Tag Archives: Közel-Kelet

Folyik a harc Jeruzsálemért…

23 jún

A Jeruzsálem Intézet a Stratégiáért és Biztonságért (JISS) beszámolót tett közzé a Jeruzsálem fölötti hatalomért folyó harcról.

Az Orient House (Keleti Ház) egy előkelő villa Kelet Jeruzsálem Ban a-Zahara kerületében. A villa a 19. század végén épült és már több, mint 17 éve üresen áll.

 

Két nappal a jeruzsálemi S’barro kávézóban elkövetett öngyilkos merénylet után (melyben 15 személy vesztette életét és 140 volt a sérültek száma) 2001. augusztus  11-én hajnalban, rohamrendőrök szállták meg az épületet, amelyben a kulturális álca mögött, a valóságban a PFSZ jeruzsálemi főhadiszállása üzemelt. Az épületben tartózkodókat letartóztatták és több tízezer iratot foglaltak le. Az épületet és benne az összes irodát lezárták.

Ez a villa, amelyben II. Vilmos császár (1898), Abdallah emir (1931), de még a száműzött Hailé Szelasszié etióp császár is vendégeskedett és amely napjainkra a “palesztin törekvések” szimbólumává vált, azóta is zárva van. A bezárásról szóló határozatot félévenként meghosszabbítják.

Gilád Erdán, belbiztonsági miniszter, a legutóbbi meghosszabbítás alkalmával egy sor Jeruzsálemben működő palesztin intézetre is kiterjesztette a határozatot.

Úgy tűnik azonban, hogy az Orient House körüli csönd csak látszólagos volt, amely egyre inkább megtörni látszik.

Néhány héttel ezelőtt Izrael letartóztatta a palesztin biztonsági szervek 32 tagját, élükön Adnan Ghaith-ot, akit a palesztinok  “Jeruzsálem kormányzója” címmel ruháztak fel. Letartóztatásának oka, hogy olyan államhatósági tevékenységet fejtett ki, mely törvényileg tiltott a Palesztin Hatóság számára.

A letartóztatásra azután került sor, hogy a Palesztin Hatóság emberei elrabolták a kelet-jeruzsálemi Iszan Akel-t, aki egyébként amerikai állampolgársággal is rendelkezik. Azzal vádolták, hogy segédkezett óvárosi ingatlanok zsidók számára történő el adásában, ami a palesztin társadalomban megbocsáthatatlan bűn. Ramallahban bíróság elé állították és kényszermunkával súlyosbított, életfogytiglani elzárásra ítélték.

Ghaith “kormányzó” – aki a kelet-jeruzsálemi Silwánban lakik – közreműködött más, izraeli arab állampolgárok letartóztatásában is. Ezért mozgását korlátozták: nem léphet Júda-Somron, valamint a Palesztin Hatóság területére, nem találkozhat Madzsad Fardzs-val, a palesztin általános hírszerzés főnökével. Fardzs, nem mellékesen, nagyon jó kapcsolatokat ápol az izraeli biztonsági szervekkel.

Ezzel egyidőben a Palesztin Hatóság Jeruzsálemért felelős miniszterének, Adnan al-Husseininek megtiltották a külföldre utazást, mivel a jeruzsálemi cselekményekben ő is közreműködött.

Mint kiderült, Adnan Ghaith és társai csak a jéghegy csúcsát képezik a Palesztin Hatóság és más, külföldi szervezetek jeruzsálemi működésében.

Izrael hozzákezdett, hogy fokozatosan feltárja a felszín alatti történéseket. Ennek kapcsán vált ténnyé, hogy a Palesztin Hatóság 64 millió shekelt fordít különböző jeruzsálemi tevékenységre, amely 6, illetve 58 millió arányban oszlik meg Ghaith “kormányzó” és al-Husszeini miniszter között.

A költségvetés felhasználását több pontban fogalmazták meg. Ennek értelmében az a “palesztin földtulajdon megőrzésére”, az “izraeli megszállás elleni tevékenységre”, valamint az engedély nélküli fegyverek “felügyeletére” fordítandó. (Jeruzsálem keleti részén komoly arzenál van engedély nélküli fegyverekből.)

Egy másik költségvetési pontban a “külföldi delegációk vendégül látása, illetve “anyagi segítség a bebörtönzött terroristák részére”, illetve a “halott terroristák családjának megsegítésére” szerepel. (Ez a büntetési tételtől függő, havi apanázson felüli juttatás.)

A “kormányzó” felettese, al-Husszeini, magasabb összegű költségvetési tételek felett rendelkezik. Többek között olyan irodák és intézmények fenntartására van pénzügyi kerete, melyeket a palesztinok törvénytelenül üzemeltetnek. Ezek az intézmények nyújtanak jogi és anyagi segítséget azoknak, akik hatósági engedély nélkül építkeztek (megszámlálhatatlan mennyiségben) és ellenük bontási határozat van érvényben.

Kulturális- és sporttevékenységet támogatnak, valamint kereskedőket. E két utóbbi tétel akkor jelent meg a költségvetésben, amikor a jeruzsálemi polgármesteri hivatal nagyobb szabású programokat indított az arabok lakta területeken.

A Palesztin Hatóság mindent elkövet, hogy döntő befolyást gyakoroljon a kelet-jeruzsálemi arab lakosság életére. Erre a célra nagyösszegű adományokat kapott az EU-tól és néhány arab országtól.

Fenti tevékenységet a Mahmud Abbasz elnök irodájában működő “Jeruzsálem csapat” hangolja össze a “kormányzó” és a miniszter közreműködésével.

A palesztin költségvetésből Jeruzsálemre fordított összeg lényegesen alacsonyabb, mint amennyit az izraeli költségvetés Jeruzsálem  arabok lakta részeire fordít.

Izrael az elmúlt években több száz milliót ruházott be Kelet-Jeruzsálemben útépítésre, takarításra, oktatásra, szociális tevékenységre sport- és szabadidős tevékenységre. Azonban amíg az izraeli költségvetés az önkormányzati szolgáltatások kiterjesztését-javítását szolgálja, addig a palesztin a politikai-tudatformáló tevékenységet.

A FATAH például széleskörű tevékenységet fejt ki Jeruzsálem keleti részében, többek között számos sportegyesületet működtet. Közülük is a legkiemelkedőbb az “Olajfák hegye”  (Nadi Yabel a-Zeitun) elnevezésű, a-Tur negyedben. Az egyesület az “ifjúság szívéért’ versenyez a városháza által kinevezett közösségi igazgatóval szemben. A FATAH bejuttatta embereit a szülői munkaközösségekbe is, rendszeresen zavarják az állami ünnepeket és igyekeznek azok helyébe palesztin ünnepeket állítani.

A jelentés feltárja az iszlamista mozgalom “északi szárnya” elnevezésű szervezet – melynek élén

Raed Salah sejk

áll – működését annak ellenére, hogy ezt a szervezetet 2015-ben törvényen kívül helyezték. (A mozgalom a Templom-hegy körüli hangulat- és zavarkeltés fő forrása.) A szervezet tevékenységét névlegesen az “iszlám népi mozgalom Jeruzsálemért és az al-Aksza mecsetért” nevű alapítvány vette át, amely Törökországban működik.

Az alapítvány kormányoktól, nemzetközi szervezetektől, üzletemberektől gyűjt pénzt, melyet biztos jövedelmet garantáló ügyletekbe fektet és ebből különböző projekteket finanszíroz, főleg az Al-Aksza mecsetben és Jeruzsálem muzulmán negyedében.

Ez tulajdonképpen nem más, mint újabb török kísérlet arra, hogy megvessék lábukat Kelet-Jeruzsálemben, az Óvárosban és a Templom-hegyen. A török fellépés alig néhány hete váltott ki heves jordán és marokkói “ellenlépést”.

Az Óvárosban lévő zsidó negyed lakói gépkocsijaikat állandó jelleggel egy sok éve elhagyott, az örmény negyed határán álló mecset mellett tárolják. Nemrég figyeltek fel arra, hogy az épületből zöldes fény szűrődik ki.

A vizsgálat kiderítette, hogy az épület már néhány hónapja felújítás alatt áll, a munkálatok végrehajtója a jordániai Waqf és az Al-Quds (Jeruzsálem) bizottság, amely bizottság élén VI. Mohhamed marokkói király áll.

Rövid vizsgálat után arra is fény derült, hogy további hat elhagyott mecset felújítása szerepel terveik között. Világossá vált az is, hogy a jordán Waqf attól tartott, hogy a törökök, akik már hozzávetőlegesen száz épületet – köztük mecseteket – újítottak fel az Óvárosban, további, a jordán Waqf tulajdonában lévő épületre teszik rá kezüket.

Mint napvilágra került, az Al-Quds bizottság hozzákezdett a muzulmán negyed egy óriási épületének, az u.n. marokkói háznak a felújításához is, szintén attól tartva, hogy a túl aktív törökök azt is bekebelezik.

A jelentésből kiderül, hogy számos külföldi ország is fejt ki Jeruzsálem keleti részében különböző tevékenységet – tudomást sem véve az izraeli hatóságokról, figyelmen kívül hagyva az izraeli törvényeket.

A közzétett anyag beszámol arról, hogy a dél-kelet jeruzsálemi negyedekben (Sur Baher, Umm Tuba, Yabel-Mukaber és Umm Liszun…) a Hamasz döntő befolyásra tett szert. Olyan “szülői munkaközösségek” alakultak, amelyek gyakorlatilag a negyedet irányítják és tagjaik nagy része börtönből nemrég szabadult Hamasz tag.

Kelet-Jeruzsálemben tevékenykedik a Felszabadítás Pártja, (Hizab al-Tahrir) amelyet az Európai Unió tagországai már törvényen kívül helyeztek. Izrael még nem lépett ebben a kérdésben.

Ideológiájuk csak annyiban tér el az ISIS ideológiájától, hogy ők nem alkalmaznak erőszakot. A meggyőzés erejével operálnak. Napjainkra már több kelet-jeruzsálemi mecsetben tettek szert döntő befolyásra.

Az utóbbi időben feltűnt a színen Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátus is. Szaúd-Arábia 150 millió dollárt adományozott több kele-jeruzsálemi projektre és a két ország közösen számos ingatlant vásárolt a Templom-hegy közelében.

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy Jeruzsálemben az egyik legnagyobb “befektető” az Európai Unió. Az EU számos, parlamenten kívüli keretben működő szélsőbalos szervezetet támogat, kettős céllal:

  • Elvitatni Izrael és a jeruzsálemi városháza Kelet-Jeruzsálem igazgatásához való jogát és lejáratni őket a nemzetközi közvélemény, valamint különböző fórumok előtt.

  • A kelet-jeruzsálemi lakosok szociális támogatása révén elérni, hogy ne vegyék igénybe Izrael és a városháza által nyújtott szolgáltatásokat.

Ezen túlmenően az EU jelentős összeget fordít azon családok jogi támogatására, amelyek engedély nélkül építkeztek. A cél, mindenáron megakadályozni a bontási határozat végrehajtását.

A Palesztin Hatóság nagy nyomást (nem egyszer fizikait) gyakorol a szülőkre, ha azok gyerekeiket hivatalos izraeli tanintézetbe kívánják beíratni és nem a palesztinok által fenntartott iskolába. Minden erővel azon vannak, hogy a fiatal ne izraeli, hanem palesztin érettségi vizsgát tegyen.

Ez természetesen oda vezet, hogy saját gyerekeik továbbtanulási esélyeit csökkentik a minimumra, ugyanis ha nem veszik igénybe az izraeli oktatási keretet, csak Jordániában, vagy más arab ország egyetemein/főiskoláin folytathatják tanulmányaikat – ami viszont nagyon sok pénzbe kerül.

21/06/2019

Reklámok

Szubjektív vélemény az izraeli választásokról, avagy választás alulnézetben…

15 ápr

 

Szeretném felhívni az olvasó figyelmét, hogy az írás talán egy kicsit hosszú és nem is túl olvasmányos.  Az alábbiakban nem választási beszámolót olvashat a látogató, hanem szerző szubjektív gondolatait a választással kapcsolatban.

Nyilván lesznek, akik nem fognak velem egyetérteni, de ez így van rendjén. Meggyőződésem, hogy csak a tényeken alapuló vita viszi előbbre a világot. És ez az, amit az utóbbi néhány választás során egyre inkább hiányoltam és főleg ez az, ami a mostani választási kampányból teljesen hiányzott.

Az ellenzék fő, mondhatni egyetlen célja Benjamin Netanjahu miniszterelnök megbuktatása volt. Itt-ott lehetett ugyan hallani valami program félét, de az elveszett az általános hangzavarban. Sajnos Izraelben is tért nyert a populizmus, és ettől egyik politikai oldal sem mentes. Ez a tendencia látszik Trump amerikai, Macron francia elnök és az olasz Salvini esetében is.

A régi, ideológiai tartalmú viták-ellentétek gyakorlatilag eltűntek. Ezt a baloldalon a társadalmi-gazdasági igazságosság, az igazságos elosztás helyett kizárólagosan átvette az emberi jogok kérdése. Így kerül a képbe Izrael, mint az emberi jogok legnagyobb és egyetlen megsértője a világon.

A jobboldal pedig a nemzeti jelleg erősítését helyezi a középpontba, gazdasági-kulturális és társadalmi téren egyaránt és a nemzetközi kapcsolatokat is ezen szempontok alapján ítéli meg.

Fentiek alapvetően meghatározták az izraeli választást is, amely tulajdonképpen személyre szóló volt. A második Izrael történelmében, azzal a különbséggel, hogy most nem törvénnyel alátámasztott módon. 2001-ben, Ariel Saron közvetlen választás útján került a miniszterelnöki székbe.

Ennek köszönhető, hogy nem kevesen, olyanok is a Likudra szavaztak, akik “normális” esetben nem tették volna. Ez 36 mandátumot eredményezett a pártnak, ami az utóbbi idők választási csúcsa.

Összességében a jobboldali tömb, mely a 120 fős kneszet potenciális koalícióját alkothatja, 65 fős többséget szerzett az ellenzék 55 képviselői helyével szemben.

Minderről kicsit részletesebben:

Benjamin Netanjahunak, a Likud pártot vezető, és ötödik kadenciáját kezdő miniszterelnöknek történelmi érdemei vannak az izraeli gazdaság fellendítésében, valamint Izrael sikeres külpolitikájának alakításában.

Biztonságpolitikai téren kihasználva Trump elnökké választását és felismerve Obama tehetetlenségét, – amellyel a Közel-Keleten stratégiai döntési helyzetbe hozta Putyint – az orosz elnökkel kiváló munkakapcsolatot épített ki, ezáltal biztosítva Izrael számára a szükséges stratégiai mozgásteret a térségben.

A hi-tech ipar előtérbe helyezését szolgáló döntések pedig azt eredményezik, hogy ma ezen iparág számos ágában (cyber, elektronika…) a világ élvonalába tartozunk.
Nem elhanyagolható, hogy Izrael ma kiterjedt kapcsolatokat ápol – nyíltan v. kevésbé nyíltan – a muzulmán országokkal is, ami hátteret biztosít ahhoz a döntéséhez, hogy a palesztin kapcsolatokat hibernálta, jól látva, hogy ez a 25 éve tartó helybenjárás, csak fölösleges energiákat köt le.

A makrogazdaságban elért sikereket azonban társadalmi szinten nem sikerült aprópénzre váltania. Ez úgy tűnik, hogy a vakfoltjára esett.
Izrael jelentős gazdasági erősödése kétségtelenül meglátszik a lakosság életszínvonalán is. Erre álljon itt egyetlen példa: tíz évvel ezelőtt, egy jeruzsálemi havi utazási bérletért többet fizettem, mint ma, pedig azóta a sekel árfolyama is romlott. Sőt, a bérlet akkor csak Jeruzsálem municipális területén volt érvényes. Mára azonban az országot utazási körzetekre osztották, így ezért a pénzért Jeruzsálem környékén is utazhatok.

Ugyanakkor egyértelműen hiányoznak azok az átgondolt és szervezett programok, amelyek révén a társadalom minden rétegének – lehetősége és igénye szerint – biztosítanák a lehetőséget képességei kibontakoztatására, így egy nívósabb élet megteremtésére.Ehhez azonban az oktatás átgondolt és szervezett reformjára lenne szükség. Ugyanis a jelenlegi oktatás csődközeli.

Hogy a fiatalok, ifjú házasok életkezdésének nehézségeit ne is említsem,  hiszen még a normális, jól kereső családok számára is szinte lehetetlen szülői segítség nélkül a saját otthon elérése.

Itt érdemes megemlíteni egy, az én szememben fontos tényezőt, amely a részemről csak feltételezés, hiszen erről soha, sehol nem esett szó. Érzésem szerint  Benjamin Netanjahu politikai pályájának kezdete óta – talán valamiféle Asperger szindróma hatására – képtelen megválogatni a közvetlen munkatársait. Az évek folyamán tömegével választott ki olyanokat, akik szakmailag vagy/és emberileg is alkalmatlannak bizonyultak a feladat ellátására.

Most ejtsünk néhány szót a potenciális koalíciós partnerekről:

Az ultraortodox-haszid pártokra kár sok szót vesztegetni, ezek fegyelmezett szavazótáboruknak köszönhetően hozták a szokásos formát, sőt egy kicsit jobbat is.

Ők minden koalícióban hajlandók részt venni, ahol megtalálják számításukat. Most azonban egyértelművé tette számukra a döntést az, hogy Yair Lapid a “kék-fehér” választási szövetséghez csatlakozott.

Moshe Kahlon “Együtt” pártja mindössze négy mandátumot ért el és a legutolsó hírek szerint visszatér a Likudba, ahonnan annak szociális-gazdasági programjával kapcsolatos egyet nem értés miatt vált ki. A Likudnak ezen a téren  csak hasznára válhat.

Lieberman “Izrael az otthonunk” pártja mindössze 5 mandátumot szerzett. A párt stabil szavazótáborának számító, az egykori Szovjetunió területéről származó zsidók mára gyakorlatilag felolvadtak az Izraeli társadalomban és politikai felfogásuknak megfelelően más és más helyre, többnyire jobbra, szavaznak. A párt eredeti funkciója, mint olé párt megszűnt.  A mostani 5 mandátumot a megmaradt idősebb korosztálynak köszönheti.

Az “Egyesült Jobboldal”, amelynek legszélsőbb része – nem sokak bánatára – végül is nem jutott be a Kneszetbe, 5 mandátumot szerzett. Ez a tömörülés az u.n. kötött-kipás mozgalom kemény magját képviseli, amelyről a liberalizálódott tömegei leszakadtak és most valahol az űrben keringenek. (Ezt alább részletesebben is kifejtem.)

Az “Új Jobboldal”-ról annak ellenére érdemes pár szót ejteni, hogy – véleményem szerint elsősorban Naftali Benett  személyiségének köszönhetően – nem jutott be a Kneszetbe.

Amikor Benett rohammal és nem csekély magánvagyona segítségével elfoglalta a Mafdal (Nemzeti Vallásos Párt) utódjának tekintett “Zsidó Otthon” párt elnöki székét, nem titkolta azt a törekvését, hogy erről az ugródeszkáról kíván a miniszterelnöki székbe kerülni. Helyesen ismerte fel a változásokat és  törekedett a vallásos cionista mozgalmat kibővíteni a kevésbé vallásos és vallástalan rétegek irányába. Azonban a frázispufogtatós, gyakran fellengzős, lehengerlő stílusa úgy tűnik, inkább taszított, mint vonzott. Miniszteriális tevékenységét (két kadenciával korábban a kormányban ipari és kereskedelmi miniszteri posztot töltött be, a választást megelőzőben pedig oktatási miniszter volt) is ez a stílus jellemezte. A hivatali apró munkától általában távol tartotta magát.  A “Zsidó Otthon”-ból történő kiválását és az új párt megalakítását közvetlenül a választások előtt abszolválta és 15-16 mandátum elérésével, mint második legerősebb jobboldali párt, meghatározó szerepet kívánt betölteni.

Szinte egybehangzó vélemény volt, hogy egy ilyen húzást várhatólag vagy nagy siker, vagy nagy bukás koronáz. Az utóbbi jött be.

Maga mögött hagyta a kötött-kipás párt romjait és a már fentebb említett vallásos cionista réteg és kevésbé vallásos, vagy vallástalan szellemi utitársai jelenleg minden szervezeti keret nélkül maradtak.

Az, aki képes lesz megszólítani és maga mögé állítani őket, az egy nem csekély létszámú,  többnyire jól képzett és nem csekély befolyással rendelkező szavazóbázisra tehet szert!

Most pedig térjünk át az ellenzékre:

A “kék-fehér’ választási szövetség (a sok helyen használt definíció ellenére ez nem párt) azzal a céllal jött létre, hogy felváltsa Netanjahu miniszterelnököt.

Benjamin (Beni) Gantz volt vezérkari főnök, a választási szövetség vezetője szintén gyakorlatilag az utolsó percben dobta be a kalapot a ringbe, egyértelműen azzal a taktikai szándékkal, hogy a már addig is felfokozott várakozást tovább szítsa. Ugyanis már jóval a választások előtt mint politikai messiást aposztrofálták annak ellenére, hogy igazán senki sem tudta, hogy mik a tervei, milyen programmal indul, hiszen ezekről egyetlen szóval sem nyilatkozott.

Első körben szövetséget kötött Mose Yaalon, volt védelmi miniszterrel és vezérkari főnökkel, majd csatlakozásra bírta Yair Lapid “Van jövő” pártját. Végül  Gabi Askenázi, volt vezérkari főnök is csatlakozott a csapathoz.

E szövetség tagjai közül csak Yair Lapid. mögött állt ténylegesen működő párt.

A választási listán szereplőket a politikai égtáj minden részéből toborozták. Önmagukat közép-pártként határozták meg (sem jobb, sem bal). Átütő, a szélesebb tömegekre is ható programot azonban nem sikerült megfogalmazniuk.

Kétségtelen, hogy Beni Gantz nem hiteltelen személyiség, azonban nem biztos, hogy ha valaki egy hadsereget el tudott vezetni, országvezetésre is alkalmas. A politikai -és államvezetés ugyanis egy más tudomány, amit el lehet, de el is kell sajátítani. Gantz nem egy karizmatikus egyéniség, s ami manapság nagyon fontos, valahogy nem jön át a képernyőn.

Ezt, az egymástól ideológiailag nagyon távol álló emberekből álló választási szövetséget még győzelem esetén sem lett volna egyszerű együtt tartani, kérdés, hogy mi történik a vereség után.

Ha azonban Gantz képes ezt a szövetséget együtt tartani és pártfélévé kovácsolni valamilyen programmal, akkor kétségtelenül be tudja bizonyítani alkalmasságát a vezető szerepre.

Végezetül, a tulajdonképpen alig létező baloldalról:

A Munkapárt az előző ciklus 24 mandátumáról 6 mandátumra küzdötte le magát – útban a teljes megszűnés felé.

Ez a zuhanórepülés azonban nem most kezdődött. Emlékszem, hogy elég sok évvel ezelőtt, amikor az országba érkeztem, én, a szocialista demokrácia emlőin nevelkedett, meglepve vettem észre, hogy a szocialisztikus elveket valló Munkapárt tulajdonképpen a társadalmi-gazdasági-kulturális elitet képviseli. Míg a kemény kapitalista elveket valló Likud a szegényebb rétegeket.

Tulajdonképpen a párt azóta egyfolytában kereste útját, de sehogy nem találta, amit az egyre szerencsétlenebb vezetőválasztások is mutatnak.

Egy rövid időre némi remény mutatkozott, legalább is azok számára, akik odafigyeltek. Ez az időszak Seli Jehimovics pártelnöki időszakához fűződik. Ő, a klasszikus szociáldemokrácia elvein alapuló társadalmi-gazdasági programot hirdetett, amire kétségtelenül elég sokan lettek volna vevők. Ideje azonban nem maradt arra, hogy ez irányban lépéseket tegyen, ugyanis a párt mamelukjai  – mielőtt nagyobb “katasztrófa” történt volna – gyorsan kivégzőosztag elé állították.

A 4 mandátumot szerzett – a politikai szélsőbalt képviselő Merec – tulajdonképpen visszatért eredeti méretéhez. Állandó szavazóbázisa ezt mindig képes biztosítani számára. Az előző választásokon általában a Munkapárt bal oldaláról képes volt magához vonzani szavazatokat, mára azonban már nem volt honnan.

A párt felfogására jellemző, hogy jelenlegi elnöke, Tamar Zandberg tisztelgő látogatást tett Ramallahban, Arafat sírjánál és képes volt New Yorkig utazni azért, hogy résztvegyen és felszólaljon a BDS által az AIPAC konferencia idején a székháza előtt szervezett tüntetésen. Ezen kívül részvétlátogatást tett egy, a terrortámadás során életét vesztett terrorista családjánál.

Összefoglalva: a választási kampányra kár túl sok szót vesztegetni. Kellőképpen szennyes és személyeskedő volt, de egyik fél sem vethet a másik szemére semmit. Érdemes megemlíteni, hogy a tulajdonképpeni kampány nem a hagyományos médiákban, hanem a közösségi hálón zajlott, ahol ugye nincs szájkosár.

Úgy vélem, hogy a választási eredmény Izrael biztonsági helyzetéről is szól, valamint arról, hogy a voksolók többsége nem kívánta az esetleges változással járó tanulóidő következményeit megfizetni.

Véleményem, és ezzel nem vagyok egyedül, csak akkor reménykedhetünk igazi változásban, ha az izraeli választási rendszer is változik.

Az alacsony választási küszöb (3.25%) lehetővé teszi, a szinte csak egyéni érdekeket képviselő kis pártok bejutását is. Ezen a választáson 47 párt jelezte részvételi szándékát, de végül is “csak” 40 indult – köztük nem egy, csak viccből.  Tudni kell, hogy Izraelben kizárólagosan listás szavazás létezik, a választópolgárnak semmilyen befolyása nincs arra, hogy kik kerülnek fel az egyes pártok jelölő listájára és milyen sorrendben.

Már a legalább vegyes (egyéni+listás) választás bevezetése is megoldás lenne, de még jobb lenne kizárólag egyéni választókörzetek kialakítása, ahol egyértelművé válna a jelölt és az őt választó közösség kapcsolata. Ebben az esetben akár még a választási küszöböt sem kellene felemelni ahhoz, hogy a kis pártok többsége kiessen.  Ezzel az igénnyel ezidáig csak magánbeszélgetések során találkoztam, most azonban meglepve tapasztaltam, hogy az elmúlt hét végén a Ynet egy, az egyéni választókörzet előnyeit taglaló írást tett közzé.

Túl a fentebb említett technikai változtatásokon, célszerűnek látszik törvénybe iktatni, hogy a miniszterelnök csak két kadenciára legyen választható. Ez azért lenne egészséges, mert a hosszú ideig pozícióban lévő személy kezében – még a legjobb szándék mellett is – túl sok erő halmozódik fel az információ-tömeg és a személyi kapcsolatok révén.

Ha az olvasónak volt türelme a hosszúra nyúlt eszmefuttatáson átrágnia magát, mindenképpen megérdemel két, a témához szorosan kapcsolódó információt:

A “kék-fehér” választási szövetség a választási kampányát először arra alapozta, hogy Mandelblit főállamügyész vádemelési javaslatokat nyújtott be Benjamin Netanjahu ellen. Két hét után a téma még a sajtó ingerküszöbét sem érte el. Ekkor vették elő a tengeralattjáró ügyet, mint Izrael történetének legnagyobb korrupciós ügyét. Azonban ez sem igazán keltett visszhangot, tekintettel arra, hogy az emberek többsége még emlékezett arra, hogy ebben az ügyben Netanjahu nem volt gyanusított. A benyújtott vádemelési javaslatban neve csak tanuként szerepel.

Mandelblit főállamügyész a választások utánra tette az ilyenkor szokásos – nem kizárólag a miniszterelnök személyének szóló – meghallgatást. Amennyiben ez után a vádiratok benyújtásáról dönt, a törvények szerint Netanjahunak le kell mondania. Bizonyosnak látszik, hogy ebben az esetben sem kerül sor új választásra, hanem a Likudon belül fognak új miniszterelnököt választani.

Végül is, ha a választás egészére tekintek, nyugodt szívvel állíthatom, hogy a választásnak voltak ugyan győztesei, de nyertesei nem. A magamfajta idealistáknak pedig maradt a reményhal.

15/04/2019

Hová vezetnek a Hezbollah alagútjai?

24 dec

 

A dolgokat vizsgálva minden esetben viszonyítani kell. Így az adott esetre sem mondhatjuk, hogy Izrael legyőzte a Hezbollah-t azzal, hogy felfedezte terror-alagútjait. Annyit mondhatunk, hogy ez csak egy ütközet ebben a bonyolult háborúban.

Fontos ennek tudatában lenni, ugyanis a Hezbollah még nagyon távol van attól, hogy megadja magát. Igaz, hogy egy számára lényeges, olyan stratégiai eszközt veszített el, amellyel Izraelt akarta meglepni.

Ez azonban még nem dönti el az összecsapás kimenetelét, sőt még az erőviszonyokat sem változtatja meg.

Mondhatjuk, hogy egy fontos mérföldkő abban az összecsapásban, amely a ‘80-as években kezdődött és kérdéses, hogy véget ér-e valaha.

Amikor egy izraeli azzal a kifejezéssel találkozik, hogy “katonai akció”, azonnal ellenséges területen végrehajtott akcióra gondol. Itt azonban nem erről van szó.

Természetesen a hadsereg szemszögéből nézve ez is épp olyan katonai akció, mint a többi, hiszen ez sem nélkülözhette a szokásos előkészítő munkálatokat. Ebbe tartozik a hírszerzési adatok begyűjtése, a szükséges technológia előkészítése, az akció pontos megtervezése és végül az illetékes állami szervekkel történő egyeztetés.

A cél, az alagutak feltárásával,  egy esetleges katonai előnyszerzésen kívül Izrael maximális legitimációja és a Hezbollah maximális delegitimációja volt.

És eddig a pillanatig minden a tervek szerint halad.

A 2014-es,“erős szikla” hadműveletből a Hamasz azt a következtetést vonta le,  hogy Izrael csak részleges megoldással rendelkezik a terror-alagutak felszámolására. Ezt a tapasztalatát tovább adta a Hezbollah-nak, amely stratégiai döntést hozott: alagutak fúrásába kezdett.

Azonban nem csak Izrael területére átnyúló alagutakat fúrt, de alagutakkal szőtte át a dél-libanoni síita falvakat is, hogy egy esetleges izraeli támadás esetén ezekből kiindulva lepje meg az izraeli katonákat – és amennyiben lehetséges – foglyul is ejtse őket.

Izraelben látták ezen alagutak veszélyes voltát és amikor a jelenlegi vezérkari főnök 2015-ben elfoglalta posztját, a megoldandó biztonsági kérdések között az első helyre sorolta ezt a problémát. Hozzá kell tenni, hogy a nem csekély hadseregen belüli és kívüli ellenvélemény ellenére.

Technológiai, hírszerzési és akció munkacsoportokat hoztak létre, hogy a problémára  lehetőleg végleges megoldást találjanak. A döntést csak becslésekre alapozták, akkor még fogalmuk sem volt, hogy a Hezbollah már döntött.

A Hezbollah-n belül olyan titkosan kezelték az ügyet, hogy néhány vezetőn – és természetesen az irániakon – kívül senki nem tudott a tervről.

Izrael szemszögéből a nagy áttörés hozzávetőlegesen két évvel ezelőtt történt, amikor is felfigyeltek egy gyárépületre Kiba, dél-libanoni faluban. Attól fogva a nap 24 órájában fényképeztek mindent, ami a gyárban, illetve környékén történt. Lefényképezték a kevés számú munkást, akik minden reggel beléptek a gyárba, majd a nap végén távoztak. Fényképezték a szoros őrzést, a teherautókat, amelyek a gyár területéről távozva, egy távoli helyen rakták le a kitermelt talajt. Északon a talaj sziklás, ezér szeizmológiai mérésekkel nagyjából be lehetett határolni a munkálatok helyét.

A sziklás talaj miatt a Hezbollah lassan haladt a munkálatokkal, naponta maximum két métert. Ugyanakkor Gázával szemben, ahol löszös a talaj, megvolt az az előnyük, hogy nem kellett támfalat építeniük.

Az a tény, hogy a Hezbollah-nak fogalma sem volt arról, hogy Izrael tud az alagutakról, lehetővé tette a hírszerzésre való koncentrálást. Az izraeliek miinden bizonnyal “ellenőzrő tevékenységet” is folytattak az idők folyamán, amíg eljutottak addig, hogy a vezérkari főnök bő két héttel ezelőtt bejelentést tett, miszerint az izraeli hadsereg rendelkezik a Hezbollah alagút-hálózatának teljes rajzával (nem térképével!).

Ez nem csak drámai fejlemény a Hezbollah számára, hanem jelentősen lerövidíti az alagutak pontos helyének meghatározását is.

Az “északi pajzs” akció megkezdésének időpontját nem csak katonai megfontolások motiválták, hanem az a gyanú is, hogy egy meg nem nevezett vezető politikus szellőztetni készült az akciót a sajtónak. Ha ez megtörténik, a meglepetés hatása elveszett volna.

Így azonban a Hezbollah-t nem csak súlyos stratégiai veszteség érte, de a rengeteg befektetett munka és pénz is veszendőbe ment.
A Hezbollah már így is súlyos pénzügyi helyzetben van az iráni támogatás csökkenése miatt, amely 2019-ben – a szankciók hatására – várhatólag tovább apad.

Az “alagút-projekt”-ről való döntés amúgy sem ment simán, mert amíg a rakétákat be lehet úgy állítani a nyilvánosság előtt, hogy azok védelmi célt szolgálnak, ez nehezen állítható az Izrael területére átnyúló alagutakról. Különösen az ENSZ 1701. sz. határozatának értelmében, mely megtiltja számára, hogy a Litáni folyótól délre tevékenységet fejtsen ki.

Jelenleg a Hezbollah teljes hallgatásba burkolózik, várva, hogy a vihar elvonuljon. Pillanatnyilag nem világos számára, hogy Izrael mennyit tud, hogy az izraeli hírszerzés milyen mélyre hatolt? Nagyon valószínű, hogy Naszrallah előbb-utóbb valamilyen válasz mellett dönt, már csak azért is, hogy helyreállítsa emberei morálját és, hogy Izrael se érezhesse győztesnek magát.

Az első vizsga akkor lesz, amikor Izrael befejezi az összes alagút feltárását és dönt arról, hogy teljes hosszában – tehát a libanoni oldalon is – megsemmisíti-e őket?

Ezidáig Izrael négy alagutat tárt fel és megkezdte az izraeli oldal berobbantását.

További kérdésként merül fel, hogy Irán 2019-ben mennyire akarja, illetve mennyire tudja fenntartani a Hezbollah fegyverzetének – elsősorban rakéta gyártás – korszerűsítését, a gazdasági nehézségek tükrében.

A jelenleg libanoni hátországnak számító Szíriában már eddig is 30%-kal csökkentették az iráni erők létszámát, részben gazdasági problémák, részben belső viták, de nem utolsó sorban az orosz nyomás hatására.

Erre a folyamatra ható fejlemény, hogy az elmúlt napokban Szaúd-Arábia, Jordánia, Oroszország, az USA és Izrael megállapodást kötött az iráni erők szíriai jelenlétének visszaszorításáról.

Jelenleg Izrael a fő hangsúlyt a diplomáciára helyezi, hogy nyilvánvalóvá váljon, hogy a Hezbollah egy pillanatig sem vette komolyan az ENSZ 1701. sz határozatát. Nyilvánvalóvá tenni, ami eddig is tudható volt annak, aki akarta, hogy a libanoni hadsereg aktív támogatása nélkül sem az alagutak nem épülhettek meg, sem a dél-libanoni síita falvak nem válhattak volna egyetlen, nagyméretű rakéta raktárrá.

Természetesen arról a libanoni hadseregről van szó, amelynek sokan fékező, kompenzáló szerepet tulajdonítanak és amelyet nagy mértékben az USA szerelt fel és  képezett ki. Köztudottá vált az is, hogy az UNIFIL is szivárogtatott információkat a Hezbollah felé. 

Az UNIFIL ezidáig be sem tette a lábát a síita falvakba, tulajdonképpeni tevékenysége abban merült ki, hogy “jelenlétével tüntetett”.

Mint azt a bevezetőben már említettem, ettől az akciótól a Hezbollah még nem kényszerül térdre, egy összecsapás esetén továbbra is lehetősége van szárazföldi behatolásra – legfeljebb nem okoz stratégiai meglepetést. Ugyanakkor ott van a százezres rakéta-arzenálja.

Igaz, hogy Izrael rakétavédelmi rendszere nagymértékű védelmet biztosít a közép és hosszú hatótávolságú rakéták ellen, azonban a legutóbbi időkig a rövid hatótávolságú rakéták ellen nem volt megoldása. Az utóbbi időben azonban lehetett olyant hallani, hogy Izraelnek sikerült olyan lézer fegyvert előállítania, amely ezt a problémát is megoldhatja.

A címben feltett kérdésre válaszolva, miszerint “Hová vezetnek a Hezbollah alagútjai?” – a válasz az, hogy egy stratégiailag és diplomáciailag némileg megváltozott helyzethez. Kérdés csak az, hogy az izraeli vezetés, a közelgő választásokkal a sarkában, mennyire képes kihasználni ezt.

A Közel-Keleten a helyzet pillanatról-pillanatra változhat, ami hozhat újabb meglepetéseket is.

24/12/2018

A palesztin segélyek őstörténete

25 nov

Isaiah Leo Kenen, az amerikai zsidó szervezet, az AZCPA (mai nevén AIPAC) alapítója magán-levéltárából előkerült, elfeledett dokumentum szerint nem Trump az első amerikai elnök, aki nagy összeget kíván fordítani a közel-keleti probléma megoldására.

Az eredeti amerikai terv szerint  – az európai Marshall-tervhez hasonlóan – a közel-keleti menekültprobléma megoldására az USA az arab országoknak és Izraelnek 50-50 millió dollárt utalt át. Pontosabban, az arab országoknak szánt pénzt az ENSZ-nek utalta. Az összeg a menekültek befogadására szolgált (lakás, munkahely, képzés stb).

Ezen összegen felül az USA még 53 millió dollárt utalt át az arab országoknak közvetlenül, “kétoldalú technikai együttműködés” címszó alatt.

Ezen segélyek mai összértéke másfél milliárd dollár.

A dokumentumból kiderül, hogy az Amerikai Egyesült Államok az első világháború utáni török-görög lakosságcserét vette a rendezés alapjául, már csak azért is, mert azt is ők finanszírozták.

Izrael, amely 850 ezer menekültet fogadott be, (Irakból, Jemenből, Szíriából, Líbiából, Tunéziából, Egyiptomból és Marokkóból) nem minden nehézség nélkül, de beolvasztotta őket a társadalomba. És ezzel a menekült kérdés lekerült a napirendről.

Jordánia, ahova a legtöbb palesztin menekült érkezett – Szíriával ellentétben – aláírta az USA-val a segélyegyezményt és nagy vonalakban be is tartotta. (Jordánia az egyetlen arab állam, amely állampolgári jogokat adott a palesztinoknak.) Ennek ellenére még ma is vannak palesztin menekült táborok az országban, nem beszélve a többi arab államról.

szíriai Yarmuk menekülttábor, Aszad          csapatainak “látogatása” után

A palesztin segélyezés lebonyolítására alapított ENSZ szervezetet, az UNRWA-t 1949-ben alapították és 1950-ben kezdte meg működését.

1960-ban bejelentette, hogy tevékenysége véget ért, de az arab országok nyomására az ENSZ meghosszabbította a mandátumát, amely ma is tart.

25/11/2018

A témához kapcsolódó írások:

https://leharblog.wordpress.com/2011/08/12/palesztinok-es-az-arab-vilag/

https://leharblog.wordpress.com/2014/08/31/ensz-szervezet-a-terror-szolgalataban/

https://leharblog.wordpress.com/2012/10/01/menekultek/

“Miért van, hogy senki nem akar kikezdeni az izraeli hadsereggel?”

23 okt

A  címadó kérdést Robert Farli professzor, az amerikai hadsereg katonai főiskolájának előadója teszi fel a The National Interest magazin hasábjain.

prof. Robert Farli

De nem csak kérdez, válasszal is szolgál az érdeklődőknek, melyet öt fő pontban összegez:

Elsőként jelöli meg a Merkava-4 tankot, amelyet a világ legjobbjai között tartanak számon. 

Az első libanoni háború tapasztalatai alapján az IDF az új tankot alkalmassá tette városi hadviselésre is, miközben védelmi rendszere gondoskodik a személyzet épségéről. A Merkava olyan hasznosnak bizonyult, hogy Izrael lemondott  – a már előzőleg betervezett – harckocsi gyártás megszüntetéséről.

https://www.youtube.com/watch?time_continue=8&v=2N0xAWJFl7I

Másodikként említi az F-15I harci gépet.

Állítása szerint, annak ellenére, hogy már az F-35-ös is hadrendbe állt az izraeli légierőnél, az F-15I maradt a legütőképesebb a világon.

“Az izraeliek feljavították a gépet, így a repülő egység a Közel-Kelet legveszélyesebbikévé vált. Az elemzők többsége biztos benne, hogy az F-15I az esetleges Irán elleni támadás esetén döntő szerephez jut.”

https://www.youtube.com/watch?time_continue=94&v=dGFBqrAPhm0

Harmadik okként a Jericho-3 rakétát jelöli meg. Erről azt is elmondja, hogy alig lehet valamit is tudni róla, ugyanis Izrael ezzel a rakétával kapcsolatban teljes hallgatásba burkolózik.

“A Jericho-3 a körzet legmodernebb ballisztikus rakétája, amely minden valószínűség szerint nemcsak közel-keleti célpontokat ér el, de eléri Európát, Ázsiát és Észak-Amerikát is. A Jericho-3 biztosítja, hogy minden atomtámadás kemény válaszban részesül.”

Meg kell jegyezni, – mondja a szerző –  hogy a Jericho-3 létezésére nincs döntő bizonyíték, minden közlés becsléseken alapul. Külföldi elemzők szerint a rakéta 1300 kg súlyú hagyományos robbanófejjel rendelkezik, ugyanakkor nukleáris töltetből  egy 750 kilogramm súlyút képes hordozni, vagy 2-3 kisebbet. Szintén külföldi elemzők úgy vélik, hogy Izrael hozzálátott a Jericho-4 fejlesztéséhez is.

(Mellesleg megjegyzendő, hogy Izrael januárban saját építésű rakétát indít a Holdra.)

Negyedikként Izrael  Dolfhin osztályú tengeralattjáróit említi. Szerző megjegyzi, hogy ezek a körzet legveszélyesebb víz alatti, nagy csapásmérő képességű eszközei. “A tengeralattjárók feladata az esetleges atomtámadás elrettentésében majdnem bizonyos.”

Ötödik, egyben utolsó okként az emberi erőforrást jelöli meg. A professzor hangsúlyozza, hogy “a technológia, az egész – fentebb említett rendszer – egységbe foglalója az izraeli katona.”

1948 óta Izrael az emberi erőforrás javát fokozatosan csapásmérő erővé változtatta. A fantasztikus katonák “előállítása” nem a véletlen műve és nem kizárólag a katonák lelkesedéséből és képességeiből áll össze.

Az IDF kialakított egy sorozási rendszert, kiképzést és a kiképzési szint megőrzését amely együttesen biztosítja számára a világ egyik legjobb katonáit.

Az elemzésben felsorolt technológiák csak akkor működnek megfelelően, ha azt okos, elkötelezett és jól képzett felhasználók kezébe adják – mondja Farli professzor.

Ennek ellenére – zárja értekezését – a sok elismerés mellett meg kell jegyezni, hogy “ az izraeli fegyverek effektivitása, a katona lányok és fiúk technikai felkészültsége, a hadsereg taktikai és katonai műveleteinek sikerei ellenére is, Izrael veszélyes helyzetben van.

Izraelnek nem sikerül hosszú távra szóló, stabil és pozitív kapcsolatot kiépíteni szomszédaival, és emiatt Jeruzsálem – joggal – úgy érzi,  hogy helyzete instabil. Hiába van meghatározó szerepe vízen, földön, levegőben, hiába a csúcstechnika és taktika, a probléma megoldására csak a politika képes.

23/10/2018

Mi is a helyzet Szíriában?

2 okt

A szíriai polgárháború kezdete óta (2011. márc. 15.) sokan és sokszor teszik fel a címadó kérdést Izraelben, tekintettel arra, hogy nem lehet közömbös, ami az északi határaink mentén történik.

Izrael igyekezett, amennyire csak lehetséges, távol tartani magát a szíriai polgárháború mocsarától, ezidáig teljes sikerrel.

Irán fokozódó szerepvállalása Szíriában, azonban némileg átértékelte a helyzetet, miután Izrael nem engedheti meg, hogy Szíriában is egy, a libanonihoz hasonló (Hezbollah) helyzet alakuljon ki.


A szíriai polgárháború kezdetén az Aszaddal szembenálló erők, elsősorban az ISIS gyors térnyerése, arra engedett következtetni, hogy Aszad napjai meg vannak számlálva és Izraelnek egy szélsőséges szunnita erővel kell majd szembenéznie. Ebben az időszakban a szíriai színtér fő játékosai az Aszaddal szembenálló erőkön kívül a több hangszeren játszó Erdogan vezette Törökország, amely egyrészt átengedte területén a Szíriába és Irakba tartó ISIS önkénteseket, másrészt háborút viselt az észak-szíriai kurdok ellen, félve, hogy egyesülnek a törökországi kurdokkal. Erdogan akkor is és ma is hallani sem akar Aszadról.

A másik szereplő Oroszország volt, amely minimális célként meg kívánta tartani a tartuszi haditengerészeti támaszpontot, akár Szíria valamilyen felosztása árán is.

Az Iráni Forradalmi Gárda egységei és az irányítása alatt álló miliciák, így elsősorban a Hezbollah megjelenése a térségben nagyon jól beleillett Irán elképzelésébe, amely a siiták befolyását kivánta kiterjeszteni Szíriára is, miután Irakot gyakorlatilag “legyelte”.

Oroszországnak ez azért felelt meg, mert sokkal előnyösebbnek vélte, ha nem orosz katonák koporsóit kell haza szállítani.

Oroszország ekkor a nemzetközi színtéren padlón volt, tekintettel a nyugati szankciókra, amelyet a kelet-ukrajnai beavatkozás, illetve a Krím megszállása (2014 február vége) eredményezett.

Obama elnök ideológiai hátterű tehetetlensége azonban ismét helyzetbe hozta Putyint, aki tehetséges és tapasztalt államférfi módjára nem is habozott ezt a helyzetet kihasználni. Így mára Szíriában döntő szava van és a Közel-Keleten is többé-kevésbé megkerülhetetlen tényezővé vált.

Ezt ismerte fel az izraeli vezetés és hamarosan munkakapcsolat alakult ki Putyin és Netanjahu között. Ennek egyetlen motiváló tényezője a kölcsönös érdek.

A szíriai polgárháború ideje alatt Netanjahu izraeli miniszterelnök és Putyin, Oroszország elnöke között hét alkalommal jött létre találkozó, melynek fő témája Szíria volt. (2013. május 14., 2015. szeptember 17., 2017. március 9., 2017. augusztus 22., 2018. január 29., 2018. május 9., 2018. július 11.)

Ahogy ez a találkozók dátumának sűrűsödéséből is látszik, a két államférfi szoros munkakapcsolatot épített ki, a nyolcadik – telefonos egyeztetésre – az orosz repülőgép lelövése után (2018. szeptember 18.) került sor.

Israeli prime minister Benjamin Netanyahu meets with Russian president Vladimir Putin in Kremlin, Moscow, Russia. July 11, 2018. Photo by Kobi Gideon 

Mindkét félnek elemi érdeke, hogy ne keveredjen a másikkal fegyveres konfliktusba, ugyanakkor ki-ki a saját prioritásait kívánja érvényre juttatni.

Oroszország meg kívánja tartani protektori státuszát, ugyanakkor Izrael nem engedi az irániak megerősödését Szíriában.

Mindezek érdekében hozták létre a katonai egyeztető bizottságot, amely folyamatosan működik.

Oroszország ugyan nem teljesen jó szívvel szemlélte az irániak elleni támadásokat, de ugyanakkor érdekeit nem sértette, hogy Irán nem erősödik korlátlanul Szíriában.

Ezt a “harmóniát” zavarta meg a legutóbbi incidens, az orosz felderítő gép lelövése.
Az oroszok azzal vádolják Izraelt, hogy olyan helyzetet idézett elő az – állítólagos –  késedelmes értesítéssel, hogy a szíriai légvédelem tévedésből lelőtte az orosz gépet.
Jelenleg az álláspontok sajtóbeli harca folyik.

Anélkül, hogy belemennék a részletek taglalásába, csak egy apró tényre kívánom felhívni a figyelmet. A szíriai légvédelem 40 perccel (!) azután lőtte ki a légvédelmi rakétát, hogy az izraeli gépek a rakétáikat kilőtték a célpontra.

Az elsődleges orosz reagálásból arra lehet következtetni, hogy a vádaskodás egy ilyen helyzetre fiókban őrzött orosz terv végrehajtása, amely úgy tűnik, hogy Oroszország távlati céljait kívánja szolgálni.

Ugyanakkor, amikor Moszkvánban az izraeli katonai küldöttséget korrekt módon fogadták és a tárgyalás is korrekt keretek között zajlott, az orosz, kormányközeli sajtó (Oroszországban szinte csak ilyen van) egyfajta Canossa-járásként állította be az izraeli küldöttség útját és az újságokban antiszemita felhangú cikkek jelentek meg ilyen és ehhez hasonló címekkel: “Ideje lenne rendre tanítani a zsidócskákat”. Ezekből a cikkekből azonban szinte semmi nem került ki a világsajtóba.

Nézzük, mi is lehetett ezzel Putyin szándéka?

Egyrészt befelé, a már erősen agymosott közönségnek meg kellett magyarázni a 15 orosz katona halálát, másrészt lehetőséget nyújtott Putyinnak, kedvenc módszere bevetésére: egyik kezével válságot  generálni, majd a válságkezelés során elérni az általa kitűzött célt.

Azt azonban nem árt figyelmen kívül hagyni, hogy az Izraellel szembeni magatartásban korántsem Izrael a fő célpont. Putyin, Izraelen keresztül kíván kapcsolatot teremteni az USA-val, hogy kitörjön az elszigeteltségből.

Végezetül nézzük az erők jelenlegi állását Szíriában.

Az ország nagy részét Aszad az oroszokkal karöltve ugyan visszafoglalta, de Észak-Nyugaton a Jarbolos régióban lévő Afrin és Kubani közötti kurd területet Törökország harcokban megszállta és nincs is szándékában – legalábbis egyelőre – kivonulni onnan.

Ami érdekes, hogy Szíria és Oroszország is hallgat ebben az ügyben.

Putyin módszerére jellemző, hogy a már 2013-ban beígért  S-300-as légvédelmi egység Szíriának történő leszállítására most találta elérkezettnek az időt.

Ez azonban a jelenlegi helyzetben nem több politikai húzásnál, mert amennyiben a kezelését át kívánja adni a szíriai hadseregnek, az igen hosszú időt vesz igénybe. Már csak azért is, mert a szíriai hadsereg hadfelszerelése –  a légierő egy részének kivételével – még a megboldogult Szovjetunió idejéből származik és a személyzet kiképzése is ezen a színvonalon mozog.

Amennyiben viszont az oroszok tartják meg a kezelés jogát, úgy gyakorlatilag semmi sem változik a látványos lépésen kívül, tekintettel arra, hogy az orosz bázisokat jelenleg is ilyen légvédelmi egységek védik, amelyek soha, semmikor, egyetlen rakétát sem lőttek ki izraeli gépek, vagy rakéták ellen.

02/10/2018

A témához kapcsolódó korábbi írások:

  1. https://leharblog.wordpress.com/2012/01/21/elet-v-halal-szir-modra/

  2. https://leharblog.wordpress.com/2014/02/16/a-dzsihad-mar-a-spajzban-van/

  3. https://leharblog.wordpress.com/2016/03/22/a-valtozo-kozel-kelet/

  4. https://leharblog.wordpress.com/category/az-arab-tavasz/ kategória az egész közel-keleti térségben történő eseményekről ad képet

Izrael és a körkörös védelem…

6 aug

Izrael a történelme folyamán mindig is körkörös védelemre kényszerült. Látható, hogy egészen a Jom Kippur-i háborúig (1973) négy ellenséges határa volt. Egyiptommal (1979) és Jordániával (1994) megkötött békeszerződés után, (ezekkel az országokkal kapcsolatban más gondokkal kellett szembenézni) Izraelnek az országépítés során mindig is nagy figyelemmel kellett lennie a védelemre.  

Aki csak kicsit is tájékozott Izrael történelmében, az tisztában van azzal a ténnyel, hogy a volt Palesztina (mint földrajzi egység) területén élő arabok a jogosnak vélt ügyeik érdekének érvényesítését minden esetben külső erőkkel támogatták meg.

Ebből következik, hogy Izrael bármely szegletében történjen is zavargás, a Julius Caesarnak tulajdonított mondás az érvényes:

“Ha békét akarsz, készülj a háborúra!”

Izrael esetében ez azt jelenti, hogy Északon a 79 km-es libanoni, a 92 km hosszú szíriai, valamint a 309 km-nyi Jordániával közös határ a védendő terület, míg Délen az Egyiptommal közös határ 208 km hosszú és a Gázát Izraeltől elválasztó határ 59 kilométeres.

A külső szemlélőt – ez természetes is – elsősorban az foglalkoztatja, ami napi rendszerességgel elé kerül. Ugyanakkor Izraelnek mérlegelnie kell és nagyon pontos stratégiai lépéseket szükséges kidolgoznia annak érdekében, hogy a sok rosszat rangsorolja és fontossági sorrendet állítson fel.

Az alábbiakban megkísérlem a lehető legrövidebben, de még az érthetőség határain belül felvázolni, hogy melyik határon, mivel kell szembenéznünk.

Talán mondani sem kell, hogy egy ilyen rangsorolás nem érzelmi alapon történik és  nem az adott térség lakosságának napi gondjait hivatott előtérbe helyezni.

Ez azonban koránt sem jelenti azt, hogy e sorok írója számára az emberi tényező közömbös lenne.

Ennyi bevezetés után nézzük, hogyan is fest a helyzet:

LIBANON esetében döntő tényező a Hezbollah tevékenysége, amely terrorszervezet komoly hadi potenciált jelent.Több 10 ezer, szíriai harcokban edzett harcossal rendelkezik, mintegy 100 ezer rakétája, az ország bármely területét eléri.

A jelenleg épülő határkerítés hivatott a közvetlen kontaktus, vagyis a beszivárgás megakadályozására. Erről a határkerítésről Libanon – annak ellenére, hogy Izrael az ENSZ által kijelölt határvonalat követi – azt állítja, hogy több helyen átnyúlik a területükre.

Arról azonban nem esik szó, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete határozata a Litáni folyótól délre megtilt minden Hezbollah tevékenységet, ugyanakkor nap, mint nap a határ közvetlen közelében láthatóak.

Az ENSZ békefenntartó erőinek aktivitása a nullához konveniál és gyakorlatilag a libanoni hadsereg is együttműködik a Hezbollah-val. (A libanoni hadsereget az USA képezte ki és szerelte fel.)

Ezen kívül figyelembe kell venni, hogy a Hezbollah Libanonban parlamenti többséget élvez – ez a politikai szerepvállalása egy esetleges konfliktusban – talán – fékező erő lehet. Hiszen azzal ők is tisztában vannak, hogy miután rakétáik és kilövő állásaik gyakorlatilag lakóházak alatt és/vagy közé vannak telepítve, egy újabb Izraellel való konfliktus esetén Libanonból nem sok marad.

Libanonnal a tengeri határokkal kapcsolatban is tárgyalások folynak. Bár a libanoni gázmezők még feltárás előtt vannak, egy gázmezőről már tudott, hogy határos az izraelivel. Egy nem túl nagy, háromszög alakú területről van szó és Izrael – kölcsönösségi alapon – hajlandó engedményekre.

SZÍRIA és Izrael között nincs békeszerződés, tűzszüneti megállapodás van, mely a Jom Kippur-i háborút követően, 1974. óta van érvényben.

A – ma már hetedik éve tartó – polgárháború miatt az ENSZ békefenntartó erői 2012-ben elhagyták a területet.

Az utóbbi hónapokban – változó intenzitással – Izrael közvetlen határán folynak a harcok, a határ mentét most már Asszad csapatai ellenőrzik.

Szíriában Oroszországé a “tulajdonjog”, nélkülük semmi nem történik és Iránnak is tekintélyes befolyása van Asszadra..
Iránnak érdeke, hogy Izraelt valamilyen módon háborúba kényszerítse, ezért aztán egyáltalán nem biztos, hogy az izraeli területen landoló rakéták, illetve az “eltévedt” repülők és drónok mindegyike a véletlen műve.

Oroszország érdeke a Latakia-i haditengerészeti támaszpont és a Khmeimim-i légi bázis megtartása, ezért támogatja a szíriai kormányt.

Ugyanakkor az Izraellel közösen felállított katonai egyeztető bizottság napi rutin szerint működik együtt.

Orosz katonai rendőrök ellenőrzik a határközeli csapatmozgásokat. A határ mentén  nyolc ellenőrző pontot állítottak fel (mint ahogy szíria területén máshol is). Az ellenőrzés jelenleg az ENSZ közreműködése nélkül zajlik.

Az oroszok elérték az iráni katonai alakulatok visszavonását a határtól 85 km-re, Izrael viszont az iráni csapatok teljes kivonásához ragaszkodik Szíria területéről..

JORDÁNIA határa az 1994-es békeszerződést követően a “csendes” sávba tartozik  Onnan nem fenyeget katonai akció, ugyanakkor számolni kell azzal, hogy Jordánia lakosságának 75%-a palesztinai arab és a jordán király pozíciója ingatag. Egy, a gazdasági mutatói alapján szegény országról van szó, ahol a király nem hagyhatja figyelmen kívül a belső véleményt, ugyanakkor nem nélkülözheti az izraeliek hírszerzési és katonai támogatását sem.

Ez utóbbinak keretében Izrael a hadrendből kivont APACHE helikopter századot ajándékozott Jordániának, amelyet az USA németországi bázisán újítottak fel.

A belső nehézségeket csak fokozza a Szíriából átmenetileg befogadott mintegy 2 millió menekült.

Izrael és Jordánia kapcsolata folyamatos, és bár nem tartozik szorosan a témához, a Templom hegyi konfliktus mégis említést érdemel.

A muzulmán világ harmadik szent helye a jeruzsálemi Templom hegyen található, ahova Szaúd Arábia és Törökország is szeretné betenni a lábát. Ugyanakkor a jeruzsálemi muzulmán szent helyek őrzését hagyományosan a mindenkori jordán király látja el. Ebben a vitában Izrael egyértelműen Jordánia mellett áll, ez a békeszerződésben is benne foglaltatik.  Ettől függetlenül, Izraelnek minden alkalommal, amikor az a vád éri, hogy magának vindikálja a muzulmán szent helyek felügyeleti jogát – biztosítania kell Abdallah kirányt arról, hogy a status quo nem változik.

GÁZA kapcsán, a  feszültség feloldása külső szemlélő számára roppant egyszerűnek tűnik, a valóságban azonban nagyon is összetett probléma.

Annak az időnek már régen vége, amikor “aránytalan” visszavágással lehetett Izraelt vádolni. A gázai fegyverek ma már nem sufniban készülnek és mint azt 2014-ben tapasztalhattuk, hatótávolságuk is egyre nő. Az egyetlen dolog, amiért nem pontosak, – és ettől még veszélyesebbek – hogy mozgó kilövő állásról indítják őket.

Maradjunk azonban a legfrissebb történéseknél. Április utolsó napján meghirdették a “békés” tüntetést, amelynek apropójául az USA nagykövetségének Jeruzsálembe történő áthelyezését jelölték meg. Később kiegészítették a “palesztin” menekültek visszatérési jogának, illetve a gázai blokád felszámolásának követelésével. Miközben “békésen” tüntettek, egyre kifinomultabb módszerekkel “tűzsárkányok”, éghető anyagot tartalmazó ballonok izraeli területre történő küldésével, valamint rakéták indításával okoztak – elsősorban és szerencsére – anyagi kárt. Felgyújtottak mintegy 3000 hektárnyi, 80%-ban mezőgazdasági területet.

Valós kérdésként merül fel, hogy Izrael mire vár? Meddig hagyja tombolni az őrületet. Javaslatok is folyamatosan érkeznek arra nézve, hogy miként kellene ennek rövid úton, egyszer és mindenkorra véget vetni.

Csakhogy, akik ezeket a kérdéseket megfogalmazzák, valószínűleg nincsenek tisztában azzal, hogy Gáza alatt széltében-hosszában kiépített alagút rendszer húzódik, melyek közül több átnyúlik izraeli területre. Sokat felszámoltunk ezekből és számolunk fel folyamatosan, de nem mindet. Elképzelhető a veszély, ami egy föld feletti támadás következtében a gázai sávban élőkre a terror alagutakból leselkedik. Különösen annak fényében, hogy a Hamasz katonai szárnya azon a nézeten van, miszerint céljukat csak háború árán érheti el.

Izraelnek a béke megteremtése, és hangsúlyozom, hosszú távú béke megteremtése a célja. Ennek  érdekében tudomásul kell vennie, hogy a terület de facto ura a Hamasz és ezért – tetszik, vagy sem –  közvetlenül vele kell tárgyalnia.

Ez nem ígérkezik könnyű feladatnak, de Egyiptomot mindkét fél elfogadja közvetítőnek és Nyikolaj Mladenov ENSZ megbízott személye ellen sem merült fel kifogás.

Egyiptomnak legalább annyira érdeke a rendezés, mint Izraelnek, ugyanis a gázaiak támogatják a Szináj-i terrort. E miatt Egyiptom – mellyel lényegesen jobb a kapcsolatunk, mint Mubarak idejében volt, aki időnként ezt-azt elnézett a Hamasznak – szigorúan fellép a Hamasszal szemben és nem riad vissza a terror alagutak vízzel történő elárasztásától még akkor sem, ha tudott, hogy terroristák tartózkodnak benne.

Mladenov és az egyiptomi hírszerzés főnöke Abbas Kamel közös javaslata a politikai rendezésre több lépcsőben valósulna meg.

Első lépés, hogy a Hamasz beszüntet minden Izrael ellen irányuló terror cselekményt, beleértve a tüzet okozó primitív eszközök és rakéták indítását is. Ezen kívül ki kell szolgáltatnia Izraelnek a katonák szervmaradványait és szabadon kell engednie a két civil izraeli állampolgárt. Friss értesülések szerint a Hamasz elfogadta a többlépcsős fegyverszüneti megállapodásra vonatkozó tervet.

Nem titok, hogy Gáza rekonstrukciója csak tetemes anyagi ráfordítással valósítható meg. Ennek érdekében Mladenov adománygyűjtő körútja során megkereste Európát és a mérsékeltebb arab országokat. Megjegyzendő, hogy Európa nagyon nehezen nyitotta meg a pénzcsapot – szokás szerint szájkaratéval támogatta Gázát. Azt sem kell elhallgatni, hogy – ha csak az elmúlt négy év segélyeit vesszük alapul – a rekonstrukciónak  már legalább is be kellett volna indulnia.

Miközben Egyiptom, Mladenov és Izrael között folynak a tárgyalások, Mladenov igyekszik a Hamasz és a Fatah  már sokadszori  kibékítésére, ugyanis a rekonstrukció általános feltétele – melyet az ENSZ és a csomagot támogató országok szabtak – az,  hogy a végrehajtásban a Palesztin Hatóság vállalja a lebonyolító szerepet. A békítő folyamat eredménye kétséges, ugyanis nyilvánvaló, hogy a Hamasz önként nem fogja átadni Gázában a hatalmat, ugyanakkor az sem biztos, hogy Izrael a magát “sikeresen” partvonalra kormányzó Mahmud Abbaszt ismételten pozícióba kívánja hozni.

A jelenleg folyó tárgyalások nem zárják ki további izraeli biztonsági intézkedések megtételét. Ennek egyik része a hetek alatt elkészülő tengeri akadály, amely a Gáza sávban lévő zsidó települések lakóinak védelmét szolgálja a tenger felől beszivárgó terroristák ellen.

Ugyanakkor a szárazföldi – föld alá nyúló – biztonsági kerítés építése is folyik, amely kizárja, hogy a terror alagutakból izraeli területre léphessenek. Ennek elkészülte egy-másfél hónapot vesz még igénybe.

A PALESZTIN HATÓSÁG-nál gyakorlatilag teljes a patthelyzet, tekintettel Abbasz mindent elutasító álláspontjára. A pillanatnyi helyzet szerint  a politikai palettán játszó felek közül senki nem tekinti komoly partnernek.

Ebből a helyzetből a Palesztin Hatóságot és Izraelt esetleg kimozdíthatja a Trump féle béketerv, amelyről ezidáig csak annyi tudható, hogy gazdasági kérdésekre és a Palesztin Hatóság területén élő arab lakosság életszínvonalának emelésére helyezi a fő hangsúlyt.

Feltételezhető, hogy a béketerv nyilvánosságra hozatalának fő oka abban rejlik, hogy Abbasz – minden megszorítás ellenére – csökönyösen kitart a terroristák és családtagjaik bérezése mellett és – bár kezéhez közvetlenül vér nem tapad – ő az uszítás nagymestere.

Erre bizonyíték az is, hogy a világ közvéleménye előtt Izrael a fekete bárány, amiért elzárja a Gáza felé vezető vízcsapot, hogy nem biztosít folyamatos villamosenergia ellátást.

Az már kevesekhez jut el, hogy a Palesztin Hatóság nem hajlandó a gázai fogyasztás kiegyenlítésére, de túl ezen még a gyógyulás lehetőségét is elvágja a gázai lakosok előtt azzal, hogy nem folyósítja a betegek (többségében súlyos esetek) ellátásának költségeit az izraeli kórházak felé.

Az írást figyelmesen olvasók számára feltűnhet, hogy milyen sok szó esik benne a pénzről. És, ha már nagy ember mondásával kezdtem, azzal is fejezem be.

Montecuccoli szerint a háborúhoz három dolog kell: “Pénz, pénz és pénz!”

És bár az izraeli gazdaság töretlenül fejlődik, aminek egyik jele, hogy épp a napokban kapta meg a hitelminősítő intézet legmagasabb “AA” fokozatát, képzeljük el, mi lenne, ha nem kellene csillagászati összegeket fordítania a biztonságára !

06/08/2018

%d blogger ezt kedveli: