár ezek időben és térben egymástól távol esnek – a kronológiai sorrendet felállítva bizton állítható, hogy nem egymástól függetlenek.

Az első 1979-ben történt, amikor Iránban Khommeini megbuktatta a sah rendszerét és létrehozott egy olyan iszlám államot, amelyet vallási vezetők irányítanak. Ez a történelmi esemény ragadta ki a síitákat a passzivitásból és az elnyomott kisebbségi létből a muzulmán világon belül. Rávilágított arra,  hogy az iszlám törvényei szerint is lehet egy államot irányítani.  A sikereket a síiták érdekeinek elősegítésére használták az egész Közel-Keleten, ami Libanonban teljes sikerrel járt.

Az irániak kettős játszmába fogtak. Egyrészt a síita terrort fejlesztették fel nagy mértékben (Hezbollah), másrészt a szunnitát (Hamasz és Iszlám Dzsihád).Ezt követte a második esemény, amikor is Afganisztánban a szunnita szélsőségesek szembe kerültek az ateista nagyhatalommal, a Szovjetunióval. Felfogásuk szerint a SZU Afganisztánból történt kiszorítása vezetett a Szovjetunió széthullásához.  Ez a siker még egy lökést adott ahhoz meggyőződésükhöz, hogy a radikális szunnita iszlám legyőzhetetlen. És ez vezetett az  al-Kaida megalapításához Szaudiában, majd  Afganisztánba történt áttelepüléséhez és végül –  mint a fennmaradt egyetlen nagyhatalom –  az USA elleni harcához.

Ennek kicsúcsosodása volt szeptember 11. Ekkor hirdette meg az Egyesült Államok a szunnita terror elleni általános támadást, illetve az afganisztáni és iraki katonai fellépést.

Sorrendben a harmadik állomása az u.n. arab tavasz, mely felszámolta az első világháború után a kolonialisták által kialakított helyzetet. A térség totalitárius államaival szemben előtérbe kerültek a régi erők, úgy mint a család, a törzs, a népcsoport és a vallás. A régi, behatárolható államformák gyakorlatilag megszűntek, helyükre a fent felsorolt erőközpontok léptek, ami nagyon jól látható Líbia, Szíria és Irak esetében. És még azokban az államokban is, amelyek egybe maradtak –  és vezetésük továbbra is diktatórikus – kénytelenek figyelembe venni ezen régi-új hatásokat.

A fenti eseménysorhoz  alapvetően helyi hatású változások is csatlakoztak.  Az első ilyen változás Irak esetében történt, ahol az USA megbuktatta a világ egyik legerősebb kezű arab diktátorát, ami Irak széteséséhez vezetett.  A másik alapvető változás bár három különböző helyszínen történt, lényegét tekintve azonos végeredménnyel járt. Úgy a palesztinoknál, mint Egyiptomban és Törökországban, a szabad választások az iszlám győzelmét hozták.

Az eddig ismertetettek világosan mutatják, hogy a politikai iszlám megerősödése nem tekinthető múló epizódnak és nem is helyi jelenség, hanem szerteágazó, mély gyökerekkel rendelkezik az arab-muzulmán világban.

Egyiptomban – valószinűleg török tapasztalatokból kiindulva – a tábornokok ellenforradalmat hajtottak végre. A törökországi változások az Attatürk indította történelmi kísérlet – az iszlám állam szekuláris módon történő szerveződése – végét jelentik.

Az események gyors lefolyását és egyben a radikális iszlám erejének növelését olyan miniállam is elősegíti, mint Katar, mely korlátlan pénzügyi lehetőségeivel terrorszervezeteket támogat (ISIS, Hamasz, Muzulmán Testvérek), valamint a tulajdonában lévő al-Dzsazira televíziós hálózat útján a mérsékelt elők hatalmát igyekszik megingatni.

A terror másik jelentős támogatója ma Törökország, amely az ISIS által megszállt olajmezőkből származó nyers olajat fél áron felvásárolja, finomítja, majd Európában világpiaci áron adja tovább. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy azok az európai országok, melyek ebből a forrásból jutnak olajhoz, ha a felszínen el is ítélik a terrort, maguk is jelentősen hozzájárulnak annak terjedéséhez.)

Összegezve, az “arab tavasz”  hozadékaként az “utca ereje” növekedett.  

Az eseményeket jelentősen befolyásolja az a tény, hogy ma nincs egyetlen olyan nemzetközi erő sem, amely a történéseket szankció útján, vagy akár erő alkalmazásával mederben tudná tartani.

Az ENSZ gyakorlatban teljes csődöt mondott, ma a világon senki sem veszi komolyan. Európa pedig elsősorban önmagával van elfoglalva. Hiányzik a szándék, a lehetőség, valamint a politikai felépítmény ahhoz, hogy egy jelentősebb politikai döntés szülessen, amit végrehajtás is követ. Következik ez abból, hogy az EU egyes tagállamai nagyobb jelentőséggel bírnak, mint maga az Európai Unió.

Az Amerikai Egyesült Államok, mint napjaink egyetlen szuperhatalma, nem érzi szükségét a “nagyhatalmi egyensúly” stabilan tartására, ezért igyekszik csökkenteni a közel-keleti kötelezettség-vállalásainak mértékét.

Mindez együttesen eredményezi, hogy nincs olyan külső erő, amely megakadályozná a radikális erők élre törését a Közel-Keleten.

Ez a háborgó tenger veszi körül Izraelt, amelynek határai mentén a Közel-Kelet legszélsőségesebb erői találhatóak.

A szélsőséges iszlám képviselői (szalafisták)  a Szináj félszigeten, a Muzulmán Testvérek leányvállalata a Hamasz, Gázában és bizonyos mértékben Júdea-Szamáriában. Libanonban az irániak által életre hívott,  a világ jelenleg legerősebb terrorszervezete, amely fejlett katonai erővel rendelkezik, a Hizbollah. Szíriában a  megszámlálhatatlan szélsőséges csoport, élükön az ISIS-szel.

A köztük lévő különbségek ellenére minden radikális erőnek van egy közös alapelve, mindannyian hiszik, hogy az iszlámnak kell uralkodnia a világ felett.  A vita tárgya – nem egyszer a halálig – hogy az iszlám melyik ágának.

Az egyetlen, amiben teljesen egységesek, az Izrael gyűlölete. Még a legszélsőségesebb vitákat is hajlandók félre tenni, ha Izrael elleni fellépésről van szó. Izraelre úgy tekintenek ebben a térségben, mint idegen testre.  Mint egy másik világ előretolt bázisára, amely ellenséges, liberális és demokrata. Mint az USA és a Nyugat kinyújtott karjára.

És az igazság az, hogy Izrael valóban ez! És ezért nem ártana a nagyvilágnak szem előtt tartania, hogy ebben a kegyetlen környezetben az ellenség a 21. század fegyvereit használva a 7. századba igyekszik visszarántani a világot. Nem ártana szem előtt tartania, hogy Izrael nem engedhet az erőből és az elszántságból. Nem ártana szem előtt tartania,  hogy még nagyon sok időnek kell eltelnie és nem kevés vérnek elfolynia, amíg a nyugati normák alkalmazhatóak lesznek a közel-keleti térségre. Lehetőleg katasztrófa előidézése nélkül.

Éppen ezért rendkívüli jelentőségű az Obama elnök által meghirdetett ISIS elleni  háború, amely megfékezheti e szélsőséges terrorszervezet előretörését, még ha a megsemmisítéséhez kevés is. Azonban tilos, hogy ez a szélsőséges szervezet a különleges kegyetlenségével elvonja a figyelmet a többi iszlám radikális erőkről.

Izraelre, de véleményem szerint az egész világra nézve is,  Irán veszélyesebb, mint az ISIS. Ha Irán valamilyen módon nukleáris fegyverhez jut, még nagyobb támogatást fog nyújtani azoknak a szervezeteknek, amelyek mindent és mindenkit készek megölni, aki az útjukban áll. Ez ugyan csak jövőbeli veszély, azonban úgy tűnik, hogy a világ figyelmét elkerüli (szándékosan v. sem) hogy Irán elsősorban a nyugat ellen harcol, Izrael csak a “spanyolfal” szerepét játssza.

Végezetül pár szót a káoszelméletről, amely kimondja, hogy bármennyi és bármennyire is pontos információval rendelkezünk egy folyamat elindításához, nem számítható ki pontosan annak végeredménye. Ha az elméletet konkrétan az ISIS-re adaptáljuk, elmondható: Az ISIS ellen létrehozott külső koalíció elképzelhető, hogy képes a szervezet gyengítésére, (felszámolására véleményem szerint nem) de a láncolat végeredménye nem kiszámítható. (Ugyan ez vonatkozik a többi terrorszervezetre is.)

Ezért Izraelnek – mivel gyakorlatilag még a szövetségeseire sem számíthat teljes mértékben, ami a terror nem egységes megítéléséből adódik – rendkívül óvatosan kell eljárnia, minden lépését számos oldalról mérlegelve.

Különösen fontos ez azért, mert Izrael kicsi állam és ebben a szövevényes helyzetben a számára lehetőleg legkisebb veszélyt jelentő lépéseket kell megtalálnia.

 

19/11/2014

Gáz van Izraelben

Négy évvel ez előtt, 2009 januárjának egyik reggelén az izraelieket az az örömhír fogadta, hogy óriási földgáz mezőket fedeztek fel a Földközi tengeren.

Akkor még nem lehetett pontosan tudni azt, ami mára egyértelművé vált: A “Tamar” (datolya) és a “Laviatán” (bálna) mezők a utóbbi tíz év legnagyobb tengeri lelőhelyei.

Az eddig felfedezett gázmezők becsült készlete 1.480 milliárd köbméter. Pénzben kifejezett értéke, mai árakon számolva még  a legóvatosabb becslések szerint is 250 milliárd dollár.

A tervek szerint két év múlva az izraeli áram-termelés 60%-a gázra fog alapozódni, négy év múlva pedig eléri a 90%-ot.

“Tamar” fúrótorony*

 

 

Természetesen a kitermelés nem két fillér.  Egy kutatófúrás költsége 100 millió dollár és az úszó fúrótorony is milliárdokba kerül.

A “Tamar” gázmezőn a befektető csoportoknak – élén az amerikai Nobel Energy-vel – 3.25 milliárd dollárt kellett invesztálniuk.

 

Az,  hogy gázt találtak Izraelben,  nem kis feladat elé állítja az országot.  Eddig csak a területi felségvizeket kellett ellenőriznie, ami a szárazföldtől számítva 23 kilométer, ami Izrael esetében 4000 négyzetkilométert jelent.

A gazdasági felségvizek határa 200 km-re húzódik a szárazföldtől,  illetve 400 kilométernél közelebbi ország esetén (Ciprus) a felezővonalon.

Izrael gazdasgái felségvize mintegy 28.000 négyzetkilométer, ami az ország szárazföldi területénél hat ezer négyzetkilométerrel nagyobb!

A gazdasági felségvizet illetően Izrael és Ciprus között államközi szerződés szabályozza. (Egyébként a ciprusi vizeken is nagy mennyiségű gázt fedeztek fel.)

Mivel Libanonnal egy kis területről vita van, ezért a konfliktust megelőzendő, Izrael ide nem ad ki kutatási engedélyt. Hasonló kis területről van vita Egyiptommal is, ahol a problémát úgy oldották meg,hogy a területhez közel eső két izraeli gázmező kitermelésébe bevonták az olasz Edison céget, amely az egyiptomi oldalon is működik.

 

Miért beszélek annyit az ellenőrzendő területekről, azok nagyságáról?

Azért, mert a fúrótornyok remek célpontul szolgálnak a terroristák számára, azért, mert a szíriai és libanoni tengerparton föld-víz rakétákat telepítettek és az egyiptomi haditengerészet hajókat és tengeralattjárókat vásárol.

Egy sikeres támadás nem csak egyenes kárt okozna, de egyéb következményei is lehetnek. Ilyen következmény például, hogy a biztosító társaságok olyan mértékben emelnék a biztosítás díját, amitől a kitermelés jövedelmezősége kérdésessé válna.

Az ügy stratégiai fontosságára tekintettel végül is a kormány úgy döntött, hogy a biztonsági kiadások felét átvállalja és a lényegesen megnövekedett védendő területre való tekintettel megerősíti a haditengerészetet. Izrael három milliárd dollárért, négy szupermodern cirkálót vásárol, de egy ilyen hajó építési ideje négy és fél év, ami azt jelenti, hogy a problémát egyenlőre a meglévő eszközökkel kell megoldani.

Március utolsó napján a “Tamar” gázmezőről  megkezdődött a gázszállítás az ashdodi kikitő előtt lévő fogadó állomásra és onnan a szárazföldre.

 

 

2013. április 13.

 

*Kép forrása: Google   

Szíria – a végjáték…

Forrás: Google

Ezekben a napokban Marokkó ad otthont a szíriai ellenzéki erők képviselőinek, akik a másfél éve tartó véres harcok során negyedik alkalommal üléseznek.
A megbeszélés számos kérdést vet fel: Vajon Szíria következő vezetője az ellenzéket képviselő szervezetekből kerül ki? Vajon a harcoló erők kapnak-e utasítást, útmutatást a politikusoktól? Az ENSZ és Európa miért nem próbálja leállítani a vérfürdőt, amelynek eddig több, mint 50 ezer áldozata van? Miért támogatja Irán az Aszad rezsimet? És végezetül – hogyan hat mindez Izraelre?

Mára minden jel egyértelműen arra utal, hogy az Aszad rezsim a vég felé tart. Azonban nincs ember, aki meg tudná mondani, hogy ez a folyamat még meddig fog tartani.
Ugyanis Irán, Kína és Oroszország változatlanul támogatja a szír rezsimet. Irán katonai és morális, Kína és Oroszország diplomáciai segítséget nyújt Aszadnak. Az összeomlásnak belső jelei sincsenek. A közigazgatás és a parancsnoki rendszer működik, nincs tömeges dezertálás. A biztonsági szervek működnek. Igaz, összetételüket tekintve szinte teljes egészében alauitákból állnak, ami nem meglepő, hiszen az egész rendszer a kisebbségek szövetségére épül, beszámítva a drúzokat és a keresztényeket is.

A szíriai ellenzék négy fő csoportból áll, az összekötő kapocs köztük az a  fő törekvés, hogy mindnyájan szunnita, iszlamista államot akarnak.
Az egyik szervezet, a Dzsabhat al-Nuszra, az al-Kaida fiókszervezete. Ezt a szervezetet az USA az elmúlt héten vette fel a terror-szervezetek listájára. Ők az Aszad rezsim elleni terror-merényletek fő végrehajtói és ez az egyik ok, amiért a nyugatnak problémát okoz a szíriai ellenzék egyértelmű támogatása.
Ennek ellenére, mivel Aszad folytatja a népirtást, valamint az Irán elleni közös fellépés miatt 130 ország – köztük az USA – elismerte a szíriai ellenzék legitimitását.
A szituáció megértéséhez tudni kell, hogy az iszlám világ nagy része (90%) szunnita, a maradék 10% siita. A szíriai ellenzéket szunniták alkotják. Irán siita, a szíriai rezsim alauita, ami a siita vallásból nőtte ki magát.

Az ellenzéki erőket egyetlen cél tartja össze: Aszad megbuktatása. Ezért nagyon könnyen elképzelhető, hogy Aszad bukása után kezdődik az igazi vérfürdő. Először az aluitákat fogják irtani, azután egymást.

Irán egyenes utasítására a Hezbollah teljes erővel támogatja Aszadot, aminek a szervezeten belül vannak ellenzői. Mondván, hogy a Hezbollah ellensége Izrael, miért kell muzulmánokat ölni és bérgyilkosként elpusztulni.

Miközben Marokkóban összeül a szíriai ellenzék kongresszusa, a Hezbollah kongresszusa – amelyet három évenként hívnak össze – már hónapok óta halasztódik. E kongresszus feladata a célok megvitatása és a szervezet vezetőjének megerősítése. Aki miatt a kongresszus halasztódik, az maga Naszrallah, aki tart attól, hogy az Aszad támogatását ellenzők túl nagy teret nyernek. A Hezbollah és Naszrallah népszerűsége egyébként – Aszad támogatása miatt – erősen csökken a libanoni és az arab országok lakossága körében.

Irán azért támogatja ilyen erővel Aszadot, mert rendkdkívül  fontos előretolt bázist lát Szíriában a nyugat (a “nagy ördög”) és Izrael ellen folytatott harcában. Most, hogy ez a támaszpont veszélyben van, Irán még fokozza is a támogatást. Nem csak tanácsadókat küld Aszadnak és hadseregének, hanem az iráni Forradalmi Gárda különleges egységének az al-Kudsznak (Jeruzsálem) a harcosait is. Ezt az egységet a határon túli műveletekre hozták létre, jelen vannak a Perzsa-öböl országaiban és Észak Afrikában is.
Ugyanakkor Iránon belül egyre inkább hallatszanak kritikus hangok az óriási összegű pénz miatt, ami erre a támogatásra megy, különösen most, hogy a nyugati szankciók kezdik éreztetni hatásukat.

Kérdés, hogy az ENSZ miért nem lép fel határozottabban? Az egyetlen szervezet, amely ezt megtehetné az a Biztonsági Tanács. Ott azonban Kína és elsősorban Oroszország minden kezdeményezést megakadályoz. Oroszország Csecsnia, Tadzsikisztán, és a Kaukázus miatt a szunnitákban látja az ellenséget. Ezeken a helyeken az oroszok a szunniták ellen harcolnak, akiket itt is a Perzsa-öböl menti országok támogatnak a Muzulmán Testvéreken keresztül. Ezért az oroszok úgy döntöttek, hogy a siitákat támogatják.

Van még egy “játékos” és ez Irak, ahol Szaddam Husszein idejében a szunnita kisebbség volt hatalmon, most azonban a rezsim siita, amelyet ténylegesen Irán irányít.

Nem elhanyagolható kérdés a kurdok helyzete. Nagyon elképzelhető, hogy Aszad bukása után Északkelet Szíriában egy de facto független kurd állam jönne létre, határosan az iraki Kurdisztánnal.És itt lép Törökország a képbe, ugyanis az eddigi 400 kilométer helyett 1200 kilométeres “kurd határa” lenne, amit nagy valószínűséggel nem hagyna szó (vagy beavatkozás) nélkül.

Végezetül nézzük, hogyan hatna mindez Izraelre. A jelen helyzetben valószínűnek látszik, hogy úgy, mint Líbiában, szélsőséges muzulmán milíciák által irányított önálló területek jönnek létre, gyenge központi hatalommal. Ebben az esetben kézenfekvő megoldásnak látszik az erők egyesítésére  egy közös fellépés Izrael ellen.

2012. december 20.

 

Quo vadis Egyiptom 2.

A témához kapcsolódó összes előzmény itt.

***

Irán, Törökország, a gázai övezet, Tunézia, Marokkó, Líbia és most EGYIPTOM – ahol az iszlamista gátszakadás egyre terjed és egyre több kérdést vet fel.

A koldus szegény, munkanélküli, elnyomott népek, amelyek a poklok poklát járták meg a kegyetlen diktátorok alatt, most lázadnak, leveretnek, megsebesülnek, véreznek, de újra feltápászkodnak és folytatják – a súlyos véráldozat ellenére – útjukat a zöld fénnyel felkelő Nap felé. A zöld Nap felé, mely számukra az egyetlen utat jelöli a keserű valóságból az édenkert felé. Az édenkert felé, ahol nincs szegénység, nincs semmiben hiány, nincs fájdalom, nincsenek korlátozások és nincsenek rabok.

Egyiptom önálló, modern útját több, mint kétszáz évvel ezelőtt kezdte. Ezt az utat a stabilitásra, a józan ész uralmára való törekvés jellemezte az érzelmek felett. Ahogy haladt előre az időben, Egyiptom úgy került egyre messzebb ezektől a céloktól.
A huszadik század ’20-as, ‘30-as és ‘40-es éveiben egészen 1952. július 23-ig Egyiptomnak pezsgő kulturális élete volt. Híres könyvszalonok, számtalan nagyon aktív társadalmi szerveződés, színház és opera jellemezte. A nők fedetlen fővel jártak, köszönhetően a feminista mozgalomnak, mely  Egyiptomban a ‘20-as években kezdődött.
A kairói operaház a 19. század közepén nyílt meg, ahol – a saria dacára –  szép számmal voltak nők is a nézők között. Az európai kultúra erősen vonzotta az egyiptomi elitet. Ekkoriban az egyiptomi filmgyártás fő témája a szerelmi háromszög volt. Nem kevés egyiptomi tartotta magát európainak, a görögök és rómaiak leszármazottjának. A 19. század közepén a fáraósírok felfedezésével feltárult a gazdag “fáraói” múlt. Sok egyiptomi – főleg a koptok –  e nép és kultúra örökösének tekintették magukat. (A koptok esetében ez feltehetően igaz is.)

Ugyanakkor az iszlám szerint a “fáraó” a hitetlenség és az iszlám elleni háború jelképe.
Ezen “iszlám ellenes” törekvések ellensúlyozására alapította 1928-ban Hasszan el-Bna a Muzulmán Testvéreket, akiket nagyon aggasztott a nyugati kultúra térhódítása az iszlám hagyományokkal szemben. Ezért három pontból álló programot alkottak.

1. Az idegen megszállás felszámolása.
2. Az egyiptomi társadalom megtisztítása az idegen kultúra hatásától.
3. A saria bevezetése.

Ez a program a mai napig változatlanul életben van.

1952 júliusában Egyiptomban a hadsereg vette át a hatalmat. A hatalom ideológiai alátámasztására kitalálták az “arab szocializmus”-t,     amely szintén nehezen egyeztethető össze az iszlám felfogással. Így szinte természetes volt az összeütközés a Muzulmán Testvérekkel, melynek nem egy vezetőjét kivégezték. Legfőb ideológusukat, Szid Katevet 1966-ban felakasztották, mert kijelentette, hogy az állam vezetése nem felel meg a sariának és dzsihádot (szent háború) hírdetett ellene.
Sokan Egyiptomban, a hatnapos háborúban elszenvedett vereségben az ég büntetését láták Katev kivégzése miatt.

Miután az alkotmány megtiltotta  a  vallásos pártok alapítását, a Muzulmán Testvérek a társadalmi tevékenység felé fordultak. Elsősorban a legszegényebbeket (az ő számuk Egyiptomban mindig is óriási volt) segítették napi gondjaik megoldásában. Egyiptomban sok millióan laknak bádogvárosokban – víz, villany és élelmiszer ellátás nélkül. A Muzulmán Testvérek bár csak alapszinten, de többnyire gondoskodtak a hiány pótlásáról, sőt gondoskodtak orvosi ellátásról és oktatásról is.
Ha valamelyik viskó összedőlt, (márpedig ez elég gyakran előfordul) mindig a Muzulmán Testvérek érkeztek elsőnek segíteni.

Most, hogy a törvény lehetővé teszi a pártalapítást, a Muzulmán Testvérek learatják a sokéves társadalmi tevékenységük gyümölcsét. Hozzá kell még tenni azt is, hogy azok a szegény tömegek, akikről beszélünk, mindig is vallásosak voltak. Az utcán imádkoztak, ha nem volt máshol lehetőség, elmentek a mekkai zarándoklatokra, bár ez iszonyú anyagi megterhelést jelentett számukra.

A parlamenti választások első fordulójában a Muzulmán Testvérek 37%-ot, a második fordulóban 40%-ot tudhatnak magukének. Ugyanakkor nagy meglepetés volt mindenki számára, hogy a szélsőséges szalafik az első fordulóban 24,4%-ot, a másodikban 35%-ot  kaptak. (A szalaf szó az “a-szluf a-Calah” rövidítése, jelentése: “A múlt emberei, a jók és igazak”.

Amíg a Muzulmán Testvérek a 7. században keletkezett muzulmán vallást megkísérlik a 21. századhoz igazítani, addig a szalafik pont fodítva,  a 21. századot akarják minden erővel visszarángatni a 7.
századba.

A két párt együttesen elért eredménye bőségesen elegendő lenne egy stabil kormány kialakításához, de a dolog nem ennyire egyszerű. A probléma a pártok világlátásbeli különbözőségéből ered.
Nagy különbség van köztük a vallástalanokhoz és a koptokhoz való viszonyulásban, a nők társadalmi szerepének, a hírközlés, az oktatási intézmények megítélésében. A nemek elkülönítésének kérdésében már az első összeütközésük is megvolt.

Ovad el-Manam Shot a szalafik egyik vezetője kijelentette, hogy az állam törvénye a saria lesz és ez fogja meghatározni az összes állampolgári jogokat. (Ez azt jelenti, hogy a kopt keresztények automatikusan elvesztik ezeket a jogokat.)
Hazom Abu Iszmail – aki a párt elnökjelöltje – kijelentette, hogy amennyiben megválasztják, megtiltja a bor árusítását és azt, hogy a nők és férfiak közös munkahelyen dolgozzanak. Véleménye szerint ideje kötelezővé tenni, hogy a nők csak fedett fővel járhassanak.
A Muzulmán Testvérek mindezek teljesítése esetén  tartanak a nyugati világ reakciójától, ezért minél szélesebb koalíciót szeretnének, hogy azzal a szalafik súlyát csökkentsék.

A januári tüntetésekben a Muzulmán Testvérek és a szalafik nem vettek részt, a háttérben várták az események alakulását.
Amikor megnyílt a pártalapítás lehetősége és kitűzték a választásokat, a Muzulmán Testvérek készen álltak. Ismert és népszerű jelölteket állítottak, hatékony és költséges választási kampányt folytattak. Gondoskodtak az emberek (köztük betegek és rokkantak) választási helységekhez való szállításáról.
Ez a gyors és hatékony szervezés elsősorban a sokéves társadalmi tevékenységnek volt köszönhető.

A “tragikus” vesztesek azok a nem vallásos rétegek, akik tulajdonképpen megbuktatták Mubarakot, akik már sok éve próbálták Egyiptomot a modern világ felé terelni, akik a Tahrir téren táboroztak és összecsaptak a biztonsági erőkkel – ahelyett, hogy pátot alapítottak volna programmal, tervekkel. Ők azonban olyan elitista szervezeteket alapítottak, amelyek képtelenek kapcsolatot tremteni a tömegekkel. Ennek köszönhető, hogy az összes nem vallásos pártok együtt a szavazatok alig egyharmadát szerezték meg.

A legkényesebb kérdés talán a hadsereg helyzete, ugyanis ők egyúttal gadasági impérium is vállalatokkal, gyárakkal, bevásárló központokkal, pénzintézetekkel és telekberuházásokkal. Természetesen hallani sem akarnak arról, hogy mindezt politikusoknak rendeljék alá, holott mindezeken a tulajdonokon felül “természetesen” még a költségvetésből is részesülnek.

Ez a körülmény jelentős feszültség forrás lehet a hadsereg és a vallásos pártok között, ami ara is figyelmeztet, hogy a pártoknak nem lesz könnyű a kapott mandátumnak megfelelni.

2012. január 1.

Kadhafi az “előétel”

Úgy tűnik, hogy Kadhafi halálával megszűnt, de legalábbis lanyhult a nemzetközi sajtó érdeklődése a líbiai eseményeket illetően.
Pedig azok, akik a történéseket kicsit is követik, ma is érdekes fejleményekre bukkanhatnak. Olyanokra, melyekről a harcok idején nem is hallottak.

Az Arab Liga legutóbbi ülésén Katar volt a Szíria elszigetelésére vonatkozó javaslatok élharcosa.
Napjainkban egyre világosabbá válik, hogy ez tevékenységének csak a nyilvános  része, hiszen mind több információ erősíti, hogy Katar e mellett több, titkos tevékenységet is folytat Szíria ellen. Ennek keretében fegyvereket és harcosokat szállít Líbiából a szír rezsim ellenzékének.

Úgy tűnik, hogy esetében igaz az a közmondás, hogy “evés közben jön meg az étvágy”,  amit a katari emír, Hamad ben Halifa a-Taanit sejk esetében úgy   lehetne világosan megfogalmazni, hogy  a líbiai “előétel” után a “fő fogás”, Szíria következik.

Valamivel több, mint egy hónapja a líbiai Nemzeti Tanács elnöke, Musztafa Hasszán Dzsilili fogadta a katari vezérkari főnököt, Hamad ben Ali ben Akát.  A vezérkari főnök a “Líbia Kadhafi után” címet viselő tanácskozáson vett részt. Itt beszélt először arról, hogy katari katonai egységek – a NATO-val egyeztetve –  mint logisztikai irányítók vettek részt a harcokban. A vezérkari főnök hozzátete: ”Részt vetünk a harcokban a felkelők soraiban. Több száz katonánk található az ország minden részében. A kiképzés és a tervezés a mi feladatunk volt.”
Ez azonban a tényeknek csak egyik része.

Katar légi úton óriási mennyiségű fegyvert szállított Líbiába a NATO tudtával és beleegyezésével. A háború vége felé katari különleges egységek vettek részt Tripoliban Kadhafi főhadiszállásának elfoglalásában. A katari katonai jelenlét a háború befejeztével tovább növekedett, mivel Katar vállalkozott az új líbiai hadsereg felállítására és kiképzésére. Ehhez azonban a számtalan fegyveres csoportot előbb integrálni kell, valamint az óriási mennyiségű fegyvert be kell gyűjteni. Tudni kell, hogy a fegyverek többsége dzsihádista csoportok kezébe került, akik mindig is a katari emír ideológiai és morális támogatását élvezték.

Felmerül a kérdés, hogy Katar hogyan oldja meg ezt a problémát?  A válasz: Nagyon egyszerűen. Összegyűjtik a fegyvereket és a dzsihádista harcosokat, majd átszállítják őket Szíriába! Okos és takarékos megoldás!!!

A líbiai “Che Guevara” színre lép!

Nem más ő, mint Ovad el-Hakim Blahadzs, aki a legnagyobb líbiai iszlamista fegyveres csoport feje. Az USA és Nagy Britannia körözi az El-Kaidához köthető kapcsolata miatt. Blahadzs a Tripoliban folyó harcokat vezette és a háború befejeztével azt remélte, hogy kinevezik hadügyminiszternek. Ehelyett azt kellett tapasztalnia, hogy a líbiai Nemzeti Tanács nyugati nyomásra teljesen elszigeteli.

Szeptember 11-én Blahadzs váratlanul megjelent a líbiai Nemzeti Tanács ülésén a katari vezérkari főnök társaságában, aminél világosabban nem lehetett volna a Nemzeti Tanács értésére juttatni, hogy a fő patrónus Blahadzs támogatója.

Az eset óta eltelt három hónap. A “problémás” Blahadzs ez alatt egy “ideális” feladatot kapott: Ő irányítja azt a projektet, amely a fegyverek és a harcosok összegyűjtésével és Szíriába történő átszállításával foglalkozik.
Nagyjából két héttel ezelőtt, Törökországban  titkos tárgyalásokat folytatott szíriai ellenzéki csoportokkal. Valószínű, hogy erről a találkozóról a világ semmit nem tudott volna, ha útban a találkozóra nem tartóztatják le Blahadzs-t még a Zintan repülőtéren. Birtokában hamis útlevelet és óriási mennyiségű készpénzt találtak. (A repülőtér egy rivális milícia ellenőrzése alatt áll és ők még frissiben gondoskodtak arról, hogy az eset napvilágot lásson.)

Végül is Dzsilili a Nemzeti Tanács elnökének személyes közbenjárására szabadult.
“Világos, hogy közbenjárt”-  fejtegette egy helyi újságíró. Dzsililinek úgy hiányzik Blahadzs, mint “lyuk a fejben”.
Legjobb megbízni valami nagyszabású, romantikus feladattal, ami minél hosszabb időre távol tartja a líbiai belpolitikától.  Végül is Blahadzs több száz kilométerre található Líbiától a török-szír határon többszáz harcosa társaságában. Eközben gondoskodik az összegyűjtött fegyverek átszállításáról is, aminek hasznából szép összeg “csöpög” a zsebébe is.

Damaszkuszban aggodalommal szemlélik a katari-török-szíriai szövetséget.

Általános vélemény szerint a líbiai önkéntesek nem csak múló epizód. Nyugati beavatkozás hiányában a szír “szabad tisztek hadserege” és a líbiai önkéntesek szövetsége (esetleg a török IHH közreműködésével) újabb iszlamista győzelmet eredményezhet.

 

2011. december 24.

A 22-es csapdája: Líbia

Kadhafi utolsó órái?! – és addig? – és utána?

Joggal foglalkoztatja a közvéleményt az arab világban kirobbant tüntetés-sorozat, melynek kimenetele jelen pillanatban még a területet jól ismerő szakemberek számára sem lehet egyértelmű. Az első, Tunéziában kirobbant felkelést még magam is “éhség-lázadás”-ként könyveltem el. Az egyiptomi események kapcsán azonban – bár a két ország azonos abban, hogy alapterületének nagy része semmire sem használható sivatag – kétségeim támadtak. Amikor azonban Bahrain-t és Líbiát is elérte a lázadás, egyértelművé vált, hogy itt sokkal többről van szó.
Ami az arab államokból érkező híranyag mennyiségét illeti, abban nincs hiány, ugyanakkor nagyban nehezíti a tisztán látást, hogy azok nem minden esetben tekinthetők hitelesnek.

Azt hiszem, nem vitatható, hogy a regnáló hatalom pozíció-őrző elszántsága Líbiában öltötte a legbrutálisabb formát. Ezért nem is véletlen, hogy az elmúlt napokban a közvélemény kiemelt figyelmet szentelt az ott zajló eseményeknek.

Ma már tényként kezelhetjük, hogy Kadhafi Tripolit sem tartja egészen kezében és csak idő kérdése, mikor bukik végérvényesen, bukását azonban még az eddigieknél is több vér fogja kísérni.
Kadhafi a Kadhaf el dam (érvágók) beduin tözs tagja, mely törzs mindig is a kegyetlenségéről volt híres. Kadhafi 1969. szeptember 1-jén , mint a líbiai hadsereg tisztje, élére állt egy katonatisztekből álló csoportnak, akikkel államcsínyt robbantott ki, melynek során az akkor külföldön tartózkodó Idrisz király uralmát megdöntötte. A királyi posztot Idrisz unokatestvére foglalta el, de már pár óra múlva nyilvánvalóvá vált a hatalom kérdését érintő nézetkülönbségük, ami a király házi őrizetével, majd a hatalomból történő “hivatalos” elmozdításával ért véget. És kezdetét vette egy véres, törzsi háború, mely Kadhafi győzelmével és a szenusszi törzsből származó királyi család háttérbe szorításával végződött. Ezt követően kikiáltották a Líbiai Arab Köztársaságot. Kadhafit ezredessé léptették elő és ettől kezdve az ország irányítója és a hadsereg főparancsnoka egy személyben. 42 éves uralkodása során sem volt képes egységes líbiai nemzet kialakítására, az országot jelenleg is több, kisebb-nagyobb beduin törzs alkotja, és bármennyire hihetetlen, ezek a törzsek annyira elkülönülnek egymástól, hogy a különböző törzsek szinte már más országot jelentenek.
Kadhafi fia a legutóbbi televíziós beszédében egyértelműen bejelentette, hogy a család nem távozik az országból, “itt születtünk, itt is halunk meg!”
Erre az elszántságra jellemző, hogy Kadhafi megnyitotta a Tripoli fegyverraktárakat, hogy onnan a vele szimpatizáló lakosságot lőfegyverrel lássa el. Erre a lépésre már az után szánta el magát, hogy a felkelés kirobbanásától kezdve rendszeresen fizetett zsoldosokat vetett be a lázadók ellen. Egyes források arról számoltak be, hogy a zsoldosok Fekete-Afrikából érkeztek és érkeznek, állítólag Zimbabvéban sorba állnak azért, hogy bejussanak a zsoldosok közé, akiknek napi javadalmazása 2.000 dollár.

A törzsi háborúk eddig is jellemezték az országot, mint ahogy az is, hogy az éppen megtizedelt, gyengébb törzsek időlegesen háttérbe vonulva várták a megfelelő alkalmat az újabb összecsapásra. Többek között ennek is köszönhető, hogy a keleti országrész, ahol a Kadhafi ellenes törzsek élnek (és ahol a kevesebb olaj található) gyorsan egymásra találtak és átvették a hatalmat a területen.
Ez az egymásra találás azonban elég megtévesztő és koránt sem következik belőle, hogy Kadhafi bukásával a helyzet megoldódik. Természetes, hogy a Kadhafi-hívekkel szembeni megtorlás lesz a legvéresebb, de a most látszólag egységes törzsek Kadhafi távozása után egymást sem fogják kímélni és a törzsi háború folytatódik mindaddig, amíg egy újabb diktáror nem kaparintja meg a hatalmat.

Kadhafi jelentősége nem annyira személyében, mint inkább olajában keresendő! Nem annyira érdekes, mint inkább tény, hogy a volt szocialista tömb országai éppúgy keresték kegyeit, mint a nyugat. Első kifejezetten politikai okokból, hisz Líbia, mint számos iszlám ország a Szovjetunió kegyeit élvezte, ők látták el többek között fegyverrel, hogy, mint a térség “demokratikus köztársasága” kellőképpen fel legyen vértezve a kapitalista “rémmel”, Izraellel szemben és természetesen áttételesen az USA ellen is.
A nyugat viszont az olaj áldásait élvezte és Anglia nem átallotta egészségügyi okokra hivatkozva szabadlábra helyezni a lockerbie-i katasztrófa okozóját, Al Megrahi líbiai hírszerző tisztet, aki 1988. december 21-én a Pan-Am 103-as járatán 400 g-nyi plasztikbombát helyezett el, s mely 21 országból 270 áldozatot követelt, s akit 2001. januárjában 27 év fegyházbüntetésre ítéltek. A merénylő 2009-ben szabadult és tért vissza Líbiába, s mint a napokban kiderült, szabdlábra helyezését nem annyira egészségi állapota, mint az olajcsap elzárásának veszélye indokolta.

Ami az USA-t illeti, az arab világban kirobbant felkelés-sorozattal kapcsolatban ismételten bebizonyosodott, hogy nem érti a közel-keleti helyzetet, nem ismeri a muszlem gondolkodást és ebből következően nem is tud “arabul” beszélni.
Obama elnök azon kijelentése, hogy – “… líbiai vezetőnek “most” kell távoznia a hatalomból, mert elvesztette legitimitását… Ha egy ország vezetője csak a népével szembeni tömeges erőszak alkalazásával tudja hatalmát fenntartani, nem legitim…” – számomra értelmezhetetlen.
Nem tudom eldönteni, hogy tényleg nem érti, vagy nem is akarja érteni, hogy az arab világban a demokrácia ismeretlen fogalom. Pontosabban fogalmazva csak egy nagyon szűk, hatalomközeli réget privilégiuma – de semmi esetre sem a népé!

Az ENSZ által életbe léptetett szankciók egy kivételével megegyeznek a Lockerbie légi katasztrófa utáni szankciókkal, abban ugyanis szerepelt a repülési tilalom, ami a jelenlegiből kimaradt. Valószínűnek tartom, hogy jelenleg egyetlen ország sem vállalja ennek ellenőrzését.

Mint már az elején utaltam rá, a Kadhafi ellenes beduin törzsek összefogása, az időközben megalakult átmeneti kormány (mely a keleti országrészt uraló szenusszi törzsből került ki) csak időleges és amelynek vége nem új társadalmi berendezkedést, csak egy új, talán nem ennyire véres diktatúrát eredményez.

Egy egészen friss információ csak megerősítí előbbi mondatomat. E szerint Hillary Clinton megpróbálta felvenni a kapcsolatot a líbiai átmeneti kormány képviselőivel, akik azonban nem kívánnak senkivel kapcsolatba lépni, belső problémájukat maguk fogják megoldani.

Ez a kijelentés – véleményem szerint – azért nem sok jóval kecsegteti a demokráciában reménykedőket.

2011. február 27.