A covid-19 járvány, mint katalizátor…

16 feb

Nem szándékozom más karjával tépni a csalánt, még kevésbé áll szándékomban minősíteni más országok járványkezelését, de tessenek már elgondolkodni azon, hogy tényleg mindig és mindenért a zsidók a felelősek?

A kérdés természetesen költői. Nem erre keresem a választ. Sőt! Hogy őszinte legyek, nem is választ keresek. Saját hazám bajai éppen elég elfoglaltságot adnak ahhoz, hogy másokkal – mint zavaró tényezővel – ne is foglalkozzak.

Aki mégis eljut ennek az írásnak a végére és nem talál hasonlóságot a világban zajló események – bár nagyságrendekkel nagyobb volumenben – és az izraeli állapotok között, az jobb, ha sem politikával, sem semmilyen más, közéleti kérdéssel nem foglalkozik.

A helyzet adott. Egy éve, hogy a világra rászabadult a Kínából kiinduló vírus. Hogy ez természetes úton létrejövő, vagy mesterségesen tenyésztett kórság, azzal nem foglalkoznék. Ez elsősorban az Egészségügyi Világszervezet (WHO) kompetenciája.

Bár itt le kell szögeznem, hogy amit vírus ügyben tett és tesz, az leginkább az inkompetencia tartományába sorolható.

Szóval, egyik oldalon van nekünk a vírus és vannak az (elvben) szakemberek, akiknek az a feladata, hogy annak járványos terjedését megállítsák.

Másik oldalon van nekünk a politikusi gárda (különböző iskolai, kulturális szinttel rendelkezve – amivel még véletlenül sem akarom azt mondani, hogy a saját szakterületükön ne lennének a téma alapos ismerői).

És van az állampolgár, aki csak azt látja az egészből, hogy neki rossz.

Ki ne maradjanak a felsorolásból a bűvös szavak. Úgymint demokrácia, szólásszabadság, emberi jogok…(Érdekes, hogy az állampolgári jog emlegetésével nemigen találkoztam.)

Mindehhez Izraelben még három tényező társul: permanens választási kampány, arabok, ultraortodoxok.

És akkor lássuk a medvét!

Ahhoz, hogy egy vírus/baktérium ne kerüljön be adott országba, először is jól kell működnie a WHO figyelő szolgálatának. Az ő jelzésük alapján, az adott ország epidemiológus szakembereinek kell megtenni az első lépéseket. Ez nem jelent többet, mint a fertőzés útvonalának a megszakítását. Nem kívánok kitérni arra, hogy ennek milyen módjai vannak, hiszen ez nagyrészt az ország geológiai adottságaitól függ. Izraelben mondjuk, ha én vagyok a fő epidemiológus, azonnal lezáratom a légteret, a Jordániából és a Palesztin Hatóság felügyelete alá tartozó területekről történő belépést. De, legalább is elrendelem a szigorúan ellenőrzött ki- és belépést.

Továbbá, nem ajánlatokkal állok az illetékes szervek elé, hanem utasításokkal. Ugyanis járványügyben – csakúgy, mint háborúban – egyetlen tábornok van.

Azért itt, nem Izrael védelmében, de tényként le kell szögezni, hogy – szemben az európai országokkal –  az állam fennállása óta soha nem volt szervezett, hatósági jogkörrel rendelkező közegészségügyi szolgálat. Nincsenek ide vonatkozó törvények, jogszabályok, de még csak irányelvek sem. Tehát, ha nem lépünk ennek felállításában, egy bármilyen más járvány esetén, ugyanilyen kaotikus állapotnak nézünk elébe.

Fentiekre, a “demokrácia” jegyében sor sem kerülhetett, mert mindent, még a tegnapi napot is meg kell vitatni. És itt lép a képbe a politikus gárda – többnyire alapvető egészségügyi ismeret nélkül.

Az oktatásért felelős oktatni akar, a gazdaságért felelős, karöltve az adóhatósággal szinten akarja tartani az államháztartást, a politikai ellenzék nevében meg benne van, hogy ellenzi még azt is, amit magánemberként célirányosnak tart.

Jaj, ki ne maradjon már a felsorolásból a média, mint a társadalom ízlésformálásában központi szerepet játszó tényező. Ha egy szóval akarnám jellemezni a járvány alatti ténykedésüket, egyszerűen méregkeverőknek titulálnám a médiamunkások egészét.

De, hogy szavamat ne felejtsem, ott tartottam, hogy amennyiben valamilyen oknál fogva a kórokozót már behurcolták az országba, a felelősök köre bővül.

A terjedés megakadályozása ekkor is elsősorban a közegészségügyi szakemberek feladata azzal, hogy – átmeneti, a járvány idejére érvényes – szabályokat állít fel, rendeletet hoz.

Második helyre teszem a kormány felelősségét, amelyik a rendeletek végrehajtásának érvényt szerez.

És csak ezt követi a koránt sem elhanyagolható jelentőségű polgári felelősségvállalás.

Amennyiben a fenti megállapítások mindegyikének érvényt szerzünk, kevesebb veszteséggel élhetjük túl, a kétségtelenül nehéz időszakot.

Ezzel szemben mit látunk? Fejetlenséget, szakmaiatlan kapkodást, minden szinten.

Izrael a járványügyi intézkedések első szakaszát elég jól kezelte, viszonylag időben lezárta a légterét. Ezen túl, ahogy háború esetén sérültet, halottat nem hagy ellenséges területen, a külföldön rekedt állampolgárai számára is gyűjtőjáratot biztosított a hazatéréshez. Azzal követte el az első hibát, hogy a hazatérők karantén kötelezettségét nem ellenőrizte.

Innen pedig egyenes út vezetett a további káosz kialakulásához. Ennek oka pedig a politikai élet minden szegmensét átszövő populizmus. Ami viszont egyenes következménye a rossz választási rendszernek, amely egyre inkább akadálya a hosszútávon működőképes kormányalakításnak. Hazug lózung azzal érvelni, hogy majd én, én mindenki miniszterelnöke leszek! Izraelben meg különösen lehetetlen. Hogyan is békíthető össze, a még konszenzusra sem hajló, minden oldalon jelenlévő szélsőség? 

Hogy az egész dolog rákfenéje érthetőbb legyen, utalnék az amerikai elnökválasztásra, melynek során Trump lett az állam első embere. A politikai múlttal nem rendelkező, szókimondó, minden tekintélyelvet mellőző elnök, kadenciájának négy éve alatt, felszínre került az amerikai társadalomban addig hamu alatt érlelődő parázs. Trump nem előidézte, csak felgyorsította a folyamatot.

Ugyanígy gyorsította fel a covid-19 járvány Izraelben, a gyakorlatilag az államalapítás óta fennálló, de rendszerint a választási kampány során kiélesedő ellentéteket.

Tévedés azt gondolni, hogy a társadalom döntő része foglalkozik olyan kérdésekkel, mint vallásos és nem vallásos, askenáz-mizrachi zsidó, vagy arab-zsidó ellentét.

Ez a téma az impotens politikusok fegyvere, valamint a médiamunkások munka nélkül szerzett jövedelme.

De az is tévedés, hogy a változás igényének legfőbb kiváltója a covid-19 vírus világjárványt előidéző terjedése lenne. A járvány nem ok, csak okozat, de kétség nem fér hozzá, hogy a változás megtörténik és ezt a mindennapokban fogjuk tapasztalni.  

Arra viszont nem mernék nagy tételben fogadni, hogy ez a változás meghozza a kívánt megbékélést. Rövid távon biztosan nem. Sőt, már-már nem is halvány körvonalakban látni lehet, hogy hol mélyülnek az eddigi repedések.

Vegyük az Izraelen kívül élők és a belülről alájuk lovat adók kedvenc vesszőparipáját, az ultraortodox társadalom törvényeket, szabályokat be nem tartó rétegét. 

Nagy a valószínűsége, hogy hosszabb távon ők lesznek a járvány legnagyobb vesztesei. Ez természetesen összefüggésbe hozható a más államok (elsősorban az USA) ortodox zsidóitól érkező adományok csökkenésével és ezzel párhuzamosan, az izraeli társadalom szabálykövető részének támogatása is csappanni fog. Ráutaló jelek már most vannak mindkettőre. És minden bizonnyal lesznek megszorítások az állam részéről is.

Nem védem a szélsőséget, de annyit nem árt tudni az ultraortodox szélsőségesekről, hogy abban, amit tesznek egy fikarcnyi politika, egy fikarcnyi polgárpukkasztás nincs. Van viszont egy nagy adag tudatlanság, amiért viszont nem a tömeg a felelős, de minden esetben az őket tömörítő rabbi, vagy annak nevében intézkedő leszármazottja. Persze, azért, hogy ez kialakulhatott és a társadalmat frusztráló tényezővé válhatott, a Ben Guriont követő kormányok mindegyike felelős.

És ugyanez a helyzet az izraeli arabokkal kapcsolatban is (akik nem tévesztendők össze a Palesztin Hatóság területén élő arabokkal). Őket nem a rabbik, hanem az izraeli parlamentben helyet foglaló, arab képviselők vezették meg, akik inkább vállalták a “palesztin ügy” képviseletét, mint azokét, akiknek szavazatai révén a kneszetbe kerültek. Szerencsére, vannak jelek arra nézve, hogy erre egyre többen ráébrednek.

Észre kell venni, hogy az arabok körében felnőtt egy új nemzedék, melynek célja a beilleszkedés, az ezzel együttjáró, kiszámítható élet. Nem, nem zsidókká akarnak válni, nyilván jobban szeretni sem fognak minket, de úgy tűnik, inkább akarnak élni egy demokratikus országban, identitásukat megtartva, kisebbségként, mint félfeudális uralom alatt. (Értük és a velük való békés együttélés érdekében elmulasztott lehetőségekért, Izrael valaha  volt kormányai mindegyikét felelősség terheli.)

Jó, nagyon jó dolog demokráciában élni – kivéve, ha nem egy elenyésző számú, magát még mindig elitnek képzelő csoport akarja megmondani, hogy mi a demokrácia. És, bár ezzel kapcsolatban is bőven lenne mondanivalóm, meghagyom egy más alkalomra. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy nem lehet fröcsögve ítélkezni a haredi közösség felett, ha teljes mellbedobással szervezzük, pénzzel dotáljuk a tüntetéseket.

Aki ilyen méretű járvány esetén demokratikus vívmányokra, szólásszabadságra, az egyén autonómiájára hivatkozik, annál fogalmi szinten hiányzik a demokrácia lényege!

Röviden, a hosszúra nyúlt gondolatmenet végén még annyit, hogy a járvánnyal kapcsolatos minden intézkedést felülírt a politika. És a jelenleg működő, de inkább a működésképtelenség jeleit mutató, kormánykoalíciónak majdnem minden szükséges, járványügyi tevékenységet sikerült elrontania, úgy, hogy közben a demokrácia elveit hangoztatta. 

Egyetlen dolgot csinált jól és az az oltóanyag beszerzés és az oltások megszervezése. Ezért viszont nem csak az ellenzék támadja, de támadás éri azon országok részéről is, akik ezt nálunk rosszabbul, vagy sehogy sem csinálták.

16/02/2021

Vasárnaptól-vasárnapig – egy hét Izrael – 14/02…

14 feb

Covid-19 járvány

Az elmúlt héten 36.264 új vírusfertőzött került regisztrálása, jelenleg az összes fertőzöttek száma 723.038.

Összes gyógyultak: 609.874. Aktív betegek száma 620 fővel csökkent, jelenleg 60.976.

A beteglétszám csökkenése látszik a kórházi kezelésre szorulók körében is, itt a csökkenés 181.

Alig csökkent a súlyos, illetve a kritikus esetek száma, de mindkét esetben két számjegyű.
A járvánnyal összefüggésbe hozhatóan egy hét alatt 294 beteg vesztette életét (5.368).

A tesztvizsgálattal kimutatott új fertőzések 9.4%-ról 7.8%-ra csökkentek. A fertőzési  ráta 1 alá csökkent, jelenleg 0.85.

Az új fertőzöttek 75%-a fiatal, a súlyos esetek 40%-át a 40 év alatti korosztály teszi ki.

A héten 405.968 állampolgár vette fel a védőoltás első (3.832.387) és 449.172 a második (2.464.280) adagját.

Cui prodest?

A világ legrégebbi zsidó  lapja, a londoni Jewish Chronicle, az elmúlt hét csütörtöki számában, részletesen foglalkozott az iráni atomtudós, Mohsen Fakhrizadeh likvidálásának körülményeivel.

Mint ismeretes, Mohsen Fakhrizadeh feleségével és 12 főnyi testőrséggel, az elmúlt év november 27-én, páncélozott Opel gépkocsikból álló konvojban a Teherán melletti villájába tartott, amikor is egy nagypontosságú löveggel likvidálták.

Az akció, hírszerzési szinten történő előkészítése, már hat évvel ezelőtt megkezdődött. A konkrét akció előkészítése nyolc hónapot vett igénybe és több mint 20 izraeli és iráni ügynök dolgozott rajta.

Ennek során a likvidálás menetének nem csak a legapróbb részletekbe menő kidolgozása, az útvonal percről-percre és méterről-méterre történő feltérképezése történ meg. Ezen időszak alatt a lőfegyvert, apró alkatrészek formájában csempészték iráni területre, majd a helyszínen egy Nissan tenderre szerelték. A lőfegyver kész állapotban közel egy tonna súly nyom.

A lőfegyver abszolút pontosságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy sem Fakhrizadeh-től alig néhány centiméterre ülő felesége, sem a testőrök nem sérültek. 

Az akciót, amerikai részvétel nélkül, egyedül Izrael hajtotta végre, bár az USA előzetesen tájékoztatva lett.

A gépágyút az akció után a rászerelt robbanó szerkezettel semmisítették meg.

Joggal merül fel a kérdés,  hogy – a valóban legrégebbi és igen tekintélyes újság – hogyan juthatott az akcióval kapcsolatos olyan apró részletek birtokába, amit a világ minden hírszerző szerve a legnagyobb titokként őrizne?

A másik kérdés, hogy miért éppen most, hónapokkal az esemény után került nyilvánosságra?

A válasz eléggé egyértelműnek tűnik. 

Izrael ezzel  nem csak és nem is elsősorban Iránnak üzent, hanem elsősorban is Joe Biden amerikai elnöknek. 

Egyértelműen tudomására kívánták hozni, hogy Izrael masszívan jelen van Iránban és ahogy azt már az előző iráni hírszerzési akciók is igazolták, pontos információkkal rendelkezik Irán belső helyzetéről is.

Másodlagos üzenetként, a Szíriában, az iráni erők elleni sorozatos támadásokkal egyértelműsíteni kívánta, hogy Izrael egyedül is képes fellépni Irán ellen.

A témához kapcsolódik Aviv Kochavi izraeli vezérkari főnök nemrég elhangzott, Irán elleni felkészüléssel kapcsolatos beszéde, valamint az, hogy a hosszú ideje vajúdó fegyvervásárlási kérdésben is döntés született. Ennek értelmében Izrael három milliárd dollár értékben vásárol fegyvert az USA-tól.

Semmi kétség, hogy Biden elnök vette az üzenetet, mert két nappal a sajtóhírt követően – bár jócskán Kína után – Izrael jelenlegi miniszterelnökével is rövidesen megbeszélést tervez folytatni.

14/02/2021

Vasárnaptól-vasárnapig – egy hét Izrael – 07/02…

7 feb

 Covid-19 vírusjárvány

Szinte napra pontosan egy éve, hogy a covid-19 megkezdte világkörüli útját. Ez alatt az egy év alatt nem volt nap, nem volt óra, hogy a hírközlő szervek ne számoltk volna be valami “kutatási” eredményről úgy a betegséggel, mint az azóta kifejlesztett vakcinákkal és azok “mellékhatásai”-val kapcsolatban.

Nem szándékozom követni a médiák gyakorlatát, csak két dologra szeretném felhívni a figyelmet:

  1. Bármilyen járványról is legyen szó, amíg az tart “kutatási” eredményről nem, legfeljebb egyes orvosok/ápolók saját beteganyagán nyert tapasztalatokról  lehet beszámolni. Ez nem több, mint statisztika. Ezeknek a megfigyeléseknek az összegzéséből, jóval a járvány lezajlása után lesz értékelhető kutatási eredmény.
  2. A védőoltások okozta oltási reakció sem keverendő össze az esetleges, átmeneti, vagy maradandó mellékhatással. Az oltás helyén keletkező helyi bőrpír, izomgyengeség, esetleges láz…semmiképpen nem mellékhatás.

Obama harmadik kadenciája

Bár ahogy Joe Biden, frissen megválasztott amerikai elnök, már az elnökválasztási kampány során is és azóta is folyamatosan cáfolja, a tényeket figyelembe véve egyértelmű, hogy Obama politikájának egyenes folytatója.

Ehhez nem kell más, mint végignézni a Biden kormányzat kulcspozícióban lévő tisztségviselőinek névsorát és összevetni az Obama adminisztrációban betöltött pozíciójukkal. Azonnal kiderül, hogy egytől-egyig meghatározó szerepet töltöttek be akkor is.

Ezt követően nincs nehéz dolgunk, csak össze kell hasonlítani Biden irányvonalát azzal a befejezett ténnyel, hogy mit is hozott az Obama adminisztráció a Közel-Kelet számára.

Az Obama által generált “arab tavasz” (kairói beszéd) végül is egyetlen országban sem hozott semmilyen eredményt, hacsak a halottak számát nem könyveljük el eredményként.

Sikerült pozícióba hoznia Aszad szíriai elnököt azzak, hogy többszöri fenyegetés ellenére, egyetlen lépést sem tett a kémiai fegyverek gyártása és bevetése ellen.

Ezzel és a közel-keleti térségből történő kivonulással, ismét helyzetbe hozta a már padlón heverő Putyin orosz elnököt. Ezt olyan sikerrel tette, hogy Putyin mára, a közel-keleti kérdésben megkerülhetetlen tényezővé vált.

Joe Biden elnök, minden eddigi megnyilatkozása, ennek a vonalnak egyenes folytatására utal. 

Az általa nemzetbiztonsági tanácsadónak kinevezett Jack Sullivan, az Obama kormány idején az Iránnal folytatott tárgyalások egyik fő hajtóereje volt. 

Sullivan most azzal a javaslattal állt elő, hogy az Iránnal folytatandó tárgyalásokat két részre kell osztani. Külön kell tárgyalni az annakidején lóhalálában meghozott atom-egyezményt és külön Irán terror-támogató tevékenységét.

Javaslata szerint az atomtárgyalások első fordulójában, diplomáciai úton kell tisztázni, hogy mi menthető meg az  eredeti egyezményből, és a tárgyalásban együttműködők közreműködésével kell meghatározni a továbbiakat.

Ugyanúgy, ezen résztvevők bevonásával kell tárgyalásokat nyitni Iránnak a közel-keleti térséget érintő tevékenységéről.  

Joe Biden elnök azzal, hogy befagyasztotta a Szaúd Arábiával kötött fegyvereladási szerződéseket és az Irán által támogatott jemeni lázadókkal való tárgyalásra ösztönzi őket, világos jelzést adott arra vonatkozóan, hogy ellenzi az Avraham tervet.

Mint erről, a LEHARPRESS – Home | Facebook oldalon már írtam, az arab országok hallgatólagos, vagy kevésbé hallgatólagos támogatottságával Izrael ma abban a helyzetben van, hogy egyedül is képes fellépni Irán ellen. Ebben azonban az idő sürgeti, mielőtt még a Biden/Obama akció éreztetné hatását.

07/02/2021

Vasárnaptól-vasárnapig – egy hét Izrael – 31/01..

31 jan

Nem lehet azt mondani, hogy az elmúlt héten Izrael szűkében lett volna a történéseknek. Hogy az e heti összefoglalóban mégis a járványhelyzet kap kiemelt szerepet, annak oka a médiák folyamatos, az izraeli oltási programmal kapcsolatos, híradása, illetve a hírekhez kapcsolódó kommentfolyam.

Nem kívánok a hírportálok, illetve a hozzászólók eleve negatív hangvételével foglalkozni, mert adott esetben a tájékoztatást sokkal fontosabbnak tartom. 

Egyetlen kommentet emelnék ki az általam olvasott sok-sok hozzászólás közül, mert ez alapján szinte minden felmerülő kérdésre van válasz…

“Repes a szívem, hogy Izraelben ilyen remekül működik az oltás. Sőt, bizonyára a briteknél is. Hurrá! Tisztelettel kérdezem, hogy mikor lesz az európaiak számára is elérhető?”

A közeli napokban lesz egy éve, hogy Izraelben felfedezték az első covid-19 néven nyilvántartásba vett vírus okozta megbetegedést.

Az azóta eltelt időszak alatt háromszor kellett országos karantént elrendelni (a remélhetőleg utolsó jelenleg is érvényben van).

Fertőzöttek, aktív betegek, teszt-vizsgálati eredmények és elhunytak számáról részletes napi jelentés olvasható a LEHARPRESS  hír- és médiaoldalon, ezen írásban inkább a védőoltással és annak hiányában, a gazdasági veszélyekkel foglalkozom.

A Pfizer és a Moderna cégek arra számítottak, hogy a világ államai “rávetik” magukat az oltóanyagra, hiszen mindegyiknek érdeke a járvány felszámolása és a gazdaság újbóli beindítása.

Ma reggelig 3.005.382 állampolgár felvette az oltóanyag első, 1.728.625 a második adagját.

Összlakosságra vetítve Izrael az oltottság tekintetében világelső, a 34.7%-ban beadott első adag vakcinával. Ugyanez az Egyesült Királyságban 12.3, Dániában 3.2 és Németországban 2.2 százalék.

Izrael a két említett gyógyszergyártó cégtől már akkor megrendelte az oltóanyagot, amikor az a klinikai kipróbálás második fázisában volt, és nem lehetett tudni, mikor kapja meg az FDA engedélyét a tömeggyártáshoz.

Az Európai Unió viszont annak ellenére késlekedett a megrendeléssel, hogy a Pfizer és a Moderna cégek belgiumi, svájci és német gyáraiban folyik az oltóanyag előállítás. Hogy az EU miért késlekedett a rendeléssel annak ellenére, hogy a klinikai vizsgálatok nagy száma igazolta az vakcinák hatékonyságát, valószínű soha nem fog kiderülni. (Meg nem erősített források azért olyasmit rebesgetnek, hogy az Európai Unió mindenképpen “hazai” gyártót kívánt preferálni, vagyis a francia gyógyszergyártó céget.)

Az EU tisztviselők, a tagállamok közötti oltóanyag elosztásnál az egyenlőség elvét akarják érvényesíteni, aminek következtében néhány tagország, megkerülve az EU-t, más forrásból, sokkal magasabb áron kényszerül az oltóanyag beszerzésére. Az oltóanyag felhasználását és az is bonyolítja, hogy mindegyiknek viszonylag rövid a lejárata. 

Amennyiben minden akadály elhárul és Európa rövid időn belül megfelelő mennyiségű oltóanyaghoz jut, még akkor is kérdéses, sikerre tudja-e vinni az oltási programot.

Közvélemény-kutatási adatokból ugyanis az tűnik ki, hogy a franciák 46.0%-a megtagadja az oltás felvételét és Olaszországan – Európa harmadik legnagyobb gazdaságában – széleskörű oltásellenes mozgalom működik. Magyarországon és Lengyelországban sem jobb a helyzet, ott a lakosság 40%-a oltásellenes.

Az európai oltásellenesség nem kapcsolódik szorosan a covid-19 elleni vakcinához, ennek a 18-19. századra visszanyúló előzményei vannak.

Akkor kapott ugyanis lábra az európai gyógyszerellenes mozgalom, amely azt állította, hogy minden betegség isteni eredetű, és így minden  gyógyszer a természet rendjébe történő beavatkozást jelent. A modern gyógyászatot elutasítók teóriája a mai napig él.

Meg kell jegyezni, hogy Izraelben is megpróbáltak kampányt indítani a védőoltás ellen és azt próbálták bizonygatni, hogy a Pfizer és a Moderna cégek által alkalmazott mRNA technológia rákos daganatokat idéz elő a beoltott szervezetében.

Nehéz meggyőzni az embereket arról, hogy ez a technológia semmiféle változást nem idéz elő a test sejtjeiben, hogy sem daganatot, sem személyiségváltozás nem okoz. Állítják, hogy az általuk feltételezett oltási szövődmény majd néhány év múlva jelentkezik. Azt a tényt, hogy a Pfizer és Moderna cégek technológiájával bármikor, bármilyen vírus ellen, nagyon rövid idő alatt  kifejleszthető az oltóanyag, még csak meg sem hallják.

1998-ban, az angol dr. Andrew Wakefield óriási kárt okozott a hamis közlésével, miszerint az MMR védőoltás autizmust okoz. Annak ellenére, hogy nagyon gyorsan kiderült, állításának nincs valóságtartalma, a nézet ma is él és rombol, az oltásellenesek a mai napig hivatkoznak rá.

Meggyőzhetetlenek arról, hogy a (bármely) védőoltással kapcsolatos tapasztalatok mindeddig azt mutatják, hogy az oltási szövődmény néhány nappal az oltás beadása után jelentkezik. Éppen ezért, a szakemberek mellett a médiamunkásoknak is nagy a felelőssége abban, hogy pontosan fogalmazva, különbséget tegyenek “oltási reakció” és “oltási szövődmény” között. Mert nem ugyanaz!

Végül is Izraelben ez a mozgalom elhalt (bár itt is lehet hallani olyanokról, akik képesek a Negevbe “menekíteni” gyerekeiket, nehogy az oltás utolérje őket). Szerencsére számuk nem meghatározó.

Sajnálatos, hogy Európában, a több összetevő hatására, az oltási program igencsak el fog húzódni.

Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy a járvány nem csak emberéleteket követel, de hosszú távon hatással van a lakosság általános, mentális állapotára, amihez gazdasági tényező is járul.

Fentieket figyelembe véve, Izrael helyzete sem mondható rózsásnak, mert annak ellenére, hogy – emberi számítások szerint – az oltási program március végére befejeződik, annak ellenére, hogy addigra az oltott izraeliek megkapják az u.n. zöld útlevelet, annak semmi hasznát nem fogják venni.

Nyilvánvaló, hogy Európába nem tudnak utazni, hiszen egy közel egy évre elhúzódó oltási kampány, ismerve a vírusokra jellemzó gyors mutálódást, újabb és újabb járványgócok kialakulásához vezethet.

Az egyéni problémán túl úgy Izraelnek mint az EU országoknak, a lelassult gazdasági tevékenység is gond, export-import vonatkozásában egyaránt. 

Az Európai Unió felé történő kivitelt Izrael az elmúlt 10 évben fokozatosan csökkentette, de még ma is 30%-os.”

30/01/2021

Vasárnaptól-vasárnapig – egy hét Izrael 24/01…

24 jan

Az elmúlt héten, több magyar nyelvű portál is előrukkolt azzal a hírrel, hogy “Izrael csalódott”, mivel a gőzerővel végzett oltási program ellenére is magas a fertőzöttség…

Tény, hogy az új fertőzöttek száma kiemelkedően magas, de a híradás általánosít, ugyanis nem veszi figyelembe a korcsoportok szerinti megoszlást.

A lakossági oltási program december 20-án vette kezdetét és első körben a 60 év felettiek kapták meg a vakcinát.

A mai napig a 60-69 éves korosztály 71.7%-a vette fel az oltás első és 38.7%-a második oltást.Ugyanez a 70-79 évesek körében 89.1, illetve 54.2%, a 80-89 éves korosztályban 82.1, illetve 46.2%. a 90 év felettieknél pedig 84.6, illetve 47.2%.

A fent említett korosztályok esetében a fertőzöttség egyharmadára csökkent, míg a fiatalabb korosztály, különösen a gyerek- és serdülőkorúak körében lényeges az emelkedés.
Január elejétől, a múlt hét végéig 51.218 gyerek- és serdülőkorú fertőződött meg a vírussal. Szemben a járvány második hullámával, amikor a fertőzöttek száma hozzávetőlegesen 34 ezer volt.

A jelenlegi, harmadik hullámban az ifjúság fertőzöttsége mintegy 93-szorosa az első hullámban tapasztaltaknak.

A magyar nyelvű tájékoztatás annál is inkább pontatlan, mivel az idősebb korosztály második vakcinával történő beoltása sem fejeződött be és csak a napokban indult a fiatalabb korosztály vakcinázása. Ezen belül pedig ma kezdődött a középiskolák 3-4. évfolyamának oltása.

Izrael az elmúlt 48 óra tükrében – hétvégi összefoglaló – 24/01LEHARPRESS

“Az izraeli arab párt, a BALAD, nagy többséggel megválasztotta elnöknek a tel-aviv-jafói illetőségű, szélsőséges politikai nézeteiről ismert Sami Abu Shehadeh -t.  A párt, amelyet dr. Azmi Bishara 1995-ben alapított, társadalmi-gazdasági kérdésekben kommunista elveket vall, élesen Izrael ellenes és a választásokon az Egyesült Arab Lista részeként indul.”

“Az éjszaka folyamán 250 rendőrségi kommandós és határrendőrségi harcos szállta meg Turan, galili arab falut, ahol az elmúlt hét folyamán,- a jelenleg zajló választási kampány kapcsán –  családok közötti, súlyos, erőszakos cselekményekre került sor. Az erőszakos cselekmények során fegyvereket és riasztó gránátokat használtak.

A rendőrség 145 férfit letartóztatott, a faluban jelenleg is rendőrök tartják fenn a rendet.”

Nemrég volt 20 éve, hogy 2000 októberében, a  második intifáda kitörésekor, a rendőrséggel történt összecsapásokban 12 izraeli arab vesztette életét.

Az azóta eltelt időben számos változás történt az arab társadalmon belül, ami most, a covid-járvány, valamint a választások kapcsán került felszínre.

A 2000 októberi eseményeket követően az izraeli arab társadalom légüres térbe került. Ennek oka, hogy a Palesztin Hatóság  az oslói egyezmény értelmében, az állam pedig a zavargások miatt,  gyakorlatilag magukra hagyta őket.

Az állam és az arab lakosság közötti teljes bizalmatlanság kialakulása, számos belső, az arab társadalmon belüli változáshoz vezetett, úgy társadalmi mint a mindennapi élet szintjén.

Mivel az állam kemény kézzel, a törvényhozás eszközeit is beleértve, lépett fel minden rendbontási kísérlettel szemben és, mivel teljes egészében kivonult a közigazgatás területéről is, az arab társadalmon belüli általános erőszak és bűnözés komoly növekedésnek indult.

Ezt a jelenséget vizsgálva, 2003-ba az un. Or-vizsgálóbizottság olyan ajánlást fogalmazott meg, amely végül is változást hozott a biztonságpolitikai felfogásban és az állam a társadalmi-gazdasági változásokra helyezte a hangsúlyt.

A témával foglalkozó szakemberek úgy vélték, hogy ez a felfogásbeli változás, az Izrael gazdasági fejlődést is elő fogja segíteni.

A változtatás kapcsán állami programokat hoztak létre az arab állampolgárok foglalkoztatására és a felsőfokú képzésére vonatkozóan.

Ez a folyamat, amely két évtizede kezdődött, az arab társadalmon belüli modernizációhoz vezetett az egyéni jogok terén, valamint a hagyományos társadalmi formák térvesztését illetően. Csökkent a családok és hamulák (nagycsaládok) befolyása és alapvető változás következett be a nők helyzetében, ami többek között a felsőfokú képzésbe történő  bevonásukban jelentkezett.

Ez a folyamat azonban az arab közösségeken belüli súlyos társadalmi egyenlőtlenséghez is vezetett. A 2000-2003 közötti években a szegénység gyors növekedése (munkanélküliségi ráta 250%)  volt jellemző. Ebben az időszakban, a magasan képzett csoportok mellett a lakosság nagy része mélyszegénységben élt és szinte teljesen eltűnt az addig is alig létező középosztály.

Politikai téren is  bonyolult változások történtek. Az izraeli arab társadalom felújította kapcsolatait a környező arab társadalmakkal, így a palesztinokkal is.

A súlyos csalódottság eredményeképpen két központi áramlat erősödött meg az arab társadalmon belül. Megerősödött az arab nemzeti mozgalom, (BALAD) valamint a politikai iszlám mozgalom. Ez utóbbin belül, főleg az iszlám mozgalom északi szárnya. Mindkét áramlat megerősödése a szociális mozgalmak számlájára történt.

A kialakult helyzet vezetett az arab nemzeti tudat megerősödéséhez, amely azonban az “arab tavasz” összeomlásával gyakorlatilag eltűnt, ugyanakkor helyébe lépett és megerősödött a palesztin nemzeti öntudat.

Fentiekkel párhuzamosan felnőtt az izraeli arabok harmadik nemzedéke, akiknek már voltak eszközei az izraeli gazdaság és az akadémiai életbe való beilleszkedésre. Ők – főleg 2010 után –  már megtalálták helyüket a zsidó-izraeli-nyugati társadalomban. 

Ez a jelenség furcsa ellentéteket szült az izraeli arabok állampolgári felfogásában Egyrészt csatlakozási és érdek pontok találkoztak az izraeli társadalommal. Másrészt pedig szembe kellett nézniük az arab társadalom politikai delegitimációjával.

Ennek következtében, helyi társadalmi téren megerősödött a tulajdonszerzés értéke, a hagyományos családok és hamulák uralma a közigazgatás felett.

Mivel az arab pártok ezekről a területekről kivonultak, helyüket elfoglalta  – családi-csoprt kötődések alapján létrejött – nem ideológiai vezetés, nem egyszer bűnszövetkezetek.

A corona járvány kitörése az arab lakosságot a teljes bizalomvesztés állapotában érte a járvánnyal összefüggő egészségügyi-gazdasági válság. A bizalomvesztés a polgárok között elsősorban az észvesztő ütemben növekvő bűnözés miatt alakult ki, ami a polgárok és a helyi közigazgatás között mélyítette az árkot, valamint polgárok és  a közös arab listán szereplő arab pártok között. A bizalomvesztés harmadik tényezője az arab polgárok és a kormány között alakult ki, melynek hátterében az általános politikai válság áll.

Úgy tűnik azonban, hogy a járványügyi helyzet, egyúttal esélyt is ad  a változásra és az arab társadalomnak sikerül belső erőit mozgózítani az állami szervekkel való együttműködés érdekében. Sok esetben ez már eddig is pozitívabb eredményt ad, mint néhány zsidó közösség esetében.

Erre példa, hogy a járványügyi intézkedések bevezetéseben és annak végrehajtásában az arab lakosság sokszor készségesebben állt a hatóságok rendelkezésére, mint egyes zsidó közösségek. 

a Hátországvédelmi Parancsnokság tagjai eligazítást tartanak beduin vezetőnek 

Az együttműködés révén, stabilizálódni látszik az arab társadalom belső helyzete és a helyi közigazgatás helyzete,  ami – az elmúlt két évtizeddel ellentétben –  magában hordozza a bizalomépítés további lehetőségét az állami szervek vonatkozásában is.

Egy további feltűnő változás,- amit a társadalom többi része is észrevett –  hogy a most felnőtt, tanult, képzett nemzedék gondolkodásmódja egészen más, mint apáiké volt. Az ifjúság ezen részének leghőbb vágya – megtartva arab identitását –  az izraeli társadalomba történő beilleszkedés, részesülés mindabból, amiből a társadalom más csoportjai is részesülnek.

Mára egyértelművé vált számukra is, hogy az arab pártok a palesztinokat képviselik. A zsidó párok számára pedig az, hogy ki kell nyújtani kezüket az arabok felé is. Ennek egyik, már látható példája, hogy a Likud párt jelöltjei között, minden bizonnyal arab képviselő is helyet kap. Látható ez a törekvés más pártoknál is.

Az arab pártok viszont érzik, hogy ezzel kicsúszik lábuk alól a talaj és megszűnik az izrael arabok feletti egyeduralmuk.

24/01/2021

Vasárnaptól-vasárnapig – egy hét Izrael – 17/01…

17 jan

Izrael az elmúlt 24 óra tükrében – napi összefoglaló – 13/01…LEHARPRESS – Home

“Yosi Cohen, a Moszad vezetője Washingtonba érkezett és mindjárt megérkezése után találkozott Pompeo külügyminiszterrel. 

Cohenről köztudott, hogy a demokraták és republikánusok számára egyaránt elfogadott személyiség, akik vezetői közül nem eggyel, így Bidennal is személyes kapcsolatot ápol.”

“Joe Biden megválasztott amerikai elnök kinevezte a CIA igazgatójának William Barnes hivatásos diplomatát. Barnes, Obama elnöksége idején, Kerry külügyminiszter helyetteseként, az Iránnal  kötött atomegyezmény egyik szellemi atyja és előkészítője volt.”

Izrael az elmúlt 24 óra tükrében – napi összefoglaló – 14/01…LEHARPRESS – Home

“A Wall Street Journal közzétette az ENSZ egyik titkos jelentését, amely szerint az irániak elkezdték egy fém uránium előállítására alkalmas üzem építését. Ez az anyag az atombomba előállításának legfontosabb alkotóeleme.”

Ahogy az a rövid hírben is szerepel, Yosi Cohen jelenleg Washingtonban tartózkodik, hogy előkészítse a talajt a napokon belül hivatalba lépő Biden kormányzattal történő kapcsolatfelvételre.

A Moszad jelenlegi vezetője lehet a központi kapcsolattartó személy, aki a Netanjahu kormányzat és az új amerikai kormányzat közötti kapcsolatfelvételt gördülékennyé teheti.

Ez annál is inkább lehetséges, mert Cohen, előző beosztásában, mint a Nemzetbiztonsági Tanács vezetője, az Obama kormányzat idején is az izraeli kormány hivatalos kapcsolattartója volt. 

Így napi munkakapcsolatban volt John Kerry külügyminiszterrel, Susan Rice-szal, az akkori nemzetbiztonsági tanácsadóval, William Barnes, akkori külügyminiszter helyettessel, aki  CIA újonnan kinevezett vezetője. Barnes hivatásos diplomata, az iráni atomegyezmény egyik szellemi atyja és előkészítője volt az Obama kormányban.

Közeli munkakapcsolatban áll a CIA jelenlegi vezetőjével Jack Sullivan-nal akit Biden nemzetbiztonsági tanácsadóvá nevezett ki, valamint Antony Blinkennel, aki akkor Biden alelnök tanácsadója volt, jelenleg kinevezett külügyminiszter.

Yosi Cohen hivatali idejére esnek olyan  iráni hírszerzési sikerek, mint az atomarchívum több teherautónyi anyagának kihozatala, és az iráni atombomba atyjának – Mohsen Fakhrizadeh –  Izraelnek tulajdonított – likvidálása. 


Minden jel arra utal, hogy ma az izraeli hírszerzés mélyen be van épülve az iráni biztonsági erőkbe, kormányzati hivatalokba és nyilvánvalóan helyi támogatást is élvez, mert e nélkül a több teherautónyi archív anyag kihozatala Iránból, vagy az atomtudós likvidálása, amelynek kivitelezéséhez legalább 50 ember összehangolt munkájára volt szükség, lehetetlen lett volna. 

Ezen kívül Cohen volt az “utazó nagykövet” az arab országokkal kötött szerződések előkészítésében. Folyosói pletykák szerint a júniusban lejáró mandátumát követően, ő a jelenleg is üresen álló washingtoni nagyköveti poszt várományosa.

Addig azonban Yosi Cohennek még nagyon nehéz dolga lesz, komoly kihívásokkal kell szembenéznie. Ugyanis a  J Street nevű zsidó szervezet hivatalosan felhívta Bident, hogy tegye semmissé az arab országokkal kötött szerződéseket, szakítsa meg a kapcsolatot azon izraeli intézményekkel, amelyek a “megszállt” területeken is működnek és nyisson nagykövetséget a leendő palesztin állam fővárosában, Kelet Jeruzsálemben.

Hogy Cohen útja ne legyen sétagalopp, Biden, az antiszemitizmus ellen harcoló iroda élére – amely az Igazságügyi Minisztériumon belül működik – az afroamerikai Kristen Clarce-t, nevezte ki, aki közismert korábbi antiszemita tevékenységéről. 

És akkor álljon itt néhány szó az arab államokkal kötött béke-egyezményekről, amelyek Izraelt a Közel-Kelet kulcsállamává teszik:

Kétségtelen, hogy Netanjahu személyes érdeme is, hogy évekig tartó tárgyalások után sikerült áttörést elérni az arab országokkal való viszonyban.

Amíg az Emirátusok és Bahrein – két gazdag öböl menti ország – az üzleti, gazdasági és hi-tech kapcsolatok fejlesztésében, tehát saját gazdasági pozíciója erősítésében érdekelt, addig Szudán tipikus, periférikus afrikai muzulmán ország, és köztudott, hogy nemrég még az iszlám terror egyik fontos bázisa volt. Bin Laden hosszabb időt töltött az országban és onnan irányította az Al-Kaida tevékenységét.

A Szudánnal történt békekötés nem csak megerősíti  Izrael pozícióját a Közel-Keleten, hanem egyenesen helyzetbe hozza. Esetükben nem az iráni fenyegetés játszik meghatározó szerepet, hanem Izrael gazdasági lehetőségei, elsősorban a technológia, mezőgazdaság és vízgazdálkodás terén.

Szudán óriási területű ország, amely az utóbbi időben fokozatos átalakuláson megy át. Ennek során egyre inkább válik arab országból afrikaivá.

Nem titok az sem, hogy Netanjahu miniszterelnök Washingtonból hazafelé, rövid időre megállt Szudánban és találkozott Abdel  Fattah al-Burhan elnökkel.

Arra a kérdésre, hogy mi az, ami egyesítheti a közel-keleti országokat, két külügyi tisztviselő adta meg a választ:

Egy badheini külügyi tisztviselő szerint, az Egyesült Államokban csakúgy, mint az Európai Unióban, élesen bírálták Trump elnököt nacionalista politikája miatt. Arról azonban senki nem beszélt, hogy mennyit szenvedtek Obama elnök politikájától. 

Mint mondotta, mi büszkék vagyunk nemzeteinkre és aki azt hiszi, hogy a nacionalizmus csak rossz lehet, az világnézeti okokból nem lesz képes ellenállni az imperializmusnak. Ez az oka, hogy az Obama kormányzat kudarcot vallott az iráni imperializmussal szemben.

Az egyiptomi külügyes hozzátette, hogy ha a Közel-Kelet népeinek lett volna szavazati joga az amerikai elnökválasztáson, biztosan Trumpra voksolnak, mert politikája hozzájárult a térség stabilizálásához és a jövőben is gátat vetne annak, hogy a Muzulmán Testvérek és Irán ismét megerősödjön.
Biztosak vagyunk abban, hogy Biden visszaállítja az iráni atomegyezményt.

 Fentiekből egyértelműen kitűnik, hogy Izrael közel-keleti pozíciója sokkal stabilabb a négy évvel ezelőttihez képest. Ez szoros összefüggésben van az arab országokkal kötött békeszerződéssel, és függetlenül az amerikai elnökváltástól, önjáróvá vált, a kapcsolatok kiterjesztését késleltetni lehet, de megakadályozni már nem.

Kapcsolódó írások:

https://leharblog.wordpress.com/2018/05/01/izraeli-hirszerzesi-bravur/

https://leharblog.wordpress.com/2020/10/04/aki-kikovezte-az-utat-izrael-es-az-emiratusok-kozott/

17/01/2021

Vasárnaptól-vasárnapig – egy hét Izrael – 10/01…

10 jan

Kedves Olvasó!

Néhány hónapos kihagyás után a blog új életre kel. Megtartva régi koncepcióját, az Izraelt és az Izraellel kapcsolatos témákat öleli fel. Fontossági sorrendet nem állítva, de figyelembe véve a sajtó által nagyonis felkapott, vagy éppen agyonhallgatott témákra reagálva keresi azt az utat, amelyen keresztül a lehető legátfogóbb, ugyanakkor terjedelmében még emészthető tájékoztatást nyújthat közérdekű kérdésekben…

“Izrael az elmúlt 24 óra tükrében – napi összefoglaló – 08/01…

Tegnap délután megérkezett Izraelbe a Moderna cég első oltóanyag szállítmánya.

Ennek kapcsán este, Benjamin Netanjahu miniszterelnök és Edelstein egészségügyi miniszter sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a Pfizer céggel kötött szerződés lehetővé teszi, hogy március végére az ország minden 16 éven felüli állampolgára megkapja a védőoltást.

Netanjahu szerződést kötött Albert Borla-val, a Pfizer főtitkárával. Ennek értelmében – személyiségi adatok megjelölése nélkül – a Pfizer rendelkezésére bocsátja az egészségbiztosítók statisztikai adatait.

A Pfizer ezt azért tartja különösen fontosnak, mert feltehetőleg Izrael fejezi be elsőnek az oltóprogramot”

“Izrael az elmúlt 48 óra tükrében – napi összefoglaló – 10/01…

A Pénzügyminisztérium Hivatalosan is közzétette a 2020-as év gazdasági statisztikáját.

Ezek szerint az adóbevétel a reméltnél magasabb volt, mintegy 310 milliárd shekel. Ez kb. 22 milliárd shekellel kevesebb a vártnál.

Ennek következtében az államháztartás hiánya csak 11.5%, (150 milliárd shekel)  a várt 14% helyett.

2019-ben az államháztartási hiány 3.7% volt, (52.2 milliárd shekel).”

A 2020-as év minden bizonnyal világszerte a “corona éve”-ként fog bekerülni a történelembe.

A járvány határozta meg az egészségügyi, a gazdasági kérdéseket egyaránt.

Nem akad egyetlen ember, egyetlen kereskedelmi-ipari ágazat sem az országban, amelyik ne sérült volna valamilyen mértékben. Ki testileg, ki a zsebén keresztül, kit mindkettő érintett.

Szíve mélyén mindenki azt remélte, hogy a szilveszteri petárdák füstjével a járvány is végleg eltűnik. De, tudomásul kell venni, hogy a védőoltások megkezdése, de akár sikeres befejezése sem törli el a vírust, legfeljebb járványos jelenlétének szab gátat. A vírus nyilván velünk marad és csakúgy, mint a szezonális influenza esetén, az időszakos védőoltás segít hatásának mérséklésében.

Igen, a fantasztikus ütemben zajló oltási kampány ellenére is, –  amelynek következtében ma minden hatodik izraeli állampolgár megkapta az első adag védőoltást, és a napokban kezdik a második adaggal történő vakcinázás – még hónapokat vesz igénybe a járvány lekűzdése. Addig azonban sok száz súlyos beteggel, számos halálesettel kell számolnunk.  

Izraelben az első covid-19 pozitív esetet az elmúlt év márciusában regisztrálták. Az azóta eltelt időszakban a fertőzöttek száma 487.034-ra, a járvánnyal összefüggésbe hozható halálesetek száma 3.645-re emelkedett.

Ez azonban nem végzetszerű. A járványügyi intézkedések pontos betartásával  – ami finoman szólva, eddig nem volt jellemző – csökkenthetjük a veszteséget.

A járvánnyal közel egy éve élünk együtt. Ezen időszak alatt a közegészségügyi szakemberek igyekeztek meggyőzni a politikusokat a különböző intézkedések szükségességéről, amely még most, a harmadik általános karantén bevezetésekor sem hozott teljes összhangot. Tény, hogy a kormány igyekezett mindenkit “kárpótolni”, első körben közvetlen anyagi támogatást nyújtott, majd a kis- és középvállalkozók részére adó és egyéb kedvezményeket biztosított. De valljuk be, a politikusok álmukban sem gondoltak arra, hogy a járvány elhúzódása milyen gazdasági következményekkel jár.

A Nemzetbiztonsági Kutatóintézet (INSS) az elmúlt héten tette közzé a 2021-es évre vonatkozó előterjesztését. 

Meglátásuk szerint a korona vírus járvány felszínre hozta az eddig is meglévő egészségügyi, gazdasági, társadalmi, politikai és igazgatási anomáliákat. 

A válság nem megfelelő kezelése, súlyos nemzetbiztonsági problémákat okozhat. Ide tartozik, hogy az államigazgatás a működési nehézségek következtében lelassul, a döntéshozatal megbénul. A polgárok elvesztik bizalmukat az állami intézményekkel szemben és ami eddig nem volt jellemző Izraelre, a szolidaritás is meggyengül. Ez utóbbira a legeklatánsabb példa, hogy a ZAKA – az eredetileg katasztrófa áldozatok zsidó törvény szerinti eltemetésére létrejött szervezet, a járvány kitörése óta 140 egyedülálló, család nélküli személy holttestére bukkant saját lakásukban. Ez , véleményük szerint annak köszönhető, hogy a járvány hatására az emberek begubództak, nem figyelnek még a közvetlen szomszédjukra sem. 

Nagy kérdés, hogy a kutatók figyelemfelkeltő szavai meghallgatásra találnak-e akkor, amikor a társadalom nagy részének elege van a fizikai és anyagi megpróbáltatásokból és figyelme elsősorban a saját és a szűk család felszínen maradására fókuszál.

A jelenlegi kormány és annak vezetője ugyan emberfeletti erőfeszítéseket tesz az oltóanyag beszerzése, de legalább is eddig, semmi jel nem utal arra, hogy a járvány gazdasági következményeivel is foglalkoznának.

Kutatók véleménye szerint a jelenleg érvényben lévő karantén hatásossági is kritikus. Amennyiben a társadalom minden egyes rétege, tagja nem működik közre a végrehajtásban, az eredmény ismét csak kudarc lehet és máris útban vagyunk a negyedik karantén felé.

Természetesen, a siker nem kis mértékben múlik a döntéshozókon, a járványügyi intézkedések végrehajtásának ellenőrzésén. Ehhez azonban az kellene, hogy a napi politika ne írja felül a járványügyi helyzetet.

“Izrael az elmúlt 24 óra tükrében – napi összefoglaló – 08/01…

Dani Yatom (75 é) nyugalmazott tábornok, a moszad volt vezetője, új nyugdíjas pártot alapított. Dani a Munkapárt kneszet képviselője volt, és akkor mondott le mandátumáról, amikor Ehud Barak és Netanjahu koalíciós szerződést kötöttek.”

A fent vázolt járványügyi helyzetben kerül sor – két éven belül negyedik alkalommal – választásra.

Azzal szinte mindenki tisztában volt, hogy a 2019 márciusi választás után megalakult kormánykoalíció életképtelen. De abban, hogy ilyen hamar kormányzási kudarcba fulladjon, szerepet játszik a járványügyi helyzet is. 

Erre a témára jelen pillanatban nem érdemes több szót vesztegetni, annyit azonban meg kell jegyezni, hogy a pártok felbomlásának és egyre több új, többségében egyszemélyes pártok kialakulásának időszakát éljük.

Mivel azonban a szavazatra jogosultak köre nem növekszik ilyen intenzitással, az új, többnyire önjelölt “Messiások”  csak a viszonylag azonos ideológiák mellett elkötelezett társaiktól tudnak szavazatot elszedni.

Ami már ma világos, az nem más, minthogy úgy a jobboldali tömbön belül, mint a magát baloldalnak nevező, de minden hagyományos baloldali érték nélküli pártoknak az elmúlt három választást követően sem alakult ki államvezetési struktúrája. Az egyetlen szempont még mindig a 2015-ös választási kampány szlogenje: “csak ne Bibi”.

10/01/2021

Izraeliek, akik nem a covid vírust akarják legyőzni…

13 okt

Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy Izraelt a covid-19 járvány második hulláma a legrosszabb időben érte, ugyanis az idei szeptember az Őszi Nagyünnepek jegyében telt, amely még az átlag izraeli állampolgár életét is meghatározza, nemhogy az ultraortodox/haszid ágazat követőit.

A járványügyi helyzet az elmúlt két hétben drámai méreteket öltött és a következő hetek sem ígérnek jelentős változást. Bár a legutolsó napokban a friss fertőzöttek számában némi csökkenés tapasztalható, az egészségügyi hálózat túlterheltségében ez még nem mutatkozik. A fekvő- és járóbeteg ellátásra egyaránt óriási teher hárul, ugyanakkor más, gazdasági ágazat is fuldoklik a járvány szorításában. Előbbi az “egyéb” betegek naprakész ellátásában hozhat fennakadást, utóbbi következtében több százezer háztartást fenyeget gazdasági ellehetetlenülés.

Azzal a corona-kabinet tagjaitól kezdve, az utolsó állampolgárig mindenki tisztában van, hogy a járványt megfékezni, csak szigorú járványügyi intézkedések teljes betartásával lehet. Mint ahogy azzal is, hogy Izrael már régóta a “vörös”, vagyis fokozottan veszélyes besorolású országok közé tartozik.

Nem létezik, hogy ez a tény elkerülné az állampolgárok figyelmét, amikor az izraeli mainstream hírközlő szervek – nagyon helyesen –  széleskörűen és felettébb elítélő hangnemben tárgyalják a szélsőséges haszid csoportok minden előírást semmibe vevő magatartását.

Az már nem helyeselhető ennyire, hogy a hétről-hétre utcára vonuló, ezres nagyságrendű, Netanjahu miniszterelnök lemondását követelő tüntetőkkel kapcsolatban még nagyobb terjedelemben, ugyanakkor kifejezetten támogató hangot megütve számolnak be.

Ugyanis ebből a kettősségből az izraeli társadalom többségét kitevő, szabálykövető állampolgár számára az jön át, hogy ami a haszidok esetében elítélendő, az legitim a tüntetőknél, ha azok Netanjahut akarják megbuktatni. Még akkor is legitim, ha ezért teljes anarchiával kell fizetni.

Meggyőződésem, hogy amennyiben a tüntetők nem politikai és főleg nem a bírói jogkör “kisajátításával” követelnék a miniszterelnők menesztését, hanem a tényeket skandálnák, miszerint a járvány kezelésében csődöt mondott, a tiltakozók száma többszörösére emelkedne.

Természetesen a józan szemlélőben felmerül a kérdés, hogy amikor a haszidok által lakott városokat már régóta “vörös” színnel jelölik csakúgy, mint azokat a településeket, ahol jelentős haszid közösség él és ahol a fertőzöttek aránya az össz-lakossághoz viszonyítva 35-40%, miért is jellemzi a közösségek többségét a járványügyi intézkedésekkel szembeni “csalódás”, valamint a teljes értetlenség?

Felmerül továbbá, hogy számos felhívás és a fertőzöttek, aktív betegek igen magas száma ellenére, miért is bonyolították le az ünnepeket úgy, ahogy minden más évben? A kérdéssort lehet folytatni azzal, hogy az egész országra kiterjedő karantén rendelet ellenére, miért is fordult elő, hogy a jeshivák csak egy töredékében tartották be a közegészségügyi szabályokat? Hogy a nagy haszid közösségek ünnepi I-tentiszteletei miért pont úgy zajlottak, mint ahogy azt apáiktól, nagyapáiktól látták? Miért zsúfolódtak több ezren egy zárt helyiségbe a közösség vezetőjével?

Persze, erre ellenpéldaként fel lehet hozni, hogy a karantén alatt voltak tüntetések Jeruzsálemben, voltak fürdőzők Tel-Aviv tengerparjainál, esküvőt is rendeztek és néhány kisvállalkozás is kinyitott, de végső soron ezek mindegyike egyéni döntés eredménye. A haszidoknál mindez “hivatalos” hátteret kapott azzal, hogy az életük minden területére egyébként is döntő befolyással bíró vezetők felszólították híveiket a járványügyi rendelkezések semmibe vételére.

További – jogos – kérdésfelvetés, hogy vajon a haszid vezetők nem látják, hogy ezzel saját haszidjaik, a jeshiva növendékeik életével játszanak és végső soron az egész izraeli társadalmat veszélyeztetik? Vajon, nem értik, hogy amennyiben nem vesznek részt a társadalom erőfeszítésében, belátható időn belül Izrael a válságon nem lesz túl? 

A haszid társadalom amelynek Izraelen belül egymillió egyszázezer főt számlál, számos, sokszínű csoportból áll. Egy kisebb részük teljesen beilleszkedett az izraeli társadalomba, így azt lehet mondani, hogy ők kettős identitással rendelkeznek. A többség – 60% – viszont kizárólag haszidként határozza meg magát.

Ahhoz azonban, hogy a járvány alatti viselkedésüket megértsük, nem árt megismernünk a mindennapokra érvényes viselkedési normáikkal. 

Ennek első – és talán legfontosabb – definíciója az, hogy míg a zsidók többségének Izraeal a hazát jelenti, addig a haszid többség számára az, hogy Izraelben élnek, véletlenszerű és hasznos.

A mai haszid vezetők többségének számára, választási lehetőség hiányában, az izraeli élet a legkényelmesebb. Izrael államára úgy tekintenek, mint hasznos eszközre, amely biztosítja (és kötelessége biztosítani) számukra a mindenek fölött álló életforma megőrzését.

Ne legyen senkinek kétsége, ha ezt az életformát Izraelben veszély fenyegetné, pillanatig sem habozva, más befogadó országot keresnének.

Ha fentiekkel tisztában vagyunk, nem okoz meglepetést a járvány alatti viselkedésük. Értékrendjüket a zsinagógában történő közös ima, az ünnepekkel kapcsolatos hagyományok, a Talmud Tórában és jeshivákban  történő tanulás határozza meg. És ez messze megelőz mindenféle járványügyi intézkedést. Számukra ez a lét értelme, ha ez nincs, nem érdemes élni. Még az sem nagyon érdekli őket, hogy a szomszéd haszid közösségben mi történik, nemhogy Izrael államban.

A világtól, a valós élettől annyira elzárva telnek napjaik, hogy az utcán közlekedve a piros jelzőlámpát is figyelmen kívül hagyják. Így aztán csak az őket nem ismerőknek okoz meglepetést, hogy például a vizsnyici rebe, aki Jom Kippurkor, amikor is többezer haszidja társaságában imádkozott, büntetés helyett  Netanjahu miniszterelnöktől egy telefonhívást kapott. Ennek során a rebe kifejtette, hogy a járványügyi helyzetnél sokkal jobban aggasztja haszidjai hitének állapota.

Néhány nappal ezelőtt, két kórházi orvos, kétségbeesett hangú felhívást tett közzé az interneten, melyben elmondták, hogy “hosszas, elhúzódó háborút vívunk a corona-vírus járvány ellen, azonban mostanra oda jutottunk, hogy nincs elég katonánk. 

Izraeli polgárok! Kérjük, tartózkodjatok a tömeges rendezvényektől (összejövetelek, tünetések, I-tentiszteletek) és viseljetek maszkot. Nem olyan nehéz ez!”

Az elmúlt két napban javuló tendenciát mutató járványügyi adatok azt mutatják, hogy a lakosság többsége betartja az előírásokat. Két csoport van, akiknél minden felhívás, még a szabályt sértők büntetési tételének felemelése is, süket fülekre talál, akik semmibe veszik az egészségügyi dolgozók heroikus erőfeszítéseit és az ország lakosságának többségét.

A haszidokról hosszan szóltam, de bármennyire is bosszantó a viselkedésük, igazságtalan lennék velük szemben, ha a tüntetések résztvevőiről hallgatnék. Említést érdemel, hogy a tüntetés-hullám kezdetén többségben voltak a járványügyi szigorító intézkedések hatására nehéz helyzetbe kerültek. Azonban nagyon hamar a radikális baloldal képviselői kerekedtek felül, akik uralmuk alá vették a terepet, a szervezést és az irányítást.

Ezek a radikális baloldaliak nem csak a kétségbeesetten küzdő egészségügyi dolgozókat köpik arcul, hanem Izrael polgárainak többségét is. Ugyanis az izraeli társadalom túlnyomó többségének leghőbb vágya, hogy  túl legyen a járványon és minden erejét a törést szenvedett gazdasági helyzetének normalizálására fordíthassa.

A tüntetők viselkedését szocioökonómiai összetételük magyarázza. Többségük ugyanis a “felső tízezer” településeiről, illetve a “jobb” kerületekből érkezik és számukra nem jelent különösebb anyagi megterhelést, ha a karantén még elhart néhány hónapig.

A haszidokkal – akik soha nem kívántak részt venni és nem is vettek részt a “cionista állam” életében – ellentétben, a tüntetők maguknak követelik az irányítást is, hogy a “birka tömeget” a helyes irányba tereljék.

13/10/2020

Aki kikövezte az utat Izrael és az Emirátusok között…

4 okt

Azon a napon, amikor hivatalosan bejelentették, hogy Izrael és az Egyesült Arab Emirátusok között létrejött a békeszerződésről szóló megállapodás, Tony Blair volt munkáspárti miniszterelnök irodájában megszólalt a telefon. A hívó fél, köszönés helyett csak annyit mondott: “köszönöm”. A hang tulajdonosa, Izrael miniszterelnöke,  Benjamin Netanjahu volt.

Nem hiszem, hogy a békemegállapodás bejelentésének pillanatában, a világon bárkinek  is fogalma volt arról, hogy az arab országok és Izrael közötti közeledés ötlete Blair agyából pattant ki,  és hogy az ő közvetítésével tették meg az első lépéseket, valamint, hogy az indulást követő években is aktívan közreműködött, de mindvégig a háttérben maradva.

Bár az Emirátusok és Izrael  között katonai konfliktusra soha nem került sor, a két ország kapcsolata 2010. januárjában mégis mélypontra jutott. Ekkor ugyanis  Dubaiban, szállodai szobájában, megölték Mahmud al-Mabhouh-ot a Hamasz egyik katonai parancsnokát, fő fegyver-beszerzőjét. A dubaii  rendőrség a Moszadot vádolta és nemzetközi körözést adott ki 33 személy ellen. Ekkor, az addig a háttérben, a nyilvánosság kizárásával működő gazdasági kapcsolatok is megszakadtak.

Netanjahu miniszterelnök 2015. márciusában, az amerikai kongresszus előtt elmondott beszédében felhívta a közvélemény figyelmét az iráni atomprogram veszélyére. A beszéd felkeltette a Perzsa-öböl menti országok figyelmét, akik szintén fenyegetve érezték magukat Irán által. A fenyegetettségen túl – teljes joggal –  úgy érezték, hogy Obama elnök, az Iránnak nyújtott előnyökkel,  őket is cserben hagyta.

Muhammad ben Zayd, az Emirátusok trónörököse, aki 2005. óta ténylegesen irányítja az országot és számos lépést tett a társadalmi nyitás felé és a modernizáció érdekében , volt az első, aki pozitívan reagált.

Aki viszont felismerte az arab államok és Izrael közös érdekek mentén történő együttműködésének lehetőségét, az Tony Blair volt!

Blair, mikor 2007-ben megvált miniszterelnöki székétől, úgy nyilatkozott, hogy élete nagy álma elősegíteni a közel-keleti békét. Tony Blair 2007-2015. között az USA, Oroszország, az ENSZ és az EU közös közel-keleti képviselőjeként tevékenykedett. Amikor 2015-ben megvált e feladatkörtől, nyilatkozatában kifejtette, hogy arra a következtetésre jutott, miszerint ahelyett, hogy a palesztinokkal való megegyezéshez kötnék a többi arab országgal való normalizációt, előbb az arab országokkal kell egyezségre jutni. Csak az arab országokkal való normalizáció hozhatja meg a békét a palesztinokkal is.

Ettől kezdve Blair, minden társadalmi és politikai kötöttség nélkül láthatott neki saját elképzelése  kidolgozásának. Hogy ez az elképzelés véletlenül, vagy sem, de majdnem teljesen megegyezett Netanjahu felfogásával. A kettejük közötti kapcsolat már hosszú évek óta igen jó, mondhatni, baráti volt. 

Blair több arab országban próbálta vázolni elképzelését és a legértőbb fülekre az Emirátusokban talált.

Netanjahu,  bizalmasán, Yitzhak Molcho-n keresztül juttatott el a megbékélésre biztató üzeneteket és Blair összehozott egy találkozót Molcho és Zayd kormányának egy fiatal minisztere között. Az első találkozó Londonban volt 2015. végén. Ezen a találkozón – mely sikeresnek bizonyult –  Blair is részt vett. A találkozót még számos másik követte az Emirátusok miniszterével, melyekre részben Cipruson, részben Abu Dhabiban került sor. A személyes találkozókat megszámlálhatatlan telefonbeszélgetés egészítette ki. Kezdetben Blair is részt vett a megbeszéléseken, de, mint mondotta, “a kapcsolat innen önálló életre kelt”.
Molcho és a miniszter, Netanjahu és az emír üzeneteit cserélte ki. Az emír a Muzulmán Testvéreket és általában a szélsőséges iszlámot jelölte meg fő ellenségként.

Az első akadályok leküzdése után a kapcsolatok egyre intenzívebbé váltak és a siker felé tett legnagyobb lépésben mérföldkő volt, amikor az Emirátusok beleegyezett a kapcsolatok rendezésébe. Ennek eredményeként 2016. végén megkezdődtek a személyes találkozók Netanjahu és az emirátusok minisztere között.

A találkozókat először Cipruson bonyolították le, majd az izraeli miniszterelnök  lakásán. A bizalom növekedésével létrejött a közvetlen kapcsolat Netanjahu és a trónörökös között. A telefonbeszélgetések mind gyakrabban ismétlődtek  és hosszabbakká váltak. Ben Zayd – Blair véleménye szerint – különleges politikai tehetséggel rendelkezik, nyitott és bátor vezető.

Ahogy a kapcsolatok fejlődtek, kiderült, hogy mennyire hasonló a világról alkotott felfogásuk. Mint Netanjahu már számos alkalommal hangsúlyozta, az Iránnal kapcsolatos álláspontja a körzet vezetői túlnyomó többségének véleményét tükrözi. A trónörökös számos alkalommal beszélt Netanjahuval a körzet jövőjéről, hangsúlyozta a körzet modernizációjának fontosságát, amely – meggyőződése szerint – eszközt szolgáltat a Közel-Kelet sok munkanélküli fiataljának. 

“Ha személyesen is találkozni fog Ben Zayddal, hamar meg fogják találni a közös hangot” – mondta Brair Netanjahunak.

Rövidesen, valóban sor került, nem is egy személyes találkozásra. 2018-ban Netanjahu kétszer járt Abu Dhabiban, repülőgépe mindkétszer Szaúd-Arábia légterén keresztül tette meg az utat. Netanjahu mindkét alkalommal néhány órát tárgyalt Ben Zayddal. Mint Blair megjósolta, nagyon hamar megtalálták a közös hangot. Netanjahu második látogatása alkalmával rövid városnéző sétát is tett Abu Dhabiban.

A tárgyalások a mindkét fél érdekeit érintő kérdésekre koncentrálódtak. Ben Zayd a tudományos és technológiai kutatás nagy híve, amelyre Izrael gazdasági fejlődése is épül. Nem véletlen, hogy a békeszerződés aláírása után Abu  Dhabiba látogató izraeli küldöttségnek, a házigazdák által felvetett egyik legfontosabb kérdése az űrkutatási együttműködés volt. (Talán nem mindenki tudja, de az Emirátusok már küldött rakétát a Marsra.)

Mint Tony Blair elmondta, az áttöréshez a szélsőséges iszlám és Irán elleni politikai fellépésen kívül, a kölcsönös bizalom kialakításához,  gyakorlati kérdésekben is egyetértésre kellett jutni. Mindez már az ágazatot képviselő szakemberek tárgyalásain realizálódott, legyen szó a térség modernizálásáról, a gazdasági és kulturális kérdésekről, a Közel-Kelet jövőjéről és benne Izrael szerepéről.

A felek, az évekig tartó tárgyalás során láthatták, hogy lehetséges diszkréció mellett tárgyalni és teljes mértékben megbízhatnak egymásban.

Ez a békeszerződés egyetlen szempillantás alatt elsöpörte azt a felfogást, hogy Izrael csak akkor tud megbékélni az arab államokkal, ha előbb egyezségre jut a palesztinokkal. A “területet békéért” elv helyébe a “békét békéért” elv lépett!

Az “Abraham-terv” Fehér Ház-beli aláírásakor a figyelmes szemlélő a meghívottak között észrevehette Tony Blairt, elégedett mosollyal az ajkán.

04/10/2020

Quo vadis Israel?

24 aug

     Az írás eredeti ötletét a legutóbbi izraeli választás, helyesebben választás-sorozat adja, de nem csak. Arról ugyanis bárki érdeklődő tudomást szerezhetett más forrásból, hogy miként állt fel Izrael 35. kormánya. Nem beszélve arról, hogy az események gyors egymásutánja néhány dolgot okafogyottá, de legalább is súlytalanná tett, miközben másak a továbblépés szempontjából fajsúlyossá váltak.

     Nyilvánvaló viszont, hogy egy elemzéshez a visszatekintés elengedhetetlen. Ebből következik, hogy ha engem az foglalkoztat, hogy innen merre és hogyan, mindenképpen – legalább érintőlegesen – foglalkozni kell azzal az úttal, amin idáig jutottunk. 

     Mielőtt azonban okfejtésembe belekezdenék, néhány alapvető dolgot tisztázni kell. Nem szándékom az olvasó félrevezetése, így már az elején leszögezem, hogy az alább következő írás amennyire hosszú, annyira szubjektív is. Éppen ezért, javaslom az olvasónak, hogy még nem késő, itt hagyja abba az olvasást

     Ennyi bevezető után már csak néhány fogalmi tisztázás maradt hátra, melyből – érzésem szerint – a legfontosabb a politikai pártok/személyek besorolása. Nem én vagyok az első, aki megállapítja, hogy a klasszikus besorolás, a jobb,- illetve baloldali beállítottság társadalmi szinten ma már sehol a világon nem létezik, ezt minden oldalon és minden szinten felülírta a populizmus. Ugyanakkor nem árt tisztába lenni azzal, hogy Izraelben a politikai bal- illetve jobboldal nem fedi az európai értelemben vett oldal meghatározásokat. Túl ezen, a magát baloldali politikusnak tartó személy, bizonyos kérdésekben akár a széljobbot is képviselheti és vice versa. Ezzel együtt, nem találom szerencsés megoldásnak az oldal 1, oldal 2 elnevezést, így, amíg nem születik jobb, maradok a hagyományosnál.

     Fentiek után már tényleg nem maradt más hátra, mint fejest ugrani a témába. Ahhoz azonban, hogy egy blogbejegyzés mégse dolgozza fel a modern Izrael 72 évét és lehetőleg terjedelme se érje el egy regényét, meg kellett határoznom egy kiindulópontot. Ezt önkényesen tettem, így lett az origó a 2015-ös választás. Nem véletlenül! Ugyanis, ekkor fordult elő Izrael történelmében először, hogy idegen ország államfője anyagi és erkölcsi támogatással avatkozott bele a szuverén Izrael belpolitikájába. Ekkor lépett színre a “civil” V-15 mozgalom és ekkor hangzott el először – a később igencsak kontraproduktívnak bizonyult – “csak ne Bibi” szlogen.

     Nagyjából eddig jutottam az írással, amikor rádöbbentem,  hogy ha öt év eseményeit kezdem boncolgatni, lehetőleg olyan szinten, hogy a kívülálló olvasónak nyújtson is valamit, akkor saját csapdámba esek, mert minden leírt mondathoz, alsó hangon is, legalább három magyarázó mondat szükségeltetik és azokhoz megint három. Ez viszont az olvasó türelmével való visszaélés lenne. Ráadásul, ami elmúlt, elmúlt. A történelemben nincsen “ha”…ha akkor így, vagy úgy, ezt vagy azt. Tények vannak, amelyekből inkább a tanulságot kell levonni, ahogy azt a címadással is jeleztem.

     Izraelben ritkaságszámba megy, ha egy párt/pártkoalíció kitölti a négy éves mandátumi idejét. Így az elmúlt öt évben is három  előrehozott választást tartottunk, ebből kettőt ‘19 tavaszán-őszén és egyet ‘20 tavaszán.

Hogy az izraeli kormányok miért nem tudják kitölteni a négy évre szóló felhatalmazásukat, annak alapvető oka a választási rendszerben rejlik, de nem kis mértékben járul hozzá a képviselők egója. Ugyanis, ha valamely párton belüli határozattal nem tud egyetérteni, vagy személyes konfliktusba keveredik párttársával, akkor ahelyett, hogy a kompromisszumos megoldást keresné, kiválik a pártból és alapít egy újat – akár egyszemélyest is. Holott tudja, hogy tömegbázis nélkül vezető szerephez nem jut, de legalább gyengíti az “anyapártot”. Ezt láthattuk a Likudból kivált Ariel Sharon esetében, és a legutóbbi időkben Yaalonnál. 

A pártok szaporodásával nem nő egyenes arányban a választók száma, tehát már a – a sokszor önkényes alapon –  magát pártvezérnek kinevező személy is tisztában van azzal, hogy leginkább az “anyapárttól” tud elszipkázni társakat és ugyanez a helyzet a választók tekintetében is. 

A választópolgárok esetében még az is színesíti a palettát, hogy az ultraortodox szavazók nem gondolkoznak, a rabbijuk megmondja, hogy kire kell szavazni és ennyi. De az arab szektor sem éppen demokráciájáról híres, ott is – ha nem is olyan mértékben, mint az ultraortodoxoknál – a feudális szellem az uralkodó.

Egy másik, szintén a választási rendszerből adódó probléma, hogy a képviselő nem a választóit, hanem a pártját képviseli. Ezért szerencsétlen megoldás a csak listás szavazás. Egyéni választókerületek esetében a választó közvetlenül számonkérheti képviselőjétől az ígéreteit, míg a pártok által, sokszor tudottan populista szólamok esetében ez lehetetlen. Röviden szólva, az adófizetők pénzén eltartott képviselő, egyéni választás esetén, kénytelen megdolgozni a fizetéséért. 

     Még mindig a választási rendszernél maradva, Izraelben esély sincs arra, hogy egy párt kerüljön kormányzói helyzetbe. Képtelenség, hogy egy kilenc milliós ország 43 pártra úgy szavazzon, hogy abból egy párt kerüljön ki győztesen. Ennek már csak azért sincs reális alapja, mert – látva a pártok összetételét, az általuk megfogalmazott programot, (ha létezik egyáltalán program) az derül ki, hogy gyakorlatilag, ideológiát tekintve a pártok között szabad átjárás van. Hogy egy példával illusztráljam, a magát baloldali tömbnek nevező pártszövetségben egyaránt megtalálhatóak a szociális érzékenységgel bíró és a szélsőbalos elemekkel manipuláló képviselők csakúgy, mint az egyes  kérdésekben kemény jobboldalinak számító személyek. 

     Ami a legutóbbi választás eredményét illeti, elvben megvolt az esély egy nagykoalícióra. De, csak elvben, mert a személyes ambíciók felülírták az ország, a választópolgárok érdekét. Bár ezek a személyes ambíciók nem újkeletűek, ahogy fentebb is említettem, a történéseket 2015-től kell folyamatában vizsgálni.

     A modern Izrael hőskorában volt csak arra példa, hogy ugyan az a miniszterelnök négy cikluson keresztül a kormányrúdnál álljon. Ez Netanjahu esetében 2015-ben érkezett el.

     Netanjahunak elvitathatatlan érdemei vannak úgy bel- mint külpolitikai téren. Ezzel párhuzamosan viszont elvitathatatlan tény az is, hogy közvetlen munkatársainak megválasztásával sorra kudarcot vall. Netanjahu nem csapatjátékos, közvetlen munkatársai pedig kihasználják munkabírását, ami mára – és ebben nagymértékben közrejátszott a járvány – kissé megkopott.

Netanjahu ‘96-99 között volt először miniszterelnök, majd négy évet távolt töltve a politikától 2003- 2005 között pénzügyminiszteri posztot látott el. 2009-től napjainkig folyamatosan a miniszterelnökként tevékenykedik.

A Likud vezette kormánykoalíció alatt vált törvénnyé a kötelező nyugdíjbiztosítás, a gyerekek 18 éves korig történő ingyenes fogorvosi ellátása és a minimálbér emelkedése a mai 5.300 shekeles szintre. (1997-ben, heti 40 órás munkavégzés mellett a minimálbér 2.348.88, 2010-ben 3.850.00, 2015-ben 4.650.00 NIS volt.)

Netanjahunak a gazdaság stabilitásában is elvitathatatlan érdemei vannak, ő jött rá, hogy az izraeli gazdaságot nem lehet fenntartani “tojásfestő” cégekből, hogy az izraeli felvevőpiac nem tud eltartani 20 kozmetikai, 50 cukorkagyártó vállalkozást. Érdeme, hogy a high-tech ipar ma a világ élvonalában van, mint ahogy az is, hogy Izrael a világon elsőnek hozott létre cyber központot.

Az sem elhanyagolható, sőt, lehet, hogy ezzel kellett volna a sort kezdeni,  hogy egyre több országgal jó kapcsolatot sikerült kialakítanunk. Az egy más kérdés, hogy ezek a kapcsolatok milyen meggondolásból születtek. A legtöbb nyugati országgal kapcsolatunk azért jó, mert szükségük van olyan tapasztalatokra, amelyekben – kényszerűségből – Izrael világelső. Ez a terrorizmus elleni küzdelem és titkosszolgálati tapasztalat. Ha megfigyeljük, Izrael nem az Európai Unióval, hanem egyes tagországaival ápolja a jó viszonyt, ezen belül is a kiterjedt kereskedelmi kapcsolatot, és minél problémásabb egy európai tagország viszonya az EU-hoz, annál barátságosabb Izrael irányába. De, ne essék tévedés, a politika nem ismeri az érzelmességet, ebből adódóan a jó viszony nem a szerelem jele, hanem a szükségé. Erre akad példa a muzulmán országokkal kialakult és folyamatosan alakuló “jószomszédi” viszony tekintetében is. Ők sem szeretnek minket jobban, mint akár csak néhány évvel ezelőtt, viszont követve Mohamed próféta példáját, azt mondják, hogy az erősebbel szövetségre kell lépni, akár száz évre is, de abban a pillanatban, ahogy a gyengeség első jelei tapasztalhatóak, le kell rohanni, le kell igázni őket.

     Fentebb említettem az egyéni ambíciókat. Az izraeli politikai életben nem csak a képviselő egyéni motiváltsága játszik, párt-motiváció is létezik, ami eddig leginkább az ultraortodox pártokra volt jellemző. A cél: bent maradni a törvényhozásban! Hogy kinek az oldalán, az huszadrangú kérdés. Mondom, eddig ez volt a jellemző. Ez a bevett gyakorlat a három egymást követő választás során megdőlt. 

Itt kell megemlíteni, hogy a változásnak voltak előszelei. Öt év alatt történtek olyan események, amelyek önmagukban is jelentőséggel bírnak, összeadva pedig magyarázatul szolgálnak arra a gebaszra, amelyben Izrael jelen pillanatban dagonyázik.

Yair Lapid, a “Van jövőnk” párt vezetője, aki von aus haus vallásellenes, (ugyanakkor arab kérdésben erősen jobboldali nézeteket vall) nekiment az ultraortodoxoknak. Van abban igazsága, hogy a haredi közösség, létszámát tekintve, már túlnőtte azt a szintet, amelyet a társadalom adófizető polgárai képesek eltartani. És ez, ma már nem is kötelességük. Az a mód viszont, ahogy ehhez hozzáfogott, még azok szemében is bicskanyitogató volt, akik napi szinten érintkeznek az ultraortodoxokkal. Meglovagolta a katonaság témáját úgy, hogy nem kérdezte meg a hadsereget, vajon, mit kezdenének, ha egyik napról a másikra az összes yeshiva növendék teljesíteni akarná sorkatonai kötelezettségét? Annak a társadalmi rétegnek, amely nem ebben, de még csak nem is a múlt században él, – és amelynek eddig senki nem mondta, hogy az az út, amin eddig járt, zsákutca, időre van szüksége a változás feldolgozásához. Nem a haredi fiatalokat, hanem a yeshivák vezetőit kellett volna első körben meggyőzni, ha másképp nem, hát gazdasági szankciókkal sújtani. Hogy a választók véleménye mi volt ez ügyben, az a “Van jövőnk” párt mandátumain lemérhető.

A “kiskatona, aki lőtt” története olvasóim előtt nem ismeretlen. Mindenki tisztában volt azzal, hogy annak a lövésnek nem kellett volna eldördülnie. De legalább ennyire tisztában van a közvélemény azzal is, hogy Izraelben minden egyes kilőtt golyó jogosságának vizsgálata megtörténik – és nem azért, mert leltárhiány lesz. Ami megdöbbentette a lakosság az az, hogy minden vizsgálatot megelőzve, gyakorlatilag az eseménnyel egyidőben az akkori vezérkari főnök, (Eisenkott) karöltve a védelmi miniszterrel (Moshe ‘Bugi’ Yaalon) gyilkosnak kiáltotta ki a sorkatonát. Véleményem szerint, amikor a katonát a vádlottak padjára ültették, sorban ott kellett volna ülnie a helyszínen jelenlévő összes tisznek, mert az a fejetlenség, ami a helyszínt jellemezte, egyértelműen az ő saruk. A sorkatona tette csak következmény.

Ennek az esetnek a következménye, hogy Yaalon távozott a Likudból és durcásan azonnal pártot alapított, melynek egyszemélyben volt vezetője és tagsága. 

Az öt évnek a termése az is, hogy egyszerre három volt vezérkari főnök érezte úgy, hogy helye a politikában van. Arra, hogy a mégoly kiváló képességű katonai vezető, mennyire nem alkalmas politikusnak,  talán Ariel Sharon a legjobb példa. Mert tény, hogy katonaként elvitathatatlan sikereket ért el, de ez volt az egyetlen, amiért megbocsátották neki az egyéni akcióit. A politikai életben ez kissé másképp működik, példa erre Gus Katif felszámolása.

     A felsoroltakon kívül nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ellenzék ‘15-ös választáson elért sikertelen szereplése után, rövid időn belül több, Netanjahu elleni vizsgálat kezdődött. A számos aktából, öt év alatt, három esetben sikerült olyan vádemelési javaslatot összehozni, amelyet a bíróság elfogadott és a bírósági eljárást részben meg is kezdte. Januárban kezdődik az első bizonyítási eljárás. Az azonban, hogy a bíróság nem sieti el a dolgot, némi következtetést enged levonni. Mert az igaz, hogy Izraelben – szerencsére – senki nem áll a törvény felett, de, hogy ki a bűnös és milyen büntetési tételt érdemel, az nem a sajtó és nem is az utca emberének kompetencia körébe tartozik. Ami viszont igenis a közvéleményre tartozik és azt bárki állampolgár egyénileg is számonkérheti a hatóságtól, az az, hogy az adófizetőknek mennyibe került a Netanjahu elleni nyomozás során, több esetben hosszas külföldi tartózkodással járó tanúkihallgatás. Egyes híresztelések szerint az összeg másfél milliárd shekelt tett ki. Ezt a kérdést azonban egy sajtótájékoztató keretében a rendőrségi szóvivő elegánsan átugrotta.

     De lépjünk túl a 2015-ös választáson, illetve az azt követő nem egészen négy éves időszakon. Ha úgy tetszik, ezen idő a választásokra…akarom mondani, Netanjahu megbuktatására történő felkészülési időszak volt.

És a pártok felkészültek. A semmi gazdasági-társadalmi program mellett egyetlen konkrétan megfogalmazott programmal: Netanjahut el kell távolítani a kormány éléről. Hogy klasszikust idézzek: Milyen áron? Mindenáron!

     Mondandómnak elérkeztem azon részéhez, amikor is fel kellene vázolni a pártokban végbement fluktuációt, valamint a pártfúziókat. Ennek ismertetése azonban tényleg az olvasó türelmével való súlyos visszaélés lenne, már csak azért is, mert még a pártokat és személyeket jól ismerők körében is enyhe visszatetszést keltett, hogy mennyire nem az ország, mennyire nem a felvállalt ideológia számít, szemben a kényelmes parlamenti székkel.

Attól azonban nem tekinthetek el, hogy néhány kirívó esettel ne foglalkozzak.

Legelsőnek Avigdor Lieberman, az “Izrael az otthonunk” párt vezetőjéről kell szót ejteni. Mint utólag kiderült, Netanjahu valamiféle nagy bűnt követett el ellene, ami a lánya üzleti vállalkozásával kapcsolatos. A bűn – nem kifejtve a részleteit – akkora, amely még Jom Kippurkor sem megbocsátható – mondja ezt Lieberman, aki ezzel magyarázza, hogy nem vállal koalíciós partnerséget a Likuddal. Az azonban nem világos, hogy az ortodox-ultraortodox társadalom milyen bűnt követett el ellene,minden esetre a látszat szerint 30 éven keresztül hazudott a választóinak. Pártját az orosz bevándorlókra alapozta és tudvalevő, hogy annak a nem kevés számú rétegnek még a rózsaszín is túl vörös volt, tehát megnyerni őket csak úgy lehetett, ha a pártvezér jobboldalinak adja el magát. Az már más kérdés, hogy az orosz alija felolvadt a társadalomban, ennek következtében szavazóbázisa csökkent és mára leginkább a már bevándorlásukkor is nyugdíjas korúak alkotják. Ezt bizonyítja az utolsó választáson elért négy mandátum.

A kérdés változatlanul adott: miért is ment neki minősíthetetlenül az ortodoxoknak?

Másik kiemelendő párt, a ma már csak papíron létező “Avoda” (munkapárt), mely többszörös meleg csákányváltás után, több átalakuláson ment keresztül. Legutolsó választáson sikerült magát leküzdenie 3 mandátumra. A társulás az egyszemélyes Gesher (híd) ‘párttal’ és a szélsőbalt képviselő Mereccel  (1+3 mandátum) hozta fel a választási szövetséget 7 képviselő-helyre. A Geshert fémjelző Levy lány  Lieberman pártjából vált ki, amikor nem osztottak neki lapot. Egyébként, szociális felfogását tekintve, a ténylegesen a munkapártban lenne a helye.

Szót kellene ejteni a Naftali Bennet vezette Jamina (jobbra) pártról, amely több, régi párt egybeolvadásából, majd az eredeti ideológia félresöpréséből alakult és mára messze nem mondható el, – amit szeretnek ráhúzni – hogy a telepeseket képviselné.

Végül – a futottak még – elhagyásával, a kék-fehér választási szövetséget említem. Azért őket, mert a történet végül is velük folytatódik. Ők voltak a fő erő, akik  kifejezetten Netanjahu megbuktatására szerveződtek. Kék-fehér színekben és “Izrael mindenek előtt” szlogennel három nyugdíjas vezérkari főnök és egy már funkcionáló párt, a Yair Lapid vezette Yes Atid (Van jövő) fuzionált.

     És itt álljunk meg egy szóra. Nem értem, miért gondolják levitézlett tábornokaink, hogy a csatatér szabadon felcserélhető a parlamenti homokozóra. A felkészültség, a tudás hasznosítása mindkét helyen más-más típust igényel, és erre akad példa a modernkori Izrael történelmében.

A kék-fehér választási szövetség élére Beni Ganz került, de azt, hogy miként csöppent a politikai életbe, a mai napig homály fedi. Yair Lapid másodikként csatlakozott a társasághoz, miután ráharapott a mézesmadzagra, miszerint győzelem esetén ő és Ganz felváltva töltik be a miniszterelnöki posztot. És a győzelemben biztosak voltak. 

A miniszterelnöki szék Lapid régi vágya, két évvel ezelőtt egy amerikai politikai tanácsadót bérelt fel, hogy azzal építtesse fel miniszterelnöki imázsát. Egyébként ő volt az egyetlen a szövetségben, aki mögött működő és működőképes párt állt.

Moshe ‘Bugi’ Yaalon, szintén volt vezérkari főnök, akit egyértelműen személyes bosszú vezérelt, mivel az Azaria ügy (katona, aki lőtt) kapcsán ért bírálatokat Netanjahunak tulajdonította. Így,  a Likudból való kényszerű távozása után gründolt ugyan magának egy pártot, de gyakorlatilag tagság nélkül. Hogy miért gondolta mégis, hogy ezzel a húzással szintet lép, legalább olyan rejtély, mint  Beni Ganz porondra lépése. Az, hogy Askenázi, a szövetség harmadik nyugdíjas generálisa miért és hogyan csatlakozott – a személyes ismeretségen túl – ehhez a választási szövetséghez, sokáig nem volt világos. De, amilyen kicsi ország vagyunk, olyan nagyok a “kiszivárogtatásban”. Ayala Hason, a 11-es TV csatorna újságírónője egy olyan hangfelvételt tett közzé, amely bizonyítja, hogy Askenázinak és Mandelblit fő-államügyésznek szerepe volt egy levélhamisítási ügyben. A vád Yoav Galant (jelenlegi oktatási miniszter) állítólagos törvénytelen telekügylete volt, amelyről kiderült ugyan, hogy rágalom. Ezzel sikerült megakadályozni, hogy Askenázit a vezérkari főnöki poszton Galant váltsa, és így az új tábornok a “brancsból” került ki. Askenázi nyilván úgy okoskodott, hogy minél közelebb van a tűzhöz, annál több a lehetősége eltussolni ezt a “kis” malőrt.

     Itt újfent egy mély lélegzet következik, mert ismét felmerül a hogyan tovább kérdése. Az események ugyanis olyan iramban követik egymást, hogy sokszor érzem úgy, inkább naplót kéne vezetni, és annak kiadását az utókorra bízni. 

Említettem, hogy a kék-fehér választási szövetség volt a legnagyobb erő, amely Netanjahu megbuktatását tűzte ki célul. Szó volt arról is, hogy a szövetség két első embere, Ganz és Lapid megegyezett abban, hogy – győzelem esetén – egymást váltják a miniszterelnöki székben. Amíg azonban Lapid az imázsát építgette, Ganz naponta közvélemény kutatást tartatott és így vált világossá számára, hogy a miniszterelnöki székhez maximális közelségbe, csak, mint a legnagyobb ellenzéki párt vezetője kerülhet. És ekkor egy huszárvágással – amiért utólag bocsánatot is kért a választóitól – elhagyta a szövetséget és a választáson elért 16 mandátumával csatlakozott a Likudhoz. Változatlanul azt hangoztatva, hogy “Izrael mindenek előtt.”

     Ez a sakkhúzás azt eredményezte, hogy Yair Lapidnak rá kellett ébrednie, hogy csőbe húzták, és elmondható, hogy ennek a választás-sorozatnak ő az egyetlen igazi vesztese. Yaalon természetesen szintén tajtékzik, mert, Avigdor Liebemannal együtt elérte a “futottak még” kategóriát. Lieberman azóta is gerinctelen árulónak titulálja Ganzot. (Az már csak a sors fintora, hogy nemrég – egy régi, katonai sérülésből visszamaradt probléma miatt –  tényleg gerincműtétet hajtottak végre rajta.) Nem szép és nem is demokratikus, de Lieberman szemszögéből nézve, viselkedése érthető. Ugyanis, a minden irányba történő vagdalkozással sikerült elérnie, hogy pártja, belátható időn belül, semmiféle koalícióba nem kerül be.Ő ugyanis két konkrét utat jelöl meg Izrael számára: liberális, vagy a halachan alapuló Izrael? Potencális szavazóbázisa ebben a kérdésben hozzávetőlegesen az a 400 ezer fő,  aki egyáltalán nem, vagy halachikusan nem zsidó. Ezeknek zömét viszont csak a Yair Lapid vezette Van jövőnk-től tudja elszipkázni. És itt megint csak érvényes az, hogy mozgás lehet ugyan a pártok között, de a szavazásra jogosultak száma állandó, tehát csak annyit nyer az egyik, amennyit a másik veszít.

A Likud és Ganz fuzionáltak, csatlakozott hozzájuk a – bárkihez csatlakozni képes – haredi pártok mindegyike, valamint a kék-fehér függelékeként az Avoda-Gesher-Merec formáció. És elkezdődött az osztozkodás, ami már a Likudon belül is negatív visszhangot váltott ki. Ennek alapvető oka, hogy Ganz, amint nyeregben érezte magát, zsarolásba kezdett. Gyakorlatilag szinte minden fontos (értsd alatta: a költségvetés elosztásánál nagyobb falat hullik az ölébe) miniszteri tisztségre rátette kezét. Netanjahu viszont öreg róka a politikában és minden kék-fehérnek adott miniszteri szék mellé odarendelt valamilyen helyettesi posztot, vagy éppen új minisztériumot kreált. Ennek eredménye, hogy Izrael történelmében ennyi miniszter még nem lébecolt a kneszetben. Hogy miért volt ez jó? Egyszerű! A Minisztertanácson belüli szavazáskor még mindig a Likud miniszterek vannak többségben.

     Percig sem kétséges, hogy amennyiben a nagy osztozkodási periódusba nem szól bele a járvány, Izraelnek még mindig nem lenne működőképes kormánya. Persze a működőképesség erősen megkérdőjelezhető, mert – bár erről  csak az utóbbi időben lehet hallani – aki kicsit is odafigyelt, az látta, hogy ez a kormány, megalakulása pillanatában kezdett szétesni.

Ennek is több oka van, részben egzisztenciális, részben személyi. Vagy együtt, mindkettő. Nyugodtan le merem írni, hogy az egoizmus minden oldalon uralkodó tendenciává vált és az állampolgár kénytelen tudomásul venni, hogy az ország jövője igazából kevés politikust érdekel. A legsúlyosabb tünet mégis az, hogy az ideológia mentén történő politizálást mindkét oldal, minden résztvevőjénél felváltotta a populizmus és a feneketlen gyűlölet.

     Sajtóhírekre támaszkodva lehet ugyan véleményt alkotni, – megteszik ezt nem is kevesen – csakhogy az így szerzett információ szinte soha nem tükrözi a valóságot. Nem is tükrözheti, hiszen nemhogy a jobboldalnak, de a jobbközépnek sincs sajtója. Ráadásul, a tömegtájékoztatás zuhanórepülése miatt, nyugodtan ki lehet mondani, elhinni csak azt, amit saját érzékszerveivel tapasztal az ember. Többnyire még azt is fenntartással. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy ez a koalíciós kormány megalakulása pillanatában sem volt stabil, mára pedig egy olyan csődtömeggé vált, amely képtelen az ország üzemeltetésére. A levegőben érződik a változás szele, mely a különböző pártokon belül a képviselők “helyezkedéséből” lemérhető. Mindenki helyezkedik, mindenki próbálja átmenteni magát. Ki hangosan, a lakosságnak tett – többnyire  megvalósíthatatlan, de jól hangzó ígéretekkel – ki pedig csendesen, de célratörően. 

     És mit tesz ilyen helyzetben a demokrácia emlőin nevelkedett állampolgár? Tüntet! Tüntetni persze sok mindenért lehet és örömmel tölt el, hogy olyan országban élek, ahol az utcára menve is hallathatom hangom, valami ellen, vagy éppen valami mellett.

     A jelenleg folyó tüntetés-sorozat kezdetben a vírusjárvány és az ezzel kapcsolatos járványügyi megszorítások folyományaként fellépett gazdasági nehézség miatt szerveződött. Érthető, hogy az évtizedek óta jól jövedelmező kis- és középvállalkozások tulajdonosai (az elmaradt tömegrendezvények, esküvők, turizmus…) okozta visszaesés ellen tiltakoznak. Csakhogy a jogos tüntetésre pillanatok alatt rárepült a politika és napokon belül átcsapott az egyértelműen Benjamin Netanjahu miniszterelnök személye elleni tömeg-rendezvénnyé, melyek ma már semmi másról nem szólnak, minthogy Bibit le kell váltani. Fentebb említettem az egyoldalú tömegtájékoztatásban rejlő veszélyt, amit pont a tüntetések kapcsán, nem árt górcső alá venni, annál is inkább, mert a dolog gyökerei Netanjahu személyénél mélyebbre nyúlnak és úgy tűnik, hogy a történelem ismétli önmagát.

    Jelen esetben is az “első Izrael” és a “második Izrael” ádáz harcának lehetünk tanúi. Ez a harc látensen mindig is jelen volt az izraeli társadalomban, ugyanakkor az elmúlt 25-30 évben nem volt szembeötlő. Ez csak a jelenleg folyó tüntetés-sorozat kapcsán került ismét felszínre. 

A  vészkorszakot követő “jeke” bevándorló lenézte az első orosz alija földműveseit, és tulajdonképpen minden nagyobb számú alijának kijutott a felzárkózási nehézségből. 

“Első Izrael” az askenáz elit, a szellemi foglalkozásúak csoportja, akik végtelenül lenézték (és ma is lenézik)  a “második Izrael”-t, melybe elsősorban és leginkább az akkor részben a periférián élő mizrachi zsidók tartoztak, ma az etióp zsidók egy része és általában a szociális-egzisztenciális periférián élők. 

     Csakhogy a kocka fordult, miután Menachem Begin, a maihoz hasonló kormányválság során, 1977-ben  “felfedezte” a mizrachi zsidóságban rejlő potenciált, és a meglévő nagy pártok mellett életre kelt a két szélsőség: a “gus emunim és a “shalom aksav”. Ez a két szélsőség, de még a 2011-es, “tel-avivi sátorváros” néven elhíresült tüntetés is hordozott magában ideológiai tartalmat, és ha viszonylag keveset is, de hozott némi társadalmi mozgást.

A jelenlegi tüntetések azonban semmiben nem hasonlítanak ezekhez. Amikor az ország jelképeit gyalázza a tömeg, ott már nincs miről beszélni.

Amikor a tüntetések külsőségeiben is egyre inkább jelen van az anarchia, az anarchia és az antifa jelképei, akkor sok mindenről lehet beszélni, csak nem ideológiáról. És akkor sincs miről beszélni, amikor a demokrácia magasztos szólamait hangoztatva, a demokrácia jegyében a tüntetőket kizárólag düh, a jobboldal és a vallásosok gyűlölete élteti. Demokráciát hirdetve, állítólag azt védve, pont a demokrácia elveit tiporják sárba azzal, hogy csak az általuk képviselt nézeteket tekintik demokratikusnak. Ez viszont csak a még nagyobb káosz melegágya, és semmi esetre sem létező problémák megoldására irányuló tevékenység.

A Yediot Achronot napilap online felületén is megjelent egy írás, amely a választási szisztéma változtatását tartja kívánatosnak, de korántsem olyan okokból, mint az általam felvázoltak, hanem azért, ami közvetlen a választás után, élő egyenes adásban is elhangzott, hogy “ez a birka többség ne tudja rákényszeríteni akaratát a demokratikus kisebbségre”!  Ismétlem,  mindezt a demokrácia jegyében!

     Tehát az “első Izrael” ismét kimutatta foga fehérjét, ami egyébként a szavazati eredményekből is látszik. Az “elit” településeken Netanjahu sehol nem nyert, míg a “második Izrael” rá, illetve a Likudra, valamint attól jobbra szavazott. Tény, hogy a Likud szavazók többsége mizrachi, csak az felejtődik el, hogy példának okáért a high-tech iparban dolgozók túlnyomó többsége is mizrachi. 

     Az  egyre inkább az anarchia jegyeit felmutató baloldal vergődése az egész világon fellelhető és meggyőződésem, hogy a világjárvány ezt a jelenséget csak felgyorsította. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Izraelen kívül, egy kezemen meg tudom számolni azon országokat, amelyeknek napi rendszerességgel kell megküzdeni a határvédelemmel, a területén élő kisebbség atrocitásaival. És még kevesebben vannak azok az országok melyeknek belpolitikájába annyian avatkoznának bele, mint Izraelébe. Elmenve azon szélsőségig, hogy időnként még a létezéshez való jogát is megkérdőjelezik.

     Mondom, a járvány felszínre hozott olyan dolgokat is, amiről az átlagpolgárnak eddig vajmi kevés információja volt. Hogy ne szaporítsam a szót, csak egyetlen példát említek. Izraelnek hiába vannak kiváló egészségügyi szakemberei, ha nincs keret, amely egybefoglalja tevékenységüket. Ez volt az első, ami a járvány kapcsán szemembe ötlött. A másik, – amit egyetlen izraeli állampolgár sem tagadhat le és nem is kisebbíthet, különösen, ha körülnéz a világ más tájain – az állami támogatás széles körű kiterjesztése a járvány gazdasági károsultjai részére. Természetes, hogy ez nem egyenértékű a megszokott jövedelemmel, de, hogy a népi bölcsességet idézzem, egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. Az állam nem folytat kereső tevékenységet, jövedelme a befizetett adókból származik. Elismerem, hogy egy rendezvényterem tulajdonosának nagyságrendekkel magasabb a vesztesége a járvány okozta bezárások miatt, de a fix fizetésből, a nyugdíjból élők, az éppen katonaságtól leszerelt diákok viszont nem, vagy csak csekély a tartalékkal rendelkeznek. És köztük is vannak szép számmal, akik munka nélkül maradtak. Ide tartozik, de arról nem esik szó, arra senki nem gondol, – ha igen, azt gondosan titkolja – hogy a juttatásokon túl, az államot is működtetni kell és a kincstárat egyszer majd fel is kell tölteni!

     Fentiek tudatában egyszerűen érthetetlen az az állampolgári engedetlenség, ami a járvány során megnyilvánul. Egyrészt az egyén a személyi szabadságának és állampolgári jogainak korlátozására hivatkozik a karantén rendelet érvényesítésekor, másrészt, az engedmények életbe lépését úgy tekinti, hogy “szabad a vásár”. ajnálom, de azt kell mondanom, hogy amikor rakéták röpködnek a fejünk felett, akkor is védett helyiségbe vonulunk és tudomásul vesszük, hogy háború van. Hát, a járvány pont ilyen háború, még akkor is ha a vírusokat szabad szemmel nem észleljük. És ahogy a háborúban csak egy tábornok van, akinek a szava szentírás, ugyanúgy közegészségügyi vészhelyzetet is csak egy felelős személy vezényelhet le.

És ez nem feltétlen fontos, hogy a miniszterelnök legyen.

      Vagyis, ha valaki felteszi a kérdést, hogy hogyan tovább, Netanjahuval, vagy nélküle? A választ csak úgy tudom megadni, ha “cetlit” írok arról, ami jó volt, szembe állítva azzal, amit lehetett volna jobban is csinálni.

     Miután hosszan, talán túl hosszan is, időztem annál a témánál,  miként jutottunk a mai állapotokig, már teljesen mindegy, hogy néhány oldallal terjedelmesebb lesz ez az írás, vagy sem. De, ha már így esett, ráadásul az olvasónak volt türelme eddig követni a történéseket, megérdemli, hogy néhány mondat erejéig a jövővel is foglalkozzak. A “néhány mondat” természetesen csak vicc, ugyanis az előttünk álló időszakot, a megoldásra váró feladatokat nem lehet egy-két tőmondattal elintézni. Vagyis lehet, nagyjából úgy, hogy az egyik szemem sír, a másik nevet. 

     Nevet, mert Izrael történelmében még nem fordult elő, hogy a Közel-Kelet annyira közel álljon a békés egymás mellett éléshez, mint most. Mondom ezt úgy, hogy a “most” az akár bibliai időszámítást is takarhat. De mégis, valami megmozdult az által, hogy kimondatott “békét, békéért”! Szemben az eddig hangoztatott “területet békéért” elvvel, amiről már tudjuk, hogy sehova nem vezetett.

Természetesen ez nem von le semmit az annak idején Egyiptommal és Jordániával kötött békeszerződés értékéből. De velük közös határunk van és nem egyszer volt köztünk háborús konfliktus.

Ezért is egészen más és összehasonlíthatatlan az Egyesült Arab Emirátusokkal kötött béke megállapodás, amely – az ellendrukkerek dacára – Izraelnek elismerést hozott számos külföldi ország részéről. 

Ezen kívül, ha hallgatólagosan is, és diplomáciai protokoll nélkül, de ott vagyunk számos más muzulmán országban, amelyekkel virágzó gazdasági kapcsolatot ápolunk. Tévedés azt hinni, hogy az Emirátusokkal kötött béke-megállapodás pillanatnyi elmezavar következménye. Hosszú évek tárgyalás-sorozatának végére került pont ezzel. És rajtuk kívül, évek óta folynak egyeztetések Ománnal, Bahreinnel és Szudánnal is.

     Az Egyesült Arab Emirátusok ismerték fel elsőnek Trump, amerikai elnök – és figyeljünk a szóhasználatra – “az évszázad üzlete” tervében rejlő pozitívumot. Trump nem ígért békét, illetve a békéhez vezető utat üzleti alapon határozta meg. Természetesen a háttérben ott van Irán, a közös ellenség és bár Szaúd Arábia hivatalosan bejelentette, hogy csak akkor csatlakozik az Emirátusokhoz, ha Izrael békét köt a palesztinokkal. Ugyanakkor az Emirátusok és Izrael közötti közvetlen légifolyosó Szaúd Arábia felett húzódik. 

     És van még valami, ami már hosszabb ideje a levegőben van. Ez pedig nem más, mint a muzulmán országok kihátrálása a “palesztin ügy” mögül. Sokan úgy vélik, hogy a palesztinok legnagyobb támogatói az arab/muzulmán országok, holott évekre visszamenőleg bizonyítható, miszerint legnagyobb támogatójuk úgy anyagilag, mint erkölcsileg, az Európai Unió! Lehet itt ellentmondani és hivatkozni az ENSZ-ben túlsúlyban lévő muzulmán képviselet Izrael ellenességére, de nem árt figyelembe venni, hogy ott is többnyire szájkarate folyik, hiszen az Izraelt elítélő szólamok többsége csak ajánlást fogalmaz meg.

Izrael az Emirátusok révén megnyert egy gazdag szunnita államot, amelytől potenciális befektetőket remél, ugyanakkor a Szudánnal folytatott tárgyalások következtében bezárult az út a Líbia felől a palesztin terrorszervezetekhez érkező fegyverutánpótlás előtt.

Északi szomszédunknál, Libanonban is megpróbált tanyát verni Irán, előretolt pajzsa, a Hezbollah személyében. De nagyon úgy fest, hogy a libanoni polgároknak elég volt az augusztus 4-én bekövetkezett bejrúti robbanás, amelynek következtében 300 ezer ember vált hajléktalanná. Erről a robbanásról nem árt tudni, hogy tulajdonképpen három, egymást követő robbanás-sorozat volt és amíg az első kettőt (a füst színéből ítélve) két különböző anyag okozta és környezeti kárt nem okozott, a harmadik viszont, amelyiknek az atombomba gomafelhőjéhez hasonló füstje volt, elfújta fél Bejrútot. Ehhez már csak cukormáz, hogy az ENSZ kezdeményezte, alkalmi hágai bíróság a Hezbollah egyik tagját, Dzsamil Ajas-t bűnösnek találta a 2005-ben meggyilkolt libanoni elnök, Rafik Harari halálában. Ez akár még társadalmi robbanást is eredményezhet és a két eset együtt, elsöpörheti Nasrallah-t. Ami egyértelműen Irán visszaszorítását eredményezheti.

     Mint villám, hasított belém a gondolat, hogy amennyiben nem szabok határt, hogy amennyiben itt és most nem vetek véget ennek a vissza és előre tekintésnek, a címet “végtelen történet”-re kell változtatnom. Úgyhogy most már tényleg csak pár mondat van hátra.

    Az izraeli nagyközönség, de a külföldi érdeklődő számára is úgy jön át a békeszerződés, hogy ezzel Netanjahu feladta a szuverenitás kiszélesítését Júda-Shomron térségében. A dolog érdekessége, hogy szinte ugyanazok, akik most ezzel érvelnek, a Trump-féle “évszázad üzlete” menetközi, részleges ismertetése során, óva intették a miniszterelnököt annak elfogadásától. Mondván, azzal vége a nagy álomnak, amit úgy hívnak, Erec Israel.

    Hogy mi lesz, azt előre senki nem tudhatja (hacsak az Izraelben oly nagy becsben tartott javasasszonyok nem – akikkel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy többször trafálnak bele a választási eredményekbe, mint a hivatásszerűen ezzel foglalkozók.

     Az, hogy Netanjahu hány szivart füstölt el és hány pohár pezsgőt fogyasztott, valamint, hogy ezzel milyen “nemzetbiztonsági kárt” okozott, a bíróság dolga eldönteni. Akinek viszont  meggyőződése, hogy Netanjahu menesztésével kitör nemcsak a közel-keleti, de egyenesen a világbéke, azoknak szíves figyelmébe ajánlom, hogy Netanjahu mehet, – kora is megvan hozzá – de utána az egyetlen működőképes, nagy párt a Likud marad! És senkinek ne legyen illúziója, a Likud alapvető ideológiája nem fog változni még akkor sem, ha mára a Likudra is jellemző, hogy élvonalba kerültek a mamelukok. Káosz lesz, még az eddiginél is nagyobb káosz, de az borítékolható, hogy a bal- és szélsőbal továbbra sem rúg labdába. Ezzel szemben, a politikai palettán a jobboldali tömb jut meghatározóbb szerephez.

A káosz további következménye, hogy a sok önjelölt miniszterelnök előbb egymás torkát harapja át és csak ha ritkul a riválisok hada, akkor kerül ismét előtérbe az “Izrael mindenek előtt!”  Az egyetlen országnak sem válik kárára, ha csökken az önkéntes “messiások” hada, az viszont igen, hogy a jelenleg mintegy 800 ezer – és felmérések szerint ez a szám az év végéig nem várható, hogy 500 ezer alá csökken –  munkanélkülit ki és milyen beígért konccal próbálja magához édesgetni. 

Mint, ahogy ezt várható is volt, a ha-Aretz című szennylap prominense, Gideon Levy már aggódik is, hogy Netanjahut Bennet váltja a miniszterelnöki székben, ami a baloldal számára végzetes. Mondjuk ezzel egyet is tudok érteni, azzal a kiegészítéssel, hogy Bennet országlása nem csak a baloldal számára lenne végzetes.

Nagyobb a valószínűsége annak, hogy a jelenlegi tüntetések és a politikai események hatására az ország méginkább jobbra tolódik és a szélsőjobb, hosszú idő után ismét szót kap a törvényhozásban.

      Szomorú, de a helyzet robbanásveszélyes. És lehet, hogy tényleg valamilyen forgószél kell ahhoz, hogy végre elmozduljon valami a jelenlegi holtpontról. Ha nem, akkor semmilyen választás nem segít, minden marad egy emészthetetlen massza.

      Bízva Izrael polgárainak józan eszében, olyan, az alárendeltjei és általában a közvélemény körében is kimagasló teljesítményt nyújtó vezérkari főnök/védelmi miniszter, aki az anarchista tüntetésen rendet teremteni hivatott rendőreinket egyszerűen lenácizza és olyan, aki a “palesztin ügyért” (és nem az izraeli arabokért) tűzbe menő arab képviselőkkel szövetkezve kívánja kézbe fogni a kormányrudat, mielőbb apróbetűs részévé válik Izrael történelmének. Vagyis oda kerül, ahova való, a történelem szemétdombjára.

De ez még a jövő zenéje.  

24/08/2020    

    

%d blogger ezt szereti: