8.522.000 izraeli

9 máj

A 68 éve független Izrael állam statisztikai hivatala az ünnep alkalmából a következőket tette közzé:

Izrael lakossága 8.522.000 (1948-ban 806.000 volt).

Ebből zsidók: 6.377.000 (74.8%), arabok:1.771.000 (20.8%), keresztény arabok és egyéb ill. nem vallási alapon regisztráltak: 374.000.

Egy év alatt a lakosság száma 182 ezer fővel nőtt (2.2%). Ugyanezen időszak alatt 195.000 újszülött látta meg a napvilágot és 36.000 új bevándorló érkezett. Az elhunytak száma: 47.000.

A zsidó lakosság 75%-a már itt született, illetve több mint a fele második generációs izraeli. (1948-ban ez az arány 35% volt.)

1948-ban egyedül Tel-Aviv – Jaffó lakossága haladta meg a 100 ezret, ma 14 városról mondhatjuk el ezt. Ezek közül is nyolc város lakossága meghaladta a 200 ezret. (Jeruzsálem,. Tel-Aviv – Jaffó, Haifa, Rison Lecion, Petah Tikva, Asdod, Netanja és Beer Seva)

Demográfiai előrejelzés szerint 2035-re elérjük a 11.300 milliós lélekszámot.

Mint minden évben, az idén is kaptunk néhány összehasonlító adatot a korai évekből: Ezek szerint 1956/57-ben a lakosság 12%-a rendelkezett mosógéppel, ma ez az arány 96%. Ugyanezen időszak ban a háztartások 57%-ában hűtőláda (jeges) volt található és csak 37%-ában elektromos hűtőszekrény. Ma a háztartások 99%-a fridzsiderrel felszerelt.

1957-ben a háztartások 10%-a rendelkezett klímaberendezéssel, ma 87%. Ugyanebben az évben a családok 13%-ának volt telefonvonala, ma 73%-nak és minden háztartásban legalább egy mobil készülék is található.

1950-51-ben 34.103 gépjárművel rendelkezett a lakosság, ez a szám 2014-ben 2.965.727. Ugyenzt az időszakot vizsgálva megállapítható, hogy míg a korábban jelzett években 1.557.000 fő vette igénybe a vasúti közlekedést évente, addig 2014-ben 48.541.000 fő.

Az 1948/49-es tanévben mindössze 1.600 egyetemi hallgatónk és kevesebb mint 200 diplomásunk volt, addig a 2014/15-ös tanévben a statisztika 310 ezer egyetemistát és 72.500 diplomást jelez.

 

09/05/2016

Ünnep és emlékezés

8 máj

A zsidó ünnepek alapja minden esetben az emlékezés. Nincs ez másként a Függetlenség Napja kapcsán sem. Hisz alig ér véget a holocaust áldozataira való emlékezés, Izrael kezd kék-fehérbe öltözni.

צחי אבנור

                      צילם – צחי אבנור

A Függetlenségi Napra az országot beborítják a Dávid csillagos zászlók, melyek megtalálhatók a középületeken csakúgy, mint a magánházakon, a gépjárműveken, de a turisták hátizsákjain is… Mielőtt azonban átadnánk magunkat az önfeledt vigasságnak, az ország (Ijjár hó 4-én) egy emberként tiszteleg az 1860 óta  Izraelért elesett katonák, valamint a terrorizmus áldozatainak emléke előtt. Az emléknap előestéjén országszerte megszólalnak a szirénák és ezzel kezdetét veszi a központi megemlékezés.

יום הזכרון

 

Másnap az ország útra kel. Ifjak és vének keresztül-kasul utazva az országot felkeresünk egy-egy katonai/polgári temetőt, ahol hozzátartozók, barátok, ismerősök és ismeretlenek síremlékére helyezzük a kegyelet virágait, a zsidó hagyomány szerinti emlékezés kavicsait és emékmécsest gyújtunk.

Mount Herzl.

Herzl-hegy, katonai temető (Google)

Közben a hangszórókból folyamatosan szól a zene és felolvasásra kerül az elhunytak neve, utolsó lakóhelye, katonai rangja és életkora…  

Az idén 129 új névvel gyarapodott a lista és ezzel az áldozatok száma 23.447-re emelkedett. Megdöbbentő, hogy közülük közel a fele a “békeidők” terror-áldozata.  Az érintett családok száma 116.307. Közülük kerül ki a gyereküket gyászoló 9.442 szülő, 4.917 özvegy és 1.948 árva.


Az emléknap kimenetele egyben a Függetlenségi Nap – egyetlen állami ünnepünk – kezdetét is jelenti. 1948. május 14-e a héber naptár szerinti Ijjár hónap 5-ére esett.

A központi ünnepségen kívül minden település “saját” rendezvénnyel emlékezik, ami azért is érdekes, mert egy közösség életéről, az ott élő emberekről és emberekhez szól. Énekszámok, szavalatok, művészi torna bemutatók tarkítják az estet, amiből gyerekeink is aktívan kiveszik részüket. Az est “hivatalos” része a himnusz, a ha-Tikva (remény) hangjaival zárul. Ezt követi a hajnalig tartó utcabál.  És az ország ismét útra kel. Megtelnek a tűzrakásra kijelölt helyek, ahol össznemzeti tevékenységünknek, a szabad tűzön történő hússütésnek hódolunk.

חג עצמאות שמח

06/05/2016

Képek forrása:  Wikipédia

 

 

Emlékezz és emlékeztess…

2 máj

P1020003 (1)

Így, pár nappal az izraeli holocaust emléknap (az idei polgári évben ez a dátum május 5-re esik) előtt néhány – úgy vélem – aktuális gondolat fogalmazódott meg bennem. Bár az, hogy a gondolatok hirtelen leptek volna meg, nem fedi a valóságot. Az inkább, hogy az emlékezés egyhangúságából kilépve, a mára, de még inkább a jövőre fókuszáljak.

Mint az előző, azonos témában született írásaimból (link) is kitűnik, nem vagyok híve a központosított emlékezésnek. Az idő múlásával, az események egyre távolabb kerülésével – és nem utolsó sorban a túlélők szuperszonikus sebességgel történő fogyásával –  ezek a megemlékezések formálissá válnak. Formálissá nem csak azért, mert adott témában már alig lehet újat mondani, hanem azért is, mert a ma emlékezők zömének – globálisan nézve –  hiányoznak a  történelmi ismeretei és legyünk őszinték, hiányzik az érzelmi motiváció is.

Hogy miért e hiányosság, az összetett probléma. Erre nem is térnék ki részletesen, de annyit azért megjegyzek,  hogy a nevelés-oktatás minden esetben az idősebb generáció feladata, mely körből nem hagyható ki az állami szerepvállalás sem. Úgy tűnik azonban, hogy úgy az állam, mint az idősebb generáció valamiféle amnéziában szenved és –  bármennyire is fáj ezt kimondani – ez alól a zsidók egy része sem kivétel.

De sem a történelmi tények kozmetikázása, sem az “egy életre hálával tartozunk a Vörös Hadseregnek” nem mentesít az alól, amit elmulasztottunk! Mert bizony mulasztottunk, melynek következménye, hogy a vészkorszakot követően szinte megszűnt a zsidó élet, mely azt vonta maga után, hogy minimum két korosztály zsidóságát elveszítettük.

Természetesen lehet velem vitázni fenti állításom helyességét illetően, de a tények magukért beszélnek. Az elmúlt 71 évből közel negyven telt el úgy, hogy a kelet-európai zsidó az esetek többségében csak véletlenül tudta meg, hogy ő zsidó. Ami megint csak nem tekinthető következmény nélkülinek, hiszen magával hozta a szinte teljes asszimilálódást, a származási országba történt teljes be- és  felolvadást.

Ezen a tényen az sem segít, hogy a szocializmus becsődölését követően lehetőség nyílt a gyökerek újraélesztésére, hiszen a már említett, kiesett generációk hiányát a hivatalos zsidó képviselet sem igyekezett pótolni. És még ma, évtizedekkel a felkínált lehetőség után is az ébredezés stádiumánál tartunk. Ugyanakkor csodálkozunk, az újabb és újabb – az adott helyen korántsem honos – kinövések élretörési szándékán.

Függetlenül attól, hogy a zsidóságot nem tekintem kívánságműsornak, ahol a betévedők alakítják magát az előadást, azt sem szabad elfelejteni, hogy a Sulhán Aruch-on, a haláchán alapuló zsidó szervezetek megfeledkeztek a kizárólag kulturális, vagy akár csak származási alapon a zsidósághoz kötődő – nagyon széles réteg – képviseletéről.

És ez az a pont, ahol izraeli vizekre kell eveznem. A szocialista tömb felbomlása, a vélt (vagy valós, de sok esetben csak a megszokottól eltérő) életminőség változás, az újonnan felfedezettnek vélt identitás magával hozta az alijázók számának emelkedését. De ez már nem a klasszikus alija, nem az első és második orosz alija, amikor vallási alapon, illetve cionista meggyőződés motiválta bevándorlásról beszéltünk – ez már többnyire u.n. megélhetési alija.

Tisztában vagyok azzal,hogy ezzel a kijelentésemmel nem aratok osztatlan sikert, de végre ki kell mondani, hogy az Izraelbe hazatérők túlnyomó részének fogalma sincs Izrael történelméről és még jó, ha némi fogalommal rendelkeznek a zsidóság mibenlétéről.

Izrael – legjobb tudomásom szerint – nem avatkozik bele a galuti zsidó életbe és jómagam is igyekszem távol tartani magamtól  a témát. És ez nem a vélemény hiányából fakad, sokkal inkább abból a meggondolásból, hogy ne sértsek érzékenységet. Egyszer azonban ki kell mondani, hogy az európai diaszpóra zsidósága tévúton jár, ha elhiteti magával, hogy minden bajuk (az egyre növekvő antiszemitizmus) okozója részben maga Izrael, részben a szocialista tábor széthullása. (Itt nagyon röviden meg kell jegyezni, hogy a ma Európájára kétféle antiszemitizmus jellemző: az egyik a klasszikus, amely többnyire Európa keleti felének sajátossága, a másik a nyugati világ Izrael ellenessége, amelynek alapját a nagyszámú muzulmán bevándorlók teremtették meg. (Ez azonban egy más téma, melynek kezelése nagyban függ az adott régió nyersanyag függőségétől.)

Fel kell végre ébredni és ki kell mondani, hogy a ma tapasztalt antiszemitizmus nem előzmény nélkül szökött szárba. Nevelődött az szépen a szocializmus égisze alatt is. Röviden fogalmazva, a ‘45 óta hatalmon lévő összes kormány keze sáros abban, hogy nem nézett szembe a múlt bűneivel. (Ugyan így nem nézett szembe a svábok, tótok és általában a kisebbségek elleni atrocitásokkal.) Az u.n. rendszerváltás, a szólásszabadságnak vélt szabadosság csak felszínre hozta és a rosszul értelmezett liberalizmus az utcára ömlesztette mindezt.

Nem riogatok, mert meggyőződésem, hogy jöhet bármi, érezheti magát a diaszpóra zsidósága szorongatott helyzetben – a holocaust nem ismétlődhet meg.

Erre Izrael állam léte a garancia!

Az államot – ha kell az életünk árán is – megvédjük, ezzel a galuti zsidóság számára is hátteret biztosítva. Ami cserében – véleményem szerint – elvárható, igencsak csekélység és pár szóval összefoglalható: ha segíteni nem tudsz, legalább ne árts! Bővebben kifejtve: nem kellene tovább életben tartani a hidegháborús nomenklatúrát, mely szerint Izrael az agresszor, az arabok a szerencsétlen elnyomottak, továbbá nem kellene felülni a ma már nem csak a zsidó, de a keresztény történelmet  is elhazudó arab propaganda-gépezet uszításának.

Mártírjaink emléke előtti főhajtás nem zárja ki a tudatos jövőbe tekintést.

02/05/2016

A változó Közel-Kelet

22 már

A Közel-Kelet – Új határok a láthatáron (2013!) c. blog-bejegyzésemben még csak lehetőségként foglalkoztam a közel-keleti határok módosulásával, ami mára valósággá válni látszik.

A változások természetesen nem csak határok vonatkozásában realizálódnak, de a teljes körzet politikai arculatában is.

Az átalakulást, mely a téma iránt érdeklődők számára előre látható volt, Putyin szíriai “látogatása” gyorsította fel. Ennek köszönhető a közelmúlt legfontosabb eseménye, az immár öt éve tartó szíriai polgárháború megfékezésére tett tűzszüneti kísérlet, melyet az intenzív és a maga nemében sikeresnek mondható orosz katonai beavatkozás tett lehetővé és amelyhez – más lehetősége nem lévén – az amerikaiak kénytelenek voltak csatlakozni. Az Obama rezsimnek nem volt más választása, mint elfogadni Putyin feltételét, miszerint – legalább is rövid távon – Asszad a helyén marad.

És bár a háttér ismeretében elég nehéz elképzelni, hogy a tűzszünetnek  hosszú távon érvényt tudnak szerezni, a beindult folyamat megállíthatatlan és a változások elkerülhetetlenek.

A helyzetet röviden úgy lehetne megfogalmazni, hogy Putyin jött, látott és – saját érdekei mentén – győzött.

Ezt követően, mindenkinek meglepetést okozva, bejelentette az orosz csapatok Szíriából történő kivonását, ami pár órával a közzététel után meg is kezdődött. A hír hallatán felmerül a kérdés, hogy mennyire játszik ebben szerepet az Ukrajnában ma is folyó háború és annak gazdasági vetülete?

Pár nap elteltével a valóság rácáfolt a híresztelésre, ugyanis Putyin úgy ment, mint aki jön! Repülőgépeinek egy kis részét (egy századot) ugyan kivont a térségből, de nagyobb része nemhogy Szíriában állomásozik, de aktívan részt vesz a harcokban. Talán említeni sem kell, hogy nem az ISIS ellen.

Bár Putyin a külvilág felé azzal indokolta szíriai beavatkozását, hogy az ISIS ellen kíván megsemmisítő erejű támadást intézni, valójában a szír ellenállókat gyengítette és gyengíti Asszad oldalán.

A katonai beavatkozással Putyinnak két dolgot sikerült elérnie: egyrészt, hogy a későbbiekben, bármilyen rendezést is foganatosítanak, Oroszország képes lesz megőrizni Tartusban a haditengerészeti támaszpontját. Másrészt, ismét meghatározó tényezővé vált a közel-keleti térségben és mint világhatalom is megszilárdította pozícióját – mindezt a végig gyengeséget felmutató Obama rezsim számlájára.

Fentieken túl, a háttérben még számos olyan esemény zajlott és zajlik jelenleg is, mely a Közel-Kelet szempontjából nem kevésbé meghatározó jelentőséggel bír.

A térség leggazdagabb szunnita arab állama Szaúd-Arábia, mely megkísérli, hogy a közel-keleti szunnita törekvések élére álljon. Ezen törekvését három súlyos probléma is nehezíti: az első és számára legfontosabb a belső és külső síita nyomás, ugyanis Szaúd-Arábia veszélyeztetve érzi magát az Irán által vezérelt síitáktól. Ez a kibékíthetetlen ellentét nem új keletű, a 7. század óta fennáll és soha nem lanyhult. E mellett a történelmileg nem kevésbé régi perzsa-arab ellentét is jelentős motivációs tényező, valamit az, hogy az Irakkal hosszú, közös határ nagy részét a síiták tartják ellenőrzés alatt.

Ugyanakkor ott van Jemen, ahol Szaúd-Arábia közvetlenül igyekszik megakadályozni, hogy a szintén Irán által támogatott síiták teljes ellenőrzésük alá vonják az államot. Szaúd-Arábia hadserege katonai beavatkozással akadályozta meg a síita hatalomátvételt a szomszédos Bahreinben és vaskézzel torolja az ország keleti részén élő síiták minden államellenes törekvését. (Érdemes megjegyezni, hogy a szaudi olaj nagy része ezen országrészben található.)

Szaúd-Arábia másik belső problémája a királyi ház örökösödési gondjaival hozható összefüggésbe, ugyanis a mai napig a királyok az államalapító Fejszál fiaiból kerültek ki. Ibn Szaúd Fejszálnak 17 feleségtől (ők a “hivatalosan” elismert feleségek) 35 fia született. A jelenlegi király trónra kerülésekor olyan intézkedéseket léptetett életbe, amelyek a saját fiát hozzák pozícióba, aki jelenleg védelmi miniszteri posztot tölt be. Ezt azonban  a számos (öt ezer körüli) unokatestvér – közülük is azok, aki egyáltalán mint a trón várományosa szóba jöhetnek – nem nézik jó szemmel.

A harmadik befolyásoló tényező az olajár, amely120 dollárról mára 30 dollár körüli szintre esett vissza. Ez arra kényszeríti Szaúd-Arábiát, hogy a tartalék pénzhez nyúljon, ami ugyan iszonyú összegnek tűnik (mintegy 700 milliárd dollár), de ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt évben ebből 100 milliárdot felhasználtak – nem tart ki túl sokáig.

Szaúd-Arábia megtehetné, hogy csökkenti olajkitermelését, így növelve az olaj nemzetközi piaci árát, viszont ezzel iráni és amerikai versenytársait hozná helyzetbe, amit mindenáron el akar kerülni.

Bizonyos változások jelei mutatkoznak az utóbbi időben Iránban is. Erre utal, hogy az utolsó választásokon a kevésbé szélsőségesek jutottak parlamenti többséghez. Azt azonban tudni kell, hogy a választásokon való indulás feltétele, hogy a legfőbb vallási vezető, Khameini, erre engedélyt adjon.

Fenti országokon kívül a körzet más államai is drámai változás előtt állnak.

Közülük első helyen kell szót ejteni Egyiptomról és annak iszonyú  gazdasági helyzetéről. A-Sziszi-nek a meteoritikus sebességgel növekvő lakosság élelmiszer ellátását kellene biztosítania, ugyanakkor a Nílus felső folyásán található államok egyre nagyobb vízkivétele tartós szárazsággal fenyegeti Egyiptomot. Ezen kívül nem elhanyagolható problémaként a szélsőséges iszlám okozta fenyegetettségel is meg kell küzdenie.

És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, meg kell említeni Törökországot is. Az ország területi egységét veszélyeztetik az Irakban és Szíriában megerősödött kurdok, akik ellen a török hadsereg – minden erőfeszítése ellenére – eredménytelennek bizonyult. E mellett napi szinten küzdenek a terror cselekményekkel.

Azt hiszem, nincs a világon egyetlen ember sem, aki meg tudná mondani, hogy milyen képet fog mutatni a Közel-Kelet akár csak egy fél év múlva is. Egyetlen dolgot lehet biztosan tudni – olyan már soha nem lesz, mint amilyen volt.

Szíria és Irak minden bizonnyal föderációs állammá válik, ami Szíria esetében azt jelenti, hogy a déli rész marad az alauiták (és pillanatnyilag Asszad) élettere, az északi terület egy nagyobb részén a kurdok rendekednek be és kisebb részén a drúzok, a keleti országrészben pedig a szunniták.

Irak északi részén  a kurdok már eddig is – nem hivatalos – autonómiával  rendelkeztek, a keleti országrész nagyobb részén a síiták és nyugati része – ahol eddig is többnyire szunnita törzsek éltek – továbbra is az övék marad. (Ez utóbbival kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a törzsek közül többen nincsenek egymással jó viszonyban.)

Fentiek ismeretében Európa részéről hiúnak tűnik az az ábránd, hogy amennyiben Szíriában “helyreáll a rend”, a menekültektől sikerül megszabadulniuk. Egyszerűen nincs hova.

22/03/2016

Gondolatok a közelgő Purim kapcsán

16 már

Purim ünnepéről itt.

A linket megnyitva, az ünnep eredetéről, annak szimbólumairól olvashat az érdeklődő. És olvashat arról is, hogy e sorok írójának ünnepi hangulatára árnyékot vet az emlékezés.

“Emlékezz rá, mit művelt veled Amalék(népe) az úton, (vándorlásodban) amikor kivonultál Egyiptomból…” (Mózes V. – D’varim – 25.17.)

Amalék mára szimbólummá vált. Szimbólumává annak a zsidóellenességnek, mely akár “csak” átvitt értelemben, akár a szó valódi jelentésének megfelelően a zsidó életre tör. A jelenség nem ismer országhatárokat és tévedés azt gondolni, hogy kizárólag a galuti zsidóság a szenvedő alanya.

Amíg a diaszpóra zsidósága napjainkban többnyire verbális agressziónak van kitéve, Izrael zsidóságának egyaránt szembe kell néznie szóbeli és fizikai atrocitással is.

Kétség nem fér hozzá, hogy a kisebbségi státusz természetes velejárója egy érzékenyebb reagálás minden egyes kimondott szóra, minden egyes “összekacsintásra”.

Értem és megértem, bár ma már másként gondolkodom erről és ennek megfelelően a reakcióim is másak! Talán azért, mert tudom, hogy a galuti zsidóságnak nincs félnivalója, amíg Izraelt maga mögött tudhatja.

De azért jó ha tudja azt is, hogy amalék nem csak idegen lehet, a nemzetség tagjai a zsidóságon belül is megtalálhatóak. És bár számarányuk elenyésző, hangjukat gyorsan és messze hordja a modern kor technikai vívmánya/átka – az internet.

Hogy miért jutott ez eszembe? Mert – tisztelet a kivételnek – azt tapasztalom, hogy a diaszpóra zsidósága igen-igen keveset tud a valós izraeli történésekről és amit tudni vél, azt egy igencsak szűk hírforrásból meríti, melynek politikai nézetei/érdekei messze nem egyeznek a nagy átlaggal, amelyből egyenesen következik, hogy az olvasót – finoman fogalmazva – félre tájékoztatja.

A köztünk élő amalék – véleményem szerint – három nagyobb csoportra osztható: az első a politikusok, közéleti személyiségek tábora. Ezzel kapcsolatban csak két jelenségre hívnám fel a figyelmet, időrend mellőzésével:

Az ellenzék egyik prominens képviselője tárgyalásba kezd a svéd külügyminiszter asszonnyal akkor, amikor az gyilkosoknak nevezi a Cahal katonáit, ha azok akció közben likvidálják a terroristát.

Egy másik, nem kevésbé prominens képviselő Mahmud Abbasszal ül tárgyalóasztalhoz, de hogy ne sértse az arab “érzékenységet”, a diplomácia megbeszélések során szokásosan a háttérben lévő nemzeti zászló mellőzésével.

12063298_10154186189416091_8722684489793036747_n (1)

A közszereplők körébe tartoznak a különböző művészeti ágak képviselői. Köztük olyan nevekkel, mint Gila Almagor, Ámosz Oz és a “futottak még” kategóriát képviselő névtelenek egy csoportja.

Nevezettek éles különbséget tesznek Izrael állampolgárai között lakóhelyük vonatkozásában, melynek eredménye, hogy nem hajlandók eleget tenni az u.n. telepesek meghívásának vagy külföldi útjuk során annyira nem azonosulnak Izrael állammal, hogy még a nagykövetségek meghívását is visszautasítják. De akkor, amikor ezzel kapcsolatban olyan kérdés merül fel, hogy talán nem kellene mindenkinek automatikusan állami támogatásban részesülnie, felháborodnak.

Ja, én is és velem együtt sokan mások is felháborodásuknak adnak hangot, amikor a “futottak még művészek” közönség előtt az izraeli zászlót használják toalett papír gyanánt, vagy egyenesen arra ürítik végterméküket.

2095737-54

shit-on-flag-thumb
12733406_10207021845879252_3485028097902293604_n
És mindezt a külföldi sajtó úgy hozza, hogy a kultúráért felelős miniszterasszony mindazoktól megvonná az állami támogatást, akik “nem lojálisak” Izraelhez.

Hát, az én olvasatomban a lojalitás és a fenti “művészek” viselkedése között óriási a különbség.

És itt lép a képbe az Izraelben élő – többnyire zsidó származást felmutatni tudó – “hírforrások” népes tábora.

Most nem szólok az u.n. énblogok gazdáiról, hiszen az ő írásaik személyes tapasztalaton alapulnak, melyek semmiképpen nem általános érvényűek. Viszont szólnom kell azokról, akik hivatalosan, idegen hírügynökség alkalmazottjaként “tájékoztatnak” és egyetlen szempontot vesznek figyelembe: mit tudnak eladni, mire találnak vevőt. Sokszor, olvasva az általuk fémjelzett írásokat, a döbbenettől – már elnézést – se nyelni, se köpni nem tudok, pedig utóbbit szívesen cselekedném.

Írásaikból süt az izraeli társadalom problémáival szembeni közömbösség, a nem-azonosulás és mindezt tetézi a témában való járatlanságuk, a zsidó és Izrael történelmének nem ismerete.

Kedves olvasó! Tévedés ne essék, nem sírok. mert vallom, hogy a problémát ott kell megoldani, ahol keletkezett és azoknak, akik benne élnek. Most, hogy e sorokat “papírra vetettem”, még csak dühös sem vagyok. Annál inkább elkeseredett. Elkeseredett azért, mert Izrael állam – természetes módon – kinyújtja kezét minden hazatérni szándékozó zsidó előtt, akiknek egy része a beilleszkedés helyett az ország lejáratását tekinti üdvözítő (kifizetődő) célnak. Ami pedig a külföldi zsidó honlapokat illeti, ezt a hangot tekintik igaznak – mert ez nem borítja fel az évtizedek során beléjük sulykolt, Izrael-képet.

Képek forrása: Google

16/03/2016

Intifáda, vagy nem intifáda?

22 feb

Nem túl régi írásom-ban már szót ejtettem az intifádák mibenlétéről, melyben szerepelt egy rész,

“ A különbség annyi a jelenlegi helyzet és a mögöttünk lévő két intifáda között, hogy míg azokat felső, központi utasításra, pontosan meghatározott helyeken hajtották végre, a jelenlegi – eddig – semmiféle szervezettséget nem tükröz.”

melyet revideálok.

Az elmúlt időszak alatt megváltozott a véleményem és bár érteni vélem a témában szaktekintélynek számítók azon állásfoglalását, miszerint a jelenlegi,“késeléses” terrorhullám nem hasnlítható az elmúlt intifádákhoz sem a kivitelezés formájában, sem nagyságrendileg, ma már nem fogadom el, hogy a jelenlegi helyzet ne lenne intifáda.

Meggyőződésem, hogy – bár számszerűen a régebbi intifádák során az egy-egy alkalommal elkövetett merényletekben, azonos időben több halálos kimenetelű sérülés történt – az elhúzódó, egyesével végrehajtott esetek – a végeredmény szempontjából – korántsem elhanyagolhatóak.

Az izraeli mentőszolgálat (MÁDA) hivatalos jelentése szerint az elmúlt öt hónapban (2015. december 13 – 2016. február 18.) a terrornak 32 halálos áldozata, 307 sérültje volt. Ezen felül 110 személyt kezeltek sokkos állapot miatt.

Tárgyi időszakban 220 alkalommal volt szükség mentő alakulat kihívására: 91 esetben kődobálás sérültjeit kellett ellátniuk, 91 esetben késelés történt, 23 alkalommal gázolásos merénylet és 15 alkalommal lőfegyverrel elkövetett merénylet.

Annyiban aláírom fent említett szakemberek véleményét, hogy ma nincs az arabok között olyan meghatározó személyiség, aki megszervezné, koordinálná a terrorcselekményeket. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy az évek múlásával a technika sokat fejlődött és ma már nem szükséges egy “mechandesz” (mérnök) a robbanószerek előállításához. Elegendő az interneten utána keresni. Tényként kezelhető, hogy a biztonsági intézkedések következtében nagyobb mennyiségű robbanószer egyidejű izraeli területre juttatása nehézkes, de e mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy erre nincs is szükség, hiszen a terroristák egy része az u.n. zöld vonalon belül van, (Jeruzsálem keleti felében) vagy éppenséggel beépülve a Palesztin Hatóság területére (két esetben az elkövetők a Palesztin Hatóság fegyveres testületében szolgálók voltak), annak integritását élvezve.

De miért a természet adta kövek, (sziklák, beton elemek) miért kés (olló, csavarhúzó, balta, kalapács) és miért gépjárművekkel elkövetett terror? És a fő kérdés: miért csökken az elkövetők életkora? Miért, hogy egyre fiatalabb – sokszor gyerekkorú – az elkövető?

A kő a természet része, az építkezések beton elemei adottak. A háztartások felszereléséhez tartozó szerszámok úgyszintén.

És adott az elkövető – erősen aluliskolázott – réteg, melynek egy jó része (különösen a gyerek -és fiatalkorúak)  kizárólag arabul ért, ebből következően kizárólag a belső információkra támaszkodhat.

Itt kell megjegyezni, hogy a Palesztin Hatóság területén élők iskolázottsága az elmúl húsz év alatt 40%-kal csökkent. Nagy részük analfabéta, vagy funkcionális analfabéta.

Tehát a lakosság erősen manipulálható és manipulálják is. Mahmud Abbasz például, ha véletlenül el is ítél egy-egy terrorcselekményt, azt mindig angol nyelven teszi és az arab médiákban soha nem jelenik meg.

És akkor nézzük, mi motiválja az arabokat terrorcselekmények elkövetésére?

Első helyen kell említeni azt, amivel az izraeli sajtóban sem sűrűn lehet találkozni, a világsajtóban pedig egyáltalán nem. Az iszlám világ élethez és halálhoz való viszonya alapvetően különbözik attól, ahogy azt az európai ember ismeri. Ez fokozottan érvényes a magukat palesztinnak nevező arabok körében, ami csakúgy, mint a “palesztin nép”, Arafat nevéhez fűződik. Arafat felismerte, hogy a Korán szövegéből fegyvert is lehet kovácsolni, ugyanis az iszlám szerint a sahid (szó szerinti jelentése “tanú”, aki vallási parancsolat teljesítése közben halt meg, vagyis Allahnak tetsző cselekedetet hajtott végre) nem számít halottnak.

A Korán egyik verse (szúra) így írja le: Ne gondoljátok, hogy akik Allahért haltak, azok valójában halottak. Ők Allah kezéből kapják jutalmukat.

Ha valaki egy sahid temetését gondosan megfigyeli, láthatja, hogy a sahidot mindig hordágyon  viszik és az arcát soha nem fedik be. A halottkísérő férfiak pedig papírzsebkendővel a kezükben igyekeznek a halott közelébe férkőzni és annak homlokát, vagy arcát megtörölni. Majd ezzel a zsebkendővel a saját homlokukat, vagy arcukat. Ez a szokás azon alapszik, hogy a sahid már az Édenkertben van és izzad,miközben a 72 szűzzel hancúrozik. A résztvevők ezzel a gesztussal kívánnak részt venni a sahid örömeiben.

A sahid szülei szinte kivétel nélkül büszkék, hogy gyerekük Allahnak tetsző cselekedetet hajtott végre, de természetesen – igaz, csak nagyon elvétve  – valódi gyásszal is lehet találkozni a sahidok családjánál. Egy esetben találkoztam egy anya nyilatkozatával, aki – bár a sahid fia után nyugdíjat kap a Palesztin Hatóságtól – megjegyezte, hogy soha nem a vezetők gyerekei halnak meg.

A Palesztin Hatóság és a Hamasz között fennálló belső ellentét is kedvez a terrortámadásoknak. A Hamasz nyiltan hangoztatja, hogy Mahmud Abbasz a népe árulója (amiért Izraellel tárgyalóasztalhoz ül) és azt sulykolja a tömegekbe, hogy a “megszálló hatalommal” szembeni szabadság kivívásának egyetlen módja ha minél több zsidót megölnek. (Közbevetőleg arra is kitér, – amiben igaza is van – hogy Abbasz illegitim vezetője népének, hiszen négy évre szóló mandátumával szemben, megkezdte kormányzásának 12. évét. Választásokat azért nem ír ki, mert bukása borítékolható.)

Az uszítás nagymesterei azonban az imámok, akik a mecsetekben – sokszor plasztikusan szemléltetve, késsel hadonászva – szólítják fel a gyülekezet tagjait minél több zsidó meggyilkolására.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni az óvodákat, iskolákat, a nyári napközis táborokat sem, ahol a tanterv része a gyűlöletre, a sahid létre való nevelés. A vetélkedők ünnepelt győztese az a gyerek, aki több zsidót gyilkolt. A legfogékonyabb korosztály számára természetessé válik, hogy egy-egy “sikeres” terrorakció után, utcai karnevál keretében ünneplik a “megszálló cionisták” feletti győzelmet, ahol a felnőttek egymást is és a gyerekeket is édességgel kínálják.

Szélesítsük a kört. A világ közvéleménye (ide értendők meghatározó politikusok is) Mahmud Abbaszt Izrael békepartnerének tekinti. Aki belelát a kártyáiba, az pontosan tudja, hogy ez szemen szedett hazugság. A “békepartner” ugyanis az egyik legfőbb támogatója a terrornak. Mint fentebb említettem, ez részben abból látszik, hogy az elvétve megjelenő, terrort elítélő nyilatkozatai kizárólag a külvilágnak szólnak, miközben a sahidról közintézményt neveznek el a Palesztin Hatóság területén és családjuk busás anyagi támogatást élvez.

Ha a terror támogatottságát  tovább boncolom, a kört még jobban szélesíteni kell és meg kell említeni az izraeli parlament arab képviselőinek néhány tagját, akik kondoleáló látogatáson vesznek részt a terrorista családjánál, ahol   néma felállással adóznak a “hős emlékének”. De szólni kell a Merec nevű szélsőbaloldali pártról is, mely eddig “csak” egyenlőségjelet tett gyilkos és áldozat között, de melynek egyik képviselője szintén kondoleált a sahid családjának.

12717266_805690492869521_2432410657996448136_n-620x330

Kép forrása: https://www.facebook.com/israelsfreedom/?fref=nf

a nyíllal jelölt Merec képviselőnő  Tamar Zanberg

 

Ezen a ponton akár meg is állhatnék, hiszen az ez után következők már túllépnek az ország határán. Mégsem teszem, mert csak a vak nem látja, (meg aki nem akarja látni) hogy a külvilág keze vastagon sáros az izraeli-”palesztin” konfliktus fenntartásában.

Ha valaki azt hiszi, hogy az ENSZ évi 20-22 Izraelt elmarasztaló határozatában az arabok nem az igazságuk megerősítését érzik, az téved. Ha valaki azt hiszi, hogy a svéd külügyminiszter asszony Izrael ellenes kirohanásai terméketlen talajra hullanak, az is téved. És téved az is, aki az izraeli termékek cimékézésében nem  a terror támogatását látja. De a terrort támogatja az az újságíró és hírközlő szerv is, aki még véletlenül sem tűzi tollhegyre Jeruzsálemet, mint az ország fővárosát és helyette “tel-avivi vezetés”-t emleget, aki következetesen “nyugati part”-nak nevezi Júda-Somron térségét… és folytathatnám.

És tévedés áldozatai azok az európai polgárok, akiknek adójából országuk vezetése számolatlanul és ellenőrizetlenül segélyezi a “palesztinokat”, mely összegből pont a legrászorultabbak nem látnak egy garast sem. Nem is juthat, hiszen az összeg nagyobb része, a hagyományos korrupció miatt a vezetők bankszámláján landol, a maradék pedig fedezetül szolgál az arab provokátorok fizetésére, akik havi bér ellenében végzik munkájukat úgy a Templom hegyen, mint a közutakon felállított ellenőrző pontoknál.

 

Izrael – mint mindig – lépéshátrányban van és többnyire utólagos magyarázkodásra szorul, mert nem elég a hazug arab propaganda, a tudatlan külföld (amely nem tudja megkülönböztetni a Golán fennsíkot Gázától), ráadásnak megkapja az újságíró társadalom egy részének tudatos ferdítését.

Ezzel csak úgy tudna szembeszállni, ha a fentiek gyakorlatát követve, egyes híradásaiban nem az objektivitásra, hanem a gyors, hatásvadász megjelenésre törekedne.

A végére hagytam egy videót az elmúlt hónapok terror-cselekményeiről, kizárólag erős idegzetűeknek.

https://www.youtube.com/watch?v=JCkIFeUA0QE

22/02/2016

 

Az izraeli “apartheid”

25 jan

Mivel a különböző emberi jogi szervezetek, az arab és többségében az európai politikusok is előszeretettel nevezik Izraelt apartheid államnak – azt állítva, hogy a zsidó többség elkülöníti az ország területén élő kisebbségeket – ideje meghatározni az apartheid fogalmát.

A szó afrikaans eredetű, ami faji alapon történő gazdasági, politikai és kulturális elkülönítést jelent (lásd Dél-Afrikai Köztársaság).

És itt már meg is bukott a titulus, ugyanis Izraelben gyakorlatilag nincs olyan pálya, foglalkozási ág, ahol ne lennének megtalálhatók a kisebbség képviselői, konkrétan az arabok. 

Hogy csak párat említsek: az országban nem megy ritkaság számba az arab bíró, rendőr, orvos, köztisztviselő, kereskedő, parlamenti képviselő, építési vállalkozó, egyetemi tanár…

Dan Shapiró, az USA izraeli nagykövete az elmúlt hetekben tulajdonképpen apartheiddel vádolta Izraelt, amikor azt állította, hogy Júda-Somron (a köztudatban Ciszjordánia v. nyugati part) területén Izrael külön törvényt alkalmaz zsidókra és külön törvényt az arabokra.

Mielőtt számszerű tényekkel bizonyítanám az ellenkezőjét, vissza kell kanyarodni az oslói megállapodás egy fontos részéhez. (Ezt Shapiró vagy nem ismeri, vagy szándékosan fogalmazott tényszerűtlenül.)

Az oszlói egyezmény egyik sarkalatos pontja Júda-Somron területi felosztása “A”, “B”, illetve “C” szektorra.

Az “A” zónában úgy a polgári közigazgatás, mint a biztonsági kérdések egyedül és kizárólag a Palesztin Hatóság jogkörébe tartozik.

A “B” zóna a polgári közigazgatást a Palesztin Hatóság látja el, a biztonságpolitikai kérdések Izrael hatáskörébe tartoznak.

A “C” zóna polgári közigazgatásáért, mint biztonságpolitikájáért Izrael a felelős.

A “C” zónában 150 ezer palesztin és 44 ezer zsidó él. (Júda-Somron arab lakosságának össz-létszáma nagyjából 3 és fél millió.)

Maradva a “C”-vel jelölt zónában, el kell mondani, (mert a külvilág számára ez jelenti a probléma lényegét) hogy törvénytelen építkezés miatt az arabok ellen 12.540 esetben indult vizsgálat és 662 esetben született elmarasztaló ítélet (5.2%). Az elmarasztaló ítéletek alapján lerombolt házak száma 51 (7.7%).

Illegális építkezésért zsidók ellen 5.309 alkalommal kezdeményeztek vizsgálatot és 352 esetben hoztak elmarasztaló határozatot (6.6%) Az ítélet alapján lerombolt lakóépületek száma 127 ( 36.0%).

Ideiglenes épületek esetében ez a szám araboknál 47, zsidóknál 111 volt.

Néhány általános statisztikai adat erejéig visszatérnék az apartheid jelző cáfolására, egyben az izraeli arabok társadalomban betöltött helyére, szerepére.

Az köztudott,hogy a Kneszetben 11 arab képviselő  teljes joggal védheti az arab érdekeket. Ezen túl, bármely Izrael ellenes tevékenységüket maximum a parlament etikai bizottsága kéri számon. Egy arab képviselő ül a szélső-baloldali Merec párt tagjai között.

Az már talán kevésbé, hogy egy 2013-as összesítés szerint az arab lakosság (a teljes népesség 20,5%-a) közül 12% diplomás. Nyolc százalékuknak van  másod és négy százalékuknak harmad diplomája.

A diplomások 22%-a az orvosi karról kerül ki, 42%-uk gyógyszerészi végzettségget szerez és 36%-uk u.n. szociális munkás.

Egyéb fakultásokon alacsonyabb a részvételi arányuk: gazdasági-igazgatási szakon 5, mérnöki karon 6 százalékuk tanul, felsőfokú mezőgazdasági képzésben viszont csak 3 százalék.

Érdekesség, hogy a nők az orvosi karon nem képviseletik magukat, viszont 36%-uk tanári diplomát szerez, 21%-uk társadalom-tudományi szakon végez és 11% körükben a felsőfokú orvosasszisztens képesítéssel rendelkezők aránya.

Mint fentiekből is látszik, az egyenlő jogok érvényesítésének hiányát Izraelen csak némi rosszindulattal lehet számon kérni. Dan Shapiró vádaskodása nem volt sem célszerű, sem időszerű. Ez utóbbi már csak azért sem, mert az izraeli kormány bő egy hónapja szavazott meg az arab fejlesztésekre mintegy 15 milliárd sékelt.

Személyes véleményem, hogy ezt már korábban meg kellett volna tenni, viszont az esélyegyenlőség, az egyenlő jogok jobb érvényesítése mellett a kötelességek számonkérését sem szabadna figyelmen kívül hagyni.

Gondolok itt arra, hogy az arabokban tudatosítani kell, miszerint a zsidók Izraelt végleges hazájuknak tekintik, melynek következménye, hogy egymás mellett kell élnünk.

Arab részről pillanatnyilag ennek ellent mond a palesztin alaptörvény 20. pontja, mely szerint  “az, hogy a zsidóknak történelmi, vagy vallási kapcsolata lenne Palesztinával, semmiféle történelmi tény nem támasztja alá. A zsidóság csak vallásnak tekinthető, egységes népnek azonban nem”.

25/01/2016

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 81 követőhöz

%d blogger ezt kedveli: