Quo vadis Egyiptom?

A címben feltett kérdést fogalmazhatnám úgy is, hogy quo vadis Közel-Kelet?  Mert az egyiptomi történések ha akarjuk, ha nem, ha bevalljuk, ha nem,  mindenképpen hatással lesznek a térség további arculatára.Sokan, többféle megközelítésben tárgyalták az elmúlt hetek történéseit szerte a világban. Elemzők a “dominó effektus” első fázisának a tunéziai éhség lázadást tartják, ami valójában az is volt és tulajdonképpen alapjaiban az egyiptomi felkelés is annak tekinthető. (A különbségre később visszatérek.)Tunéziát azonban megelőzte az ebbe a láncolatba mindenképpen beilleszthető esemény, a Hezbollah libanoni “csendes” hatalomátvétele.
Az egyiptomi spontán szerveződött tüntetés végül is elérte kitűzött – és pillanatnyilag úgy tűnik egyetlen – célját, Mubarak eltávolítását.
A hatalmat  katonai junta vette át, annak a Mohamed Huszein Tantaui-nak a vezetésével, aki évtizedek óta a hadsereg vezetője, védelmi és hadipari miniszter, s mint ilyen, Mubarak legfőbb támogatója volt. (Megjegyzem, hogy a hadsereg egyértelmű támogatása nélkül Mubaraknak nem adatott volna 32 év uralkodói időszak, mint ahogy nem adatott meg elődeinek sem.)
Tudni kell, hogy Egyiptomban a hadsereg összetétele igen speciális és nem hasonlítható más arab országok hadseregéhez, ahol fellahokból (földműves)  történik a toborzás. Az egyiptomi katonai- és üzleti elit nem kis mértékben egybe esik, és a katonák a városi, tanultabbnak számító rétegből verbuválódnak, akik egyiptomi mértékkel mérve jól fizetettek, saját üzleti-egészségügyi hálózattal rendelkeznek, saját lakótelepeken élnek stb. Mindezeket figyelembe véve, a hadseregnek nem kevés a veszíteni valója (Egy 2001-es adat szerint létszáma 450.000 főre tehető.)Felmerül a kérdés, mi várható ezek után? Marad-e minden a régiben és ahogy eddig történt, a hadsereg “kitermeli” magából az új elnököt, természetesen “demokratikus” választás útján, vagy valóban tesznek valamilyen engedményeket a tömeg felé?
Kérdéses, hiszen jelenleg az országban a Muzulmán Testvériségen kívül semmilyen szervezett ellenzék nincsen, őket viszont az elmúlt évtizedek során gondosan távol tartották a hadsereg soraitól.
Nagyon nehéz elképzelni teljes körű demokratikus változást egy olyan országban, ahol a tömegek abszolút többségének fogalma sincs a demokrácia mibenlétéről, ahol a hadsereg már említett felső vezetői maguk is “őskövületek”, akik a mai internetes világgal igazából semmit sem tudnak kezdeni.Természetesen az események kimenetele hatásal lehet Izraelre is. Kár lenne tagadni, hogy Izrael szívesen vette volna a status quo változatlan fennmaradását, de az sem titok, hogy már egy ideje próbál felkészülni a Mubarak utáni időszakra. Azt azonban nem lehet állítani, – bár ez is több helyen elhangzott – hogy Mubarak különösen nagy barátja lett volna Izraelnek. A két ország közötti békekötést tudomásul vette, ez azonban nem akadályozta abban, hogy időről-időre látványos “kémpereket” rendezzen és elítéljen embereket Izraelnek történt adatszolgáltatás vádjával. Röviden, az izraeli-egyiptomi béke “hideg” békének tekinthető, aminek keretén belül még a gazdasági kapcsolatok is messze elmaradnak a lehetségestől.

Végezetül nézzük, merre dőlhet tovább a dominó:

• Az algériai utca már forr, az események kimenetele pillanatnyilag többesélyes.
• Szíriában, Jordániában, Szaud-Arábiában “megelőző” letartóztatásokat foganatosítanak. Szíriában a kisebbségi (alauita) eredetű Aszad és a hadsereg vezetése rendkívül komolyan ellenőrzi a helyzetet, hogy meddig, azt megjósolni nem lehet.
• Jordániában a viszonylag jobb gazdasági helyzet és a már eddig is úgy-ahogy működő ellenőrzött demokrácia talán a jelenlegi rezsim mellett szól. Azért ez is kérdéses.
• A Palesztin Hatóság területén Abu Mázen megkísérel elébe menni az eseményeknek, ezért a közeljövőben helyhatósági, őszre parlamenti és elnökválasztást hirdetett meg, amit a Hamasz élből elutasított.

Megjósoni, hogy ezek a forrongások végső soron mit hoznak, hagyon nehéz. Nem elképzelhetetlen, hogy végül is demokratikus változások irányába történnek lépések, de az sem kizárható, hogy az iszlám szélsőségesek – mint egyetlen szervezett politikai erő a térségben – szóhoz jutnak a politika további alakításában.
De számításba jöhet még az Erdoán előtti atatürki  török modell, melyben a hadsereg a háttérből irányította, ellenőrizte a demokráciát.

Mubarakról jelen pillanatban annyit lehet tudni, hogy az elmúlt napokat Sarm es-Sejk-i palotájában töltötte a hadsereg védelme alatt, (saját testőr gárdájában nem bízott?)  de minden valószínűség szerint azóta Dubai-ba távozott, ahol szívesen látják vendégül sok-sok milliárdjával egyetemben.

A hogyan tovább kérdésre nincs egyértelmű válaszom, kérdéseim azonban vannak. Kérdezem pl., hogy hol voltak a Mubarakot 24 óra alatt elítélők az elmút hátom évtizedben. Lehet, hogy eddig nem figyeltek fel arra, hogy az erőszak egy elfogadott társadalmi norma csakúgy, mint a nők megalázása, arra, hogy a demokrácia csak egy törpe kisebbség körében elfogadott norma… és nem utolsó sorban arra, hogy a demográfiai robbanás (Egyiptomban 9 hónaponkét 1 millió újszülött jön a világra) jóval előtte jár a munkahely teremtésnek, az emberi léthez minimálisan szükséges anyagi háttér biztosításának?

Válaszom egyszerű. Úgy a művelt nyugat, mint Amerika külpolitikájában egyetlen kérdés játszik szerepet – mi jó nekik. A távoli országokban élő kisemberek életért vívott harcának támogatása részükről nem más, mint maszlag, demokratikus mázzal leöntve. Erre utal Obama azon kijelentése is, miszerint az egyiptomi katonai hatalomátvételt a demokrácia útján tett döntő lépésként értékeli – tudomásom szerint ez példa nélküli megállapítás.

Bejegyezve: 2011. február 13.

Izrael és az “arab tavasz”

Benne járunk a nyárban és a nagy garral beharangozott, a nyugati szélsőbal által messzemenőkig felkarolt, eleve rosszul értelmezetten éhség lázadásnak indult “arab tavasz” nemhogy befejeződött volna, de egyre komolyabb méreteket ölt.
A demokrácia védelmezői kiemelt fontosságot tulajdonítanak az olajban bővelkedő Líbia belső rendjének helyreállítására csakúgy, mint az egyiptomi rendezésre, ugyanakkor szó sem esik Tunéziáról és csak érintőlegesen, többnyire a friss halottak számát megemlítve Szíriáról.

Sajnálatos, hogy az elmúlt hónapokban az érintett iszlám országok egyikében sem fedezhető fel a demokratizálódás leghalványabb jele sem, sőt, ahol a régi diktátorokat hatalmukból elmozdították, mindenütt – a demokratikusnak egyáltalán nem nevezhető – radikális muzulmán szervezetek törnek az élre, veszik át országok  szellemi irányítását.

Hogy félreértés ne essék, amit a következőkben mondani szándékozok, az ma még csak Izraelt érinti, de senkiben le legyenek kétségek azt illetően, hogy amennyiben az EU és az USA együttes fellépése ez ügyben elmarad, belátható időn belül nem kizárólag Izrael problémája lesz!

Nézzük, -a teljesség igénye nélkül – miről is van szó?

• Mubarak eltávolítás óta három ízben fordult elő, hogy az Egyiptomból jövő, Jordániát is kiszolgáló gázvezetéket “ismeretlen tettesek” annak ellenére robbantották fel, hogy az az egyiptomi határőrizeti szervek védelme alatt áll. (Jordánia gázszükségletének 80%-a, az izraelinek 40%-a érkezik Egyiptomból.)

• Több európai ország és az USA tagállamainak emberi jogokat védő aktivistái, sajtómunkásai  közösséget vállalva kifejezetten terroristákat támogató iszlám fundamentalista szervezetekkel ismételten megkísérelték a gázai blokád megtörését. Mivel ez nem sikerült, légi úton próbáltak Izrael területére jutni, ahol nem titkolt szándékuk szerint a ciszjodániai arabokkal közös megmozdulásra készültek.

• Az ENSZ által is támogatott Iráni Konferencián, aminek fő témája a nemzetközi terrorizmus elleni egységes fellépés volt, az iráni elnök egyértelműen kijelentette, hogy a “térségre az izraeli terrorizmus jelenti a legkomolyabb veszélyt”.

• Budapesten, Tom Lantos tiszteletére, a Demokráciáról és Emberi Jogokról  rendezett konferencia résztvevője Ahmed Ezz el-Arab –  az egyiptomi Wafd párt alelnöke – nyilatkozatot adott a Washington Times jelen lévő képviselőjének, melyben a holocaustot hazugságnak, Anna Frank naplóját hamisítványnak, szeptember 11-et a CIA és a Moszad közös akciójának nevezte.  Eredetiben itt, magyar nyelven, a szervezők kiegészítésével együtt az ATV.hu-n olvasható.

Véleményem szerint fentiek nem szorulnak különösebb magyarázatra, ezért csak pár észrevételt tennék:

Az Iráni Konferencia ill. Mahmud Ahmadinezsád elnök hitelességét, miszerint minden segítséget megad a terrorizmus felszámolásához, némiképp megkérdőjelezi az a tény, hogy az iráni állami hajózási vállalat (IRISL) ellen a konferencia idején nyújtottak be keresetet, amiben azzal vádolják, hogy megszegte a fegyverszállítási embargót és olyan országokba szállított fegyvert, melyek szoros kapcsolatban állnak a nemzetközi terrorizmussal.
Az ENSZ felkészültségére jellemző, hogy Ban Kimun nem tudott az IRISL botrányról.

A gázai blokádot – akár vizen, akár a levegőből érkezve – megtörni szándékozó emberi jogi aktivisták ténykedése közönséges provokáció. Számomra eldönthetetlen, hogy ténylegesen nem tudnak , vagy mérhetetlen elvakultságukban nem is akarnak  tudni a Gázában uralkodó helyzetről – minden esetre előszeretettel hangoztatnak olyan jelszavakat, hogy “Izrael azonnal vonuljon ki Gázából”, vagy “Izrael azonnal szüntesse meg a humanitárius segélyek beviteli tilalmát”!
Amikor ilyen feliratokkal demonstráló csoportot látok – köztük néhány izraelit is – óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, vajon hol voltak ezek az emberek az elmúlt években? Nem hallottak arról, hogy Izrael fegyveren kívül mindent beenged Gázába és arról sem, hogy Gáza Egyiptommal is határos, ahonnan a “demokratikus átalakulás” óta már a csempész alagutakat sem kell használniuk, hogy utánpótláshoz jussanak?
Egyébként megjegyzem, hogy az ENSZ a gázai blokád fenntartását jogos izraeli lépésnek minősítette!

Úgy gondolom, ha nekem módomban áll a különböző, több oldalú információ beszerzése, akkor ez hatványozottan igaz az USA külügyminiszterére csakúgy, mint az Európai Unió külügyi főképviselőjére.
Miután Hillary Clinton bejelentette, hogy Washington és a Muzulmán Testvériség között “korlátozott” kapcsolatfelvétel történt, Catherine Ashton, az unió külügyi főképviselője rábólintott, mondván: “Európa mindenkivel hajlandó párbeszédet folytatni, aki demokráciát akar.”

Feltételezéseim szerint, az egyiptomi választáson nagy esélye van  a jelenlegi két legerősebb – a Muzulmán Testvériség és a Wafd, mint legbefolyásosabb világi –  párt  győzelmének, mely amerikai és európai támogatással egyaránt Izrael végét jelentheti. A Muzulmán Testvériség célja a kalifátus  és az iszlám törvénykezés visszaállítása. A Wafdról pedig érdemes tudni, hogy Mubarak mindenkori “hivatalos” ellenzéke volt.

Félreértés ne essék, amikor a “véget” vizionálom, koránt sem katonai megsemmisítésre gondolok. Az arab világ felmérte, hogy erre nincs esélye, ezért taktikát változtatott. Taktikájának lényege: Izrael delegitimációja.

Ennek a delegitimációs törekvésnek a nem is titkolt  célja Izrael, mint állam ellehetetlenítése, végső soron felszámolása.