70. Függetlenségi Napra – kicsit másképp

A modern Izrael függetlensége kikiáltásának 70. évfordulóján sokan, sokféleképpen tartanak megemlékezést úgy belföldön, mint külföldi országokban.

Izraelen belül, a központi megemlékezésen, felkent szónokok mondják el az ilyenkor szokásos ünnepi beszédet, ezen kívül minden város, akár városrész, település már hetek óta készül az alkalomra műsoros összeállítással is. Az elhangzó beszédek a közösség összetételét, társadalomban elfoglalt helyét tükrözik, a fáklya-gyújtásra felkért személyek életútján keresztül a hely szelleméről is viszonylag pontos képet kapunk.

Ünnepel az ország! De vajon, mennyire lehet felhőtlenül ünnepelni ma (és mennyire lehetett bármikor is az elmúlt évtizedekben)?

Izrael – a zsidó állam – létrehozásában nem észérvek, hanem Európa lelkiismerete játszott döntő szerepet. Ez a lelkiismeret azonban csak addig terjedt, hogy a Herzl Tivadar által sok évvel a holocaust előtt kezdeményezett zsidó állam létrejöttét jóváhagyták. Ugyanakkor már az első (függetlenségi) háború során kimutatták foguk fehérjét azzal, hogy kényelmes távolságból nézték végig, amint öt arab ország egyidejű, összehangolt támadást intéz az alig 24 órás állam ellen…

Aztán jött a többi háború! Nem a magukat ma palesztinnak nevező “mandátumi arabokkal”, hanem gyakorlatilag a teljes arab tömbbel szemben kellett megvédeni hazánkat. Előbbiek rendre a piszkos munkát végezték el, az utcai gyilkosságokat, robbantásokat…(Itt kell megemlíteni, hogy a függetlenségi háború  hivatalosan jóval az állam kikiáltása előtt, pontosan 1947 november 30-án vette kezdetét, egy nappal az után, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete két részre osztotta a már 1920-ban egyszer megcsonkított területet. Ugyanis jogelődje, a Népszövetség, 1922-ben egy tollvonással elcsatolta 77%-át annak érdekében, hogy Jordánia néven megalakuljon a palesztinai arabok országa.)

A polgári időszámítás szerinti 1948. május 14-én – ez évben április 18. (ה’ אייר תש”ח) került kikiáltásra Izrael állama. Ekkor az ország zsidó lakossága mindössze 600-650 ezerre volt (az össz-népesség 860 ezer fő) tehető, de közülük csak mintegy 40 ezer potenciális harcost lehetett kiállítani…

Háborút háború követett, jött egyik a másik után… és Izrael nemhogy talpon tudott maradni, de mára jól prosperáló, demokratikus alapokon nyugvó államot tudhat magáénak.

És ma ezt igyekeznek elvitatni tőlünk… relativizálva a holocaustot, sőt! A létezés jogát is megkérdőjelezve, gőzerővel hazudják el múltunkat – ezzel együtt a sajátjukat is.

Szomorú azt tapasztalni, hogy a frakkba öltöztetett antiszemitizmus, az Izrael-ellenesség, sokak tudatában úgy jelentkezik, mint az “ország jogos bírálata, a szólásszabadság jegyében”…Persze, populista politika mentén lehet erre is hivatkozni, – csak éppen értelme semmi – hogy az Európát elárasztó muzulmánok hozták magukkal ezt a változást. Van ebben igazság, ami jól jön ahhoz, hogy elfedje a meglévő, klasszikus antiszemitizmust. Csakhogy a kelet-európai országokban, melyek kikérik maguknak a vészkorszakban történt aktív részvételt, jószerével nincs muzulmán bevándorlás, de gyakorlatilag zsidó se nagyon.

Európa ismét a saját kudarcát vetíti ki az örök bűnbakra…

De nem kell nekünk Európáig menni, hogy antiszemitizmussal találkozzunk. Van belőle itthon is. Egy hangos, valójában törpe kisebbség, amelyik hazugságaival tápot szolgáltat a külvilág antiszemitizmusának. Mert kérdezem én, milyen közéleti személyiség az, aki Izrael himnuszát a “legundorítóbb dal”-nak nevezi nyilvánosan? Milyen közéleti- és magánszemély az, akit a “zsidó értékek” irritálnak? Menyire gerinc nélküli az, aki “alternatív” megemlékezést tart, vagy egyáltalán részt vesz egy olyan rendezvényen, ahol hős, áldozat és gyilkos közé egyenlőségjel kerül? És mindezt a legmagasabb szintű, elvileg független igazságszolgáltató szerv áldásával? Függetlennek tekinthető az a bírónő, aki ennek kapcsán “inkább emlékezik együtt az arabokkal, mint a zsidó telepesekkel”? Milyen ember egyáltalán az, aki abba a fészekbe piszkít, amelyik befogadta? Amelyik hazát biztosított neki? Ahol nem migránsként, de már az Izraelbe induló repülőgép fedélzetén is állampolgárnak számít? Milyen gyűlöletnekkell felhalmozódnia abban az emberben, aki képtelen felmérni cselekedetei következményeit? És nagy kérdés, hogy kit/mit gyűlöl? Személyeket, netalán az egész országot, vagy a saját zsidóságát???

A felsoroltakon kívül még számos kérdésre keresem az ésszerű magyarázatot – eddig eredménytelenül.

Demokráciában élek. Állampolgári jogom pártoktól és ideológiáktól független, egyéni értékrend kialakítására. Amivel élek is. És annak ellenére, hogy egy apró porszem vagyok, büszkén vállalom, hogy része lehetek a nagy egésznek.

Végezetül pedig, büszkeséggel tölt el a tudat, hogy hárítottam és hárítok minden olyan felkérést, ahol idegen érdekeket kiszolgálva, a fogadó közönség szimpátiáját meglovagolva más kellene írnom, mint amit a becsületem diktál…

Ez az én személyes függetlenségem – és úgy vélem,  ez nem kevés!!!

17/04/2018

 

“Új” antiszemiták

Nehezen emészthető, hogy az utca emberétől, a világ vezető politikusain át, a különböző ideológiákat képviselő pártkatonákig, az emberi jogokért protestáló szervezeteket is magába foglaló, a zsidó gyökerekkel rendelkező “megmondó” emberekig bezárólag, ha Izrael kerül szóba, agyukra vörös lepel hull és értelem helyett az érzelmeik kerülnek előtérbe.

Gyanítom, hogy ennek oka nem tájékozatlanságból ered, inkább a tömegeknek való megfelelni akarás, annak a tömegnek, melynek gondolkodását pont a fentebb említettek formálták/formálják.

Ez a 22-es csapdája!

Van a tömeg, amely háborog a rossz életkörülmények miatt és van a “hatalom”, mely burkolt, vagy kevésbé burkolt formában elhiteti, hogy ezért a zsidók a felelősek. Régi, bevált patent, minden korban, minden politikai berendezkedés esetén bátran elhőhúzható. Mikor a kisember úgy gondolja, hogy tenni kellene valamit a “mocskos zsidók” ellen és ez utcai atrocitásokban, vallási helyek és temetők rongálásában manifesztálódik – többnyire hallgatás övezi, esetleg látszatintézkedések sorozata.

Azt mégsem mondhatja egyetlen hatalom sem, hogy “emberek, hisz ez nem igaz, hazudtunk, amikor erre hivatkoztunk, ahelyett, hogy saját impotenciánkkal magyaráztuk volna a gazdasági helyzet milyenségét”…

Ez az a pillanat, amikor minden rendszer nagy hasznát veszi a széles körben elismert publicistáknak csakúgy, mint a “futottak még” sajtómunkások széles táborának.

Ma, az internet korában,  amikor a világ eseményei valós időben, több megközelítésben is, szinte élőben követhetők, nehéz elfogadni az agytekervények teljes mellőzését, helyette bőszen bólogatni a valamilyen érdeket – sok esetben csak saját tájékozatlanságát – követő, “megmondó emberek” sulykolta félinformációk halmazát.

Időnként döbbenetes dolgok kerülnek be a köztudatba és a hangsebességnél is gyorsabban találnak “értő” fülekre.

(Nem szándékom kitérni az Izrael és a gázai terrorszervezetek között jelenleg folyó háborúskodás okaira, a terrorszervezet céljára – megtettem ezt az Tűzszünet, vagy amit akartok… c. blogbejegyzésemben.)

Olvasom egy francia lány (nem muzulmán) posztját, amely arról szól,  hogy “A három zsidó fiatalt – gazdasági okokból – zsidók ölték meg.”

Szerzője az egyik német TV állomás tudósításából kombinál, mely azt állítja, hogy az izraeli biztonsági szervek eltitkolják az igazságot. Az írás lényege, hogy a gyilkosok – akik természetesen nem palesztinok – szolgáltatták az ürügyet a Cahal gázai akciójához.

Ez a hír rekordsebességgel terjed a hálón és annak ellenére, hogy az elkövetők egyike kézre került, hogy mára a Hamasz is elismerte, az emberrablás és gyilkosság az ő megrendelésükre történt. – Lényegtelen, senkit nem érdekel.

Ez is tökéletes példája annak, hogy amennyiben Izraelt akarjuk vádolni, akár hazudhatunk is.

Egy másik gyöngyszem, a magát “ifjú francia forradalmárok”-nak nevező csoport az interneten keresztül uszít zsidók megtámadására. A felhíváshoz 32 francia zsidó fényképét és lakcímét mellékeli.

Ennyi talán elég is, bár lehetne folytatni a sort a Dávid csillagot viselő norvég hölgy brutális megverésével, azzal, hogy egyes európai országokban a hagyományos zsidó viselet sem ajánlott.

Annak ellenére, hogy ma Európa szerves egység, a keleti és nyugati tömb között, zsidó kérdésben, a határvonal élesen meghúzható.

Erről már korábban kifejtettem álláspontomat úgy Magyarország, mint általában Európa vonatkozásában.

Az írások itt és itt elérhetők.

Úgy érzem, hogy gondolataimat egyik esetben sem kell revideálnom, viszont szükségesnek tartok néhány kiegészítést.

Az első, hogy a volt szocialista tömb országaiban a mai napig a klasszikus antiszemitizmus virágzik, mely egy részről mindenért a zsidókat okolja és olyan patentok mentén kommunikál, amelyért a vészkorszakot megelőző idők antiszemitái is pirulnának. Nem elég, hogy fennen hangoztatja, miszerint Hitler félmunkát végzett és ha rajta múlna az összes zsidót hazaküldené. Haza Izraelbe, mely országnak még a létjogosultságát is megkérdőjelezi.

Teszi ezt úgy, hogy még csak bele sem pirul. Talán, ha belegondolna a szavak puszta értelmébe, (L. cionizmus, cionista rezsim, globális tőke…) a tudatlanságát okkal szégyellhetné.

A nyugat-európai országokban kicsit más a helyzet. Ott az antiszemita/anticionista hangadók elsősorban a  nagyszámú muzulmán bevándorlók köréből kerülnek ki, hozzájuk csapódik a helyi lakosság erre fogékony rétege.

A kétfajta antiszemitizmus/anticionizmus szószólói közösek abban, hogy a forgatókönyvet előre megírták, a részletek nem számítanak. Szinte kikérik maguknak, hogy tényekkel megzavarják egysíku gondokodásukat. Közösek abban is, hogy – ellentétben több arab országgal – a Hamasz nem terrorszervezet és gond nélkül átsiklanak Izrael polgári lakosságának mintegy 14 éve tartó terrorizálása felett. Egységesek abban is, hogy “egy zsidó mindenre képes” és ennek érdekében a legprimitívebb hazugságtól sem riadnak vissza.

Viszont van valami, amiben tökéletesen igazuk van, ami létük mozgatórugója: Európában kizárólag a zsidók egyetemes gyűlölete képes összehozni a muzulmánok, a szélsőjobb és a radikális baloldal közötti koalíciót.

Ennek köszönhető, hogy Európa kormányai átsiklanak az európai utcákon egyre gyakoribb, sokszor erőszakba torkolló történések felett.

Figyelmes szemlélőnek szemet kell szúrjon, hogy a tüntetések jelszava “halál a zsidókra”, “gázba a zsidókkal”… nem Izrael, hanem a helyi zsidó közösség tagjai ellen irányul, csakúgy, mint a fizikai atrocitások.

Ennek ismeretében leszögezhető, hogy  Gáza csak ürügy az antiszemita szellem palackból történő kiengedésére.

Mondom ezt azért, mert nem tapasztalom, hogy Európában tömegtüntetésen ítélnék el Aszadot a 200 ezer halott miatt, vagy ugyan úgy felháborodnának az Iszlám Állam Irakban jól dokumentált tömeggyilkossága miatt, de akár Ukrajna 2000 polgári áldozata miatt is…

Van egy tippem: Az elkövetők egyike sem zsidó!

Ha Európa csak egy percre megállna és elgondolkodna, akkor kénytelen lenne beismerni, hogy Izrael nem a gázai arabok, hanem a radikális iszlám és a terror ellen harcol, hogy Izrael nem a probléma, hanem a megoldás része!

2014. augusztus 21.

Pészach

Pészach eredetét, hagyományait, halachikus (törvényi) előírásait és azt a számtalan előkészületet, amit az ünnep megtartása követel, egy poszt keretében nehéz lenne úgy összefoglalni, hogy az a nem zsidó érdeklődő számára is világos legyen.

Annyit azonban el kell mondani, hogy az est a legtökéletesebb rendben (széder) zajlik. A forgatókönyv adott, attól eltérni nem lehet. Vannak családok, –  ide tartozik a sajátom is – ahol a Haggádát (az egyiptomi kivonulás története) nem kizárólag a mesélő (mágid), vagyis a család legidősebb férfi tagja olvassa fel. Szokás, hogy a résztvevők mindegyike, már a legkisebb, de olvasni tudó gyerek is vállal egy-egy részt, amit saját szavaival, gondolat -és érzelemvilága függvényében magyarázattal is ellát.

Kezdődik az est azzal, hogy a legfiatalabb, mert ez mindig az ő feladata, felteszi bevezető kérdését: ?מה נשתנה הלילה הזה מכל הלילות “Miben különbözik ez az este a többitől?”  

A kérdés célja, okot szolgáltatni a történet elbeszélésére.

Indul a történet, melyből – a teljesség igénye nélkül – a négy fiú szerepét emelem ki.

 

Íme, a négy fiú: a bölcs, (haham) a gonosz, (raasa) a kissé együgyű (tám) és a negyedik, aki még kérdezni sem tud.

Bölcseink tanításaiból én két példát hoznék fel. Az egyik azt mondja, hogy a négy fiú négy egymást követő generáció megszemélyesítője. Az apa, a mesélő nincs köztük, ő még azt a nemzedéket képviseli, amelyik mindent világosan lát, számára a történések egyértelműek.

Az első fiú, a bölcs az I-teni törvényeknek, parancsolatoknak a jelentőségét, a miértjét keresi.

A második, a gonosz felteszi a kérdést. “Mire jó ez nektek?” Választ nem vár, saját magának válaszol azzal, hogy a Széder-estét elavult intézménynek tekinti, amin az idő már túlhaladt.

A harmadik, az együgyű, akinek már nincs emléke a szülői ház Széderjeiről, akinek a hagyomány nem más, mint folklór, már kérdezni sem tud. Annyit még tud, hogy ő zsidó, de mikor a Széder-tálat látja, azt kérdezi – “mi ez”?

A negyedik, aki még kérdezni sem tud. Ő az, akinek szemét fel kell nyitni, kérdés nélkül is el kell beszélni neki az egyiptomi kivonulás történetét.

A másik, hozzám közelebb álló magyarázat szerint a fiúk mindegyike egy-egy emberi tulajdonságot testesít meg, mely tulajdonságok egyszerre vannak jelen minden emberben.

 

Ünnep után ünnep, hisz Purimtól, a “sorsvetés” ünnepétől pont négy hét Pészach kezdete és ez az időszak a felkészülés jegyében zajlik.

Négy hét megfeszített munkájának finise a konyha Pészachra történő kaserolása.

Mivel legjobb tudásom szerint az ünnepi előkészület ezen részét kevesen publikálták, megkísérlem nagy vonalaiban bemutatni:

A konyha, miután az egész évben használt szekrények lezárásra kerültek. A mosogatók és munkaasztal lemosva-hypózva.

Következő lépés lehetőleg úgy dolgozni az alumínium fóliával, hogy a legkevesebb vágott sebet kapjuk.

Ezt a műveletet befejezve előkerülhetnek az évente csak egyszer használatos, zömében alufóliából készült tálak-tepsik. Na, meg a feldolgozásra váró húsneműk.

Az ünnepi menü minden családnál más és más, többnyire azonban a nagy -és dédszülők hagyományait követjük.

Főételként kerül asztalra a húsleves, az elmaradhatatlan macesz gombóccal

Kifőzésre váró gombócok.

 

A nappali menü kedvenc fogása a fokhagymán (nem elírás, nem fokhagymás) sült. Ehhez tudni kell, hogy ebben az időszakban jelenik meg és kb. 2 hétig kapható a friss, száras fokhagyma.

Így kerül a tepsibe, a félbevágott szárral együtt. Rá a hús, só, bors, őrölt szerecsendió, némi olaj (kacsa v. liba esetén ez elmarad) és irány a sütő.

Aki ezek után még édességre vágyna, az választhat a macesz lisztből készült diós piskóta és a kókuszcsók között.

Családi hagyomány, hogy a Szédert nem az étkező asztalnál üljük.

Már teljes a rend, bár még a jelképes étkek hiányoznak az asztalról.

 

Askenáz Széder-tál. Az felrakott ételek mindegyike egy-egy jelkép az egyiptomi rabszolgaság idejéből, nem szolgál fogyasztásra.*

 

A szószos tál  különlegessége, hogy a negyedik generációt szolgálja!!!

Az ünnep jelképei közül egyet, a széder-tálat fentebb már bemutattam, most következzen az, amit mindannyian ismerünk. Van négyszögletes és kerek, sültebb és világos. Van kézi készítésű és gépesített, van őrzött lisztből készült és van az egyszerű. Ez a macesz.

 

Kézi készítésű macesz, őrzött lisztből.*

 

Szintén őrzött macesz, de nagyüzemi kivitelezésben.*

Tórai parancs, hogy Széder estén kovásztalan kenyeret eszünk, ezzel is emlékezve az Egyiptomból történt gyors kivonulásra, arra, hogy a kenyértészta az idő rövidsége miatt nem kelt fel. Az ünnep többi napján már nem kötelező, ami azonban nem ad felmentést a homec-evés (kovászos) tilalma alól. Maceszból készülhet kifli, gombóc, rakott ételek, töltött tekercsek sósan és édesen, csokoládéba mártott édesség, csokigolyó kókuszreszelékbe hempergetve, torta …

 

Maceszt készíteni micva (kötelesség), elkészítésében részt vehet minden 13. életévét betöltött zsidó féréfi. (Lány -és fiúiskolák – a nem vallásosak is – többnyire szerveznek  macesz-sütő versenyt, ahol az egyes csoportok nemcsak gyorsaságukat, de kézügyességüket is összemérhetik.)

Az élelmiszerüzletek óriási választékkal állnak a vásárlók rendelkezésére. Mivel nem előírás, hogy macesz csak búzalisztből készíthető, így a  választékbővítés és a különböző igények kielégítése érdekében ma már nem ritka, hogy a búzaliszten kívül más gabonafélékből készült termékek is szélesítik a kínálatot.

Széder estén u.n. őrzött maceszt eszünk, ami azt jelenti hogy az elkészítéséhez használt lisztet már a gabona betakarításától kezdve külön gonddal kezelik, tárolják, hogy még véletlenül se kerüljön “vízközelbe” sem az aratás közben, sem a malomba szállításkor, és természetesen a köztes időszakban sem.

 

Kép a ’30-as évekből. Masgiach (kósersági felügyelő) vigyázza a gabona betakarítását.*

 

A  gabona őrlése  1-2 nappal előzi meg a sütést , ami idő arra szolgál, hogy a liszt jól kiszellőzzön, vagyis  az őrlés alatt felszabadult hő eltávozzon belőle. A macesz másik alkotóeleme a víz, amit  hideg helyen  tárolunk a felhasználás előtt legalább 12 órán keresztül.  Természetesen arra is gondot kell fordítanunk, hogy a tárolóedény Peszachra kóser legyen.  A tészta összeállításánál a gyorsaság alapkövetelmény annak érdekében, hogy munka közben a lehető legkevesebb hő szabaduljon fel, nehogy az erjedés meginduljon. Ügyelni kell arra is, hogy egyszerre csak annyi tésztát állítsunk össze,  amiből az utolsó darabok is a halachikusan előírt időn belül a sütőbe kerülnek.  Követelmény, hogy a tészta egy percig se “pihenjen”, állandóan munkában legyen. Az összeállítás nehézségéhez tartozik, hogy a massza nem tartalmazhat légbuborékot, nehogy a víz megüljön egy helyen.

Tulajdonképpen a macesz készítés nem időigényes foglalatosság, hiszen attól kezdve, hogy a lisztet a vízzel összegyúrtuk, a sütőbe helyezésig nem telhet el 18! percnél hoszabb idő. Annál jobb, minél többen vesznek részt a munkában, tényleg minden kézre szükség van, hiszen a tevékenység négy helyiségben zajlik, gyakorlatilag egy időben. Szabály ugyanis, hogy a lisztet és a vizet külön helyiségben kell tárolni, hogy még a vízpára se érintkezzen a liszttel. A harmadik helyiségben történik a tészta elkészítése, a formázás és a negyedik helyiségben áll a tűzhely.

A leírtakhoz mellékelek egy videót, ahol pár percben nyomon követhető a kézi macesz útja a liszttől egészen a sütőböl kikerült példányok átvizsgálásáig.

 

http://youtube.googleapis.com/v/atuHLe99iCM&hl=en_US&fs=1&

 

 

Bónuszként mellékelem a maceszgombóc receptjét:

Az első kísérleteket általában nem koronázza siker, de 10-20 év szorgalmas gyakorlás után mindenki eljuthat a gyenge kezdő szintre!

Végy 4-5 tojást és törd fel pohárba. Miután megnézted, mennyi űrt tölt ki, öntsd át egy keverőtálba és a pohárba tölts fele annyi hideg vizet, mint a tojás mennyisége volt. (Mérheted fél tojás héjával is, csak így pancsosabb.)

Tegyél hozzá 1/2 pohár olajat, sót, reszelt szerecsendiót, őrölt borsot, ízlés szerint.

Közben törjél (gyúródeszkán v. mozsárban) legalább 3 lap maceszt apróra, de ne lisztté!!

Keverd a léhez és adjál hozzá annyi lisztté tört maceszt,  (amit vagy készen veszel, vagy otthon töröd porrá) hogy grízgaluska sűrűségű masszát adjon.

Tedd félre pihenni kb. 1,5-2 órára. Fél óra elteltével az ujjaddal ütögesd meg – ha nem tapad a kezedre és állaga rugalmas, felteheted a vizet forrni, amibe tegyél kevés sót is.

vizes kanál és kezed segítségével formálj gombócokat és helyezd sütőpapírra. Amikor a víz forr,  vegyél le a lángból, hogy ne lobogjon és tegyél bele egy “próba” gombócot. Ha szerencséd van, nem esik szét és akkor mehet mellé a többi is. Lassú tűznél (ne lobogjon, de mozgásban legyen!) legalább 1/2 óráig kell főzni. Ezen idő alatt a gombócok többször is helyet változtatnak, de néha nem árt fakanál segítségével az alul lévőknek segíteni a felszínre jutást úgy, hogy fakanállal kissé lenyomod a tartósan felszínen lévőket.

Ha sikerült, tedd titkos, “családbiztos” helyre, különben nem biztos, hogy marad mit feltálalni!

Ha módodban áll, vegyes (marha+csirke) húslevest főzz mellé. Mellé, mert a hangsúly a gombócon van!!!

 

 

Csillagozott képek forrása: Google

 

 

E kissé hosszúra nyúlt, ismeretterjesztésnek szánt írás végén az ősi reményt kifejező mondattal kívánok minden galuti hittestvéremnek – חג כשר שמח – örömteli, kaser Peszachot:

לשנה הבאה בירושלים

 

Jövőre,  Jeruzsálemben!!!

 

2013. március 20.

 

 

שנה טובה

Minden hittestvéremnek (és azoknak is, akiknek a ünnep más időpontra esik) – Kanadától Kínáig, az USA-tól Újzélandig, Budapesttől Bakuig, Sweitztől Svédországig… és akik a felsorolásból kimaradtak:

שנה טובה וגמר חתימה טובה

http://www.youtube.com/watch?v=mlLFDLEuX9A&feature=relmfu

Jó és békés évet kívánok, az Élet Könyvébe a jóra jegyeztessetek!!!

P.s.:ב”ה ünnepek után találkozunk

Savuot – a hetek ünnepe

A Tóra-adás ünnepe a zsidó naptár szerinti Sziván hónap 5. napján (ה’ סיון) köszönt ránk.

Az ünnep mottója “…titeket pedig vett az Ö-való és kihozott a vaskohóból, Egyiptomból, hogy legyetek Neki örökös népe, amint a mai napon megtörtént…” Mózes V. (D’varim) 4,20

Savuot – Szukkot és Peszach mellett – a zsidó vallás harmadik zarándokünnepe. Önálló helyet foglal el az ünnepek sorában, holott szervesen kapcsolódik az egyiptomi kivonuláshoz, annak mintegy lezárása.
Az ünnepnek több neve is ismert. A “hetek” (seva=hét, savuot=hetek) elnevezés onnan ered, hogy a bibliai időkben Peszach másnapján kezdődött meg az árpa aratása és a következő hét hét alatt minden nap egy ómernyi (űrmérték) árpát, míg az ötvenedik napon – Savuot ünnepén – két, búzalisztből sütött kenyeret mutattak be áldozatként a jeruzsálemi Szentélyben. Ez jelezte a búza aratásának kezdetét. Szintén ekkor mutatták be a mezőgazdasági termények zsengéiből (bikurim) az első áldozatokat. Mezőgazdasági vonatkozását tekintve Savuot az aratóünnepek hangulatát idézi.

“És íme, elhoztam néked Ö-való az első gyümölcsét a földnek, melyet Te adtál nekem” Mózes V. (D’varim) 26,10

Savuotra zsinagógáinkat csakúgy, mint otthonunkat,  virággal díszítjük. Gyerekeink iskolai ünnepség keretében emlékeznek meg a Tóra-adás, a Szináj-hegyi kinyilatkoztatás emléknapjáról, mely az egyiptomi kivonulást követő ötvenedik napon történt.

iskolai ünnepség

Héberül az ünnep – hag matan Tora – (Tóra-adás ünnepe), mely elnevezés arra utal, hogy a Tórát nem elvettük, hanem kaptuk.  Kaptuk, de még nem vettük el, ugyanis elvenni annyit jelent, mint folyamatosan magunkévá tenni a benne foglaltakat, ami ugye a “kapás” pillanatában nem volt minden zsidó számára egyértelmű és nem egyértelmű a mai napig sem.

A zsidóság ezen a napon, a Tóra-adás által vált néppé. Törvényt kapott, olyan törvényt, melynek betartása – mint minden ezt követő törvénynek – kötelező.
A Tóra átvételének pillanata tulajdonképpen egy kettős eskű megpecsételése az Ö-való és a zsidóság között. Az, hogy a  zsidóság a Tóra átvételekor nem érezte át kellőképpen a törvényben foglaltakat, az, hogy a hirtelen rátört szabadság, mely a rabszolgai élettől megszabadította, szabadosságba csapott át, magyarázható azzal, hogy az addigi szolgai lét alatt a szabadság fogalma ismeretlen volt számukra.

A büntetés nem váratott magára, az út, mely a Kánaánba vezetett, nem volt egyenes és negyven évig tartott. Ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy a zsidóság valóban néppé váljon, hogy megtanuljon szabadságával úgy élni, hogy közben a törvény tisztelete is élete részévé váljon.

Az ünnepi szokások is erre emlékeztetnek, amikor Savuot éjjelét a Tóra tanulmányozásának szenteljük előadások, csoportos vagy egyéni tanulás formájában. A program összeállításánál nagy gondot helyezünk, hogy a gyerekek részére tartandó előadások olyan időpontban legyenek, amikor még figyelmük nem lankad.
Másnap, a reggeli ima keretében különleges ünnepi dallammal kerül felolvasásra a Tízparancsolat.
Az ünnep külön érdekessége, hogy hagyományosan tejes ételeket fogyasztunk, ezzel is emlékezve arra, hogy a Tóra ugyan úgy táplálja a szellemet, mint a tej a testet.

חג שבועות שמח

2012. május 22.

חג שמח

חג שמח ופסח כשר

Kívánok minden kedves olvasómnak örömteli és kaser peszachi ünnepeket!

לשנה הבאה בירושלים – jövőre Jeruzsálemben!!!

P.s.: Ünnep után újult erővel jelentkezem.

2012. április 4.

Purim, a zsidó “farsang”

Az ünnep elnevezése a “pur”, vagyis  “sors” szóból származik, jelentése – sorsvetés. A történet a perzsa birodalomba, Achasvéros (I. Xerxés, i.e. 485-465) királyságának 12. esztendejébe nyúlik vissza és az ott élő zsidó közösség megsemmisítésére irányuló törekvéseket dolgozza fel. Hogy mi és hogyan történt, azt Eszter Könyvéből (Megilát Eszter) ismerjük.

Purim ünnepe a héber naptár szerinti 12. hónap (Ádár) 14-ére esik és pontosan négy héttel előzi meg Peszachot.  Hívő zsidó számára ez a hónapunk még más kiemelkedő eseményt is tartalmaz (a Négy Tóra-szakasz),  ugyanakkor már  valódi tavaszt idéz, (február közepétől, március közepéig) , tehát a bibliai eseményektől függetlenül is meghatározza hangulatunkat. Kicsit előre tekintve,  már látjuk az egyiptomi kivonulásban rejlő csodát is. Mindezek együttes jelenléte magyarázza a hónap kiemelt voltát.  
A népmesei motívumokban bővelkedő purimi történet gyerekeink számára is könnyen érthető, ezért annak már előkészületi fázisában is aktív szerepet vállalnak.

Susánban, a perzsa birodalom fővárosában Achasvéros a király, aki emberi gyengeségéből adódóan könnyen befolyásolható. Felesége Eszter, (eredeti zsidó nevén Hadassza) testesíti meg a  történetben a szépséget, míg nagybátyja Mordecháj, a jóságot. Ő  a király titkos tanácsadója, egyben a zsidó közösség gyámolítója. Bölcs tanácsai révén sikerül elhárítani a zsidókat fenyegető veszélyt. Nem lenne teljes a történet, ha a résztvevők közül kimaradna az intrikus, a gonosz, aki, mint Achasvéros minisztere, kihasználva annak alkoholfüggőségét, mindent elkövet, hogy előtte a zsidókat a lehető legrosszabb színben tüntesse fel. Végül is saját csapdájába esik, a rágalmak az ő fejére hullanak vissza. A jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését.

Purimspiel, a történet színpadi feldolgozása. Achasvéros, Mordecháj és Hámán.

Ezekben a napokban egymástól független  zsidó honlapok számolnak be a purimi előkészületekről, a Purim ünnepén tartandó “farsangi” bálokról, elevenítik fel a purimi hagyományokat.
Elnézést kérek olvasóimtól, akik  joggal várják el tőlem, hogy az izraeli szokásokról adjak tájékoztatót. Igazuk van, jó lenne most beszámolni az ünnepi előkészületekről, a purimi jelmezek sokféleségéről, a jelkép értékű  misloach manot (ételajándék) és a truma (adomány a rászorulóknak) jelentőségéről, a szeudát Purim (kötelező – micva – étkezés) során tapasztalt jókedvről…
De  nem megy! Nem megy, mert gondolataimba befészkelte magát  az Amalek nemzetségből származó Hámán.

És emlékezem. Emlékezem úgy, ahogy minden zsidó, a világ összes zsinagógájában Purimot megelőző Szombaton emlékezik (פרשת זכור):
  
“Emlékezz rá, mit művelt veled Amalék(népe) az úton, (vándorlásodban) amikor kivonultál Egyiptomból…” (Mózes V. – D’varim – 25.17.)

• 2011. március 12. –  Itamár

Ruth, Udi, Joáv, Elád és Hadasz

• 2008. március 6. – “Merkaz ha-rav” jesiva – Jeruzsálem

•  1997. március 21. – “Café Apropó” – Jeruzsálem

Jael, Michál – új élettel a szíve alatt és Anat, akinek 6 hónapos kislánya maradt árván

• 1996. március 4. – Dizengof Center, Tel Avív

13 halott

• 1996. március 3. – Jeruzsálem, 18-as autóbusz

20 halott

Amalék népe gyáván, nem a harcosokkal, az erős férfiakkal szállt szembe, hanem a sor végén kullogó védtelen öregeket és gyerekeket mészárolta le. Csakúgy, ahogy a modern kori Amalék, aki gyilkolását a Purim közeli napokra időzítette.

A Megila olvasás közben, majd  a purimi vigasság közepette, miközben számtalan kicsi és nagy Eszter és Mordecháj szaladgál körülöttünk, majd a purimi micva étkezés alatt – amikor az év egyetlen napján engedélyezett annyit innunk, hogy ne tudjunk különbséget tenni a bölcs Mordecháj és a gonosz Hámán között –  
ne feledkezzünk meg Purim üzenetéről, mely egyben figyelmeztetést is hordoz magában.

Üzenetet a mai Hámánoknak, Amalék modern leszármazottainak arról, hogy elődeik – bár mindent elkövettek –  mégsem  tudták maradéktalanul véghezvinni a zsidóság ellen szőtt gyilkos tervüket. És figyelmeztetést,  hogy Hámán ma sem alszik,  éberen figyel, keresi az ellenséget és ha sikerül véghezvinni őrült tervét, nem áll meg, de újabb áldozatai – zsidók hiányában – mások lesznek!

Képek forrása: Google

2012. március 5.

Hanuka, a fény ünnepe

Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, amikor úgy vélem, hogy ez a legszélesebb körben ismert ünnepünk. Ennek két oka is van, egyik, hogy sokszor napra egybeesik, vagy legalábbis közeli időpontra a keresztény karácsonnyal, másik pedig, hogy ezen ünnepünk többnyire nem zárt ajtók mögött zajlik, a fényt kivisszük az utcára.
Kivisszük, mert olyan csoda történt, amit hirdetni kell. Hirdetni nyolc napon keresztül, minden nap egy-egy gyertyával többet gyújtva, míg a 8. napon a gyertyák fénye olyan világosságot nem nyújt, ami elfeledteti azt, amiért az ünnep ünneppé vált. Hanuka a fény ünnepe, a nyolcnapos csoda nem bibliai eredetű, gyökerei a II. Szentély idejére nyúlnak vissza.
Miközben Athén, Spárta és Théba egyaránt arra törekedett, hogy vezető szerephez jusson a görög államok között, létrejött Macedonia és II. Filippos vezetésével egyesítette Hellast. Miután a király gyilkosság áldozata lett, trónját fia, Alexandros, ismertebb nevén Nagy Sándor örökölte meg. Ő i.e. 333-ban legyőzte a perzsákat, majd meghódította a Földközi tenger mellett lévő valamennyi országot, köztük Júdeát is. Ez a perzsák felett aratott végső győzelmet is jelentette, hiszen az itt lévő országok valamennyien a perzsák adófizetői voltak. Nagy Sándor nem nyúlt a zsidó vallás központjához, érintetlenül hagyta a jeruzsálemi Szentélyt, sőt – ami nem volt jellemző, de a  zsidó adófizetők szempontjából hatalmas könnyebbséget jelentett – az u.n. smita, vagyis szombatévben (amikor a zsidó tulajdonban lévő föld megművelése a Tóra parancsai szerint tilos) elengedte a zsidók adóját.
Nagy Sándor trónjának utódlásáért három hadvezére, Antiochos, Ptolemaios és Seleukos vetélkedett, végül is az örökséget három részre osztották. Antiochosé  lett Hellas, Ptolemaios Egyiptomot kapta, míg a birodalom ázsiai része Seleukosé lett. Júdea birtoklásáért a harc folytatódott és i.e. 301-ben a ptolemaiosok fennhatósága alá került, egészen i.e. 198-ig. Ők nagy hangsúlyt fektettek az adók pontos befizetésére, a belső nyugalomra és biztonságra, ugyanakkor vallási szempontból igen türelmesek voltak.
A hódítás velejárójaként azonban úgy görögök, mint macedónok is letelepedtek Júdeában és magukkal hozták a hellen kultúrát. Ekkor jelent meg a zsidó országban a görög templom, a díszes oltárok, színházak és természetesen a görög sportok is. Mi tagadás, a lakosság egy részének mindez megnyerte tetszését, így aztán nem csoda, hogy a hellenizmus gyorsan terjedt.
I.e. 198-ban változás következett be azzal, hogy III. Antiochos bekebelezte Júdeát, így az a szíriai királyság részévé vált, ahol szintén a hellen kultúra volt az uralkodó. Ebben az időben még a Tóra törvénykönyv szerepét senki nem vonta kétségbe és Antiochos baráti magatartását jellemezte, hogy pénzadománnyal segítette a Szentély gyarapítását. Halála után trónját fia, IV. Seleukos vette át. Ezzel kezdődött a szír birodalom és vele együtt Júdea sötét korszaka, ami az ő halála után csak fokozódott. IV. Antiochos, (i.e. 175-164) aki a gonosz előnevet kapta, nemcsak a görög kultúra és vallás mind szélesebb körben történő elterjesztését, de a zsidóság hellenizálását, a zsidó kultúra és vallás eltörlését is célul tűzte ki. Első lépésként kötelezővé tette a görög istenek tiszteletét, áldozati- és szoborkultuszát. Érdekes módon a zsidó előkelőségek, az értelmiség ezt nagyban támogatta, a vallásos réteg azonban mélységesen elítélte és szembeszállt a hellenizmus követőivel. Az ideológiai hovatartozás kérdése nem állt meg a vallásos és a “felvilágosult” zsidók közti nézeteltérésekben, de a családok életét is megbolygatta. Az utolsó csepp a pohárban Jason, a hellen kultúra pártolóinak élharcosa (eredeti nevén Jósua a kohaniták törzséből) a főpapi tisztért cserébe felajánlotta, hogy meghonosítja Jeruzsálemben a görög szokásokat, valamint ígéretet tett az ifjúság görög szellemben történő nevelésére. A főpapi tisztségért folyó vetélkedésben a várományosok egymást licitálták túl, ami a Szentély aranytárgyainak a szír udvarba történő elszállításában csúcsosodott ki. Antiochos a gonosz, személyesen vonult  be Jeruzsálembe, célja a hellen kultúra és vallás végleges meghonosítása volt. Az engedetlenek véres leszámolás áldozatai lettek, a Szentélyt sokadszora is kifosztotta, és ami a legfájóbb volt a  zsidóknak, hogy megtiltotta a Tóra törvényeinek betartását, ezen belül is kiemelten a körülmetélési szertartást, valamint a szombattartást. A nép ekkor már foglalkozott a felkelés gondolatával, de a nagyvárosokban állomásozó szír katonai erők jelenléte ezt nem tette lehetővé. Így végül is a felkelés egy kisvárosban, Modiinban tört ki, i.e. 167-ben.
Modiin szülötte Matitjahu, a Chasmoneusok családjából származó főpap nemcsak megtagadta a görög istenszobrok előtti áldozatot, de a legenda szerint sajátkezüleg oltotta ki annak a hellenistává vált zsidónak az életét, aki ezt meg akarta tenni. Ez volt a jel, ezzel Matitjahu az egész országban meghirdtette a felkelést, ami rendkívül gyorsan követőkre talált. Szabadcsapatok alakultak, gerilla hadműveletek gyengítették a szír hadsereget. Ennek a felkelésnek az élén állt Matitjahu Júda nevű fia, akinek ragadványneve Makkabi (pöröly) volt. Végigharcolták az országot, mindenhol sikerrel verték vissza a szír erőket, és amikor elértek Jeruzsálembe, ott is a Szentélybe, azt tapasztalták, hogy a zsidó kegytárgyak helyét görög istenszobrok foglalták el. Hozzáláttak a Szentély megtisztításához és a munka végeztével avatási ünnepséget (חנוכת בית) rendeztek, ezzel adva vissza a Templomot eredeti rendeltetésének. A Talmud így ír a hanukai csodáról:

Amikor a görögök betörtek a Szentélybe, használhatatlanná tettek  ott minden olajat, s miután a Chasmoneusok a rendet visszaállították egyetlen korsó kóser (a főpap pecsétjével ellátott) olajat találtak, ez azonban csak egy napra volt elegendő. Ám csoda történt, az olaj nyolc napig égett – ennyi időre volt szükség, hogy friss, a rituális előírásoknak megfelelő olaj álljon rendelkezésre. (Sabat 21b)

Erre Emlékezünk, a Makkabeusok előtt tisztelgünk azóta is minden évben Hanuka ünnepén. Az ünnep fő kelléke a hanukia, a 8 (+1) ágú gyertyatartó, ami nem azonos a hétágú menórával.

A 9. láng kiemelkedik a sorból, ez a samesz, vagy szolgaláng, Ennek segítségével gyújtjuk a többi lángot.

Általánosan elterjedt szokás, hogy a fényt kivisszük az utcára és az is, hogy a hanukkiát a bejárat bal oldalán helyezzük el. Ha lakásban gyújtunk, ott is igyekszünk a mezüzével szemközti részen elhelyezni, de itt már arra is ügyelünk, hogy a fény az utcáról is jól látható legyen.  Miért? Mert így aki a házba lép, két micve (parancsolat) között teszi. Mit gyújtunk? Az olivaolajon, az abból készült gyertyán keresztül a színes stearin gyertyán át széles a választék.
Mivel Hanuka nem munkaszünet, ugyanakkor az iskolákban ekkor van a “téli szünet” ideje, sokan vagyunk szabadságon. Az ország különböző helyein rendeznek szabadtéri előadásokat, ahol felelevenítik Júda Makkabi hőstettét, de nem egy múzeumunk is szervez a különböző korcsoportokba tartozó gyerekeknek tartalmas elfoglaltságot. Otthon pedig, hát otthon együtt a család, és állítom, hogy sokkal jobb körbeülni az asztalt és különféle társasjátékot játszani, mint a TV áldásos tevékenységét élvezni. Legkedveltebb játék volt a trenderli (pörgettyű, szovivon), ami mára kissé háttérbe szorult. Ime:

A héber betűkkel ellátott pörgettyűn a betűk számértéke dönti el, ki a nyerő.

Anyagát tekintve akármiből készülhet, a lényegi különbség a betűkben van. Az Izraelben használatoson a nun-gimel-hé-pé betűk, míg a diaszpórában a pé helyett sin szerepel. Az első variáció jelentése: Nagy csoda történt itt, a másodikban értelemszerűen az itt szót az ott váltja fel. Régen ezt a játékot dióban játszottuk, igaz, akkor a hanukai ajándékozási szokások is másak voltak. Szerencsére még ma sem jutottunk el odáig, hogy az ajándékozás felnőttek körében is “kötelező” legyen, de bizony a gyerekek a sok-sok éven át bevált zsebpénz (hanukat gelt – ami lehet valódi, de még jobb, ha csokoládéból van) helyett komoly játékokat, vagy akár használati tárgyakat kapnak.

חנוכת גאלט

Egy minap hallott felmérés szerint, minket is utólért a karácsonyi vásár hangulata.  

Nem szeretem és állítom, hogy az együtt töltött órák minden ajándéknál, és minden korosztály számára sokkal többet jelentenek.
Nem maradhat ki a szokásokból a étkezés sem, aminek fő alkotó eleme az olajban sült fánk, a szufgania. Egyre kevesebb azon háziasszonyok száma, akik ennek elkészítésére otthon vállalkoznak. Vállalkoznak viszont az utcai etetőhelyek és már több héttel a tényleges ünnep beköszönte előtt lekvártól, porcukortól, karamellkrémtől és minden létező “töltőanyagtól” maszatos arcokat látni.

Ezzel a képpel búcsúzom: חג חנוכה שמח*

A csillagozott kép forrása: Wikipédia

2009. december 7. (Frissítve: 2011. december 1)

 (Frissítve: 2013. november 22.)

Ros ha-Shana – a zsidó újév

új kiadású ünnepi imakönyv, mely szerkesztésének és olvasható betűinek köszönhetően  lehetővé teszi az I-tentisztelet pontos követését**

Már csak napok vannak hátra, hogy  zsidó ember számára a napnyugta ne csak egy új nap, de egy új év kezdetét is jelentse.
Ros ha-Shana, (az év feje) vagyis a zsidó újév, a zsidó naptár szerinti Tisré hó 1-jén köszönt ránk, mely egyben az őszi nagyünnepek kezdete is.
A kétnapos ünnep kimenetelével, a “félelmetes napok”-at Jom Kippur (hosszúnap) követi, majd jön Szukot (sátoros ünnep) és a sort Szimhát Tora zárja.

Ezen ünnepek nevei, valamint a hozzájuk tartozó szokások nagyrészt széles körben ismertek, nem annyira az ünnepet megelőző, rabbinikus döntésen, hagyományokon alapuló szokások.

A Ros ha-Shanát megelőző Elul (az év zsidó naptár szerinti utolsó hónapja) beköszöntével kicsit mindannyian megváltozunk. Ez a változás azonban nem hasonlítható a Peszachot megelőző időszakhoz, amikor a ház takarítása, a legutolsó kovászos eltüntetése a legfontosabb teendőnk. Elul a lelki rendteremtés időszaka.
Többségünk – vallásgyakorlástól, politikai hovatartozástól függetlenül számvetést készít. Visszatekint az eltelt időszkra, mérlegeli mit tett, vagy nem tett annak érdekében, hogy akár egyéni, akár össztársadalmi szinten az események másként, jobban alakuljanak.
Elul a szlihot (bűnbánatért való könyörgés) időszaka, ami formáját tekintve nem, csak időtartamában különbözik a sz’fárd és askenáz közösségekben.
Elul hangulatához hozzátartozik a sofár hangja, mely Szombat és Ros ha-Shanát megelőző nap kivételével a reggeli ima (sahrisz) végén hangzik fel. Az utolsó sofárhangokat Jom Kippur Neila (záró) imájának végén hallhatjuk.

a kosszarvból készült askenáz és*

és jemeni sofár*

Parancsolatok és hagyomány! A zsidó hitélet meghatározói!

Rabbinikus parancs a sofár megszólaltatása, amit a halacha (a zsidó élet törvényei) felülír, és mivel munkának minősül, Szombaton tilos. A Ros ha-Shanát megelőző nap sofárcsendje pedig a rabbinikus döntés és az újévi – Ószövetségben leírt – kötelesség közti különbséget hivatott érzékeltetni.

(Érdekességként megjegyzem, amit talán sokan nem tudnak, hogy a zsidó vallás nem ismeri a gyónás fogalmát. A szlihot a Fennvaló kiengesztelésére szolgál, míg az emberekkel szemben elkövetett vétkeinket az érintettekkel kell rendeznünk.)

Mint minden ünnepünknek, az újévnek is megvan a maga jelképe.

kerekre font, édes kalács,*

alma  és méz*

Ilyen a mézbe mártott alma, a kerekre font barchesz, (hala)  melyektől édes és kerek évet remélünk. A szokások közé tartozik, hogy az ünnep második napján új, olyan gyümölcsöt teszünk az asztalra, amit abban az évben még nem ettünk. Mivel erre az időszakra esik a gránátalma (rimon) érése, egyértelmű, hogy erre mondunk áldást,

érett gránátalma*

de függetlenül a jelképektől, ezen az ünnepünkön általában is édes ételeket fogyasztunk, süteményeink mézzel, dióval készülnek.

Ros ha-Shana másik neve- az Ítélet Napja – a Talmudból ered, ahol az olvasható, hogy ezen a napon három könyv nyittatik. az elsőbe a cadikok (igaz emberek) nevei kerülnek, a másodikban a gonoszokat sorolják fel, a harmadikba – és ez a kisember számára a legfontosabb – azok kerülnek, akiknek érdemeik és bűneik egyaránt vannak. Az ő ítéletük függőben marad Jom Kippurig,  (engesztelő nap) így tíz nap alatt saját kezükbe véve sorsukat, további jó, vagy rossz cselekedeteikkel dönthetik el, merre billen a mérleg nyelve.

Az ünnepnek vannak a ház asszonyát érintő hagyományai is.  Askenáz családoknál   jobban érvényesül az “ünnepen nem kísérletezünk” elve és ezért az asztalra gyakorlatilag a dédmamától öröklött receptek alapján készült fogások kerülnek. Askenáz szokásnak nevezhető az is, hogy bár ünnepen – bizonyos feltételek mellett – a főzés nem tiltott, mégsem végeznek konyhai munkát. Szemben pl. egy marokkói származású asszonnyal, aki szintén a dédi örökségét viszi tovább azzal, hogy “nem étel az, ami nem közvetlenül a tűzről kerül asztalra”.

Ezzel a bejegyzéssel kívánok minden zsidó olvasómnak jó és édes évet: Shana tova u-metuka!

Képek forrása:  *Google képkereső
                             **Saját

2011. szeptember 25.