Az idén már két alkalommal hozta lázba a világot az az izraeli hír, mely az ultra- ortodox (továbbiakban: haredi) lakosság katonai szolgálatba történő bevonásával kapcsolatos törvény-tervezet vitáját ismerteti.
A távirati irodák pár soros összefoglalója nem alkalmas arra, hogy az olvasót objektíven tájékoztassa olyan történésről, aminek megléte gyakorlatilag az állammal egyidős és valljuk be, a külvilág számára legfeljebb a “színes” rovatban van helye. Ha másért nem, hát azért, mert kizárólag Izrael belügye. Amennyiben az erről szóló híradás mégis a “külföld” rovatban kap helyet, feltételezhető az ismeretterjesztési szándék, ehhez azonban – meglátásom szerint – a hírközlő szervek munkatársainak, a témában publikáló újságíróknak a tárgyi tudása hagy némi kívánnivalót maga után. Ezért fordulhat elő az általánosítás és még jó, ha “csak” az egész haredi réteget és nem Izrael teljes vallásos zsidó lakosságát érinti a megbélyegzés. Egyes publikációk már odáig mennek a téma fejtegetésében, hogy a hadkötelezettség kiterjesztése csak az első lépés a status quo teljes felszámolásához. Mindezt a jelenlegi kormány “vívmányának” tekintik és összefüggésbe hozzák azzal a ténnyel, hogy abban hosszú idő óta először nem kaptak helyet a haredi párt képviselői.
Mind szinte minden esetben, amikor a zsidóságot érintő valamely kérdés kerül szóba, vissza kell kanyarodnunk a kezdetekhez. Nem véletlen a vicc a két zsidó találkozásáról, ahol is egyikük felteszi a kérdést: – mi újság felétek? Mire a másik: – azt se tudom, hol kezdjem? Erre jön a frappáns és tipikus zsidó válasz: – מברשית (miberesit) “a kezdetektől” ( ami Mózes – I. könyvére utal)
Teljesen természetes igény volt, hogy a II. Világháború feldúlta Európa, a nagyhírű európai jesivák és növendékeik, tanáraik megsemmisítése arra késztette az újonnan alakult Izrael államot, hogy a maroknyi megmaradtaknak biztosítsa a legzavartalanabb elmélyülést a Tóra és magyarázatainak tanulmányozásában. Röviden, a vallás továbbvitelében. Tehát az egész jesiva “ügy” David Ben-Gurion-nal kezdődött. Az ő idejében született törvényi szabályozás a jesiva növendékek jogállásáról. E törvény értelmében mentesülnek – többek között – a katonai szolgálat alól, tanulmányi idejük munkaviszonynak számít, erre az időre állami támogatást élveznek a jesivát fenntartó alapítványi hozzájárulások kiegészítése-képpen. Tárgyi időszakban összesen 400(!) fiatalról volt szó, ők az akkori 600 ezer fős zsidó lakosság 0,07%-át jelentették.
A köztes állomásokat nem említve, 2011. év végén a különböző szintű jesivákban tanulók létszáma elérte a138.249 főt. (A haredi lakosság a zsidó népesség 8%-át adja, ami 2010. végén 615.000 főt jelent.)
Az az általánosítás, hogy ezek mindegyike megtagadná a katonai szolgálatot, illetve megkérdőjelezné Izrael állam létjogosultságot, nem állja meg a helyét. Már csak azért sem, mert például a Guri haszidok egy jó része eddig is teljesített katonai szolgálatot.
Az ultra-ortodoxia képviselői megtalálhatók úgy a keleti (szefárd) mint az askenáz (elsősorban kelet-európai) és haszid közösségekben. Ez utóbbiaknál lényegesen nagyobb az előfordulás. Ortodoxnak lenni a vallási előirások szó szeinti betartását jelenti, míg az “ultra” jelző ezek mindenáron való túlteljesítését. Közösségükre jellemző, hogy az állam törvényeit nem, vagy csak annyiban tartják be, amennyit abból a követett rabbijuk jóváhagy. Ebből adódóan még a haredi közösségen belül is lényeges eltérésekkel találkozunk.
A haredi közösségi vezetők “aggodalma” a sorozási kötelezettség kérdésében túlzó és több ponton is sántít. Részben azért, mert ebben a valós számban szerepelnek az izraeli állampolgársággal nem rendelkező növendékek (akikre értelem szerűen nem vonatkozik az állammal szembeni tehervállalás) csakúgy, mint azok, akik esetében nem kétséges a katonai szolgálat vállalása, de a szám tartalmazza a “túlkoros”, illetve “sok gyerekes” jesiva hallgatókat is. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy az állam nem rendelkezik arról, – nem is teheti, hiszen a felvevő közeg a katonaság – hogy az érintett korosztály minden egyes tagját ki kell vonni az eddig megszokott élet-keretei közül. Vagyis a sorozás nem egyenlő a bevonulással.
A kül -és belföldön egyaránt elhangzó kijelentés, hogy a jelenlegi kormánykoalíció “haredi ellenes”, nem állja meg a helyét, mert a társadalmi feszültség – tegyük hozzá, jogos feszülstég – feloldására már korábban is történtek lépések, de ezek nem hozták meg a várt eredményt. Többek között ezért is érthetetlen, hogy néhány európai ország és az USA egyes ortodox közössége tiltakozó nagygyűlések keretében mond ítéletet Izrael felett, holott a törvény rájuk nem vonatkozik, mivel a jesiva növndékek “ügye” kizárólag izraeli probléma. Az meg már egyenesen a vicc kategóriájába tartozik, hogy egyes vallási vezetők az izraeli haredi réteget az ország elhagyására szólítják fel.
Nevetséges, mert a katonai kötelezettség ellen fellépő Izraelen kívül élő közösségek tagjai, miután “jól kitüntették” magukat, szépen elvonulnak megkeresni a létfenntartáshoz szükséges pénzmagot. Tehát dolgoznak, jövedelmük után adót fizetnek és minden egyéb területen betartják az adott ország törvényeit.
Ha ez így van, miért okoz gondot pont Izraelben?
Itt megint csak vissza kell térni a háborút megelőző időszakhoz, amikor is az európai, méltán nagy hírnevet szerzett európai jesivák hallgatói az arra legérdemesebbek közül kerültek ki. Egyszerű példa, ami jól tükrözi az akkori helyzetet: A vallási közösségek adományai tették lehetővé egy-egy kiválasztott fiatal számára, hogy élethivatásul a Tóra tanulmányozását válassza. Röviden, tanulmányaikat a közösség fizette és amikor egy ilyen fiatal házasságra lépett, a házassági szerződés egyik pontjaként szerepelt, hogy a leendő após ezt a kötelezettséget átvállalja.
Ezzel szemben Izraelben a jesivák gombamódra szaporodtak és – tisztelet a kivételnek – az állomány úgy tanári, mint tanulói szinten, egyes jesivák tekintetében – felhígult. Ebben a kérdésben, mint szinte minden másban is, az általánosítás nem helyénvaló, mert nem tükrözi a valóságot. Igenis meg kell említeni, hogy vannak minden korosztály számára kiváló jesiváink, de mellettük azokról is szót kell ejteni, amelyek azon kívül, hogy egy bizonyos réteg gyűjtőhelyét képezik, még a vallási élethez sem járulnak semmivel hozzá.
Míg az előbbiekből kikerülők felsőfokú intézményekben folytatják tovább tanulmányaikat és végső soron egyformán jól helyt tudnak állni úgy vallási, mint szakmai téren, az utóbbiaknál nem ritka a nyugdíj korú “bocher”, akinek fő ténykedése kimerül az adomány gyűjtésben.
Megjegyzem, hogy vannak Izraelben olyan haredi közösségek, melyek eleve nem ismerik el a modern zsidó államot. Létrehozását nem tartják legitimnek, felfogásuk szerint a Messiás eljövetele, a Templom újbóli felépítése az egyetlen elfogadható út az új államalapításhoz. A jelenleg tárgyalt közösség azonban nem ebbe a kategóriába tartozik, képviselőik a Kneszetben ülnek.
Konkrétan arról van szó, hogy az államnak, illetve az államon keresztül az adófizető polgároknak elegük lett abból, hogy a haredi világot élete végéig eltartsa. Egy társadalmon belül vannak jogok és kötelességek. (Megjegyzem, hogy sem ebben, sem más esetekben nem értek egyet azzal, hogy a jogok előbbre valók a kötelességnél.) Demokráciák jellemzője az állampolgárok egyenlő elbírálása, márpedig ennek szerves tartozéka a rájuk rótt kötelességek egyenlő elosztása is.
A katonai behívó, illetve a sorozáson való részvétel azonban nem haredi ellenes cselekedet még akkor sem, ha vezetőik így akarják beállítani. Mivel az ultra-ortodox jesivák többségében – ellentétben az u.n. kipa szrugás jesivák döntő többségével – egyszerűen még nyomokban sem képezi a tananyag részét közismereti tárgy, az ebből és a nyelvtudás hiányából adódó hátrány az ott tanulók munkábaállásának lehetőségét a nullával teszi egyenlővé. Ez a tény ismételten csak az adófizetők plusz tehervállalását eredményezi, mivel ezekben a családokban nem ritka a 8-10 gyerek és mivel Izraelben az alapfokú egészségügyi ellátás alanyi jogon jár, nem csak a “családfő” eltartásáról van szó. Nem beszélve egyéb, a nagycsaládosokat megillető juttatásokról. A haredi társadalmon belüli, a témában érintett csoport gyakorlatilag az államkasszából – és ismétlem, ezzel az adófizető polgárok zsebéből – csak kivesz és a társadalom most jutott el arra a pontra, hogy már nem csak halad ad, de a halfogás mesterségét is igyekszik megtanítani.
Annak ellenére, hogy közülük számosan vannak, akik kenyérkereső foglalkozást űznek, erről a rétegről összességében mégis elmondható, hogy a társadalom többi rétegétől szinte teljesen elszigetelten, saját maguk által kialakított gettókban, elképesztő szegénységben élnek. A többség fő jövedelmi forrása a társadalombiztosítástól (ahova egy fillért nem fizetnek) átutalt családi pótlék és a jesivától kapott “fizetés”. Ezen felül minden olyan kedvezmény, amely az adófizetőket is megilleti bizonyos számú gyermek felett.
Ismétlem tehát, a katonai kötelezettségvállalás kiterjesztése nemhogy haredi ellenes, de kifejezetten gyerek -és családbarát intézkedés első lépése. Ugyanis az a fiatal, aki bevonul a hadseregbe, egy addig számára teljesen ismeretlen világot fedezhet fel, ahol tanulásra, szakma-szerzésre is lehetősége van. A katonai szolgálat alatt megszerzett tudásával már munkát vállalhat és nem szorul mások adományára…
Itt közbe kell vetnem, hogy a katonai szolgálat nem jelent feltétlen fegyveres szolgálatot, már eddig is bevett szokás, hogy vallásos fiúk (de leginkább a lányok) polgári területen, tevékenykednek.
Tulajdonképpen az állam nagy fába vágta a fejszéjét ezzel a lépéssel, nem lesz könnyű feladat végrehajtani az elképzelést.
2013. július 16.
A témával kapcsolatos észrevételeim rögzítésének felfüggesztését a fenti dátum jelzi, mely mellé azt a privát megjegyzést fűztem, hogy “a törvény életbe lépésekor folytatandó”!
Bár törvény még nem született, a téma újbóli hírértékét a napokban Jeruzsálemben lezajlott tüntetés adja.
kép forrása: Google
A tüntetés a haredi lakosság sorozása ellen irányult, amely számomra azért érthetetlen, mert a törvénytervezet jelenlegi formájában az ultra-ortodoxok eddigi életmódjában semmiféle változást nem eredményez. Nagyjából és egészében azt lehet mondani. hogy a törvény kezdeményezői habosítják a semmit!
Ez utóbbit annál is inkább le merem írni, mert egyetlen törvény ezt a problémát nem oldja meg. Árfogó törvényekre van szükség, olyanokra, melyek egyrészt ösztönzőleg hatnak a haredi fiatalokra, amelyek egy elfogadható jövőképet is felvázolnak számukra.
Ezzel együtt a juttatások eddigi rendjén fokozatosan változtatni kell, de a csökkentésnek mindenképpen az ésszerűség keretein belül kell maradnia. Ennek érdekében az irányelveket nagyon pontosan körül kell határolni és a jesivák működését egyesével vizsgálni szükséges.
A probléma az, hogy a még el sem fogadott törvényt mindkét oldal politikai haszonszerzésre használja és pillanatnyi állás szerint a hozadéka nem kevesebb, mint a vallásos és a vallást nem tartó rétegek egymásnak ugrasztása.
Tény, – mint ahogy azt a bevezető részben is írtam – hogy ilyen számú tömeget egyetlen társadalom sem tud eltartani és erre nem is kötelezhető. Ugyanakkor tény az is, hogy a vallás továbbvitele, hagyományaink átörökítése az ő kezükben van.
Egy biztos! A változáshoz hosszú idő szükséges és az, hogy a haredi lakosságra – mégha időlegesen is – kaftán helyett katonai mundért húzunk, a fejekben lezajló változást nem segítjük elő. L.:“ Furkósbottal EURÓPÁBA?”(szerkesztette: Szvák Gyula, 1989. – Új Géniusz). A könyv szemléletesen mutatja be, hogyan próbálta I. (nagy) Péter cár erőszakkal rákényszeríteni (elsősorban az uralkodó osztályra) az európai viselkedést, a európai gondolkodást.
Hogy milyen sikerrel, azt most láthatjuk Ukrajnában.
2014. március 4.
leharblog 