A holocaust emléknap ürügyén, avagy…

a galuti zsidóság a damaszkuszi úton

 

Ismét eltelt egy év. Ezt abból is lehet tudni, hogy Izraelben is elérkezett a vészkorszak rémségeire, áldozataira, hőseire történő emlékezés napja.*

Számos meg -és visszaemlékezést lehet hallani-olvasni a történtekről. Sajnos, egyre kevesebbet a borzalmak szenvedő alanyaitól, hiszen számuk vészes gyorsasággal apad. Ezen sorok írásakor Izraelben 212 ezer túlélőt tartanak nyilván, közülük naponta 40-re tehető az elhalálozottak száma.

Nyilvánvaló, hogy állami megemlékezésre évi egy alkalommal kerül sor, ez azonban nem mentesíti az államot, hogy a még köztünk élők mindennapjait folyamatosan kövessék, hogy a szükséges segítséget megkaphassák. Ezen a téren Izraelnek is van tennivalója.

Más ünnep- illetve emléknap kapcsán is kifejtettem már azon véleményemet, hogy évek-évtizedek múltával képtelenség újat mondani. Éppen ezért – és ez alól magam sem vagyok kivétel – minden évben újra és újra elsiratjuk nem csak a – néha meg sem ismert – családtagjainkat, de könnyet ejtünk a 20. század sötét napjait túlélt, sokszor testben is, de lélekben mindenképpen megtört szeretteinkért. Mind a hat millió testvérünkért. Valahol lelkünk mélyén magunkat, a háború után született generációt is, hiszen génjeinkben hordozzuk az ősök félelmét, melyet felfedezünk még unokáinkban is.

לא לשכוח ולא לסלוח!

Nem felejtünk és nem bocsátunk meg! Bocsánat egy elmebeteg diktátor és ideológiáját kiszolgáló csatlósainak nem jár! Felejteni, az ősökkel szemben, erkölcstelen!

Tegyük fel, – kizárólag a feltételezés szintjén – hogy több, mint hét évtized távolából – felmerül a megbocsátás. Kinek? Szánjuk talán a matuzsálemi kort megélt nácit/nyilast, mert utána jártak ténykedésének és bíróság elé állították? Sirassuk a kora miatt? Ő talán érzett szánakozást a gázba hurcolt gyerekekért, aggastyánokért?

Meggyőződésem, hogy az ítélet üzenetet hordoz és elsősorban a szellemi örökösöknek szól!

Felejteni – ismét csak feltételes módot használva – képtelenség. Ahogy említettem, az elpusztítottak megtagadása lenne. De van egy másik ok is. Ami nem más, minthogy lépten-nyomon – és ahogy az idő telik egyre nagyobb vérszemet kapva – szembejön a kurzus-történészek általi történelemhamisítás, a holocaust relativizálása és nem ritka az áldozathibáztatás sem.

 

Természetesen a jelenség nem újkeletű. Nyugodtan kimondható, hogy egyidős a háború befejezésével és felelősség terhel minden, ‘45 után hatalmon lévő kormányt, amelyik képtelen volt szembenézni a múlt bűneivel. Nem kell összeesküvés elméletet gyártani ahhoz, hogy – mai tudásunkkal természetesen – lássuk, a szembenézés elmaradása nagyrészt tudatos volt.

A vészkorszak alatt szinte teljes egészében megsemmisültek a nagyhírű európai jesivák, tanáraikkal, diákjaikkal együtt. A tanítók hiánya, a felszabadulást követő, államilag kódolt vallásellenesség és a zsidóság zömének feltétlen lojalitása a felszabadítókhoz** azt eredményezte, hogy a zsinagógák kiürültek. A szocialista táboron átfutó rendszerváltás alkalmával azonban a megmaradt rabbik, a zsidó szervezetek nem mindenhol tudták megragadni az alkalmat az újraszerveződéshez.

Mire észbe kaptak, hogy valamit tenni kéne ahhoz, hogy a diaszpóra zsidósága fennmaradjon, elfogytak a hívek. Hívek nélkül pedig nincs létjogosultság. Patthelyzet, amelynek egyelőre nem látszik a megoldása.

És megoldás addig nem is várható, amíg a galuti zsidóság nem képes, vagy talán nem is akar szembenézni az idők változásával. Hosszú ideig a nyugati zsidóság kivételes helyzetben volt a kelet-európaihoz képest, hiszen vallásgyakorlásában nem korlátozták, ez a különbség a szocialista tábor összeomlásával megszűnt.

Mi sem szemlélteti jobban a különbség elmosódását, minthogy a nyugat-európai és amerikai zsidó közösségek tagjait ért támadások ma már napi szinten szerepelnek a hírek között. Amerika zsidósága pedig ennek ellenére görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy ők mások, mint európai társaik. Nemrég, a közösségi épületek, zsinagógák védelmével kapcsolatban nyilatkozta egy amerikai rabbi, hogy “a zsinagóga nem repülőtér” – ezzel utasítva el annak védelmét.

A teljes diaszpóra zsidóságának, a közösség minden egyes tagjának, óriási a felelőssége abban, hogy milyen módon viszonyul Izraelhez. Alapvetően fogalmi szinten kellene rendet teremteni, mert amire a baloldali liberáis gondolkodást (ami sem nem baloldali, sem nem liberális) magukénak vallók azt mondják, hogy “Izrael jogos bírálata”, az nem más, mint ami ellen elvben harcolnak. Színtiszta antiszemitizmus – mégha furcsán is veszi ki magát zsidók esetében. De erre is volt már példa a történelem során.

És, bár az alábbi esetnek nem Európa adott otthont, Európa is “büszkélkedhet” néhány, azonos nézeteket valló “tanítóval”.

Az idei Peszach előestéjén, “Széderre” hívta Chicago “Tzedek” zsinagógája dr. Omar Barghutit, a BDS mozgalom alapítóját. Mivel az illető persona non grata az Egyesült Államokban, így a modern technika igénybevételével, skype-on tartotta meg előadását. Mi másról is szólhatott beszámolója, mint az izraeli arabok, a magukat palesztinnak nevező “területi” arabok Izrael általi elnyomásáról…

A “Tzedek” közösség alapítója Brant Rosen reform rabbi a következőket mondta a gyülekezetének: A palesztinok mindennapi élete súlyosan korlátozva van Izraelben és a “megszállt” területeken – ez azonban nem kerül az újságok címlapjára. Felhívta a figyelmet arra, hogy komolyan fontolóra kell venni az Izraelbe történő utazás beszüntetését, ezzel vállalva szolidaritást a palesztin néppel.

Tényleg, vannak fontolóra veendő dolgok. Elsősorban is a diaszpóra zsidóságának nem ártana magáévá tenni azt a bölcs mondást, hogy “ha segíteni nem tudsz, legalább ne árts”!

Mert elnézve a diaszpóra zsidóságának jövőjét  – és ismerve Európa múltját – kétségek merülnek fel a tekintetben, hogy Izraelen kívül létezik-e a Földön másik ország, amelyik nemhogy hazát adna, de legalább szállást kínálna a rászorulóknak?!

01/05/2019

* Izrael a varsói gettófelkelés, 1943. április 16. (כ”ז בניסן) dátumához- ami az idei évben május 2-ára esik) igazítja az emlékezést.

** A félreértések elkerülése végett meg kell jegyezni, hogy a felszabadítás tényén nincs mit vitatni. A rendszer működése viszont már az első koncepciós perek alkalmával világossá kellett, hogy váljon.

Holocaust emléknap – 2018

Mint azt már előző írásomban is említettem, Izrael a varsói gettófelkelés כ”ז בניסן (1943. április 16.) dátumához igazítja a vészkorszak áldozatainak és hőseinek emléknapját. 

Annyian, köztük magam is, emlékeztünk már a 20 század sötét napjaira. Annyian sirattuk el újra és újra – nem csak a meg sem ismert családtagjainkat, de – a vészkorszakot átélt, sokszor testben is, de lélekben mindenképpen megtört szeretteinket.

És nem csak őket, mind a hatmilliót, aki 1939-45 között egy elmebeteg ideológia áldozatává vált.

És valahol, elsiratjuk magunkat is, mert a háború után született, úgynevezett (szerintem tévesen) második generáció a génjeiben hordozza az ősök félelmét, amelytől még a harmadik-negyedik generáció sem mentes egészen.

Nem is lehet, hiszen lépten-nyomon azt látja, hogy az elmebeteg diktátort kiszolgáló országok, a kurzus-történészek hathatós közreműködésével, teljes sebességre kapcsolt a holocaust relativizálása, az áldozat-hibáztatás.

A jelenség nem mai keletű és amikor ítéletet mondok Európa felett, korántsem a ma, jobbra tolódott államvezetést teszem felelőssé. Sokkal inkább azokat, akik ‘45 után képtelenek voltak szembenézni a múlt bűneivel, akik úgy gondolták, ha szőnyeg alá söprik a kérdést, ha elhallgatják és hatalmi szóval elhallgattatják a “másként” gondolkodókat, megtettek mindent a múlt lezárására. Tévedtek és tévedésük – mai ismeretek szerint – tudatos volt. Ez jól látszik ma, amikor a nyugati társadalmak, magát baloldalinak, liberálisnak hazudó képződményei az antiszemitizmus frakkba öltöztetett változatát, az Izrael-ellenességet művelik teljes mellbedobással. Mindezt karöltve szélsőjobbos elemekkel…

A történelmet meghamisítani akaróknak üzenem, hogy az igazság – ha rögös utat is kénytelen bejárni – győz a hazugság fölött.

Halottaink emléke legyen áldott! יהי זכרם ברוך

Az élet viszont él, mert élni akar, ez a dolga!

Az alábbi videón 600 holocaust túlélő és családtagjaik együtt éneklik az “élet dalát”… melyet az 1983-as Eurovíziós dalfesztiválon Ofra Haza vitt sikerre.

https://www.facebook.com/yediotahronot/videos/2125508021037263/

https://www.youtube.com/watch?time_continue=7&v=yIuK7vCVM34

09/04/2018

A témában korábban megjelent írásaim:

1.https://leharblog.wordpress.com/2013/04/06/%D7%99%D7%95%D7%9D-%D7%94%D7%A9%D7%95%D7%90%D7%94-holocaust-emleknap/

2.https://leharblog.wordpress.com/2011/11/23/hholocaust-revizionistak-es-a-tenyek/

Holocaust-revizionisták és a tények

Az alábbi bejegyzés egy közel két éves írásomat tartalmazza, változatlan formában.
Megírását az akkor a NolBlog felületén kialakult vita indokolta, melynek során egyértelművé vált számomra, hogy a vitának csak egyik – és permanensen visszatérő – eleme a számok megkérdőjelezése. Ezen lehet vitatkozni, bár nem érdemes, azonban  a haláltáborok létét megkérdőjelezni, az akkori kormányok felelősségét tagadni (vagy akár csak kicsinyíteni) durva történelem hamisítás.
Az írás mai apropóját az Amerikai Népszava online oldalán megjelent írás adja, mely a linkre kattintva elérhető:

http://nepszava.com/2011/11/magyarorszag/randolph-braham-a-tortenelemhamisitasrol.html

Sajnálatos, hogy ma már a NolBlog vita éppúgy elérhetetlen, mint a népszava.com-ban megjelent (és belinkelt) cikk. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy  írásom (2010) önmagában is megállja a helyét…09/07/2019

Nem érzek haragot, nincs bennem gyűlölet

A II. Világháború a tények kategóriájába tartozik csakúgy, mint a náci Németország egyik fő célkitűzése – a zsidó faj kiirtása. A Holocaust nyílt tagadói és magukat a témában revizionistáknak nevezők között a magam részéről nem látok különbséget, legfeljebb a megközelítésben. Előbbiekre feleslegesnek tartom a szót vesztegetni, más azonban a helyzet, amikor valakik a megtörtént eseményeket kisebbíteni, kozmetikázni akarják. Ők azok, akik kétségbe vonják az áldozatok számának valódiságát, a gázkamrák létezését, azok kapacitását stb.
Jelen írásommal arra kívánok rámutatni, miben áll a revizionisták tévedése, ehhez viszont elengedhetetlenül szükséges néhány dolog tisztázása.

Kezdem azzal a kérdéssel, hogy ki a zsidó?
Törvényeink (halacha) értelmében zsidónak tekintjük azt, aki zsdió ANYÁTÓL született, függetlenül az apa vallásától. Minden országban, ahol kötelező az újszülöttek polgári anyakönyvezése, a zsidónak született gyerek – amennyiben szülei ezt fontosnak tartják – bejegyzésre kerül az adott hitközség anyakönyvébe is. (A zsidó anyakönyvnek a későbbiekben még szerepe lesz.) A nürnbergi törvények értelmében zsidónak minősül mindenki, akinek legalább egy nagyszülője zsidó származású, még akkor is, ha ő maga már keresztényként látta meg a napvilágot. Továbbá ugyanezen törvény alapján, a más vallásra áttért személy is zsidóként kezelendő.
Holocaust
A szó görög eredetű, jelentése égőáldozat.( A Soah kifejezés német-jiddis, jelentése ugyanaz.)
Napjainkban egyre többször hangzik el olyan észrevétel, hogy a Holocaustot kizárólag magunknak vindikáljuk, ugyanakkor sokan párhuzamot vonnak más népek sérelmére elkövetett tömeggyilkossággal, amit szintén Holocaustként aposztrofálnak. Számomra a kifejezés furcsa, de elfogadom, hiszen mára már a közbeszéden kívül a tudomány, a kutatás nyelve is magáévá tette. A tömeggyilkosságok és (nevezzük így) zsidó Holocaust között a lényegi eltérés abban áll, hogy az emberiség története során egyetlen etnikum, vallás esetében sem fogalmazódott meg annak iparszerűen végrehajtandó teljes megsemmisítése. Az u.n. végső megoldás – amit a résztvevők 1942. január 2O-án tartott Wannsee-i találkozón jegyzőkönyvben rögzítettek – egyedül és kizárólag a zsidókra vonatkozott.
A deportálások fő állomásai

• 1. Gyűjtő (indító) állomások
• 2. Munka ill. gyűjtőtáborok (KZ-lágerek)
• 3. Megsemmisítő táborok

Az 1. és 2. ponthoz összesen 39 nagyobb, kiemelést érdemlő állomáshely tartozott. Ezeken a helyeken a funkciók erősen összemosódtak, mert egyes munkatáborokban pl. börtön is üzemelt, ugyanakkor nem egy KZ-láger az indítóállomás szerepét is betöltötte, illetve valamelyik megsemmisítő tábor altábora volt, ahol az elsődleges szelekciót követően a munkára koruknál, vagy egészségi állapotuknál fogva alkalmatlanok csak a továbbszállításig tartózkodtak.
A megsemmisítő táborok már nevükben is jelzik a végső célt. Ilyenből 1O működött: 7 Lengyelország területén, egy-egy pedig Belorussziában, Horváthországban és Ukrjnában. A táborok közül a leghírhedtebb Auschwitz-Birkenau.
Amikor az áldozatokra emlékezünk, 6.OOO.OOO európai zsidó emlékének adózunk.
A már említett Wannsee-i találkozó jegyzőkönyve 11.OOO.OOO európai zsidót említ, akiknek a “végső megoldás”-t szánták osztályrészül. A jegyzőkönyv részletesen kitér arra is, hogy kik tartoznak ebbe a kategóriába, és mivel már említettem, hogy a halachikus besorolás nem azonos a nürnbergi minősítéssel, ebbe a 11 millióba beletartoznak azok is, akik nem voltak, törvényeink szerint nem is lehettek bejegyezve a zsidó anyakönyvekbe. Ez azért fontos,  mert a háború után azoknak, akik a veszteságelet számba vették, a megmaradt anyakönyvek szolgáltatták az első fogódzkodót, ami kiegészült a németek által pontosan vezetett nyilvántartások adataival. A németek által készített kimutatások és a zsidó anyakönyvek közötti számbeli eltérés abból adódik, hogy olyan személyek is a megsemmisítő tevékenység áldozatai lettek, akik nem voltak anyakönyvezve (lásd fentebb, a ki a zsidó? résznél).
A jelenleg általam ismert adatok szerint a megsemmisítő táborokban mintegy 4.3OO.OOO zsidó elpusztítása történt meg a Soah idején, a KZ-lágerekben uralkodó viszonyok pedig 552.OOO emberéletet követeltek. A számok nem tartalmazzák sem a magyarországi munkaszolgálat áldozatait, sem a Dunába lőttek (ország, folyó behelyettesíthető) számát, sem az Európa szerte felállított gettók veszteségeit, de nem tartalmazzák a “halálmenetek” során elpusztultakat sem.
Mivel úgy gondolom, adott esetben mitsem számít, hogy az áldozatok száma hány millióra tehető, talán tovább is léphetünk. (A számokról még lesz szó később.)

Voltak-e gázkamrák?
A válasz egyértelmű, IGEN!
Némi előzetes, csak a rend kedvéért. A náci Németországban az u.n. Euthanázia Program keretében már az 193O-as évektől alkalmazták a gázt – szénmonoxidot -a  testi-szellemi sérültek, valamint a nem kívánatos politikai személyek likvidálására. A háborús üzemanyag árak, illetve üzemanyag hiány miatt, valamint a módszer “lassúsága”, az ipari méretű emberirtást nem tette lehetővé, így az alapötlet továbbfejlesztésre került.
Az alábbi fotó a majdaneki gázkamrát ábrázolja, ahol a tábor felszabadítása után mintegy 53O Zyklon-B-t tartalmazó dobozt és több szénmonoxid ballont találtak.

A gázkamrákban történt tömeges elgázosításról nem csak a túlélők tettek vallomást, de a háborús bűnösként bíróság elé állított SS tisztek is. A majdaneki kamra napi kapacitása 3OO-35O személy megsemmisítését tette lehetővé.

A Holocaust-revizionisták állítása, miszerint bizonyítható, hogy a megsemmisítő táborok nem igényeltek több Zyklon-B-t, mint a munkatáborok (ezzel magyarázzák, hogy azt elsősorban ruhafertőtlenítésre, féregtelenítésre alkalmazták) egy fontos szempontot kihagynak a számításból, ez pedig a mérgező gáz hatásában mutatkozó különbség hidegvérű rovarok és emberek között. Ha ehhez a különbséghez hozzávesszük A Zyklon-B azon tulajdonságát, hogy zárt térben, a fülledt, meleg levegő hatására a ciánpreparátum (préselt papírkockákra felitatott, nyomás alatt dobozolt) gáz a doboz felnyitását követően pillanatok alatt betölti alégteret, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a tetvek elpusztításánál lényegesen kevesebb hatóanyag elegendőnek mutatkozott emberek esetében. Továb megyek. Míg a tetvek – mert ez a tulajdonságuk – a ruhaneműk varrásainál megbújva, az anyag többrétegű takarásában gyakorlatilag “védettséget ” élveznek, addig a meztlenül, tömegével gázkamrába irányítot embereknek a felszálló gázok ellen semmiféle védettségük nincs. Megjegyzem, hogy a deportáltak ruháinak fertőtlenítésére gőzt alkalmazak.

Gázkamra felülnézetben. Nyilak jelzik a gáz bejuttatását szolgáló nyitható-csukható részeket

Üres Zyklon-B dobozok – Auschwitz Múzeum

Nordhausen KZ-láger 1945. április 12-én. Az elhunytak száma 2O.OOO, a halál oka éhezés és a gestapo általi testi-lelki megpróbáltatások

Buchenwald, 1945. április 24.

Azt hiszem, a lényegi kérdések közül már csak a Holocaust kutathatósága van hárta. Nem állja meg helyét az az állítás, miszerint az anyag hozzáférhetetlen, kutathatósága korlátozott.
Sokak szemében a jeruzsálemi Yad Vashem Központ egy múzeum, mely emléket állít a mártíroknak. Ennél azonban sokkal több. A múzeum fenntartása, a Holocaust bemutatása, az emlékezet életben tartása mellett a Központ a mai napig kiterjedt kutatásokat végez, hogy azok a dokumentumok, melyek irattárba kerülnek, minden szempontból megalapozottak legyenek. Nincs olyan, hogy egy anyag “elfekszik”, ha újabb kérdések, akár bejelentés formájában, felmerülnek, az anyag ismételt feldolgozásra, ha szükséges korrigálásra kerül. A Yad Vashem könyvtára, dokumentációs részlege minden kutató előtt nyitva áll, internetes holnapjuk pedig több nyelven hozzáférhető minden érdeklődő számára. Kimagasló szerepet töltenek be a minden korosztály részére kidolgozott tananyagok publikálásában, a pedagógusok továbbképzésében. Különféle előadások keretében számolnak be újabb és újab kutatási eredményeikről… és a sort még folytathatnám. Ugyan így, szabadon kutatható Németországban a fennmaradt igencsak nagy mennyiségű dokumentum.
Egy rövid gondolat erejéig itt térek vissza a számokhoz azért, mert mondandóm szorosan kapcsolódik a Yad Vashem dolgozók lelkiismeretes munkájához. Mint említettem, elfekvő akták nincsenek, ha a szükség úgy kívánja, bármikor ismételt feldolgozásra kerülnek. Ebből adódik, hogy egy tavalyi rádióinterjú kapcsán a következő hangzott el: A mai napig közel 5 millió személy adatát sikerült – remélhetőleg véglegesen – tisztázni, de olyan adathalmaz vár még feldolgozásra, hogy nem elképzelhetetlen a 6 milliós szám megdöntése sem.
Azt már csak magánvéleményként teszem hozzá, hogy függetlenül attól, beválik-e a nyilatkozó sejtése, vagy a konkrét szám megáll a jelenlegi szinen, továbbra is 6 millió égőáldozat emlékét fogjuk őrizni, mert a számok mellet sokkal fontosabb, hogy az emberiség legnagobb szégyene ne merüljön feledésbe és ne ismétlődhessen meg!
A mai napig folyik a Világ Igazai-nak – nem zsidó származású, a Holocaust idején zsidókat mentő embereknek – a felkutatása és megbecsülése. Így kaphatott az eddigi több, mint 7OO fő mellé 2OO9-ben újabb 13 magyar is Yad Vashem oklevelet és ültetett örökzöldet a Központ kertjében, a “Világ Igazai” fasorban. Minden fa mellé kis tábla kerül, melyen az ültető neve szerepel, alatta egy idézettel:

Aki egy lelket is megment, az olyan, mintha az egész világot mentette volna meg!

 

“Világ Igazai” fasor Jeruzsálem, Yad Vashem

Nem érzek haragot, nincs bennem gyűlölet és nem kívánom a bosszút. Emlékezni akarok, mert felejteni nem szabad és elvárom, hogy ezt az emlékezést ne gyalázza senki!!!

( A mellékelt képek a Wikipediából származnak.)

2010. február 6.