Tag Archives: palesztin

ENSZ – a ház, ahol semmi sem változik…

28 feb

 

Ez év február utolsó napján hozta nyilvánosságra az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága által kinevezett vizsgáló bizottság azt a jelentését, mely Izraelt háborús bűncselekménnyel vádolja.

A jelentés szerint a tavalyi évben a gázai kerítés mentén lezajlott tüntetésekkor Izrael a szükségesnél sokkal nagyobb erőt alkalmazott. Szándékosan lőtt le mentősöket és polgári személyeket, akik semmilyen közvetlen veszélyt nem jelentettek Izrael számára.

Megjegyzem, hogy a kerítés felrobbantása, áttörése, behatolás Izrael területére, a sok tízezer dunám termőföld, erdő -és természetvédelmi terület felégetése elkerülte a vizsgálatot végzők figyelmét.

A bizottság közölte, hogy birtokában van a felelős mesterlövészek és parancsnokaik neve és javasolja, hogy az ügyet a Hágai Nemzetközi Bíróság vizsgálja ki,  miután az izraeli hatóságok és az izraeli Legfelsőbb Bíróság vizsgálatai elfogadhatatlanok.

A jelentés, miután a bizottság egyetlen tagja sem járt Izraelben, bennem óhatatlanul az egykori – végül is hamvába holt – Goldstone-jelentést idézi fel. A párhuzam annyira kísérteties, hogy talán nem árt felidézni.

Az alább következő blog-bejegyzések valós időben, az azóta megszűnt Népszabadság blogfelületén, Izrael a vádlottak padján I-II. és Goldstone véleményt változtat címmel jelentek meg. Az archívum felszámolása miatt az anyag a saját gépemről kerül átemelésre.

Izrael a vádlottak padján I. – avagy a király meztelen

ENSZ vizsgálat – feddhetetlen személyek

Nem kétséges számomra, hogy e sorok minden olvasójához eljutott már a hír, miszerint az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága lezárta a vizsgálatot a gázai háború (“öntött ólom”) ügyében. A Bizottság élén Richard Goldstone dél-afrikai bíró áll.

Mielőtt egyéb tényekre kitérnék, nézzük meg közelebbről, ki is ez a Richard Goldstone?

Mint említettem, dél-afrikai  bíró, aki nemzetközi figyelmet először az apartheid rendszer bűneit vizsgáló bizottság élén szerzett. Első nemzetközi megbizatását akkor kapta, mikor az ENSZ háborús bűntettekkel foglalkozó különleges bíróságához fővádlónak nevezték ki. Ez a bíróság foglalkozott a jugoszláviai és ruandai háborús bűntettek kivizsgálásával. Nem sokkal ez után Goldstone-t kinevezték a Koszovóval foglalkozó vizsgálóbizottság vezetőjévé is. E munkái során soha, senki nem vonta kétségbe jogi jártasságát és megbízhatóságát.

Most, amikor a gázai vizsgálattal kapcsolatban éleshangú levélváltásra került sor a genfi izraeli ENSZ nagykövet és Goldstone között, a nagykövet kihangsúlyozta, hogy ez semmiképpen sem irányul a bíró személye ellen, ugyanakkor időnként érdemes bepillantani a kulisszák mögé is.

A történet a boszniai háború idején kezdődött, valahol a boszniai hegyek egy kis kávézójában. Újságírók egy csoportja üldögélt ott, képviselve a világ minden táját, és az időt némi alkoholt tartalmazó üvegek egymásutáni ürítésével múlatták. Volt köztük egy amerikai  is, aki folyamatosan azzal nyaggatta szerb kollégáit, hogy mutassanak neki egy igazi háborús bűnöst. A vegzálást megunva, Navojsa Javrics szerb ujságíró a presszógép felé bökve, rámutatott egy nagydarab, torzonborz szakállt viselő férfira, mondván, íme itt áll egy. Ő Gruben Baljo, Polje-ből. Nők megerőszakolója és rabló.

Biztos vagy benne – kérdezte az amerikai. Természetesen, felelte a fekete humoráról híres Javrics.

Az amerikai, akinek humorérzékéről most inkább nem szólok, rövidesen kivált a társaságból és néhány hónapig nem  is jelentkezett újra. Ma az újságírók egy része úgy gondolja, hogy az illető valójában a háborús bűnösökre vadászó CIA ügynöke volt, aminek külön nyomatékot ad, hogy az “információ”, amit szerb kollégájától kapott, eljutott az ENSZ különleges bíróságához.

A bonyodalom ott kezdődött, hogy az amerikainak sem humorérzéke, sem irodalmi tájékozottsága nem volt, és ott folytatódott, hogy az ENSZ különleges bíróságának tagjai között sem akadt egyetlen személy sem, aki felismerte volna Miodrag Boltovics “Hős a szamáron” c. 1967-ben megjelent regényének Gruben Malics nevű főhősét. A könyv egyébként a szerb “22-es csapdája”, amit rengeteg nyelvre, köztük angolra is lefordítottak.

A történet a II. Világháborúban játszódik, az olaszok által megszállt Macedonia területén. Gruben a kommunista párt tagja, egyben a város legfrekventáltabb nyilvánosházának büszke tulajdonosa.

Ezt, az interneten percek alatt hozzáférhető információt, ami elejét vehette volna a bonyodalmaknak, az ENSZ bíróság “elfelejtette” beszerezni, aminek következtében a néhány hónap múlva Radovan Karadzsics a boszniai szerb köztársasági elnök és Ratko Mladics vezérkari főnök ellen kiadott körözési listán, fényképeik mellett szerepelt egy fekete sziluett is, ami Grubent volt hivatott jelképezni. Mint minden ilyen listán, természetesen szerepelt a körözöttek személyi adata is, kivéve az árnyfotó alatt, aholis a következő volt olvasható: Születési dátum – nem ismert, személyleírás – nem ismert, cím – nem ismert. Ennek alapján kellett volna a NATO erőknek megtalálnia Grubent!

És elkövetkezett Richard Goldstone igazságának pillanata, amikor is a bírósági alapszabály 18. pontja értelmében a neki, mint fővádlónak biztosított jogánál fogva, vádiratot nyújtott be Gruben ellen. A vádirat szerint Gruben, mint az omraszkai fogolytábor őre bűnös P. többszöri megerőszakolásában és más módon vele szemben elkövetett kegyetlenkedésben is. P. ez ügyben vallomást is tett a hágai bíróság előtt.

Az igazság akkor derült ki, amikor Javrics, a  Duga magazin haditudósítója kiadta könyvét, “Hős a szamáron Hágába érkezik” címmel. Javrics ekkorra már élő legendává vált Szerbiában, az emberek még hátulról, a sisakjáról is felismerték, amire az volt festve – “testvér, ne lőj!”

Fenti történetben a legaggasztóbb az, hogy tudomásom szerint, soha semmilyen nyugati sajtótermékben nem került nyilvánosságra és Goldstone-nak soha, sehol nem kellett számot adnia a történtekről. Valószinüsíthető, hogy ebben szerepet játszott a nemzetközi közvélemény szerbellenessége is.

A történettel talán sikerült rávilágítanom egy kicsit a nemzetközi bürokrácia problémájára, arra, mi történik akkor, ha egy vizsgálóbiztos megérkezik akár Boszniába, akár Gázába és a nyelv, a kulturális és társadalmi háttér minimális ismerete nélkül, valamint minden helyi kapcsolat, vagy hírszerzési forrás hiányában “vizsgálatba” kezd.

A dolog “érdekessége”, hogy a bíróságnak három évre volt szüksége, míg végül 1998. májusában törölte a vádiratot Gruben ellen.

Hogy visszakanyarodjak az Izraelt érintő kérdéshez, a gázai jelentésről napjainkban folyik a vita az ENSZ Emberi Jogi Bizottságában. Még távolról sem lehet tudni, mi lesz a továbbiakban, még az is elképzelhető, hogy a jelentés nem jut el Hágáig.

Ami viszont már ma is biztos, az az, hogy Izrael és a hadsereg vezetői, végső soron mindannyian, nagy árat fogunk fizetni a jelentésért, aminek egyik előszele már érintette is a minap Londonban járt védelmi miniszterünk, Ehud Barak személyét.

Most kéne kiabálni! Talán azt, hogy “Gruben,  hol vagy?!”, talán azt, hogy “a király meztelen!”

(A II. részben tanúk és helyszín megjelölésével, a gázai vizsgálatról kívánok néhány szót ejteni.)

Izrael a vádlottak padján II. – a vizsgálat

Tanúk és vallomások.

Megszületett az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának jelentése, mely Izrael katonai tevékenységét volt hivatott kivizsgálni, egyben megállapítani, hogy elkövetett-e háborús bűncselekményt Gázában az “öntött ólom” (2009) nevű akció során.

A jelentés 575 oldal terjedelmű és olyan hangnemben íródott, hogy ha valaki az űrből idetéved, azt hiheti, háború ezen a földön nem volt, nincs, sőt az emberek még soha csúnyán sem néztek egymásra.

Nem vitatom, hogy a jelentés tartalmazhat részigazságokat, de szerepel benne két olyan megállapítás, ami azt sugallja, hogy nevezett bíróság első ízben vizsgál ilyen ügyet.

A közművek, magán -és középületek lebombázása még akkor sem indokolt, ha ott terroristák tartózkodnak!

– Izrael a tüzérségi tűzre tüzérségi tűzzel válaszolt ahelyett, hogy a találati pontosság érdekében a légitámadást alkalmazta volna!

A jelentés túlnyomórészt azokon a tanú-meghallgatásokon alapszik, amit ez év június 28-29-én tartottak az UNRWA gázai épületében. A tanúk kihallgatása angol nyelven folyt, a vizsgálóbizottság a válaszokat tolmács útján kapta.

A kérdések között szerepelt, hogy az izraeli hadsereg használta-e élő pajzsként a palesztinokat?

A tanúk közül erre a kérdésre négyen igennel válaszoltak, de mivel a bizottság ezeket a válaszokat nem tartotta elég megbízhatónak, más forrásokat is keresett, amit a “megtörjük a hallgatást” nevet viselő izraeli szervezet jelentésében vélt megtalálni. (A szervezetről tudni kell, hogy többnyire nyugat-európai, Izrael-ellenes alapítványok pénzelik.) Fenti kérdésre vonatkozóan volt izraeli katonák tettek vallomást, ezek azonban mind név nélküliek voltak.

Egy másik kérdés arra vonatkozott, hogy használt-e a Hamasz polgári személyeket élő pajzsul?

A jelentés több helyen is leszögezi, hogy ezt a tényt bizonyító vallomást a bizottság nem talált, ami már csak azért sem állja meg a helyét, mert a nemzetközi sajtó nem egy ízben tudósított ennek ellenkezőjéről. Ezt a kérdéskört boncolgatva a jelentés készítői megjegyzik, hogy a megkérdezettek nem örültek a fegyveres csoportoknak a polgári lakosság körében végzett tevékenységére vonatkozó kérdéseknek.

A jelentésben foglaltak és a valóság közötti legnagyobb különbség a tanúk személyi hátterében kulminálódik.

A tanúskodás egyik feltétele az volt, hogy a tanú nem tartozhat a Hamaszhoz. A bizottság ennek megfelelően a kiválasztásukkor igen “alapos” munkát végzett. Meg kell jegyezni, hogy a vizsgálatról szóló jelentés elkészülte után Jonathan Dahuh-Halevy, a jeruzsálemi Köz -és Államügyek Kutatóközpont munkatársa elvégezte az erre vonatkozó utóvizsgálatokat.

Ezek után nézzük meg, kik is tanúskodtak és milyen vallomást tettek:

Mindjárt elsőnek itt van az I-Silwaui család vallomása a dzsebaliai Ibrahim E-Mekadma mecset elleni támadásról.

A három kihallgatott családtag közül az első egy 91 éves, teljesen vak aggastyán volt. A központi tanú Motia I-Silwaui – a mecset igehirdetője – nem jelent meg a bizottság előtt, vallomását írásban nyújtotta be. (Nem tudom, létezik-e a világon még egy ilyen nemzetközi súllyal rendelkező bizottság, amely egy előre elkészített írást teljesértékű tanúvallomásként kezel?)

A három tanúvallomás szerint az izraeli támadást megelőzően a mecsetben semmiféle katonai tevékenység nem folyt, ott kizárólag polgári lakosok tartózkodtak, aki a harcok elől kerestek védelmet. Az igehirdető szerint kétség nem fér ahhoz, hogy háborús bűncselekményről van szó, mivel a világon mindenütt védelmet élveznek a templomok.

Ennek a vallomásnak ellentmond, hogy a pilóta nélküli repülőgép – melynek felvételeit az izraeli hadsereg közvetlen a támadás után a nemzetközi sajtó rendelkezésére bocsátott – felvételein jól látható, hogy a mecset hadianyagraktárként funkcionált. Az északi udvarban ezen felül látszanak a rakétakilövő állványok.

A képhez kiegészítésül Halevy hozzáfűzi, hogy a halottak között volt az igehirdető két további családtagja is. Ibrahim Musza Isza I-Silwaui, aki a Hamasz északi dandárjához tartozott, amit  Ahmed Dzsabari hozott létre mindjárt a Hamasz 2003-as hatalomátvételét követően. A másik, Omer Abed El-Hafez Musza I-Silwaui, aki a keleti szektorban vett részt a harcokban. Rajtuk kívül még legalább öt olyan halott maradt a helyszínen, akik mind az északi dandárhoz tartoztak.

Érdekes tanúvallomást tett Muhamad Fuad Szaid Abu-Aszkar is, aki a szent helyek minisztériumának főtitkára. Ő azt állította, hogy az izraeli hadsereg minden indok nélkül robbantotta fel a házát. Azt elismerte, hogy a robbantás előtt telefonhívást kapott, amiben felszólították, hogy hagyja el a házat. Kifejtette azonban, hogy ő nem terrorista, hiszen ha az lenne, az izraeliek nem figyelmeztették volna. (Amit vallomásából kifelejtett, csak annyi, hogy korábban már volt letartóztatásban terrorcselekmény vádjával.)

Nem titok, és nem is kell feltétlenül vezető ENSZ tisztségviselőnek lenni ahhoz, hogy tudja valaki, ezt a módszert az izraeli légierő rendszeresen alkalmazta olyan körözött személyek esetében, akikről tudni lehetett, hogy “véletlenül” családjuk körében tartózkodnak.

Vallomásában Abu-Aszkar még azt is állította, hogy az  El-Fadzsura iskola elleni támadásban meghaltak mind menedéket kereső civilek voltak. A vizsgálóbizottsághoz általa benyújtott névsor azonban döbbenetes hasonlóságot mutatott az izraeli biztonsági szervek körözési listájával.

A vizsgálóbizottság kiemelt figyelmet fordított Muhamad Adzsrami – a palesztin külügyminiszter volt tanácsadója – vallomására. Ő azt állította, hogy házát, ami Beit Lahia-ban van, minden ok nélkül érte tüzérségi támadás, továbbá, hogy a környéken sem terrorista, sem harci cselekmény nem volt.

A valóság azonban az, hogy erről a környékről lőtték ki talán a legtöbb Kaszam rakétát Izrael területére és szinte folyamatos volt a térségben a nehézfegyverek használata. Adzsrami letartóztatása is súlyos tűzharc alatt történt, őt azonban másnap szabadon engedték.  Megjegyzem, Adzsrami igen nagyfokú halláskárosodában szenved, ha a folyamatos tűzharc hangját sem hallotta.

Néhány mondat a vizsgálat és jelentés izraeli elő  -és utóéletéről:

Izraelben úgy kormányszinten, mint a közvéleményben elég nagy gyanúval fogadnak minden ENSZ vizsgálatot. Ennek oka, hogy az eddigi vizsgálatok – annak ellenére, hogy a kormányok többnyire együttműködtek a vizsgálókkal – nem sok objektivitást mutattak.

Miután köztudottá vált ennek a vizsgálóbizottságnak az összetétele, ez az ellenérzés csak fokozódott, ugyanis még enyhe túlzással sem állítható tagjaik elfogulatlansága. Egyik tagja az a prof. Christine Chinkin, aki már jóval az “öntött ólom” hadművelet előtt a Sudnay Times-ban közzétett cikkében háborús bűnökkel vádolta Izraelt.

Hosszas vita után, végül egyhangúlag elfogadott kormányszintű döntés született arra vonatkozóan, hogy Izrael ezzel a bizottsággal nem működik együtt, nem reagál a jelentés tartalmára, annak csak hatásával foglalkozik.

Szerintem ez óriási hiba, ugyanis lenne mit a világ közvéleményének tudomására hozni, sajnos azonban az izraeli kormányok mindig is gyengék voltak a propagandában.

Mivel sem kormánytag nem vagyok, sem a döntéssel nem értek egyet, most pár szóban a saját véleményemnek adok hangot:

Előre bocsátva azt, amit már régebbi bejegyzéseimben is megtettem, miszerint minden ártatlanul kioltott élet eggyel több a megengedettnél, engedtessék meg, hogy felhívjam a figyelmet két, általam fontosnak tartott dologra.

Az egyik, hogy a Gázából nyolc év alatt érkezett rakétatámadásoknak egyetlen eset kivételével – amikor a rakéta egy újonckiképző bázisra csapódott – CSAK polgári áldozatai voltak. A frekventált területek lakói ezen időszak alatt életük nagy részét bunkerekben töltötték, iskolák, óvodák is ott rendezkedtek be a mindennapi életre. Ehhez szorosan kapcsolódik a másik, általam szintén fontosnak ítélt tény, hogy minden egyes kierőszakolt tűzszünetet követően – amit rendre a Hamasz szegett meg – annak ellenére, hogy palesztin részről csak a károk nagyságáról lehetett hallani, a rakéták hatótávolsága valami általam érthetetlen módon, egyre nagyobb lett.

Goldstone véleményt változtat

A hír, amit most megosztok olvasóimmal, rövid és normális esetben a “színesek” közt lenne a helye.

Nincs benne semmi rendkívüli, valaki tévedett, ezt belátta, bocsánatot kért  (vagy még azt sem) – és ezzel részéről az ügy lezárult.

Vajon, tényleg lezárult?

Nemrég múlt két éve annak, hogy Izrael, megelégelve az akkor már négy éve tartó gázai rakétatámadásokat megindította  a Hamasz elleni, “öntött ólom” néven elhíresült katonai akcióját, melyről a világsajtó részletes beszámolóval szolgált csakúgy, mint az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának –  Glodstone bíró által összeállított jelentése alapján – Izraelt elmarasztaló határozatáról.

Mivel a világ közvéleménye – talán tájékozatlansága okán – kevés empátiát mutatott az izraeli civileket, köztük gyerekeket , ért atrocitásokkal szemben, s mivel a világháló elfeledkezett említést tenni a két év után történt  lényeges változásról, elérkezettnek látom az időt, hogy ezt saját szavaimmal tegyem meg.

Nem kisebb jelentőségű dolog történt, mint hogy Richard Goldstone a 2011. április első napján megjelent The Washington Post c. amerikai napilapban megjelent cikkében a következőket írta:

“Ha már akkor tudtam volna, amit most tudok a gázai háborúról, akkor a Goldstone-jelentés másképp nézne ki. Bár Izrael a jelentés megszületése óta nem tagadja, hogy polgári lakosok haltak meg, sajnálom, hogy vizsgáló bizottságunk nem láthatta azokat a bizonyítékokat, melyek egyértelművé tették volna, hogy Gáza polgári lakossága nem volt célpojtja az izraeli hadseregnek. Ez valószínűleg megváltoztatta volna következtetéseinket a bűncselekmények szándokosságáról és arról, hogy követtek-e el háborús bűnöket.”

Tehát Goldstone két évvel az után, hogy megírta több száz oldalas jegyzőkönyvét, melynek alapján az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága súlyosan elmarasztalta Izraelt, mely megbélyegzés számokban mérhető erkölcsi és anyagi kárral járt az országra nézve, miután sikerült a világ antiszemita-Izrael ellenes részét teljes mértékben a palesztin oldalon felsorakoztatni – visszavonulót fúj. Teszi ezt úgy, hogy “tévedéséért” a felelősséget Izrael államra hárítja, mondván, hogy az nem működött kellőképpen közre a vizsgálat lebonyolításában.

A dolog pikantériáját az adja, hogy Goldstone nyilatkozatát követően – hangsúlyozom, nem előbb – az USA külügyi szóvivője a következőket nyilatkozta: “Már az első Goldstone jelentésben sem láttunk bizonyítékot arra nézve, hogy Izrael szándékosan civil célpontokra támadott volna. Ezért szívesen látjuk, hogy a bíró is erre a következtetésre jutott.”

A Goldstone által megjelentetett cikk ismeretében Netanjahu miniszterelnök a jelentés azonnali visszavonására szólította fel a bírót, Avigdor Lieberman külügyminiszter pedig annak a nézetének adott hangot, hogy a körülmények ismeretében súlyos hiba lenne az ENSZ részéről a palesztin állam egyoldalú kikiáltásának támogatása.

Itt jegyzem meg, hogy a Hamasz szóvivője erre a következőket nyilatkozta: “Mindenképpen érvényt kell szerezni az eredeti Goldstone jelentésnek, mert kizárólag Izrael lehet a hibás.”

Fentiekkel kapcsolatban idézek abból az e-mail-ből, amit a Simon Wiesenthal  Központtól kaptam:

“Kedves …!

Richard Goldstone bíró az Izraelnek legnagyobb kárt okozó pontokban visszakozott az eredeti jelentésekben írtaktól. Nevezetesen attól, hogy Izrael szándékosan ölte a palesztin civileket, ezzel megszűnt a zsidó állammal szembeni legsúlyosabb vád, a emberiség elleni bűntett.

A Simon Wiesenthal Központ felszólítja az ENSZ főtitkárát, Ban Ki-Moon-t, az alábbi intézkedések haladéktalan megtételére:

  1. Tegyen nyilvános nyilatkozatot, melyben jóváhagyja a Goldstone-jelentés revideálását.

  2. Szólítsa fel az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának ügyvezetőjét Navi Pillay-t, valamint a Tanács tagjait, hogy blokkoljanak minden további intézkedést, mely Izrael ellen a téves dokumentumon alapul.

  3. Tájékoztassa az ENSZ közgyűlés tagjait a Goldstone jelentésen alapult becsületsértés visszavonásáról, mely az egész világon Izrael ellenes hangulatot generált, beleértve az EU bojkott kampányait, valamint az izraeli hadsereg moráljára vonatkozó hazugság dömpinget.”

A Goldstone jelentés mérhető anyagi károkat okozott az országnak, ami azonban  mindenképpen eltörpül az erkölcsi megbélyegzés mellett. Ez utóbbi nem kis mértékben szolgálja az európai országokban mérhetően erősödő antiszemita és Izrael ellenes megnyilvánulásokat.

28/02/2019

Reklámok

A palesztin segélyek őstörténete

25 nov

Isaiah Leo Kenen, az amerikai zsidó szervezet, az AZCPA (mai nevén AIPAC) alapítója magán-levéltárából előkerült, elfeledett dokumentum szerint nem Trump az első amerikai elnök, aki nagy összeget kíván fordítani a közel-keleti probléma megoldására.

Az eredeti amerikai terv szerint  – az európai Marshall-tervhez hasonlóan – a közel-keleti menekültprobléma megoldására az USA az arab országoknak és Izraelnek 50-50 millió dollárt utalt át. Pontosabban, az arab országoknak szánt pénzt az ENSZ-nek utalta. Az összeg a menekültek befogadására szolgált (lakás, munkahely, képzés stb).

Ezen összegen felül az USA még 53 millió dollárt utalt át az arab országoknak közvetlenül, “kétoldalú technikai együttműködés” címszó alatt.

Ezen segélyek mai összértéke másfél milliárd dollár.

A dokumentumból kiderül, hogy az Amerikai Egyesült Államok az első világháború utáni török-görög lakosságcserét vette a rendezés alapjául, már csak azért is, mert azt is ők finanszírozták.

Izrael, amely 850 ezer menekültet fogadott be, (Irakból, Jemenből, Szíriából, Líbiából, Tunéziából, Egyiptomból és Marokkóból) nem minden nehézség nélkül, de beolvasztotta őket a társadalomba. És ezzel a menekült kérdés lekerült a napirendről.

Jordánia, ahova a legtöbb palesztin menekült érkezett – Szíriával ellentétben – aláírta az USA-val a segélyegyezményt és nagy vonalakban be is tartotta. (Jordánia az egyetlen arab állam, amely állampolgári jogokat adott a palesztinoknak.) Ennek ellenére még ma is vannak palesztin menekült táborok az országban, nem beszélve a többi arab államról.

szíriai Yarmuk menekülttábor, Aszad          csapatainak “látogatása” után

A palesztin segélyezés lebonyolítására alapított ENSZ szervezetet, az UNRWA-t 1949-ben alapították és 1950-ben kezdte meg működését.

1960-ban bejelentette, hogy tevékenysége véget ért, de az arab országok nyomására az ENSZ meghosszabbította a mandátumát, amely ma is tart.

25/11/2018

A témához kapcsolódó írások:

https://leharblog.wordpress.com/2011/08/12/palesztinok-es-az-arab-vilag/

https://leharblog.wordpress.com/2014/08/31/ensz-szervezet-a-terror-szolgalataban/

https://leharblog.wordpress.com/2012/10/01/menekultek/

Az izraeli posta és a kabátlopás esete…

22 aug

 

“Tíz tonna levelet adott át Izrael a palesztinoknak” – hangzik az eleve lesújtó vélemény az MTI tolmácsolásában… de kezdjük az elején.

A hírt eredetileg a francia AFP adta ki, majd sorjában átvette a BBC News, a New York Times, az NBC New, a The Guardian, a The Independent, a Daily Mail…Haaretz, MTI. Túl ezeken, nevesincs “hírportál” is zászlajára tűzte.

Amint fentiekből látszik, a tömegtájékoztatás hét nagy intézményéből egyiknek sem jutott eszébe a témát körüljárni, ami nem meglepő. Mint, ahogy az sem, hogy az izraeli Haaretz és az MTI is beállt a csatasorba.

De tényleg, annyira jól hangzik, hogy a “gonosz” Izrael még a kerekesszékbe kényszerülő palesztinra sincs tekintettel és képes nyolc évig visszatartani a külföldön feladott küldeményt.

Természetes, hogy amennyiben a felsorolt hírközlő szervek közül csak egynek is eszébe jut a dolgok mélyére nézni, a kép némileg árnyaltabbá válik, de nyilván nem ez volt a cél. Bár elvárható lenne, hogy a magukat újságírónak tituláló, alapjában véve a technika vívmányait jól használó sajtómunkások többre legyenek képesek, mint a “copy paste” alkalmazására.

Szóval, ha igénybe veszik a gondolkodás “művészetét”, érdekes dolgokra bukkannak jelen témában is.

Példának okáért olyasmire, hogy az oslói megállapodás szövege kitér a Palesztin Hatóság területére küldött nemzetközi postai küldemények kézbesítésének módjára. Ez ugyanis leszögezi, hogy azoknak az izraeli postaszolgálaton keresztül kell történnie.

Némi utánjárással az is kideríthető, hogy korántsem állja meg a helyét az, miszerint a Palesztin Hatóság területére érkező összes postai küldemény visszatartásáról lenne szó. Adott esetben kizárólag az arab országokban feladott küldemények kacskaringós útjáról beszélhetünk. Ennek oka pedig nem Izraelben keresendő, hanem abban, hogy az arab országok bojkottálják Izraelt oly módon is, hogy  a Palesztin Hatóság területére címzett postai küldeményeket Jordániába továbbítják. Jordániának viszont nincs postai forgalmat szabályozó szerződésea Palesztin Hatósággal. Ebből adódóan a Palesztin Hatóság felügyelete alatt álló címzetteknek szánt küldemények Jordániában fekszenek el.

Izrael és Jordánia 2009 óta folytat tárgyalást egy olyan megállapodásról, amely lehetővé tenné Jordánia és a Palesztin Hatóság közötti közvetlen postai forgalmat. Ennek értelmében 2016-ban ideiglenes megoldás lépett életbe, miszerint az Allenby hídon át érkező küldeményeket a Palesztin Hatóság helyszínre telepített postai szolgálata – izraeli biztonsági ellenőrzés után – közvetlenül juttatja a címzetthez.

Ezzel kapcsolatban Hussein Sawfta, a palesztin postai szolgálat igazgatója a Haaretznek elmondta, hogy Izrael csak akkor tart vissza küldeményt, ha annak címzése nem felel meg az izraeli postai szabványnak, mert azok akkor kézi feldolgozást igényelnek. Valamint azt is, hogy a közvetlen Izraelbe érkező, de a Palesztin Hatóság területére szóló küldeményeket Izrael 48 órán belül továbbítja a palesztin postaszolgálat címére.

Röviden összefoglalva: Hazugság azt állítani, hogy Izrael a Palesztin Hatóság részére érkező küldeményt blokkolná.

Izrael elmarasztalása helyett talán az arab országokat kellene hibáztatni, hiszen a problémát ők okozzák azzal, hogy megkerülik a hivatalos utat, ezzel bojkottálva Izraelt.

Az Izrael ellenes propaganda elérte célját, ami abból is látszik, hogy a BBC News Facebook oldalán lehozott hírhez érkezett 1500 hozzászólás dömping 99%-ban Izrael ellenes gyűlölködést tartalmazott.

22/08/2018

Izrael és a körkörös védelem…

6 aug

Izrael a történelme folyamán mindig is körkörös védelemre kényszerült. Látható, hogy egészen a Jom Kippur-i háborúig (1973) négy ellenséges határa volt. Egyiptommal (1979) és Jordániával (1994) megkötött békeszerződés után, (ezekkel az országokkal kapcsolatban más gondokkal kellett szembenézni) Izraelnek az országépítés során mindig is nagy figyelemmel kellett lennie a védelemre.  

Aki csak kicsit is tájékozott Izrael történelmében, az tisztában van azzal a ténnyel, hogy a volt Palesztina (mint földrajzi egység) területén élő arabok a jogosnak vélt ügyeik érdekének érvényesítését minden esetben külső erőkkel támogatták meg.

Ebből következik, hogy Izrael bármely szegletében történjen is zavargás, a Julius Caesarnak tulajdonított mondás az érvényes:

“Ha békét akarsz, készülj a háborúra!”

Izrael esetében ez azt jelenti, hogy Északon a 79 km-es libanoni, a 92 km hosszú szíriai, valamint a 309 km-nyi Jordániával közös határ a védendő terület, míg Délen az Egyiptommal közös határ 208 km hosszú és a Gázát Izraeltől elválasztó határ 59 kilométeres.

A külső szemlélőt – ez természetes is – elsősorban az foglalkoztatja, ami napi rendszerességgel elé kerül. Ugyanakkor Izraelnek mérlegelnie kell és nagyon pontos stratégiai lépéseket szükséges kidolgoznia annak érdekében, hogy a sok rosszat rangsorolja és fontossági sorrendet állítson fel.

Az alábbiakban megkísérlem a lehető legrövidebben, de még az érthetőség határain belül felvázolni, hogy melyik határon, mivel kell szembenéznünk.

Talán mondani sem kell, hogy egy ilyen rangsorolás nem érzelmi alapon történik és  nem az adott térség lakosságának napi gondjait hivatott előtérbe helyezni.

Ez azonban koránt sem jelenti azt, hogy e sorok írója számára az emberi tényező közömbös lenne.

Ennyi bevezetés után nézzük, hogyan is fest a helyzet:

LIBANON esetében döntő tényező a Hezbollah tevékenysége, amely terrorszervezet komoly hadi potenciált jelent.Több 10 ezer, szíriai harcokban edzett harcossal rendelkezik, mintegy 100 ezer rakétája, az ország bármely területét eléri.

A jelenleg épülő határkerítés hivatott a közvetlen kontaktus, vagyis a beszivárgás megakadályozására. Erről a határkerítésről Libanon – annak ellenére, hogy Izrael az ENSZ által kijelölt határvonalat követi – azt állítja, hogy több helyen átnyúlik a területükre.

Arról azonban nem esik szó, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete határozata a Litáni folyótól délre megtilt minden Hezbollah tevékenységet, ugyanakkor nap, mint nap a határ közvetlen közelében láthatóak.

Az ENSZ békefenntartó erőinek aktivitása a nullához konveniál és gyakorlatilag a libanoni hadsereg is együttműködik a Hezbollah-val. (A libanoni hadsereget az USA képezte ki és szerelte fel.)

Ezen kívül figyelembe kell venni, hogy a Hezbollah Libanonban parlamenti többséget élvez – ez a politikai szerepvállalása egy esetleges konfliktusban – talán – fékező erő lehet. Hiszen azzal ők is tisztában vannak, hogy miután rakétáik és kilövő állásaik gyakorlatilag lakóházak alatt és/vagy közé vannak telepítve, egy újabb Izraellel való konfliktus esetén Libanonból nem sok marad.

Libanonnal a tengeri határokkal kapcsolatban is tárgyalások folynak. Bár a libanoni gázmezők még feltárás előtt vannak, egy gázmezőről már tudott, hogy határos az izraelivel. Egy nem túl nagy, háromszög alakú területről van szó és Izrael – kölcsönösségi alapon – hajlandó engedményekre.

SZÍRIA és Izrael között nincs békeszerződés, tűzszüneti megállapodás van, mely a Jom Kippur-i háborút követően, 1974. óta van érvényben.

A – ma már hetedik éve tartó – polgárháború miatt az ENSZ békefenntartó erői 2012-ben elhagyták a területet.

Az utóbbi hónapokban – változó intenzitással – Izrael közvetlen határán folynak a harcok, a határ mentét most már Asszad csapatai ellenőrzik.

Szíriában Oroszországé a “tulajdonjog”, nélkülük semmi nem történik és Iránnak is tekintélyes befolyása van Asszadra..
Iránnak érdeke, hogy Izraelt valamilyen módon háborúba kényszerítse, ezért aztán egyáltalán nem biztos, hogy az izraeli területen landoló rakéták, illetve az “eltévedt” repülők és drónok mindegyike a véletlen műve.

Oroszország érdeke a Latakia-i haditengerészeti támaszpont és a Khmeimim-i légi bázis megtartása, ezért támogatja a szíriai kormányt.

Ugyanakkor az Izraellel közösen felállított katonai egyeztető bizottság napi rutin szerint működik együtt.

Orosz katonai rendőrök ellenőrzik a határközeli csapatmozgásokat. A határ mentén  nyolc ellenőrző pontot állítottak fel (mint ahogy szíria területén máshol is). Az ellenőrzés jelenleg az ENSZ közreműködése nélkül zajlik.

Az oroszok elérték az iráni katonai alakulatok visszavonását a határtól 85 km-re, Izrael viszont az iráni csapatok teljes kivonásához ragaszkodik Szíria területéről..

JORDÁNIA határa az 1994-es békeszerződést követően a “csendes” sávba tartozik  Onnan nem fenyeget katonai akció, ugyanakkor számolni kell azzal, hogy Jordánia lakosságának 75%-a palesztinai arab és a jordán király pozíciója ingatag. Egy, a gazdasági mutatói alapján szegény országról van szó, ahol a király nem hagyhatja figyelmen kívül a belső véleményt, ugyanakkor nem nélkülözheti az izraeliek hírszerzési és katonai támogatását sem.

Ez utóbbinak keretében Izrael a hadrendből kivont APACHE helikopter századot ajándékozott Jordániának, amelyet az USA németországi bázisán újítottak fel.

A belső nehézségeket csak fokozza a Szíriából átmenetileg befogadott mintegy 2 millió menekült.

Izrael és Jordánia kapcsolata folyamatos, és bár nem tartozik szorosan a témához, a Templom hegyi konfliktus mégis említést érdemel.

A muzulmán világ harmadik szent helye a jeruzsálemi Templom hegyen található, ahova Szaúd Arábia és Törökország is szeretné betenni a lábát. Ugyanakkor a jeruzsálemi muzulmán szent helyek őrzését hagyományosan a mindenkori jordán király látja el. Ebben a vitában Izrael egyértelműen Jordánia mellett áll, ez a békeszerződésben is benne foglaltatik.  Ettől függetlenül, Izraelnek minden alkalommal, amikor az a vád éri, hogy magának vindikálja a muzulmán szent helyek felügyeleti jogát – biztosítania kell Abdallah kirányt arról, hogy a status quo nem változik.

GÁZA kapcsán, a  feszültség feloldása külső szemlélő számára roppant egyszerűnek tűnik, a valóságban azonban nagyon is összetett probléma.

Annak az időnek már régen vége, amikor “aránytalan” visszavágással lehetett Izraelt vádolni. A gázai fegyverek ma már nem sufniban készülnek és mint azt 2014-ben tapasztalhattuk, hatótávolságuk is egyre nő. Az egyetlen dolog, amiért nem pontosak, – és ettől még veszélyesebbek – hogy mozgó kilövő állásról indítják őket.

Maradjunk azonban a legfrissebb történéseknél. Április utolsó napján meghirdették a “békés” tüntetést, amelynek apropójául az USA nagykövetségének Jeruzsálembe történő áthelyezését jelölték meg. Később kiegészítették a “palesztin” menekültek visszatérési jogának, illetve a gázai blokád felszámolásának követelésével. Miközben “békésen” tüntettek, egyre kifinomultabb módszerekkel “tűzsárkányok”, éghető anyagot tartalmazó ballonok izraeli területre történő küldésével, valamint rakéták indításával okoztak – elsősorban és szerencsére – anyagi kárt. Felgyújtottak mintegy 3000 hektárnyi, 80%-ban mezőgazdasági területet.

Valós kérdésként merül fel, hogy Izrael mire vár? Meddig hagyja tombolni az őrületet. Javaslatok is folyamatosan érkeznek arra nézve, hogy miként kellene ennek rövid úton, egyszer és mindenkorra véget vetni.

Csakhogy, akik ezeket a kérdéseket megfogalmazzák, valószínűleg nincsenek tisztában azzal, hogy Gáza alatt széltében-hosszában kiépített alagút rendszer húzódik, melyek közül több átnyúlik izraeli területre. Sokat felszámoltunk ezekből és számolunk fel folyamatosan, de nem mindet. Elképzelhető a veszély, ami egy föld feletti támadás következtében a gázai sávban élőkre a terror alagutakból leselkedik. Különösen annak fényében, hogy a Hamasz katonai szárnya azon a nézeten van, miszerint céljukat csak háború árán érheti el.

Izraelnek a béke megteremtése, és hangsúlyozom, hosszú távú béke megteremtése a célja. Ennek  érdekében tudomásul kell vennie, hogy a terület de facto ura a Hamasz és ezért – tetszik, vagy sem –  közvetlenül vele kell tárgyalnia.

Ez nem ígérkezik könnyű feladatnak, de Egyiptomot mindkét fél elfogadja közvetítőnek és Nyikolaj Mladenov ENSZ megbízott személye ellen sem merült fel kifogás.

Egyiptomnak legalább annyira érdeke a rendezés, mint Izraelnek, ugyanis a gázaiak támogatják a Szináj-i terrort. E miatt Egyiptom – mellyel lényegesen jobb a kapcsolatunk, mint Mubarak idejében volt, aki időnként ezt-azt elnézett a Hamasznak – szigorúan fellép a Hamasszal szemben és nem riad vissza a terror alagutak vízzel történő elárasztásától még akkor sem, ha tudott, hogy terroristák tartózkodnak benne.

Mladenov és az egyiptomi hírszerzés főnöke Abbas Kamel közös javaslata a politikai rendezésre több lépcsőben valósulna meg.

Első lépés, hogy a Hamasz beszüntet minden Izrael ellen irányuló terror cselekményt, beleértve a tüzet okozó primitív eszközök és rakéták indítását is. Ezen kívül ki kell szolgáltatnia Izraelnek a katonák szervmaradványait és szabadon kell engednie a két civil izraeli állampolgárt. Friss értesülések szerint a Hamasz elfogadta a többlépcsős fegyverszüneti megállapodásra vonatkozó tervet.

Nem titok, hogy Gáza rekonstrukciója csak tetemes anyagi ráfordítással valósítható meg. Ennek érdekében Mladenov adománygyűjtő körútja során megkereste Európát és a mérsékeltebb arab országokat. Megjegyzendő, hogy Európa nagyon nehezen nyitotta meg a pénzcsapot – szokás szerint szájkaratéval támogatta Gázát. Azt sem kell elhallgatni, hogy – ha csak az elmúlt négy év segélyeit vesszük alapul – a rekonstrukciónak  már legalább is be kellett volna indulnia.

Miközben Egyiptom, Mladenov és Izrael között folynak a tárgyalások, Mladenov igyekszik a Hamasz és a Fatah  már sokadszori  kibékítésére, ugyanis a rekonstrukció általános feltétele – melyet az ENSZ és a csomagot támogató országok szabtak – az,  hogy a végrehajtásban a Palesztin Hatóság vállalja a lebonyolító szerepet. A békítő folyamat eredménye kétséges, ugyanis nyilvánvaló, hogy a Hamasz önként nem fogja átadni Gázában a hatalmat, ugyanakkor az sem biztos, hogy Izrael a magát “sikeresen” partvonalra kormányzó Mahmud Abbaszt ismételten pozícióba kívánja hozni.

A jelenleg folyó tárgyalások nem zárják ki további izraeli biztonsági intézkedések megtételét. Ennek egyik része a hetek alatt elkészülő tengeri akadály, amely a Gáza sávban lévő zsidó települések lakóinak védelmét szolgálja a tenger felől beszivárgó terroristák ellen.

Ugyanakkor a szárazföldi – föld alá nyúló – biztonsági kerítés építése is folyik, amely kizárja, hogy a terror alagutakból izraeli területre léphessenek. Ennek elkészülte egy-másfél hónapot vesz még igénybe.

A PALESZTIN HATÓSÁG-nál gyakorlatilag teljes a patthelyzet, tekintettel Abbasz mindent elutasító álláspontjára. A pillanatnyi helyzet szerint  a politikai palettán játszó felek közül senki nem tekinti komoly partnernek.

Ebből a helyzetből a Palesztin Hatóságot és Izraelt esetleg kimozdíthatja a Trump féle béketerv, amelyről ezidáig csak annyi tudható, hogy gazdasági kérdésekre és a Palesztin Hatóság területén élő arab lakosság életszínvonalának emelésére helyezi a fő hangsúlyt.

Feltételezhető, hogy a béketerv nyilvánosságra hozatalának fő oka abban rejlik, hogy Abbasz – minden megszorítás ellenére – csökönyösen kitart a terroristák és családtagjaik bérezése mellett és – bár kezéhez közvetlenül vér nem tapad – ő az uszítás nagymestere.

Erre bizonyíték az is, hogy a világ közvéleménye előtt Izrael a fekete bárány, amiért elzárja a Gáza felé vezető vízcsapot, hogy nem biztosít folyamatos villamosenergia ellátást.

Az már kevesekhez jut el, hogy a Palesztin Hatóság nem hajlandó a gázai fogyasztás kiegyenlítésére, de túl ezen még a gyógyulás lehetőségét is elvágja a gázai lakosok előtt azzal, hogy nem folyósítja a betegek (többségében súlyos esetek) ellátásának költségeit az izraeli kórházak felé.

Az írást figyelmesen olvasók számára feltűnhet, hogy milyen sok szó esik benne a pénzről. És, ha már nagy ember mondásával kezdtem, azzal is fejezem be.

Montecuccoli szerint a háborúhoz három dolog kell: “Pénz, pénz és pénz!”

És bár az izraeli gazdaság töretlenül fejlődik, aminek egyik jele, hogy épp a napokban kapta meg a hitelminősítő intézet legmagasabb “AA” fokozatát, képzeljük el, mi lenne, ha nem kellene csillagászati összegeket fordítania a biztonságára !

06/08/2018

Délen a helyzet (majdnem) változatlan…

17 Júl

A történet korántsem az elmúlt hét végén kezdődött, amikor is Gázából 200 rakétát lőttek ki izraeli területre. Ezt megelőzte a három hónapja elkezdett és máig is tartó (az egyszerűség kedvéért) “tűzsárkánynak” nevezett akció, melyben több, mint 30 ezer dunám természetvédelmi terület, erdő és mezőgazdasági megművelés alatt álló föld vált a tűz martalékává.

A kár sok tízmillió sekel és a helyreállítás évtizedeket vesz igénybe.

A Zsidó Nemzeti Alap (földkezelő) területéből 9.200 dunám, a Természetvédelmi Hivatal területéből pedig 14 ezer dunám vált a tűz martalékává.

Mindeközben a határkerítést folyamatosan ostromló tömeggel is fel kellett venni a harcot.

Visszatérve a hétvégi  rakéta esőre, az izraeli hadsereg minden egyes kilőtt rakétára azonnal válaszolt, több  kilövő bázist, harcálláspontot, katonai raktárat valamint a “tűzsárkányok” összeszerelő helyeit támadta.

Szombatról vasárnapra virradó éjjel – egyiptomi közvetítéssel – rövid időre tűzszünet lépett életbe, amelyet azonban a gázai fél megszegett.

Izrael ezek után úgy döntött, hogy bezárja Kerem Salom határátkelőt, illetve kizárólag élelmiszer és gyógyszer bejutását engedi Gáza övezetbe. Néhány órával a döntés után, Egyiptom ugyanezt tette Rafiah átkelőnél.

 

https://islamidavet.com/karikatur/wp-content/uploads/2015/12/misir-israil-gazze-2.jpg

arab karikatúra

Közben Mladenov, az ENSZ közel-keleti megbízottja Gázában járt, hogy rávegye a Hamaszt a támadások beszüntetésére. Küldetése eredmény nélkül ért véget.

Ha Gázáról beszélünk, általában átsiklunk azon a tényen, hogy ott nem a Hamasz az egyetlen terrorszervezet. A területen jelen vannak nála sokkal szélsőségesebb terrorszervezetek is, melyek Irán támogatását élvezik.

A Hamasz tulajdonképpen ezen terrorszervezetek csapdájában is vergődik, mert egyrészt nem akarja kiengedni kezéből a kormányrudat, másrészt – a túlélés reményében – abban bízik, hogy Izrael nem indít ellenük olyan mértékű támadást, ami a megsemmisülésüket jelentené. És ebben nem is téved nagyot, ugyanis Izrael pontosan tudja, hogy utánuk még rosszabb jön.

Valószínű, hogy a nemzetközi sajtó azért kapta fel a témát, mert 2014 óta ez volt az első eset, hogy nagyarányú összecsapásra került sor a két fél között.

Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a köztes idő a “békés egymás mellett élés” jegyében zajlott volna.

A térség lakossága mintegy 20 éve él együtt a fenyegetettséggel, amely, ha a külső szemlélő szerint nyugvóponton is van, a lakosság életvitelének meghatározó része.

Ezt azonban nem úgy kell elképzelni, hogy a térség lakossága folyamatos rettegésben él. Azt viszont tudni kell, hogy a gyerekek már csecsemő koruktól kezdve fel vannak készítve (talán jobban, mint az ország középső részén élők) a helyzet kezelésére.

Magyar mérce szerint sok gyerekes családanya elbeszéléséből tudom, hogy minden alkalommal bepárásodik a szeme, amikor azt látja, hogy a nagyobbak milyen odafigyeléssel nyalábolják fel a kisebbeket, hogy mielőbb a biztonsági szobába érjenek.

Ebben a pillanatban is, egy égő ballon landolt mosav Tkuma óvodájának  udvarán…szerencsére nincsenek sérültek.

folytatva a biztonsági szobákkal, el kell mondani, hogy Izraelben évtizedek óta nem lehet építési engedélyt kapni, csak a lakóépülethez kapcsolódó biztonsági helyiség kialakításával. Ez vonatkozik családi házakra, sok emeletes lakóépületekre egyaránt, (ezekben minden lakáshoz külön-külön biztonsági szobának kell tartoznia) valamint közintézményekre.

Az állam milliárdokat költött a régi lakóépületek ilyen célú rekonstrukciójára. Azon régi építésű épületek esetében, ahol ezt utólag nem tudták megoldani, elérhető távolságban közös óvóhelyek állnak rendelkezésre.

Csakhogy! Gáza tőszomszédságában élőknek 15 másodperc áll rendelkezésükre ahhoz, hogy elérjék a biztonsági helyiséget. Nem tudom, lemérte-e már valaki, hogy hány lépést is lehet megtenni ennyi idő alatt?

És akkor még ott vannak azok a kibucok, mosavok,(mezőgazdasági falu) amelyek olyannyira a határ közelében fekszenek, hogy boldogan kiegyeznének a 15 másodperccel.

Azt írja egy ilyen határ közeli kibuc lakója, hogy elege van…elege van abból, hogy erősnek kell lennie, abból, hogy mindig vissza kell térnie a normális élethez, abból hogy egy ilyen hétvége után úgy kell munkába állnia, mintha mi sem történt volna…elege van a tűzszünetekből – ami után (vagy közben) ismét felgyújtják a környezetét…

Ugyanakkor tudja, hogy a rutin segít megőrizni a józanságát, de meddig? Meddig bírja a pszichikai terhelést?

Meddig lehet azt ép ésszel elviselni, hogy reggel munkába menet azt látja valaki, hogy a megélhetését biztosító földek feketéllenek? Meddig lehet azt ép ésszel elviselni, hogy a lakóépületben állandósul a füstszag? Meddig és hogyan lehet teljes értékű munkát elvárni attól a szülőtől, akinek gyerekei az éppen koruknak megfelelő gyermek v. oktatási intézményben tartózkodnak, esetleg a nagyobbak éppen a határt védik?

A kérdések sora végtelen és nincs megnyugtató válasz.

Immáron 13 éve nincs!

2005-ben, az akkori kormány a béke reményében vonult ki Gázából, melynek során évtizedek alatt kiépített egzisztenciák semmisültek meg egyik napról a másikra. Békét az intézkedés nem hozott és ebből le kell vonni a tanulságot.

Miközben mindenki tudja, hogy a helyzet normalizálására hosszú távú megoldást kell találni, azt is tudja, hogy ennek eléréséhez egy könnyebb és egy sokkal nehezebb út vezet.

Katonai és politikai körök reakcióiból arra lehet következtetni, hogy utolsó lehetőségként veszik számításba szárazföldi csapatok Gázába küldését. Ugyanakkor az előkészületeket megtették erre az eshetőségre is, hiszen nem véletlen, hogy a hadsereg “gáza dandárja” szárazföldi gyakorlatot hajtott végre, tekintetbe véve azt a tényt is, hogy Gáza alatt kiterjed alagútrendszer húzódik. Mint ahogy az sem véletlen, hogy az ország középső részébe is több vaskupola rendszert telepítettek az elmúlt napokban.

Közben folyamatos tárgyalások zajlanak több arab ország bevonásával annak érdekében, hogy Gáza polgári lakosságának életminőségében változás következzen be. Ennek egyik része, hogy az izraeli kormány Ciprushoz fordult egy kikötő létesítésének ügyében, a Gázából származó és oda érkező áruk közvetlen továbbítása céljából. A munkabizottság a napokban összeáll és a megállapodás értelmében három hónapon belül benyújtja a kikötőre vonatkozó terveket. Ez a terv kapcsolódik az amerikaiaknak Gáza újjáépítésére vonatkozó nagyszabású elképzeléséhez. (Gáza partjai nem alkalmasak mélytengeri kikötő építésére, úszó kikötő pedig horribilis összegbe kerülne.)

A megvalósításhoz viszont a Hamasz hozzájárulása is szükséges.

Végezetül megemlítem, hogy Gáza övezet közvetlen közelében élő emberek – a rájuk nehezedő nyomás ellenére sem lelki sérültek. Erre példa a héten nálam járt jó barát, aki Magyarországon a fiam iskolatársa volt és családostól él a veszélyeztetett körzetben. El kell mondjam, hogy sem rajta, sem az éppen vele lévő gyermekén és annak barátján nem látszott nyoma sem a nehézségeknek.

17/07/2018

 

 

 

 

 

.

 

Vilmos herceg Izraelben…

2 Júl

(egy látogatás margójára – nem protokolláris megközelítésben)

Arról, hogy az angol királyi ház sarja, a korona várományosa lesz az első hivatalos látogató a brit mandátum megszűnése és a modernkori Izrael megalakulása óta, már jóval a látogatás előtt tudott volt.

A médián keresztül a látogatás részletes programja is eljuthatott minden érdeklődőhöz – ezért erre kár is szót vesztegetni.

Amire viszont érdemes, azt megpróbálom röviden összefoglalni:

Amit egyértelműen le lehet szögezni az az, hogy a látogatást Izrael mindenképpen diplomácia sikerként könyvelheti el, ugyanis jelentősége klasszisokkal nagyobb, mint az argentin futball válogatott izraeli szereplésének lemondása. A program összeállítása során szinte késhegyig menő harc folyt minden egyes lépésért és legtöbb esetben Izrael engedett, ugyanis – ahogy fentebb már jeleztem – számára a látogatás ténye volt a legfontosabb.

Mielőtt azonban magát a látogatást, illetve annak egyes részeit górcső alá venném, egy nagyon fontos tudnivalót elevenítek fel. Nevezetesen azt, hogy az angol törvények szerint – legjobb tudomásom szerint – a királyi család tagjainak tilos a nyilvános politikai állásfoglalás.

Fentieket szem előtt tartva, az a benyomás alakult ki, hogy Vilmos herceg küldetést teljesít, amelyben a 70 éve nem változott angol álláspontot igyekszik tudatosítani.  (Arra – gondolom – nem kell részletesebben emlékeztetni az olvasót, miként viselkedett Nagy Britannia a mandátum megszűnését közvetlen megelőző időszakban?Arra, hogy miként játszott át minden stratégiailag fontos objektumot arab kézre? Mintha csak ezzel akarta volna ellensúlyozni a Balfour nyilatkozatot.)

Vilmos, Jordániából érkezett Izraelbe, ahol is a négy napos látogatása során súlyt helyezett arra, hogy megadja mind a királynak, mind a császárnak, ami – az angol logika szerint – nekik jár.

Látogatást tett a Yad Vashem holocaust emlékközpontban, találkozott Netanjahu miniszterelnökkel, Rivlin államelnökkel, beszélgetett tel-avivi fiatalokkal.

Ugyanakkor az angol nagykövetségen keresztül elhatárolódott Jeruzsálem polgármesterével történő találkozástól, illetve – ahogy a közleményben megfogalmazták – nincs ellene kifogása, de kizárólag Ramat-Ganban, a követség épületében…Nir Barkat, Jeruzsálem polgármestere frappáns válaszában közölte, hogy sajnálattal, de tudomásul veszi a döntést. Majd hozzáfűzte, hogy Izrael egyesített fővárosa Jeruzsálem és nem Ramat-Gan.

Ennek előzménye, hogy Vilmos herceg programjában Jeruzsálem, mint “megszállt palesztin terület” szerepelt, ami azért érdekes, mert a tel-avivi brit nagykövetség által kiadott héber nyelvű közlemény arról tájékoztatott, hogy “a herceg meglátogatja a Palesztin Hatóságot”.

Természetesen erre a látogatásra is sor került, ahol – többek között – Mahmud Abbasszal folytatott megbeszélést. Arab kísérettel látogatott el egy Ramallah melletti “menekült táborba” – látogatásának ez a része nem kapott széles nyilvánosságot – ugyanis ott az ifjúság kőzáporral fogadta a hercegi konvojt. Ezzel fejezve ki a Balfour nyilatkozattal szembeni nemtetszésüket, mely “galád módon átjátszotta a palesztin földet a cionista bandának”.

A királyi ház képviselője arab kísérettel látogatott a Templom-hegyre, ami két dolgot is felvet. Részben, hogy nem ismeri a történelmet, részben pedig az angol álláspont szerinti “megszállás” tényének magáévá tételét. (Megjegyzem, hogy azt viszont nem tekintette zavaró körülménynek, hogy biztonságáról az itt-tartózkodása idején a “cionista megszállók” gondoskodtak.)

A Siratófalhoz izraeli kísérettel érkezett az angol főrabbi társaságában. Az ide látogatók hagyományainak megfelelően imádkozott a Falnál és meghallgatta  a Kotel rabbijának ismertető előadását.

Végezetül, említésre érdemes, hogy a brit nagykövetség tel-avivi rezidenciáján nagyszabású fogadást rendeztek tiszteletére, amely alapjában és lényegében véve celeb találkozó volt. Meglátásom szerint ez volt az egyetlen hely és alkalom, ahol Vilmos herceg elemében volt.

A látogatásnak van tanulsága, azt mindenki vonja le maga. Nekem végig olyan érzésem volt, hogy az “uralkodó megtekinti gyarmatát”.

02/07/2018

Izrael 70. születésnapja elé, avagy a csúcsra járatott hisztéria

8 jan

Elöljáróban vessünk egy pillantást a térképre és nagyítóval vizsgáljuk meg azt a parányi (20.770 négyzet-kilométer) országot, annak is fővárosát, Jeruzsálemet, (125.1 négyzet-kilométer) mely immáron 70 éve tüske a világ körme alatt.

körülvéve 400 millió muzulmánnal

Igen, jól tetszenek olvasni, nem kizárólag a muzulmán (ezen belül is az arab) országok, de egész Európa csőrét piszkálja a modern Izrael léte.

Izrael állama – és általában a zsidóság – mindig is nagy érdeklődésre tartott számot, sajnálatos módon elsősorban az antiszemiták, illetve a burkolt antiszemiták körében, melynek kedvenc szófordulata, hogy nem antiszemita, “csak” anti-cionista. Ezt a réteget ki kell ábrándítanom abból a hitéből, miszerint a kettőnek nincs köze egymáshoz, ugyanis van! Az anti-cionista v. Izrael-ellenes megnyilvánulás nem más, mint frakkba öltöztetett antiszemitizmus.

Hogy miért mondom ezt? Mert az európai országok lakossága is öregszik és ma már csak elvétve található olyan ember, aki élete során még tömegével látott zsidót, köztük esetleg pajeszos-kaftános haszidot is. Már azok is bántották szemét, így igyekezett megszabadulni tőlük… ami majdnem teljes sikerrel járt…

Ezt követően – megkockáztatom, hogy pillanatnyi lelkiismereti válság eredményeként, de az eltelt hetven év tapasztalati alapján inkább ügyes számításból – nagy kegyesen megadta a lehetőséget, hogy Izrael fiai az ősök földjén ismét (immáron harmadszor) újra felépíthessék otthonukat.
Felépítették, jól prosperáló országot tudhatnak magukénak – amire a többség még álmában sem gondolt és most irritálja – annak ellenére, hogy a folyamatos fenyegetettség, a mindennapos terrortámadások mellett – úgy mellesleg – hat, minden esetben az arab világ kezdeményezte háborút sikeresen visszavert.

Itt jegyzem meg, hogy ma már nem érintenek meg olyan “bölcsességek” amelyek azt bizonygatják, hogy Izraelt az amerikai segélyek tartják életben. Ugyanis Izrael már több, mint húsz éve semmiféle gazdasági segélyben nem részesül. Katonai segélyben igen, ami annyit jelent, hogy a segély 80%-át (Izrael felé ez volt Obama egyetlen jótéteménye) az USA-ban köteles levásárolni.Izrael önerőből, a Hi-tech ipar jóvoltából lett a mai világ egyik vezető gazdasági hatalma. A világ számos tőzsdéjén ma a sekel a második legkeresettebb valuta.  Azzal meg még annyit sem foglalkozom, hogy hány és hány európai ország “segítette” (pénz-paripa-fegyver) Izrael háborúit. Ugyanis a fegyvereladás nettó kereskedelmi üzlet volt, amelyben a csehek, a franciák és Dél-Amerika az “egyszerhasználatos” hadászati eszközeiért csillagászati árat számított fel.

És akkor nézzük: 2017. december 6-án a világ minden pontján kilengett a képzeletbeli Richter-skála annak hatására, hogy Trump elnök egy 1995-ös (Clinton éra) kongresszusi határozatot ratifikált és ezzel elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosának.

Döntése, hogy az amerikai nagykövetséget Jeruzsálembe helyezi át, erkölcsi jelentőséggel bír és azt a célt szolgálja, hogy világossá tegye mindenki számára: szuverén ország szuverén döntése, hogy mely települését nevezi ki az ország fővárosának. Ennél már csak azért sem lehet több, mert azt, hogy Jeruzsálem a zsidó haza, Izrael fővárosa, már az ország alapító okiratában, a Függetlenségi Nyilatkozatban is szerepel és amelyet az alaptörvény első pontja is egyértelműen leszögez.

Tulajdonképpen itt pontot is lehetne tenni a téma végére, mert az már tényleg minden ország magánügye, hogy csatlakozik-e Amerikához, illetve azon többi országhoz, melyek már eddig bejelentették költözési szándékukat…Ha már szóba hoztam az országok magánügyét, sokkal érdekesebb lenne azt boncolgatni, hogy 1980-ban, az után, hogy a Kneszet Jeruzsálemet Izrael fővárosának nyilvánította, milyen megfontolásból költöztették Jeruzsálemből Tel-Avivba a követségeiket? Addig   ugyanis 13 ország követsége volt Jeruzsálemben.

De nem azért ültem a klaviatúra elé, hogy a  felzúdulás leglényegesebb, de a mainstream média részéről egyáltalán nem, vagy csak érintőlegesen ismertetett okairól ne beszéljek.

A témát két részre kell osztani, mielőtt azonban belekezdenék, előre bocsátom, hogy eddigi álláspontomat – miszerint a világháló “civil” felhasználóit a felelősség alól felmentettem és tudatlanságukat a hivatásos politikusok, közéleti személyiségek általi félretájékoztatásnak tartottam – revideálom. Már csak azért is, mert az internet korában széles körű és valós időben történő információhoz juthat minden felhasználó.

Az első tárgyalandó téma az arab/muzulmán világ reakciója, ami lényegében semmi meglepetést nem okoz, illetve mégis. Ugyanis a magukat palesztinnak nevező araboknak – ami nem előzmény nélküli – rá kellett döbbenniük, hogy “ügyük” elvesztette jelentőségét és egyre kevésbé talál megértésre, támogatásra muzulmán körökben. Szólamok szintjén természetesen támogatják, de a megvalósítás elmarad, mint ahogy eddig is elmaradt az arab országok részéről a Gáza övezet lakóinak beígért anyagi támogatás egy jelentős része.  Ezen nem kell csodálkozni akkor, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Szíriában hat év alatt félmillió ember esett áldozatául a testvérháborúnak, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Egyiptom – leszámítva talán a nagyvárosokat – az éhínség szélén táncol és boldog az a személy, aki fegyveres testület tagja lehet, hiszen ők külön üzlethálózattal rendelkeznek, melynek révén szociális támogatásra is futja.

A nemzetközi média részéről hazugság az, hogy Trump bejelentése óta számottevően megnövekedett a terror-cselekmények száma. Kétségkívül vannak zavargások, de a tüntetések sem számában, sem az eddig is terror-gócként számontartott helyeken semmivel nem haladták meg a máskor,  a pénteki ima után szokásosat. Csakhogy ezekről az elmúlt időszakban nem volt “kifizetődő” tudósítani, hiszen nem lehetett kellőképpen kidomborítani a bűnbak felelősségét.

Röviden szólva, az arabok felzúdulása, illetve annak várt nagysága és milyensége elmaradt. Ennek oka lehet elsősorban az, hogy az arab/muzulmán országokban a “palesztin ügy” prioritása megszűnt, másik – és lényeges – oka az ENSZ egyes leányvállalatai (mint a “palesztin ügy” elsőszámú életben tartója) támogatottságának  teljes, vagy részbeni megszüntetése úgy az Egyesült Államok, mint Izrael részéről.

Az okok között feltétlen említést érdemel még, hogy a Palesztin Hatóság területén élő helyi lakosságnak  elege lett a vezetőik pénzlenyúlásaiból, abból, hogy amíg saját fiaik élik az aranyifjak életét, az utca emberét, azok gyerekeit uszítják terror-cselekmények végrehajtására… Tulajdonképpen ez sem új jelenség. Szorosan kapcsolódik Arafat térségben történt megjelenéséhez és ahhoz, hogy a Tunéziából magával hozott arabok mindenben prioritást élveznek a helyi lakosokkal szemben. Ahogy Jeninben, a legutóbbi tüntetés egyik résztvevője fogalmazott: elegünk van abból, hogy vezetőink fényűző módban élnek, nekünk meg mindenből a hulladék jut. Akkor inkább a “megszállás”, mint ezek.

Abban, hogy Mahmud Abbasz (mozgalmi nevén Abu Mázen) a legkülönfélébb és lényegében nevetséges nyilatkozatokat teszi, Obama hintalovának van elévülhetetlen szerepe, amelyre felültette őket. Csakhogy ez a hintaló erősen billeg és ma már nincs olyan józan fejjel gondolkodó ember – még arab körökben sem – aki elhiszi Abu Mázennek, hogy az USA elnöke “szabotálja a békét, az igazság keresését”.

Különösen akkor nem, ha arra gondolunk, hogy a Gáza övezetben élők nyomora nem csak a Hamasz terrorszervezet, de az ő lelkén is szárad. Nevezetesen az, hogy – és erről egyetlen média sem tudósít – a Palesztin Hatóság által ki nem fizetett hátralékok miatt, humanitárius megfontolásból – Izrael látja el Gáza olyan betegeit, akik e nélkül halálra lennének ítélve. Köztük számos rákbeteg gyereket. A legfrissebb Izraellel kapcsolatos  “tutósítások” is csak arról számolnak be, hogy Izrael ismét teljes kapacitással látja el árammal Gáza övezetet. Vagyis, ahelyett,  hogy nevén neveznék a gyereket és elmondanák, hogy a Palesztin Hatóság és a Gázát uraló Hamasz terrorszervezet belső vitáját Abbasz úgy gondolta elsimítani, hogy nem csak, hogy nem fizeti ki az izraeli elektromos műveknek Gáza hátralékát, de maga szólítja fel Izraelt az áramszolgáltatás szakaszolására. Szokás szerint két vasat tartva a tűzbe, kettősbeszél és  ezzel a Hamaszt Izrael ellen uszítja. A híradásokból leginkább az jön át, hogy Izrael “megkegyelmezett” Gáza övezet lakóinak és korántsem az, hogy Abbasz hajlandónak mutatkozott a teljes hátralék – mintegy 40 millió sekel – azonnali átutalására.

Végezetül, tekintsünk tőlünk távolabbi vidékekre, nevezetesen Európára…

Az Európai Unió szinte minden tagállama a hisztéria heveny tüneteit produkálja, melyhez az alaphangot az EU globális helyzete, valamint az egyes tagállamok belső problémái, illetve az Unió és saját érdekeik közötti nézetkülönbségek  adják.

Évek óta hallani a franciaországi, utóbbi időben a Németországban, a belgáknál, de még a nagyon toleráns svédeknél is előforduló – nem csak a helyi zsidó lakosság ellen irányuló – terror támadásokról. Ezek egy részét – minden bizonyíték ellenére – igyekeznek egyedi esetként kezelni, többnyire az elkövető elmeállapotával magyarázni…

Franciaországnak, mint az európai országok közül az egyik legnagyobb volt gyarmattartó birodalomnak, immáron a negyedik generációs (helyben született) muzulmán populációt sem sikerül integrálnia, de bőszen bólogat a senki által meg nem választott EU külügyér asszonynak, Mogherininek, ahhoz a többször elhangzott nyilatkozatához, miszerint Európa, sőt a világ minden baja megoldódna, ha a “palesztin kérdés” megoldódna. Vak gyűlöletében nem akarja észrevenni, hogy Izraelből, a Palesztin Hatóság területéről, egyetlen muzulmán sem menekül Európa felé. Ezzel szemben tény, hogy a Palesztin Hatóság területéről számos muzulmán megy a Perzsa öböl-menti országokba, munkavállalás céljából.

A svéd külügyminiszter asszony meg a Jeruzsálemmel kapcsolatos döntés után meg kívánná tiltatni izraeli állampolgár beutazását az országába. Abba a Svédországba, ahol Göteborg és Malmö nem egy kerületébe már a rendőrség sem meri betenni a lábát, ugyanakkor az ott élő zsidókat napi szinten éri atrocitás. És ugyan ez érvényes több európai országra is.

Többször leírtam, de úgy tűnik, még mindig nem elégszer.

Nagy az írástudók felelőssége a nép nevelésében, vagy éppen butításában egyaránt. Újságírók, politikusok, közéleti személyiségek mind felelősek abban, hogy a hír hír legyen és ne személyes politikai állásfoglalás. De – mint azt fentebb már említettem, – az internet korában csak az az olvasó téveszthető meg, akinek nézeteivel a tálalt hazugság dömping megegyezik.

08/01/2018

%d blogger ezt kedveli: