Izraeliek, akik nem a covid vírust akarják legyőzni…

13 okt

Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy Izraelt a covid-19 járvány második hulláma a legrosszabb időben érte, ugyanis az idei szeptember az Őszi Nagyünnepek jegyében telt, amely még az átlag izraeli állampolgár életét is meghatározza, nemhogy az ultraortodox/haszid ágazat követőit.

A járványügyi helyzet az elmúlt két hétben drámai méreteket öltött és a következő hetek sem ígérnek jelentős változást. Bár a legutolsó napokban a friss fertőzöttek számában némi csökkenés tapasztalható, az egészségügyi hálózat túlterheltségében ez még nem mutatkozik. A fekvő- és járóbeteg ellátásra egyaránt óriási teher hárul, ugyanakkor más, gazdasági ágazat is fuldoklik a járvány szorításában. Előbbi az “egyéb” betegek naprakész ellátásában hozhat fennakadást, utóbbi következtében több százezer háztartást fenyeget gazdasági ellehetetlenülés.

Azzal a corona-kabinet tagjaitól kezdve, az utolsó állampolgárig mindenki tisztában van, hogy a járványt megfékezni, csak szigorú járványügyi intézkedések teljes betartásával lehet. Mint ahogy azzal is, hogy Izrael már régóta a “vörös”, vagyis fokozottan veszélyes besorolású országok közé tartozik.

Nem létezik, hogy ez a tény elkerülné az állampolgárok figyelmét, amikor az izraeli mainstream hírközlő szervek – nagyon helyesen –  széleskörűen és felettébb elítélő hangnemben tárgyalják a szélsőséges haszid csoportok minden előírást semmibe vevő magatartását.

Az már nem helyeselhető ennyire, hogy a hétről-hétre utcára vonuló, ezres nagyságrendű, Netanjahu miniszterelnök lemondását követelő tüntetőkkel kapcsolatban még nagyobb terjedelemben, ugyanakkor kifejezetten támogató hangot megütve számolnak be.

Ugyanis ebből a kettősségből az izraeli társadalom többségét kitevő, szabálykövető állampolgár számára az jön át, hogy ami a haszidok esetében elítélendő, az legitim a tüntetőknél, ha azok Netanjahut akarják megbuktatni. Még akkor is legitim, ha ezért teljes anarchiával kell fizetni.

Meggyőződésem, hogy amennyiben a tüntetők nem politikai és főleg nem a bírói jogkör “kisajátításával” követelnék a miniszterelnők menesztését, hanem a tényeket skandálnák, miszerint a járvány kezelésében csődöt mondott, a tiltakozók száma többszörösére emelkedne.

Természetesen a józan szemlélőben felmerül a kérdés, hogy amikor a haszidok által lakott városokat már régóta “vörös” színnel jelölik csakúgy, mint azokat a településeket, ahol jelentős haszid közösség él és ahol a fertőzöttek aránya az össz-lakossághoz viszonyítva 35-40%, miért is jellemzi a közösségek többségét a járványügyi intézkedésekkel szembeni “csalódás”, valamint a teljes értetlenség?

Felmerül továbbá, hogy számos felhívás és a fertőzöttek, aktív betegek igen magas száma ellenére, miért is bonyolították le az ünnepeket úgy, ahogy minden más évben? A kérdéssort lehet folytatni azzal, hogy az egész országra kiterjedő karantén rendelet ellenére, miért is fordult elő, hogy a jeshivák csak egy töredékében tartották be a közegészségügyi szabályokat? Hogy a nagy haszid közösségek ünnepi I-tentiszteletei miért pont úgy zajlottak, mint ahogy azt apáiktól, nagyapáiktól látták? Miért zsúfolódtak több ezren egy zárt helyiségbe a közösség vezetőjével?

Persze, erre ellenpéldaként fel lehet hozni, hogy a karantén alatt voltak tüntetések Jeruzsálemben, voltak fürdőzők Tel-Aviv tengerparjainál, esküvőt is rendeztek és néhány kisvállalkozás is kinyitott, de végső soron ezek mindegyike egyéni döntés eredménye. A haszidoknál mindez “hivatalos” hátteret kapott azzal, hogy az életük minden területére egyébként is döntő befolyással bíró vezetők felszólították híveiket a járványügyi rendelkezések semmibe vételére.

További – jogos – kérdésfelvetés, hogy vajon a haszid vezetők nem látják, hogy ezzel saját haszidjaik, a jeshiva növendékeik életével játszanak és végső soron az egész izraeli társadalmat veszélyeztetik? Vajon, nem értik, hogy amennyiben nem vesznek részt a társadalom erőfeszítésében, belátható időn belül Izrael a válságon nem lesz túl? 

A haszid társadalom amelynek Izraelen belül egymillió egyszázezer főt számlál, számos, sokszínű csoportból áll. Egy kisebb részük teljesen beilleszkedett az izraeli társadalomba, így azt lehet mondani, hogy ők kettős identitással rendelkeznek. A többség – 60% – viszont kizárólag haszidként határozza meg magát.

Ahhoz azonban, hogy a járvány alatti viselkedésüket megértsük, nem árt megismernünk a mindennapokra érvényes viselkedési normáikkal. 

Ennek első – és talán legfontosabb – definíciója az, hogy míg a zsidók többségének Izraeal a hazát jelenti, addig a haszid többség számára az, hogy Izraelben élnek, véletlenszerű és hasznos.

A mai haszid vezetők többségének számára, választási lehetőség hiányában, az izraeli élet a legkényelmesebb. Izrael államára úgy tekintenek, mint hasznos eszközre, amely biztosítja (és kötelessége biztosítani) számukra a mindenek fölött álló életforma megőrzését.

Ne legyen senkinek kétsége, ha ezt az életformát Izraelben veszély fenyegetné, pillanatig sem habozva, más befogadó országot keresnének.

Ha fentiekkel tisztában vagyunk, nem okoz meglepetést a járvány alatti viselkedésük. Értékrendjüket a zsinagógában történő közös ima, az ünnepekkel kapcsolatos hagyományok, a Talmud Tórában és jeshivákban  történő tanulás határozza meg. És ez messze megelőz mindenféle járványügyi intézkedést. Számukra ez a lét értelme, ha ez nincs, nem érdemes élni. Még az sem nagyon érdekli őket, hogy a szomszéd haszid közösségben mi történik, nemhogy Izrael államban.

A világtól, a valós élettől annyira elzárva telnek napjaik, hogy az utcán közlekedve a piros jelzőlámpát is figyelmen kívül hagyják. Így aztán csak az őket nem ismerőknek okoz meglepetést, hogy például a vizsnyici rebe, aki Jom Kippurkor, amikor is többezer haszidja társaságában imádkozott, büntetés helyett  Netanjahu miniszterelnöktől egy telefonhívást kapott. Ennek során a rebe kifejtette, hogy a járványügyi helyzetnél sokkal jobban aggasztja haszidjai hitének állapota.

Néhány nappal ezelőtt, két kórházi orvos, kétségbeesett hangú felhívást tett közzé az interneten, melyben elmondták, hogy “hosszas, elhúzódó háborút vívunk a corona-vírus járvány ellen, azonban mostanra oda jutottunk, hogy nincs elég katonánk. 

Izraeli polgárok! Kérjük, tartózkodjatok a tömeges rendezvényektől (összejövetelek, tünetések, I-tentiszteletek) és viseljetek maszkot. Nem olyan nehéz ez!”

Az elmúlt két napban javuló tendenciát mutató járványügyi adatok azt mutatják, hogy a lakosság többsége betartja az előírásokat. Két csoport van, akiknél minden felhívás, még a szabályt sértők büntetési tételének felemelése is, süket fülekre talál, akik semmibe veszik az egészségügyi dolgozók heroikus erőfeszítéseit és az ország lakosságának többségét.

A haszidokról hosszan szóltam, de bármennyire is bosszantó a viselkedésük, igazságtalan lennék velük szemben, ha a tüntetések résztvevőiről hallgatnék. Említést érdemel, hogy a tüntetés-hullám kezdetén többségben voltak a járványügyi szigorító intézkedések hatására nehéz helyzetbe kerültek. Azonban nagyon hamar a radikális baloldal képviselői kerekedtek felül, akik uralmuk alá vették a terepet, a szervezést és az irányítást.

Ezek a radikális baloldaliak nem csak a kétségbeesetten küzdő egészségügyi dolgozókat köpik arcul, hanem Izrael polgárainak többségét is. Ugyanis az izraeli társadalom túlnyomó többségének leghőbb vágya, hogy  túl legyen a járványon és minden erejét a törést szenvedett gazdasági helyzetének normalizálására fordíthassa.

A tüntetők viselkedését szocioökonómiai összetételük magyarázza. Többségük ugyanis a “felső tízezer” településeiről, illetve a “jobb” kerületekből érkezik és számukra nem jelent különösebb anyagi megterhelést, ha a karantén még elhart néhány hónapig.

A haszidokkal – akik soha nem kívántak részt venni és nem is vettek részt a “cionista állam” életében – ellentétben, a tüntetők maguknak követelik az irányítást is, hogy a “birka tömeget” a helyes irányba tereljék.

13/10/2020

Aki kikövezte az utat Izrael és az Emirátusok között…

4 okt

Azon a napon, amikor hivatalosan bejelentették, hogy Izrael és az Egyesült Arab Emirátusok között létrejött a békeszerződésről szóló megállapodás, Tony Blair volt munkáspárti miniszterelnök irodájában megszólalt a telefon. A hívó fél, köszönés helyett csak annyit mondott: “köszönöm”. A hang tulajdonosa, Izrael miniszterelnöke,  Benjamin Netanjahu volt.

Nem hiszem, hogy a békemegállapodás bejelentésének pillanatában, a világon bárkinek  is fogalma volt arról, hogy az arab országok és Izrael közötti közeledés ötlete Blair agyából pattant ki,  és hogy az ő közvetítésével tették meg az első lépéseket, valamint, hogy az indulást követő években is aktívan közreműködött, de mindvégig a háttérben maradva.

Bár az Emirátusok és Izrael  között katonai konfliktusra soha nem került sor, a két ország kapcsolata 2010. januárjában mégis mélypontra jutott. Ekkor ugyanis  Dubaiban, szállodai szobájában, megölték Mahmud al-Mabhouh-ot a Hamasz egyik katonai parancsnokát, fő fegyver-beszerzőjét. A dubaii  rendőrség a Moszadot vádolta és nemzetközi körözést adott ki 33 személy ellen. Ekkor, az addig a háttérben, a nyilvánosság kizárásával működő gazdasági kapcsolatok is megszakadtak.

Netanjahu miniszterelnök 2015. márciusában, az amerikai kongresszus előtt elmondott beszédében felhívta a közvélemény figyelmét az iráni atomprogram veszélyére. A beszéd felkeltette a Perzsa-öböl menti országok figyelmét, akik szintén fenyegetve érezték magukat Irán által. A fenyegetettségen túl – teljes joggal –  úgy érezték, hogy Obama elnök, az Iránnak nyújtott előnyökkel,  őket is cserben hagyta.

Muhammad ben Zayd, az Emirátusok trónörököse, aki 2005. óta ténylegesen irányítja az országot és számos lépést tett a társadalmi nyitás felé és a modernizáció érdekében , volt az első, aki pozitívan reagált.

Aki viszont felismerte az arab államok és Izrael közös érdekek mentén történő együttműködésének lehetőségét, az Tony Blair volt!

Blair, mikor 2007-ben megvált miniszterelnöki székétől, úgy nyilatkozott, hogy élete nagy álma elősegíteni a közel-keleti békét. Tony Blair 2007-2015. között az USA, Oroszország, az ENSZ és az EU közös közel-keleti képviselőjeként tevékenykedett. Amikor 2015-ben megvált e feladatkörtől, nyilatkozatában kifejtette, hogy arra a következtetésre jutott, miszerint ahelyett, hogy a palesztinokkal való megegyezéshez kötnék a többi arab országgal való normalizációt, előbb az arab országokkal kell egyezségre jutni. Csak az arab országokkal való normalizáció hozhatja meg a békét a palesztinokkal is.

Ettől kezdve Blair, minden társadalmi és politikai kötöttség nélkül láthatott neki saját elképzelése  kidolgozásának. Hogy ez az elképzelés véletlenül, vagy sem, de majdnem teljesen megegyezett Netanjahu felfogásával. A kettejük közötti kapcsolat már hosszú évek óta igen jó, mondhatni, baráti volt. 

Blair több arab országban próbálta vázolni elképzelését és a legértőbb fülekre az Emirátusokban talált.

Netanjahu,  bizalmasán, Yitzhak Molcho-n keresztül juttatott el a megbékélésre biztató üzeneteket és Blair összehozott egy találkozót Molcho és Zayd kormányának egy fiatal minisztere között. Az első találkozó Londonban volt 2015. végén. Ezen a találkozón – mely sikeresnek bizonyult –  Blair is részt vett. A találkozót még számos másik követte az Emirátusok miniszterével, melyekre részben Cipruson, részben Abu Dhabiban került sor. A személyes találkozókat megszámlálhatatlan telefonbeszélgetés egészítette ki. Kezdetben Blair is részt vett a megbeszéléseken, de, mint mondotta, “a kapcsolat innen önálló életre kelt”.
Molcho és a miniszter, Netanjahu és az emír üzeneteit cserélte ki. Az emír a Muzulmán Testvéreket és általában a szélsőséges iszlámot jelölte meg fő ellenségként.

Az első akadályok leküzdése után a kapcsolatok egyre intenzívebbé váltak és a siker felé tett legnagyobb lépésben mérföldkő volt, amikor az Emirátusok beleegyezett a kapcsolatok rendezésébe. Ennek eredményeként 2016. végén megkezdődtek a személyes találkozók Netanjahu és az emirátusok minisztere között.

A találkozókat először Cipruson bonyolították le, majd az izraeli miniszterelnök  lakásán. A bizalom növekedésével létrejött a közvetlen kapcsolat Netanjahu és a trónörökös között. A telefonbeszélgetések mind gyakrabban ismétlődtek  és hosszabbakká váltak. Ben Zayd – Blair véleménye szerint – különleges politikai tehetséggel rendelkezik, nyitott és bátor vezető.

Ahogy a kapcsolatok fejlődtek, kiderült, hogy mennyire hasonló a világról alkotott felfogásuk. Mint Netanjahu már számos alkalommal hangsúlyozta, az Iránnal kapcsolatos álláspontja a körzet vezetői túlnyomó többségének véleményét tükrözi. A trónörökös számos alkalommal beszélt Netanjahuval a körzet jövőjéről, hangsúlyozta a körzet modernizációjának fontosságát, amely – meggyőződése szerint – eszközt szolgáltat a Közel-Kelet sok munkanélküli fiataljának. 

“Ha személyesen is találkozni fog Ben Zayddal, hamar meg fogják találni a közös hangot” – mondta Brair Netanjahunak.

Rövidesen, valóban sor került, nem is egy személyes találkozásra. 2018-ban Netanjahu kétszer járt Abu Dhabiban, repülőgépe mindkétszer Szaúd-Arábia légterén keresztül tette meg az utat. Netanjahu mindkét alkalommal néhány órát tárgyalt Ben Zayddal. Mint Blair megjósolta, nagyon hamar megtalálták a közös hangot. Netanjahu második látogatása alkalmával rövid városnéző sétát is tett Abu Dhabiban.

A tárgyalások a mindkét fél érdekeit érintő kérdésekre koncentrálódtak. Ben Zayd a tudományos és technológiai kutatás nagy híve, amelyre Izrael gazdasági fejlődése is épül. Nem véletlen, hogy a békeszerződés aláírása után Abu  Dhabiba látogató izraeli küldöttségnek, a házigazdák által felvetett egyik legfontosabb kérdése az űrkutatási együttműködés volt. (Talán nem mindenki tudja, de az Emirátusok már küldött rakétát a Marsra.)

Mint Tony Blair elmondta, az áttöréshez a szélsőséges iszlám és Irán elleni politikai fellépésen kívül, a kölcsönös bizalom kialakításához,  gyakorlati kérdésekben is egyetértésre kellett jutni. Mindez már az ágazatot képviselő szakemberek tárgyalásain realizálódott, legyen szó a térség modernizálásáról, a gazdasági és kulturális kérdésekről, a Közel-Kelet jövőjéről és benne Izrael szerepéről.

A felek, az évekig tartó tárgyalás során láthatták, hogy lehetséges diszkréció mellett tárgyalni és teljes mértékben megbízhatnak egymásban.

Ez a békeszerződés egyetlen szempillantás alatt elsöpörte azt a felfogást, hogy Izrael csak akkor tud megbékélni az arab államokkal, ha előbb egyezségre jut a palesztinokkal. A “területet békéért” elv helyébe a “békét békéért” elv lépett!

Az “Abraham-terv” Fehér Ház-beli aláírásakor a figyelmes szemlélő a meghívottak között észrevehette Tony Blairt, elégedett mosollyal az ajkán.

04/10/2020

Quo vadis Israel?

24 aug

     Az írás eredeti ötletét a legutóbbi izraeli választás, helyesebben választás-sorozat adja, de nem csak. Arról ugyanis bárki érdeklődő tudomást szerezhetett más forrásból, hogy miként állt fel Izrael 35. kormánya. Nem beszélve arról, hogy az események gyors egymásutánja néhány dolgot okafogyottá, de legalább is súlytalanná tett, miközben másak a továbblépés szempontjából fajsúlyossá váltak.

     Nyilvánvaló viszont, hogy egy elemzéshez a visszatekintés elengedhetetlen. Ebből következik, hogy ha engem az foglalkoztat, hogy innen merre és hogyan, mindenképpen – legalább érintőlegesen – foglalkozni kell azzal az úttal, amin idáig jutottunk. 

     Mielőtt azonban okfejtésembe belekezdenék, néhány alapvető dolgot tisztázni kell. Nem szándékom az olvasó félrevezetése, így már az elején leszögezem, hogy az alább következő írás amennyire hosszú, annyira szubjektív is. Éppen ezért, javaslom az olvasónak, hogy még nem késő, itt hagyja abba az olvasást

     Ennyi bevezető után már csak néhány fogalmi tisztázás maradt hátra, melyből – érzésem szerint – a legfontosabb a politikai pártok/személyek besorolása. Nem én vagyok az első, aki megállapítja, hogy a klasszikus besorolás, a jobb,- illetve baloldali beállítottság társadalmi szinten ma már sehol a világon nem létezik, ezt minden oldalon és minden szinten felülírta a populizmus. Ugyanakkor nem árt tisztába lenni azzal, hogy Izraelben a politikai bal- illetve jobboldal nem fedi az európai értelemben vett oldal meghatározásokat. Túl ezen, a magát baloldali politikusnak tartó személy, bizonyos kérdésekben akár a széljobbot is képviselheti és vice versa. Ezzel együtt, nem találom szerencsés megoldásnak az oldal 1, oldal 2 elnevezést, így, amíg nem születik jobb, maradok a hagyományosnál.

     Fentiek után már tényleg nem maradt más hátra, mint fejest ugrani a témába. Ahhoz azonban, hogy egy blogbejegyzés mégse dolgozza fel a modern Izrael 72 évét és lehetőleg terjedelme se érje el egy regényét, meg kellett határoznom egy kiindulópontot. Ezt önkényesen tettem, így lett az origó a 2015-ös választás. Nem véletlenül! Ugyanis, ekkor fordult elő Izrael történelmében először, hogy idegen ország államfője anyagi és erkölcsi támogatással avatkozott bele a szuverén Izrael belpolitikájába. Ekkor lépett színre a “civil” V-15 mozgalom és ekkor hangzott el először – a később igencsak kontraproduktívnak bizonyult – “csak ne Bibi” szlogen.

     Nagyjából eddig jutottam az írással, amikor rádöbbentem,  hogy ha öt év eseményeit kezdem boncolgatni, lehetőleg olyan szinten, hogy a kívülálló olvasónak nyújtson is valamit, akkor saját csapdámba esek, mert minden leírt mondathoz, alsó hangon is, legalább három magyarázó mondat szükségeltetik és azokhoz megint három. Ez viszont az olvasó türelmével való visszaélés lenne. Ráadásul, ami elmúlt, elmúlt. A történelemben nincsen “ha”…ha akkor így, vagy úgy, ezt vagy azt. Tények vannak, amelyekből inkább a tanulságot kell levonni, ahogy azt a címadással is jeleztem.

     Izraelben ritkaságszámba megy, ha egy párt/pártkoalíció kitölti a négy éves mandátumi idejét. Így az elmúlt öt évben is három  előrehozott választást tartottunk, ebből kettőt ‘19 tavaszán-őszén és egyet ‘20 tavaszán.

Hogy az izraeli kormányok miért nem tudják kitölteni a négy évre szóló felhatalmazásukat, annak alapvető oka a választási rendszerben rejlik, de nem kis mértékben járul hozzá a képviselők egója. Ugyanis, ha valamely párton belüli határozattal nem tud egyetérteni, vagy személyes konfliktusba keveredik párttársával, akkor ahelyett, hogy a kompromisszumos megoldást keresné, kiválik a pártból és alapít egy újat – akár egyszemélyest is. Holott tudja, hogy tömegbázis nélkül vezető szerephez nem jut, de legalább gyengíti az “anyapártot”. Ezt láthattuk a Likudból kivált Ariel Sharon esetében, és a legutóbbi időkben Yaalonnál. 

A pártok szaporodásával nem nő egyenes arányban a választók száma, tehát már a – a sokszor önkényes alapon –  magát pártvezérnek kinevező személy is tisztában van azzal, hogy leginkább az “anyapárttól” tud elszipkázni társakat és ugyanez a helyzet a választók tekintetében is. 

A választópolgárok esetében még az is színesíti a palettát, hogy az ultraortodox szavazók nem gondolkoznak, a rabbijuk megmondja, hogy kire kell szavazni és ennyi. De az arab szektor sem éppen demokráciájáról híres, ott is – ha nem is olyan mértékben, mint az ultraortodoxoknál – a feudális szellem az uralkodó.

Egy másik, szintén a választási rendszerből adódó probléma, hogy a képviselő nem a választóit, hanem a pártját képviseli. Ezért szerencsétlen megoldás a csak listás szavazás. Egyéni választókerületek esetében a választó közvetlenül számonkérheti képviselőjétől az ígéreteit, míg a pártok által, sokszor tudottan populista szólamok esetében ez lehetetlen. Röviden szólva, az adófizetők pénzén eltartott képviselő, egyéni választás esetén, kénytelen megdolgozni a fizetéséért. 

     Még mindig a választási rendszernél maradva, Izraelben esély sincs arra, hogy egy párt kerüljön kormányzói helyzetbe. Képtelenség, hogy egy kilenc milliós ország 43 pártra úgy szavazzon, hogy abból egy párt kerüljön ki győztesen. Ennek már csak azért sincs reális alapja, mert – látva a pártok összetételét, az általuk megfogalmazott programot, (ha létezik egyáltalán program) az derül ki, hogy gyakorlatilag, ideológiát tekintve a pártok között szabad átjárás van. Hogy egy példával illusztráljam, a magát baloldali tömbnek nevező pártszövetségben egyaránt megtalálhatóak a szociális érzékenységgel bíró és a szélsőbalos elemekkel manipuláló képviselők csakúgy, mint az egyes  kérdésekben kemény jobboldalinak számító személyek. 

     Ami a legutóbbi választás eredményét illeti, elvben megvolt az esély egy nagykoalícióra. De, csak elvben, mert a személyes ambíciók felülírták az ország, a választópolgárok érdekét. Bár ezek a személyes ambíciók nem újkeletűek, ahogy fentebb is említettem, a történéseket 2015-től kell folyamatában vizsgálni.

     A modern Izrael hőskorában volt csak arra példa, hogy ugyan az a miniszterelnök négy cikluson keresztül a kormányrúdnál álljon. Ez Netanjahu esetében 2015-ben érkezett el.

     Netanjahunak elvitathatatlan érdemei vannak úgy bel- mint külpolitikai téren. Ezzel párhuzamosan viszont elvitathatatlan tény az is, hogy közvetlen munkatársainak megválasztásával sorra kudarcot vall. Netanjahu nem csapatjátékos, közvetlen munkatársai pedig kihasználják munkabírását, ami mára – és ebben nagymértékben közrejátszott a járvány – kissé megkopott.

Netanjahu ‘96-99 között volt először miniszterelnök, majd négy évet távolt töltve a politikától 2003- 2005 között pénzügyminiszteri posztot látott el. 2009-től napjainkig folyamatosan a miniszterelnökként tevékenykedik.

A Likud vezette kormánykoalíció alatt vált törvénnyé a kötelező nyugdíjbiztosítás, a gyerekek 18 éves korig történő ingyenes fogorvosi ellátása és a minimálbér emelkedése a mai 5.300 shekeles szintre. (1997-ben, heti 40 órás munkavégzés mellett a minimálbér 2.348.88, 2010-ben 3.850.00, 2015-ben 4.650.00 NIS volt.)

Netanjahunak a gazdaság stabilitásában is elvitathatatlan érdemei vannak, ő jött rá, hogy az izraeli gazdaságot nem lehet fenntartani “tojásfestő” cégekből, hogy az izraeli felvevőpiac nem tud eltartani 20 kozmetikai, 50 cukorkagyártó vállalkozást. Érdeme, hogy a high-tech ipar ma a világ élvonalában van, mint ahogy az is, hogy Izrael a világon elsőnek hozott létre cyber központot.

Az sem elhanyagolható, sőt, lehet, hogy ezzel kellett volna a sort kezdeni,  hogy egyre több országgal jó kapcsolatot sikerült kialakítanunk. Az egy más kérdés, hogy ezek a kapcsolatok milyen meggondolásból születtek. A legtöbb nyugati országgal kapcsolatunk azért jó, mert szükségük van olyan tapasztalatokra, amelyekben – kényszerűségből – Izrael világelső. Ez a terrorizmus elleni küzdelem és titkosszolgálati tapasztalat. Ha megfigyeljük, Izrael nem az Európai Unióval, hanem egyes tagországaival ápolja a jó viszonyt, ezen belül is a kiterjedt kereskedelmi kapcsolatot, és minél problémásabb egy európai tagország viszonya az EU-hoz, annál barátságosabb Izrael irányába. De, ne essék tévedés, a politika nem ismeri az érzelmességet, ebből adódóan a jó viszony nem a szerelem jele, hanem a szükségé. Erre akad példa a muzulmán országokkal kialakult és folyamatosan alakuló “jószomszédi” viszony tekintetében is. Ők sem szeretnek minket jobban, mint akár csak néhány évvel ezelőtt, viszont követve Mohamed próféta példáját, azt mondják, hogy az erősebbel szövetségre kell lépni, akár száz évre is, de abban a pillanatban, ahogy a gyengeség első jelei tapasztalhatóak, le kell rohanni, le kell igázni őket.

     Fentebb említettem az egyéni ambíciókat. Az izraeli politikai életben nem csak a képviselő egyéni motiváltsága játszik, párt-motiváció is létezik, ami eddig leginkább az ultraortodox pártokra volt jellemző. A cél: bent maradni a törvényhozásban! Hogy kinek az oldalán, az huszadrangú kérdés. Mondom, eddig ez volt a jellemző. Ez a bevett gyakorlat a három egymást követő választás során megdőlt. 

Itt kell megemlíteni, hogy a változásnak voltak előszelei. Öt év alatt történtek olyan események, amelyek önmagukban is jelentőséggel bírnak, összeadva pedig magyarázatul szolgálnak arra a gebaszra, amelyben Izrael jelen pillanatban dagonyázik.

Yair Lapid, a “Van jövőnk” párt vezetője, aki von aus haus vallásellenes, (ugyanakkor arab kérdésben erősen jobboldali nézeteket vall) nekiment az ultraortodoxoknak. Van abban igazsága, hogy a haredi közösség, létszámát tekintve, már túlnőtte azt a szintet, amelyet a társadalom adófizető polgárai képesek eltartani. És ez, ma már nem is kötelességük. Az a mód viszont, ahogy ehhez hozzáfogott, még azok szemében is bicskanyitogató volt, akik napi szinten érintkeznek az ultraortodoxokkal. Meglovagolta a katonaság témáját úgy, hogy nem kérdezte meg a hadsereget, vajon, mit kezdenének, ha egyik napról a másikra az összes yeshiva növendék teljesíteni akarná sorkatonai kötelezettségét? Annak a társadalmi rétegnek, amely nem ebben, de még csak nem is a múlt században él, – és amelynek eddig senki nem mondta, hogy az az út, amin eddig járt, zsákutca, időre van szüksége a változás feldolgozásához. Nem a haredi fiatalokat, hanem a yeshivák vezetőit kellett volna első körben meggyőzni, ha másképp nem, hát gazdasági szankciókkal sújtani. Hogy a választók véleménye mi volt ez ügyben, az a “Van jövőnk” párt mandátumain lemérhető.

A “kiskatona, aki lőtt” története olvasóim előtt nem ismeretlen. Mindenki tisztában volt azzal, hogy annak a lövésnek nem kellett volna eldördülnie. De legalább ennyire tisztában van a közvélemény azzal is, hogy Izraelben minden egyes kilőtt golyó jogosságának vizsgálata megtörténik – és nem azért, mert leltárhiány lesz. Ami megdöbbentette a lakosság az az, hogy minden vizsgálatot megelőzve, gyakorlatilag az eseménnyel egyidőben az akkori vezérkari főnök, (Eisenkott) karöltve a védelmi miniszterrel (Moshe ‘Bugi’ Yaalon) gyilkosnak kiáltotta ki a sorkatonát. Véleményem szerint, amikor a katonát a vádlottak padjára ültették, sorban ott kellett volna ülnie a helyszínen jelenlévő összes tisznek, mert az a fejetlenség, ami a helyszínt jellemezte, egyértelműen az ő saruk. A sorkatona tette csak következmény.

Ennek az esetnek a következménye, hogy Yaalon távozott a Likudból és durcásan azonnal pártot alapított, melynek egyszemélyben volt vezetője és tagsága. 

Az öt évnek a termése az is, hogy egyszerre három volt vezérkari főnök érezte úgy, hogy helye a politikában van. Arra, hogy a mégoly kiváló képességű katonai vezető, mennyire nem alkalmas politikusnak,  talán Ariel Sharon a legjobb példa. Mert tény, hogy katonaként elvitathatatlan sikereket ért el, de ez volt az egyetlen, amiért megbocsátották neki az egyéni akcióit. A politikai életben ez kissé másképp működik, példa erre Gus Katif felszámolása.

     A felsoroltakon kívül nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ellenzék ‘15-ös választáson elért sikertelen szereplése után, rövid időn belül több, Netanjahu elleni vizsgálat kezdődött. A számos aktából, öt év alatt, három esetben sikerült olyan vádemelési javaslatot összehozni, amelyet a bíróság elfogadott és a bírósági eljárást részben meg is kezdte. Januárban kezdődik az első bizonyítási eljárás. Az azonban, hogy a bíróság nem sieti el a dolgot, némi következtetést enged levonni. Mert az igaz, hogy Izraelben – szerencsére – senki nem áll a törvény felett, de, hogy ki a bűnös és milyen büntetési tételt érdemel, az nem a sajtó és nem is az utca emberének kompetencia körébe tartozik. Ami viszont igenis a közvéleményre tartozik és azt bárki állampolgár egyénileg is számonkérheti a hatóságtól, az az, hogy az adófizetőknek mennyibe került a Netanjahu elleni nyomozás során, több esetben hosszas külföldi tartózkodással járó tanúkihallgatás. Egyes híresztelések szerint az összeg másfél milliárd shekelt tett ki. Ezt a kérdést azonban egy sajtótájékoztató keretében a rendőrségi szóvivő elegánsan átugrotta.

     De lépjünk túl a 2015-ös választáson, illetve az azt követő nem egészen négy éves időszakon. Ha úgy tetszik, ezen idő a választásokra…akarom mondani, Netanjahu megbuktatására történő felkészülési időszak volt.

És a pártok felkészültek. A semmi gazdasági-társadalmi program mellett egyetlen konkrétan megfogalmazott programmal: Netanjahut el kell távolítani a kormány éléről. Hogy klasszikust idézzek: Milyen áron? Mindenáron!

     Mondandómnak elérkeztem azon részéhez, amikor is fel kellene vázolni a pártokban végbement fluktuációt, valamint a pártfúziókat. Ennek ismertetése azonban tényleg az olvasó türelmével való súlyos visszaélés lenne, már csak azért is, mert még a pártokat és személyeket jól ismerők körében is enyhe visszatetszést keltett, hogy mennyire nem az ország, mennyire nem a felvállalt ideológia számít, szemben a kényelmes parlamenti székkel.

Attól azonban nem tekinthetek el, hogy néhány kirívó esettel ne foglalkozzak.

Legelsőnek Avigdor Lieberman, az “Izrael az otthonunk” párt vezetőjéről kell szót ejteni. Mint utólag kiderült, Netanjahu valamiféle nagy bűnt követett el ellene, ami a lánya üzleti vállalkozásával kapcsolatos. A bűn – nem kifejtve a részleteit – akkora, amely még Jom Kippurkor sem megbocsátható – mondja ezt Lieberman, aki ezzel magyarázza, hogy nem vállal koalíciós partnerséget a Likuddal. Az azonban nem világos, hogy az ortodox-ultraortodox társadalom milyen bűnt követett el ellene,minden esetre a látszat szerint 30 éven keresztül hazudott a választóinak. Pártját az orosz bevándorlókra alapozta és tudvalevő, hogy annak a nem kevés számú rétegnek még a rózsaszín is túl vörös volt, tehát megnyerni őket csak úgy lehetett, ha a pártvezér jobboldalinak adja el magát. Az már más kérdés, hogy az orosz alija felolvadt a társadalomban, ennek következtében szavazóbázisa csökkent és mára leginkább a már bevándorlásukkor is nyugdíjas korúak alkotják. Ezt bizonyítja az utolsó választáson elért négy mandátum.

A kérdés változatlanul adott: miért is ment neki minősíthetetlenül az ortodoxoknak?

Másik kiemelendő párt, a ma már csak papíron létező “Avoda” (munkapárt), mely többszörös meleg csákányváltás után, több átalakuláson ment keresztül. Legutolsó választáson sikerült magát leküzdenie 3 mandátumra. A társulás az egyszemélyes Gesher (híd) ‘párttal’ és a szélsőbalt képviselő Mereccel  (1+3 mandátum) hozta fel a választási szövetséget 7 képviselő-helyre. A Geshert fémjelző Levy lány  Lieberman pártjából vált ki, amikor nem osztottak neki lapot. Egyébként, szociális felfogását tekintve, a ténylegesen a munkapártban lenne a helye.

Szót kellene ejteni a Naftali Bennet vezette Jamina (jobbra) pártról, amely több, régi párt egybeolvadásából, majd az eredeti ideológia félresöpréséből alakult és mára messze nem mondható el, – amit szeretnek ráhúzni – hogy a telepeseket képviselné.

Végül – a futottak még – elhagyásával, a kék-fehér választási szövetséget említem. Azért őket, mert a történet végül is velük folytatódik. Ők voltak a fő erő, akik  kifejezetten Netanjahu megbuktatására szerveződtek. Kék-fehér színekben és “Izrael mindenek előtt” szlogennel három nyugdíjas vezérkari főnök és egy már funkcionáló párt, a Yair Lapid vezette Yes Atid (Van jövő) fuzionált.

     És itt álljunk meg egy szóra. Nem értem, miért gondolják levitézlett tábornokaink, hogy a csatatér szabadon felcserélhető a parlamenti homokozóra. A felkészültség, a tudás hasznosítása mindkét helyen más-más típust igényel, és erre akad példa a modernkori Izrael történelmében.

A kék-fehér választási szövetség élére Beni Ganz került, de azt, hogy miként csöppent a politikai életbe, a mai napig homály fedi. Yair Lapid másodikként csatlakozott a társasághoz, miután ráharapott a mézesmadzagra, miszerint győzelem esetén ő és Ganz felváltva töltik be a miniszterelnöki posztot. És a győzelemben biztosak voltak. 

A miniszterelnöki szék Lapid régi vágya, két évvel ezelőtt egy amerikai politikai tanácsadót bérelt fel, hogy azzal építtesse fel miniszterelnöki imázsát. Egyébként ő volt az egyetlen a szövetségben, aki mögött működő és működőképes párt állt.

Moshe ‘Bugi’ Yaalon, szintén volt vezérkari főnök, akit egyértelműen személyes bosszú vezérelt, mivel az Azaria ügy (katona, aki lőtt) kapcsán ért bírálatokat Netanjahunak tulajdonította. Így,  a Likudból való kényszerű távozása után gründolt ugyan magának egy pártot, de gyakorlatilag tagság nélkül. Hogy miért gondolta mégis, hogy ezzel a húzással szintet lép, legalább olyan rejtély, mint  Beni Ganz porondra lépése. Az, hogy Askenázi, a szövetség harmadik nyugdíjas generálisa miért és hogyan csatlakozott – a személyes ismeretségen túl – ehhez a választási szövetséghez, sokáig nem volt világos. De, amilyen kicsi ország vagyunk, olyan nagyok a “kiszivárogtatásban”. Ayala Hason, a 11-es TV csatorna újságírónője egy olyan hangfelvételt tett közzé, amely bizonyítja, hogy Askenázinak és Mandelblit fő-államügyésznek szerepe volt egy levélhamisítási ügyben. A vád Yoav Galant (jelenlegi oktatási miniszter) állítólagos törvénytelen telekügylete volt, amelyről kiderült ugyan, hogy rágalom. Ezzel sikerült megakadályozni, hogy Askenázit a vezérkari főnöki poszton Galant váltsa, és így az új tábornok a “brancsból” került ki. Askenázi nyilván úgy okoskodott, hogy minél közelebb van a tűzhöz, annál több a lehetősége eltussolni ezt a “kis” malőrt.

     Itt újfent egy mély lélegzet következik, mert ismét felmerül a hogyan tovább kérdése. Az események ugyanis olyan iramban követik egymást, hogy sokszor érzem úgy, inkább naplót kéne vezetni, és annak kiadását az utókorra bízni. 

Említettem, hogy a kék-fehér választási szövetség volt a legnagyobb erő, amely Netanjahu megbuktatását tűzte ki célul. Szó volt arról is, hogy a szövetség két első embere, Ganz és Lapid megegyezett abban, hogy – győzelem esetén – egymást váltják a miniszterelnöki székben. Amíg azonban Lapid az imázsát építgette, Ganz naponta közvélemény kutatást tartatott és így vált világossá számára, hogy a miniszterelnöki székhez maximális közelségbe, csak, mint a legnagyobb ellenzéki párt vezetője kerülhet. És ekkor egy huszárvágással – amiért utólag bocsánatot is kért a választóitól – elhagyta a szövetséget és a választáson elért 16 mandátumával csatlakozott a Likudhoz. Változatlanul azt hangoztatva, hogy “Izrael mindenek előtt.”

     Ez a sakkhúzás azt eredményezte, hogy Yair Lapidnak rá kellett ébrednie, hogy csőbe húzták, és elmondható, hogy ennek a választás-sorozatnak ő az egyetlen igazi vesztese. Yaalon természetesen szintén tajtékzik, mert, Avigdor Liebemannal együtt elérte a “futottak még” kategóriát. Lieberman azóta is gerinctelen árulónak titulálja Ganzot. (Az már csak a sors fintora, hogy nemrég – egy régi, katonai sérülésből visszamaradt probléma miatt –  tényleg gerincműtétet hajtottak végre rajta.) Nem szép és nem is demokratikus, de Lieberman szemszögéből nézve, viselkedése érthető. Ugyanis, a minden irányba történő vagdalkozással sikerült elérnie, hogy pártja, belátható időn belül, semmiféle koalícióba nem kerül be.Ő ugyanis két konkrét utat jelöl meg Izrael számára: liberális, vagy a halachan alapuló Izrael? Potencális szavazóbázisa ebben a kérdésben hozzávetőlegesen az a 400 ezer fő,  aki egyáltalán nem, vagy halachikusan nem zsidó. Ezeknek zömét viszont csak a Yair Lapid vezette Van jövőnk-től tudja elszipkázni. És itt megint csak érvényes az, hogy mozgás lehet ugyan a pártok között, de a szavazásra jogosultak száma állandó, tehát csak annyit nyer az egyik, amennyit a másik veszít.

A Likud és Ganz fuzionáltak, csatlakozott hozzájuk a – bárkihez csatlakozni képes – haredi pártok mindegyike, valamint a kék-fehér függelékeként az Avoda-Gesher-Merec formáció. És elkezdődött az osztozkodás, ami már a Likudon belül is negatív visszhangot váltott ki. Ennek alapvető oka, hogy Ganz, amint nyeregben érezte magát, zsarolásba kezdett. Gyakorlatilag szinte minden fontos (értsd alatta: a költségvetés elosztásánál nagyobb falat hullik az ölébe) miniszteri tisztségre rátette kezét. Netanjahu viszont öreg róka a politikában és minden kék-fehérnek adott miniszteri szék mellé odarendelt valamilyen helyettesi posztot, vagy éppen új minisztériumot kreált. Ennek eredménye, hogy Izrael történelmében ennyi miniszter még nem lébecolt a kneszetben. Hogy miért volt ez jó? Egyszerű! A Minisztertanácson belüli szavazáskor még mindig a Likud miniszterek vannak többségben.

     Percig sem kétséges, hogy amennyiben a nagy osztozkodási periódusba nem szól bele a járvány, Izraelnek még mindig nem lenne működőképes kormánya. Persze a működőképesség erősen megkérdőjelezhető, mert – bár erről  csak az utóbbi időben lehet hallani – aki kicsit is odafigyelt, az látta, hogy ez a kormány, megalakulása pillanatában kezdett szétesni.

Ennek is több oka van, részben egzisztenciális, részben személyi. Vagy együtt, mindkettő. Nyugodtan le merem írni, hogy az egoizmus minden oldalon uralkodó tendenciává vált és az állampolgár kénytelen tudomásul venni, hogy az ország jövője igazából kevés politikust érdekel. A legsúlyosabb tünet mégis az, hogy az ideológia mentén történő politizálást mindkét oldal, minden résztvevőjénél felváltotta a populizmus és a feneketlen gyűlölet.

     Sajtóhírekre támaszkodva lehet ugyan véleményt alkotni, – megteszik ezt nem is kevesen – csakhogy az így szerzett információ szinte soha nem tükrözi a valóságot. Nem is tükrözheti, hiszen nemhogy a jobboldalnak, de a jobbközépnek sincs sajtója. Ráadásul, a tömegtájékoztatás zuhanórepülése miatt, nyugodtan ki lehet mondani, elhinni csak azt, amit saját érzékszerveivel tapasztal az ember. Többnyire még azt is fenntartással. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy ez a koalíciós kormány megalakulása pillanatában sem volt stabil, mára pedig egy olyan csődtömeggé vált, amely képtelen az ország üzemeltetésére. A levegőben érződik a változás szele, mely a különböző pártokon belül a képviselők “helyezkedéséből” lemérhető. Mindenki helyezkedik, mindenki próbálja átmenteni magát. Ki hangosan, a lakosságnak tett – többnyire  megvalósíthatatlan, de jól hangzó ígéretekkel – ki pedig csendesen, de célratörően. 

     És mit tesz ilyen helyzetben a demokrácia emlőin nevelkedett állampolgár? Tüntet! Tüntetni persze sok mindenért lehet és örömmel tölt el, hogy olyan országban élek, ahol az utcára menve is hallathatom hangom, valami ellen, vagy éppen valami mellett.

     A jelenleg folyó tüntetés-sorozat kezdetben a vírusjárvány és az ezzel kapcsolatos járványügyi megszorítások folyományaként fellépett gazdasági nehézség miatt szerveződött. Érthető, hogy az évtizedek óta jól jövedelmező kis- és középvállalkozások tulajdonosai (az elmaradt tömegrendezvények, esküvők, turizmus…) okozta visszaesés ellen tiltakoznak. Csakhogy a jogos tüntetésre pillanatok alatt rárepült a politika és napokon belül átcsapott az egyértelműen Benjamin Netanjahu miniszterelnök személye elleni tömeg-rendezvénnyé, melyek ma már semmi másról nem szólnak, minthogy Bibit le kell váltani. Fentebb említettem az egyoldalú tömegtájékoztatásban rejlő veszélyt, amit pont a tüntetések kapcsán, nem árt górcső alá venni, annál is inkább, mert a dolog gyökerei Netanjahu személyénél mélyebbre nyúlnak és úgy tűnik, hogy a történelem ismétli önmagát.

    Jelen esetben is az “első Izrael” és a “második Izrael” ádáz harcának lehetünk tanúi. Ez a harc látensen mindig is jelen volt az izraeli társadalomban, ugyanakkor az elmúlt 25-30 évben nem volt szembeötlő. Ez csak a jelenleg folyó tüntetés-sorozat kapcsán került ismét felszínre. 

A  vészkorszakot követő “jeke” bevándorló lenézte az első orosz alija földműveseit, és tulajdonképpen minden nagyobb számú alijának kijutott a felzárkózási nehézségből. 

“Első Izrael” az askenáz elit, a szellemi foglalkozásúak csoportja, akik végtelenül lenézték (és ma is lenézik)  a “második Izrael”-t, melybe elsősorban és leginkább az akkor részben a periférián élő mizrachi zsidók tartoztak, ma az etióp zsidók egy része és általában a szociális-egzisztenciális periférián élők. 

     Csakhogy a kocka fordult, miután Menachem Begin, a maihoz hasonló kormányválság során, 1977-ben  “felfedezte” a mizrachi zsidóságban rejlő potenciált, és a meglévő nagy pártok mellett életre kelt a két szélsőség: a “gus emunim és a “shalom aksav”. Ez a két szélsőség, de még a 2011-es, “tel-avivi sátorváros” néven elhíresült tüntetés is hordozott magában ideológiai tartalmat, és ha viszonylag keveset is, de hozott némi társadalmi mozgást.

A jelenlegi tüntetések azonban semmiben nem hasonlítanak ezekhez. Amikor az ország jelképeit gyalázza a tömeg, ott már nincs miről beszélni.

Amikor a tüntetések külsőségeiben is egyre inkább jelen van az anarchia, az anarchia és az antifa jelképei, akkor sok mindenről lehet beszélni, csak nem ideológiáról. És akkor sincs miről beszélni, amikor a demokrácia magasztos szólamait hangoztatva, a demokrácia jegyében a tüntetőket kizárólag düh, a jobboldal és a vallásosok gyűlölete élteti. Demokráciát hirdetve, állítólag azt védve, pont a demokrácia elveit tiporják sárba azzal, hogy csak az általuk képviselt nézeteket tekintik demokratikusnak. Ez viszont csak a még nagyobb káosz melegágya, és semmi esetre sem létező problémák megoldására irányuló tevékenység.

A Yediot Achronot napilap online felületén is megjelent egy írás, amely a választási szisztéma változtatását tartja kívánatosnak, de korántsem olyan okokból, mint az általam felvázoltak, hanem azért, ami közvetlen a választás után, élő egyenes adásban is elhangzott, hogy “ez a birka többség ne tudja rákényszeríteni akaratát a demokratikus kisebbségre”!  Ismétlem,  mindezt a demokrácia jegyében!

     Tehát az “első Izrael” ismét kimutatta foga fehérjét, ami egyébként a szavazati eredményekből is látszik. Az “elit” településeken Netanjahu sehol nem nyert, míg a “második Izrael” rá, illetve a Likudra, valamint attól jobbra szavazott. Tény, hogy a Likud szavazók többsége mizrachi, csak az felejtődik el, hogy példának okáért a high-tech iparban dolgozók túlnyomó többsége is mizrachi. 

     Az  egyre inkább az anarchia jegyeit felmutató baloldal vergődése az egész világon fellelhető és meggyőződésem, hogy a világjárvány ezt a jelenséget csak felgyorsította. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Izraelen kívül, egy kezemen meg tudom számolni azon országokat, amelyeknek napi rendszerességgel kell megküzdeni a határvédelemmel, a területén élő kisebbség atrocitásaival. És még kevesebben vannak azok az országok melyeknek belpolitikájába annyian avatkoznának bele, mint Izraelébe. Elmenve azon szélsőségig, hogy időnként még a létezéshez való jogát is megkérdőjelezik.

     Mondom, a járvány felszínre hozott olyan dolgokat is, amiről az átlagpolgárnak eddig vajmi kevés információja volt. Hogy ne szaporítsam a szót, csak egyetlen példát említek. Izraelnek hiába vannak kiváló egészségügyi szakemberei, ha nincs keret, amely egybefoglalja tevékenységüket. Ez volt az első, ami a járvány kapcsán szemembe ötlött. A másik, – amit egyetlen izraeli állampolgár sem tagadhat le és nem is kisebbíthet, különösen, ha körülnéz a világ más tájain – az állami támogatás széles körű kiterjesztése a járvány gazdasági károsultjai részére. Természetes, hogy ez nem egyenértékű a megszokott jövedelemmel, de, hogy a népi bölcsességet idézzem, egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. Az állam nem folytat kereső tevékenységet, jövedelme a befizetett adókból származik. Elismerem, hogy egy rendezvényterem tulajdonosának nagyságrendekkel magasabb a vesztesége a járvány okozta bezárások miatt, de a fix fizetésből, a nyugdíjból élők, az éppen katonaságtól leszerelt diákok viszont nem, vagy csak csekély a tartalékkal rendelkeznek. És köztük is vannak szép számmal, akik munka nélkül maradtak. Ide tartozik, de arról nem esik szó, arra senki nem gondol, – ha igen, azt gondosan titkolja – hogy a juttatásokon túl, az államot is működtetni kell és a kincstárat egyszer majd fel is kell tölteni!

     Fentiek tudatában egyszerűen érthetetlen az az állampolgári engedetlenség, ami a járvány során megnyilvánul. Egyrészt az egyén a személyi szabadságának és állampolgári jogainak korlátozására hivatkozik a karantén rendelet érvényesítésekor, másrészt, az engedmények életbe lépését úgy tekinti, hogy “szabad a vásár”. ajnálom, de azt kell mondanom, hogy amikor rakéták röpködnek a fejünk felett, akkor is védett helyiségbe vonulunk és tudomásul vesszük, hogy háború van. Hát, a járvány pont ilyen háború, még akkor is ha a vírusokat szabad szemmel nem észleljük. És ahogy a háborúban csak egy tábornok van, akinek a szava szentírás, ugyanúgy közegészségügyi vészhelyzetet is csak egy felelős személy vezényelhet le.

És ez nem feltétlen fontos, hogy a miniszterelnök legyen.

      Vagyis, ha valaki felteszi a kérdést, hogy hogyan tovább, Netanjahuval, vagy nélküle? A választ csak úgy tudom megadni, ha “cetlit” írok arról, ami jó volt, szembe állítva azzal, amit lehetett volna jobban is csinálni.

     Miután hosszan, talán túl hosszan is, időztem annál a témánál,  miként jutottunk a mai állapotokig, már teljesen mindegy, hogy néhány oldallal terjedelmesebb lesz ez az írás, vagy sem. De, ha már így esett, ráadásul az olvasónak volt türelme eddig követni a történéseket, megérdemli, hogy néhány mondat erejéig a jövővel is foglalkozzak. A “néhány mondat” természetesen csak vicc, ugyanis az előttünk álló időszakot, a megoldásra váró feladatokat nem lehet egy-két tőmondattal elintézni. Vagyis lehet, nagyjából úgy, hogy az egyik szemem sír, a másik nevet. 

     Nevet, mert Izrael történelmében még nem fordult elő, hogy a Közel-Kelet annyira közel álljon a békés egymás mellett éléshez, mint most. Mondom ezt úgy, hogy a “most” az akár bibliai időszámítást is takarhat. De mégis, valami megmozdult az által, hogy kimondatott “békét, békéért”! Szemben az eddig hangoztatott “területet békéért” elvvel, amiről már tudjuk, hogy sehova nem vezetett.

Természetesen ez nem von le semmit az annak idején Egyiptommal és Jordániával kötött békeszerződés értékéből. De velük közös határunk van és nem egyszer volt köztünk háborús konfliktus.

Ezért is egészen más és összehasonlíthatatlan az Egyesült Arab Emirátusokkal kötött béke megállapodás, amely – az ellendrukkerek dacára – Izraelnek elismerést hozott számos külföldi ország részéről. 

Ezen kívül, ha hallgatólagosan is, és diplomáciai protokoll nélkül, de ott vagyunk számos más muzulmán országban, amelyekkel virágzó gazdasági kapcsolatot ápolunk. Tévedés azt hinni, hogy az Emirátusokkal kötött béke-megállapodás pillanatnyi elmezavar következménye. Hosszú évek tárgyalás-sorozatának végére került pont ezzel. És rajtuk kívül, évek óta folynak egyeztetések Ománnal, Bahreinnel és Szudánnal is.

     Az Egyesült Arab Emirátusok ismerték fel elsőnek Trump, amerikai elnök – és figyeljünk a szóhasználatra – “az évszázad üzlete” tervében rejlő pozitívumot. Trump nem ígért békét, illetve a békéhez vezető utat üzleti alapon határozta meg. Természetesen a háttérben ott van Irán, a közös ellenség és bár Szaúd Arábia hivatalosan bejelentette, hogy csak akkor csatlakozik az Emirátusokhoz, ha Izrael békét köt a palesztinokkal. Ugyanakkor az Emirátusok és Izrael közötti közvetlen légifolyosó Szaúd Arábia felett húzódik. 

     És van még valami, ami már hosszabb ideje a levegőben van. Ez pedig nem más, mint a muzulmán országok kihátrálása a “palesztin ügy” mögül. Sokan úgy vélik, hogy a palesztinok legnagyobb támogatói az arab/muzulmán országok, holott évekre visszamenőleg bizonyítható, miszerint legnagyobb támogatójuk úgy anyagilag, mint erkölcsileg, az Európai Unió! Lehet itt ellentmondani és hivatkozni az ENSZ-ben túlsúlyban lévő muzulmán képviselet Izrael ellenességére, de nem árt figyelembe venni, hogy ott is többnyire szájkarate folyik, hiszen az Izraelt elítélő szólamok többsége csak ajánlást fogalmaz meg.

Izrael az Emirátusok révén megnyert egy gazdag szunnita államot, amelytől potenciális befektetőket remél, ugyanakkor a Szudánnal folytatott tárgyalások következtében bezárult az út a Líbia felől a palesztin terrorszervezetekhez érkező fegyverutánpótlás előtt.

Északi szomszédunknál, Libanonban is megpróbált tanyát verni Irán, előretolt pajzsa, a Hezbollah személyében. De nagyon úgy fest, hogy a libanoni polgároknak elég volt az augusztus 4-én bekövetkezett bejrúti robbanás, amelynek következtében 300 ezer ember vált hajléktalanná. Erről a robbanásról nem árt tudni, hogy tulajdonképpen három, egymást követő robbanás-sorozat volt és amíg az első kettőt (a füst színéből ítélve) két különböző anyag okozta és környezeti kárt nem okozott, a harmadik viszont, amelyiknek az atombomba gomafelhőjéhez hasonló füstje volt, elfújta fél Bejrútot. Ehhez már csak cukormáz, hogy az ENSZ kezdeményezte, alkalmi hágai bíróság a Hezbollah egyik tagját, Dzsamil Ajas-t bűnösnek találta a 2005-ben meggyilkolt libanoni elnök, Rafik Harari halálában. Ez akár még társadalmi robbanást is eredményezhet és a két eset együtt, elsöpörheti Nasrallah-t. Ami egyértelműen Irán visszaszorítását eredményezheti.

     Mint villám, hasított belém a gondolat, hogy amennyiben nem szabok határt, hogy amennyiben itt és most nem vetek véget ennek a vissza és előre tekintésnek, a címet “végtelen történet”-re kell változtatnom. Úgyhogy most már tényleg csak pár mondat van hátra.

    Az izraeli nagyközönség, de a külföldi érdeklődő számára is úgy jön át a békeszerződés, hogy ezzel Netanjahu feladta a szuverenitás kiszélesítését Júda-Shomron térségében. A dolog érdekessége, hogy szinte ugyanazok, akik most ezzel érvelnek, a Trump-féle “évszázad üzlete” menetközi, részleges ismertetése során, óva intették a miniszterelnököt annak elfogadásától. Mondván, azzal vége a nagy álomnak, amit úgy hívnak, Erec Israel.

    Hogy mi lesz, azt előre senki nem tudhatja (hacsak az Izraelben oly nagy becsben tartott javasasszonyok nem – akikkel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy többször trafálnak bele a választási eredményekbe, mint a hivatásszerűen ezzel foglalkozók.

     Az, hogy Netanjahu hány szivart füstölt el és hány pohár pezsgőt fogyasztott, valamint, hogy ezzel milyen “nemzetbiztonsági kárt” okozott, a bíróság dolga eldönteni. Akinek viszont  meggyőződése, hogy Netanjahu menesztésével kitör nemcsak a közel-keleti, de egyenesen a világbéke, azoknak szíves figyelmébe ajánlom, hogy Netanjahu mehet, – kora is megvan hozzá – de utána az egyetlen működőképes, nagy párt a Likud marad! És senkinek ne legyen illúziója, a Likud alapvető ideológiája nem fog változni még akkor sem, ha mára a Likudra is jellemző, hogy élvonalba kerültek a mamelukok. Káosz lesz, még az eddiginél is nagyobb káosz, de az borítékolható, hogy a bal- és szélsőbal továbbra sem rúg labdába. Ezzel szemben, a politikai palettán a jobboldali tömb jut meghatározóbb szerephez.

A káosz további következménye, hogy a sok önjelölt miniszterelnök előbb egymás torkát harapja át és csak ha ritkul a riválisok hada, akkor kerül ismét előtérbe az “Izrael mindenek előtt!”  Az egyetlen országnak sem válik kárára, ha csökken az önkéntes “messiások” hada, az viszont igen, hogy a jelenleg mintegy 800 ezer – és felmérések szerint ez a szám az év végéig nem várható, hogy 500 ezer alá csökken –  munkanélkülit ki és milyen beígért konccal próbálja magához édesgetni. 

Mint, ahogy ezt várható is volt, a ha-Aretz című szennylap prominense, Gideon Levy már aggódik is, hogy Netanjahut Bennet váltja a miniszterelnöki székben, ami a baloldal számára végzetes. Mondjuk ezzel egyet is tudok érteni, azzal a kiegészítéssel, hogy Bennet országlása nem csak a baloldal számára lenne végzetes.

Nagyobb a valószínűsége annak, hogy a jelenlegi tüntetések és a politikai események hatására az ország méginkább jobbra tolódik és a szélsőjobb, hosszú idő után ismét szót kap a törvényhozásban.

      Szomorú, de a helyzet robbanásveszélyes. És lehet, hogy tényleg valamilyen forgószél kell ahhoz, hogy végre elmozduljon valami a jelenlegi holtpontról. Ha nem, akkor semmilyen választás nem segít, minden marad egy emészthetetlen massza.

      Bízva Izrael polgárainak józan eszében, olyan, az alárendeltjei és általában a közvélemény körében is kimagasló teljesítményt nyújtó vezérkari főnök/védelmi miniszter, aki az anarchista tüntetésen rendet teremteni hivatott rendőreinket egyszerűen lenácizza és olyan, aki a “palesztin ügyért” (és nem az izraeli arabokért) tűzbe menő arab képviselőkkel szövetkezve kívánja kézbe fogni a kormányrudat, mielőbb apróbetűs részévé válik Izrael történelmének. Vagyis oda kerül, ahova való, a történelem szemétdombjára.

De ez még a jövő zenéje.  

24/08/2020    

    

A galut zsidósága Izrael ellen?!

19 Júl

Idén, szeptember második felében ünnepeljük a zsidó újévet, (Ros ha-Shana). Egy évvel korábbi adatok szerint a világ zsidósága 14.8 millió fő. Az Amerikai Egyesült Államok zsidósága 5.7 millió, és ez a szám már egy millióval kevesebb, mint az Izraelben élő zsidók száma (6.7 millió). Európában, a legnépesebb zsidó közösség (450.000) ma is Franciaországban él, Magyarországon 47.000.

Miután az amerikai zsidóságot sok évtizeden át védő buborék szétpattant, sokan közülük, – ebben az új,  sosem tapasztalt szituációban – bizonytalanul keresik a kiutat. Vannak azonban akik úgy látszik, már meg is találták. Ők az amerikai zsidóság fő áramlatát képező, a progresszívaktól a konzervatívokig terjedő áramlat.

Kétségtelen, hogy első ránézésre Izrael kormányainak is szerepe van a abban, amin az amerikai zsidók most keresztülmennek.

Ha azonban a téma mélyreható vizsgálatába kezdünk, kiderül, hogy Izrael nagyobb odafigyeléssel, megértéssel és érzékenységgel sem tudott volna változtatni a jelenlegi helyzeten.  Azon a helyzeten, ami – ne szépítsük – mély aggodalomra ad  okot. 

Ami első ránézésre is látszik, az az,  hogy a haszid közösségek erősödése gyengíti a zsidó pluralizmust, amely nagyon fontos a többségben lévő progresszív és konzervatív közösségek számára.

A folyamatos súrlódások Obama elnökkel, majd a kialakult  jó kapcsolat az annyira gyűlölt utóddal, csak tovább mélyítik ezt a feszültséget. Ez a feszültség országhatáron túl terjedve, megmutatkozik abban is,  hogy az izraeli-palesztin béketárgyalások egy helyben topogását, a palesztin lakosság nehézségeit kizárólag Izrael számlájára írják, miközben pontosan ismerik a palesztinok negatív hozzáállását a békefolyamat előbbre vitelében.

Az azonban csak feltevés, hogy amennyiben Izrael rugalmasabb, engedékenyebb a “palesztin kérdésben”, változtatna-e, segítene-e a különböző amerikai zsidó szervezetek közötti, egyre mélyülő szakadék csökkentésében.

Ugyanis, a tapasztalat azt mutatja, hogy  az amerikai zsidóság körében napról-napra csökken nem csak az Izrael iránti, de a zsidóság iránti érdeklődés is. Egyharmaduk (többnyire 40 év alattiak) már nem tartoznak egyetlen zsidó áramlathoz sem és körükben a természetes szaporulat mindössze 1.4%. 70%-uk vegyes házasságban él és mint tudott, ilyen esetben, nagy általánosságban a zsidó fél adja fel identitását. Az amerikai zsidóság mintegy 50%-ának van valamilyen érzelmi kapcsolata a zsidósággal. Többségük nem zsidó iskolába járatja a gyerekeit. 

Beszédes szám, hogy körükben jóval magasabb a liberális elveket vallók aránya, mint az amerikai társadalom egészében! 70%-uk vallja magát demokratának, és 2008-ban 78%-uk szavazott Obamára.

Nézzük meg az izraeli zsidók ez irányú vélekedését is. A társadalom csak nagyon kis részét foglalkoztatja, hogy mi történik az amerikai hitsorsosaikkal és még kisebb része fűz bármiféle reményt is hozzájuk.

Egy felmérés során, a megkérdezetteknek csak negyede vélte úgy, hogy az izraeli és a galuti zsidóság sorsa közös. 60%-uk úgy foglalt állást, hogy Izraelnek nem kell tekintetbe vennie a galut zsidóságának véleményét. 

Ebben nyilván szerepe van annak is, hogy amíg az amerikai zsidók abszolút többsége gyűlöli Trumpot, az izraeliek előnyben részesítik őt Bidennal szemben.

Izrael zsidósága nehezen tér napirendre a fölött a tény fölött is, hogy az amerikai demokrata párt gyors radikalizációja sem riasztja az ott élő zsidókat, sőt véleményüket a “progresszív” irányzathoz igazítják. 

Mindezt annak ismeretében, hogy az amerikai zsidóság e központi, meghatározó irányzatának fő és harcos szószólója Peter Beinart, (a képen)  aki a New York Timesban július 8-án megjelent,  “Többé nem hiszek a zsidó államban” című, hosszú és részletes cikkében szakított a cionizmussal. 

Szerző, az emberi jogok nevében elveti a zsidóság önmeghatározáshoz való jogát. Izraelt fajgyűlölő államnak tartja és teljes mértékben felmenti a terrorcselekményeket  elkövető palesztinokat, mert szerinte a terror, a legitim ellenállás természetes következménye. Végkövetkeztetésként kétségbe vonja Izrael, mint zsidó állam  jogát a létezéshez. 

Az európai zsidóság körülményei és lehetőségei különbözőek, mint ahogy mindig is különbözőek voltak amerikai hitsorsosaikétól. Azonban már ott is megjelent a fent leírt jelenség, –  elsősorban Kelet-Európában, de nem csak – amelyben Izrael bírálatát – talán nem is minden szándék nélkül – összekeverik Izrael és ezzel természetesen a zsidóság létezéshez való jogának megkérdőjelezésével.

Nyilvánvaló, hogy Izrael nem hagyhatja – és ez meg sem fordul a fejében – cserben a galut zsidóságát, ez az út azonban soha nem lehet egyirányú!

19/07/2020

Ünnep és emlékezés…2020

27 ápr

 

Minden zsidó ünnep sajátossága, hogy megelőzi az emlékezés. A következő napok eseményeivel sincs ez másként, még akkor sem, ha az idei év rendhagyó és mindenre ráveti árnyékát a corona vírus.

 

Íjár hónap negyedike, (polgári időszámítás szerint ez a dátum az idén április 27-én estétől 28-a napnyugtáig terjed) az Izraelért elesett fegyveres erők tagjai, valamint a terror áldozatainak emléknapja, יום הזיכרון.

Az emlékezés nem a modern Izrael megalakulásának időpontjához, hanem az Óváros falain kívülן első építkezések dátumához, 1860-hoz kötődik. Ettől az időponttól van nyilvántartás az Izrael háborúiban, szolgálatteljesítés közben életüket vesztett katonákról, rendőrökről, a biztonsági szolgálat tagjairól,  valamint a terrorcselekmény áldozatairól.

Az elmúlt emléknap óta 42 új névvel gyarapodott a lista, ezzel 23.816-ra emelkedett az elesettek száma.

Az esemény minden évben, mintegy másfél millió embert mozgat meg. Ilyenkor Kiryat Shmonától Eilatig útra kelnek a gyászoló szülők, gyermekek, közeli és távolabbi rokonok, valamint az őket együttérzésükről biztosító “civilek”. Ők vannak kevesebben, mert ismerve Izrael történelmét, szinte nincs olyan család, amelyikből ne hiányozna valaki, akár mint országvédő, akár mint a terror áldozata.

Az idén, a járványra való tekintettel a megemlékezés más formát ölt, de nem marad el!

A Hátországvédelmi Parancsnokság az idén is előkészítette az 53 katonai temetőt, a beduin és drúz harcosok emlékhelyeit a méltó emlékezésre. Megtörténtek a felújítások, a szükséges karbantartások. Elvégezték a sérült sírkövek cseréjét, illetve újra csiszolását, megtörtént a temetőkertek nagytakarítása és parkosítása…

A járvány tömeges terjedését megakadályozandó, Benjamin Netanjahu miniszterelnök – egyeztetve az érintett minisztériumokkal – felkérte a hozzátartozókat, hogy a temető látogatást egy hétre elosztva, még az emléknap előtt bonyolítsák le,ugyanis akkor a katonaság, a rendőrséggel karöltve, lezárja a temetők felé vezető utakat. Ez 27-én, délután 16 órától veszi kezdetét. A sírkertek előtt eddig az időpontig várják a látogatókat, az eddigi gyakorlatnak megfelelően virágcsokorral és ivóvízzel, valamint a szintén szokásos matricával, melyen egy izraeli őshonos növény, a “Maccabeusuk vére” fotója látható.

 

 

A katonai tiszteletadás nem marad el, erről a 28-án (kedd) 11:00 órakor megszólaló, két perces emlékező sziréna után a TV állomások egyenes adásban közvetítik.

 

!יהי זכרם ברוך

 

Az emléknap vége, egyben az izraeli Függetlenségi Nap (יום העצמאות) előestéje. 1948. május 14-én (הי באייר) megalakul a modern Izrael. Polgári időszámítás szerint az idén április 28 estétől, 29-én naplementéig tart az ünnep. Megjegyzendő, hogy Izraelben ez az egyetlen állami ünnep.

A 72 születésnapját ünneplő Izraelnek 9.190.000 állampolgára közül 6.806.000 zsidó (74%), 1.930.000 arab (21%) és 454 ezer egyéb (5%).

Az elmúlt függetlenségi naptól számítva 180 ezer újszülött látta meg a napvilágot, 32 ezer új bevándorló érkezett és 44 ezer személy távozott az élők sorából.

Ma, a világ zsidó népességének 45%-a Izraelben él és 78%-uk fiatal! A legfiatalabbak, a 0-4 éves korosztályt 950 ezer gyermek képviseli. Előrejelzések szerint Izrael 100. születésnapján az ország népessége eléri a 15.2 millió főt.

Az idén elmarad a hagyományos utcabál és az ünnep napján szokásos, szabadtéri grillezés. A Herzl hegyi megemlékezést is meghívottak nélkül bonyolítják, amelyet élőben közvetítenek a TV állomások.

 

!עם ישראל חי – יום העצמאות שמח מדינת ישראל

 

Kapcsolódó írások a közelmúltból:

https://leharblog.wordpress.com/2018/04/18/70-fuggetlensegi-napra-kicsit-maskepp/

https://leharblog.wordpress.com/2019/05/08/rendhagyo-gondolatok-a-fuggetlensegi-nap-alkalmabol/

 

26/04/2020

 

Erdogan visszafoglalja a törököknek Izraelt?

11 feb

 

        A Palesztin Hatóság emberei “kincstár”-nak nevezik azt az ajándékot amit a török kormány néhány évvel ezelőtt juttatott el hozzájuk.

140  ezer oldalnyi, gondosan rendezett mikrofilmről van szó, amelyek hosszú évekre, az ország egész területén megnehezíthetik, hogy Izrael épületeket és földterületeket a birtokában tartson. Ez a “kincstár” nem mást tartalmaz, mint sok tízezer telekkönyvi bejegyzést, az ottomán birodalom négyszáz éven át tartó (1571-1917) uralma idejéből. Nem meglepő tehát, hogy ebben az irathalmazban a palesztinok – az Izraellel folytatott területi harcukban – döntő fegyvert látnak. Ehhez kapcsolódik a nyilvánosság egy része előtt talán ismeretlen eset, amikor is a görögkeleti egyház megtagadta annak a szerződésnek az eddig automatikus meghosszabbítását, amelyben elismeri Izrael földhasználati jogát az egyház birtokában lévő, igen jelentős kiterjedésű,  jeruzsálemi földterületekre és telkekre. Ennek következtében jelenleg sok-ezer jeruzsálemi családot fenyeget a kilakoltatás veszélye.

        Josef Edis, a Palesztin Hatóság szent adományokért felelős minisztere, egy ankarai átadási ünnepségen vette át az anyagot tartalmazó mikrofilmeket.. (A “szent adományok” olyan vagyontárgyak, amelyeket valaki vallási, vagy vallási színezetű társadalmi célra ajánl fel. Nem egyszer azért, hogy a vagyontárgyakat kivonja az iszlám törvénykezés (sharia) szigorú rendelkezései és az adófizetés alól.)

         Ezek a telekkönyvi bejegyzések a Waqf által kezelt betlehemi és jeruzsálemi vagyontárgyakra, ingatlanokra vonatkoznak. (A Waqf a “szent adományok” és a valláshoz kapcsolódó épületek, intézmények és vagyontárgyak – pl. Templomhegy – kezelője.) 

          Ma már a kelet-jeruzsálemi ügyvédek rutinszerűen fordulnak az ottomán archívumhoz vitás vagyoni és ingatlanügyek tisztázását remélve. Ez különös jelentőséggel bír Jeruzsálem Óvárosában, ahol számos ingatlanért folyik jogi harc zsidók és arabok között. Legismertebb ezek közül a Siratófal előtti terület, ahol a hatnapos háborúig a Mughrabi negyed állt. A házakat Izrael lerombolta, hogy hozzáférést biztosítson a Siratófalhoz. Bár a terület jogi állását Izrael rendezte, a telekkönyvi iratok így is kiválóan használhatóak propagandacélra. Said Alhadz kutató – török szakértő – szerint, már 2015-ben óriási projekt kezdődött a “török-palesztin fórum” elnevezésű szervezet közreműködésével, az ottomán archívum több százezer iratának átvizsgálására, annak megállapítására, hogy milyen iratok köthetőek a “palesztin ügyhöz”.

          A Palesztin Hatóságnál sem vesztegetik az időt. Musa Sakarna bíró, a palesztin földhivatal elnöke, tulajdonbejegyzési kérelmeket nyújtott be Juda-Somronban és Jeruzsálemben, a török földhivatali archívum alapján. A WAFA hírügynökségnek adott interjújában kijelentette, hogy az elkezdett folyamatot már senki sem állíthatja meg, és ezzel biztosított az “elűzött palesztinok visszatérése”. Véleménye szerint 2023-ra a telekkönyvi bejegyzések és az ehhez kapcsolódó jogi eljárások befejeződnek.

           Palesztin részről Mahmud Abbasz, török részről Erdogan vesz részt közvetlenül az akció lebonyolításában. Erdogan a “TIKA” török fejlesztési ügynökségen keresztül gyakorolja az irányítást. A “TIKA” egyébként is a török kormány irányítása alatt álló, humanitárius szervezetként van bejegyezve. Az ügynökség 1.3 millió dollárt fektet be Jeruzsálemben, Juda-Somron térségben és Gázában. A szervezet Erdogan ideológiáját igyekszik a gyakorlatba átültetni. Erdogan a Muzulmán Testvérek legfőbb támogatója, (innen is adódik az ellentét Egyiptommal) önmagát tartja az ottomán birodalom és az iszlám régi tekintélye helyreállítójának.

           

A telekkönyvi archívum Erdogan törekvéseinek talán a leglátványosabb része, de nem elhanyagolható a számos kulturális esemény,  a török zászló egyre több helyen való megjelenése, ami viszont ezeknél sokkal fontosabb, a “csendes dzsihád” amely tekintélyes adományokban, oktatási és szociális programokban jelenik meg. A “csendes dzsihád” Erdogan koncepciózus terve és célja, hogy minél nagyobb tömegeket vonzzon az iszlámhoz. Izraelben ma számos egyesület és alapítvány működik ebben a szellemben. (Erdogan nemrégiben járt Magyarországon. Ottjártakor egy iskolát “ajándékozott” a magyaroknak. Az iskolát a fent már említett “TIKA” fogja felépíteni és üzemeltetni.)

           A “török kulturális központ” az egyik legaktívabb ilyen szervezet. Fő tevékenysége az ottomán hagyományok felélesztése és erősítése mindazokon a területeket, amelyek valaha az ottomán birodalomhoz tartoztak, 1917-ig bezárólag. Csak néhány héttel ezelőtt írtak alá egy egyezményt a központ (amely néhanapján a jeruzsálemi török konzulátus meghosszabbított karjaként is működik) és a jeruzsálemi Waqf között. Az egyezmény értelmében a kulturális központ ösztönzi és anyagilag is támogatja a török nyelv oktatását a kelet-jeruzsálemi iskolákban és a Palesztin Hatóság egyetemein. Az aláírási ceremónián a Waqf képviseletében  Akrama Sabri sejk, a korábbi jeruzsálemi főmufti vett részt, aki ma az al-Aksza mecset főprédikátora. Sabri – aki néhány évvel ezelőtt kijelentette, hogy az öngyilkos merényletek teljesen legitimek – közel áll a Hamaszhoz, a Muzulmán Testvérekhez, valamint a betiltott izraeli “Iszlám Mozgalom Északi Szárnya” elnevezésű mozgalomhoz. 

Akrama Sabri sejk

Sabri sejk jó viszonyt ápol Erdogan török elnökkel, akitől két évvel ezelőtt a “Jeruzsálem őre” kitüntetést vehette át.

          A “török kulturális központ” Jeruzsálemben az al-Zahra utcában található. A központ azonban nemcsak kulturális kérdésekkel foglalkozik. Az elmúlt évben konferenciát rendezett, amelyen azt kívánták bizonyítani, hogy a zsidóknak soha, semmi közük sem volt Jeruzsálemhez. (A jeruzsálemi Óváros turista szuveníreket árusító üzleteiben olyan kulcstartókat árulnak, amelyek egyik oldalán a Nyugati fal képe, a másikon pedig egy török zászló látható.          

          Törökország és Izrael kulturális kapcsolata még néhány évvel ezelőtt is teljesen más jellegű volt. A jobboldali Rehavam Zeevi turisztikai miniszter volt az, aki kezdeményezte a volt török kormányzói rezidencia helyreállítását Tel-Aviv-Jafón.

 A program Zeevi 2001-ben történt meggyilkolása után is folytatódott. Ebben a törökök, valamint az izraeli turisztikai minisztérium és a tel-avivi önkormányzat működött közre. Az épületet sok millió shekel költséggel, eredeti állapotában állították helyre. A bútorzat az isztambuli szultáni palota, a Topkapi pontos mása. Az ünnepélyes megnyitásra már minden készen állt. Az akkor új miniszterelnök, Erdogan érkezett volna a megnyitóra, akit Simon Peresz államelnök fogadott volna. De ekkor közbejött a Marmara incidens, a kapcsolatok megromlottak és Erdogan jóvoltából azóta is csak romlanak. Az épületet azóta a török nagykövetség tartja karban, mint bérlő és többnyire zárva van.

          Az elmúlt két évben a törökök finanszírozták nemcsak a Sziklatemplom kupolájának újra aranyozását, de számos iszlám emlék rendbehozatalát is. Például a Templomhegy központját, vagy az Óváros keleti falát.

          A török szándék a Templomheggyel kapcsolatban teljesen világos. Az alaphangot a “veszélyben az al-Aksza mecset” jelszóval időről-időre megrendezett tüntetések adják.

Nemrégiben forgalomba hoztak egy új számítógépes játékot, mely “az al-Aksza őre” címet viseli. Az őr feladata az al-Aksza mecsetet megvédeni a cionistáktól és harcolni a zsidó Jeruzsálem ellen. A játék folyamán válaszolni kell az al-Aksza múltjával és jelenével kapcsolatos kérdésekre. A nyertes elnyeri a “Jeruzsálem felszabadítója” címet. A játék forgalombahozója  az “a-Laklek” szervezet, amely a török Vakat al-Kiraa “ideje olvasni” egyesület anyagi támogatását élvezi.

           A törökök ugyan elsősorban Jeruzsálemre koncentrálnak, de nem hanyagolják el Izrael többi részét sem. Jelen vannak Izrael szinte minden arablakta területén. Mahmad Damradzs, a török “örökségünk” nevű alapítvány vezetője szerint, jelentős összegeket fordítottak nemcsak a Jafón található Hasszan Bek, hanem a haifai al-Dzsarina  mecset helyreállítására is. Büszkén jelentette ki, hogy az alapítvány számos arab és muzulmán országban működik.  Az “örökségünk” alapítvány szoros kapcsolatban áll Read Salah sejkkel, az Izraelben betiltott “Iszlám Mozgalom Északi Szárnya” nevű politikai mozgalom vezetőjével.

Read Salah-t – e sorok írásakor- 28 hónapos elzárásra ítélte a bíróság felbujtás, terror-támogatása és gyűlöletbeszéd miatt

Az alapítvány egyik fő anyagi forrása a már fent említett “TIKA” és fő célkitűzése – több más mellett – az al-Aksza mecset és az ottomán hagyományok megőrzése Jeruzsálemben!

Más török egyesületek és alapítványok is kapcsolatban állnak Sabri sejkkel,  valamint Ataala Hanával, a görögkeleti ortodox egyház pátriárkájával. A törökök Sabri vezetésével terjesztették ki  a Waqf a felügyeletét az Aranykapura. A pátriárka pedig nemrég azzal vádolta meg Izraelt, hogy megmérgezte őt. Ugyanő részt vett a Törökországban rendezett,  az “izraeli apatheiddel” foglalkozó konferencián. Ezen kívül rendszeresen látogatja az öngyilkos terroristák családjait nemrégiben Aszad szír elnöknél járt. 

              A törökök sikeresen célozták meg még a vegyes lakosságú Akkót és Ramlet is. Lod Ramleban is befolyást szereztek a “fehér mecsetben” és Lodban a nagymecset (al-Omani) 620 ezer sekel támogatást kapott renoválásra a “kézből-kézbe” alapítványtól. Ez az alapítvány 2012-ben jött létre, hogy megkönnyítse azon területek lakóinak életét, amelyeket Izrael “1948-ban elfoglalt”.

A “kézből-kézbe” alapítvány elsősorban mecsetek és muzulmán temetők renoválásával foglalkozik, amelyek “az 1948-as katasztrófában” megsérültek, miután “Izrael mocskos kezébe kerültek”. Az alapítvány számos imám fizetését fedezi Izrael szerte. Az elmúlt években elsősorban a Negevre koncentráltak és kapcsolatokat építettek ki az ott élő beduinokkal, együttműködve az “Iszlám Mozgalom Déli Szárnya”-val. Segítséget nyújtanak az engedély nélkül épült beduin települések víz és energia ellátásában.

 A török alapítványok és szervezetek, a török pénz jelen vannak szinte mindenhol Izraelben, de elsősorban Jeruzsálemben, ahol eddig mintegy 130 különböző épületet renováltak török forrásból. További 4300 épületet és 70 mecsetet jelöltek ki felújításra.

              Izrael, amely többnyire sikerrel veszi fel a harcot a Hamasz terroristáival, nehezen tud megbirkózni a törökök  “civil” terror-tevékenységével. Ez ideig egyedül a Kindel (gyertyák) ellen lépett fel és tiltotta be működését, miután bebizonyosodott, hogy az alapítvány fő tevékenysége pénzek eljuttatása volt a Hamasz számára. A Kelet Jeruzsálemben működő  “tzur-lacheri” női jótékonysági szervezetet is támogatta a Kindel, amelynek elnöknője (aki a Waqf egyik vezető alakja és jelenleg is börtönbüntetését tölti) kijelentette, hogy “minden porszem Palesztinában szent a muzulmánok számára és csak a palesztin népnek van joga hozzá”.

                A “TIKA” humanitárius szervezet az egész világon működik és nagyon ügyel arra, hogy ne kerüljön összeütközésbe a hatóságokkal. Az izraeli külügyminisztérium javaslata, hogy kötelezzék a szervezetet minden tevékenységének megkezdése előtt,  az izraeli hatóságokkal történő egyeztetésre. Ezen kívül felmerült, a szervezet vezetője diplomáciai státuszának a megvonása is. 

                 Israel Katz külügyminiszter kijelentette, hogy Törökországnak nincs mit keresnie Jeruzsálemben. Tevékenységük sérti a jordánok különleges jogát a jeruzsálemi iszlám szent helyekhez.És Izrael ezt már csak azért sem fogja eltűrni, mert ez része az izraeli-jordán békeszerződésnek. (Az iszlám hagyományok szerint a mindenkori jordán király a jeruzsálemi szent helyek őrzője.)

                 Erdogan azonban nem egykönnyen adja fel. Mint kijelentette, “ha elveszítjük Jeruzsálemet, elveszítjük Mekkát is”.

11/02/2020 

Holocaust csúcstalálkozó Izraelben – avagy “színház az egész világ”

19 jan

 

75 éve szabadult fel az auschwitzi halálgyár

 

Az Egyesült Nemzetek Szervezete 2005. november 1-jei határozatában Auschwitz-Birkenau felszabadulásának dátumát, január 27-ét jelölte meg a holocaust áldozatainak emléknapjaként.

Az izraeli parlament, a kneszet, 1959-ben hozta meg az emléknappal kapcsolatos törvényét, amelynek értelmében a vészkorszak áldozataira és hőseire a varsói gettófelkelés kitörésének dátumát – כ”ז בניסן – תש”ף – polgári időszámítás szerint: 1943. április 16.) teszi hivatalos emléknappá. A zsidó naptár szerinti dátum az idei évben április 20-a estétől, 21-én az esthajnalcsillag feljöveteléig tart.

Izrael január 23-24-én ad otthont a Nemzetközi Holocaust szimpozionnak, melynek mottója: emlékezz a holocaustra – az antiszemitizmus elleni küzdelemre.

A rendezvényen 47 állam –  közülük számosan több küldöttel is – képviselteti magát, részben a legmagasabb szinten. Izrael 26 államelnököt, alelnököt négy királyt, miniszterelnököket, külügyminisztereket, vezető politikusokat lát  vendégül. 

A teljesség igénye nélkül: az Egyesült Államokat  Mike Pence, Oroszországot Putyin képviseli, a vendégek között szerepel Károly herceg, Dánia és a Cseh Köztársaság, valamint Svédország miniszterelnöke és Magyarország államelnöke.

Az európai országok közül csak Lengyelország marad távol az eseményről.

Az eddigi gyakorlattól eltérően, az idén magam is a nemzetközi dátumhoz igazodok megemlékezésemmel, melynek oka már a címadásból is kitűnhet.

Érdemes néhány másodpercig ízlelgetni, mit is ír holocaust címszó alatt a Wikipedia: 

A holokauszt. A holokauszt legismertebb jelentése a náci Németország által kontrollált területeken a második világháború alatt végrehajtott, a nemzetiszocialista német kormány által eltervezett és irányított népirtás, amelynek körülbelül hatmillió európai, zsidó származású ember esett áldozatul. Wikipédia

Ezzel a megfogalmazással kapcsolatban eszembe jutott egy kifejezés – “emlékezetpolitika”! Számomra ez nagyon fontos, mert sok mindent megmagyaráz. Az én olvasatomban ez annyit jelent, hogy bármelyik politikai kurzus a “maga képére” formálhatja az emlékezést.

 

Minél távolabb kerülünk időben a történésektől, annál elképesztőbb a szerecsenmosdatás, szerte Európában. És ebben az érintett kormányokat a németek által precízen dokumentált tények sem zavarják. Sőt, még az izraeli, 

pártfüggetlen Yad Vashem kutatásai, dokumentumai sem.

Persze, lehet a szerecsent mosdatni, attól még a tények – nevezetesen, hogy a holocaust NEM Auschwitz-val kezdődött – tények maradnak.

Különösen a volt szocialista tömb országai szeretnek azzal takarózni, hogy “mit tehettünk volna”, minket is “megszálltak”…a tény viszont az, hogy van kelet-európai ország, amely az első zsidótörvényeket Hitler hatalomra kerülése (1933),előtt mintegy 13(!) évvel,  már 1920-ban életbe léptette!

Európában a történelem hamisítás turbó üzemmódba kapcsolt, és ahogy néhány évvel ezelőtt még határt lehetett vonni a kelet és nyugat európai országokban fellelhető antiszemitizmus milyensége között, (Kelet Európát a hagyományos, a nyugatot ennek “szmokingos” változata, az Izrael ellenesség jellemezte) mára a határok elmosódtak. 

Tény, hogy Európának egyik térségében sincs állami szintű “zsidóverés”, de az is tény, hogy a regnáló politikai kurzus kevés helyen lép fel (nem szóban, mert beszélni mindenki tud) hathatósan az antiszemita megnyilvánulások ellen.

2017-ben, német bírósági ítélet szerint például  a zsinagóga gyújtogatás az Izrael kritika része! Vagy Szlovénia, ahol semmisnek nyilvánították egy náci kollaboráns (Leon Rupnik) halálos ítéletét, mely ‘46-ban a kommunista Jugoszlávia bíróságának igazságtalan döntésén alapult. Ezért ügyének újratárgyalását rendelték el. 


És senki ne dugja homokba a fejét, mert a múltjával ugyan úgy nem nézett szembe a kommunista rezsim, mint a maiak. Az egyetlen különbség, hogy amíg az azóta letűnt kormányzó pártok úgy nem vettek tudomást az antiszemitizmusról, hogy fennen hangoztatták: a fasizmust felszámoltuk, ezzel a zsidóellenesség is megszűnt, de a zsidók se akarjanak zsidók lenni – a maiak pedig intenzíven hamisítják a történelmet.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a lengyelek, a litvánok törvényileg akarják tisztára mosni magukat, miszerint egyikük sem felelős a holocaustért!

Azonban a második világháború előtti, alatti és utáni lengyel pogromokat, a koncentrációs-  és fogolytáborok litván őreit és az SS hadosztályokat, a magyarok mindenkit felülmúló együttműködési készségét Adolf Eichmannal – semmilyen mellébeszélés, vagy törvénykezés nem tudja meg nem történtté tenni.

Mások pedig, az ősök második világháborúban vállalt szerepe miatt,  látványosan tartanak “bűnbocsánatot”. Azért ehhez nem kellene a szétszórattatásban élő zsidó szervezeteknek asszisztálni, de legalábbis nem kellene piedesztálra állítani a mea culpázót.

Ha mégis, akkor legalább ne törjenek pálcát az iráni zsidóság felett, amiért azok annyira lojálisak az államhoz, hogy elítélik a legfőbb terrorista likvidálását.

Ugyanis mindkettő egy tőről fakad: a génekben hordozott félelemből!

Ébresztő! Európában ma a az egykori “megmentők”, a “baloldal” (EZ a baloldal már nyomaiban sem AZ a baloldal – ideje lenne új megnevezést bevezetni.) nemcsak antiszemita, de Izrael ellenes is.

És ez utóbbi a galut zsidóságára nézve sokkal veszélyesebb, mint a hagyományos antiszemitizmus!

Nem néztem utána, hogy a világ különböző helyein milyen számban élnek túlélők. Az izraeli statisztikai hivatal legfrissebb közzététele alapján néhány nappal a nemzetközi megemlékezés előtt a soah túlélők száma 192 ezer volt.

2019-ben 14.800 főt veszítettünk el, ami azt jelenti, hogy havonta 1.233 lelket.
A még életben lévők 64%-a Európában, gyerekként élte át a borzalmakat.

És mindezek után, és mindennek ellenére Izrael fővárosa, Jeruzsálem a következő héten több napra bedugul, hiszen a látszatra adni kell.

Aztán vége a diplomáciai színjátéknak, hazamennek a legények és folytatják ott, ahol abbahagyták: a masszívan Izrael ellenes rabbi továbbra is uszít Izrael ellen, politikusok továbbra is ízetlen, sokszor már nem is burkolt zsidózással a saját belső problémájukat igyekeznek palástolni, valamint azzal érvelnek, hogy a migránsok és a velük beáramlott terroristák felelősek mindenért. 

Ez utóbbiban van némi igazság, de a mag is csak tápdús termőföldben indul csírázásnak. 

Ez azonban már egy másik téma.

19/01/2020 – Jeruzsálem

Válogatás a témában megjelent korábbi írásaimból:

  1. https://leharblog.wordpress.com/2011/11/23/hholocaust-revizionistak-es-a-tenye

  2. https://leharblog.wordpress.com/2012/09/20/az-antiszemitizmus-uj-ruhaja/

Kasem Sulejmani likvidálása – Izraelből nézve…

5 jan

 

Khomeini ajatollah ‘70-es évekbeli hatalomra jutása óta az iráni ajatollahok mindegyike teljes mértékben hisz a terrorban és ezért nyíltan és közvetlenül támogat gyilkos rezsimeket és szervezeteket, szerte a világon.

Az iszlám forradalom 1979-es, viharos győzelme után Iránban azonnal létrehozták a rezsim támogatására szolgáló Forradalmi Gárdát és ezen belül az Al-Qusd (Jeruzsálem) egységet. És, bár Sulejmani “csak” ezen egység parancsnoka volt, tényleges befolyását tekintve Khamenei ajatollah után a második vezetője volt Iránnak.

Az Al-Quds egység feladata az összes külföldi tevékenység szervezése-kivitelezése és koordinálása, mely egyetlen kézben, Sulejmani kezében összpontosult.

Az évek folyamán dollár százmilliók folytak át a kezén, amellyel a szervezet a külföldön tevékenykedő terrorszervezetek munkáját támogatta (Ma már bizonyíthatóan az Al-Quds felelős a buenos airesi zsidó kulturális központ 1994. július 18-ai felrobbantásáért, amely 85 halálos áldozatot követelt.)

Az Al-Quds önálló hírszerző hálózatot működtet és egyértelműen felelős számos, az iráni rendszerrel szemben álló emigráns haláláért. Irán a szervezeten keresztül támogatott és támogat számos terrorszervezetet, így a Hezbollah-t, a Hamaszt, az Iszlám Dzsihádot, Irak és Szíria számos terrorszervezetét és a jemeni hutikat. 

Jasszer Arafat idejében, egy ideig a Palesztin Hatóság is támogatását élvezte.

Mint köztudott Szíriában és Irakban az Al-Quds harcosai közvetlenül is részt vettek és vesznek a harcokban. 

előtte-utána

Sulejmani likvidálása után a világsajtóban – sűrűbben a komment szekcióban – olyan megállapítások is napvilágot láttak, hogy most aztán az USA az egész muzulmán világgal kerül szembe.

Érdemes emlékeztetni, hogy Irán valóban síita állam,  azonban a muzulmán világnak csak mintegy 10%-a tartozik ehhez a harcias ághoz.

A másik ág, a szunnita népesség, kifejezetten örült Sulejmani likvidálásának, aminek az utca népe itt-ott – különösen Irakban – hangot is adott, utcai cukorka osztogatás formájában. 

Megjegyzendő, hogy síiták és szunniták egymásnak legalább annyira ellenségei, mint a “hitetleneknek”.

A terrorszervezetek felsorolásából is látható, Izrael többszörösen is érintett a kérdésben, tekintettel arra, hogy Gáza felől a Hamasz és különösen az Irán által közvetlenül irányított Iszlám Dzsihád, Libanonból a Hezbollah és Szíriából az iráni Forradalmi Gárda közvetlen  jelenléte fenyegeti. Ehhez társul az iráni állam vezetőinek Izrael teljes megsemmisítéssel fenyegető napi retorikája.

A fenti, többségében jól ismert terrorszervezetek mellé egy újabb – eddig figyelmet alig kapó – potenciális veszélyforrás társul, mely Jemenben keresendő. Jemenre az “arab tavasz” kapcsán sem fordított sok figyelmet a nemzetközi média. Ha mégis, akkor elsősorban a lakosságot sújtó éhínség került fókuszba. Tény, hogy ezzel a kérdéssel az izraeli sajtó is csak érintőlegesen foglalkozott.

Irán és az Al-Quds jemeni jelenléte azonban már a közeljövőben Izrael stratégiai helyzetének romlásához vezethet.

Izraelt délről, a Vörös tenger felől, az Egyiptommal kötött békeszerződés (1979. március 26.) óta nem fenyegette veszély. Éppen ezért Izrael ezidáig nem is nagyon foglalkozott Jemennel, annak ellenére, hogy ott az irániak már jó ideje jelen vannak. Irán afféle kísérleti terepnek használja Jement a harci módszerek, új taktikák, különféle harci eszközök kipróbálására. Irán, a jemeni síita hutikat használja fel erre a célra, egyúttal velük tartja sakkban Szaúd-Arábiát és az Egyesült Arab Emirátust.

Fokozatosan, egyre korszerűbb fegyverekkel látja el őket, így mára már eljutottak a pilóta nélküli repülőgépek, nagytávolságú, pontos rakéták és a robotrepülőgépek birtoklásáig. 

Ezeket figyelembe véve, tulajdonképpen Izrael öt percnyi távolságra került Jementől.

Fent említettek joggal aggasztják Izraelt, hiszen Irán könnyedén indíthat támadást a hutik felhasználásával és később moshatja kezeit “nem én voltam” felkiáltással. 

Jemen eddig –  elsősorban a távolság miatt  – az izraeli hadsereg stratégiai, taktikai, hírszerzési tevékenységi körén kívül esett. Ez azonban gyorsan változik, amely értelemszerűen nem jelentéktelen plusz költségvetési kiadást is igényel.

Végezetül, mivel szerte a nagyvilágban, amerikai kongresszusi képviselőktől kezdve a fapados kommentelőkig sokan nagy kiterjedésű háborút vizionálnak, engedtessék meg, hogy én is közkinccsé tegyem ez irányú gondolataimat.

Irán, “becsületbeli” ügynek fogja tekinteni, hogy valamilyen formában választ adjon Sulejmáni likvidálására. Az elkövetkezendő napokban számíthatunk a szokásos szájkaratéra, melyben amerikai célpontok elleni támadást, de elsősorban is Izrael megsemmisítését  lengeti be. Ez természetesen – mint eddig minden esetben – belső használatra szolgál. Ugyanis az ellenfél potenciális katonai erejével és saját korlátaikkal azért tisztában vannak.

Ami a választ illeti, legvalószínűbb, hogy  például,  víz és elektromos hálózat, valamint bankok elleni cyber támadásban ki is merül.

05/01/2020

Al-Baghdadi-t likvidálták, de az ISIS tovább él…

29 okt

al-Baghdadi – Szalah, Irak 1971 – Idlib, Szíria 2019

A Fehér Ház bejelentése, miszerint az ISIS vezetőjét – Abu Bakr al-Baghdadi-t –  amerikai különleges alakulat likvidálta, napok óta a világsajtó első helyén szerepel. Ezzel kapcsolatban különféle elemzések láttak napvilágot és bár a visszhang nem egységes, az írások többsége mégis azt sugallja, hogy az ISIS-t már az utóbbi időben elszenvedett nagyarányú területvesztés is megrázta, most, vezető nélkül maradva abszolút jelentéktelenné válik, esetleg el is tűnik.

Nyilvánvaló, hogy a világ fellélegezne, ha az egyik legvérengzőbb terrorszervezet megsemmisülne, csakhogy ennek nincs tényszerű alapja.

Nincs! Ugyanis az Iszlám Állam (ISIS, DAAS…) csak nevében állam. Az ISIS ideológia és attól, hogy az éppen soros vezetőjét kivonják a forgalomból, az ideológia tovább él.

Al-Baghdadi az iraki Szamarában született 1971-ben, egyetemet végzett és vallási tanítóként tevékenykedett. Szélsőséges nézetei csak fokozatosan alakultak ki.

Annak ellenére, hogy viselte a kalifa címet, személye inkább jelkép volt. A szervezetben soha nem tevékenykedett, mint egyszemélyi irányító.

Al-Baghdadi –  Irak amerikai lerohanása (2003)  után – az al-Kaida iraki fiókjának vezetője lett. A csoportosulás ekkor vette fel az “Iraki Iszlám Állam” nevet. 

2013-ban kiváltak az al-Kaidából – amire elsősorban ideológiai okokból került sor. Al-Baghdadinak az al-Kaida nem volt elég szélsőséges.  

2014 nyarán az általuk ellenőrzött területeken független iszlám kalifátust hoztak létre, amelynek “Iszlám Állam” nevet adták. Ezzel egy időben bejelentették, hogy a világ összes muzulmánja feltétlen engedelmességgel tartozik al-Baghdadinak.

Ideológiájuk meteorikus sebességgel hódított tömegeket, de  ugyan ilyen sebességgel hódítottak meg területet Irakban és Szíriában. Sok ezer önkéntest sikerült zászlajuk alá vonzani, nem keveset a nyugati államokból.  Itt kell megemlíteni, hogy az ISIS szunnita szervezet, számára a síiták nem kevésbé számítanak ellenségnek, mint a keresztények, vagy a zsidók.

Szíria – a 2014-es térképen a szürke színezés az ISIS ellenőrzése alatt álló területet jelöli

Harci módszerüket a vadállati kegyetlenség jellemezte, útjukat a rombolás követte, az emberiség történetének számos kulturális-építészeti emlékét tüntették el. (Erről, valós időben a világsajtó megrázó képeket közölt.) 

Brutalitásukkal legyőzhetetlenség mítoszát vonták maguk köré, ugyanakkor ez volt talán az első lépés a vereség felé vezető úton – ugyanis egyetlen iszlám csoportosulás sem mert szövetségre lépni velük.

A meghódított területeken bevezették a shariát, az iszlám törvénykezést, ismét legális volt a rabszolgaság, az emberkereskedelem.

2018

Mára Szíriában egy minimális területre szorultak vissza, de ahogy fentebb már szó volt róla, az ideológiájuk tovább él. (Itt kell megjegyezni, hogy bár jelentős területvesztést szenvedtek, mindkét térkép bal alső sarkában, a izraeli-szír határnál is fellelhetőek.)

Al-Baghdadi halálának nincs azonnali és közvetlen – leginkább csak lélektani – hatása a terrorszervezet működésére. Ugyanis a világban szétszórt ISIS csoportok eddig is önállóan működtek és működnek ma is. Ezek a csoportok önállóan határozzák meg, hogy milyen cselekményt hajtanak végre, és ezt gazdaságilag is önállóan finanszírozzák, elsősorban a helyi lakosság megzsarolásával és kábítószer kereskedelemmel tartják fenn magukat.

Ez év augusztusában al-Baghdadi kinevezte helyettesének (és talán utódjának)  Addallal Kardas 43 éves férfit, aki Szaddam Husszein katonatisztje volt és az amerikai megszállás után együtt voltak fogságban.

Addallal  Kardas

Néhány szó a kalifátus lényegéről és arról, hogy miért is terjedhetett az eszme a fénysebességnél is gyorsabban:

A kalifátus Mohamed próféta 632-ben bekövetkezett halála után alakult ki. A kalifák Mohamed leszármazottai voltak, a meghódított területeken egy személyben állami és vallási vezetők is.  Mint ilyenek, minden, az iszlám által meghódított területen gyakorolták felügyeleti jogukat. Ez akkoriban az Arab félszigetre, a Kaukázusra, a Levante vidékére és Észak-Afrika nagy részére terjedt ki. Ez volt az iszlám aranykora, mely 632-1258-ig tartott.

Később, az iszlám további terjedésével számos más helyen is létrejöttek kalifátusok.

Az ISIS ezt a kalifátusi intézményt akarja feléleszteni és kiterjeszteni a világ muzulmánok által lakott területeire, valamint minden, egykor iszlám fennhatóság alatt álló területre. 

Célja az összes valamikori terület visszaszerzése és ezzel a régi dicsőség helyreállítása.

Fentebb szó volt arról, hogy al-Baghdadi halála a szervezetre nézve elsősorban lélektani hatással bír. Ezzel szemben, a nyugati biztonsági szervek a terrorcselekmények megszaporodása miatt aggódnak. Ugyanis részükről tudott, hogy a tömeges bevándorlással nem kevés terrorista is beszivárgott, valamint, hogy a harcok megszűntével százával tértek vissza a nyugati országokból toborzott önkéntesek. 

28/2019 -ירושלים

           

Az UNRWA nem egyedül dagonyázik a mocsárban

18 aug

 

Mint ahogy arról korábban, a LEHARPRESS facebook oldalán röviden hírt adtam, az Egyesült Nemzetek Szervezete komoly vizsgálatnak vetette alá a palesztin menekültekkel foglalkozó szervezetét:

 

ENSZ vizsgálat az UNRWA ellen…

 

Az Al Jazeera nyilvánosságra hozta az ENSZ-nek az UNRWA működésével foglalkozó jelentését, amely nagyon súlyos vádakat fogalmaz meg a szervezet és vezetői ellen…

Az UNRWA ellen már hosszú ideje éles bírálatok fogalmazódnak meg – terror szervezetekkel való együttműködése miatt… 

A bírálat – úgy tűnik – nem alaptalan, ugyanis két és fél hónappal ezelőtt tatották az UNRWA szakszervezeti bizottsági választásait. Ezen a Hamasz, A Jihad ha-Islami és a Népi Ellenállási Front abszolút többséget 

A jelentés hosszan és éles hangon foglalkozik a vezetők irányítási módszereivel: “az UNRWA felső vezetői rétege a hatalmukat személyes előnyök szerzésére használták, a legitim bírálatokat is elsöpörték és személyes érdekeiket  helyezték előtérbe…

Akikről szó van:  a szervezet főtitkára a svájci Pierre Carnabol

és helyettese – aki egyben személyzeti főnök is – Sandra Mitchell,  valamint Chacham Shahwan. Utóbbi két személy egy hónappal ezelőtt lemondott, miután tudomásukra jutott, hogy az ENSZ főtitkára el kívánja őket távolítani…

 

A jelentés további része a szervezet gazdasági nehézségeivel foglalkozik, amely azután következett be, hogy az USA az évi 360 millió dolláros támogatást 60 millióra csökkentette.Ezt a tényt a szervezet vezetői magyarázatként használták fel, amikor további gazdasági nehézségekre hivatkoztak, ahelyett hogy a probléma megoldását keresték volna…

A jelentés példaként említi Carnabol számos útját a Perzsa öböl térségébe. A beszámoló szerint nagyon is lehetséges, hogy az utazásoknak szerepe volt a Katar-i pénzek eljuttatásának a Hamasz kezeihez. Carnabolt minden útjára elkísérte Maria Mohammadi. Kapcsolatuk a jelentés szerint  “sokkal több volt, mint szakmai kapcsolat”…

Az UNRWA központja a jeruzsálemi Lőszer hegyen található, ahova a főtitkár kétszer-háromszor havonta látogatott el. Távollétében a személyzeti főnök, Ch. Shahwan irányította de facto a szervezetet munkáját, terrorizálva a dolgozókat…

Carnabol kijelentette, hogy mindenben együttműködik a vizsgálattal. Maria Mohammadi szerint: az egész hazugság.

 

 29/07/2019

 

De, ahogy a címben is jeleztem, az UNRWA nincs egyedül…

 

Az elmúlt két év annak ellenére nehéz volt a nagy humanitárius segély- és emberjogi szervezetek számára, hogy  mindent elkövettek az őket körüllengő, általános és pozitív legenda megőrzésére.

Az egész világon, egymás után kellett szembenézniük a különböző szervezeteknek olyan vádakkal, mint nemi zaklatás, dolgozók félrevezetése és bántalmazása, segélypénzek magáncélra történő felhasználása…

 Az emberjogi és humanitárius segély-”ipar” évtizedeken át építette és őrizte a tökéletesség legendáját, amely ellehetetlenített minden  külső és belső bírálatot. E szervezetek vezetői angyalok voltak és aki vette a bátorságot e szervezetek bírálatára, őrültnek nyilváníttatott, akinek egyetlen célja, kárt okozni a segítségre szorulóknak. 

A sérthetetlenség mítosza először az emberi jogi szervezeteknél ütött vissza. A szakembereket szélsőséges politikai elveket valló aktivisták váltották fel, akik az emberi jogokat szolgáló akciók helyett, inkább politikai célú sajtókampányokat szerveztek.

 

Egy évvel ezelőtt került nyilvánosságra, hogy az Oxfam

– a világ egyik legnagyobb segélyszervezete – titkos jelentést készített arról, hogy a szervezet vezetői pozíciójukat kihasználva, fiatalkorú lányokból prostituált hálózatot hoztak létre, és működtettek. Elsősorban a Haiti földrengés túlélőiből, de másokból is. A jelentést eltitkolták a szervezetet támogató kormányok elől, az ügy résztvevőit azonnal és szintén teljes titokban elbocsátották. Ezzel remélve, hogy a szervezet jó híre nem szenved csorbát.

Annak a törpe kisebbségnek, aki nincs képben, néhány mondat az Oxfam-ról: Az Oxfan 15 szervezet nemzetközi konfederációja, amely a világ 98 országában működik. 1942-ben kvékerek egy csoportja hozta létre a nagy-britanniai Oxfordban, hogy a tengeri blokád következtében éhező  görög lakosságnak élelmiszert juttasson el. A szervezet jelenlegi formájában 1995-ben jött létre, deklarált célja a szegénység, az igazságtalanság és a megkülönböztetés elleni küzdelem. 2003-ban az Oxfam-Belgium egy kiadványt tett közzé, amelynek címlapján egy vértől csöpögő izraeli narancs volt látható, a belső szöveg pedig az izraeli gyümölcsök és zöldségek bojkottjára szólított fel, a “megszállás” miatt. 2009. augusztus 7-én eltávolították a szervezet szóvivőjét, Christine Davis amerikai szinésznőt, mert részt vett az izraeli AHAVA kozmetikai cég reklámkampányában. 2014 januárjában megszakították a kapcsolatot Scarlett Johansson mozicsillaggal, aki a szervezet nagykövete volt, amiért az izraeli Sodastream üdítőipari cég reklámarcává vált. 2014 márciusában nyilvánosságra került, hogy közvetlen anyagi támogatást nyújtottak az UHWC, UAWC szervezeteknek, amelyek a Népi Front Palesztina Felszabadítására elnevezésű terrorszervezet közvetlen irányítása alatt állnak.

 

Az Amnesty International,

amely feladva semleges státuszát, már többször megtagadta a növekvő európai antiszemitizmus vizsgálatát és Izraelt marasztalja el mindenért, ami a körzetben történik, jelenleg nagy port kavaró botrány középpontjába került. Dolgozók bántalmazására derült fény, amely kettőjük öngyilkosságához vezetett. Természetesen itt is titkos jelentés készült, hogy a szervezet hírneve ne sérüljön.

 

Felelőtlenség, átláthatatlanság és a belső és külső kontroll teljes hiánya jellemzik ma a nemzetközi emberjogi és segélyszervezet “ipar” egy nem jelentéktelen részét. E szervezetekben az ideológia legyőzi az általános erkölcsöt és a szakszerű és törvénykövető igazgatást.

 

Az e szervezeteket támogató kormányok közül néhányan visszavonták támogatásukat. Így pl. Svájc és Norvégia megszüntette  az UNRWA segélyezését. 

Azonban változatlanul vannak országok és főleg az EU, melyek – tudomásul véve a helyzetet és a pénzmozgás ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen módját, nemcsak tovább folytatják a  támogatást, de maguk is adnak politikai célú “megrendeléseket”.

 

18/08/2019

 

%d blogger ezt szereti: