Zsidó voltam Magyarországon

Az írás személyes jellegű és egyszeri. Blogom eredeti jellegén a továbbiakban sem kívánok változtatni.
Mire a világra jöttem, a háború elvitte a család nagy részét. Kevesen maradtunk, és a megmaradt kevesek is szétszóródtak a világ szinte minden tájára. Róluk nem lesz szó.
Azok, akik Magyarországon gondolták továbbélni az életüket, a  lakosság többi részéhez hasonlóan a romokon próbáltak új egzisztenciát teremteni, gyakorlatilag a semmiből. A háború túlélői között látszólag semmiféle különbség nem volt, együtt temették a halottakat, együtt üvegezték a kórházak ablakait, együtt fáztak és éheztek.
Mindezt tudva mégis azt kell mondanom, hogy nagy különbség volt a túlélők között a tekintetben, hogy míg egy részük állampolgári kötelességét teljesítve, esetenként túlteljesítve vett részt a háborút viselő ország színeiben, addig egy másik részük, egy eleve kiírtásra szánt népcsoport tagjaként fegyvertelenül, a visszavágás, a védekezés minimális lehetősége nélkül várta sorsa beteljesedését. Ehhez a beteljesedéshez kétség nem férhetett, az csak idő kérdése volt.
Mielőtt belevágnék saját  zsidóságom megélésének történetébe, egy fontos dolgot kell említenem. Családom különböző táborokban szabadult fel, volt akiket az oroszok, volt akiket az amerikaiak mentettek ki a halálból. Éhesen, mocskosan, tetvektől hemzsegve, sokuk flekktífuszban agonizálva “fogadta” a felmentő sereget. Átlagos testsúlyuk nem érte el a 40 kilót. Az sem érdektelen talán, hogy a mai országhatárokat tekintve, a család igencsak nemzetközi összetételűnek számít, ugyanakkor többségük magyar anyanyelvű volt. A szálak elvezetnek Erdélyen át egy mindig is Román városon keresztül Horvátországot érintve szlovák és osztrák területre egyaránt. Ez nem változtat azon a tényen, hogy többségükben magyarok voltak, és Magyarországot tekintették hazájuknak még akkor is, amikor már a történelem számukra legnagyobb vihara kétségeket kellett, hogy ébresszen bennük. Valószínű ebből is adódik, hogy akik a vészkorszakot túlélték, szinte valamennyien ide tértek vissza, itt próbáltak új életet kezdeni.
Nem hiszek abban, hogy a koncentrációs táborok lakói már hazatérésükkor zárkózottak lettek volna, hacsak a gyász okozta fájdalom nem sorolható ebbe a kategóriába. Amit ma  zárkózottságnak, túlzott érzékenységnek minősítenek, ott kezdődött, hogy a visszatértek saját lakásaik újbóli birtokbavételének kísérletekor nemcsak azzal találták szemben magukat, hogy azt más lakja, de azzal is, hogy a berendezési, vagyon- és értéktárgyak is teljes természetességgel vándoroltak az új lakók tulajdonába. Ez a helyzet az is jelentette számukra, hogy visszatérésükre senki nem számított, sőt bizonyos elemek kifejezetten sérelmezték Hitler be nem váltott ígéretét.
Tudomásom szerint nem volt olyan zsidó származású magyar állampolgár, aki a felszabadulásban, a Vörös Hadseregben ne az életük megmentőjét látta volna. Az új politikai erő felismerve,  hogy hatalmát leginkább “tiszta” emberekkel szilárdíthatja meg, igyekezett minél többüket bevonni úgy a társadalmi, mint a politikai életbe. Innen datálódik, hogy mára a zsidó és kommunista közé egyenlőségjel került, nem beszélve arról a néhány, ténylegesen bosszúvágyból az AVH kötelékébe lépett zsidó személy magatartása még ma is okot szolgáltat arra, hogy a hírhedt szervezet ténykedését jórészt szintén a zsidók számlájára írják. Ez utóbbinál még az sem tűnik fel, hogy a kitelepítések a zsidók egy részét is érintették.
Az 50-es évek valláspolitikája miatt nagyon sokan eltitkolták  származásukat, az átélt borzalmak arra késztették a többséget, hogy vallásukat feladva asszimilálódjanak, hogy minél észrevétlenebbül élhessenek.
Ebben az időben születtem, kaptam is szép nevet. Nem emlékezhetek, de valami azt súgja, hogy apám járhatott a Hitközségnél és Rákosi vad vallásellenessége és zsidógyűlölete ellenére is bejegyeztethetett az anyakönyvbe, hiszen évekkel később többek között ez is birtokomba jutott. Így aztán nevekkel jócskán el vagyok halmozva. Meg kell jegyeznem, nem voltunk templombajárók, nem titkoltuk ugyan származásunkat, de nem is kérkedtünk azzal.
Óvódás éveim furcsán teltek. Nagy engedmény volt az akkori hatalmasságok részéről, hogy a délelőtti órákban látogathattam az intézményt, amit ebédosztás előtt szigorúan el kellett hagynom. A megkülönböztetés ekkor nem zsidóságomnak szólt, azt “egyéb” származásom indokolta. Óvódát követte iskola, ahol az első három év semmi érdekeset nem hozott, éltem úgy mint kortársaim, akikkel együtt követtünk el valamennyi gyerekcsínyt. A vízválasztó a negyedik osztály lett. Ekkor szembesített egy velem egykorú társam azzal a ténnyel, hogy én más vagyok, mint a többség. Hogy ez látszott-e rajtam, kétséges, az viszont tény, hogy a kirekesztés öröklődött, hisz koránál fogva ő sem tudhatott többet a háborúról, mint én, a zsidóság mibenlétéről meg semmit. Ez később ki is derült. Az esetet – “fiús természetű” lévén – dühödt verekedéssel zártam. Megjegyzem, magamért ez volt az egyetlen kirohanásom, később, de még gyerekfejjel úgy adódott,  hogy egy gyengébbet ért igazságtalanságot toroltam meg így. Mély nyomot hagyott bennem egy középiskolai tanárom megjegyzése, amit nem hagytam szó nélkül. Ennek eredményeként az érettségim került veszélybe.
Az a még tőlem is szokatlan agresszivitás, amivel nem kértem, de egyenesen követeltem, hogy mindent, de mindent tudni akarok a felmenőkről, meglepte környezetemet. Hogy ennek, vagy a már kissé konszolidálódott légkörnek köszönhető-e, nem udom, de megtört a jég, felszínre kerültek az emlékek. Erre az időszakra tehető, hogy előkerültek az addig szekrény mélyén tárolt imakönyvek és a zsidó vallás egyéb, nélkülözhetetlen kellékei is. Minden így előkerült darabhoz, addig nem látott tárgyhoz, fényképhez egy-egy örténet tartozott.
Így tudtam meg többek között azt is, hogy a család egy része elvhű kommunista lett, egy részük csak a vallástól távolodott el, és azt is, hogy volt, aki kikeresztelkedett és attól fogva mélységes utálattal viseltetett a zsidók iránt. Továbbá, hogy egy katonatiszt nagybácsi szolgálati fegyverét fordította maga ellen, miután a zsidótörvény következményeként pályaelhagyásra kényszerítették. Az is tudomásomra jutott, hogy egyik nagyapám munkaszolgálatosként a keleti fronton vesztette életét, tömegsírba került valahol Oroszországban. Évekkel később derült ki, hogy apósomat, aki ugyanennek a MUSZ-os alakulatnak volt tagja, ettől a sorstól egy tífuszkórházi beutaló mentette meg. De még épp idejében ért Auschwitzba ahhoz, hogy feleségét és két kisgyermekét lássa a kéményen át távozni.
Pár mondat arról, hogy miután munkába álltam, folyamatosan szembe kellett néznem az ellenszenvhullám különböző megnyilvánulásaival. Nem történtek látványos dolgok, senki nem fenyegetett, nem került sor tettlegességre. Csak éppen a hátam mögött, de lehetőleg hallótávolságon belül hangzottak el a hitleri politikát éltető, valamint “ezek” a hatalmon lévő “kom-zsik” féle kijelentések. Mindezek azt eredményezték, hogy én, aki addig nyitottan éltem, kissé visszahúzódtam és ettől kezdve már tényleg csak a fajtámbéliek társaságát kerestem és mi tagadás, a túlérzékenység sem állt távol tőlem. A pontot az i-re elsőosztályos gyermekem füzetébe a padszomszédja által rajzolt horogkeresztek tették fel. Feleslegesen korainak tartottam egy 6 éves gyereket családi tragédiákkal terhelni, de akkor egy űlésben megtörtént a felvilágosítása. Erre az időszakra tehető, hogy visszatértünk a valláshoz, zsidóságunkat nyiltan is vállaltuk.
Mindez történt a kommunista vezetés alatt, a szocializmus keményebb és az elméletileg toleránsabb időszakában, Magyarországon.
Ezt hagytam ott a rendszerváltáskor, aminek első pillanataiban világosan látszott, hogy az addig is társadalmi és politikai szinen egyaránt szőnyeg alá söpört, kellően soha ki nem beszélt problémák, az addig nem ismert és nem tanított demokrácia jegyében, a félreértelmezett szólásszabadság következményeként szabad teret engednek a szélsőséges megnyilvánulásoknak. Szívem szerint itt a közismert “házmestermentalitás” kifejezést használnám, ha nem sérteném vele azon kevés házmesterek emlékét, akik még a “csillagos ház” lakóit is úgy védték, mint anyatigris a kölykét. Közülük egyet személyesen is ismertem, neki köszönhető, hogy egyik nagymama testileg épségben vészelte át a nyilasuralmat.

Miért?!
Ezt a kérdést, így felkiáltójellel kiegészítve sokan feltették az alijám előtt. Tényleg, miért? A kérdés sok álmatlan, átbeszélgetett éjszaka után is megválaszolatlan maradt. Akkor még nem tudtam szavakba önteni érzéseimet, kétségeimet. Az eltelt 20 év alatt, egyre csökkenő intenzitással, de vissza-visszatérő érdeklődéssel fordulnak még családtagok is ehhez a témához. Ma már a kérdés nem a “miért”-re, inkáb arra irányul, hogy “megérte-e”?

Igyekszem megmagyarázni: Életem folyamán háromszor volt lehetőségem elhagyni az országot. Az első alkalommal gyerekként, ‘56-ban, ami érzelmi okok miatt hiusúlt meg, ugyanis a megmaradt nagyszülők nem tudták elképzelni, hogy a család szétszakadjon. Második alkalommal, már fiatal felnőttként, ‘68-ban nyílt meg számomra a határ, igaz a Csehszlovák. Prágában voltam, ahol a szintén turistaként ottlévő amerikaiak felajánlották, hogy magukkal visznek egy akkor már Schweitz-ban elő rokonomhoz. Nem vállalkoztam az útra, nem hagyhattam ott idős szüleimet. A harmadik alkalom a magyarországi rendszerváltással, a negyvenes éveimben érkezett el. Ezzel a lehetőséggel már éltem, akkor már csak sírhantokat hagytam magam után, tehát sem erkölcsi, sem anyagi felelősségel nem tartoztam senkinek.
Mint fentiekből kitűnik, nem kellett menekülnöm. Sokan bátor cselekedetnek tartották elhatározásomat, én akkor csak éreztem, hogy ezt a lépést meg kell tennem. Ma már tudom, a maradáshoz kellett a nagyobb bátorság – nekem viszont ott voltak a gyerekek.

Megérte-e?
Az átállás nem volt könnyű, lényegében egy kész egzisztenciát, egy akkor biztosnak tűnő megélhetést cseréltem fel az ismeretlenre, a teljes bizonytalanságra. Mindent az alapoknál kellett kezdeni. Nyelvet tanulni, állást keresni, a szocializmusból fejest ugrani a kapitalista életformába. Jártasságot szerezni a törvényekben, olyan dilemmát megoldani, hogy építsünk, vagy béreljünk lakást, és még sorolhatnám. Biztos vagyok abban, hogy mindenki, aki az alijától a meggazdagodást várta, csalódott emberré vált, és tudomásom szerint jó részük azóta el is hagyta az országot. A kezdeti időszakból egyetlen jó dologra emlékszem, arra, hogy a permanensen visszatérő, menekülési kényszerből fakadó álmaim megszűntek.
Ma már fel sem merül bennem a miért kérdése, ha mégis, az csak olyan megvilágításban, hogy minden eltelt nap, minden azóta bekövetkezett magyarországi esemény alátámasztja döntésem helyességét.
P.s.: Már itt, az új hazámban kezdtem hozzá a gyökerek kutatásához. Nagy fába vágtam fejszémet, de mindjárt az elején kiderült, hogy van a családnak olyan ága, melyet ebből a keresésből eleve ki kell hagyjak. Így nem kell foglalkoznom a romániai ággal, hisz a város, ahonnan az ősök származtak, egy szőnyegbombázás során a földdel lett egyenlő – sem temető, sem anyakönyvi adatok nem maradtak fenn. Így aztán a legtöbb hozzáférhető anyag birtokában a felmenők sátoraljaújhelyi ágának feltérképezéséhez láttam hozzá. Az anyag koránt sem kész, pontosításra szorul az oldalági rokonság életútja. Annyit azonban már ma is tudok, hogy Újhelyben és környékén már az 1760-as évektől éltek egyenesági rokonaim. Könnyebbség ebben a munkában 2002-ben állt be, mikor egy itt élő, újhelyi felmenőkkel rendelkező férfi magánkiadásban megjelentette Sátoraljaújhely és környéke zsidó lakosságának emlékkönyvét. Ennek nyomán sikerült felkutatni és személyes kapcsolatba lépni egy apai másod-unokatestvérrel, akinek visszaemlékezései is hivatottak pontosítani saját vizsgálódásaimat.

2009. szeptember 22.

Holocaust-revizionisták és a tények

Az alábbi bejegyzés egy közel két éves írásomat tartalmazza, változatlan formában.
Megírását az akkor a NolBlog felületén kialakult vita indokolta, melynek során egyértelművé vált számomra, hogy a vitának csak egyik – és permanensen visszatérő – eleme a számok megkérdőjelezése. Ezen lehet vitatkozni, bár nem érdemes, azonban  a haláltáborok létét megkérdőjelezni, az akkori kormányok felelősségét tagadni (vagy akár csak kicsinyíteni) durva történelem hamisítás.
Az írás mai apropóját az Amerikai Népszava online oldalán megjelent írás adja, mely a linkre kattintva elérhető:

http://nepszava.com/2011/11/magyarorszag/randolph-braham-a-tortenelemhamisitasrol.html

Sajnálatos, hogy ma már a NolBlog vita éppúgy elérhetetlen, mint a népszava.com-ban megjelent (és belinkelt) cikk. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy  írásom (2010) önmagában is megállja a helyét…09/07/2019

Nem érzek haragot, nincs bennem gyűlölet

A II. Világháború a tények kategóriájába tartozik csakúgy, mint a náci Németország egyik fő célkitűzése – a zsidó faj kiirtása. A Holocaust nyílt tagadói és magukat a témában revizionistáknak nevezők között a magam részéről nem látok különbséget, legfeljebb a megközelítésben. Előbbiekre feleslegesnek tartom a szót vesztegetni, más azonban a helyzet, amikor valakik a megtörtént eseményeket kisebbíteni, kozmetikázni akarják. Ők azok, akik kétségbe vonják az áldozatok számának valódiságát, a gázkamrák létezését, azok kapacitását stb.
Jelen írásommal arra kívánok rámutatni, miben áll a revizionisták tévedése, ehhez viszont elengedhetetlenül szükséges néhány dolog tisztázása.

Kezdem azzal a kérdéssel, hogy ki a zsidó?
Törvényeink (halacha) értelmében zsidónak tekintjük azt, aki zsdió ANYÁTÓL született, függetlenül az apa vallásától. Minden országban, ahol kötelező az újszülöttek polgári anyakönyvezése, a zsidónak született gyerek – amennyiben szülei ezt fontosnak tartják – bejegyzésre kerül az adott hitközség anyakönyvébe is. (A zsidó anyakönyvnek a későbbiekben még szerepe lesz.) A nürnbergi törvények értelmében zsidónak minősül mindenki, akinek legalább egy nagyszülője zsidó származású, még akkor is, ha ő maga már keresztényként látta meg a napvilágot. Továbbá ugyanezen törvény alapján, a más vallásra áttért személy is zsidóként kezelendő.
Holocaust
A szó görög eredetű, jelentése égőáldozat.( A Soah kifejezés német-jiddis, jelentése ugyanaz.)
Napjainkban egyre többször hangzik el olyan észrevétel, hogy a Holocaustot kizárólag magunknak vindikáljuk, ugyanakkor sokan párhuzamot vonnak más népek sérelmére elkövetett tömeggyilkossággal, amit szintén Holocaustként aposztrofálnak. Számomra a kifejezés furcsa, de elfogadom, hiszen mára már a közbeszéden kívül a tudomány, a kutatás nyelve is magáévá tette. A tömeggyilkosságok és (nevezzük így) zsidó Holocaust között a lényegi eltérés abban áll, hogy az emberiség története során egyetlen etnikum, vallás esetében sem fogalmazódott meg annak iparszerűen végrehajtandó teljes megsemmisítése. Az u.n. végső megoldás – amit a résztvevők 1942. január 2O-án tartott Wannsee-i találkozón jegyzőkönyvben rögzítettek – egyedül és kizárólag a zsidókra vonatkozott.
A deportálások fő állomásai

• 1. Gyűjtő (indító) állomások
• 2. Munka ill. gyűjtőtáborok (KZ-lágerek)
• 3. Megsemmisítő táborok

Az 1. és 2. ponthoz összesen 39 nagyobb, kiemelést érdemlő állomáshely tartozott. Ezeken a helyeken a funkciók erősen összemosódtak, mert egyes munkatáborokban pl. börtön is üzemelt, ugyanakkor nem egy KZ-láger az indítóállomás szerepét is betöltötte, illetve valamelyik megsemmisítő tábor altábora volt, ahol az elsődleges szelekciót követően a munkára koruknál, vagy egészségi állapotuknál fogva alkalmatlanok csak a továbbszállításig tartózkodtak.
A megsemmisítő táborok már nevükben is jelzik a végső célt. Ilyenből 1O működött: 7 Lengyelország területén, egy-egy pedig Belorussziában, Horváthországban és Ukrjnában. A táborok közül a leghírhedtebb Auschwitz-Birkenau.
Amikor az áldozatokra emlékezünk, 6.OOO.OOO európai zsidó emlékének adózunk.
A már említett Wannsee-i találkozó jegyzőkönyve 11.OOO.OOO európai zsidót említ, akiknek a “végső megoldás”-t szánták osztályrészül. A jegyzőkönyv részletesen kitér arra is, hogy kik tartoznak ebbe a kategóriába, és mivel már említettem, hogy a halachikus besorolás nem azonos a nürnbergi minősítéssel, ebbe a 11 millióba beletartoznak azok is, akik nem voltak, törvényeink szerint nem is lehettek bejegyezve a zsidó anyakönyvekbe. Ez azért fontos,  mert a háború után azoknak, akik a veszteságelet számba vették, a megmaradt anyakönyvek szolgáltatták az első fogódzkodót, ami kiegészült a németek által pontosan vezetett nyilvántartások adataival. A németek által készített kimutatások és a zsidó anyakönyvek közötti számbeli eltérés abból adódik, hogy olyan személyek is a megsemmisítő tevékenység áldozatai lettek, akik nem voltak anyakönyvezve (lásd fentebb, a ki a zsidó? résznél).
A jelenleg általam ismert adatok szerint a megsemmisítő táborokban mintegy 4.3OO.OOO zsidó elpusztítása történt meg a Soah idején, a KZ-lágerekben uralkodó viszonyok pedig 552.OOO emberéletet követeltek. A számok nem tartalmazzák sem a magyarországi munkaszolgálat áldozatait, sem a Dunába lőttek (ország, folyó behelyettesíthető) számát, sem az Európa szerte felállított gettók veszteségeit, de nem tartalmazzák a “halálmenetek” során elpusztultakat sem.
Mivel úgy gondolom, adott esetben mitsem számít, hogy az áldozatok száma hány millióra tehető, talán tovább is léphetünk. (A számokról még lesz szó később.)

Voltak-e gázkamrák?
A válasz egyértelmű, IGEN!
Némi előzetes, csak a rend kedvéért. A náci Németországban az u.n. Euthanázia Program keretében már az 193O-as évektől alkalmazták a gázt – szénmonoxidot -a  testi-szellemi sérültek, valamint a nem kívánatos politikai személyek likvidálására. A háborús üzemanyag árak, illetve üzemanyag hiány miatt, valamint a módszer “lassúsága”, az ipari méretű emberirtást nem tette lehetővé, így az alapötlet továbbfejlesztésre került.
Az alábbi fotó a majdaneki gázkamrát ábrázolja, ahol a tábor felszabadítása után mintegy 53O Zyklon-B-t tartalmazó dobozt és több szénmonoxid ballont találtak.

A gázkamrákban történt tömeges elgázosításról nem csak a túlélők tettek vallomást, de a háborús bűnösként bíróság elé állított SS tisztek is. A majdaneki kamra napi kapacitása 3OO-35O személy megsemmisítését tette lehetővé.

A Holocaust-revizionisták állítása, miszerint bizonyítható, hogy a megsemmisítő táborok nem igényeltek több Zyklon-B-t, mint a munkatáborok (ezzel magyarázzák, hogy azt elsősorban ruhafertőtlenítésre, féregtelenítésre alkalmazták) egy fontos szempontot kihagynak a számításból, ez pedig a mérgező gáz hatásában mutatkozó különbség hidegvérű rovarok és emberek között. Ha ehhez a különbséghez hozzávesszük A Zyklon-B azon tulajdonságát, hogy zárt térben, a fülledt, meleg levegő hatására a ciánpreparátum (préselt papírkockákra felitatott, nyomás alatt dobozolt) gáz a doboz felnyitását követően pillanatok alatt betölti alégteret, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a tetvek elpusztításánál lényegesen kevesebb hatóanyag elegendőnek mutatkozott emberek esetében. Továb megyek. Míg a tetvek – mert ez a tulajdonságuk – a ruhaneműk varrásainál megbújva, az anyag többrétegű takarásában gyakorlatilag “védettséget ” élveznek, addig a meztlenül, tömegével gázkamrába irányítot embereknek a felszálló gázok ellen semmiféle védettségük nincs. Megjegyzem, hogy a deportáltak ruháinak fertőtlenítésére gőzt alkalmazak.

Gázkamra felülnézetben. Nyilak jelzik a gáz bejuttatását szolgáló nyitható-csukható részeket

Üres Zyklon-B dobozok – Auschwitz Múzeum

Nordhausen KZ-láger 1945. április 12-én. Az elhunytak száma 2O.OOO, a halál oka éhezés és a gestapo általi testi-lelki megpróbáltatások

Buchenwald, 1945. április 24.

Azt hiszem, a lényegi kérdések közül már csak a Holocaust kutathatósága van hárta. Nem állja meg helyét az az állítás, miszerint az anyag hozzáférhetetlen, kutathatósága korlátozott.
Sokak szemében a jeruzsálemi Yad Vashem Központ egy múzeum, mely emléket állít a mártíroknak. Ennél azonban sokkal több. A múzeum fenntartása, a Holocaust bemutatása, az emlékezet életben tartása mellett a Központ a mai napig kiterjedt kutatásokat végez, hogy azok a dokumentumok, melyek irattárba kerülnek, minden szempontból megalapozottak legyenek. Nincs olyan, hogy egy anyag “elfekszik”, ha újabb kérdések, akár bejelentés formájában, felmerülnek, az anyag ismételt feldolgozásra, ha szükséges korrigálásra kerül. A Yad Vashem könyvtára, dokumentációs részlege minden kutató előtt nyitva áll, internetes holnapjuk pedig több nyelven hozzáférhető minden érdeklődő számára. Kimagasló szerepet töltenek be a minden korosztály részére kidolgozott tananyagok publikálásában, a pedagógusok továbbképzésében. Különféle előadások keretében számolnak be újabb és újab kutatási eredményeikről… és a sort még folytathatnám. Ugyan így, szabadon kutatható Németországban a fennmaradt igencsak nagy mennyiségű dokumentum.
Egy rövid gondolat erejéig itt térek vissza a számokhoz azért, mert mondandóm szorosan kapcsolódik a Yad Vashem dolgozók lelkiismeretes munkájához. Mint említettem, elfekvő akták nincsenek, ha a szükség úgy kívánja, bármikor ismételt feldolgozásra kerülnek. Ebből adódik, hogy egy tavalyi rádióinterjú kapcsán a következő hangzott el: A mai napig közel 5 millió személy adatát sikerült – remélhetőleg véglegesen – tisztázni, de olyan adathalmaz vár még feldolgozásra, hogy nem elképzelhetetlen a 6 milliós szám megdöntése sem.
Azt már csak magánvéleményként teszem hozzá, hogy függetlenül attól, beválik-e a nyilatkozó sejtése, vagy a konkrét szám megáll a jelenlegi szinen, továbbra is 6 millió égőáldozat emlékét fogjuk őrizni, mert a számok mellet sokkal fontosabb, hogy az emberiség legnagobb szégyene ne merüljön feledésbe és ne ismétlődhessen meg!
A mai napig folyik a Világ Igazai-nak – nem zsidó származású, a Holocaust idején zsidókat mentő embereknek – a felkutatása és megbecsülése. Így kaphatott az eddigi több, mint 7OO fő mellé 2OO9-ben újabb 13 magyar is Yad Vashem oklevelet és ültetett örökzöldet a Központ kertjében, a “Világ Igazai” fasorban. Minden fa mellé kis tábla kerül, melyen az ültető neve szerepel, alatta egy idézettel:

Aki egy lelket is megment, az olyan, mintha az egész világot mentette volna meg!

 

“Világ Igazai” fasor Jeruzsálem, Yad Vashem

Nem érzek haragot, nincs bennem gyűlölet és nem kívánom a bosszút. Emlékezni akarok, mert felejteni nem szabad és elvárom, hogy ezt az emlékezést ne gyalázza senki!!!

( A mellékelt képek a Wikipediából származnak.)

2010. február 6.

Szefer-Tora

Nagyjából egy éve, hogy a  MAZSIHISZ honlapján találkoztam egy örömteli esemény bejelentésével, miszerint a  Hegedűs Gyula utcai zsinagóga adomány útján egy új szefer-Torával bővült. Az eseményről készült videofelvétel régi, ismert arcokkal örvendeztetett meg, mégis hiányérzetem maradt.
És bár az év folyamán más zsinagógai közösséget is ért hasonló öröm, a hiányérzet megmaradt.
Ezen túltettem magam,  hiszen a zsidó honlapok  elsősorban zsidókról szólnak –  zsidóknak.
A hír azonban túllépett a zsidó hírportálok keretein, úgy érzem, hogy a laikus érdeklődők kedvéért érdemes a tájékoztatást néhány mondattal kiegészíteni.

Az érthetőség kedvéért mindenek előtt néhány szómagyarázat:

A héber nyelvben a szefer szó könyvet jelent, amit többek között a Tóra tekercs alakú formájára is használunk – szefer-Tora. Ugyanakkor a könyv alakú, nyomtatott formáját, Mózes öt könyvét Humas-nak (hames=öt) nevezzük.
A két változat, annak ellenére, hogy szövegében teljesen azonos, több részletben mégis eltérést mutat.  Alapvető eltérés, hogy az első kézzel íródik, míg a másodikat nyomtatással sokszorosítják, az első (az olvasást nagyban megkönnyítő, a magánhangzókat helyettesítő) pontozás nélkül készül, addig a Humás szövege nem csak, hogy kipontozott, de tartalmazza az olvasás során alkalmazandó dallam jelölését is.
Az I-tentisztelet részeként felolvasásra kerülő heti Tóra-szakasz (parasat-savua) minden esetben szefer-Torából történik. A szefer-Tora anyagának, a felhasználható tintának ősidők óta létező és ma is megtartott szabályai vannak.
A szofer (itt: Tóramásoló) munkája szakma, méghozzá nagy odafigyelést, precizitást, az írásban való jártasságot igénylő foglalkozás.

Tórát az ősidőktöl fogva bőrre írják, méghozzá olyan vad -illetve háziállat bőrére, ami egyébként a halacha  (a zsidó élet törvényei) fogyasztásra engedélyez, vagyis kóser.  A bőr kikészítése során nyert “klaf”-ra írják, minden esetben fekete tintával. A tinta olajjal kevert korom, aminek a bőrre való felviteléhez kezdetben írónádat, később madártollat használtak. Ma többnyire speciális patronos tollal írják. Az írásversek a klafon hasábokra osztva jelennek meg, a Tóra nagyságától függően soronként 40-50 betűt tartalmaznak és egy-egy lapon 40-50 sor található, egy lap azonban nem tartalmazhat 8 hasábnál többet.
Mikor egy-egy lap elkészül, azokat úgy varrják össze, hogy alsó és felső részük nyitva maradjon, erre azért van szükség, hogy feltekerés során a klafok ne sérüljenek. Varrófonalként a bőrből sodrott fonalat használják.

Írás során a bőrt megkarcolni, arra “pacát” ejteni nem szabad, ha mégis előfordul, az ilyen hibás Tórából tilos felolvasni.
Javítani természetesen szabad, sőt kell is.
A szofer nem Humásból másol, hanem mindig egy másik szefer-Torából. Amennyiben egy betűt téveszt, azt ki kell vakarnia és helyére a megfelelőt kell írnia, ha azonban egy egész szó kimarad, azt már csak a sorközbe szabad beilleszteni.
Mivel héber szavakat nem választunk, a sor még akkor is teljes szóval végződik, ha több betűhelynyi üres rész marad a sor végéig.

Szokás, hogy halottaink, vagy más kimagasló családi esemény emlékére Tórát iratunk, amit általában annak a zsinagógának adományozunk, ahol rendszeresen imádkozunk. Szokás az is, hogy a Tóra írás befejezése nyilvánosan, meghívott vendégek jelenlétében történik. Ezt énekkel, tánccal tarkított ünnepség követi, melynek keretében az új Tórát “betáncoljuk” , majd a Frigyszekrénybe helyezzük. Mint szinte minden zsidó esemény, úgy ez is közös  étkezéssel zárul.

Ami a videóból nem derül ki: A fiatal, akinek emlékére a szefer-Tora íródott, egy volt a négy áldozat közül, akiknek életét az Iszlám Dzsihád két merénylője oltotta ki, miközben jesivájuk konyhájában a Szombat esti szeuda előkészítésével foglalatoskodtak.

http://www.youtube.com/watch?v=yIQKVgmjjZs&feature=related

2011. november 22.

Cionizmus dióhéjban

A szónak – cionista-cionizmus – az esetek döntő többségében pejoratív kicsengése volt/van. Nem túlzás azt állítani, hogy még zsidó körökben sem jelent mindenkinek egyforma fogalmat, nem zsidó körökben pedig fedőnévként, vagy egyenesen szitokszóként szolgál akkor, ha nem akarják nevén nevezni a zsidót, de akkor is, ha a banki szféra “nagyjait” bírálják, sőt alkalmazzák magára a zsidó államra is.

Azt hiszem, ha cionistákról-cionista mozgalomról van szó, szinte mindenki automatikusan Herzl Tivadarra asszociál, ami érthető, hiszen az e téren kifejtett munkássága kapcsán az ő neve vált leginkább ismertté.
Azzal talán sokkal kevesebben vannak tisztában, hogy a cionizmus gyakorlatilag az első szétszórattatással egy időben született.
A próféták írásainak tanulmányozása során Smuel (Sámuel) könyvében találkozunk először a Cion (Sion) kifejezéssel. A bírák korában élt próféta dolgozta fel a zsidó történelmet a királyság megalakulásától Dávid haláláig.
Dávid király városa a Cion-hegyen épült, a szó szimbolikus értelemben kiterjedt Jeruzsálemen kívül az egész országra.

A rózsaszín rész a jeruzsálemi Óváros, a sárga (mint látható benyúlik az óvárosi részbe) a Cion-hegy.

 

A cionizmus két nagy ága a vallásos és a politikai cionizmus. Már nevükben is szerepel a célkitűzés, -vissza Cionba, de míg az első követői azt hirdetik, hogy vallásos zsidó élet elképzelhetetlen a Szentföldön kívül, a második, a politikai cionizmus a szétszórattatásban élő zsidók politikai, egzisztenciális kirekesztésének következtében, végső soron az Európában fellángoló nyílt antiszemitizmus hatására született. Míg a kezdeti, vallásos cionizmus képviselői nemzetállamaban nem gondolkoztak, a politikai cionizmus követői az új zsidó haza megteremtését tűzték zászlajukra.
Menjünk sorjában, térjünk vissza a kezdetekhez.
Hogy Izrael fiait a szétszórattatás éveiben is intenzíven foglalkoztatta a hazatérés gondolata, a 137. zsoltárból is kiviláglik: “Bábel folyamainál – ottan ültünk, zokogtunk is, midőn megemlékeztünk Cionról… Ha elfelednélek Jeruzsálem, feledjen el jobbom…”

Nincs az a magyar gyökerekkel rendelkező zsidó, éljen bárhol a világon, aki ne ismerné Moshe Schreiber, ismertebb nevén Chatam Szofer (1762 Frankfurt am Main-1839 Pozsony) rabbit. A szigorúan orthodox hagyományokat ápoló és tanító rabbi tette világhírűvé a pozsonyi jesivát. Tanításai között szerepelt a zsidók Szentföldre való visszatérésének támogatása.

 

Chatam Szofer

 

A korai cionizmusról beszélve, meg kell említenünk Yehuda ben Slomó, vagyis Yehuda Salamon Alkalay (1798-1878) szarajevói (Bosznia) rabbi nevét, aki a vallásos cionizmust úgy úgy értelmezte, hogy a Messiás eljövetelének előfeltétele, a zsidók mielőbbi visszatérése a Szentföldre.  Annak ellenére, hogy a visszatérést vallási alapon magyarázta, a gyakorlati megközelítésben inkább nevezhető a politikai cionizmus képviselőjének.

Kortársa, a szintén cionista, de egyértelműen vallási alapon álló Zvi Kalischer (1795-1874) lesznói (Poroszország) születésű rabbi. Ő a zsidók visszatérésének módját a Palaesztinában történő földvásárlásban, és tisztán zsidó mezőgazdasági települések létrehozásában látja. Nemzetállamban nem gondolkozott.

Chatam Szofer egyik tanítványa volt  Natonek József (1813-1892). A Komlódon született, majd Bátorban elhunyt rabbi, aki  sikeres pályafutását cserélte fel, hogy  zavartalanul dolgozhasson a zsidóság őshazába való visszatérésének megvalósításán. Cionista gondolkodásmódjában sok évvel előzte meg Herzl-t, s bár intenzív tárgyalásokat folytatott a pénzmágnás Moshe Montefiorival, valamint a török birodalom számos kiemelkedő alakjával, az ő cionizmusa kezdetben megegyezett a Kalischer által képviselttel, viszont a XIX. század közepe táján írásaiban már említést tett a független zsidó államról. Elődeivel ellentétben ő nem vallási, hanem történelmi megközelítésre hivatkozott. Ő tekinthető az első politikai cionistának.
Családi szálak fűzték több olyan magyarországi zsidó családhoz, akik 1878-ban alapítói voltak a Petah Tikva nevű izraeli településnek.

Az újjonan felépítendő zsidó haza iránti törekvés nagy lendületet kapott a Dreyfus-per kapcsán. Az addig teljesen asszimilált zsidó újságíró Max Simon Nordau (Südfeld Simon Miksa, 1849. Pest – 1923. Párizs) a Dreyfus per kapcsán vált a cionsita mozgalom aktív képviselőjévé. Tőle idézek: “Amikor 15 éves lettem, elhagytam a zsidó életmódot és a Tóratanulást…A zsidóság csak egy emlék maradt, s azóta németnek érzem magam. Csak németnek.”
Nordau és Herzl voltak az elsők, akik felismerve az európai politikai életben a zsidók számára rejlő veszélyeket, következetesen munkálkodtak a zsidó haza megteremtésén.  Az ő nevükhöz fűződik a politikai cionizmus megteremtése.
1897-ben, a Bázelben megtartott I. Cionista Világkongresszus létrehozta a Cionsita Világszervezetet, amiről Herzl így írt naplójában: “Bázelben megalapítottam a zsidók országát, s ha most még nevet is ezen valaki, várjatok 5, legfeljebb 50 évet és meglátjátok.” És 1947-ben, 50 évvel e naplóbejegyzés után Palesztinában megszűnt a brit mandátum és az ENSZ  felosztotta a területet zsidó és arab területre.
Úgy gondolom, hogy sem Herzl munkásságát, sem azt az árat, amit ezért a késedelemért a zsidó nép fizetett, nem kell részletezni.

Talán nem is kell mondani, hogy Izrael megalakulása, a hazatérési törvény adta lehetőség változást hozott a galuti zsidóság életében, aminek következtében a cionizmus veszített jelentőségéből. Ehhez járultak még az utóbbi évtizedek olyan intézkedései, melyek következtében mára a világ országainak 85%-a nem támaszt akadályt a zsidók kivándorlásával szemben.
Mindez nem jelenti a cionizmus elsorvadását, csak időleges visszaesését, ami újra és újra feléled,  ha a szétszórattatásban élő zsidóság úgy érzi, hogy ha nem is közvetlen az élete, de egziszenciája, szabad vallásgyakorlása veszélybe kerül.

Ahogy a szemitával egy időben megjelent az anti-szemita, úgy született meg a cionizmussal egy időben ellenlábasa, az anti-cionizmus.
Ésszerű ok-okozati összefüggést egyik esetben sem találtam, mert ésszerűnek ugye nem fogadható el, ha valakit vallása, származása és nem cselekedetei szerint ítélünk meg?  Az anti-cionizmussal kissé más a helyzet. Kiterjedtebb a zsidóellenességnél és egyenesen Izrael legitimációját vonja kétségbe. Ez utóbbiról nem lenne érdemes szót ejteni,  ha nem húzódna meg hátterében a klasszikus antiszemitizmus. De szót érdemel azért is, mert még a zsidóságon belül is vannak csoportok, melyek ambivalens érzelmekkel viszonyulnak Izraelhez. Nem annyira érdekes, mint inkább elszomorító, hogy  míg egyes csoportok a vészkorszak borzalmainak ismeretében is azzal utasítják el Izrael létét, hogy “csak a Messiás eljövetele jogosítja fel a zsidóságot az új haza megteremtésére”, addig a nem vallásosok egy része szintén a vallásra hivatkozik, mikor azt állítja, hogy a zsidóság vallás és nem nép.

2011. január 30.

• Képek forrása: Wikipédia
• A szövegben szereplő személyek részletes életrajza, munkássága a keresőbe beütve elérhető.

Jeruzsálemi körséta – a modern Jeruzsálem

Jeruzsálem 3000 éves történetét képes blog bejegyzések keretében bemutatni majdnem  lehetetlen. A nehézség nem az évek számában, a fotók kiválasztásában van, hanem a szubjektív érzésben, amit érezni kell, mikor kimondom: Felmegyek Jeruzsálembe! Nem elmegyek… és nem bemegyek… hanem fel! Fel a jeruzsálemi dombokra, oda, ahol valamikor a Szentély állt. Oda, ahol az ősi kövek beszélnek, és elmondják egy nép – sokszor keserves – történetét, átélt megpróbáltatásait, üldöztetését és egy alig valamivel több, mint 60 éve újjáalakult ország fejlődését.
Igen, a kövek beszélnek. Elmúlt nemzedékek óvva intő üzenetét küldik a mának csakúgy, ahogy a ma élő nemzedék üzenetét egyszer unokáinknak fogják továbbítani.

Akik eddig velem tartottak jeruzsálemi sétáimon, megismerhették a régmúlt történelem vallási helyeit, köztük az Óváros bibliai emlékeit, majd a városfalon kívül kialakított városrészeket.
Mivel nem vagyok profi  idegenvezető,  csak mint Jeruzsálem szerelmese kívántam olvasóimat megajándékozni – az itt jártaknak feleleveníteni az emlékeket, azoknak pedig, akik csak ezután jönnek az országba, ízelítőt nyújtani a látnivalókból.
Tudom magamról, miután már csak óráim vannak egy helyen, már mindent, vagy legalábbis úgy gondolom, hogy mindent láttam, amit érdemes és amit előre elterveztem, rájövök, hogy ez is az is kimaradt a programból. Ekkor egy utolsó roham és kattog a fényképezőgép. Most is valami ilyesmi következik. Képek a modern Jeruzsálemről.
Amikor végignézek a városon, az új városrészeken, mindig tisztelettel gondolok arra, akinek elévülhetetlen érdemei vannak Jeruzsálem fejlődésében.

Teddy Kollek, az 1911-ben Nagyvázsonyban született zsidó 28 éven át (1965-1993) töltötte be Jeruzsálem polgármesteri tisztét. Senki számára nem kétséges, hogy amennyiben továbbra is jelölteti magát, a választásokon ismét esöprő győzelmet arat. Az akkor 83 éves férfi azonban visszavonult, bejelentvén, hogy több kadenciát nem vállal. 2007. január 2-án, 95 éves korában eltávozott közülünk. Emlékét kegyelettel őrzi a város.

Teddy Kollek 1988-ban vette át   az Izrael Díjat

Ben-Jehuda, Jeruzsálem Váci utcája 1948-ban

és ma, ahol éttermek, kávézók és ajándéküzletek várják a látogatókat, valamint utcai zenészek

a Kneszet – az izraeli parlament – épülete

a Héber Egyetem parkja Givat Ram városrészben

jeruzsálemi Nagy Zsinagóga

Ein-Kerem városrész a Jeruzsálemhez tartozó erdőrésszel

Jad va-Shem, a Holocaust Emlékmúzeum kupolaterme. A látogató ott tartózkodása alatt folyamatosan hallja az elpusztítottak nevét, korát, születési helyét, valamint a megsemmisítő tábor nevét

Jeruzsálem u.n. bibliai állatkertjében felépítették Noé bárkáját. Az alsó részben vetítőterem üzemel, ahol a legfiatalabb korosztályhoz szóló ismeretterjesztő filmeket lehet megnézni. Felső szintjén büfé van – a nyitott teraszról csodálatos kilátás nyílik a városra.

“Teddy” – labdarúgó stadion, nevét Jeruzsálem volt  polgármesteréről kapta

Jeruzsálem jelképének szánt híd, ami sokáig nem vezetett sehonnan sehova – a terv azonban megvalósult és Jeruzsálem 3000 éves történelmében először villamossal büszkélkedhet.  Íme:

Képek forrása: HE Wikipedia

2011. november 12.

Izraeli konyha – ami nincs

A szónak abban az értelmében, ahogy a “magyar konyha” kifejezést használjuk, izraeli konyha nem létezik. Az előző említésekor, ha nem más, a gulyás, a lecsó, a dobostorta mindenkinek beugrik, szülessen bár Marokkóban, vagy Jemenben. Amikor azonban speciális ételféleséggel akarom jellemezni az izraeli konyhát: ..Hát…hát…?

Családi-baráti összejövetelt tartottunk. Az apropót az szolgáltatta, hogy egy korábbi alkalommal valaki azzal az ötlettel állt elő, hogy – mivel családunk igencsak intercontinentális – szervezzünk egy nagy evőpartit, ahova mindenki a saját konyhája ízeit hozza. Nem volt szükség összehangoló hadműveletre, hiszen ha mindenki ugyan azt a nevet viselő ételféleséget hoz is, akkor sem lesz két egyforma íz.

Köztudott, ha betérsz egy izraeli házba, minden kérdést megelőz az a felszólítás, hogy “mit iszol, hideget, vagy meleget?” Tehát a kérdés nem arra irányul, hogy iszol-e egyáltalán! Ha tényleg szomjas vagy, és ennek hangot is adsz, már el is vesztél, hisz azonnal előkerül valami sütemény – az asztalon már egyébként is fellelhető magok (szotyola, kesu, mandula) kiegészítéseként. Egyetlen fontos kérdést tesz még fel a vendéglátó: Tejes vagy, vagy husos? Mielőtt bárki is azt hinné, hogy a kérdés csak vallásos zsidók esetében hangzik el, téved. Az ország zsidó lakosságának mintegy 1%-át teszik ki azok, akik vegyesen esznek tejes és husos ételeket, ami azt jelenti, hogy a zsidóságon belül a vallás és  az életforma nem válik szigorúan ketté.  

Folytatva a megkezdett témát, az izraeli háziasszony a lengyel zsidó anya örökös aggódásának, a marokkói ellentmondást nem ismerő szókimondásának és a magyarra jellemző “kockafejűségnek” elegye. E keverék jellemzője az etetési kényszerből fakadó állandó harckészültség. Ennek jegyében, irány a piac!

“A” piac – Jeruzsálem, Mahané Jehuda*

Kiderült, hogy a kaja túra sok érdeklődőre tarthat számot, és nem is csalódtunk, úgy 50-70 fő közöt mozgott a résztvevők száma. Mondom mozgott, hiszen a gyerekek állandó mozgásban voltak, és folyamatosan érkeztek látogatók a környékről is. Olyanok, akik csak bekukkantottak, mivel a  kiszűrődő hangokból és a kiáramló illatokból arra a logikus következtetésre jutottak, hogy valami olyanban vehetnek részt, amit normális ember nem hagyhat ki.

Az előkészületek után elkezdődött a feladat végrehajtása, aminek eredménye itt  következik. Íme, az előételek sorában egy tál humusz, ami arab születésű, főtt, darált csicseriborsóból készült finomság, ami társával, a thinával (őrölt szezámmag) együtt a majonézt hivatott kiváltani, de mindkettő fogyasztható önálló ételként is. Ízesítéséül felhasználható a fokhagyma, petrezselyem, fenyőmag stb és a bőven adagolt olivaolaj.

 Humusz. Anyaga csicseriborsó, eredete arab*

A jeruzsálemi humuszba durvára vágott borsószemeket  és fokhagymát kevernek. A thina készülhet őrölt bors, fokhagyma hozzáadásával, tetejére szórt őrölt pirospaprikával, de egész más ízt érünk el a belekevert, vágott zöldpetrezselyemmel. Készítéséhez sok-sok citromlét használunk. 

készül az “arab” saláta*

A saláták ecetes-cukros ízesítése európai, elsősorban német és magyar szokás. Minden más náció a felvágott zöldséget sózza, citromozza és nyakonönti olajjal. Rengeteg, de korántsem annyi féle padlizsán kapható nálunk, mint hazájában Törökországban. Nagyságra, formára különbözőek, viszont egységesek abban, hogy nem kell hozzájuk fakést használni, és minden elősózás nélkül sem keserűek. Nagyon változatos formában készülnek, úgymint sütve, majd paradicsomszósszal ízesítve,  sütve, thinával, fokhagymával, vagy majonézzel kikeverve, de kockára vágva, lisztbe forgatva, majd forró olajban sütve is.

Az előételek elengedhetetlen tartozéka a különféle töltött falatok, amik az Észak-afrikai konyha remekei. Ilyenek a savanyított szőlőlevélbe töltött fűszerezett rizs, vagy darált hús alapú, cigaretta vékonyságura sodrott falatkák, vagy az ugyan ezt a tölteléket tartalmazó, vékony linzer tésztába göngyölt és forró olajban kisütött rudacskák.
Mindenkit óvok attól, hogy előzetes tájékozódás nélkül ilyenbe beleharapjon, ugyanis a keleti konyha csípősségben vetekszik a magyarral. A legnagyobb elismerést akkor kaptam, mikor egy valódi jemeni fűszerkeverék nem csalt könnyet a szemembe. Ennek neve szhug, ami úgy készül, hogy az erős (mellette a magyar cseresznyepaprika csak gyenge kezdő) fűszerpaprikát márvány lapon, kővel dörzsölik pépessé, olivaolaj folyamatos hozzáadásával.

Úgy elő-, mint főételként fogyaszthatók a grillezett sislik és kebab, ami román eredetű, valamint a svarma, ami még az Ottomán török birodalom hagyatéka. Sokak kedvenc étele a jeruzsálemi keverék, ami hagymán, fokhagymán dinsztelt, apróra vágott csirkemáj, csirke vagy pulykaszív és pulykamell keveréke.
A cicseri borsót sokféleképpen készítik. Lehet vízben   főzni, majd dúsítani sok-sok zöldhagymával, kuszbarával, némi karikára vágott kemény tojással. Hogy csússzon, az olaj elenedhetetlen. Őrölt változatából készül a népszerű falafel, amikor is az őrleményt vízzel teszik formázhatóvá, vágott petrezselyem, fokhagyma, só, őrölt bors hozzáadásával. Forró olajban kisütve kedvelt eledel.

falafel golyók*

Körülbelül ezek és a társaságukban lévő kenyérfélék képezték az előételek széles választékát, mutatták be a különböző helyről érkezettek konyháját. 

Kenyér! Fontos része az étkezésnek. Felsorolhatatlan változatban létezik, az általánosan fogyasztott mégis az arab pita, amin “zsebet” vágva, belső felületét a már említett thinával, szhuggal kikenve, felafel golyókkal, vagy svarmával töltve, tetejére vágott zöldséget halmozva menet közben is el lehet fogyasztani. Az ennél a pitánál nagyobb és vékonyabb, u.n. iraki pita már féripróbáló adag. Ezen kívül esszük a francia bagettet éppúgy, mint az orosz fekete és rozskenyeret. Kapható a magyar krumplis és a régi, fatüzelésű kemencében sült házi kenyér megfelelője is. A pitát leszámítva azonban mindegyik ára elég borsos. Ha valaki végigrágja magát az előételek garmadáján, azt a kert másik végében terített asztal várja, ahol kényelmesen kigombolhatjha nadrágja felső gombját, s amennyiben volt olyan botor, hogy nyakkendőben érkezett, azt is meglazíthatja, de jobb, ha le is teszi, hisz az háziasszonyok a konyhaajtóban csak a startpisztoly dördülésére várnak, hogy asztalra tehessék a főételek sorát.

húsgombóc

Minden konyha remekei között megtalálhatók a darált húsból készült gombócok. A különbség az ízesítésben van. A töltött paprika, töltött káposzta a magyar konyhát hivatott képviselni. A marokkói háziasszony kisuimot tölt, fűszerként sok őrölt (római) köményt és őrölt borsot használ, az iraki kiegészíti ezt egy csomó vágott kuszbarával, úgyszintén a román is, aki a fokhagymát sem sajnálja. A lében sült húsoknál számottevő különbséget nem találtam. A magyar tojásos  lecsó és az észak-afrikai saksuka között a különbség csak annyi, hogy a saksukában több a paradicsom, és a kész ételbe a nyers tojásokat egybe ütik bele, majd már keverés nélkül annak megkeményedéséig főzik. 

Minél vegyesebb a meghívottak összetétele, annál kézenfekvőbb, hogy a rántott csirke mell és a bécsi szelet nem maradhat ki a kínálatból. Körítésként asztalra kerül a rizs, minimális krumpli, köles kása és a nyers saláták megszámlálhatatlan változata.Amennyiben túléltük – márpedig módszeres evéssel túl lehet élni – meglátogathatjuk az utóétel kínálatot, ami pestiesen szólva nem semmi. Csöröge fánk, amit a német és magyar bevándorlók honosítottak meg, de ezzel teljesen azonos a marokkói konyha finomsága.
A különbség, hogy ők cukrosziruppal leöntve tálalják. Szintén német eredetű a marcipán, de sem formájában, sem színeiben nem múlja felül a keleti konyha termékeit.

kell ennél édesebb?

A flódni és a pogácsa mindig osztatlan sikert arat, gyerekek körében a pudingok, és a francia konyha felfujtjai a nyerők. Török örökségünk a baklava, jemeni származék a karamellel bevont negyed dió darabkák, vagy a marokkóból származó darált dióval töltött datolya. Nagyon kultivált édesség a Kelet-Európából származó tésztakigel, aminek jellegzetes jeruzsálemi ízét, az édesnek és csípősnek keverékét a spanyol nyelvterületről származók adták meg. 

kigel jerusalmi*

Nagyon sok mindenről nem írtam, hiszen ha számbaveszem minden az országban jelenlévő konyha valamennyi jellegzetességét, bőven túllépem egy poszt terjedelmét. Befejezésül egy érdekesség. A konyhák keverednek, átvesszük egymás szokásait, fűszerezésbeli fortélyait, így aztán, mikor azt mondom, hogy nincs izraeli konyha, nem zárom ki annak lehetőségét, hogy az utánunk következő nemzedék azt kialakítsa.

A *-gal jelölt képek forrása: HE Wikipédia

2011. novmber 6.

Izrael és a szír “játékszer”

Az indulás 22.45-re volt kitűzve. Tíz F-15-ös gép szállt fel. Sebességüket egyre fokozva közeledtek a határhoz. Csak a három tartalék gép maradt izraeli légtérben, de az akció befejeztéig mindvégig a levegőben.
Néhány másodperccel a szíriai légtérbe történt behatolás után a vezérgépből kilőtt rakétától megsemisült egy légvédelmi állás.
Kevesebb, mint 20 perc alatt érték el a célpontot. Az első négy gép kioldotta az AGM-65 típusú féltonnás bombákat.
Célpont megsemmisítve! – jelentette a parancsnok – és a gépek visszafordultak.

A légitámaszpont földi személyzete pezsgővel várta a pilótákat.

Így történt:

Meir Dagan, a Moszad (akkori) vezetője 2007 áprilisában  “K” vonalon kereste Steven Hadley-t, a Bush kormány nemzetbitonsági főtanácsadóját és sürgős találkozót kért. Szíriában melegszik a helyzet – mondta.

Dagan május első szerdáján lépett be a Fehér Ház-beli irodába, kezében irattáskával. Annak ellenére, hogy a hírszerzés világában íratlan törvény nem firtatni a hírforrást, úgy döntött, hogy minden titkos információt tárgyalópartnere elé tár.

Laikus számára értéktelen fényképfelvételeket rakott ki egymás után. Az egyik felvétel két összeölelkező embert ábrázolt, akik közül az egyik “ázsiai” kinézetűnek látszott, a másik valamivel sötétebb bőrű volt. A háttérben valamilyen ipari épület látszott.

Hadley hangtalan nézése maga volt a kérdőjel. Arre Dagan prezentálta a két személyről beszerzett írásos információt is.

Az “ázsiai” típus nem volt más, mint Chan Chi Bo, az észak-koreai atomprogram egyik vezetője, a másik Ibrahim Otman, a szíriai atomenergiai bizottság igazgatója.

Hadley szó nélkül nyúlt a telefonhoz és bekérte a CIA-től  származó, koreai vonatkozású anyagot.

A dokumentumokra várva Dagan kronológiai sorrendben kiterítette az ipari épületg fotóit is. Az első képen csak az alapok látszottak, a következőn már kibontakoztak az épület körvonalai, melyek már Hadley-ben sem hagytak kétségeét, hogy épülő atomerőműről van szó. Az utolsó fényképen már az erőmű fölé épült “fedőépület” látszott, amit az átlagos szemlélő közönséges ipari létesítménynek vélhet.

Az időközben megérkezett Fehér Ház-beli munkatársak egyike olyan fényképet hozott, amin Chan által mintegy 30 évvel korábban Észak-Koreában  épült atomerőmű volt látható. Az írásos dokumentum egy Damaszkusz-Phenjan közötti beszélgetést rögzített, melyet a NSA (amerikai lehallgató ügynökség) még 2004-ben csípett el és bár a beszélgetésből nem lehetett sokat megtudni, mindenképpen fényt derített a két főváros közötti kapcsolatra.

 

Fenti információk alapján “ez egy forró ügynek látszik” – nyilatkozta Hadley, Dagan pedig néhány perccel a találkozó után már útban is volt a következő megbeszélés színhelyére, nevezetesen Michel Haydennel, a CIA főnökével való találkozóra. A dokumentumok a CIA-ből is hasonló reakciót váltottak ki, mint amit már Hadley is kifejtett. A gépezet beindult, Hadley tájékoztatta Bush elnököt, aki utasítást adott a Dagan-féle dokumentumok legnagyobb titoktartás mellett történő további tanulmányozására.

Amerikai és izraeli szakemberek közösen dolgoztak a kérdés megoldásán. Izrael meg volt győződve arról, hogy közvetlen üzembehelyezés előtt álló atomerőműről van szó, Washingtonban azonban tovább kívánták vizsgálni az információkat, ami érthető az iraki hírszerzői fiaskó után.

Dagan a találkozókról tájékoztatta Ehud Olmert miniszterelnököt, aki úgy döntött, hogy felveszi a személyes kapcsolatot Bush elnökkel, de környezetének már ekkor úgy nyilatkozott, hogy az atomerőműnek el kell tűnnie.

Bush bizonytalan volt. Szakértői, akik részt vettek a munkában, három kérdésre keresték a választ:

• Milyen célra épül az atomerőmű?
• Milyen fázisban van az építkezés?
• Mit lehet tenni az építkezés leállítására?

A kérdések megválaszolására a katonai hírszerzés és a Moszad újabb adatgyűjtésbe kezdett, aminek elsődleges célja volt eldönteni, hogy mi az a pont, amikor Izrelnek már feltétlenül támadnia kell?

Amir Perec (védelmi miniszter a II. libanoni háború idején) szerint ez mindenképpen az erőmű aktiválása előtt kell, hogy megtörténjen. Ő elsősorban ártatlan polgári áldozatoktól tartott, bár a szíriai sivatag észak-keleti része nagyon ritkán lakott. (Ellentétben pl. az iráni atomerőművekkel, amik sűrűn lakott körzetekben vannak.)
Olmert és Perec katonai szakértőket és tudósokat vont be a tárgyalásokba a lehetséges megoldások megvitatása érdekében. A meghívottak egyike volt David Ivri tartalékos tábornok (a légierő parancsnoka az iraki atomerőmű elleni támadás idején). Voltak ellen -és támogató érvek egyaránt. Voltak, akik azt állították, hogy Asszad csak az arab országokat akarja elkápráztatni, de a többség úgy gondolta, hogy egy muzulmán atomerőmű építése a körzetben a többi arab ország körében is hasonló törekvésekhez vezetne. Végül arra a döntésre jutotak, hogy az atomerőmű súlyos fenyegetés Izraelre és meg kell semmisíteni.

A hírszerzési adatok Észak-Korea és Szíria szoros kapcsolatáról tovább áramlottak. Hajók útvonalát derítették fel, melyek harmadik ország zászlaja alatt hajózva érkeztek a szíriai Tartus kikötőjébe, de kiindulási állomásuk az egyik észak-koreai kikötő volt.
Még 2006 szeptemberében – közvetlenül a II. libanoni háború után – izraeli kém műholdak felfedeztek egy Gregorio nevű kereskedelmi hajót, ami gyanús csöveket szállított. A hajó egy ideig Cipruson horgonyzott, majd onnan folytatta útját Tartus felé.

Egy Bush környezetéhez tartozó tisztviselő elmondása szerint Dagan látogatását sűrű, titkos üzenetváltások követték, melyből Washington azt a következtetést vonta le, hogy Izrael szeretné, ha az USA oldaná meg a problémát. Ugyan ez a forrás megemlíti, hogy néhány héttel az első találkozók után Bush közölte az izraeli miniszterelnökkel: Véleménye szerint a legjobb megoldás az lenne, ha a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökséghez fordulnának (melynek elnöke akkor Muhamad El-Baradai volt) és amennyiben ők nem találnak megoldást, akkor az ENSZ BT-hez, hogy szankciókat alkalmazzon Szíria ellen.
Amennyiben egyik helyen sem érnek el eredményt, akkor lehet katonai megoldáson gondolkozni.
Ezen a ponton értette meg Olmert, hogy az amerikaiak nem fognak Szíriában támadni. (Bush elnök emlékirataiban felidéz egy Olmerttal folytatott telefonbeszélgetést, aminek lényege, hogy az izraeli miniszterelnök megpróbálta rávenni a támadásra.)

Ehud Olmert, aki az izraeli közvélemény szemében galambnak számított, ebben az esetben keménynek bizonyult. Teljes egészében elutasította az amerikai álláspontot, utalva  El-Baradai-val kapcsolatos rossz tapasztalatára, aki rendkívül elnéző módon viselkedett Iránnal szemben. Izrael az ENSZ szankciók hatékonyságában sem bízott,  ráadásul fennállt annak a veszélye, hogy az ENSZ-ből kiszivárgó információk hatására Asszad esetleg egy óvódát telepít az épület tetejére – ezzel elvágva a támadás lehetőségét.
Meglátásait közölte az amerikai féllel, egyben egyéb hírszerzési adatokat is átadott a szíriaiak új típusú fegyvereiről.

Bush, akit szülei az USA “első zsidó elnökének” neveztek, elképzelései között szerepelt egy éjszakai kommandó támadás. Ez az ötlet két részre osztotta környezetét. Az egyik fele támogatta a támadást, a másik, élén Condolissa Raissal, határozottan ellenezte. A CIA véleménye a kérdésben az volt, hogy Izraelnek nagy valószínűség szerint igaza van, de milvel ilyen “nagy valószínűség” alapán döntöttek az iraki támadásról – Bush nem akart mégegyszer azonos hibába esni.
Végül is elvetette úgy a légitámadás, mint a kommandó akció tervét, ezzel a labda izraeli térfélre került.

2007. június 19-én ismét találkozott Olmert és Bush. Ekkor az izraeli miniszterelnök határozottan állást foglalt a mellett, hogy nem megengedhető, hogy az atomerőmű üzembe lépjen. Bush később azt mondta, hogy ő nem reagált a bejelentésre. Tőle nem kértek zöld utat és ő nem adott zöld utat. Az amerikai kormányt kínosan érintette volna  az iraki “államépítés” szempontjából egy izraeli-szíriai háború, ráadásul Afganisztánban is csak ártott volna.
Szóval Bush hallgatott.

Egy hónappal később Bush telefonon próbálta tisztázni, hogy Olmert szándékai mennyire komolyak. A kérdésre Olmert azt válaszolta, hogy a beszélgetés csak tájékoztatásul szolgál, nem zöld utat kér.

Később, egy forrásokhoz közelálló amerikai tisztviselő elmondta: Nem támogathattuk a támadást, mert az akkori érdekeink ellen lett volna. Azonban az a tény, hogy az izraeli miniszterelnök nem kérte hozzájárulásunkat, csak tájékoztatott, megoldotta a problémát. Végül is nem mi támadtunk, de a ténynek örültünk.

A jó izraeli-amerikai kapcsolat csak egyik okként szerepelt, amiért Olmert  előzetesen tájékoztatta Bush elnököt. A másik ok, hogy az atomerőmű nagyon közel volt a NATO-tag Törökország határához és 130 km-re Irak légterétől, ami teljesen amerikai ellenőrzés alatt állt. Miután nem kívántak “baráti tüzet” magukra vonni, a tájékoztatás elengedhetetlen volt.

Miután a döntés megszületett, a tájékoztatás megtörtént, következő lépés a támadási parancs hadsereg általi kivitelezése volt. Mivel azonban az ügyről nagyon kevesen tudtak és ezt a kört semmiképpen sem akarták bővíteni, felmerült a kérdés: Hogyan lehet pilótákat úgy felkészíteni, hogy nem tudják, mi a végrehajtandó feladat?

Mivel Izraelben a Szíriaihoz nagyon hasonló, elég nagy kiterjedésű sivatagos terület található, ítt építették fel a méretarányos makettet, itt gyakoroltak a repülők anélkül, hogy az igazi célpontot ismerték volna.

A légi gyakorlatokkal párhuzamosan megkezdődött a szárazföldi erők felkészülése is. A Cahal 2000 májusában minden katonai gyakorlatot beszüntetett a Golánon, hogy ezzel is segítse a “csend” megőrzését Szíriával. Most azonban újra elkezdődtek a gyakorlatok, amit a szírek akár háborús készülődésnek is értelmezhettek. Ezért a védelmi miniszter, Ehud Barak olyan értelmű nyilatkozatot adott ki, amiben leszögezte, hogy Izraelnek nem áll szándékában háborút kezdeni Szíriával. Ennek ellenére a feszültség a két ország között érezhetően növekedett és egyes politikai elemzők úgy gondolták, hogy 2007 nyarán kitörhet a két ország közötti háború.
Ők úgy gondolták, az izraeli katonai vezetés azonban tudta, hogy ez nem csak spekuláció, hiszen az Asszad “zászlóshajójának” számító atomerőmű elleni támadás (amibe addig már 2 milliárd $-t fektetett) könnyen végződhet háborúval.

A felkészülés időszakában egy kommandó akció eredménye csak  megerősítette eddigi feltételezéseinket – nem tévedés, atomerőművel állunk szemben.
Az akció kb. így zajlott le: Kinyilt a csapatszállító helikopter hátsó rámpája és a vezérkari kommandó katonái teljes felszereléssel a hátukon kiszálltak… A parancsnok kézjellel adta ki az indulási parancsot…  A főegység előtt 100 m-rel az előörs haladt hőérzékelő készülékekkel pásztázva a terepet… A parancsnok minden fél órában megálljt vezényelt és a katonáknak inni kellett… Néhány órás gyaloglás után megérkeztek, az egység védelmi állást foglalt el… Egy kisebb egység kivált és a nehéz felszerelést hártahagyva megindult a kijelölt pont felé…A katonák müanyag dobozokba talaj -és növénymintát gyűjtöttek…Egyikük egy kisméretű seprűhöz hasonlító készülékkel pásztázta végig a talajt, vigyázra, hogy nyomot ne hagyjon…Munkájuk végeztével az egység ugyan azon az útvonalon visszatért a várakozó helikopterhez… A laboratóriumi vizsgálatok igazolták a feltevéseket.

Meg kell jegyezni, hogy ezek a katonák szolgálatuk alatt 3-4 alkalommal vesznek részt “éles akciókban”, mivel az  akciók legalább felét az utolsó percben lefujják
Erre a bevetésre másfél hónapig készültek, ez alatt az idő alatt eltávozást sem kaptak.

Szeptember első napjaitól a hadsereg egységei magasfokú készültségben voltak. Az északi, Ramat David légitámaszponton a nap-napi éles gyakorlatok után már kezdték sejteni, hogy valami van a gyakorlatok mögött, de konkrétumot még akkor sem tudtak.

Ezen közben a Moszad  főhadiszállásán új fényképeket tanulmányoztak, amin egy hajó volt látható amint horgonyt vet Tartus kikötőjében. Amerika segítségével sikerült végig követni a hajó útját onnan, hogy Észak-Koreában urániumot vett vel, majd nagy kitérőkkel és többszöri zászlócserével közelített a tartusi kikötőhöz.

Elérkezett 2007. szeptember 5-e. A légitámaszpont konferenciatermében a számos jelenlévő mindegyikével először is titoktartási nyilatkozatot irattak alá. Csak ez után következett a részletes parancshirdetés.  A pilóták döbbenten néztek egymásra, hiszen a pilótanemzedékek sorában csak igen keveseknek adatik meg az  ilyen súlyú akcióban való részvétel.

Az indulás 22.45-re volt kitűzve…

Forrás: Makor Rishon

2011. június 12.