Archívum | emléknapok RSS feed for this section

Emléknapra – 2018

17 ápr

Zsidó hagyomány, hogy ünnepeinket megelőzi az emlékezés… és ez nem csak a vallási ünnepekre vonatkozik.

Ahogy a Széder során, még ha képzeletben is, de  végig megyünk a rabszolgaságból kivezető úton, úgy az állam függetlenségének ünneplését is megelőzi az azokra való emlékezés, akik életüket adták a zsidó hazáért.

1860-ban jött létre az első zsidó település, amely a történelmi (Óváros) falakon kívül épült.

https://leharblog.wordpress.com/2011/07/30/jeruzsalemi-korseta-jemin-moshe-2/

Ettől a dátumtól áll rendelkezésünkre írásos dokumentum a kötelesség teljesítés során életüket vesztett katonákról, valamint Izrael függetlenségének kikiáltása óta eltelt időszak terror áldozatairól.

Ez a szám a tavalyi évben 71+30 fővel szaporodott. Utóbbiak régebbi, katonaként szerzett sérüléseikbe haltak bele. Szombaton (14/04/2018) vesztette például életét a Jom Kipur-i háború utolsó katona sérültje.

Harcok során 23.645 esett el, szolgálat-teljesítés közben 4.143 fő (27.788) 

A terror áldozatainak száma 3.134 fő, köztük 122 külföldi állampolgár. 100 izraeli állampolgár viszont külföldi országokban lett a terror áldozata.

A gyászoló szülők száma 8.929, a katona-özvegyeké 4.849 az árván maradt gyerekeké pedig 1.843.

Polgári időszámítás szerint e hó 17-én (ג’ ב- אייר) estétől rájuk emlékezünk. Ismét megszólalnak az emlékezés szirénái és másnap reggel az ország útra kel. Hogy öregek és fiatalok, apák és nagyapák, fiúk és unokák Afulától Eilatig, az ország  52 katonai temetőjében, a városok és települések sírkertjeiben elhelyezzék az emlékezés mécsesét, a hagyományos emlék-követ, vagy a nem annyira hagyományos, de elfogadott virágcsokrot.

Az emléknap előestéjétől számítva 24 órán keresztül, időrendi sorrendben olvassák fel a neveket, a hozzá tartozó életkorral, fegyvernemmel és lakhely megjelöléssel együtt.

Az emléknap a Függetlenségi nap előestéje… és így lesz ünnep az emlékezésből.

יהי זכרם ברוך

15/04/2018

 

Reklámok

Jeruzsálem – 50

21 máj

Aki Izraelben nem hisz a csodákban, az nem realista (Dávid Ben-Gurion)

Az 1922-es nagy felosztás után – melynek eredményeként létrejött Jordánia – 1947. november 29-én az ENSZ határozatilag két részre osztotta a maradék, Palesztinának nevezett földrajzi egységet. A felosztás a területen két állam – egy zsidó és egy palesztin – létrehozását kezdeményezte. Jeruzsálemet az osztozkodás nem érintette, a város nemzetközivé tétele szabad bejárást biztosított volna a három világvallás gyakorlói számára.

Ez azonban hiú ábránd maradt, mert a palesztinai arabok a többi arab országgal karöltve sem ezt, sem a területi felosztást nem fogadták el és ezzel kezdetét vették a zsidó települések elleni támadások. A függetlenségi háború során, 1948. május 28-án, a jordán légió megszállta Jeruzsálem keleti felét,  beleértve az Óvárost, a Nyugati, vagyis Siratófalat (mely a világ zsidóságának egyetlen szent helye) és a Templomhegyet.  Jeruzsálem ezzel két részre szakadt.

A megszállás eredményeként az Óvárosban akkor élt, mintegy 2000 zsidót elűzték lakóhelyükről. A várost kettészelő 4-6 méter magas városfalon a légió őrtornyaiból vigyázták a “rendet”, ahol pedig nem volt épített fal, ott rakétakilövő állások biztosították ugyanezt. A rendfenntartás részeként  az Óvárosba vezető nyolc kaput is befalazták.

Teddy Kolek, aki 1965-ös megválasztásától 28 éven át volt Jeruzsálem polgármestere, így nyilatkozott: “ Ebben az időszakban a helyzet Jeruzsálemben nagyon nehéz volt. Nem múlt el hónap úgy, hogy valakit ne öltek volna meg, vagy ne sérült volna… ha nem mástól, akkor az arabok által a városfalról dobált kövektől…”

Hiába a 2000 éves üldöztetés után kivívott függetlenség, ha a fájó tüske bennmaradt, ugyanis a kapun túl, egy karnyújtásnyira, a Szentély egyetlen megmaradt falánál zsidó nem imádkozhatott.

És így ment ez 19 éven keresztül, mígnem elérkezett 1967 és vele a felismerés, hogy a környező arab országok ismét – immáron harmadszor –  háborút indítanak Izrael ellen.

A korabeli arab nyelvű médiák uszító beszéde, a határainkon tapasztalható csapatösszevonások nem csak az izraeli vezetés, de Európa, benne az ENSZ számára is egyértelmű jelzéssel szolgáltak. Ennek ellenére az ENSZ kivonta békefenntartó erőit az egyiptomi határról és több európai ország fegyvereladási tilalmat léptetett életbe.

Itt álltunk egy újabb vérontás kezdetén és mint az már megszokott volt, ismét csak egyedül. Csak magunkra számíthattunk,  csak katonáinkban és katonai vezetésünkben bízhattunk.

És 1967. június 5-e hajnalán kezdetét vette Izrael történetének legrövidebb – mindössze hat napig tartó háborúja, melyhez nem véletlen ragadt a “csoda” jelző.

A támadó fél Egyiptom, Szíria és Jordánia.

És Izrael 264 ezer katonája felvette a harcot 550 ezer ellenséges katonával. 800 tankunk 2500 tankkal és 196 repülőgépünk az ellenséges csapatok 1000 repülőgépével szemben…

A világ közvéleményét már az első órák történései is meg kellett, hogy lepjék, de a nemzetközi sajtóban még egy ideig tartotta magát az arab propaganda gépezet által elsöprő győzelemként tálalt, valójában – a támadó országokra nézve – elsöprő vereség.

A győzelem sorozat egyik kiemelkedő és Izrael, valamint a diaszpórában élő zsidóság számára egyaránt nagy jelentőséggel bíró eseménye Jeruzsálem, az örök főváros felszabadítása volt. A háború első napján, viszonylag rövid, de annál véresebb ütközet vette kezdetét és a hajnalban ledobott ejtőernyősöknek, valamint a falon kívülről tankokkal érkező alakulatoknak áldozatvállalása délelőtt 10 órára meghozta az eredményt. Jeruzsálem a 19 éves jordán megszállás alól felszabadult!

Jeruzsálem Óvárosa akkor is zsúfolt volt, tele a vallások szent helyeivel ami komoly dilemma elé állította a vezérkart. Ilyen körülmények között egy  légitámadás szóba sem jöhetett és a harcosok is szigorú parancsba kapták a vallási helyek maximális megóvását…Így a harc utcáról utcára, házról házra, lakásról lakásra folyt, mígnem az utolsó jordán légióst is ki nem űzték a területről és a Templomhegyen kitűzhették a kék-fehér zászlót.

És akkor a befalazott Oroszlános kaput páncélossal áttörve katonáink szeme elé tárult a Siratófal!

És sírtak is! Kik azért, mert újra láthatták, kik azért, mert még soha nem látták! És voltak, akik megpihentek a Fal tövében.

És amikor Jeruzsálem lakosságának fülébe jutott a hangszórókból áradó hír “הר הבית בידנו” (a Templomhegy a kezünkben), a vezérkari főnök, a biztonsági miniszter és a háttérvédelem parancsnoka mellett a tömeg is megindult csodát látni.

És 19 év után a Kotel kövei ismét hallhatták a sofár hangját, láthatták a katonák és civilek örömét.

És két héttel a háború befejezése után a Kneszet kimondta, hogy כ”ח באייר Jeruzsálem napja!

Az újkori Izrael 69. és ezen belül Jeruzsálem újraegyesítésének 50. évfordulóján nem célom az ünneprontás.

A józan ész mégis azt parancsolja, hogy felhívjam olvasóim figyelmét arra a kísérteties azonosságra, amely a korabeli és a napjainkban zajló Izrael ellenes (mely alapjában véve nem más, mint estélyibe öltöztetett antiszemitizmus) uszításban fellelhető és amelyhez egyforma intenzitással asszisztált és asszisztál a “művelt” nyugat.

Jeruzsálem nélkül nincs Izrael! És ezt az ellenség pontosan tudja. Ezért ott próbál ütni, ahol a legjobban fáj.

De, függetlenül a történelmet meghamisító, az arab propagandát kiszolgáló szervezetek állásfoglalásától, függetlenül a világ különböző országai általi negligálásától, Jeruzsálem Izrael egy és oszthatatlan fővárosa volt, van és marad az idők végezetéig.

 

!!!שלום לך ירושלים

21/05/2017

Képek forrása: Google

 

Jom ha-Zikaron (ד’ באייר)

29 ápr

Ijjár hó negyedik napja az Izraelért elesett fegyveresek és a terror áldozatainak emléknapja. (Polgári időszámítás szerint az idén április 30.)

Vasárnap kerül felavatásra a jeruzsálemi Herzl-hegyen az új 18 méter magas emlékcsarnok, melynek 23.544 téglája egy-egy nevet tartalmaz.

https://www.facebook.com/MODIsrael/videos/1377392868966628/

Az elmúlt egy év alatt a fegyveres alakulatok tagja közül 60 fő vesztette életét, terrorcselekmény áldozatává vált 11 polgári személy és ezzel számuk 23.544-re emelkedett.

9.157 szülő gyászolja elvesztett gyermekét, 4.881 katonaözvegy és 1.843 árva (30 éves korig) emlékezik férjre/feleségre, apára/anyára. Rajtuk kívül több ezerre tehető a 30 éven felüli árva, illetve gyerekét vesztett szülő.

Izrael állam megalapítása óta 3.117 fő terrorcselekmény áldozata lett, köztük 122 külföldi állampolgár (a legutóbbi az idén Peszachkor Jeruzsálemben, a villamoson megkéselt brit egyetemista lány). A terror áldozatai után 3.117 árva maradt, közülük 109 mindkét szülőjét elveszítette. Az özvegyek száma 826, a velünk élő gyászoló szülők száma 939.

Vasárnap este 20:00 órakor országszerte megszólalnak az emlékezés szirénái és kezdetét veszik a helyi megemlékezések.

Másnap délelőtt 11:00-kor két perces szirénaszóval tisztelgünk mindazok előtt, akik Izraelért áldozták életüket, majd ezt követően kerül sor a központi megemlékezésre.

Izraelben az 52 katonai temető, Kiryat Smonától Eilatig a köztemetőkben lévő több száz katonai parcella és a különböző települések több ezer katona-sírjának karbantartása, gondozása a Honvédelmi Minisztérium feladatkörébe tartozik.

Az emléknapon katonák ivóvízet osztanak a sírkertbe látogatóknak, számolatlanul állnak virágcsokrok a tiszteletüket leróni kívánók rendelkezésére és még arra is kedvesen megkérik az érkezőket, hogy – amennyiben nem érintettek – a megemlékezés virágait olyan sírra helyezzék, amelyen a legkevesebbet találnak… az ott nyugvónak ugyanis nincsenek hozzátartozói.

 יהי זכרם ברוך!!!

Emlékük legyen áldott!!!

28/04/2017

Gondolatok a Holocaust emléknap kapcsán…

23 ápr

Néhány óra múlva Izraelben kezdetét veszi a szokásos – a Holocaust áldozatainak emlékére rendezett – megemlékezés.

A dátum adott, כ”ז בניסן, (polgári időszámítás szerint az idén április 24.) a varsói gettólázadás kezdete.

Az emléknapok, ünnepek és általában a központilag szervezett megemlékezések előnye, hogy üzenete a széles tömegekhez eljut. Hátránya viszont, hogy az évek – és adott esetben már több, mint hét évtizedről lévén szó – múlásával személytelenné válnak, a szervezők nagy többsége patentokból dolgozik. Ugyanakkor abban is van valami, hogy ennyi év elteltével a témában újat mondani már szinte lehetetlen.

Az európai zsidóság sorsa csak nüanszokban tér el egymástól és ez vonatkozik a vészkorszakot megelőző, a háború alatti és – ne szépítsünk – a felszabadulás utáni időszakra egyaránt.

Teljesen mindegy, hogy valaki Budapesten, Bukarestben, netalán Krakkóban született a történés menete azonos volt és koránt sem a deportálásokkal kezdődött.

Természetesen ma – Izrael létének köszönhetően – a deportálás veszélye nem áll fenn, ennyire egyetlen ország vezetése sem vállalja a nyílt antiszemtizmus bélyegét…Ugyanakkor még ma is keveset tesz az antiszemitizmus megfékezésére. Nem, nem törvények kellenek ehhez, nem büntetés, hanem OKTATÁS!!!

Hiába is próbálják szépíteni, hiába a politikusok megnyerő szónoklata, az antiszemitizmus Európában virágkorát éli. Attól, hogy megpróbálják ráhúzni az “Izrael jogos bírálata” címet, még antiszemitizmus marad a javából.

Részemről az idei emléknap világnak küldött üzenete nagyon egyszerű: Ne hazudják el a történelmet! Ne akarják szépíteni a valóságot, mert a tények makacs dolgok és vegyék tudomásul, hogy a vészkorszak borzalamainak leghitelesebb dokumentumait  a náci Németország, a német precizitás örökítette az utókorra.

Minden egyes ártalanul kioltott élet eggyel több az elfogadhatónál, de kéretik nem összemosni a “végső megoldás” (jegyzőkönyvezett) elméletét sem a kommunista idők atrocitásaival, sem a muzulmán menekülttáborokban élők helyzetét a koncentrációs lágerek és megsemmisítő táborok lakóinak helyzetével.

A Holocaust egyedisége a szisztematikusan kidolgozott és ipari méretekben végrehajtott gyilkosságokban rejlik.

Fejet hajtva a hat millió ártatlan emléke előtt, יהי זכרם ברוך,  a mai napon azt kívánom, hogy a világon soha, sehol, senkivel még hasonló se fordulhasson elő!

23/04/2017

Korábbi, azonos tárgyú írások:

  1. https://leharblog.wordpress.com/2012/01/27/holocaust-emleknap-%D7%99%D7%95%D7%9D-%D7%94%D7%A9%D7%95%D7%90%D7%94/

  2. https://leharblog.wordpress.com/2013/04/06/%D7%99%D7%95%D7%9D-%D7%94%D7%A9%D7%95%D7%90%D7%94-holocaust-emleknap/

  3. https://leharblog.wordpress.com/2011/11/23/hholocaust-revizionistak-es-a-tenyek/

Ünnep és emlékezés

8 máj

A zsidó ünnepek alapja minden esetben az emlékezés. Nincs ez másként a Függetlenség Napja kapcsán sem. Hisz alig ér véget a holocaust áldozataira való emlékezés, Izrael kezd kék-fehérbe öltözni.

צחי אבנור

                      צילם – צחי אבנור

A Függetlenségi Napra az országot beborítják a Dávid csillagos zászlók, melyek megtalálhatók a középületeken csakúgy, mint a magánházakon, a gépjárműveken, de a turisták hátizsákjain is… Mielőtt azonban átadnánk magunkat az önfeledt vigasságnak, az ország (Ijjár hó 4-én) egy emberként tiszteleg az 1860 óta  Izraelért elesett katonák, valamint a terrorizmus áldozatainak emléke előtt. Az emléknap előestéjén országszerte megszólalnak a szirénák és ezzel kezdetét veszi a központi megemlékezés.

יום הזכרון

 

Másnap az ország útra kel. Ifjak és vének keresztül-kasul utazva az országot felkeresünk egy-egy katonai/polgári temetőt, ahol hozzátartozók, barátok, ismerősök és ismeretlenek síremlékére helyezzük a kegyelet virágait, a zsidó hagyomány szerinti emlékezés kavicsait és emékmécsest gyújtunk.

Mount Herzl.

Herzl-hegy, katonai temető (Google)

Közben a hangszórókból folyamatosan szól a zene és felolvasásra kerül az elhunytak neve, utolsó lakóhelye, katonai rangja és életkora…  

Az idén 129 új névvel gyarapodott a lista és ezzel az áldozatok száma 23.447-re emelkedett. Megdöbbentő, hogy közülük közel a fele a “békeidők” terror-áldozata.  Az érintett családok száma 116.307. Közülük kerül ki a gyereküket gyászoló 9.442 szülő, 4.917 özvegy és 1.948 árva.


Az emléknap kimenetele egyben a Függetlenségi Nap – egyetlen állami ünnepünk – kezdetét is jelenti. 1948. május 14-e a héber naptár szerinti Ijjár hónap 5-ére esett.

A központi ünnepségen kívül minden település “saját” rendezvénnyel emlékezik, ami azért is érdekes, mert egy közösség életéről, az ott élő emberekről és emberekhez szól. Énekszámok, szavalatok, művészi torna bemutatók tarkítják az estet, amiből gyerekeink is aktívan kiveszik részüket. Az est “hivatalos” része a himnusz, a ha-Tikva (remény) hangjaival zárul. Ezt követi a hajnalig tartó utcabál.  És az ország ismét útra kel. Megtelnek a tűzrakásra kijelölt helyek, ahol össznemzeti tevékenységünknek, a szabad tűzön történő hússütésnek hódolunk.

חג עצמאות שמח

06/05/2016

Képek forrása:  Wikipédia

 

 

Emlékezz és emlékeztess…

2 máj

P1020003 (1)

Így, pár nappal az izraeli holocaust emléknap (az idei polgári évben ez a dátum május 5-re esik) előtt néhány – úgy vélem – aktuális gondolat fogalmazódott meg bennem. Bár az, hogy a gondolatok hirtelen leptek volna meg, nem fedi a valóságot. Az inkább, hogy az emlékezés egyhangúságából kilépve, a mára, de még inkább a jövőre fókuszáljak.

Mint az előző, azonos témában született írásaimból (link) is kitűnik, nem vagyok híve a központosított emlékezésnek. Az idő múlásával, az események egyre távolabb kerülésével – és nem utolsó sorban a túlélők szuperszonikus sebességgel történő fogyásával –  ezek a megemlékezések formálissá válnak. Formálissá nem csak azért, mert adott témában már alig lehet újat mondani, hanem azért is, mert a ma emlékezők zömének – globálisan nézve –  hiányoznak a  történelmi ismeretei és legyünk őszinték, hiányzik az érzelmi motiváció is.

Hogy miért e hiányosság, az összetett probléma. Erre nem is térnék ki részletesen, de annyit azért megjegyzek,  hogy a nevelés-oktatás minden esetben az idősebb generáció feladata, mely körből nem hagyható ki az állami szerepvállalás sem. Úgy tűnik azonban, hogy úgy az állam, mint az idősebb generáció valamiféle amnéziában szenved és –  bármennyire is fáj ezt kimondani – ez alól a zsidók egy része sem kivétel.

De sem a történelmi tények kozmetikázása, sem az “egy életre hálával tartozunk a Vörös Hadseregnek” nem mentesít az alól, amit elmulasztottunk! Mert bizony mulasztottunk, melynek következménye, hogy a vészkorszakot követően szinte megszűnt a zsidó élet, mely azt vonta maga után, hogy minimum két korosztály zsidóságát elveszítettük.

Természetesen lehet velem vitázni fenti állításom helyességét illetően, de a tények magukért beszélnek. Az elmúlt 71 évből közel negyven telt el úgy, hogy a kelet-európai zsidó az esetek többségében csak véletlenül tudta meg, hogy ő zsidó. Ami megint csak nem tekinthető következmény nélkülinek, hiszen magával hozta a szinte teljes asszimilálódást, a származási országba történt teljes be- és  felolvadást.

Ezen a tényen az sem segít, hogy a szocializmus becsődölését követően lehetőség nyílt a gyökerek újraélesztésére, hiszen a már említett, kiesett generációk hiányát a hivatalos zsidó képviselet sem igyekezett pótolni. És még ma, évtizedekkel a felkínált lehetőség után is az ébredezés stádiumánál tartunk. Ugyanakkor csodálkozunk, az újabb és újabb – az adott helyen korántsem honos – kinövések élretörési szándékán.

Függetlenül attól, hogy a zsidóságot nem tekintem kívánságműsornak, ahol a betévedők alakítják magát az előadást, azt sem szabad elfelejteni, hogy a Sulhán Aruch-on, a haláchán alapuló zsidó szervezetek megfeledkeztek a kizárólag kulturális, vagy akár csak származási alapon a zsidósághoz kötődő – nagyon széles réteg – képviseletéről.

És ez az a pont, ahol izraeli vizekre kell eveznem. A szocialista tömb felbomlása, a vélt (vagy valós, de sok esetben csak a megszokottól eltérő) életminőség változás, az újonnan felfedezettnek vélt identitás magával hozta az alijázók számának emelkedését. De ez már nem a klasszikus alija, nem az első és második orosz alija, amikor vallási alapon, illetve cionista meggyőződés motiválta bevándorlásról beszéltünk – ez már többnyire u.n. megélhetési alija.

Tisztában vagyok azzal,hogy ezzel a kijelentésemmel nem aratok osztatlan sikert, de végre ki kell mondani, hogy az Izraelbe hazatérők túlnyomó részének fogalma sincs Izrael történelméről és még jó, ha némi fogalommal rendelkeznek a zsidóság mibenlétéről.

Izrael – legjobb tudomásom szerint – nem avatkozik bele a galuti zsidó életbe és jómagam is igyekszem távol tartani magamtól  a témát. És ez nem a vélemény hiányából fakad, sokkal inkább abból a meggondolásból, hogy ne sértsek érzékenységet. Egyszer azonban ki kell mondani, hogy az európai diaszpóra zsidósága tévúton jár, ha elhiteti magával, hogy minden bajuk (az egyre növekvő antiszemitizmus) okozója részben maga Izrael, részben a szocialista tábor széthullása. (Itt nagyon röviden meg kell jegyezni, hogy a ma Európájára kétféle antiszemitizmus jellemző: az egyik a klasszikus, amely többnyire Európa keleti felének sajátossága, a másik a nyugati világ Izrael ellenessége, amelynek alapját a nagyszámú muzulmán bevándorlók teremtették meg. (Ez azonban egy más téma, melynek kezelése nagyban függ az adott régió nyersanyag függőségétől.)

Fel kell végre ébredni és ki kell mondani, hogy a ma tapasztalt antiszemitizmus nem előzmény nélkül szökött szárba. Nevelődött az szépen a szocializmus égisze alatt is. Röviden fogalmazva, a ‘45 óta hatalmon lévő összes kormány keze sáros abban, hogy nem nézett szembe a múlt bűneivel. (Ugyan így nem nézett szembe a svábok, tótok és általában a kisebbségek elleni atrocitásokkal.) Az u.n. rendszerváltás, a szólásszabadságnak vélt szabadosság csak felszínre hozta és a rosszul értelmezett liberalizmus az utcára ömlesztette mindezt.

Nem riogatok, mert meggyőződésem, hogy jöhet bármi, érezheti magát a diaszpóra zsidósága szorongatott helyzetben – a holocaust nem ismétlődhet meg.

Erre Izrael állam léte a garancia!

Az államot – ha kell az életünk árán is – megvédjük, ezzel a galuti zsidóság számára is hátteret biztosítva. Ami cserében – véleményem szerint – elvárható, igencsak csekélység és pár szóval összefoglalható: ha segíteni nem tudsz, legalább ne árts! Bővebben kifejtve: nem kellene tovább életben tartani a hidegháborús nomenklatúrát, mely szerint Izrael az agresszor, az arabok a szerencsétlen elnyomottak, továbbá nem kellene felülni a ma már nem csak a zsidó, de a keresztény történelmet  is elhazudó arab propaganda-gépezet uszításának.

Mártírjaink emléke előtti főhajtás nem zárja ki a tudatos jövőbe tekintést.

02/05/2016

Tisa b’Áv, vagyis Áv hó 9.

19 Júl

A zsidóság történetében talán nincs is olyan ünnep, emléknap, mely ne kötődne  valamilyen más eseményhez.

Nincs ez másként az Áv hó 9-ei gyásznappal sem, melyet okkal-joggal nevezhetünk nemzeti gyásznapnak.

Az emlék és egyben böjtnapot megelőzi a “három gyászhét”, mely Támuz hónap 17-tel veszi kezdetét.

  • Ezen a napon töri össze Mózes a kőtáblákat, mivel a nép a bálványimádás bűnébe esett (aranyborjú),
  • Az ostromlott első Szentélyben megszűnt az áldozati bárány felmutatása,
  • Jeremiás könyvében (52,7) olvashatjuk a következőt: “Rést ütöttek a városfalon “, vagyis a pusztulás megkezdődött. – Az első Szentély korában ez Támuz 9-én, a második Szentély idejében Támuz 17-én.
  • Ezen a napon égettette el a Tórát Antiochus szír-görög király, akinek meggyőződése volt, hogy a szellemi életétől megfosztott nép könnyen elnyomható.
  • A második Szentély megszentségtelenítése, bálvány felállítása a Szentélyben is ezen a napon történt.

A három gyászhétnek megvannak a rabbinikus szabályai. Ebben az időszakban nem kezdünk semmi újba (nem  építkezünk, nem vásárolunk új holmit, a férfiak nem borotválkoznak, nem nyírnak hajat, körmöt, (nők esetében is csak az arcon lévő fölsleges szőrszál eltávolítása engedélyezett)  nem tartunk esküvőt és kerüljük a zenés helyeket). Vannak közösségek, ahol ebben a három hétben (Szombat kivételével) csak tejes ételeket fogyasztanak.

A Tisa b’Ávot közvetlenül megelőző héten a fentieket még a kevésbé vallásos közösségek is magukévá teszik.

A böjt bejövetelekor (erev tisa b’Áv) az egyébként gyász esetén szokásosakat követjük: Nem húzunk bőrből készült lábbelit, az ékszereinket is letesszük, minden kozmetikai kelléket mellőzünk… és utcán a jó ismerősök sem köszöntik egymást. A zsinagógában és otthon is  földön ülve mondjuk a zsoltárokat…

Áv hó 9. különleges nap a zsidóság történetében, mert mint az alábbi felsorolásból látható, ehhez a naphoz nem csak a bibliai időkben kötődtek népünket érintő katasztrófák:

  • Ezen a napon vette kezdetét a sivatagi vándorlás (B’midbar, Mózes IV. -14,1)
  • Első Szentély pusztulása (i.e. 586) babilóniai fogság kezdete
  • Második Szentély pusztulása (70-ben) Titusz római császár által
  • 1290-ben ezen a napon utasították ki az összes zsidót Angliából (Edward király)
  • 1492-ben, ezen a napon kezdődött a spanyol zsidók kiűzetése,
  • 1942-ben, Áv hó 9-ének előestélyén a varsói gettó nagyszabású kiürítésére került sor. A gettólakókat Auschwitzba deportálták.

Vallásos zsidó háznál szokás a bejárattal szemben egy nyers faldarabot hagyni, a Szentély pusztulására emlékeztet.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Mint ahogy a körbefutó írás is mutatja, a befejezésre akkor kerül sor, amikor… jibbone hamikdojs ir Cijon tömale…יבונה המקדש עיר ציון תמלא

19/07/2015

%d blogger ezt kedveli: