Obama álarc nélkül

 

A történelemben csakúgy, mint a diplomácia útvesztőiben, ritkán fordulnak elő véletlenek.
Ebből a megállapításból kiindulva és az elmúlt évek történéseit figyelemmel kísérve nem lehet egyértelműen állítani, hogy a bekövetkezett esemény teljesen váratlan lenne – bár hozzá kell tenni – utolsó pillanatig élt a remény, hogy Obama identitásán felül kerekedik a világ egyik nagyhatalmát elnöklő személy felelőssége.

Az alábbiakban szeretnék áttekintést nyújtani az ENSZ Biztonsági Tanács határozata alapján keletkezett válságról, valamint az ide vezető útról.

Először röviden az előzményekről:

Egyiptom, az Arab Liga nevében határozati javaslatot nyújtott be az ENSZ BT-nek, amely az izraeli telepekkel foglalkozott. Ezen határozati javaslatát izraeli nyomásra (Trump, megválasztott amerikai elnök segítségével) visszavonta.

Ekkor lépett színre – Obama elnök utasítására – John Kerry amerikai külügyminiszter és rávette Új Zélandot, Szenegált, Venezuelát és Malayziát a határozati javaslat saját nevükben történő ismételt benyújtására. Egyúttal gondoskodott arról is, hogy az esetleg ingadozókat (Ukrajna) a határozati javaslat mellé állítsa.

A szavazás eredménye közismert.

Az eseményre Izrael reagálhatott volna csendben is, – a háttérben zajló diplomáciai tevékenységgel – azonban úgy döntött, hogy (talán először a történelmében) “leveszi a kesztyűt”.

Ebbe a döntésébe talán szerepet játszhatott a következő amerikai kormányzattól remélt hátszél is, de nem lehetetlen, hogy azt a diplomáciai örök igazságot tartotta szem előtt, miszerint minden válság új lehetőséget is hordoz magában.

Izrael az ENSZ Biztonsági Tanácsának döntését követően visszahívta szenegáli és új-zélandi nagykövetét, lemondta a szenegáli külügyminiszter esedékes látogatását, s ami ennél sokkal nagyobb jelentőségű, Ukrajna zsidó miniszterelnökének látogatását is. Ez utóbbi lépést Ukrajna a jelenlegi helyzetében kétségtelenül komoly figyelmeztetésnek fogja venni, úgy értelmezve azt, hogy Izrael az oroszokhoz kíván közeledni, valamint az új washingtoni kormányzat is barátságtalanabb lesz irányába.

Szenegál esetében igazából mást elvárni nem lehetett, hiszen az ország az Iszlám Államok Szövetségének (OIC) aktív tagja és az iszlám államok többségével, valamint Iránnal is jó kapcsolatokat ápol.

A diplomácia lépések során az izraeli külügyminisztériumba kérették – tisztázó beszélgetésre –  a Biztonsági Tanács szavazáson résztvett államainak követeit. Az USA nagykövetét, Dan Shapirot, azonban Netanjahu miniszterelnök – aki egyúttal külügyminiszter is – kérette magához.

Ez a lépés a világ diplomáciai történetében, de különösen Izrael történetében párját ritkítja.

Nézzük, hogy mi várható a következőkben:

Január 15-én Párizsban ül össze az a nemzetközi konferencia, amelyet a franciák hívtak össze és amely a közel-keleti kérdéssel foglalkozik. Ezen – minden valószínűség szerint – Izrael nem vesz részt.

John Kerry a háttérben már dolgozik azon, hogy a konferencia határozati javaslatában előírja az izraeli-palesztin béketárgyalások kereteit. Meghatározva a határokat, az állami kereteket és a tárgyalások határidejét. Mindezeket szankcionálva is.

A határozati javaslatot  2017. január 19-én – egy nappal Trump beiktatása előtt – megerősítésre  az ENSZ BT elé kívánják terjeszteni.

Sokan mondják, – jó ideig magam is így hittem – hogy Obama elnököt ENSZ-beli döntésének meghozatalában Binjamin Netanjahuval szembeni ellenszenve vezette. Kétségtelen, hogy voltak ennek kézzelfogható megnyilvánulásai, melynek legékesebb bizonyítéka a volt francia köztársasági elnökkel, Sárközyvel történt tárgyalás során “véletlenül” bekapcsolva maradt mikrofonon át küldött lejárató üzenete. De ide sorolható az is,hogy Netanjahu élesen és folyamatosan bírálta Obama elnököt az Iránnal folytatott atomegyezmény megkötéséért.

Nem elhanyagolható az sem, hogy az egyiptomiak által benyújtott határozati javaslat visszavonásába Trump is beleszólt. (Erre egyébként Obama helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója utalt is, miszerint: “Az Egyesült Államoknak mindig csak egy elnöke van”).

Nem ritkaság a világpolitikában, hogy két (vagy akár több) állam éppen hivatalban lévő első emberei – akár politikai nézeteik, akár személyes ellenszenvük okán – nem kultiválják a másik társaságát. Ez azonban nem jelentheti azt, – és különösen nem egy világhatalmat elnöklő személy esetében, hogy ilyen módon rúgjon fel több évtizedes szövetségesi kapcsolatot.

Mindebből az következik, hogy az Obamát sok éven át nevelő antiszemita muzulmán tanító “jó munkát” végzett, az elvetett mag termékeny talajra hullt és így az eredendő antiszemitizmusához csak igazolást kapott politikai mentorától, a keményen antiszemita Jimmy Cartertől.

Kétségtelen, – és mindenképpen szót érdemel – hogy az izraeli kormány komoly kockázatot vállalt a nyílt konfrontációval.

Hogy megérte-e?

Mindenképpen csak a jövő fogja eldönteni.

26/12/2016

Zsidó voltam Magyarországon

Az írás személyes jellegű és egyszeri. Blogom eredeti jellegén a továbbiakban sem kívánok változtatni.
Mire a világra jöttem, a háború elvitte a család nagy részét. Kevesen maradtunk, és a megmaradt kevesek is szétszóródtak a világ szinte minden tájára. Róluk nem lesz szó.
Azok, akik Magyarországon gondolták továbbélni az életüket, a  lakosság többi részéhez hasonlóan a romokon próbáltak új egzisztenciát teremteni, gyakorlatilag a semmiből. A háború túlélői között látszólag semmiféle különbség nem volt, együtt temették a halottakat, együtt üvegezték a kórházak ablakait, együtt fáztak és éheztek.
Mindezt tudva mégis azt kell mondanom, hogy nagy különbség volt a túlélők között a tekintetben, hogy míg egy részük állampolgári kötelességét teljesítve, esetenként túlteljesítve vett részt a háborút viselő ország színeiben, addig egy másik részük, egy eleve kiírtásra szánt népcsoport tagjaként fegyvertelenül, a visszavágás, a védekezés minimális lehetősége nélkül várta sorsa beteljesedését. Ehhez a beteljesedéshez kétség nem férhetett, az csak idő kérdése volt.
Mielőtt belevágnék saját  zsidóságom megélésének történetébe, egy fontos dolgot kell említenem. Családom különböző táborokban szabadult fel, volt akiket az oroszok, volt akiket az amerikaiak mentettek ki a halálból. Éhesen, mocskosan, tetvektől hemzsegve, sokuk flekktífuszban agonizálva “fogadta” a felmentő sereget. Átlagos testsúlyuk nem érte el a 40 kilót. Az sem érdektelen talán, hogy a mai országhatárokat tekintve, a család igencsak nemzetközi összetételűnek számít, ugyanakkor többségük magyar anyanyelvű volt. A szálak elvezetnek Erdélyen át egy mindig is Román városon keresztül Horvátországot érintve szlovák és osztrák területre egyaránt. Ez nem változtat azon a tényen, hogy többségükben magyarok voltak, és Magyarországot tekintették hazájuknak még akkor is, amikor már a történelem számukra legnagyobb vihara kétségeket kellett, hogy ébresszen bennük. Valószínű ebből is adódik, hogy akik a vészkorszakot túlélték, szinte valamennyien ide tértek vissza, itt próbáltak új életet kezdeni.
Nem hiszek abban, hogy a koncentrációs táborok lakói már hazatérésükkor zárkózottak lettek volna, hacsak a gyász okozta fájdalom nem sorolható ebbe a kategóriába. Amit ma  zárkózottságnak, túlzott érzékenységnek minősítenek, ott kezdődött, hogy a visszatértek saját lakásaik újbóli birtokbavételének kísérletekor nemcsak azzal találták szemben magukat, hogy azt más lakja, de azzal is, hogy a berendezési, vagyon- és értéktárgyak is teljes természetességgel vándoroltak az új lakók tulajdonába. Ez a helyzet az is jelentette számukra, hogy visszatérésükre senki nem számított, sőt bizonyos elemek kifejezetten sérelmezték Hitler be nem váltott ígéretét.
Tudomásom szerint nem volt olyan zsidó származású magyar állampolgár, aki a felszabadulásban, a Vörös Hadseregben ne az életük megmentőjét látta volna. Az új politikai erő felismerve,  hogy hatalmát leginkább “tiszta” emberekkel szilárdíthatja meg, igyekezett minél többüket bevonni úgy a társadalmi, mint a politikai életbe. Innen datálódik, hogy mára a zsidó és kommunista közé egyenlőségjel került, nem beszélve arról a néhány, ténylegesen bosszúvágyból az AVH kötelékébe lépett zsidó személy magatartása még ma is okot szolgáltat arra, hogy a hírhedt szervezet ténykedését jórészt szintén a zsidók számlájára írják. Ez utóbbinál még az sem tűnik fel, hogy a kitelepítések a zsidók egy részét is érintették.
Az 50-es évek valláspolitikája miatt nagyon sokan eltitkolták  származásukat, az átélt borzalmak arra késztették a többséget, hogy vallásukat feladva asszimilálódjanak, hogy minél észrevétlenebbül élhessenek.
Ebben az időben születtem, kaptam is szép nevet. Nem emlékezhetek, de valami azt súgja, hogy apám járhatott a Hitközségnél és Rákosi vad vallásellenessége és zsidógyűlölete ellenére is bejegyeztethetett az anyakönyvbe, hiszen évekkel később többek között ez is birtokomba jutott. Így aztán nevekkel jócskán el vagyok halmozva. Meg kell jegyeznem, nem voltunk templombajárók, nem titkoltuk ugyan származásunkat, de nem is kérkedtünk azzal.
Óvódás éveim furcsán teltek. Nagy engedmény volt az akkori hatalmasságok részéről, hogy a délelőtti órákban látogathattam az intézményt, amit ebédosztás előtt szigorúan el kellett hagynom. A megkülönböztetés ekkor nem zsidóságomnak szólt, azt “egyéb” származásom indokolta. Óvódát követte iskola, ahol az első három év semmi érdekeset nem hozott, éltem úgy mint kortársaim, akikkel együtt követtünk el valamennyi gyerekcsínyt. A vízválasztó a negyedik osztály lett. Ekkor szembesített egy velem egykorú társam azzal a ténnyel, hogy én más vagyok, mint a többség. Hogy ez látszott-e rajtam, kétséges, az viszont tény, hogy a kirekesztés öröklődött, hisz koránál fogva ő sem tudhatott többet a háborúról, mint én, a zsidóság mibenlétéről meg semmit. Ez később ki is derült. Az esetet – “fiús természetű” lévén – dühödt verekedéssel zártam. Megjegyzem, magamért ez volt az egyetlen kirohanásom, később, de még gyerekfejjel úgy adódott,  hogy egy gyengébbet ért igazságtalanságot toroltam meg így. Mély nyomot hagyott bennem egy középiskolai tanárom megjegyzése, amit nem hagytam szó nélkül. Ennek eredményeként az érettségim került veszélybe.
Az a még tőlem is szokatlan agresszivitás, amivel nem kértem, de egyenesen követeltem, hogy mindent, de mindent tudni akarok a felmenőkről, meglepte környezetemet. Hogy ennek, vagy a már kissé konszolidálódott légkörnek köszönhető-e, nem udom, de megtört a jég, felszínre kerültek az emlékek. Erre az időszakra tehető, hogy előkerültek az addig szekrény mélyén tárolt imakönyvek és a zsidó vallás egyéb, nélkülözhetetlen kellékei is. Minden így előkerült darabhoz, addig nem látott tárgyhoz, fényképhez egy-egy örténet tartozott.
Így tudtam meg többek között azt is, hogy a család egy része elvhű kommunista lett, egy részük csak a vallástól távolodott el, és azt is, hogy volt, aki kikeresztelkedett és attól fogva mélységes utálattal viseltetett a zsidók iránt. Továbbá, hogy egy katonatiszt nagybácsi szolgálati fegyverét fordította maga ellen, miután a zsidótörvény következményeként pályaelhagyásra kényszerítették. Az is tudomásomra jutott, hogy egyik nagyapám munkaszolgálatosként a keleti fronton vesztette életét, tömegsírba került valahol Oroszországban. Évekkel később derült ki, hogy apósomat, aki ugyanennek a MUSZ-os alakulatnak volt tagja, ettől a sorstól egy tífuszkórházi beutaló mentette meg. De még épp idejében ért Auschwitzba ahhoz, hogy feleségét és két kisgyermekét lássa a kéményen át távozni.
Pár mondat arról, hogy miután munkába álltam, folyamatosan szembe kellett néznem az ellenszenvhullám különböző megnyilvánulásaival. Nem történtek látványos dolgok, senki nem fenyegetett, nem került sor tettlegességre. Csak éppen a hátam mögött, de lehetőleg hallótávolságon belül hangzottak el a hitleri politikát éltető, valamint “ezek” a hatalmon lévő “kom-zsik” féle kijelentések. Mindezek azt eredményezték, hogy én, aki addig nyitottan éltem, kissé visszahúzódtam és ettől kezdve már tényleg csak a fajtámbéliek társaságát kerestem és mi tagadás, a túlérzékenység sem állt távol tőlem. A pontot az i-re elsőosztályos gyermekem füzetébe a padszomszédja által rajzolt horogkeresztek tették fel. Feleslegesen korainak tartottam egy 6 éves gyereket családi tragédiákkal terhelni, de akkor egy űlésben megtörtént a felvilágosítása. Erre az időszakra tehető, hogy visszatértünk a valláshoz, zsidóságunkat nyiltan is vállaltuk.
Mindez történt a kommunista vezetés alatt, a szocializmus keményebb és az elméletileg toleránsabb időszakában, Magyarországon.
Ezt hagytam ott a rendszerváltáskor, aminek első pillanataiban világosan látszott, hogy az addig is társadalmi és politikai szinen egyaránt szőnyeg alá söpört, kellően soha ki nem beszélt problémák, az addig nem ismert és nem tanított demokrácia jegyében, a félreértelmezett szólásszabadság következményeként szabad teret engednek a szélsőséges megnyilvánulásoknak. Szívem szerint itt a közismert “házmestermentalitás” kifejezést használnám, ha nem sérteném vele azon kevés házmesterek emlékét, akik még a “csillagos ház” lakóit is úgy védték, mint anyatigris a kölykét. Közülük egyet személyesen is ismertem, neki köszönhető, hogy egyik nagymama testileg épségben vészelte át a nyilasuralmat.

Miért?!
Ezt a kérdést, így felkiáltójellel kiegészítve sokan feltették az alijám előtt. Tényleg, miért? A kérdés sok álmatlan, átbeszélgetett éjszaka után is megválaszolatlan maradt. Akkor még nem tudtam szavakba önteni érzéseimet, kétségeimet. Az eltelt 20 év alatt, egyre csökkenő intenzitással, de vissza-visszatérő érdeklődéssel fordulnak még családtagok is ehhez a témához. Ma már a kérdés nem a “miért”-re, inkáb arra irányul, hogy “megérte-e”?

Igyekszem megmagyarázni: Életem folyamán háromszor volt lehetőségem elhagyni az országot. Az első alkalommal gyerekként, ‘56-ban, ami érzelmi okok miatt hiusúlt meg, ugyanis a megmaradt nagyszülők nem tudták elképzelni, hogy a család szétszakadjon. Második alkalommal, már fiatal felnőttként, ‘68-ban nyílt meg számomra a határ, igaz a Csehszlovák. Prágában voltam, ahol a szintén turistaként ottlévő amerikaiak felajánlották, hogy magukkal visznek egy akkor már Schweitz-ban elő rokonomhoz. Nem vállalkoztam az útra, nem hagyhattam ott idős szüleimet. A harmadik alkalom a magyarországi rendszerváltással, a negyvenes éveimben érkezett el. Ezzel a lehetőséggel már éltem, akkor már csak sírhantokat hagytam magam után, tehát sem erkölcsi, sem anyagi felelősségel nem tartoztam senkinek.
Mint fentiekből kitűnik, nem kellett menekülnöm. Sokan bátor cselekedetnek tartották elhatározásomat, én akkor csak éreztem, hogy ezt a lépést meg kell tennem. Ma már tudom, a maradáshoz kellett a nagyobb bátorság – nekem viszont ott voltak a gyerekek.

Megérte-e?
Az átállás nem volt könnyű, lényegében egy kész egzisztenciát, egy akkor biztosnak tűnő megélhetést cseréltem fel az ismeretlenre, a teljes bizonytalanságra. Mindent az alapoknál kellett kezdeni. Nyelvet tanulni, állást keresni, a szocializmusból fejest ugrani a kapitalista életformába. Jártasságot szerezni a törvényekben, olyan dilemmát megoldani, hogy építsünk, vagy béreljünk lakást, és még sorolhatnám. Biztos vagyok abban, hogy mindenki, aki az alijától a meggazdagodást várta, csalódott emberré vált, és tudomásom szerint jó részük azóta el is hagyta az országot. A kezdeti időszakból egyetlen jó dologra emlékszem, arra, hogy a permanensen visszatérő, menekülési kényszerből fakadó álmaim megszűntek.
Ma már fel sem merül bennem a miért kérdése, ha mégis, az csak olyan megvilágításban, hogy minden eltelt nap, minden azóta bekövetkezett magyarországi esemény alátámasztja döntésem helyességét.
P.s.: Már itt, az új hazámban kezdtem hozzá a gyökerek kutatásához. Nagy fába vágtam fejszémet, de mindjárt az elején kiderült, hogy van a családnak olyan ága, melyet ebből a keresésből eleve ki kell hagyjak. Így nem kell foglalkoznom a romániai ággal, hisz a város, ahonnan az ősök származtak, egy szőnyegbombázás során a földdel lett egyenlő – sem temető, sem anyakönyvi adatok nem maradtak fenn. Így aztán a legtöbb hozzáférhető anyag birtokában a felmenők sátoraljaújhelyi ágának feltérképezéséhez láttam hozzá. Az anyag koránt sem kész, pontosításra szorul az oldalági rokonság életútja. Annyit azonban már ma is tudok, hogy Újhelyben és környékén már az 1760-as évektől éltek egyenesági rokonaim. Könnyebbség ebben a munkában 2002-ben állt be, mikor egy itt élő, újhelyi felmenőkkel rendelkező férfi magánkiadásban megjelentette Sátoraljaújhely és környéke zsidó lakosságának emlékkönyvét. Ennek nyomán sikerült felkutatni és személyes kapcsolatba lépni egy apai másod-unokatestvérrel, akinek visszaemlékezései is hivatottak pontosítani saját vizsgálódásaimat.

2009. szeptember 22.

A blog bemutatása

Kedves Olvasó!

Ez a blog, mint azt címe is jelzi, Izraelről fog szólni és szándékom szerint a magyar nyelvű médiák azon hiányosságait igyekszem pótolni, amit elsősorban a közvetlen tapasztalás nyújt.

Célom a magyar ajkú közvélemény objektív tájékoztatása még akkor is, ha ez a tájékoztatás izraeli szemmel történik.

A blogban megjelenő írások téma szerinti csoportosítása remélhetőleg megkönnyíti a saját  érdeklődési körnek leginkább megfelelő kiválasztását. Bizonyára lesznek átfedések, mert a zsidó vallás és életforma – bár ez ellentmondásosnak látszik – még a vallását nem gyakorló zsidó esetében is összefonódik.

Természetesen lesznek képes országjárások – lehetőleg olyan helyszínekről, ahová szervezett turistacsoport ritkán jut el, szeretném megjeleníteni ünnepeinket, melyből a hagyományos ételek felsorolása-receptje sem maradhat ki.

Fő témám azonban a mindennapi politika, amit azonban nem napi hírként, inkább az eseményeket összegezve kívánok megjelentetni.

Üdvözlet az Olvasóknak!