Archive | szeptember, 2011

Ros ha-Shana – a zsidó újév

25 Sze

új kiadású ünnepi imakönyv, mely szerkesztésének és olvasható betűinek köszönhetően  lehetővé teszi az I-tentisztelet pontos követését**

Az évnek egy napján zsidó ember számára a napnyugta nem csak egy új nap, de egy új év kezdetét is jelenti.
Ros ha-Shana, (az év feje) vagyis a zsidó újév, a zsidó naptár szerinti Tisré hó 1-jén köszönt ránk, mely egyben az őszi nagyünnepek kezdete is.
A kétnapos ünnep kimenetelével, a “félelmetes napok”-at Jom Kippur (hosszúnap) követi, majd jön Szukot (sátoros ünnep) és a sort Szimhát Tora zárja.

Ezen ünnepek nevei, valamint a hozzájuk tartozó szokások nagyrészt széles körben ismertek, nem annyira az ünnepet megelőző, rabbinikus döntésen, hagyományokon alapuló szokások.

A Ros ha-Shanát megelőző Elul (az év zsidó naptár szerinti utolsó hónapja) beköszöntével kicsit mindannyian megváltozunk. Ez a változás azonban nem hasonlítható a Peszachot megelőző időszakhoz, amikor a ház takarítása, a legutolsó kovászos eltüntetése a legfontosabb teendőnk. Elul a lelki rendteremtés időszaka.
Többségünk – vallásgyakorlástól, politikai hovatartozástól függetlenül számvetést készít. Visszatekint az eltelt időszkra, mérlegeli mit tett, vagy nem tett annak érdekében, hogy akár egyéni, akár össztársadalmi szinten az események másként, jobban alakuljanak.
Elul a szlihot (bűnbánatért való könyörgés) időszaka, ami formáját tekintve nem, csak időtartamában különbözik a sz’fárd és askenáz közösségekben.
Elul hangulatához hozzátartozik a sofár hangja, mely Szombat és Ros ha-Shanát megelőző nap kivételével a reggeli ima (sahrisz) végén hangzik fel. Az utolsó sofárhangokat Jom Kippur Neila (záró) imájának végén hallhatjuk.

a kosszarvból készült askenáz és*

és jemeni sofár*

Parancsolatok és hagyomány! A zsidó hitélet meghatározói!

Rabbinikus parancs a sofár megszólaltatása, amit a halacha (a zsidó élet törvényei) felülír, és mivel munkának minősül, Szombaton tilos. A Ros ha-Shanát megelőző nap sofárcsendje pedig a rabbinikus döntés és az újévi – Ószövetségben leírt – kötelesség közti különbséget hivatott érzékeltetni.

(Érdekességként megjegyzem, amit talán sokan nem tudnak, hogy a zsidó vallás nem ismeri a gyónás fogalmát. A szlihot a Fennvaló kiengesztelésére szolgál, míg az emberekkel szemben elkövetett vétkeinket az érintettekkel kell rendeznünk.)

Mint minden ünnepünknek, az újévnek is megvan a maga jelképe.

kerekre font, édes kalács,*

alma  és méz*

Ilyen a mézbe mártott alma, a kerekre font barchesz, (hala)  melyektől édes és kerek évet remélünk. A szokások közé tartozik, hogy az ünnep második napján új, olyan gyümölcsöt teszünk az asztalra, amit abban az évben még nem ettünk. Mivel erre az időszakra esik a gránátalma (rimon) érése, egyértelmű, hogy erre mondunk áldást,

érett gránátalma*

de függetlenül a jelképektől, ezen az ünnepünkön általában is édes ételeket fogyasztunk, süteményeink mézzel, dióval készülnek.

Ros ha-Shana másik neve- az Ítélet Napja – a Talmudból ered, ahol az olvasható, hogy ezen a napon három könyv nyittatik. az elsőbe a cadikok (igaz emberek) nevei kerülnek, a másodikban a gonoszokat sorolják fel, a harmadikba – és ez a kisember számára a legfontosabb – azok kerülnek, akiknek érdemeik és bűneik egyaránt vannak. Az ő ítéletük függőben marad Jom Kippurig,  (engesztelő nap) így tíz nap alatt saját kezükbe véve sorsukat, további jó, vagy rossz cselekedeteikkel dönthetik el, merre billen a mérleg nyelve.

Az ünnepnek vannak a ház asszonyát érintő hagyományai is.  Askenáz családoknál   jobban érvényesül az “ünnepen nem kísérletezünk” elve és ezért az asztalra gyakorlatilag a dédmamától öröklött receptek alapján készült fogások kerülnek. Askenáz szokásnak nevezhető az is, hogy bár ünnepen – bizonyos feltételek mellett – a főzés nem tiltott, mégsem végeznek konyhai munkát. Szemben pl. egy marokkói származású asszonnyal, aki szintén a dédi örökségét viszi tovább azzal, hogy “nem étel az, ami nem közvetlenül a tűzről kerül asztalra”.

Ezzel a bejegyzéssel kívánok minden zsidó olvasómnak jó és édes évet: Shana tova u-metuka!

Képek forrása:  *Google képkereső
                             **Saját

2011. szeptember 25.

Abbasz döntött!?

21 Sze

Szándékom szerint ebben a bejegyzésben a miértekre keresem a választ, ami nem jelenti azt, hogy meg is találom.
Célom, hogy az olvasó az izraeli-palesztin konfliktussal kapcsolatban találkozzon azokkal az összefüggésekkel is, amelyek napi hír szinten még akkor sem tudják bemutatni a valóságot, ha a média munkások nem éreznek – márpedig Izraellel kapcsolatban éreznek – elhivatottságot arra nézve, hogy a jólértesültség látszatát keltve, többnyire saját “pártállásuk” szemszögéből kommentálják azt.

Nem készülök a témában tudományos dolgozat írására, inkább egy olyan ember szemével láttatnám a történéseket, akihez a valós, vagy annak vélt információk nem csak az éter hullámai közvetítik és akinek a mindennapi életben sokszor a médiákban elhangzottakkal homlokegyenest más tapasztalatai vannak.

Mivel egy blogbejegyzés keretei – ha nem is szigorúan véve – kötöttek, s mivel a téma elég szerteágazó, igyekszem csak a jelennel foglalkozni, ami nem zárja ki,  hogy amennyiben az érthetőség megkívánja, ne utaljak régebbi időpontokra is.
Mindjárt egy visszatekintéssel kezdem. A 2010-ben felújított és gyakorlatilag az ünnepélyes megnyitót követően azonnal hamvába is holt izraeli-palesztin béketárgyalásokról készült írásaim ittolvashatók.

Az izraeli és palesztin fél viszonyának rendezésében az elmúlt – ma már évtizedekben mérhető – időszakáról elmondható, hogy vannak részeredményei, (Oslo) összességében azonban leszögezhetjük, hogy a konfliktust feloldani nem sikerült. Ma pedig úgy tűnik, hgy az osloi egyezmény is veszélybe kerülhet.

A megoldás a két fél közös akaratán múlik, azon, hogy tárgyalóasztal mellett, a múltban egymás sérelmére elkövetett hibák felemlegetése nélkül, időhatárt nem szabva, szükséges kompromisszumok kötésével olyan megoldás szülessen, mely lehetőleg hosszú távon biztosítja a békés egymás mellett élést.

Mielőtt rátérnék a jelenre, a video bejátszás segítségével tekintsünk vissza a történelemre.

Hogy minden félreértésnek elejét vegyem, leszögezem – támogatom a palesztin állam megalakulását, (a miért egyenlőre maradjon az én titkom) de mélységesen elítélem az ENSZ-ben és a nyugati politikusok körében tapasztalható bohóckodást.
Nevezettek vagy kóros feledékenységben szenvednek, vagy az évtizedekkel ezelőtt hozott saját döntésüket sem veszik komolyan.
Konkrétan arra gondolok, hogy a palesztin államot immáron harmadízben kívánják megszavazni, melynek első elismerésésre már 1948-ban, másodjára 1988-ban került sor. Ha ehhez hozzáveszem, hogy 1946-ban, Jordánia megalakulásával már létrejött a palesztinoknak szánt állam, akkor tulajdonképpen a negyedik voksolásnál tartunk. (Meg kell jegyezzem, hogy a palesztin állam létrejöttét egyik esetben sem Izrael mellett, hanem Izrael helyett képzelték el, aminek egyik bizonyítéka, hogy Jordánia területének 75%-át nagy-Izraelből szakították ki.)
Ez utóbbi tény, valamit a palesztin állam többszöri elfogadása felveti annak gyanúját, hogy az ENSZ jelenleg várható határozata is hasonló sorsra jut.
Konkrétabban fogalmazva: Hányszor kell elismerni egy születendő országot ahhoz, hogy az működő, önfenntartó állammá váljon? Vagy a gazdaság alapját netán a megalakulást követően is a külföldről érkező segélyek fogják jelenteni?

Ezek természetesen csak kérdések, melyek az írás során merültek fel bennem. Végül is semmi közöm ahhoz, hogy a szomszéd miből él. Ahhoz azonban igenis van közöm, – mert az megint   csak engem veszélyeztet – ha a közvetlen szomszéd fellázad a nyomor miatt, amit ugye eddig nem tapasztalt, hiszen az Izraelben segédmunkásként foglalkoztatott is 3-4-szeresét keresi a Palesztin Hatóság által fizetett bérnek (120:30-40 shekel/nap).

Kanyarodjunk vissza a címadó mondathoz és Abbasz személyéhez. (Mahmud Abbasz 1935-ben C’faton, az akkori Palesztina Brit Mandátumterületen született. Végzettségét tekintve jogász. Tanulmányai során nagy súlyt helyez a Holocaust tanulmányozására olyannyira, hogy disszertációját már Holocaust tagadásából írja. 2004-ben Arafatot követi a PFSZ elnöki tisztében.

Abbasz a szürke hivatalnok jellegzetes példája, akinek döntéseit minden esetben a külső befolyásoló tényezők határozzák meg. Ebből a szerepből egyetlen esélye lett volna kilépni, – és akár még ünnepelt, a palesztinok “felszabadításában” kiemelkedő szerepet játszó politikusként élvezhetné nyugdíjas éveit – ezt azonban elszalasztotta. Két lehetőség közül – hosszú távon nézve – mindenképpen a rosszabbikat választotta, de nézzük a miérteket.

Az Obama, az Egyesült Államok akkor újonnan hatalomba került elnöke első körútja a Közel-Keletre vezet, és Kairói beszédében nyitást ígér a muszlem országoknak, melynek részét képezi a palesztin állam záros határidőn belüli tető alá hozása.
Arab logika szerint ez annyit jelent, hogy Izrael másodrangú jelentőségűvé vált, Amerika az arabok mellett.
Obama kijelentésével elültetett egy fát, melyen Abbasz elkezdett felfelé kapaszkodni és egy év alatt olyan magasra jutott, ahonnan már csak külső – jelen esetben ENSZ – segítséggel  tud presztizsveszég nélkül lejutni.

Valahányszor az izraeli-palesztin kiegyezés szóba kerül, a külvilág hajlamos figyelmen kívül hagyni, hogy a palesztinokat két politikai szervezet osztja meg: A Fatah és a Hamasz.

Hogy tévedés ne legyen, Abbasz nem pillanatnyi felindulásból döntött úgy, hogy az ENSZ elé viszi a palesztin ügyet. Abbasz ezt már akkor tudta, amikor elindult Amerikába, hogy a felújítandó béketárgyalások ünnepélyes megnyitóján részt vegyen. Elutazása előtt a palesztin belső használatra kiadott nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy “ha sikerül jó, ha nem, akkor az ENSZ segítségével”. Hogy nyomatékot adjon mondandójának még azt is hozzátette: “Most csak Ciszjordánia a cél, később egész Palesztina!”

Az eltelt egy év alatt több olyan lépésre került sor, melyek mindegyike külön-külön is arra utal, hogy nem a béke az elsődleges cél, hanem Izrael eltüntetése a közel-keleti térségből.
Bár az ilyen irányú megnyilatkozás eddig rendszerint “családon belül” marad, de a napokban már diplomáciai szinten is kifejezésre jutott. A PFSZ amerikai követe amerikai diplomaták előtt kijelentette, hogy “44 éves megszállás után mindenkinek érdekében kell álljon Palesztina zsidómentesítése!”
Ezen “elszólás” előzményéhez tartozik az az esemény, amit a nyugati világ a közelmúlt kiemelkedő eseményének tart, mely esemény sokak szerint az első kedvező jel a megbékélésre.
Azt senki nem vette észre, vagy ha igen, nem akarta látni, hogy a két ellenséges szervezet csak a közös ellenség okán lép látszólagos koalícióra és erre a koalícióra elsősorban Abbasznak van szüksége azon egyszerű oknál fogva, hogy időt nyerjen és lehetőleg szeptemberig biztosítsa a belső “csöndet”.
Ennek keretében, a külvilág számára készült forgatókönyv szerint a Fatah és a Hamasz egységkormányt alakít, mely közösen képviseli a palesztin érdekeket. Az egység papíron ugyan megszületett, de további érdemi intézkedésekre nem került sor, hiszen még a funkciók elosztásában sem jutottak közös nevezőre.
Nincs ezen semmi csodálkozni való, hiszen a Hamasz egy percig sem csinált titkot abból, hogy az egység létrehozása részét képezi az Izraellel szembeni ellenállásnak. Mahmud Zahar a Hamasz terrorszervezet egyik vezetője kijelenti, hogy szervezete kizárólag a ‘67-es határokon belül hajlandó elfogadni a palesztin államot és megerősíti a mindig is hangoztatott véleményt, miszerint soha nem fogadja el Izrael létét, hiszen ezzel a következő nemzedéket fosztaná meg a föld felszabadításának jogától, amivel nagy-Palesztina birtokba vételének lehetőségét tenné kockára.

Hogy a palesztinoknak mennyire nem volt és még ma sem fontos a független palesztin állam arra jó példa, hogy a terület felosztásakor sem kezdtek országépítésbe, amit később (2004. Camp David) is megtehettek volna. Ekkor ugyanis Ehud Barak a “területet békéért” szlogen szellemében a terület 97%-ának visszaszármaztatását és ra 3%-ra  területcserét ajánlott fel. Négy évvel később nagyjából ugyan ezt ajánlotta fel Ehud Olmert is. Az előzőt Arafat, utóbbit Abbasz nem fogadta el. Abbasz azóta már azt is kifejtette, hogy Izrael ellehetetlenítése többet ér, hosszú távon lényegesen kifizetődőbb, mint a fegyveres konfliktus.

Az eltelt egy évben folyamatosan ezen munkálkodik, melyhez megfelelő partnerre talált az európai, amerikai és izraeli szélső-baloldal szuper értelmiségi körében, akik számára a hangzatos szlogen – emberi jogok és a palesztinok szenvedése – bőségesen elegendő, a tények ismerete csak zavarná gondolkodásukat.

Izrael és benne a zsidóság megítélésében az a legzavaróbb, hogy a külső szemlélő egy homogén masszának tekinti és nem látja mögötte az embert akkor, amikor a másik oldallal kapcsolatban kizárólag az emberi szenvedésekre apellálva a tényleges terrorizmust és annak burkolt v. éppen nyílt támogatását bagatellizálják.
Jut eszembe! Marx mondásánál találóbbat a jelen helyzetre vonatkoztatva keresve sem találtam volna. Ő azt mondja, hogy a történelem ismétli önmagát, de ami elsőre tragédiának tűnik, az második alkalommal már komédia.
Az, hogy az Öbölháborús Szaddam rakétákat a Hamasz kasszamjai váltották fel nem tűnik túl komikusnak, annál inkább a vezető nyugati országok politikusaitól származó figyelmeztetés, az önmérsékletre intés és a válaszlépések megítélésük szerinti aránytalansága.
Természetesen senki – legalább is én nem – kívánja, hogy ezen politikai nagyságok a térségben töltsenek bármennyi időt is, legkevésbé azt, hogy megtapasztalják milyen érzés 15 másodperc alatt elérni a bunkert, (napjában esetleg többször is) sőt odáig megyek, hogy még azt sem várom el, hogy higgyenek nekünk. Nem kell! Elegendő lenne folyamatosan figyelemmel kísérniük a Palesztin Hatóság, a Hamasz, az Iszlám Info… honlapjait. Ők nem hazudnak, mindig az igazat mondják. Az igazság pedig az, hogy iskolai tananyag a zsidómentes Palesztina! Nem beszélve a nyári napközi táborok versenyeiről, ahol az az ünnepelt győztesaz, aki a leggyorsabban tudja összeszerelni és célba juttatni a rakétát.

Fentiek miatt tartom a tények érdekes megközelítésének azt, hogy Izraelt viselkedése elszigeteli nem csak a térség többi országától, de Európától is, ami úgy fogalmazódott meg, hogy Izrael elveszti Európát.
Véleményem, hogy ennek pont a fordítottja igaz és Európa készül (ismételten) elveszíteni Izraelt és benne a zsidóságot.

Barack Obama rövid idővel ez előtt  elhangzott beszéde igazából nem keltett meglepetést csak annyiban, hogy elnöki kadenciájának első, leginkább Izrael- barát beszédét tartotta, melynek lényege a következő:

  • A békét mindenképpen a két fél közötti tárgyalás teremtheti meg és nem az ENSZ.
  • Elismerte Izrael jogát, a teljes biztonsághoz, az őt körülvevő ellenséges államok tengerében.
  • És ami Izrael számára a legfontosabb, említést sem tett a ‘67-es határokról.

Binjamin Netanjahu és Mahmud Abbasz beszédére pénteken kerül sor.
Az ő beszédüktől sem várható, hogy olyan újdonságot tartalmazzon, amit eddig még nem mondtak el.
Netanjahu beszéde maximum némi psychológiai hatással lehet a hallgatóságra, tekintve, hogy kiemelkedően jó szónok (bár ennyire lenne karizmatikus vezető).

Abbaszról azt gondolom, hogy az utolsó pillanatig a kemény palesztin vonalat fogja képviselni, hogy a végén benyújtja-e BT-nak a kérelmet, az kérdéses.

Háttér információk alapján úgy tűnik,  az USA nem zárkózna el egy a palesztinokkal kötendő üzlettől cserébe azért, hogy a Biztonsági Tanácsnak ne, csak az ENSZ közgyűléséhez nyújtsák be kérelmüket.
Ezt a megoldást feltételezve úgy tűnik, hogy az USA vagy tartózkodna a szavazástól, de még az sem elképzelhetetlen, hogy támogatná a kérelmet egy megfelelő megfogalmazású határozati javaslat esetén.

Függetlenül az íróasztal mellett kialakított állásfoglalásoktól és
a szavazás eredményétől, változatlanul Tony Blair véleményét osztom, – amit már  korábbi írásaimban többször jeleztem – aki az ír példát véve alapul azon az állásponton van, (és tett is érte nem is keveset) hogy mindenek előtt és mindkét oldalon először is a fejekben kell rendet teremteni és bizalmat építeni. Ez egy időigényes folyamat, de ha nem kezdjük el, soha nem jutunk a végére.

2011. szeptember 21.

Erdogan a szupersztár!

15 Sze

Egy embert alapvetően nem származása, hanem cselekedeteti alapján kell/kellene megítélnünk. Az, hogy Erdogan (Neve csak a latin betűs átírásban egészült ki a “g”-vel, eredetileg Erdoan, ahogy Gáza is tulajdonképpen Áza. A   “g” egyik  esetben a “ájin” hangzó, másikban az “alef” szerepel.) vallásos családban született, tanulmányait “medresz”-ben, mecset-iskolában végezte. Rendkívüli politikai képességekkel rendelkezik.
Tagja volt a Szürke Farkasok-nak, ahol politikai szerephez nem jutott. Isztambul polgármestereként egy hivatalos beszédében vallásos versből idézett, ezért 10 hónapos börtönbüntetésre ítélték.
Majdnem töretlen politikai karriert futott be, melyet a populista demagógia, véleményének a pillanatnyi szükségletekhez igazítása jellemez. Állameszméje nem az atatürki világi állam, hanem az ottomán birodalom, mely látensen eddigi politikájában is jelen volt.
Az a tény,  hogy Európa kapui (talán végérvényesen?) bezárultak előtte, fokozott intenzitásra késztette, hogy eredeti törekvését,  Törökország körzeti vezető szerepét a közel-keleti térségben, mielőbb megvalósítsa.
Ehhez rendelkezésére áll egy töretlenül fejlődő gazdaság és a lakosság széleskörű politikai támogatottsága.

Ahhoz, hogy elképzelése egyenes úton haladjon a kiteljesedés felé, szüksége volt – elsősorban belpolitikai érdekből – az Izrel-ellenes hangulat felélesztésére, ami sikerült is annak ellenére, hogy vele ellentétben a török népre soha nem volt jellemző az antiszemitizmus. Arra, hogy cselekedete tudatos és nem a véletlenek szerencsés/szerencsétlen összejátszása, jobb példát nem is lehetne hozni, mint a sok vihart kiváltott Marmara ügy.
Kétségtelen, hogy az ügy kimenetelében minden résztvevő számos hibát kövtett el, nem menti fel Erdogánt a “segély” flottila gondos megszervezésében, a nemzetközileg is terrorszervezetek támogatójaként nyilvántartott HHI támogatásában nyújtott felelőssége alól. A Marmara akció egy gondosan, állami szinten előkészített provokatív megmozdulás  első látványos eseménye volt, melynek a világ közvéleményében aratott hatalmas sikeréhez az izraeli katonai akció szerencsétlen módon történt kivitelezése nagy mértékben hozzájárult, ami egyértelműen Erdogán kezére játszott.
Az akció elérte célját, a közvélemény felfigyelt az eseményekre és így Erdogán elkezdhetett a “Közel-Kelet hőse” címben tetszelegni.
Számításába azonban hiba csúszott, hiszen az ENSZ kivizsgálta a történteket és bár amellett, hogy Izraelt elmarasztalta a “túlzott” keménység miatt, azt egyértelműen leszögezte, miszerint a gázai blokád törvényes, Izraelnek jogában áll fenntartani.
(Nem kívánok a blokádtörő akció részleteivel foglalkozni, bejegyzéseim között megtalálhatók az ezzel kapcsolatban, valós időben készült  írások. Engedtessék meg azonban, hogy felhívjam a figyelmet néhány olyan mozzanatra, amit az érdeklődők egy része szívesen figyelmen kívül hagy. Alapvetőnek tartom, hogy egy valódi segélyszállítmányt célba juttatni szándékozó hajó “legénysége” ne rendelkezzen eleve emberélet kioltására alkalmas eszközökkel, hogy a fedélzeten utazó békeaktivisták előzetesen tájékozódjanak, hogy kikkel utaznak együtt és az állítólagos segélyre a védencek mennyire vannak rászorulva.
Nézzük sorjában: A “legénység” joggal terroristának minősített része török állampolgár volt, személyazonosságukat igazoló okmányok nélkül, viszont tetemes dollár készpénzzel a zsebükben. Eleve harcra készültek, ha figyelembe vesszük, hogy mindegyikük golyóálló mellényt viselt és emberélet kioltására alkalmas eszközöket birtokolt. Videófelvétel igazolja, hogy mielőtt katonáink a fedélzetre léptek, a hajó parancsnoka megkapta a felszólítást, melynek értelmében felajánlásra került a békés behajózás Ashdod v. az egyiptomi El-Aris kikötőjébe.  Ugyan így dokumentálva van, miszerint a katonák nem “megrohanták” a hajót, hanem egyesével, kötélhágcsón ereszkedtek a fedélzetre, ahol azonnali támadásban részesültek.
Hogy mennyire nem a segély célba juttatása volt a elsőrendű érdek, valamint, hogy a segélyezettnek mennyire nem állt érdekében annak fogadása,  azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a rakomány átvizsgálását követően dupla kamionokra pakolt szállítmányt a kerem-shalomi átkelőnél a Hamasz nem engedte gázai területre.)

Mint említettem, az ügyben történt vizsgálatok egyikét az ENSZ megfelelő bizottsága végezte, mivel azonban Erdogán a török állampolgárok haláláért izraeli bocsánatkérést követelt, azt hosszú ideig nem hozták nyilvánosságra annak reményében, hogy a két fél valamilyen módon megegyezésre jut.

Miért is kellene Izraelnek bocsánatot kérnie akkor, amikor a blokád jogos, a nemzetközi hajózási jog pedig lehetővé teszi, hogy gyanú esetén bárhol feltartóztassa és ellenőrizze a vizi jármű rakterét?
A kulcsszó nem más, mint respect, kavod, vagyis a tisztelet, mely  a Közel-Keleten az emberi, de a politikai kapcsolatokban is a legfőbb mozgató rugó.
Miután Erdogan úgy érezte, hogy ezt Törökország és személy szerint ő sem kapta meg, az ENSZ jelentést elfogadhatatlannak minősítette (Izrael elfogadta) és nagyarányú Izrael ellenes kampányba kezdett, amivel rövid idő alatt rendkívüli népszerűségre tett szert az arab tömegek körében.

A kivételes szimpátia hullámot, valamint az Egyiptom meggyengülésével léterjött váákumot kihasználva, saját helyzetét és körzeti hegemóniáját megerősítendő, körutat tesz az “arab tavasz” (Egyiptom, Líbia és Tunézia) országaiban.
Ennek első állomása az a Mubarak után  meggyengült Egyiptom volt, ahol még egyáltalán nem látszik világosan a politikai végkifejlet. A hatalmat jelenleg gyakorló katonai tanács, élén Tantaui-val, a hadsereg főparancsnokával, (aki nem mellesleg egy beteg ember) semmit nem mer tenni az egyiptomi utca ellenére. Az utcát viszont ma már egyértelműen a Muzulmán Testvériség uralja, háta mögött az egyre nyíltabb támogatást nyújtó Iránnal és Hezbollah-val. Úgy tűnik, hogy még  a hagyományos – Egyiptom és Irán vonatkozásában különösen szembetűnő –   szunnita-siita ellentét is feloldható, ha közös ellenséget talál.  A pillanatnyi helyzet tökéletes jellemzője, az “ellenségem ellensége a barátom”.

( A látogatással kapcsolatban az egyiptomi vezetők nem vették igazán jó néven, hogy Erdogan a fejük fölött beszélt a néphez, a Muzulmán Testvériség pedig ellene van annak a  javaslatnak, hogy az új alkotmány török mintára készüljön, ami rögzíti a világi államot, ugyanakkor nem zárja ki a szabad vallásgyakorlát. Ezzel szemben, a Muzulmán Testvériség jelszava a sarián alapuló törvénykezés és a kalifátus visszaállítása.)

A képbe tökéletesen beleillik az egyiptomi izraeli nagykövetség elleni támadás és annak kezelése. (Hogy félreértés ne essék, az Izrael ellenes akciók nem ezzel vették kezdetét. Az elmúlt hónapokban öt alkalommal rongálták meg az Egyiptomból Izraelbe irányuló gázvezetéket, amitől még az sem riasztotta el őket, hogy ugyan ezen a vezetéken érkezik a gáz Jordániába is, akik 100%-ban az egyiptomi gázra vannak utalva, szemben Izraellel, akik a beszerzés 40%-át eszközlik az egyiptomi féltől. Az Eilát mellett történt gyilkos merénylet résztvevői is a Szinájon át jutottak izraeli területre és akkor még nem beszéltem a Gázába szintén Egyiptom felől irányuló fegyverszállítmányokról.)

Ami a jelenlegi, kialakulatlan egyiptomi helyzetet illeti, véleményem szerint három út között választhatnak:

  • Nasszer, Szadat és Mubarak útján követve marad a nyílt és teljes katonai diktatúra (természetesen nyugati nyomásra később “demokratikusan átalakulnak”), vagy
  • mégis megtartják a választásokat, ami nyilvánvalóan a Muzulmán Testvériség győzelmét hozza, akiknek az állam- és törvényeszménye a kalifátus és a saria, vagy a harmadik és legrosszabb variáció,
  • a teljes anarchia.

Izrael és a palesztinok közötti konfliktus már csak terjedelmi okok miatt is egy külön bejegyzés témája, itt csak annyiban érintem, amennyiben az kapcsolatba hozható Erdogannal.
A török miniszterelnök természetesen teljes mellszélességgel támogatja a palesztinok ügyét akkor, amikor úgy a palesztin, mint az izraeli fél az utolsó diplomáciai erőfeszítéseket teszi saját álláspontjának elfogadtatására. Ha visszatekintünk  az izraeli-palesztin béke eddigi történéseire, vagy nem történéseire, (ezzel kapcsolatos írásaim blogomban szintén megtalálhatók) azt kell mondanom, hogy abban minden résztvevő fél (Izrael, palesztinok, USA, EU) követett el hibát.
Az első lökést, ami súlyos hatással volt/van az egész ügy kimenetelére Obama elnök adta meg azzal a bejelentésével, hogy rövid időn belül békét teremt a Közel-Keleten és a békekötés akadályának a telepek fejlesztését nevezte meg. (Ezzel kapcsolatos véleményem, hogy békét ugyan rá lehet erőltetni a felekre, annak létrejöttét határidős keretek közé is lehet szorítani, de tartós békét csak a fejekben történt változás eredményezhet. A telepekkel kapcsolatosan pedig Obama kizárólag a Palesztin Hatóság információira támaszkodva ítélkezett, ők viszont természetszerűleg az esetek túlnyomó többségében hamis adatokkal szolgáltak.)

Az Arabok felé történő USA nyitást a palesztinok úgy értékelték és ez nyilatkozataikból, sajtójukból egyértelműen nyomon követhető, hogy Amerika “ejtette” Izraelt és melléjük állt. Ennek következtében Mahmud Abbasz olyan magas fára kapaszkodott, amiről már csak az ENSZ hátán tud lemászni.

Végezetül, egy pár szó erejéig visszatérek Erdoganra, akit az egyiptomi utca hihetetlen lelkesedéssel fogadott. Az ünneplésére összegyűlt tömeg olyan transzparensekkel éljenezte, melyeken többek között a következő feliratokat olvashattuk: “Erdogan, igazi férfi vagy!” “Erdogan az új Szalah-a-din (Szaladin)”! – aki tudvalevőleg kurd származású volt!

A törzs mindenek előtt

8 Sze

Az általánosítás mindig magában hordozza a tévedés lehetőségét, ami hatványozottan érvényes, ha az általánosítás alanya “ismeretlen”. Az ismeretlentől való tartózkodás pedig alapvető emberi tulajdonság, ami azonban hosszú távon, viszonylag zárt környezetet véve alapul, nem járható út.
Miért mondom ezt?
Azért, mert a nyugati társadalmak iszlám közösségei körében tapasztalható, a befogadó ország számára “furcsaság”-nak tűnő szokásokat a közösségtől való távolságtartással ki lehet védeni, de nem tehető meg ugyan ez a Földközi tenger vidékén, iszlám társadalmak gyűrűjében. Szokásaik, hagyományaik ismerte nélkül a “miért” kérdés megválaszolatlan marad.

Úgy Európa, mint Amerika folyamatosan beleesik abba a hibába, hogy saját fejével gondolkozva, a demokráciában eltöltött hosszú évek tapasztalataival akarja megérteni az iszlám kultúrát, amire nem sok esélye van az arab mentalitás alapos ismerete nélkül.

Az arab társadalom alapja ma is a törzs, vagy a nagycsalád, amelyre az arab nyelv több kifejezést is használ, u.m. kaliha, asira, fahdzs és hamula stb. Ezen kifejezések jelentése szinte azonos és meghatározza a  viselkedési formát. Egy-egy törzs férfi tagjai vérrokonságban állnak egymással, de ez többnyire a nők esetében  is igaz. A férfiak egy sok generációval előbbi “ősatya” leszármazottai.
A törzs létszáma attól függ, hogy történetük  során hányszor osztódtak. Vannak törzsek, amelyek alig, vagy egyáltalán nem szakadtak kisebb egységekre és létszámuk elérheti a több 10.000 főt. Vannak azonban törzsek, melyek belső viták miatt kisebb csoportokra darabolódtak, belőlük új törzs képződött.
A természeti környezet is nagyon befolyásolja az együtt maradást, vagy szétválást. A sivatag eltartó képessége arra kényszeríthet családokat, hogy tovább vándoroljanak állatokat és embereket egyaránt eltartó területet keresve, szerencsés éghajlat mellett erre csak nagyon ritkán kerül sor.
A  különálló törzsek egy-egy fegyveres milíciát alkotnak. Szinte minden férfi rendelkezik fegyverrel, amivel a törzsi területet, a nagycsalád érdekeit minden körülmények között megvédi. Pontosan úgy működnek, mint a katonai egységek.
Szigorú törvények szerint élnek és a törzsi törvények a tagok számára mindenek fölött állnak, de fölötte állnak az állami törvényeknek is, ami annyit jelent, hogy a törzshöz való hűség megelőzi az államhoz való hűséget.
Pl. a legtöbb állam tiltja, hogy bűnözőnek menedéket adjanak, azonban koránt sem biztos, hogy a törzs kiadja egy tagját, hacsak nem olyasmit követett el, ami rossz fényt vet a közösségre. Ilyen lehet egy különösen kegyetlen nemi erőszak.

Ha a törzs egy tagja egy országban hatalomra jut, első dolga, hogy a kulcspozíciókba saját törzséből származó tagokat nevezzen ki, mert tudja, hogy csak bennük bízhat meg feltétel nélkül. Ez a magyarázata annak, hogy a szír hadsereg főparancsnoka miért Maher el-Asszad, Basar Asszad testvére. A hírszerzés vezetői, a hadsereg parancsnokai mind az alauita törzsből származnak.
A helyzet Líbiában és Jemenben is hasonló. Moamar Kadhafi és    Ali Abdallah Szalah minden fontos pozícióra a törzsi tagokat nevezték ki. Azok a törzsek, amelyek így a társadalmi és gazdasági hatalom perifériájára kerültek, fellázadtak a központi hatalom ellen.

Ugyan ez a jelenség megfigyelhető Izraelben is az arab helységek helyhatósági választásainál. A forgatókönyv ugyan az. Jön az új, más törzsből származó polgármester és első dolga az apparátus lecserélése saját embereire.
A törzsi alapon történő kiválasztás nem csak a politikai életben, a közigazgatásban érvényesül, de többnyire a tanárok kiválasztásakor is figyelembe veszik. Ezen túlmenően előfordul, hogy a tanulókat is ilyen szempont alapján csoportosítják, így a párhuzamos évfolyamok egyikébe X, míg másikába Y törzsbeli tanulók járnak.
Három éve a Negev egyik városában, Rahat-ban az a-turi törzshöz tartozó polgárok megakadályozták az Oktatási Minisztérium pályázatát elnyert igazgató kinevezését, melynek indoka a más törzshöz való tartozása volt.

Fentiek alól csak a Perzsa öböl menti kis országok (Kuwait, Qatar, Abu-Dali, Dubai…) kivételek, ahol az államot egy domináns törzs alapította és a vezetői hatalom még abból az időből öröklődik, amikor még együtt tevegeltek a sivatagban. A változás csak annyi, hogy a tevét  mára felváltotta az aranyozott Rolls-Royce.

A hűségi sorrend nagyjából így néz ki:

  • Én és a testvéreim – az unokatestvérek ellen,
  • én és a testvéreim, meg az unokatestvéreim –  az idegenek ellen.

Minél közelibb a vérségi kötelék, annál nagyobb az összetartás.

Az arab társadalomban a családon belüli házasság teljesen elfogadott. Felfogásuk szerint az idegen vőlegény-menyasszony csak kémkedni jön. Ezen felül az sem utolsó szempont, hogy az unokatestvér házasság családon belül tartja a vagyont. Az még valamennyire elfogadott, hogy egy férfi “kívülről” választ feleséget, (bár a törzs asszonyai nehezen fogadják be) fordítva viszont elképzelhetetlen.

A törzs becsülete elsőrendű fontossággal bír. Ha valaki megsérti, azt megbüntetik. A büntetés lehet kiközösítés, pénzbírság, verés, vagy halál. Nem ritka, hogy halálbüntetés vár arra a lányra, aki nem a törzs elvárásai szerint viselkedik a férfiakkal szemben. (Az utóbbi időben ezen az alapon több gyilkosság is történt  az izraeli Lod városában.)

A törzsi hagyományokat még akkor is hosszú-hosszú ideig megőrzik, ha lakóhelyet és gazdasági tevékenységet váltanak.  Ez történt az 1960-70-es években, amikor a beduinok a nyájaikkal  kapcsolatos problémák miatt a Negevből Ramle-Lod környékére költöztek. Továbbra is egymás között, vagy a Negevben hátramaradt családtagokkal házasodnak. Az egy törzshöz tartozó családok annyira nem keverednek egymással, hogy pl. Um el-Fahem városban, ahol három kerület van, még véletlenül sem fordul elő, hogy valaki az “idegen” törzs területére költözzön.

A törzsi igazsgászolgáltatás is eltérő a nyugati társadalmakban megszokottól.
Minden törzsben megtalálhatók a felelős öregek, (a sejkeknek egy csoportja) akikhez ügyes-bajos dolgaikkal fordulnak a tagok. Minden ügyben ők döntenek és döntésüket senkinek eszébe sem jut kétségbe vonni. Ezek a döntések nem az állam törvényein alapulnak, sokszor éppen ellentétesek azzal.

A törzsi igazságszolgáltatást példázza, hogy ha valaki megöl egy másik törzshöz tartozót, tettével egy vérbosszú láncolatot indíthat el, ami abban nyilvánul meg, hogy a gyilkos összes egyenes ági férfi rokonát “felelős”-nek tekintik az esetért, amiért “cserébe” közülük egyet megölni nem csak természetes, de “erkölcsi” kötelesség is. Ez a gyilkosság sorozat csak akkor szakad meg, ha a törzsek valamilyen formában kibékülnek. A “szulha”-nak, mely  kibékülést jelent, különböző fokozatai vannak, u.m.  a “hudna” a gyilkosságok megtiltása, az “atwa” a pénzbeli kártérítés. A konfliktus végét a “raia”, a zászlóbevonás hivatott jelképezni.
Az egész folyamatot egy másik törzs tekintélyes öregeinek csoportja irányítja, s mint fentebb írtam, az ő döntésük helyességét senki nem vonja kétségbe.

A törzsi összetartás egyik legfőbb eleme, hogy az egyén személyes jogainak egy jó részéről lemond a közösség javára. Ezért cserébe a törzs mindenkori támogatását élvezi.

A modernizáció, ha lassan is, de hatással van a törzsi szokásokra . A műholdas adások és az internet nyújtotta “kiekintés”-i lehetőség, valamint az állami oktatás szerepe elvitathatatlan ezen változások elősegítésében. A legszembetűnőbb változás Tunéziában tapasztalható, ahol nagy számban költöztek az addig sivatagi lakosok a városokba, nem törzsi keretek közé. Egyiptomban a ‘60-’70-es évekre jellemző nagy elvándorlás elsősorban az assszuáni gát építésével volt összefüggésben, amely felszámolta a árasztásos öntözésen alapuló mezőgazdaságot.

A városokban nincsenek törzsi keretek, hacsak a város nem eleve törzsi keretek mentén szerveződött, mint pl. el-Paham, Hevron, vagy Nablusz, ahol a város vezetői a mai napig a törzsek tekintélyes vezetőiből kerülnek ki. A törzsek folyamatosan viszálykodnak a Palesztin Hatósággal azon, hogy ki a “gazda” és többé-kevésbé egységsen hárítják el a “beavatkozási” kísérleteket.

 

2011. szeptember 8.

Terror havi fizetésért

2 Sze

Betlehem kerületben, a “haza fáján” 73 Izraelben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt fogoly felfüggesztett képe látható. Ők azok, akik több száz izraeli haláláért és sebesüléséért felelősek.

Ez év áprilisában a “fát” ünnepélyes keretek között egy üvegszekrényben helyezték el. Az ünnepségen részt vett a Palesztin Hatóság foglyokért felelős minisztere, Isza Kraka és Betlehem kerület kormányzója, Abed el-Ptah Hami.

A Palesztin Hatóság azon kívül, hogy emléknapot tart a foglyok tiszteletére, egyéb módon is kifejezi a velük való szolidaritást, ugyanis az elítéltek rendszeres havi fizetést kapnak, mint a Palesztin Hatóság dolgozói. A bérfizetés természetesen a rövidebb időtartamra rabosított palesztint is megilleti. A havi illetményt egyenesen az elítélt családjának folyósítják, aminek összege többszöröse az átlagkeresetnek és a büntetési évek számával arányosan emelkedik. A megbecsülést példázza, hogy Gilád Shalit elrablásának ötödik évfordulóján minden rab fizetését visszamenőlegesen felemelték.

A terroristát klasszisokkal magasabbra értékelik, mint a köztörvényes bűnözőt.
Nem vicc!  A Palesztin Hatóság szemében a terrorista többet ér, mint az autótolvaj. Ez derül ki a 2004/19. számú jogszabály 1. pontjából, mely  kimondja, hogy az a palesztin autótolvaj,  (sok van) aki izraeli börtönben ül, nem kap fizetést, ellenben az a  Fatah v. Hamasz tag, aki terrorcselekményben vett részt,  kiemelt bérezésben részesül.
A Palesztin Hatóság jogszabályban rögzített álláspontja szerint fizetés mindenkinek jár, “aki a megszállás ellen kifejtett tevékenysége miatt a megszállók börtönében tölti szabadságvesztését”.

Abdallah Barguti-t 2004-ben ítélték 67-szeres életfogytiglani börtönbüntetésre, mivel bebizonyosodott, hogy 66 izraeli állampolgár haláláért felelős. Nevéhez fűződnek a jeruzsálemi Sbarro étteremben, a Moment kávézóban és a Ben Jehudán elkövetett robbantások.

Moment kávézó a robbantás után

Családjának a Palesztin Hatóság havonta 4.000 shekelt utal át. (A Palesztin Hatóság dolgozóinak átlag fizetése 2.882 shekel).
Barguti fizetése három év múlva 50%-kal fog emelkedni, ami még akkor is többszöröse lesz a közalkalmazotti fizetésnek, ha az időközben szintén emelik.

Hasszán  Szalameh, akit 1996-ban 38 -szoros életfogytiglanra ítéltek, a büntetésben töltött évek száma miatt már ma is a 6.000 shekeles bérkategóriába tartozik. Ő a felelőse két jeruzsálemi és egy, az ashdodi csomópontban végrehajtott autóbusz robbantásnak. A három merényletben összesen 46 izraeli állampolgár vesztette életét, a sérültek száma elérte a 100-at. Szalameh jövőre – amikor 16 év börtönélet lesz mögötte – megszerzi a jogot újabb 1.000 shekel kiegészítésre.

Jahia Szanwar a Hamasz biztonsági erőinek megszervezője életfogytiglani büntetéséből 24 év telt el.  Ezen idő alatt akadémiai fokozatot szerzett arab nyelvészetből és zsidó történelemből. Családja minden hónapban 8.000 shekelt kap. Ez az összeg jövőre 10.000 shekelre emelkedik.

A havi fizetésen kívül a foglyok egyéb kedvezményeihez tartozik, hogy  fedezik az egyetemi tanulmányaikat.
Annak a fogolynak, akit kevesebb, mint 20 évre ítéltek és legalább 5 évet már letöltött, a gyermekei az egyetemi tandíjból 80% kedvezményt kapnak. A szabadult foglyoknak nem kell egészségbiztosítást fizetniük, ezen felül minden hónapban 400 shekel “ruhapénzt” vehetnek fel a Palesztin Hatóságtól. Ezen túlmenően a foglyok felesége (nem egy esetben feleségei) és gyermekei is jogosultak különféle kedvezményekre.
A bevezetőben leírt tisztelgő  ünnepség zajlott le Hebronban is, 140 életfogytiglanra ítélt arcképe előtt.

Izraeli börtönökben jelenleg valamivel több, mint 6.000-en töltik büntetésüket terror cselekmények elkövetése miatt.


Palesztin nők elítélt családtagjaik szabadon bocsátásáért tüntetnek Gilád Shalitért cserébe. (A követelési arány 1:1000)

Végül néhány adat május hónapról:

Az öngyilkos merénylők családjai ebben a hónapban 26 millió shekel nyugdíjat kaptak, ez a Palesztin Hatóság által kifizetett fizetések 3.64%-a.
Az elítélt foglyok fizetése ebben a hónapban 17.5 millió shekelt tett ki, az összfizetések 2.43%-át.

A Palesztin Hatóság dolgozóinak fizetését az EU, az USA és magánadományozók fedezik!!!

Képek forrása: Google képkereső

2011. szeptember 2.

%d blogger ezt kedveli: