A Bali szigetén 2002. október 12-én történt hármas robbantásos merénylet – melynek során 202 személy vesztette életét és 300 volt a sérültek száma – (jelzem, hogy küzöttük egyetlen zsidó sem volt) egyik elkövetője, Amorzi Nurhasym, miután a bíróság halálra ítélte, az utolsó szó jogán a következőket mondta:
“Khaybar Khaybar ya yahud, Jaish Muhammad sa yahud!” Vagyis: “Zsidók, emlékezzetek Khaybarra! Mohamed hadserege visszatér és megsemmisít benneteket!”
A mondás eredete Mohamed idejére vezethető vissza, amikor is a Mekka és Mekka körül élő törzsek körében terjesztette az iszlám vallást. Próféciáinak több törzs is ellenállt, köztük a Quraish törzs is, mely az összes közül a legnagyobbnak és legerősebbnek mondhatta magát és nem utolsó sorban Mohamed maga is ebből a törzsből származott. [Azoknak a törzseknek, amelyek Itrib (ma Medina) város körül élő zsidó törzsekkel kereskedelmi kapcsolatban álltak és részben átvették szokásaikat, az egyistenhit nem volt idegen, így Mohamed tanai többségüknél értő fülekre találtak, így velük megnemtámadási szerződést kötött.]
A zsidó törzseket (Kainuka, Alfation, Nacsir) megtámadta és minden vagyonukat elvéve, a területről elűzte. A Karayta törzset körülzárta, akik végül is szabad elvonulást kértek, amit Mohamed megtagadott, ugyanakkor döntőbírónak kinevezett egy harcokban edzett arab törzsfőt, aki úgy döntött, hogy a férfiakat meg kell ölni, a nőket és gyerekeket pedig el kell adni rabszolgának. A döntés utáni napon Medina piacán hétszász zsidó férfi fejét vágták le és testüket egy előre megásott árokba dobták.
E módszert a muzulmán önkényurak példa értékűnek tekintették és éltek is vele a történelem folyamán, egészen az utóbbi időkig.
Mohamed tisztában volt a Quraish törzs erejével és azt is felmérte, hogy egy esetleges harcban vesztésre áll, így tárgyalásokba bocsátkozott, melynek során számos – köztük vallási – engedményeket tett, majd megnemtámadási szerződést kötött velük A szerződés a városról, Hudaybiyyah-ról kapta nevét és így vonult be a történelembe. (Megjegyzendő, hogy két évvel a szerződéskötés után, nagy hadsereg élén elfoglalta Mekkát.)
Mit kapott ezért cserébe? Rengeteget!
Először is fegyverszünetet, ami elegendő időt biztosított számára az erőgyűjtéshez, valamint szabad kezet a maradék zsidó törzsek elűzésére.
Így az Arab félszige legnagyobb zsidó közössége – a Kaybari – sem menekülhetett. Igaz, hogy előzőleg velük is fegyverszünetet kötött, de a Hudaybiyyah-i szerződéssel a háta mögött felmentve érezte magát. Katonái a földjeiken dolgozó, fegyvertelen zsidókra támadtak. A földek nagy részét felégették, majd körülzárták a zsidó közösséget, akik alig egy hónap után megadták magukat. A többséget elűzték, néhányuknak viszont megendedték, hogy a maradék földet megműveljék, a terményt betakarítsák. Mindezt azzal a feltétellel, hogy lemondanak a föld tulajdonjogáról. (A Khaybar-i megadási feltételek is bekerültek az iszlám jogba. Így jött létre a “dzsimi” (alattvaló) – azok a népek, csoportok, akik megadván magukat, iszlám fennhatóság alá kerültek.)
Az írás elején idézett fenyegetés napjainkban is hallható. Hallható minden Ramadán ünnepen, ezt kiabálták 2010-ben a “gázai blokád megtörésére” érkezett Mavi Marmara fedélzetéről…
De mindez jelentéktelen ahhoz képest, amit 1995. augusztus 6-án Arafat Kairóban, a El-Azar Egyetemen megtartott beszédében mondott. Hallgatóinak arról számolt be, hogy – számos fenntartása ellenére – miért is írta alá az Oslo-i egyezmént? Beszéde során töbször is párhuzamot vont Oslo-i és a Hudaybiyyah-i szerződés tartalma között, amit azzal indokolt, hogy mindkét szerződés lényege az időnyerés, hogy később, jobb pozícióból folytathassák a harcot.
Oslo-i szerződés aláírása*
Beszédét a következő szavakkal zárta: “Ha az izraeliek azt hiszik, hogy számunkra nincs más alternatíva a tárgyalásokon kívül, idővel rá fognak jönni, hogy tévednek.”
2014. január 6.
Kép forrása: Goggle
leharblog 