Az arab országok népe átlépte a félelem-küszöböt…
A közelmúlt észak-afrikai eseményeit, azok okait és a várható fejleményeket taglalva, többekben felmerült az összeesküvés elmélet, mely szerint alapos a gyanú arra nézve, hogy a felkelés-sorozat egy kívülről szervezett, gondosan előkészített akció eredménye.
Az országonként változó, kiterjedésében és kivitelezésében egyaránt különböző megmozdulások okát én egészen másként látom.
Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy amennyiben ezek a lázadások egy korábbi időpontban robbannak ki, a technikai fejlettség v. fejletlenség miatt az eseményekről késve, részleteit tekintve pedig elég pontatlan értesülések birtokában, a lezajlott forradalmakba csak az utólagos elemzések nyújtanak betekintést, melyek többnyire már készítőjük politikai elkötelezettségét is tükrözik. Napjaink technikai vívmánya, az internet jóvoltából az események viszont a történés pillanatától nyomon követhetők, amivel koránt sem mondom azt, hogy az így nyert információkat nem lehet saját szájunk íze szerint értékelni, ellenben mondom azt, hogy történelmi, világpolitikai események ismeretében jó megközelítéssel az igazság kihámozható. A felkelés-hullám internetes terjedésében döntő szerepe van a sokat és sokak által emlegetett Al-Dzsazírának, mely nem egy esetben röpít föl olyan “híreket”, melyek ugyan nem történtek meg, de az általa üdvösnek vélt irányba mutatnak. Röviden, manipulál!
Számomra a külső szervezés teóriája azzal dőlt meg, hogy a felkelőknek nincs jövőképük – nincs világos elképzelésük a változtatást illetően, csak azt tudják, mit nem akarnak. Egy feltételezett összeesküvés esetén a felbujtók minden bizonnyal kész recepttel szolgálnak a változással előállt helyzet kezelésére, a “hogyan tovább”-ra . Ez egyik érintett országban sem tapasztalható.
Ami az egyes országokban kialakult pillanatnyi helyzetet illeti elmondható, hogy:
Tunéziában Ben Ali eltávolítását követően szinte semmi nem változott. Az országra nem volt jellemző a Muzulmán Testvérek befolyása, hiszen a lakosság zöme nem gyakorolta vallását. Ugyanakkor nem árt figyelni arra, hogy a Muzulmán Testvérek vezetője – akit Ben Ali száműzött az országból – visszatért. Valószínű, hogy az ő jelenléte kellett ahhoz, hogy a lakosság eddig kényszerűségből elfojtott igénye – a nők hidzsáb (fejkendő) viselése, melyet Ben-Ali tiltott – napvilágra kerüljön, hiszen egyre több nő jelenik meg közterületen fedett fejjel.
A Marokkó-i király televíziós beszédében a parlamenti demokrácia szélesítésére tett intézkedéseket vázolt fel, ami az alkotmányos monarchia irányába mutat.
Egyiptom, Mubarak lemondása után katonai junta kezébe került. A lemondott miniszterelnök helyére ugyan másikat neveztek ki, aki ígéretet tett, hogy egy hónapon belül megfogalmazzák az új alkotmányt, aminek érvénybe lépését népszavazás előzi meg. Az, hogy az új miniszterelnököt a katonai vezetés nevezte ki és hatalmazta fel kormányalakításra, ne tévesszen meg senkit.
Meglepődnék, ha a hadsereg felső tiszti kara önzetlenül, a nép érdekében támogatná ezt a törekvést, ugyanis a gazdasági hatalom egyértelműen az ő kezükben összpontosul. Egész iparágakat ellenőriznek ill. birtokolnak. A gazdasági hatalomért folyó harac nem újkeletű Egyiptomban. Gamal Mubarak (az elnök fia) nevéhez fűződött egy gazdasági elit, mely a hadsereg vetélytársa volt, de Mubarak bukásával majdnem teljesen eltűnt. Kérdés, hogy a tisztikar milyen mértékben tűrné el egy új gazdasági elit létrehozását.
Ami a politikai színteret illeti, Egyiptom egy kiterjedt, tanult és eléggé jól tájékozott réteggel rendelkezik, ugyanakkor hiányzik ezek politikai szerveződése és ami ennél is lényegesebb, semmilyen gazdasági hátterük nincs.
Az egyetlen szervezett politikai erőt a Muzulmán Testvérek képviselik, akik egy elég életképes szociális hálót működtetnek és nem elhanyagolható, hogy a katari emír anyagi támogatását is élvezik. Az 50 évi számüzetés után Katarból nemrég visszatért Yusuf al-Qaradawi – számüzetése önkénes volt, mert Nasszertől Mubarakig egyetlen elnök sem tiltotta meg hazatérését – szélsőséges nézeteiről híres. Az ő elképzelése, hogy Khomeini iráni példáját követve, ő és a Muzulmán Testvérek veszik át a hatalmat. Nem titok, hogy a Muzulmán Testvérek jól kiépített nemzetközi hálózattal rendelkezik, jelen vannak Jordániában és Törökországban is, valamint a Gázát uraló Hamasz is belőlük nőtt ki.
A katonai junta kizárólag a belpolitikai rendezésre összpontosít, arra már kevésbé fordít figyelmet, hogy az országban kialakult helyzet már eddig is több milliárdos veszteséget eredményezett, mivel az idegenforgalom gyakorlatilag megszűnt. Problémás, hogy a gázai határtól a Sínai félsziget közepéig megszűnt az ellenőrzés, a terület a “senki földje” lett, aminek eredményeként szabadon áramlik Gázába úgy a pénz, mint a fegyver.
Líbiában a felkelés egyértelműen polgárháborúhoz vezetett, ami – ismerve a törzsi szervezettséget – nem meglepő. Pillanatnyilag Kadhafi áll nyerésre, sikerült visszafoglalnia a legnagyobb olajvárost, ugyanakkor az ellene – ideiglenesen egységbe tömörült – fellépő törzsek a kifulladás jeleit mutatják.
Azt lehet mondani, hogy az észak-afrikai országok közül a líbiai események érintik leginkább Európát. Egyrészt tudvalevő, hogy Olaszország és Svájc csaknem 100%-ban líbiai olajat vásárol, másrészt innen fenyegeti leginkább az európai államokat a tömeges bevándorlás.
Külső beavatkozás – repülési tilalom formájában – elképzelhető, kérdés, hogy ennek betartását hogyan ellenőrzik. Szárazföldi beavatkozás a valós helyzet áttekinthetetlensége, az egymásnak ellentmondó belső információk ill. azok hiánya miatt kétséges és nem valószínű, hogy Amerika a Szomáliában kapott lecke után ilyenre vállakozna.
Ami a líbiai káoszt csak fokozza az az, hogy az országnak nincs alkotmánya és nincs parlamentje. A törvénykezést, a társadalmi berendezkedést Kadhafi “zöld könyv”-e szabályozza.
A Líbiából érkező hírek szinte percnyi pontossággal követik az eseményeket, ugyanakkor el kell mondani, hogy ezek jó része ellenőrízhetetlen forrásból származik.
A Yediot Ahronot c. újság ott járt újságírójának tapasztalatai szerint nagyon valószínűnek látszik, hogy minden amerikai és európai szankció kilátásba helyezése ellenére is igen nagy esélye van a Kadhafi féle rezsim továbbélésének, ha nem is a egész országra kiterjedően.
A kémiai fegyverek maradékát több terror szervezet is meg akarja kaparintani, aminek érdekében komoly erőfeszítéseket tesz.
Bármi lesz is az eredmény és bármikor is következik ez be, az nyilvánvaló, hogy az olajtermelés megindítására belátható időn belül nem lehet számítani, ami az olaj világpiaci árára nem kis befolyással lesz.
Ami az egész líbiai helyzetet illeti, a hasonlóság Irakhoz, kísérteties. Ott 12 év telt el az első szankciók bevezetése és az USA katonai akciója között, melynek eredménye Szaddam likvidálása lett. Mint tudott, Amerika úgy vonult ki Irakból, hogy teljes káoszt hagyott maga után.
Szíriával kapcsolatban még csak jósolni sem lehet, ugyanis ott a rendszer erősen kézben tartja a szunnita többséget, akiknek szemében az alauita dinasztiából származó Asszad és a katonai vezetés soha nem volt legitim.
Hírszerzési források szerint, amennyiben Szíriát is eléri az elégedetlenségi hullám, úgy Asszad pozíciója is vesélybe kerül. Ennek előszele, hogy a Damaszkusz melletti “Adra” börtönben fogva tartott politikaiak és emberi jogi aktivisták éhségsztrájkba kezdtek, s mint mondják “folytatjuk mindaddig, míg ez a zsarnoki, korrupt rendszer lecserélődik és a lakosság kivívja emberi jogait”.
Jordániában a királynő luxus életvitelét – ami egyébként igaz – ítélik el. Ugyanakkor el kell ismerniük, hogy rendkívül kiterjedt szociális tevékenységet folytat. A királyt azért nem támadják, mert a próféta leszármazottjának tartják, s mint ilyen, sérthetetlen.
Szaud-Arábiában a királyi család a tüntetések tiltásával, azok elfojtásával megpróbál az események előtt járni. Erre utal a nagy összegű gazdasági program meghirdetése, a lakosság életének könnyebbé tételére tett ígéretek.
Az eddigi tünetések főleg az ország keleti részén, a Perzsa öböl partján élő siita kisebbség körében voltak és azt hiszem nem kell paranoiásnak lenni ahhoz, hogy e mögött iráni befolyást keressünk.
Szaudiában az elmúlt hét péntekére a siiták lakta keleti országrészben meghírdetett “harag napján” több újságíró volt, mint tüntető.
Vessünk egy pillantást az öbölmenti országokra is:
Bahrein esetében arra lehetne gondolni, hogy a siita többségű ország elsősorban a szunnita kisebbséget képviselő királyi család hatalmának korlátozására törekszik, de elhangzottak követelések a hatalom teljes átadásáról is.
Ománban reformokat követelnek és korlátozni akarják a szultáni család uralmát. Itt éhséglázadásról nem lehet beszélni, hisz az országban rendkívül magas az életszínvonal, igaz, hogy ez csak az őslakosságra érvényes. A megmozdulások hátterében a 13%-nyi hindu és a szintén 13%-ban fellelhető egyéb arab és fekete-afrikai lakosság áll, akik relatíve tisztességes jövedelmet élveznek, viszont jogaik gyakorlatilag egyáltalán nincsenek.
Ománban 1741-tőlaz Even Szaid – jemeni eredetű – szultáni család uralkodik.
Mindkét országra érvényes, hogy a fő követelés az alkotmányos monarchia irányába mutat, de lehet, hogy ez túlzó következtetés. Azonban iráni befolyással itt is számolni kell.
Jemenben a véres zavargások elsősorban Szanaa-t és Aden-t érintik. Ennek oka, hogy a kormány hatalma eddig sem terjedt messze túl a nagyvárosok határain, az országot különböző iszlamista csoportok uralják.
A rendszer továbbra is erős kézzel lép fel a tüntetőkkel szemben, ugyanakkor az elnök széles körű reformokat hirdet, aminek lényege, hogy az elnöki köztársaságot parlamenti köztársaság váltja fel. Új alkotmány készül, melyet népszavazás elé visznek.
A végére hagytam az iráni rezsimmel kapcsolatos meglátásaimat. Mint tudott, Iránban eddig is véres leszámolás követett minden ellenzéki megmozdulást, de éppen ennyire tudott az is, hogy a külső ellenséggel szemben a perzsák mindig is összefogtak.
Nem mai keletű és semmiféle összefüggésben nincs az arab világban zajló felkelésekkel az a tény, hogy úgy a kormány, mint az ellenzék szemében az USA a fő ellenség. Ennek elsődleges, de csak egyik oka, hogy a sah idejében Amerika erős befolyással volt az országra
Az iráni kormány nem titkolja azon szándékát, hogy a térségben meghatározó szerepet töltsön be és a felkeléseket úgy értékeli, hogy azok az ő malmára hajtják a vizet. Ebben csak annyiban van igaza, hogy az USA által eddig támogatott arab országok diktátorai egymás után kényszerülnek távozni a hatalomból és a tulajdonképpeni “nehéz falat” Líbia, ahol egy külső beavatkozás utáni rendteremtéssel az utolsó akadály is elhárul az iráni befolyás érvényesítése elől. Ebben azonban Irán téved. Ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy az érintett országokban végbemennek a remélt demokratikus átalakulások, de amennyiben igen, Iránnak akkor is számolnia kell azzal az ellenszenvvel, amivel az arab országok többsége az iráni diktatúrát kezeli. Számukra éppen annyira veszélyes az iráni fegyverkezés, mint pl. Izrael számára, de mondhatnám azt is, hogy az egész világ számára. Az iráni vezetés jelszava: “aki nincs velünk, az ellenünk”(!) nem valószínű, hogy széles körű támogatottságot élvezne az amúgy is hagyományos arab-perzsa ellentét ismeretében.
Meggyzőződésem, hogy egy forradalom kirobbantásához elsősorban belső gazdasági-politikai elégedetlenségre, egy mindig meglévő kisebb-nagyobb befolyással bíró ellenzéki csoportra van szükség, amit az adott esetben nagymértékben “támogat” az internet útján fénysebességgel terjedő információk tömege. Ebből következik, hogy ami az egyik országban jogos éhség-lázadásnak indult, máshol a jobb életminőség elérése érdekében folytatódott. Mint fentebb vázoltam, vannak a sorba szorosan nem beilleszthető országok, ott azonban a kisebbségben élők jogainak kiterjesztése tekinthető indoknak.
Természetesen még ma sem egyértelmű, hogy a mérleg nyelve merre billen, megjósolhatatlan, hogy lesz-e valódi demokratikus átalakulás, vagy a kemény kezű diktátorokat egy “puha” diktatúra követi?
Egy biztos. A félelem-küszöböt, mely egyik helyen magasabb, máshol alacsonyabb volt, a nép átlépte, de ahogy minden országban másként zajlottak az események, úgy feltehetően ezek eredménye is más és más lesz.
Amíg az eseményeket követjük, nem árt figyelni a fundamentalista iszlám vallási csoportok, elsősorban a Muzulmán Testvérek lassú, de annál biztosabb előretörése, amire – mint a tunéziai példa is mutatja – az arab világban igény mutatkozik. Márpedig a fundamentalista, a Koránon alapuló vallási vezetés és a demokrácia nem édestestvérek.
Ezen bejegyzés – valószinűleg a térséggel kapcsolatban nem az utolsó – záró mondataként csak annyit jegyeznék meg, hogy azokban az országokban, ahol relatíve nyugalom uralkodik, ott is mindennaposak a szembenálló csoportok közötti gyilkos merényletek – ezek általában egy-két emberéletet, pár sebesültet követelnek, s mint ilyen, jeletőségük “elhanyagolható”(?). Talán ennek tudható be, hogy a tömegtájékoztatásban sem kapnak helyet.
2011. márc. 13.
Címkék: arab, Észak-Afrika, Izrael, muszlem, perzsa
leharblog 