Tag Archives: Jeruzsálem

Címzett a Síp utca

10 Júl

Mivel nekem elveim vannak, méghozzá pártoktól és kormányoktól független, szuverén elveim, melyekkel nem egyeztethető össze, hogy az elhagyott születési országom belügyeibe beleszóljak, azt kritikával illessem, nem kísérem figyelemmel a magyarországi zsidó közösségek életét sem. Kivételt képez ez alól, ha olyan kinyilatkoztatásba futok bele, amely hazámmal, Izraellel kapcsolatos.

Ezért az itt belinkelt interjú szövegéből is csak egy félmondatot ragadok ki és igyekszem reagálásomat a “magyarországi közízlésnek megfelelő” formában rögzíteni – bár kétségtelen, hogy a megfelelni vágyás elsősorban saját kulturális színvonalamnak szól.

Valamikor úgy tanultam, hogy a levél címzettjét udvarias formában illik megszólítani, mivel azonban a tisztelt jelző adott esetben ironikus lenne, maradok egy kevésbé udvarias formulánál.

Frölich Róbert főrabbi, Magyarország, Dohány körzet

Uram! Elöljáróban, egyszer és mindenkorra kikérem magamnak népem, katona fiaink  és lányaink, valamint saját gyerekeim, unokáim nevében, hogy a hazájukat védő, azért életüket is feláldozni hajlandó katonáinkat – akik az egész ország gyerekei – holmi “golyófogónak” titulálja.

Most pedig elmondom, hogy nekem mi a véleményem arról, miért alacsony a Magyarországról érkező alija akár a fiatalok, akár az idősebb korosztály köréből.

Nyilván nem mondok újat, – ha mégis, talán érdemes elgondolkodni rajta – ha leszögezem, hogy Európának nincs még egy zsidó közössége amelyik annyira asszimiláns lett volna a történelem folyamán, mint a magyar.

A magyar zsidó első-másod – és harmadsorban is először magyar, aztán valahol – leginkább a fellelhető hitközségi iratok szintjén – zsidó is.

És pont ugyan úgy, ahogy a magyarok nem tudtak élni a rendszerváltás adta lehetőséggel, ugyan úgy a Síp utca is megrekedt a “ferencjóskai” idők szelleménél.

Ugyanakkor a mindenkori hatalomnak való megfelelni vágyás olyan erős és olyan erősen hat a “szocialista éra” berögzültsége, hogy 25 évvel a Szovjetunió szétesése után még a hidegháborús nomenklatúra szintjén fogalmazó zsidó vezető nyilatkozata megfelelhet a  kényes közízlésnek.

Elmondom, hogy az én ízlésemet nem az zavarja, ha valaki a zsinagógai I-tentiszteletre rövid nadrágban érkezik, (természetesen itt is van hely, ahova ilyen “telepes” öltözetben nem illik bemenni) hanem az, amikor a magyarországi fiatalok  Jeruzsálem sétáló utcáján harsányan trágár kifejezéseket használnak és anyanyelvükön  ócsárolják – az egyébként szintén magyar származású – ortodox zsidókat.

De tudja mit, Frölich úr?! Nem folytatom. Inkább arra kérem, hogy minden év március elsején ismételje meg az izraeli hadseregre vonatkozó kijelentését – legalább ezzel (is) igazolva érzem az alijára vonatkozó helyes döntésemet, legfőképpen azt, hogy kikkel is nem akarok egy levegőt szívni.

További, a retorikája csiszolását illető, sikereket kívánok.

Rachel Kornfeld Israelből, aki büszke arra, hogy a második generációt (nem számítva saját, önkéntesi múltját) adja a nemzeti hadseregnek.

     

10/07/2016

Kettős Mérce

16 dec

Kalocsai Kinga “oknyomozó újságíró” cikkével,(2015. december 14. hétfő, 19:59) mely az alábbi linken olvasható, a Kettős Mérce Facebook oldalán találkoztam.

http://kettosmerce.blog.hu/2015/12/14/az_izraeli_kormany_mindent_megtesz_annak_erdekeben_hogy_ne_johessen_letre_onallo_palesztin_allam

Mielőtt eme remekművet tüzetesen elemezném, általánosságban meg kívánom jegyezni, hogy az írás jobb helyen meg sem jelenhetett volna. Hiába, a név kötelez!

További észrevételem, hogy ennek az írásnak az összeállításához teljesen felesleges volt pénzt, időt és fáradságot nem kímélve a helyszínre utazni, ugyanis a tartalma a Palesztin Hatóság hivatalos oldalán mindenki számára hozzáférhető, csak angol tudást igényel. Nem beszélve arról, hogy az egész írás azt a benyomást kelti, miszerint a Palesztin Hatóság munkatársa az anyagot tollba mondta szerzőnek. Ez utóbbira utal egy-egy téma többszöri, egymástól független – majdnem szó szerinti – ismétlése. Ezért az anyagon nem bekezdések szerint megyek végig, inkább megpróbálom csoportosítani az összetartozó részeket.

Íme:

Már a cím több kívánnivalót hagy maga után, amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy a szerző nem érezte szükségét előzetes tájékozódásnak, nincs tisztában a sorozatos “béketárgyalások” időpontjával, tartalmával, azok meghiusulásának okaival…

Erre a tényre utal az is, hogy mondandóját 1993-mal, az oslói békeszerződés ratifikálásával indítja, de nem teszi hozzá, hogy ez a dátum egy tíz évre szóló folyamat kezdetét jelentette.

Az. u.n. Palesztin Állam-mal kapcsolatban ajánlom elolvasásra az alábbi linken lévő írást, melyből világosan kitűnik, hogy sem Erec Israel, sem a modern Izrael területén palesztin állam nem létezett, ebből következően hamis állítás az, hogy a zsidók elrabolták a “palesztinok földjét/országát”.

https://leharblog.wordpress.com/2015/11/17/tortenelemora-ingyen/

 

Az oslói szerződést követő évben, a megállapodás részeként megalakult a Palesztin Hatóság, önálló társadalmi-gazdasági irányítással. Szerző állításával szemben – miszerint a “nyugati part” 62%-a izraeli ellenőrzés alatt áll, a valóság mindössze 3 százalék!

Júda-Shomron zsidó lakossága 2014. decemberében 356.500 fő, Jeruzsálem keleti részében él 180.000 zsidó és 10.000 egyéb felekezethez tartozó polgár, ami összesen 546.500 főt jelent. Tehát aki közel 700 ezres számról beszél, az erősen habosítja a tényeket.

Érdekes módon a Palesztin Hatóság szóvivője arról nem tesz említést, hogy pár évvel ez előtt Európai Uniós forrásból Ramallah mellett épült egy víztisztító/vízforgató berendezés, amit azóta tönkre tettek. Mint ahogy arról sem, hogy az oslói szerződés értelmében Izrael évi 28.6 millió köbméter vizet köteles a Palesztin Hatóság részére biztosítani térítés ellenében (23.5 millió köbmétert Ciszjordániának és 5 millió köbmétert Gázának).

Ezzel szemben jelenleg Izrael évi 60 millió köbmétert biztosít azon felül, hogy a nyugati parton 250, Gázában három ezer kutat fúrtak, melyekből 10 millió köbméter vizet nyernek.

Arról is mélyen hallgatnak, hogy csak az izraeli Áramszolgáltó felé jelenleg 2 milliárd shekeles kifizetetlen számlával rendelkeznek..

Az írás kifogásolja, hogy Ciszjordánia (melynek lánykori neve Júda-Shomron és ősi zsidó terület) nem alkot összefüggő területet. Szerencse, hogy erről nem a zsidók tehetnek, bár elképzelhető, hogy ez valami askenáz nagy varázslat következménye és nem a földrajzi adottságból adódik.

Hamis a cikk azon állítása, hogy a “palesztin városok köré Izrael falat épít”. Ilyen nincs. Van viszont az elválasztó kerítés, amely a beszivárgó terroristák számát hivatott csökkenteni. Felépítése óta Izraelben a Palesztin Hatóság területéről beszivárgók által elkövetett gyilkosságok 85%-kal estek vissza!

Mint ahogy az elválasztó kerítést, az útellenőrzést sem jókedvében találta ki Izrael, ami egyébként az izraeli állampolgárok többségének sem nyeri el a tetszését. Viszont nyomós oka van úgy a személyi ellenőrzésnek, mint a gépkocsi átvizsgálásának. Cél, a beszivárgó terroristák feltartóztatása.  

Hevron körzetében – éppen a zavartalan közlekedés érdekében –  több ellenőrző pont megszüntetésre került, ennek eredménye,három zsidó fiatal elrablása és meggyilkolása. Mi sem természetesebb, hogy az eset után az ellenőrző pontokat visszaállították.

Nagyon elenyésző azon utak száma, amelyeket kizárólag zsidók használnak és mivel ezek zöme egy-egy település u.n. bekötő útja, talán érthető is, hogy az ott élők testi épsége érdekében ilyen intézkedés történt.

Egyébként az izraeli katonaság (határrendőrség) akkor zár le arabok által használt utakat, ha arra oka van. Ilyen ok lehet terroristák körözése.

Ami a zsidó lakosság “szemetelésével” kapcsolatos részt illeti, szemenszedett hazugság. Egyébként nem ártana konkretizálni, hogy szerző hogyan különböztette meg a zsidó és az arab házakat?

A Palesztin Hatóság területén élő arabok Izrael területére munkavállalás céljából, engedély birtokában beléphetnek. Az engedély megtagadásának komoly okai lehetnek. Például, hogy az illető valamelyik terrorszervezet tagja, vagy kapcsolatban áll velük, hogy már került összeütközésbe a törvénnyel, hogy a családjából valaki éppen börtönbüntetését tölti. Jelenleg a Palesztin Hatóság területéről  50 ezer főnek van érvényes izraeli munkavállalási engedélye.

A Palesztin Hatóság külügyminiszterének szóvivője egyszerűen hazudik, amikor “szélsőséges izraeli telepesek” által elkövetett esetekkel kapcsolatban azt állítja, hogy ezeknek semmiféle jogkövetkezménye nincs és ezért az izraeli kormányt teszi felelőssé.

A vizsgálat minden egyes esetben megindul a tettesek – akik egy nagyjából 100 fős csoport tagjai és semmiféle kapcsolatuk nincs az u.n. telepesekkel –  kézre kerítésére. Mint ahogy ez történt a legutolsó alkalommal is. Szémos feltételezett elkövető jelenleg is vizsgálati fogságban van és amennyiben bebizonyosodik a gyújtogatásban való részvételük, nem kerülik el a börtönt. Börtönéveik alatt nem részesülnek sem ők, sem családjuk állami támogatásban. Szabadulása után pedig – jutalom gyanánt – nem ülhetnek bele jólfizető állami hivatalba.

Jó lenne, ha ez a gyakorlat érvényesülne a Palesztin Hatóságnál is. Addig viszont,a míg ez nem így történik, ne állítsanak olyant, hogy  “A palesztin kormány ugyanakkor megtesz mindent annak érdekében, hogy a helyzet ne eszkalálódjon.”

Én a minden helyett csak egy ilyen intézkedésre vagyok kíváncsi. De arra nagyon.

Mert azt tapasztalom, hogy a Palesztin Hatóság ahelyett, hogy ténylegesen megfékezné a szélsőséges elemeket, mindent megtesz a helyzet fenntartásában. Erre utal,hogy a terrorista “állami” temetésben, családja kártérítésben részesül, hogy a gyilkoló terroristáról utcát neveznek el, hogy újszülöttek – mintegy emlékeztetőül a sikeres akcióra – gyilkosok nevét kapják…
De úgy tűnik, a témában nem csak a Palesztin Hatóság külügyminiszteri szóvivője, de Mahmud Abbasz politikai főtanácsadója is hazudik, amikor a telepesek általi provokációról beszél. Az igazság ezzel szemben az, hogy felbérelt, fizetett gyerekek rendszeresen provokálják a fegyveres testület tagjait. Mögöttük csőretöltött videóval a szülők és/vagy a munkáltatójuk, akik arra vadásznak, hogy mikor szakad el egy katonánál a cérna. Abból lehet igazán zaftos “tudósítást” kreálni a felvevő közeg számára.

Sajnálom, hogy a véleményem hosszabb lesz, mint az eredeti írás, de amikor olyan kitételt olvasok, hogy “milyen állapotok vannak a két országban és a két ország között” – akkor felteszem a kérdést. Szerző egyáltalán járt iskolába? Vagy hiányzott arról az óráról, ahol az ország fogalmát tanították? De ahogy a következő bekezdésre kattintok, látom, hogy hiányosságai még ennél is nagyobbak. Az apartheid, de még a békés tüntetés fogalmát sem tudja értelmezni.

A gázai övezettel kapcsolatos bekezdés kakukktojás. Izrael 2005-ben úgy hagyta el a területet, hogy nem csak katonai erőit vonta ki a területről, de a polgári lakosságot is kitelepítette. Imahelyeit, temetőit – az ott élt emberek 40 éves egzisztenciáját – felszámolta.

Ezzel együtt megjegyzem, hogy az övezet kizárólag Egyiptom felől van hermetikusan elzárva és minden árú Izraelen keresztül érkezik. Ez év novemberében mintegy 12 ezer teherautónyi szállítmányt juttatott el a gázai övezetbe. Izrael még háborús időkben sem állította le a humanitárius segély Gázába juttatását. Arra viszont volt példa, hogy Kerem Shalom átkelőnél a kamionokba rohadt az árú, mert a Hamasz nem engedte be.

Ahhoz pedig, hogy a szállítmány tüzetes átvizsgálás után kerül a térségbe – úgy vélem – semmiféle magyarázat nem kívánkozik. Már csak azért sem, mert – szerencsére – még nagyobb tragédia bekövetkezte előtt sikerült rábukkannunk a bejuttatott építőanyag felhasználási helyére.

Tisztázzuk a tisztázandókat: Jeruzsálem keleti része nem palesztin terület. Jeruzsálemet az 1967-es, hatnapos háború során Izrael jordán  megszállás alól szabadította fel, ami nem jelenti azt, hogy valaha is jordán terület lett volna.

Ami az Al-Aksza mecsetet illeti, az a muzulmán vallási helyek közül a harmadik (Mekka és Medina után) a sorban, ahová normál körülmények között minden vallását gyakorló arab felmehet. Csakhogy a mecset fegyverraktárként funkcionál, ahonnan úgy a civileket, mint a rendfenntartó erőket sorozatos incidensek érik.

Tehát nem igaz az az állítás, hogy “bármilyen előzmény nélkül” lenne tiltva a belépésük. Valós előzményként csak a legutóbbi, a zsidó újév előestéjén kövekkel agyonvert zsidó férfi esetét említem.

Az sem hiteles tényközlés, hogy a jelenlegi terror hullám alulról jövő kezdeményezés. Ha az lenne, akkor a vallási vezetők a mecsetekben nem baltával hadonászva hirdetnék az “igét”, nem buzdítanák a híveiket minél több zsidó legyilkolására.

Arról, hogy a magyar nyelvű média miként tálalja az izraeli eseményeket, könyvet lehetne írni. De olyant állítani, hogy Izrael barát lenne és csak az arabok terror akcióiról tájékoztatná az olvasóit – enyhén szólva is túlzás. (Sajnálatos, hogy az eredeti írásból nem derül ki, hogy ez a szerző, netán a vendéglátóinak a véleménye-e?)

A magam részéről éppen ellenkezőleg látom a dolgokat. A médiában következetesen összekeverik az okot az okozattal és még jó, ha az ok legalább lábjegyzetben, apró betűvel szedve szerepel. (Ha ez nem így lenne, ezt a zavaros írást sem kellett volna áttanulmányoznom és értékes időmet arra fecsérelni, hogy a valótlanságait korrigáljam.)

Fentieket látom igazolva azzal, hogy szerző 100 fölötti “ártatlanul” meghalt arabról beszél és egyetlen szót sem ejt az áldozatokról.

Most megteszem helyette:

A negyedik hónapja tartó terror hullám során 1800 támadás v. támadási kísérlet történt. Ezek során 22 zsidó vesztette életét az arabok által végrehajtott kődobálás, gázolásos, késeléses és lőfegyverrel elkövetett merényletek során. A sérültek száma meghaladja a 400-at. A legutóbbi gázolásos merénylet egyik sérültje egy másfél éves gyerek, akinek lábfejét amputálni kellett!

 

Egyébként szerző és stábja tévedésben van. Palesztínába nem érkezhetett és onnan nem távozhatott. 1948 óta a területet Izraelnek hívják és hogy azon belül a Palesztin Hatóság vendégszeretetét élvezték, a tényeken nem változtat.

Éppen ezért sajnálom, hogy engem sem az Európai Unió, sem a muzulmán országok nem részesítenek humanitárius segélyben, mert így nem áll módomban szerzőt meghívni egy országjárásra. Pedig szívesen megtenném, talán akkor meglátná az igazat is nem csak a valódítást!

 

16/12/2015

 

יום ירושלים – Jeruzsálem nap

14 máj

Az 1922-es nagy felosztás után – melynek eredményeként létrejött Jordánia – 1947. november 29-én az ENSZ határozatilag két részre osztotta a maradék, Palesztinának nevezett földrajzi egységet. A felosztás a területen két állam – egy zsidó és egy palesztin – létrehozását kezdeményezte. Jeruzsálem az osztozkodásból kimaradt, a város nemzetközivé tétele szabad bejárást biztosított volna a három világvallás gyakorlói számára.

Ez azonban hiú ábránd maradt, mert a palesztinai arabok a többi arab országgal karöltve sem ezt, sem a területi felosztást nem fogadták el és ezzel kezdetét vették a zsidó települések elleni támadások. A függetlenségi háború során a jordán légió megszállta Jeruzsálem keleti felét,  bele értve az Óvárost, a Nyugati, vagyis Sirató falat (mely a világ zsidóságának egyetlen szent helye) és a Templomhegyet. A megszállás eredményeként az Óvárosban akkor élt, mintegy 2000 zsidót elűzték lakóhelyükről. A várost kettészelő 4-6 méter magas városfalon a légió őrtornyaiból vigyázták a “rendet”, ahol pedig nem volt épített fal, ott rakétakilövő állások biztosították ugyan ezt. A rendfenntartás részeként  az Óvárosba vezető nyolc kaput is befalazták.

Teddy Kolek, aki 1965-től volt Jeruzsálem polgármestere így nyilatkozott: “ Ebben az időszakban a helyzet Jeruzsálemben nagyon nehéz volt. Nem múlt el hónap úgy, hogy valakit ne öltek volna meg, vagy ne sérült volna… ha nem mástól, akkor az arabok által a városfalról dobált kövektől…”

Hiába a 2000 éves üldöztetés után kivívott függetlenség, ha a fájó tüske bennmaradt, ugyanis a kapun túl, egy karnyújtásnyira, a Szentély egyetlen megmaradt falánál zsidó nem imádkozhatott.

És így ment ez 19 éven keresztül, mígnem elérkezett 1967 és vele a felismerés, hogy a környező arab országok ismét – immáron harmadszor –  háborút indítanak Izrael ellen.

A korabeli arab nyelvű médiák uszító beszéde, a határainkon tapasztalható csapatösszevonások nem csak az izraeli vezetés, de Európa, benne az ENSZ számára is egyértelmű jelzéssel szolgáltak. Ennek ellenére az ENSZ kivonta békefenntartó erőit az egyiptomi határról és több európai ország fegyvereladási tilalmat léptetett életbe.

Itt álltunk egy újabb vérontás kezdetén és mint az már megszokott volt, ismét csak egyedül. Csak magunkra számíthattunk,  csak katonáinkban és katonai vezetésünkben bízhattunk.

És elérkezett 1967. június 5-e hajnala, amikor is kezdetét vette a történelembe “hatnapos háború”-ként bevonult esemény sorozat. A támadó fél Egyiptom, Szíria és Jordánia.

A világ közvéleményét már az első napok történései is meglepték, de a győzelem sorozat a háború harmadik napján ért a csúcsra, ekkor került ugyanis sor Jeruzsálem felszabadítására. Rövid, de annál véresebb ütközet vette kezdetét és a hajnalban ledobott ejtőernyősöknek, valamint a falon kívülről tankokkal érkező alakulatoknak áldozatvállalása délelőtt 10 órára meghozta az eredményt. Jeruzsálem a 19 éves jordán megszállás alól felszabadult!

Jeruzsálem Óvárosa akkor is zsúfolt volt, tele a vallások szent helyeivel ami komoly dilemma elé állította a vezérkart. Ilyen körülmények között egy  légitámadás szóba sem jöhetett és a harcosok is szigorú parancsba kapták a vallási helyek maximális megóvását…Így a harc utcáról utcára, házról házra, lakásról lakásra folyt, mígnem az utolsó jordán légióst is ki nem űzték a területről és a Templomhegyen kitűzhették a kék-fehér zászlót.

הרב גורן בהר סיני [א.צ. 476]---

És akkor a befalazott Oroszlános kaput páncélossal áttörve katonáink szeme elé tárult a Siratófal!

D327-028_wa

És sírtak is! Kik azért, mert újra láthatták, kik azért, mert még soha nem látták! És voltak, akik megpihentek a Fal tövében.

13616-476x317

És amikor Jeruzsálem lakosságának fülébe jutott a hangszórókból áradó hír “הר הבית בידנו” (a Templomhegy a kezünkben), a vezérkari főnök, a biztonsági miniszter és a háttérvédelem parancsnoka mellett a tömeg is megindult látni a csodát.

Flickr_-_Israel_Defense_Forces_-_Life_of_Lt._Gen._Yitzhak_Rabin,_7th_IDF_Chief_of_Staff_in_photos_(14)

És 19 év után a Kotel kövei ismét hallhatták a sofár hangját, láthatták a katonák és civilek örömét.

10_phi

És két héttel a háború befejezése után a Kneszet kimondta, hogy כ”ח באייר Jeruzsálem napja!

חג שמח ירושלים!

10/05/2015

Képek forrása: Google

Európa zsidók nélkül

5 ápr

Az idősebb korosztály számára valószínű nem ismeretlen Hugo Bettauer neve és így könnyen rájöhettek arra, hogy a címadást a  Nagyváros zsidók nélkül (Die stadt ohne Juden) c. regénye ihlette.

A fiatalabb nemzedék számára álljon itt egy kis ismertetés: 

Bettauer (1872-1925) osztrák író, újságíró korának igen ismert és olvasott szerzője. Könyvei nagy példányszámban jelentek meg, (az említett könyv első kiadása 250 ezer példányban kelt el) két könyvét meg is filmesítették. 1925. március 10-én az ifjú náci Ottó Rothstock fogtechnikus az utcán hat lövést adott le a mellkasára, kórházba szállították, ahol 26-án belehalt sérüléseibe.

x140b1_bettauer OLYMPUS DIGITAL CAMERA

 

A könyvről  nagyon röviden: Bécs kitiltja a zsidókat a városból, melyet a közvélemény hangos éljenzéssel helyesel. Mindaddig, amíg rá nem döbbennek,  hogy a város gazdasági, kulturális élete, de még a turizmus is hanyatlásnak indul.

Bettauer próféciája ijesztő, ha arra gondolunk, hogy Ausztria 30 marhavagont kölcsönzött a környező országoktól…Igaz, hogy a szatírikus regény végkicsengése pozitív, – hiszen a zsidók egy idő után ismét visszatérhetnek az osztrák főváros vérkeringésébe – mégis benne lappang a váteszi előrelátás… a valóságban és valamivel később, 6 millió zsidó nem térhetett vissza…

Hogy miért ez a könyv ihletett írásra és miért pont most? A magyarázat egyszerű. Úgy gondolom, hogy Európa ismét a zsidótlanítás felé halad. Nem, azt egy percig sem gondolom, hogy a Holocaust megismétlődhet (bár számos jel utal arra, hogy igény az lenne rá) – de azt igen, hogy egy zsidó exodus (kivonulás) több, mint lehetséges.

Európa ugyanis semmit nem tanult és mindent elfelejtett. Európában a történelmi idők kezdete óta jelen van az antiszemitizmus, amely végül is a Holocaustban csúcsosodott ki. A második világháború után volt egy történelmi pillanat, amikor azt lehetett hinni, hogy van esély a változásra. Azonban elég hamar kiderült, hogy mindez illúzió.

Ma az antiszemitizmus virulensebb a kontinensen, mint a második világháború óta valaha is volt. Ennek több oka is van. A “klasszikus” antiszemitizmus ( a zsidó tőke világuralma…) a mélyrétegekben mindig is tovább élt, míg mára ismét a felszínre került. Ez elsősorban Közép -és Kelet Európára jellemző. A liberális Nyugat Európában snassz lett a nyílt zsidóellenesség, ezért új stílust választottak. Az új  antiszemitizmus fedőneve, anticionizmus. Jellemzője, hogy  Izrael bírálatának köntösébe bújtatja az antiszemitizmust, miközben gyökerei a klasszikus antiszemitizmusban   találhatóak.

Megbízható felmérés szerint az EU polgárainak egynegyede komolyan hiszi, hogy az izraeliek nap mint nap palesztinokat gyilkolnak.

Például a második világháború és következményeinek feldolgozásában oly példamutatónak tartott Németországban sem olyan egyértelmű a helyzet. Úgy látszik, hogy a pozitív folyamat szinte csak a politikai és kulturális elitre terjed ki, míg a polgárok 50%-ától egyáltalán nem áll távol az antiszemitizmus.

Ezt a folyamatot erősíti a muzulmánok tömeges európai bevándorlása. Az ő zsidógyűlöletük mintegy 1500 éves múltra tekint vissza.

Mohamed hódító hadjárata során felhasználta az Arábiai-félsziget zsdió törzseit, majd amikor már nem volt szüksége rájuk, kiirtotta őket (Khaibar). Ez az esemény a mai napig meghatározza a muzulmánok viszonyát a zsidókhoz.
A szélsőséges nézetek gyors terjedése a muzulmánok körében – amit az utóbbi idők terrorcselekményei is jeleznek – csak nehezíti a helyzetet. Ezzel a helyzettel az ultraliberális, multikulturális Európa egyszerűen nem tud mit kezdeni.

Az írás kezdetén egy klasszikus mű segítségét vettem igénybe. Engedtessék meg, hogy a befejezéshez is egy klasszikust idézzek. 

Leslie Howard “Modern Pimpernel” című filmje befejező szavai – amellyel kora náciainak üzent – a következők: “visszajövünk, mindnyájan visszajövünk”!

Ez a fél mondat az én átírásomban így hangzik: elmegyünk,  mindnyájan elmegyünk!

Ahogy a Széder este befejező szavai szólnak: Jövő évben Jeruzsálemben!!!

 

05/04/2015

Izrael választott

19 Már

Legutóbbi, e témát érintő írásomból itt vett mondat töredék felidézésével kezdem: …az izraeli társadalom – és különösen a fiatalok – jobbra tart. Hogy mennyire jobbra, az majd a választások után kiderül.

Ebből is látszik, hogy a választás kimenetele nagy meglepetést nem okozott. Akinek, az vagy nem ismeri az izraeli belpolitikát, az izraelieket úgy általában, vagy egyszerűen azon az oldalon áll, amelyik nagyon biztos volt magában.

Nézzük először a számokat, majd az utat, amely a rangsor kialakulásához vezetett.

jumbo_13
a grafikon a szavazatok 99%-ának feldolgozását tükrözi (a 100 %-os feldolgozást követő esetleges eltérést a szövegben, az érintett pártnál zárójelben ismertetem)

Mindenek előtt meg kell említeni, hogy Izrael történetében valószinűleg a legvulgárisabb kampányidőszak végére tehettünk pontot. A kampányban ugyanis alig volt fellelhető bármiféle ideológiai meggyőződés, előrevivő programról is kevés szó esett. Ellenben annál több volt a sárdobálás, a magánszféra durva megsértése. Olyan “bűnökkel” vádolták személy szerint Netanjahut, amelynek “elkövetését” a baloldal provokálta ki. (L. Gilád Shalit kiszabadítása gyilkosságért elítélt palesztinok szabadon bocsátásáért.)

A egyetlen ideológiai vonalat tulajdonképpen a Likud képviselte, választási kampányában az Izraelt érintő biztonsági kérdésekre összpontosított (Irán, Hezbollah, ISIS…)

A “Cionista tábor” fedőnév alatt futó – a grafikonon (jobbról) a második Livni-Hertzog duó vezér jelszava azon kívül, hogy Netanjahu gyáva, gyenge…a “csak ne Bibi” volt, de az igazsághoz tartozik, hogy az ellentábor sem volt kíméletes.

A “Van jövő” párt vezetője – Yair Lapid – az elmúlt választásokon szerzett 19 mandátumából jelenleg 11-et tartott meg. Akkor is, most is gazdasági kérdéseket tűzött zászlajára, megfűszerezve egy jó adag demagógiával.

Az ultra ortodox pártok saját magukkal voltak elfoglalva, vitáikat házon belül intézték és gyakorlatilag a megszokott 6-7 mandátumot hozták.

A Likudból kivált Kahlon “Mindnyájan” pártja – Lapidhoz hasonlóan – a szociális szférát lovagolta meg. Ezt megtehette volna a Likudon belül is, de gondolom úgy érezte, hogy ezzel a programmal önállóan 10 mandátumnál többet tud begyűjteni – nem sikerült.

Nem esett még szó az arab pártok összevont listás eredményéről. A három, ideológiáját tekintve teljesen különböző párt azért indult közös listán, mert félő volt, hogy egyesével – a választási küszöb megemelése miatt – nem jutnak parlamenti helyhez. Így 14 (13) mandátumot szereztek.

Végül az éppen csak bejutott 4 mandátumos (5) szélsőbaloldali “Merec” vezetője a választást követően lemondott pártelnöki tisztségéről. Ők azok, akik egyrészt teljes mellszélességgel támogatták Lapid lakásépítési programját olyan területen, ahol nincs lehetőség további építési telkek kialakítására, ugyanakkor árgus szemekkel figyelték az u.n. területeken élők – nem újabb területfoglalást igénylő – lakásbővítési kísérleteit és azt rendre meghiúsították.

A legérdekesebb azonban a Lieberman nevével fémjelzett “Izrael az otthonunk” párt, mely eredetileg az orosz alijára épült. Hogy a jelen választáson mindössze 6 mandátumot szerzett, mindennél jobban bizonyítja, hogy a sokat kritizált orosz bevándorlók beolvadása az izraeli társadalomba sikerrel járt.

 

Összegezve: A Likud és személy szerint Binjamin Netanjahu látványos győzelmét több tényező segítette elő.

Aki egy kicsit is ismeri az izraeli zsidókat, az tisztában van azzal, hogy minden belső nézeteltérés ellenére, ha külső támadást észlelnek, összezárnak.

Ez történt, amikor a baloldal politikai nagygyűlésén az egyik felszólaló lekicsinylő hangot beszélt a keleti zsidóságról (a Likud tábor magját alkotó közösségről). Ez történt amikor a baloldali sajtó a Munkapárt képviselőjét felhasználva törvényjavaslatot terjesztett a Kneszet elé azért, hogy az Israel ha-jom napilapot törvényileg betiltassa. Ezt azzal indokolták, hogy a lap “kormánypárti” és “Netanjahu” irányítja, valamint az olvasói “gondolkodni képtelen” emberek. Ez történt akkor, amikor már sokadszorra sem találtak – pedig már akkor elkezdték, amikor előrehozott választásokról még szó sem volt – Netanjahun fogást és elkezdték a magánéletét szellőztetni. Ami természetes lenne egy közszereplő esetében, de nem természetes, hogy sorra olyan “tanúkkal” próbálták Shara Netanjahut lejáratni a közvélemény előtt, akik már évek óta nem dolgoznak a miniszterelnöki rezidencián és munkahelyi konfliktus miatt kellett távozniuk.

Nagyban hozzájárult a sikerhez az amerikai Kongresszus előtt elhangzott Netanjahu beszéd, amely a világ minden polgárának figyelmét ráirányította egy USA-Irán paktumra, mely nem csak Izrael, de a világ minden lakosának létét fenyegeti. Ezzel a beszéddel Netanjahu egyértelműen állást foglalt hazája és népe biztonságának megvédésére, akár Obama ellenében is.

Nem elhanyagolható az a tényező sem, amely minden bizonnyal növelte a Likud mandátumainak számát – az Obama adminisztráció majdnem nyílt beavatkozása a választás menetébe, Netanjahu ellenfeleinek oldalán.

Nem véletlen, hogy a “Cionista tábor” azzal kampányolt, hogy a választás megnyerése másnapján “rendezik” Obamával a két ország között fennálló feszült viszonyt, hogy kormányukba arab képviselőknek juttatnak miniszteri pozíciót, hogy rövid időn belül “békét” kötnek a magukat palesztinnak nevező arabokkal és Jeruzsálem keleti felét átadják a leendő palesztin állam fővárosának, valamint takarodót fújnak és visszavonulnak a ‘67-es vonalak mögé. (Ez a szöveg teljes egészében megegyezik Obama “béketervével”.)

De ezzel még nincs vége. Mint említettem, külső nagyhatalom is beszállt a Netanjahut megbuktatni akarók táborába, ami természetesen nem maradt titok és ennek miniszterelnökünk a választás finisében hangot is adott. Bár beszédének a médiákban történő nyilvánosságra hozását a választási bizottság elnöke megakadályozta, az internet jóvoltából mégis tudomásunkra jutott.

Beszédét Netanjahu azzal kezdte, hogy senki nem tehet a szájára lakatot a szájára, Izrael lakosságának (akik rendszerint elég nagyvonalúan kezelik a választáson való részvétüket) joga van tudni, hogy az arab lakosságot is felhasználják a megbuktatásához. Valamint nyilvánosságra hozta, hogy tudomásunk van arról, hogy január óta működik hazánkban a Victory-15 (V-15) nevű csoportosulás, melynek pénzügyi támogatása közvetlen az Obama adminisztrációtól származik. (Mint amerikai forrásból kiderült Binjamin Netanjahu eltávolítása Obamának 350 ezer dollárt ért meg, mely összeget a “One Voice” – קול אחד nonprofit szervezeten keresztül juttatott el az érintettekhez.)


A demokrácia szépsége abban rejlik, hogy mindenki számára egyenlő esélyt biztosít. Jó lenne, ha a jelenleg magukat sértve érzők tudomásul vennék, hogy a játékszabályok nem csak akkor érvényesek, ha az ő elképzeléseik szerint alakulnak a dolgok. Ezzel konkrétan a Háárec című – a magyar médiában előszeretettel idézett napilap – újságírója, Gideon Lévi, választást követő nyilatkozatára célzok: “Azonnali általános választást kell kiírni és a népet le kell váltani.”

Innen üzenem: A népet nem lehet leváltani, márpedig a választási eredményekben a nép hangja konvertálódott mandátummá!

 

19/03/2015

Újraírni a történelmet…

19 máj

Mielőtt mondandóm lényegi részére rátérnék,  tisztázni kell az összefüggést Palesztina, mint földrajzi egység és a magukat ma “palesztinnak” vallók között.

Az összefüggés nem több, mint hogy Palesztina a nevét a filiszteusokról kapta és a ma “palesztinjai” a földrajzi egységről nevezték el magukat. Ugyanakkor tény, hogy sem kulturális, sem nyelvi, vallási, sem vérségi kapcsolatuk nincs a filiszteusokkal.

Történelmi tény, hogy Palesztina 1516-tól az Oszmán Birodalom része, majd az I. világháború és 1947 között angol gyarmat. Ebből egyenesen következik, hogy a terület soha nem volt “ősi palesztin föld”.

Az itt élő arabok még Izrael állam megalakulásakor sem nevezték magukat “palesztin népnek”. Ahogy az államalapítás előtt a zsidók is palesztinai zsidók, a keresztények pedig palesztinai keresztények voltak, úgy az itt élő arabok palesztinai arabok. A “palesztin nép” fogalmát  a ‘70-es években Arafat honosította meg – és ezzel kezdetét vette a történelem hamisítás, melyet napjainkra csúcsra járattak.

 

Saib Erekat a “béketárgyalások”-on  résztvevő palesztin küldöttség vezetője nemrégiben Münchenben kijelentette Cipi Livni (az izraeli küldöttség vezetője) előtt, hogy ő és családja a kánaáni őslakók leszármazottja és  már 3000 évvel az előtt Jerikóban éltek , hogy a zsidók odaérkeztek volna Jehoshua Ben Nun vezetésével.

Az évek óta tartó “palesztin” agymosás eredménye, hogy vannak, akik nem csak kánaáni ősökkel rendelkeznek, de egyenesen a filiszteusoktól (tengeri nép, amley az i.e. 12. században érkezett a területre, valószínűleg az Égei tenger felől) származtatják magukat.

Azt állítják, hogy már sok ezer évvel a zsidók ide érkezése előtt itt éltek, tehát a zsidók a hódítók és ők az őslakosok. Így válnak a kánaáni őslakosok arabokká, Jézus palesztinná, aki az iszlámot terjesztette és nem a kereszténységet. És különben is, Jézus eredetileg nem is zsidó, hanem muzulmán volt.

 

Azoknak, akik mindezt elhiszik – és nincsenek kevesen – csak ajánlani lehet az internetet, ahol számos olyan írás olvasható, melyben a “palesztinok”, illetve izraeli arabok családjainak történetét ismerhetjük meg és amelyekből egyértelműen kitűnik, hogy gyökereik egészen máshol vannak. Nem egy esetben családnevük is származási helyükre utal.

Kfar Kaszem lakója az az asszony, aki az egyik izraeli kereskedelmi televízió “mesterszakács” vetélkedőjén vett részt, ahol a “koshari” nevű,  rizsből és lencséből készült fogást, mint hagyományos egyiptomi ételt mutatta be és elmondta, hogy családja Egyiptomból, El-Fayoumból származik. Az asszony családneve, Fayoumi.

Ha a szükség, vagy az érdek úgy kívánja, még a Hamasz belügyminisztere is kiadja családja származási helyét. Fathi Hammad 2012-ben Gázából a következő szavakkal fordult Egyiptomhoz. “Amikor segítségért fordulunk hozzátok, hogy folytathassuk a dzsihádot,  (szent háború) akkor a testvéreinkhez fordulunk, hiszen minden palesztin, akár Gázából, akár bárhonnan Palesztina területéről bizonyítani tudja, hogy arab gyökerekkel rendelkezik. Jött akár  Szaudi Arábiából, akár Jemenből… Mi vérrokonok vagyunk. Az én családom egyik fele egyiptomi és itt Gázában több, mint harminc család viseli az Al-Maszri (egyiptomi) nevet. A palesztinok egyik fele Egyiptomból, másik fele Szaudiából érkezett… Mi egyiptomiak vagyunk, mi arabok vagyunk, mi muzulmánok vagyunk.”

 

Nemrég jelent meg héber nyelven Benedict Anderson “Kitalált népek” c. könyve, amelyhez az előszót egy izraeli keresztény arab, Azmi Bishara írta. Bisharáról érdemes tudni, hogy a BALAD nevű arab nacionalista párt alapítója, volt kneszet képviselő, akivel szemben a második libanoni háború idején a Hezbollah számára történt kémkedés gyanúja merült fel. Jobbnak látta elhagyni az országot és jelenleg Katarban él.

Az általa leírtak figyelmet érdemelnek: “A modern arab nacionalizmus, ugyan úgy, mint más népi nacionalizmus, a 19. században alakult ki. Az arabok azonban úgy érzik, hogy ez levon az értékükből és ezért az arabul beszélő népek történelmét, arab nacionalista történelemmé változtatják, amely az iszlám keletkezése előtti időktől napjainkig tart. A palesztin nacionalista mozgalom, hogy versenyre keljen a cionizmussal, a palesztin népet a kánaániaktól származtatja, akik már a zsidó törzsek előtt itt éltek.”

 

Nem tudom, hogy mielőtt Bishara ezt az előszót megírta, ismerte-e Anthony D. Smith (1939-) brit szociológus munkásságát, akinek szakterülete a nacionalizmus, de ő a nemzeti önazonosság építésének kétféle módját említi. Az egyik, amikor ez a történelmi események és a kultúrtörténet felhasználásával történik, a másik – amikor ezek nem állnak rendelkezésre – a tények kitalálásával.

Hasonlóan fogalmaz Yitzhak Reiter professzor (1952-) politológus, az jeruzsálemi Héber Egyetem tanára, az ashkeloni egyetem Politikatudományi Tanszékének vezetője a “Jeruzsálemtől Mekkába és vissza” c. könyv szerzője is.  Szerinte a történelem időnként pontatlan, szélsőséges esetekben pedig kitaláció.

És még egy példa: Jeruzsálem Óvárosában lévő mughrabi negyed, amely arra utal, hogy lakói a maghreb országaiból érkeztek (Mellesleg legtöbbjük nem közvetlenül az anyaországból érkezett, hanem Mekkából hazatérőben ragadt itt, ahol munkát találtak. Az itt élő zsidók őrként alkalmazták őket.

 

A görcsös igyekezet,  amivel a “palesztin nép”  szinte kényszeresen bizonyítani kívánja, hogy Palesztina ősi palesztin föld, mára már az oktatásba is beszivárgott és a legfogékonyabb korosztály között szedi áldozatát és generációkon át a gyűlölet gerjesztője. A Palesztin Hatóság területén használatos, második osztályos tankönyvből a kisiskolások azt tanulják, hogy  “az arab kánaániak voltak az elsők, akik Palesztina területén éltek” – mindenki más megszálló. A tanárok számára kiadott kézikönyv az óra célját a következőkben határozza meg: “Cél, hogy a tanulók összekapcsolják Palesztinát az itt élt kánaániakkal”. A Hetedik osztályos tankönyv szerint: “A palesztin kánaániak találták fel az abc-t”…

Hogy mi a célja a történelem megmásításának, érthető! Nem érthető viszont a felvevő közeg, mely világviszonylatban elég széles skálán mozog. Bár… belegondolva mégis érteni vélem.

2014. május 19.

 

 

Ultra-ortodoxok és a katonaság Izraelben

4 Már

 

Az idén már két alkalommal hozta lázba a világot az az izraeli hír, mely az ultra- ortodox  (továbbiakban: haredi) lakosság katonai szolgálatba történő bevonásával kapcsolatos törvény-tervezet vitáját ismerteti.

A távirati irodák pár soros összefoglalója nem alkalmas arra, hogy az olvasót objektíven tájékoztassa  olyan történésről, aminek megléte gyakorlatilag az állammal egyidős és valljuk be, a külvilág számára legfeljebb a “színes” rovatban van helye. Ha másért nem, hát azért, mert kizárólag Izrael belügye. Amennyiben az erről szóló híradás mégis a “külföld” rovatban kap helyet, feltételezhető az ismeretterjesztési szándék, ehhez azonban – meglátásom szerint – a hírközlő szervek munkatársainak, a témában publikáló újságíróknak a tárgyi tudása hagy némi kívánnivalót maga után. Ezért fordulhat elő az általánosítás és még jó, ha “csak” az egész haredi réteget és nem Izrael teljes vallásos zsidó lakosságát érinti a megbélyegzés. Egyes publikációk már odáig mennek a téma fejtegetésében, hogy a hadkötelezettség kiterjesztése csak az első lépés a status quo teljes felszámolásához. Mindezt a jelenlegi kormány  “vívmányának” tekintik és összefüggésbe hozzák azzal a ténnyel, hogy abban hosszú idő óta először nem kaptak helyet a haredi párt képviselői.

Mind szinte minden esetben, amikor a zsidóságot érintő valamely kérdés kerül szóba, vissza kell kanyarodnunk a kezdetekhez. Nem véletlen a vicc a két zsidó találkozásáról, ahol is egyikük felteszi a kérdést: – mi újság felétek? Mire a másik: – azt se  tudom, hol kezdjem? Erre  jön a frappáns és tipikus zsidó válasz: – מברשית (miberesit)  “a kezdetektől” ( ami Mózes – I. könyvére utal)

Teljesen természetes igény volt, hogy a II. Világháború feldúlta Európa, a nagyhírű európai jesivák és növendékeik, tanáraik megsemmisítése arra késztette az újonnan alakult Izrael államot, hogy a maroknyi megmaradtaknak biztosítsa a legzavartalanabb elmélyülést a Tóra és magyarázatainak tanulmányozásában. Röviden, a vallás továbbvitelében. Tehát az egész jesiva “ügy” David Ben-Gurion-nal kezdődött. Az ő idejében született törvényi szabályozás a jesiva növendékek jogállásáról. E törvény  értelmében mentesülnek – többek között – a katonai szolgálat alól, tanulmányi idejük munkaviszonynak számít, erre az időre állami támogatást élveznek a jesivát fenntartó alapítványi hozzájárulások kiegészítése-képpen. Tárgyi időszakban összesen 400(!) fiatalról volt szó, ők az akkori 600 ezer fős zsidó lakosság 0,07%-át jelentették.

A köztes állomásokat nem említve, 2011. év végén a különböző szintű jesivákban tanulók létszáma elérte a138.249 főt. (A haredi lakosság a zsidó népesség 8%-át adja, ami 2010. végén 615.000 főt jelent.)

Az az általánosítás, hogy ezek mindegyike megtagadná a katonai szolgálatot, illetve megkérdőjelezné Izrael állam létjogosultságot, nem állja meg a helyét. Már csak azért sem, mert például a Guri haszidok egy jó része eddig is teljesített katonai szolgálatot.

Az ultra-ortodoxia képviselői megtalálhatók úgy a keleti (szefárd) mint az askenáz (elsősorban kelet-európai) és haszid  közösségekben. Ez utóbbiaknál lényegesen nagyobb az előfordulás. Ortodoxnak lenni a vallási előirások szó szeinti betartását jelenti, míg az “ultra” jelző ezek mindenáron való túlteljesítését. Közösségükre jellemző, hogy az állam törvényeit nem, vagy csak annyiban tartják be, amennyit abból a követett rabbijuk jóváhagy. Ebből adódóan még a haredi közösségen belül is lényeges eltérésekkel találkozunk.

A haredi közösségi vezetők “aggodalma” a sorozási kötelezettség kérdésében túlzó és több ponton is sántít. Részben azért, mert ebben a valós számban szerepelnek az izraeli állampolgársággal nem rendelkező növendékek (akikre értelem szerűen nem vonatkozik az állammal szembeni tehervállalás) csakúgy, mint azok, akik esetében nem kétséges a katonai szolgálat vállalása, de a szám tartalmazza a “túlkoros”, illetve “sok gyerekes” jesiva hallgatókat is. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy az állam nem rendelkezik arról, – nem is teheti, hiszen a felvevő közeg a katonaság – hogy az érintett korosztály minden egyes tagját ki kell vonni az eddig megszokott élet-keretei közül. Vagyis a sorozás nem egyenlő a bevonulással.

A kül -és belföldön egyaránt elhangzó kijelentés, hogy a jelenlegi kormánykoalíció “haredi ellenes”, nem állja meg a helyét, mert a társadalmi feszültség – tegyük hozzá, jogos feszülstég – feloldására már korábban is történtek lépések, de ezek nem hozták meg a várt eredményt. Többek között ezért is érthetetlen, hogy néhány európai ország és az USA egyes ortodox közössége tiltakozó nagygyűlések keretében mond ítéletet Izrael felett, holott a törvény rájuk nem vonatkozik, mivel a jesiva növndékek “ügye” kizárólag izraeli probléma. Az meg már egyenesen a vicc kategóriájába tartozik, hogy egyes vallási vezetők az izraeli haredi réteget az ország elhagyására szólítják fel.

Nevetséges, mert a katonai kötelezettség ellen fellépő Izraelen kívül élő közösségek tagjai, miután “jól kitüntették” magukat, szépen elvonulnak megkeresni a létfenntartáshoz szükséges pénzmagot. Tehát dolgoznak, jövedelmük után adót fizetnek és minden egyéb területen betartják az adott ország törvényeit.

Ha ez így van, miért okoz gondot pont Izraelben?

Itt megint csak vissza kell térni a háborút megelőző időszakhoz, amikor is az európai, méltán nagy hírnevet szerzett európai jesivák hallgatói az arra legérdemesebbek közül kerültek ki. Egyszerű példa, ami jól tükrözi az akkori helyzetet: A vallási közösségek adományai tették lehetővé egy-egy kiválasztott fiatal számára, hogy élethivatásul a Tóra tanulmányozását válassza. Röviden, tanulmányaikat a közösség fizette és amikor egy ilyen fiatal házasságra lépett, a házassági szerződés egyik pontjaként szerepelt, hogy a leendő após ezt a kötelezettséget átvállalja.

Ezzel szemben Izraelben a jesivák gombamódra szaporodtak és – tisztelet a kivételnek  – az állomány úgy  tanári, mint tanulói szinten, egyes jesivák tekintetében –  felhígult. Ebben a kérdésben, mint szinte minden másban is, az általánosítás nem helyénvaló, mert nem tükrözi a valóságot. Igenis meg kell említeni, hogy vannak minden korosztály számára kiváló jesiváink, de mellettük azokról is szót kell ejteni, amelyek azon kívül, hogy egy bizonyos réteg gyűjtőhelyét képezik,  még a vallási élethez sem járulnak semmivel  hozzá.

Míg az előbbiekből kikerülők felsőfokú intézményekben folytatják tovább tanulmányaikat és végső soron egyformán jól helyt tudnak állni úgy vallási, mint szakmai téren, az utóbbiaknál nem ritka a nyugdíj korú “bocher”, akinek fő ténykedése kimerül az adomány gyűjtésben.

Megjegyzem, hogy vannak Izraelben olyan haredi közösségek, melyek eleve nem ismerik el a modern zsidó államot. Létrehozását nem tartják legitimnek, felfogásuk szerint a Messiás eljövetele, a Templom újbóli felépítése az egyetlen elfogadható út az új államalapításhoz. A jelenleg  tárgyalt közösség azonban nem ebbe a kategóriába tartozik, képviselőik a Kneszetben ülnek.

Konkrétan arról van szó, hogy az államnak, illetve az államon keresztül az adófizető polgároknak elegük lett abból, hogy a haredi világot  élete végéig eltartsa. Egy társadalmon belül vannak jogok és kötelességek. (Megjegyzem, hogy sem ebben, sem más esetekben nem értek egyet azzal, hogy a jogok előbbre valók a kötelességnél.) Demokráciák jellemzője az állampolgárok egyenlő elbírálása, márpedig ennek szerves tartozéka a rájuk rótt kötelességek egyenlő elosztása is.

A katonai behívó, illetve a sorozáson való részvétel  azonban nem haredi ellenes cselekedet még akkor sem, ha vezetőik így  akarják beállítani. Mivel az ultra-ortodox jesivák többségében – ellentétben az u.n. kipa szrugás jesivák döntő többségével – egyszerűen még nyomokban sem képezi a tananyag részét közismereti tárgy, az  ebből és a nyelvtudás hiányából adódó hátrány az ott tanulók munkábaállásának lehetőségét a nullával  teszi egyenlővé. Ez a  tény ismételten csak az adófizetők plusz tehervállalását eredményezi,  mivel ezekben a családokban nem ritka a 8-10 gyerek és mivel Izraelben az alapfokú egészségügyi ellátás alanyi jogon jár, nem csak a “családfő” eltartásáról van szó. Nem beszélve egyéb, a nagycsaládosokat megillető juttatásokról. A haredi társadalmon belüli, a témában érintett csoport gyakorlatilag az államkasszából – és ismétlem, ezzel az adófizető polgárok zsebéből – csak kivesz és a társadalom most jutott el arra a pontra, hogy már nem csak halad ad, de a halfogás mesterségét is igyekszik megtanítani.

Annak ellenére, hogy közülük számosan vannak, akik kenyérkereső foglalkozást űznek, erről  a rétegről összességében mégis elmondható,  hogy a társadalom többi rétegétől szinte teljesen elszigetelten, saját maguk által kialakított gettókban,  elképesztő szegénységben élnek. A többség fő jövedelmi forrása a társadalombiztosítástól (ahova egy fillért nem fizetnek) átutalt családi pótlék és a  jesivától kapott “fizetés”. Ezen felül minden olyan kedvezmény, amely az adófizetőket is megilleti bizonyos számú gyermek felett.

Ismétlem tehát, a katonai kötelezettségvállalás kiterjesztése nemhogy haredi ellenes, de kifejezetten gyerek -és családbarát intézkedés első lépése. Ugyanis az a fiatal, aki bevonul a hadseregbe, egy addig számára teljesen ismeretlen világot fedezhet fel, ahol tanulásra, szakma-szerzésre is lehetősége van. A katonai szolgálat alatt megszerzett tudásával már munkát vállalhat és nem szorul mások adományára…

Itt közbe kell vetnem, hogy a katonai szolgálat nem jelent feltétlen fegyveres szolgálatot, már eddig is bevett szokás, hogy vallásos fiúk (de leginkább a lányok) polgári területen, tevékenykednek.

Tulajdonképpen az állam nagy fába vágta a fejszéjét ezzel a lépéssel, nem lesz könnyű feladat végrehajtani az elképzelést.

 

2013. július 16.

 

A témával kapcsolatos észrevételeim rögzítésének felfüggesztését a fenti dátum jelzi, mely mellé azt a privát megjegyzést fűztem, hogy “a törvény életbe lépésekor folytatandó”!

 

Bár törvény még nem született, a téma újbóli hírértékét a napokban Jeruzsálemben lezajlott tüntetés adja.
2130220639.jpg

kép forrása:  Google

 

A tüntetés a haredi lakosság sorozása ellen irányult,  amely számomra azért érthetetlen, mert a törvénytervezet jelenlegi formájában az ultra-ortodoxok eddigi életmódjában semmiféle változást nem eredményez. Nagyjából és egészében azt lehet mondani. hogy a törvény kezdeményezői habosítják a semmit!

Ez utóbbit annál is inkább le merem írni, mert egyetlen törvény ezt a problémát nem oldja meg. Árfogó törvényekre van szükség, olyanokra, melyek egyrészt ösztönzőleg hatnak a haredi fiatalokra, amelyek egy elfogadható jövőképet is felvázolnak számukra.

Ezzel együtt a juttatások eddigi rendjén  fokozatosan változtatni kell, de a csökkentésnek mindenképpen az ésszerűség keretein belül kell maradnia. Ennek érdekében az irányelveket nagyon pontosan körül kell határolni és a jesivák működését egyesével vizsgálni szükséges.
A probléma az, hogy a még el sem fogadott törvényt mindkét oldal politikai haszonszerzésre használja és pillanatnyi állás szerint a hozadéka nem kevesebb, mint a vallásos és a vallást nem tartó rétegek egymásnak ugrasztása.

Tény, – mint ahogy azt a bevezető részben is írtam – hogy ilyen számú tömeget egyetlen társadalom sem tud eltartani és erre nem is kötelezhető. Ugyanakkor tény az is, hogy a vallás továbbvitele, hagyományaink átörökítése az ő kezükben van.

 

Egy biztos! A változáshoz hosszú idő szükséges és az, hogy a haredi lakosságra – mégha időlegesen is –  kaftán helyett  katonai mundért húzunk, a fejekben lezajló változást nem segítjük elő.  L.:“ Furkósbottal EURÓPÁBA?”(szerkesztette: Szvák Gyula, 1989. – Új Géniusz). A könyv szemléletesen mutatja be, hogyan próbálta  I. (nagy) Péter cár erőszakkal rákényszeríteni (elsősorban az uralkodó osztályra)  az európai viselkedést, a európai gondolkodást.

Hogy milyen sikerrel, azt most láthatjuk Ukrajnában.

2014. március  4.

 

%d blogger ezt kedveli: