Tag Archives: holocaust

Ébredj Európa!

29 máj

Mirjám és Imánuel ז”ל , az 50-es éveikben járó izraeli házaspár , brüsszeli társasutazáson vett részt, ahol az ottani Zsidó Múzeum bejáratában terrorista támadás végzett velük.  Két – 15 és 16 éves – lánygyermek maradt szülők nélkül.  A támadásnak még két halálos áldozata  van.

Nem ez az első antiszemita indíttatású merénylet Belgiumban és tartani lehet tőle, hogy nem is az utolsó. Az elsőre 1979 Pészachján került sor, amikor is három palesztin a brüsszeli repülőtér ellen intézett támadást.  A pillanatnyilag utolsó, a már említett házaspár. Tudott, hogy a két időpont között is történtek incidensek. És nyilvánvaló, hogy voltak olyanok amelyek nem kerültek nyilvánosságra. Talán azért, mert fajsúlya miatt a sértett nem tett feljelentést, de az sem lehetetlen, hogy a rendőri szervek tekintettek el a kivizsgálástól.

A brüsszeli merényletet követő napon Párizs külvárosában  támadtak meg két testvért, akik az esti imára igyekeztek.

Belgiumban 34 ezer zsidó él, ez a lakosság 0,3%-a. Azonban ez az elenyésző szám is elegendő, hogy az ország antiszemita indíttatású terrorcselekmények célpontjává váljon. Míg 2010-ben a rendőrséghez érkezett bejelentések száma 57 volt, addig 2011-ben 62, 2013-ban pedig 88.

Franciaországban él Európa legnagyobb zsidó közössége, hozzávetőlegesen 600 ezer fő. A  2011-ben bejelentett  389 eset a következő évben 614-re emelkedett. Nyilván ennek “köszönhető”, hogy Izrael utcáin egyre több francia beszédet lehet hallani. A francia zsidók Izraelbe történő hazatérése akkor is megugrott, amikor Muhammad Merah, a Toulouse-i gyilkos vérfürdőt rendezett a zsidó iskola előtt és válogatás nélkül ölt gyereket, felnőttet.

Az utóbbi időkben a muzulmán elkövetők körében “divattá” vált az esemény videofelvételen történő megörökítése – ami  egyértelmű bizonyíték arra, hogy a gyilkos előre megfontolt szándékkal, ép elmével követi el tettét. (Már amennyiben a terrorista elméjét épnek tekintjük.)

Számos, nemrég  készült felmérés szerint Európa szerte növekvő tendenciát mutat az antiszemitizmus, melynek modern megjelenési formája az Izrael-ellenesség, az anti-cionizmus.  Véleményem szerint, ehhez nem is szükséges mélyreható kutatásokat végezni, elegendő a napi hírek, az azok alatt található “hozzászólások”  áttekintése.

Igen, így idézőjelbe téve, mert milyen tudással, milyen vitakészséggel rendelkezik az az egyén, aki magáévá teszi, sőt hirdeti azt az abszurd álláspontot, hogy Izrael népirtást végez a palesztinok között, vagy hogy Izrael apartheid állam!? Nem beszélve arról, hogy ezen személyek a cionizmust úgy használják szitokszóként, hogy valódi jelentéséről fogalmuk sincs.

Ők a zsigeri antiszemiták, rosszabb esetben a populista elit megvezetettjei.

Itt kell megjegyezni (és ezzel egyúttal szét is választani) a palesztin helyzetet az európai muzulmánoktól.

Mivel jelen írásnak elsősorban az európai helyzet a témája, a palesztinokról érintőlegesen csak annyit, amennyi az Izraelt kritizálók szájából nap mint nap elhangzik

Nincs nap, hogy ne vetnék szemére az országnak, hogy megszálló, hogy  elnyomó, hogy az egyetlen felelős a jelenlegi helyzetért. És ez a kritika nem csak a sarki kocsmák törzsközönségétől  – bár a színvonal sokszor kísérteties azonosságot mutat –  származik. Ehhez a sakálkórushoz csatlakozott az európai sajtó túlnyomó része is, nem beszélve a hivatásos politikusok karrierépítő manipulációiról, melyhez esetenként még állami támogatást is kapnak.

De talán közelebb járok az igazsághoz, ha első helyen a politikusokat, közéleti személyiségeket említem, majd a megélhetési sajtómunkásokat és csak utolsó sorban a hozzájuk csatlakozó,  az önálló gondolkodást mellőző tömeget.

A palesztinok között végzett “népirtásról” csak annyit, hogy ideje lenne felismerni: Izrael nem a palesztinok ellen harcol, hanem a terroristák ellen!!!  Márpedig aki békés otthonokban hidegvérrel kiírt egy fél családot, az terrorista még akkor is, ha a Palesztin Hatóság – az európai adófizetők pénzén – hősként ünnepli.

Ami pedig az apartheid illeti, legalább az értelmező szótárban utána lehetne nézni, a szó jelentésének. Mert kérdezem én, micsoda apartheid állam az, ahol a fogbeültetést végző szájsebész arab, ahol a rendelőkben arab asszisztens veszi le a vért, ahol az ABC igazgatója arab… és nem utolsó sorban, ahol arab ( szám szerint 11) képviselők ülnek a Kneszetben. (Megjegyzem még azok is, akik számos alkalommal személyesen vettnek részt Izrael ellenes megmozdulásokon.) És itt kell még megemlíteni a szíriai polgárháború azon pár száz sérültjét, akik izraeli kórházakban kaptak, vagy éppen ebben a pillanatban kapnak ápolást, az állam, vagyis az izraeli adófizetők költségén!

Visszatérve Európára, ott sem feltételezhető, hogy minden muzulmán terrorista, hiszen a többség nem akar mást, mint eltartani a családját és magasabb szintű oktatást biztosítani a gyerekeinek, mint azt tehette születési helyén. A nagy számok törvénye alapján viszont nem kizárható terroristák beépülése a közösségbe – és erre, ha Európa nincs elfoglalva a hagyományos antiszemitizmusával – gondolni kellett volna.

Érthetetlen, hogy a külvilág még ma sem jutott el a gondolkodásnak arra a fokára, hogy a terrorizmus nem áll meg Izrael határain.

Azt hiszem nem kell nagyon kiemelni sem Belgiumot, sem Franciaországot a többi európai ország közül, ha az utóbbi évek Izrael-ellenes megnyilatkozásait akarjuk vizsgálni. Vannak még dobogós helyezettek! Olyanok, ahol nem lehet a nagy számú muzulmán bevándorló jelenlétével  magyarázni a mára kialakult antiszemita, anti-izraeli nézetek tömeges térhódítását.

Sajnálatos módon megállapítható, hogy 70 évvel a holocaust után, Európa ismét veszélyes hely a zsidók számára.

Elképesztő, hogy Európa 400 millió polgárából 150 millió valamilyen szinten azonosul az antiszemitizmus eszméjével, illetve minden bajok forrásának a zsidókat és Izrael államot tekinti.

Így még azon sem lehet csodálkozni, hogy Muhammad Merah mára hőssé válhatott.

Bár belgiumi és franciaországi történések adták írásom apropóját, nem lehet elhallgatni, hogy hasonló esetek bárhol Európában előfordulhatnak.  

Így nagyon is elérkezett az idő, hogy Európa önvizsgálatot tartson annak feltárására, hogyan is lehetséges, hogy a 21. században  akár a szélsőséges iszlám, akár a jobboldali szélsőségesek sugallatára az antiszemitizmus ismét szárnyat bontson és az utóbbiak retorikája a vészkorszakot közvetlenül megelőző időket idézze.

Számos esetben szögezik nekem a kérdést: Izraelt nem lehet bírálni? Természetesen lehet, azonban –  mint minden bírálatnak – valós tényeken kellene alapulnia. Az éremnek ugyanis két oldala van és amennyiben a bírálat egyoldalú, a bíráló elveszti hitelességét. De ez a kisebb baj. A nagyobb, a megmásíthatatlan – az ár, az a súlyos ár, amit a fenti esetek is bizonyítanak.

Antiszemitizmus mindig is volt és mindig is lesz – csak az ürügy változik. Ma az ürügy Izrael maga!

Ugyanakkor az antiszemitizmus nem Izrael és még csak nem is a diaszpóra zsidóságának a baja!

A megoldás az európai országok kormányainak kezében van. Kűzdeniük kell az antiszemitizmus ellen ahelyett, hogy olajat öntenek a tűzre és úgy állítják be Izraelt, mint a sátánt.

Ébrendj Európa! Az igazi sátán köztetek él! A bumeráng visszaüt és nem Izraelt kaszálja el!!!

2014. május 29.

 

יום השואה – Holocaust emléknap

6 ápr

Az emléknapról kicsit másképp


Versenyt futunk az idővel, amikor be akarjuk pótolni a bepótolhatatlant, amikor autentikus forrásból szeretnénk információkat gyűjteni. Elkéstünk,  hiszen a 192 ezer túlélő (40%-uk egyedülálló) átlag életkora 84 év és közülük naponta 37-en, havonta átlagosan ezren távoznak az élők sorából. (40%-uk állandó félelemben él, retteg, hogy a Soah visszatérhet.) 

[2014-es adat szerint a túlélők száma 180 ezer, 2015-ös adatok alapján 152 ezer és 2018-ra számuk az előrejelzés alapján 118 ezerre zsugorodik]

(Izraelben később emlékezünk: 1943. április 16-án (כ”ז בניסן)*  vette kezdetét a varsói gettófelkelés, ehhez a dátumhoz igazítjuk a vészkorszak áldozatainak és hőseinek emléknapját.)

 Nagy gondban lehetnek az emléknap szervezői, hiszen képtelenség ugyan arról a témáról minden évben valami mást, valami újat mondani. Ezért aztán úgy néz ki, hogy az egyszer megírt, legalább három, az érzelmekre ható mondatot tartalmazó beszéd éveken keresztül, automatikus dátum módosítás után újra felhasználásra kerül. Ettől lesznek az ünnepinek szánt beszédek még  az érdeklődők számára is szinte elviselhetetlenül unalmasak.

Az én megemlékezésem.

Egy ilyen, vagy hasonló megemlékezés az évek folyamán kibővíthető új és újabb információkkal. Most én is ezt teszem.

Tudott, hogy vannak számosan a túlélők között olyanok, akik nem akarnak, nem tudnak beletörődni a megváltoztathatatlanba és minden lehetséges fórumot felhasználnak, hogy nyomára bukkanjanak szeretteiknek. Ahogy az évek telnek, ennek esélye egyre csökken és mégis, nemrég (2013) találkoztam egy felhívással:

“Segítsünk egy holokauszt-túlélő férfinek, aki 68 éve nem látott ikertestvérét keresi! Menachem Bodner Elias Gottesmannként született 1940-ben Munkácson. Ikertestvérével, Jenővel (becenevén Jolli) együtt az auschwitzi haláltáborba kerültek.Mindketten túlélték a borzalmakat, de a tábor felszabadításakor elszakadtak egymástól. Menachem Bodner nevelőszülőkhöz került, és csak tavaly tudta meg, mi is történt vele. Itt, a Facebookon keresi ikertestvérét, Jenőt: A7734. Minden információ, megosztás nagy segítség lenne! Az ikrek történetéről bővebben itt:http://ow.ly/jpRFY”

[ Örömmel írom le, hogy Gottesmann úr keresése eredménnyel járt,  rátalált testvérére!]

 Szintén 2013-as in formáció, hogy  a “Harcosok a békéért” elnevezésű nemzetközi szervezet nyolc palesztin tagja látogatást tett a Yad Vashem Intézetben. Az alábbi mondatok tőlük származnak:

 “A holocaust két éve kezdett érdekelni, miután láttam a Schindler listája” c. filmet és jártam a washingtoni Holocaust Múzeumban is. Többek között ezért is szerveztem meg ezt a látogatást palesztinok részére.

Amikor elmész egy ilyen helyre, elfelejted, hogy ki vagy. Ez egy tragédia, nem lehet szavakkal leírni.

Amikor hallgatom a megszállt területeken élők panaszait, át tudom érezni a helyzetüket, de nagy hiba összehasonlítást tenni. A holocaust egészen más dolog, a kettő nagyon különbözik.

Azt hiszem, ide mindenkinek el kell jönnie.

***

Számomra ez egy megrendítő élmény.

***

“Megértem a zsidók félelmeit.

***

Hallottam embereket beszélni a Yad Vashemről és magam is meg akartam tapasztalni. Láttam filmeket a holocaustról, de sem az elbeszélés, sem a filmek meg sem közelítik azt, amikor magad látod a félelmet az emberek szemében.

Nem értem, hogyan esküdhetett össze az egész világ, ilyen bűncselekmény elkövetésére.

***

Nem értek egyet azzal, hogy a holocaustot összehasonlítják a palesztin menekült problémával.”

 

Hát ennyi!

71 év telt el  és annak ellenére, hogy a szemtanúk, a kor szenvedő alanyai – ha fogyatkozó számban is, de – köztünk vannak, Európán az amnézia tünetei mutatkoznak.

Mi másra vélhető, hogy az antiszemitizmus ismét virágkorát éli?!

Azért ne legyünk igazságtalanok. Van antiszemitizmus és van antiszemitizmus. Különbség köztük nem abban áll, hogy egyik, vagy másik enyhébben, esetlen brutálisabban bánna el a zsidókkal (és általában a bűnbaknak kikiáltott kisebbséggel). Szó sincs róla. A nagy különbség az, hogy amíg egyes országokban kormányszinten kezelik a helyzetet, másokban hathatós állami támogatást élvez.

 Nem szándékom hosszúra nyújtani ezt a bejegyzést, bár lehetne még bőségesen beszélni arról, hogy vajon mit éreznek a túlélők és leszármazottaik, amikor szembesülni kénytelenek az állami szintű zsidózással, de nem kicsit elgondolkoztató az is, hogy milyen traumát élt át az az ős, aki inkább látta nyilasként, mint zsidóként a leszármazottját…

 Befejezésül ide másolom dr. Székely András (1942-2012) Munkácsy-díjas művészettörténész, az internet világában “Medve1942” nicknéven ismert, igen nagy tudású kommentelőm a fent belinkelt megemlékezéshez írt hozzászólását.

Sorai kiemelt figyelmet érdemelnek!

 medve1942 – 2012.04.20.

“Kedves Lehar, gondolom, most már feljött az Esthajnalcsillag, és nem foglalkozol a bloggal…

Valószínűleg soha meg nem valósuló elképzeléseim között szerepel egy ismeretterjesztő szándékú világtörténeti esszé az antiszemitizmusról. De nem abból a szempontból, hogy “szegény zsidók”. Hanem abból, hogy – szegény antiszemiták! Tudniillik a spanyol, angol, holland, amerikai vagy épp osztrák-magyar történelem tökéletesen bizoinyítja, hogy a hivatalos, kormányzati antiszemizmus, például a spanyol kiüldözés 1492-ben tragikus következményekkel jár, míg a befogadás épp fordítva, segíti az állam vagy épp birodalom fejlődését. Az antiszemitizmus – nemzeti önsorsrontás. Ezt mint magyar mondom (aki egy picit azért “galutzsidó” is…) :)))”

2013. április 6.

* Polgári időszámítás szerint 2016-ban ez a nap május 5.

 

Utolsó frissítés: 26.01.2016

 

Vallás, vagy nép – és egyáltalán, ki a zsidó?

22 Júl

Ezen bejegyzésem  az időközben megszűnt NolBlog-on fellángolt vita (Ábrahám szövetségébe való felvétel)   jobb érthetősége miatt született.

 

 

Sokan, sokszor foglalkoztak már ezzel a témával, a zsidóságon belül is időről-időre napvilágot látnak olyan tanulmányok, melyek  a kérdésre választ keresnek.

Elismerem, a  válasz nem egyszerű. Ennek ellenére azon a nézeten vagyok, hogy nem is lehetetlen.

Mint említettem, a kérdés bonyolult és valószínűnek tartom, hogy ahány zsidó, annyiféle válasz lehetséges. A válaszokat minden esetben a szerint kell értékelni, hogy a megkérdezett hol él, gyakorolja-e vallását, vagy sem, de még az sem elhanyagolható szempont, hogy ki a kérdező és milyen célból kérdez?

Vallás, vagy nép kérdése nem tehető fel önmagában, az alapkérdés definiálása nélkül, ami úgy hangzik: Ki a zsidó?

Ha szigorúan a zsidó vallási törvények szerinti meghatározást alkalmazom: Zsidó az, akinek anyja zsidó. (Figyelem, egy szó sem esik vallásról!) Ide tartoznak a betértek, akiket a továbbiakban nem említek külön, hisz a betértet  semmi nem különbözeti meg a született zsidótól.

A zsidóság körének kiszélesítése a nürnbergi törvénnyel vette kezdetét – e szerint minden személy zsidónak tekintendő, akinek négy nagyszülője közül akár csak egy is zsidó. Ez azonban már politikai meghatározás, mint ahogy az is, hogy a vegyes házasságban élők nem zsidó tagját is hátrányos megkülönböztetés érte, illetve a korábban keresztény hitre tértek sem mentesültek a zsidóságot ért  megaláztatás alól. (Mint politikai érdekből létrejött, mondhatni mesterséges meghatározással a későbbiekben nem foglalkozom, mint ahogy az olyan meghatározásokkal sem, hogy “az a zsidó, aki annak vallja magát”, vagy “az, akit a környezete annak tart” – ezek szintén manipulatív célzattal kreált állítások.)

 

Fentiekből, azt hiszem, világosan kítűnik, ki a zsidó? Innen áttérhetünk a vallás és/vagy nép bonyolultabb témakörére, aminek megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a zsidó nép történetében legalább alapfokon elmélyedni.

A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy a mezopotámiai születésű Ábrahám Kánaán földjére vándorolva ott családot alapított. Fia, Izsák, aki már Kánaán földjén született, élete végéig nem hagyta el a földet, nem úgy, mint az ő fia Jákob , akinek második neve Jiszráel. Ő 12 fiával (a későbbi 12 törzs ősatyáival) és azok családjával Egyiptomba vándorolt, ahol több száz évig ették a rabszolgaság kenyerét. Közben megszületett Mózes, aki Jiszrael (itt családfő) népét kivezette Egyiptomból. Már a rabszolga létből való szabadulás is a csodák birodalmába tartozott, ami folytatódott egy természeti jelenséggel, egy szélvihar kiváltotta felhőoszlop keletkezésével,  ami elzárta az üldözők útját és biztosította a menekülők  Nádas-tengeren való átkelését.

Mindezen csodák csak megerősítették a zsidókat Mózes vezető szerepének elfogadásában, és vándorlásuk során így értek el a Sináj-hegy lábához, ahol megtörtént az I-teni kinyilatkoztatás (L. Mózes II. 20,2-17). Ezt követte negyven év  sivatagi vándorlás, ami alatt az azonos, immár egy I-tenhiten lévő emberek  államalapításra érett néppé kovácsolódtak… és megkezdődhetett Kánaán országának elfoglalása, felosztása, betelepítése.

Eddigi  ismereteink alapján van egy izraelita vallású csoport, mely a vallási és szociális törvények elfogadásával nemzeti keretet kapott – néppé vált. (Itt belemélyedhetnénk a történelembe visszamenőleg a polgári időszámítást megelőző 1100-as évekig és folytathatnánk a sort az i.u.-i 70-ben elpusztult II. Templom korán át egészen a spanyol kiüzetésig, az oroszországi progromokon át az első cionista kongresszusig, az angol mandátumi időktől a Vészkorszakot követő modern Izrael kikiáltásáig.)

Terjedelmi okokra való tekintettel igyekszem a témát még az érthetőség határain belül süríteni.

… Majd 400 éves fennállás után elpusztult a jeruzsálemi I. Templom, ezzel Dávid király leszármazottainak uralkodása is véget ért. A zsidó nép nagy részét a Babilón birodalomba száműzték, akiket nem, azok önként vállalt számüzetésbe Egyiptomba távoztak. Innen datálódnak a kisebb-nagyobb diaszpórai közösségek…  Mintegy 50 év elteltével a galutból visszatértek egy csoportja, majd az utánuk folyamatosan érkezők Jeruzsálemben felépítették a II. Templomot, s mintegy 70 éves megszakítás után a Szentély ismét betöltötte hivatását…

Nagy Sándor hódító hadjáratai során kerültek a zsidók első ízben kapcsolatba a görög kultúrával s a viszonylag rövid időn belüli töbszöri uralkodóváltás eredményeként  a Ptolemaiosok uralkodásának idejére Alexandriában nagyszámú zsidó közösség létesült…  Ebben az időben fordították görög nyelvre a Tórát, aminek célja a két ellentétes kultúra összeegyeztetése volt…  A több, mint 200 éves egyiptomi uralmat Júda közel száz éves függetlensége követte, de végül is i.u. 70-ben bekövetkezett a II. Templom pusztulása is, ami a zsidóság életében a második, az előzőnél jóval hosszabb ideig tartó galuti lét kezdetét jelentette, ami csak a modern-kori Izrael állam kikiáltásával és az állam elsők között meghozott törvényével, a Hazatérési Törvénnyel nyitott utat a galutból való hazatérésre.

Egy mondatban összefoglalva: Adott egy népcsoport, mely egy I-tenhitre tér, majd a történelem folyamán háromszor alapít hazát – mindezt közel 3000 év alatt, de mindháromszor ugyan azon a területen.

A modern Izrael létrejötte lehetőséget biztosít minden zsidó származású embernek, bármely életkorban a hazatelepülésre. A II. Világháború rémségei szolgáltattak alapot a törvény olyan értelmű megfogalmazására, hogy azok a halachikusan zsidónak nem minősülő személyek, akik a nürnbergi törvények értelmében (mint írtam ez politikai kategória) üldöztetésnek lehetnek kitéve, szintén jogosultak az izraeli állampolgárságra, továbbá a más vallású családtagjaik is. Az igasághoz hozzátartozik azonban, hogy a hazatérés lehetősége nem egyenlő a hazatérőről való teljes gondoskodással. Magyarul ez annyit jelent, hogy bár az állam bizonyos ideig anyagilag is támogatja az új bevándorlókat, de nem tartja el!  A beilleszkedés, a munkahely keresés-teremtés rögös útját mindenkinek egyénileg kell végigjárnia. Aki arra számít, hogy az “ígéret földjére” érkezve anyagi gondjai maguktól (az államtól) egy csapásra megoldódnak, súlyos kudarcot kénytelen megélni, ami nem egy esetben vezetett (tapasztalati tény) az ország elhagyásához, a szülőhelyre való visszatelepüléshez.

Arra nem térek ki, hogy mikor, honnan és hányan érkeztek/érkeznek az országba, tény, hogy Izraelen kívül még ma is számos, kisebb-nagyobb létszámú zsidó közösség található (leszámítva az USA-t, ahol a zsidók száma nem sokkal marad alatta az izraelben élők létszámának.) Hogy a hazatelepülés lehetőségét kihasználva miért nem éltek ezzel a más országokban élő zsidók, annak több oka is lehet, sőt nyilvánvaló, hogy minden ez irányban megkérdezett több nyomós okkal tudna szolgálni arra nézve, miért is vállaja továbbra is a diaszpórai életet?

A következő példák a teljesség igénye nélkül valók, de reményeim szerint megismertetésük nyújt némi támpontot az igencsak összetett probléma megértéséhez.

Alapvető dolog, és ez nem kizárólag galuti jelenség, hogy a ma emberének a vallás már lényegesen kevesebbet jelent, mint az előző nemzedékeknek. Ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a zsidó vallás teljes embert kíván abban az értelemben, hogy vallásosságunk nem merül ki a napi imák elmondásában, életünket számtalan törvény szövi át, (étkezésre, születésre, temetésre, a Szombat megtartására vonatkozóak – hogy a legfontosabbakat említsem) melyeknek egy része szinte betarthatatlan a befogadó ország  egészségügi, munkajogi és egyéb, a halachikus előírásokkal nem egyező törvényei miatt. Említettem a “befogadó országot”, amit ma emlegetni több, mint nevetséges, hiszen nem egy családfa tanuskodik olyan esetről, hogy az ősök már 300-350 évvel ez előtt ott születtek, az adott ország kultúráját, szokásait, nemzeti ünnepeit magukénak tekintve részt vesznek a haza védelmében, tudásukat az adott ország rendelkezésére bocsájtják stb.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy számos olyan halachikusan zsidónak született, ma a galutban élő embertársunk van, aki identitását feladta, zsidó gyökereit eltépve teljes mértékben asszimilálódott.  Természetesen  vannak egyedi esetek, amikor egyéni-családi körülmények teszik lehetetlenné a hazatérést.

Godolom,  mindenki számára nyilvánvaló, hogy amikor felmerül a nép/vallás kérdése, ez kizárólag a diaszpóra zsidóságára vonatkozik.  Amit nem értek, az a kérdésfeltevés oka. Az, hogy a zsidóság esetében milyen alapon kérdőjelezhető meg az adott nemzethez való  tartozás?

A kérdést már csak azért is provokatív jellegűnek tartom, mert tapasztalati tény, hogy a zsidóság asszimilációja a kelet-európai országokban volt a legáltalánosabb.

Az elmondottak alapján – és nem lepődök meg, ha ezzel a nézetemmel egyedül maradok – a ma diaszpórában élő zsidókat sokkal szorosabb (nyelvi, kultúrális és nem utolsó sorban financiális) szál köti az u.n. befogadó országhoz, mint Izraelhez, ami egyben azt is jelenti, hogy rájuk nézve – ha mindenáron ragaszkodunk meghatározásukhoz –  a helyes definíció: vagy “zsidó származású … állampolgár”, vagy “izraelita vallású … állampolgár”.

 

 

2010. július 11.

 

 

Holocaust-revizionisták és a tények

23 nov

Az alábbi bejegyzés egy közel két éves írásomat tartalmazza, változatlan formában.
Megírását az akkor a NolBlog felületén kialakult vita indokolta, melynek során egyértelművé vált számomra, hogy a vitának csak egyik – és permanensen visszatérő – eleme a számok megkérdőjelezése. Ezen lehet vitatkozni, bár nem érdemes, azonban  a haláltáborok létét megkérdőjelezni, az akkori kormányok felelősségét tagadni (vagy akár csak kicsinyíteni) durva történelem hamisítás.
Az írás mai apropóját az Amerikai Népszava online oldalán megjelent írás adja, mely a linkre kattintva elérhető:

http://nepszava.com/2011/11/magyarorszag/randolph-braham-a-tortenelemhamisitasrol.html

Nem érzek haragot, nincs bennem gyűlölet

A II. Világháború a tények kategóriájába tartozik csakúgy, mint a náci Németország egyik fő célkitűzése – a zsidó faj kiirtása. A Holocaust nyílt tagadói és magukat a témában revizionistáknak nevezők között a magam részéről nem látok különbséget, legfeljebb a megközelítésben. Előbbiekre feleslegesnek tartom a szót vesztegetni, más azonban a helyzet, amikor valakik a megtörtént eseményeket kisebbíteni, kozmetikázni akarják. Ők azok, akik kétségbe vonják az áldozatok számának valódiságát, a gázkamrák létezését, azok kapacitását stb.
Jelen írásommal arra kívánok rámutatni, miben áll a revizionisták tévedése, ehhez viszont elengedhetetlenül szükséges néhány dolog tisztázása.

Kezdem azzal a kérdéssel, hogy ki a zsidó?
Törvényeink (halacha) értelmében zsidónak tekintjük azt, aki zsdió ANYÁTÓL született, függetlenül az apa vallásától. Minden országban, ahol kötelező az újszülöttek polgári anyakönyvezése, a zsidónak született gyerek – amennyiben szülei ezt fontosnak tartják – bejegyzésre kerül az adott hitközség anyakönyvébe is. (A zsidó anyakönyvnek a későbbiekben még szerepe lesz.) A nürnbergi törvények értelmében zsidónak minősül mindenki, akinek legalább egy nagyszülője zsidó származású, még akkor is, ha ő maga már keresztényként látta meg a napvilágot. Továbbá ugyanezen törvény alapján, a más vallásra áttért személy is zsidóként kezelendő.
Holocaust
A szó görög eredetű, jelentése égőáldozat.( A Soah kifejezés német-jiddis, jelentése ugyanaz.)
Napjainkban egyre többször hangzik el olyan észrevétel, hogy a Holocaustot kizárólag magunknak vindikáljuk, ugyanakkor sokan párhuzamot vonnak más népek sérelmére elkövetett tömeggyilkossággal, amit szintén Holocaustként aposztrofálnak. Számomra a kifejezés furcsa, de elfogadom, hiszen mára már a közbeszéden kívül a tudomány, a kutatás nyelve is magáévá tette. A tömeggyilkosságok és (nevezzük így) zsidó Holocaust között a lényegi eltérés abban áll, hogy az emberiség története során egyetlen etnikum, vallás esetében sem fogalmazódott meg annak iparszerűen végrehajtandó teljes megsemmisítése. Az u.n. végső megoldás – amit a résztvevők 1942. január 2O-án tartott Wannsee-i találkozón jegyzőkönyvben rögzítettek – egyedül és kizárólag a zsidókra vonatkozott.
A deportálások fő állomásai

  • 1. Gyűjtő (indító) állomások
  • 2. Munka ill. gyűjtőtáborok (KZ-lágerek)
  • 3. Megsemmisítő táborok

Az 1. és 2. ponthoz összesen 39 nagyobb, kiemelést érdemlő állomáshely tartozott. Ezeken a helyeken a funkciók erősen összemosódtak, mert egyes munkatáborokban pl. börtön is üzemelt, ugyanakkor nem egy KZ-láger az indítóállomás szerepét is betöltötte, illetve valamelyik megsemmisítő tábor altábora volt, ahol az elsődleges szelekciót követően a munkára koruknál, vagy egészségi állapotuknál fogva alkalmatlanok csak a továbbszállításig tartózkodtak.
A megsemmisítő táborok már nevükben is jelzik a végső célt. Ilyenből 1O működött: 7 Lengyelország területén, egy-egy pedig Belorussziában, Horváthországban és Ukrjnában. A táborok közül a leghírhedtebb Auschwitz-Birkenau.
Amikor az áldozatokra emlékezünk, 6.OOO.OOO európai zsidó emlékének adózunk.
A már említett Wannsee-i találkozó jegyzőkönyve 11.OOO.OOO európai zsidót említ, akiknek a “végső megoldás”-t szánták osztályrészül. A jegyzőkönyv részletesen kitér arra is, hogy kik tartoznak ebbe a kategóriába, és mivel már említettem, hogy a halachikus besorolás nem azonos a nürnbergi minősítéssel, ebbe a 11 millióba beletartoznak azok is, akik nem voltak, törvényeink szerint nem is lehettek bejegyezve a zsidó anyakönyvekbe. Ez azért fontos,  mert a háború után azoknak, akik a veszteságelet számba vették, a megmaradt anyakönyvek szolgáltatták az első fogódzkodót, ami kiegészült a németek által pontosan vezetett nyilvántartások adataival. A németek által készített kimutatások és a zsidó anyakönyvek közötti számbeli eltérés abból adódik, hogy olyan személyek is a megsemmisítő tevékenység áldozatai lettek, akik nem voltak anyakönyvezve (lásd fentebb, a ki a zsidó? résznél).
A jelenleg általam ismert adatok szerint a megsemmisítő táborokban mintegy 4.3OO.OOO zsidó elpusztítása történt meg a Soah idején, a KZ-lágerekben uralkodó viszonyok pedig 552.OOO emberéletet követeltek. A számok nem tartalmazzák sem a magyarországi munkaszolgálat áldozatait, sem a Dunába lőttek (ország, folyó behelyettesíthető) számát, sem az Európa szerte felállított gettók veszteségeit, de nem tartalmazzák a “halálmenetek” során elpusztultakat sem.
Mivel úgy gondolom, adott esetben mitsem számít, hogy az áldozatok száma hány millióra tehető, talán tovább is léphetünk. (A számokról még lesz szó később.)

Voltak-e gázkamrák?
A válasz egyértelmű, IGEN!
Némi előzetes, csak a rend kedvéért. A náci Németországban az u.n. Euthanázia Program keretében már az 193O-as évektől alkalmazták a gázt – szénmonoxidot -a  testi-szellemi sérültek, valamint a nem kívánatos politikai személyek likvidálására. A háborús üzemanyag árak, illetve üzemanyag hiány miatt, valamint a módszer “lassúsága”, az ipari méretű emberirtást nem tette lehetővé, így az alapötlet továbbfejlesztésre került.
Az alábbi fotó a majdaneki gázkamrát ábrázolja, ahol a tábor felszabadítása után mintegy 53O Zyklon-B-t tartalmazó dobozt és több szénmonoxid ballont találtak.

A gázkamrákban történt tömeges elgázosításról nem csak a túlélők tettek vallomást, de a háborús bűnösként bíróság elé állított SS tisztek is. A majdaneki kamra napi kapacitása 3OO-35O személy megsemmisítését tette lehetővé.

A Holocaust-revizionisták állítása, miszerint bizonyítható, hogy a megsemmisítő táborok nem igényeltek több Zyklon-B-t, mint a munkatáborok (ezzel magyarázzák, hogy azt elsősorban ruhafertőtlenítésre, féregtelenítésre alkalmazták) egy fontos szempontot kihagynak a számításból, ez pedig a mérgező gáz hatásában mutatkozó különbség hidegvérű rovarok és emberek között. Ha ehhez a különbséghez hozzávesszük A Zyklon-B azon tulajdonságát, hogy zárt térben, a fülledt, meleg levegő hatására a ciánpreparátum (préselt papírkockákra felitatott, nyomás alatt dobozolt) gáz a doboz felnyitását követően pillanatok alatt betölti alégteret, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a tetvek elpusztításánál lényegesen kevesebb hatóanyag elegendőnek mutatkozott emberek esetében. Továb megyek. Míg a tetvek – mert ez a tulajdonságuk – a ruhaneműk varrásainál megbújva, az anyag többrétegű takarásában gyakorlatilag “védettséget ” élveznek, addig a meztlenül, tömegével gázkamrába irányítot embereknek a felszálló gázok ellen semmiféle védettségük nincs. Megjegyzem, hogy a deportáltak ruháinak fertőtlenítésére gőzt alkalmazak.

Gázkamra felülnézetben. Nyilak jelzik a gáz bejuttatását szolgáló nyitható-csukható részeket


Üres Zyklon-B dobozok – Auschwitz Múzeum

Nordhausen KZ-láger 1945. április 12-én. Az elhunytak száma 2O.OOO, a halál oka éhezés és a gestapo általi testi-lelki megpróbáltatások

Buchenwald, 1945. április 24.

Azt hiszem, a lényegi kérdések közül már csak a Holocaust kutathatósága van hárta. Nem állja meg helyét az az állítás, miszerint az anyag hozzáférhetetlen, kutathatósága korlátozott.
Sokak szemében a jeruzsálemi Yad Vashem Központ egy múzeum, mely emléket állít a mártíroknak. Ennél azonban sokkal több. A múzeum fenntartása, a Holocaust bemutatása, az emlékezet életben tartása mellett a Központ a mai napig kiterjedt kutatásokat végez, hogy azok a dokumentumok, melyek irattárba kerülnek, minden szempontból megalapozottak legyenek. Nincs olyan, hogy egy anyag “elfekszik”, ha újabb kérdések, akár bejelentés formájában, felmerülnek, az anyag ismételt feldolgozásra, ha szükséges korrigálásra kerül. A Yad Vashem könyvtára, dokumentációs részlege minden kutató előtt nyitva áll, internetes holnapjuk pedig több nyelven hozzáférhető minden érdeklődő számára. Kimagasló szerepet töltenek be a minden korosztály részére kidolgozott tananyagok publikálásában, a pedagógusok továbbképzésében. Különféle előadások keretében számolnak be újabb és újab kutatási eredményeikről… és a sort még folytathatnám. Ugyan így, szabadon kutatható Németországban a fennmaradt igencsak nagy mennyiségű dokumentum.
Egy rövid gondolat erejéig itt térek vissza a számokhoz azért, mert mondandóm szorosan kapcsolódik a Yad Vashem dolgozók lelkiismeretes munkájához. Mint említettem, elfekvő akták nincsenek, ha a szükség úgy kívánja, bármikor ismételt feldolgozásra kerülnek. Ebből adódik, hogy egy tavalyi rádióinterjú kapcsán a következő hangzott el: A mai napig közel 5 millió személy adatát sikerült – remélhetőleg véglegesen – tisztázni, de olyan adathalmaz vár még feldolgozásra, hogy nem elképzelhetetlen a 6 milliós szám megdöntése sem.
Azt már csak magánvéleményként teszem hozzá, hogy függetlenül attól, beválik-e a nyilatkozó sejtése, vagy a konkrét szám megáll a jelenlegi szinen, továbbra is 6 millió égőáldozat emlékét fogjuk őrizni, mert a számok mellet sokkal fontosabb, hogy az emberiség legnagobb szégyene ne merüljön feledésbe és ne ismétlődhessen meg!
A mai napig folyik a Világ Igazai-nak – nem zsidó származású, a Holocaust idején zsidókat mentő embereknek – a felkutatása és megbecsülése. Így kaphatott az eddigi több, mint 7OO fő mellé 2OO9-ben újabb 13 magyar is Yad Vashem oklevelet és ültetett örökzöldet a Központ kertjében, a “Világ Igazai” fasorban. Minden fa mellé kis tábla kerül, melyen az ültető neve szerepel, alatta egy idézettel:

Aki egy lelket is megment, az olyan, mintha az egész világot mentette volna meg!

“Világ Igazai” fasor Jeruzsálem, Yad Vashem

Nem érzek haragot, nincs bennem gyűlölet és nem kívánom a bosszút. Emlékezni akarok, mert felejteni nem szabad és elvárom, hogy ezt az emlékezést ne gyalázza senki!!!

( A mellékelt képek a Wikipediából származnak.)

2010. február 6.

Izraelről – nem érzelmek nélkül

13 Júl

Amikor Izrael szóba kerül, az esetek többségében az alig több, mint 60 éves eseményre, az állam megalakulásának körülményeire asszociálunk. Ebben a témában különböző nézetek ütköznek, úgymint: Kellett-e, van-e létjogosultsága, és ha igen, miért pont azon a földrajzi területen?
A kérdést mindenki, még maguk a zsidók is másképp válaszolják meg, azt azonban senki nem vitatja, hogy a bibliai időktől éltek itt zsidók és talán azt sem, hogy a modern Izrael létrejöttét jóval megelőző időkben már létezett ezen a földön zsidó haza.
Nem szándékozom részletezni az ó -és középkori történelmi eseményeit, lényeg, hogy vannak olyan családok, – ha kis számban is – akik hitelt érdemlően bizonyítani tudják, hogy őseik a legszorongatottabb időkben sem hagyták el a Szentföldet. A történelem folyamán a Szentföldet korábban elhagyók leszármazottainak egy része kisebb-nagyobb időközönként és ugyancsak kisebb-nagyobb csoportokban visszatért. Nagyobb részük azonban továbbra is szétszórattatásban, a befogadó országban élt tovább, alkalmazkodva annak szokásaihoz, törvényeihez, ha úgy tetszik, kiszolgálva a mindenkori hatalmat még akkor is, amikor vallásuk gyakorlásában korlátozva voltak. A nagy számok törvénye alapján voltak, akik elhagyva vallásukat, feladva identitásukat, beleolvadtak az adott nemzet kultúrájába. Egy kisebb mag azonban minden megszorító intézkedés  ellenére is kitartott hite mellett.
Ha tovább lapozunk a történelemben, a már eddig is nagy ugrásokat egy még nagyobb követi, nevezetesen a II. Világháborút megelőző évek, maga a háború és annak lecsengése.
Már a háborút jóval megelőző időszakban is megindult egyfajta alija a Szentföldre. Voltak, akik még jó időben elhagyták a befogadó országot, ami tulajdonképpen szülőhazájuk is volt egyben. Fontos kiemelni a szülőföld fogalmát, hiszen ezeknek az embereknek a leszármazottai a mai napig is számontartják gyökereiket, és – nagyon kevés kivételtől eltekintve – nemhogy nem szégyellik, de büszkén vállalják származásukat.
Az Európában felszínre került antiszemitizmusból következő zsidóüldözés szakaszosan ugyan, de folyamatosan lehetetlenítette el nem csak a halachikusan zsidóknak minősülők életét, de azokét is, akik legalább egy zsidó nagyszülővel rendelkeztek. A politika kreálta zsidók kivétel nélkül osztoztak a törvényeink szerint zsidóknak minősülők sorsában. Itt feltétlenül meg kell jegyeznem, -mert ez még ma is sok félreértésre ad okot – hogy a zsidó vallás nem ismeri a fél -illetve negyedzsidó fogalmát. A könnyebb érthetőség kedvéért álljon itt egy példa: Törvényeink alapján nem zsidó az, akinek apja, nagyapja zsidó származású, viszont vallásgyakorlástól függetlenül is zsidó az, akinek anyja zsidóként látta meg a napvilágot. Ide kívánkozik még magyarázatként, hogy az állam megalakulását követő első törvények egyike (hazatérési törvény) nem kizárólag a halachikusan zsidónak minősülőkre érvényes.

Amikor a modern Izrael problémáira keresem a választ, azt kell mondanom, hogy az egyértelműen az ENSZ BT határozatától datálódik, illetve attól a naptól, amikor az angolokban tudatosult, hogy belátható időn belül el kell hagyniuk a térséget. A Palesztinának, de a zsidók által Erec Jiszroélnek nevezett földdarab angol mandátumi terület volt, kevés zsidó és jóval több arab lakossal. Az összetétel 20:80% volt, az arabok javára. A zsidó települések a brit mandátum kezdetétől fokozatosan növekedtek, és míg 1917-ben csak mintegy 60.000, az 1920-as évek végére már 150.000 zsidó élt a területen. Az ebben az időszakban érkezett zsidók egy jó része vegyes településeken élt az arabokkal és nem ment ritkaságszámba, hogy részt vettek egymás ünnepein, családi rendezvényein. Ahol arab és zsidó települések egymás mellett jöttek létre, ott a zsidók által létesített iskolák befogadták az arab diákokat és a település orvosa ugyan úgy ellátta az arab betegeket, mint a sajátjait. Természetesen voltak tisztán zsidó települések is, így pl. Tel-Aviv, vagy a zsidók alapította mosavok, kibucok. Az eben az időben érkezett cionisták egy magja azon dolgozott, hogy brit és nemzetközi segítség igénybevételével helyreállítsa a Szentföldön a zsidó hazát. Nem sokkal később érkeztek azok a vallásos cionisták, akik mindenképpen Erec Jiszroélben akartak élni és meghalni. Voltak, akik cionizmusból, voltak akik vallási megfontolásból tértek vissza. A tisztán vallási alapon alijázók leszármazottainak egy része a mai napig sem fogadja el az államot, semmiféle formában nem veszi ki részét annak építésében, sőt egy kisebb mag ezen túlmenően még Izrael-ellenes tevékenységet is folytat. Az ő felfogásuk szerint nem szabad a Szentföldet benépesíteni vallástalan zsidókkal, és újabb államalapítás csak a Messiás eljövetelekor, a Templom újbóli felépítésekor lehetséges.

Az arab közösség mindent elkövetett, hogy fékezze a zsidó aliját, ami 1920-21-ben és 1929-ben addig soha nem látott méreteket öltött. Érkeztek zsidók, akik az európai aniszemitizmus erősödése elől menekültek, és jöttek több, szintén zsidóellenes muszlem országból. Az itt élő arabok nem voltak hajlandók elfogadni a bevándorlók számának növekedését, és azt sem, hogy egybefüggő zsidó tömb alakuljon ki, de igyekeztek megakadályozni még a különálló, kisebb települések létrehozását is. Az 1933-35. közötti nagy alijahullámban németországi és lengyel zsidók érkeztek, ekkor már az össznépesség egyharmada zsidó volt. Különösen a Németországból érkezettek révén a zsidók politikai és gazdasági ereje megnövekedett és ez indikálta, hogy az arabok végképp gátat akartak venni az újabb bevándorlásnak.
Megjegyzendő, hogy a bevándorlók által létrehozott települések – ellentétben a köztudatban elterjedt nézettel – nem rablott földterületen alakultak ki. A “földet” minden esetben megvásárolták arab tulajdonosaitól. Nem véletlenül tettem idézőjelbe a földet, ugyanis ezek részben sziklás, részben maláriasújtott, mocsaras területek voltak. Föld akkor lett belőlük, amikor a zsidó telepesek, többnyire kézi erővel a sziklákat kibányászták, a mocsarat lecsapolták. Nagyon sokan a pionírok közül életükkel fizettek, amiért nem vették észre a sziklák között megbúvó skorpiókat, de azoknak sem volt könnyebb dolga, akik a malária-szúnyogokkal álltak hadban. A lecsapolt területet eukaliptusz fákkal ültették be, elérve a talaj teljes kiszáradását.  Miután ezek az előkészítő munkák befejeződtek, jöhetett a település tényleges kialakítása. Mivel ezeket kizárólag mezőgazdasági célra kívánták hasznosítani, legelső lépésként az öntözőrendszert kellett kiépíteni.

1936. áprilisában kezdődött és három éven át tartott az arab felkelés, ami azzal vette kezdetét, hogy az arabok a zsidó bevándorlás és földvásárlás teljes mértékű befagyasztását követelték a britektől. Követeléseiket általános sztrájk meghirdetésével nyomatékosították, később angol állami intézmények elleni támadásoktól sem riadtak vissza. A zsidók elleni merényletek részben az utakon valósultak meg, részben a már kiépített öntözőrendszer megrongálásában. Ha egy település eljutott odáig, hogy az első megművelt négyzetméterek már termést is hoztak, az ott élők biztosra vehették, hogy azt vandál módon “leszüretelik”, rosszabb esetben – és ez sem ment ritkaságszámba – a zsidó tulajdonosokat elkergették, vagy megölték.
Az első év végéig ezt a lázadást úgy-ahogy sikerült visszaszorítani, de a 1937-es évben ismét felerősödött. A felkelők több települést sikeresen elfoglaltak, így került fennhatóságuk alá Hebron-hegy, Somron-hegy, Beer-Sheva környéke és a jeruzsálemi Óváros. Közben nagy károkat okoztak a közlekedésben is. Megrongálták a vasútvonalakat és a Galil alsó részén tönkretették az olajvezetékeket.
Ez már az angoloknak is sok volt, megoldást kerestek a felkelés felszámolására. Ezért a britek erős kézzel léptek fel a felkelést szító falvak lakosságával szemben, ami tömeges letartóztatást, kivégzéseket eredményezett. Mivel a helyzetet mindeképpen normalizálni akarták, vizsgálóbizottságot állítottak fel, melynek vezetője Harold Phil volt. A bizottság arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen megoldás, ha a területen két államot, egy zsidót és egy palesztint hoznak létre.

Miközben a zsidók építkeztek és ujjáépítettek, a britek megoldáson törték a fejüket, az arabok között elindult egy belső harc. A lakosság két táborra szakadt, egyik részük a megegyezést pártolta, másik, dominánsabb felük a jeruzsálemi mufti, Hadzs Amin El Husszeini, vezetésével a lázadást mindenképpen folytatni akarta. Háborús jelszavuk “erővel a békéért” volt. A mufti Jasszer Arafat egyik felmenője volt.
A belső harcok eredményeként úgy a gazdasági, mint a stratégiai kérdések háttérbe szorultak, ennek eredménye, hogy a három évig tartó felkelés végére az arabok gazdasági helyzete jócskán meggyengült, gyakorlatilag nem rendelkeztek szakképzett munkaerővel. Ezzel szemben a zsidó táborra egy addig példa nélküli összefogás volt jellemző.

1939-ben azonban az angol politikában fordulat állt be, aminek eredményeként megszületett a híres-hírhedt Fehér Könyv, mely korlátozta a bevándorlást, a földvásárlást. Ami viszont ennél is lényegesebb az az, hogy ebben a könyvben az arabok ígéretet kaptak egy rövid időn belül létrehozandó palesztin államra.
Mindezek ellenére 1936-39. között 52 új zsidó település létesült, többségükben “fal és őrtorony” árnyékában. Ez annyit jelent, hogy igyekeztek a településeket körülkeríteni, illetve azokat őrtornyokkal ellátni, ugyanis az arabok a már működő településeket előszeretettel éjszaka támadták meg. A brit katonaság még 1938-ban kiképezte azokat haganához tartozó zsidókat, akik félkatonai szervezet formájában már 33-tól tevékenyen részt vettek a zsidó jisuvok védelmében. A katonailag most már jól képzettek száma fokozatosan emelkedett és rövid időn belül meghaladta a 20 ezres létszámot. Ők részben a már felépült települések védelmét látták el, részben a kialakulóban lévők területén az ott élők személyi -és vagyonvédelmét biztosították.

Hozzávetőlegesen ettől az időtől lép a képbe egy új, már itt született generáció, a ‘10-es és ‘20-as évek bevándorlóinak gyermekei. Többen közülük még a 18. életévüket sem töltötték be, amikor arra vállalkoztak, hogy többedmagukkal új települések építésébe fognak. Azt írom, új nemzedék, de sokkal pontosabb és fontosabb, hogy ezzel együtt új zsidók is! Ők már szinte semmiben nem hasonlítanak “gettózsidó” őseikhez.  Az új zsidó “kemény”, “cselekvő” és nem a “szavak”, hanem a tettek embere. Nem riad vissza, sőt kifejezetten szereti és meg is becsüli a nehéz fizikai munkát. Két lábbal áll a földön, sem karriert, sem fellegvárat nem épít. Öltözködésére igénytelen, kedvenc viselete a short, ing és saru. Abban is szöges ellentéte a galuti zsidónak, hogy nincs benne félelem, nem hunyászkodik meg senki előtt. A bennszülött zsidó nyelve fel van vágva, szó szerint fordításban “a férfiak nyelvén beszél”. Van egy kaktuszfélénk. Mint növény, nem szépségdíjas és tüskéivel sem célszerű kapcsolatba kerülni. Gyümölcsét apró, karmos szőrzet fedi, ami a bőrön napokig tartó égő-viszkető érzést eredményez, ha viszont tudjuk, hogyan kell szüretelni, élvezhetjük édeskés, hűsítő ízét. A kaktusz neve szabresz – a bennszülött zsidó a szabre nevet viseli! Közülük kerültek ki a telepek őrzői, akik később a Cahal katonáiként is készek voltak megfizetni életben maradásunk súlyos árát.

Jószerével még be sem fejeződött az arab felkelés, amikor kitört a II. Világháború. Annak ellenére, hogy a Fehér Könyv semmi jót nem ígért a zsidóknak, a britekkel szembeni feszült légkör inkább enyhült, mint erősödött. A zsidók kifejezetten támogatták az angolokat, aminek oka, hogy ők is  a nácik ellenségei voltak. Természetesen tudatában voltak annak, hogy ez csak addig tart, amíg közös az ellenség.  Ennek az érdek összefonódásnak köszönhetően a britek 1941-ben segítettek felállítani a zsidó harci egységet. Ez volt a második eset, hogy segédkezet nyújtottak zsidó harci erő létrehozásában. 27.000 zsidó önkéntes részben a brit hadseregben, részben az 1941-ben alakult zsidó brigádban harcolt.
A háború ideje alatt különösebb összetűzés zsidók és britek között nem volt a zsidó katonai és félkatonai csoportok felfüggesztették az angolok ellen irányuló tevékenységüket, amit csak 1945. októberétől indítottak újra.

Mikor a széles közvélemény tudomására jutottak a vészkorszak szörnyűségei, Ben Gurion, aki később Izrael első miniszterelnöke lett, úgy döntött, hogy minden brit tilalom ellenére is a Szentföldre kell hozni a túlélőket. 1939-től, a Fehér Könyv életbe léptetésétől kezdve indult útjára az “alija bet”, vagyis az illegális bevándorlás. Az alapvetően jól szervezett akciók azonban nem minden esetben jártak sikerrel. Amennyiben az angolok elfogtak egy-egy ilyen “szállítmányt”, vagy visszatoloncolták Európába, vagy bevontatták a haifai kikötőbe, ahonnan a zsidók egyenesen Ciprusra, ismét csak szögesdrót mögé kerültek. A Ciprusra internáltak összetételét tekintve igen változatos a kép, volt köztük a küllemében is múltat idéző aggastyán éppúgy, mint a valamelyik haláltáborban született csecsemő. Zsidóságukon kívül volt még egy közös vonásuk, nevezetesen az, hogy jószerével egyik csoporthoz tartozóknak sem voltak élő rokonaik.
Az illegális bevándoroltatás élharcosai és az angolok közötti összetűzés mindennapossá vált, és egy idő után a britek úgy döntöttek, hogy a mandátum kevéssé fontos számukra. Ekkor a területet visszaszármaztatták az ENSz-nek. 1947. áprilisában vizsgálóbizottságot állítottak fel, mely bizottság augusztusban tette meg javaslatát a terület felosztására, vagyis egy zsidó és egy arab állam létrehozására. Ezt az ajánlatot 1947. novemberében az ENSZ közgyűlése 33 igen, 13 ellenszavazat és 10 tartózkodás mellett elfogadta.

A zsidók elfogadták ezt, ellentétben az arabokkal, akiknek eszük ágában sem volt megalakítani a palesztin államot. Úgy okoskodtak, hogy némi összefogással ezt a “jött-ment” népséget pillanatok alatt a tengerbe szorítják, és akkor az egész területet birtokba vehetik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy  az alig 24 órás Izrael államot 6 arab ország együttes erővel, egyazon időben támadta. Várakozásaiknak azonban nem tudtunk megfelelni. Ennek oka nem a fejlett hadi technikában, a jól képzett katonák harci gyakorlatában keresendő. A Függetlenségi Háború megnyerése nagyrészt a zsidó nép elszántságának volt köszönhető. Ebben a háborúban a sohanemvolthazájuk gettózsidók óriási áldozatot hoztak azért, hogy életükben először emelt fővel, egyenes derékkal állhassanak saját földjükön.

Eddig a modernkori honfoglalás története dióhéjban, mielőtt azonban kitenném a VÉGE feliratot, mindenképpen szeretném elmondani a témával kapcsolatos szubjektív gondolataimat.

Arról, hogy mi lett volna, ha…?, lezajlott történelmi események kapcsán értelmetlen elmélkedni. Most mégis ezt teszem, mert tegyük fel, az arabok is elfogadják a két államra vonatkozó ENSZ határozatot, akkor ma a térségben van egy nagyobb palesztin állam és egy jóval kisebb alapterületű, keresztül-kasul szabdalt Izrael. Mert nem szabad elfelejteni, hogy Izrael 1967-ig a számára kijelölt területen építkezett. Azok a részek, amit ma előszeretettel illegális településként emleget a széles közvélemény, egytől-egyig az arabok által kirobbantott háborúk folyamán kerültek izraeli ellenőrzés alá.
Szót kell még ejteni arról is, hogy a tömegtájékoztatás valahogy elsiklik a fölött, hogy az országot úgy északi, mint déli irányból folyamatosan terror fenyegeti, hol kisebb, hogy nagyobb intenzitással.  Adott esetben engem egyáltalán nem érdekel, hogy ezek a támadások hány civil életét oltották ki az évek folyamán, sokkal inkább foglalkoztat az, hogy mikor léphetek az utcára félelem nélkül, mert hiába vannak biztonsági szobáink, ha a közterület, a pályaudvarok, a bevásárlóközpontok – és sorolhatnám – veszélyt jelentenek.
Hogy visszatérjek a tömegtájékoztatásra, abból sokkal inkább az “amerikaiak által pénzzel és fegyverrel támogatott Izrael” képe kerül előtérbe, ugyanakkor a feledés homályába vész a volt Szovjetunió és a mai Oroszország arabokat felfegyverző tevékenysége. Kétség nem fér hozzá, hogy a világon az egyik legjövedelmezőbb üzletág a fegyverkereskedelem, ebből is következik, hogy a hidegháború időszakában mindkét nagyhatalomnak megvoltak a maga “édesgyermekei”, akikről mindannyian tudtuk, hogy melyik nagytestvér gyámolítottjai. Balgaság azt hinni, hogy miután a Sovjetunió megszűnt, az utódállamok lemondtak az így nyerhető profitról. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy, ha Amerika érdeke úgy kívánja, mindenkit “segít”, ami segítés többnyire abban nyilvánul meg, hogy kölcsönt folyósít, aminek egy meghatározott (nagyobb) részét az általa megjelölt termékek vásárlására fordíthatja a kedvezményezett. Maradjunk izraeli példánál. Mivel nem válogathatunk az olcsóbb piaci kínálatból, így vásárlásaink  csak az USA-ban abszolválhatók. Ennek következtében minden dolláron 25 cent veszteségünk van.
Külön kell választani az amerikai kölcsönt, az amerikai adományoktól, amik nem az államtól, hanem az ott élő zsidó közösségektől származnak. Azoktól a zsidóktól, akik egyértelműen cionistáknak vallják magukat, de annyira azért nem, hogy itt éljenek, vállalva a katonai -és adóterheket, a mindennapok küzdelmeit. Igazságtalan lennék azonban, ha elhallgatnám, hogy az utóbbi időben változás mutatkozik ezen a téren és egyre többen települnek haza Amerikából is.
Ha őszinte akarok lenni, tulajdonképpen igazat kell adnom azoknak, akik Izraelt “kreált” országnak tekintik. Az, hogy létrejöhetett, hogy létre kellett jönnie nem kis mértékben köszönhető Európa vészkorszak alatt tanusított magatartásának és annak, hogy a briteknek már kellemetlen volt az itt tartózkodás. Európa letudta azzal a gondot, hogy egy tőle viszonylag távoli területet szavazott meg a zsidók hazájául. Az angolok ennél még többet is tettek, nevezetesen, hogy távozásuk előtt minden stratégiailag fontos, jól kiépített állást az arabok kezére játszottak.

Egy valamivel azonban sem Európa, sem Anglia nem számolt. Azzal, hogy nekünk kellett, kell ez az ország és ebben a nézetemben minden nap – olvasva a nemzetközi sajtó híreit – megerősítve érzem magam. Sok vér és szenvedés árán jutottunk ehhez a földdarabhoz, számtalan ember kétkezi munkjának köszönhetjük a mai Izrael virágzó kultúráját, gazdagságát. Alapvetően mindig magunkra voltunk utalva és csak magunkra számíthatunk napjainkban is.

%d blogger ezt kedveli: