…”és most mi lesz?”

9 máj

A címadó kérdést tegnap este óta számosan teszik fel nekem, vadabbnál vadabb elképzelések kombinációival.

Ez késztet arra, hogy – ismereteim birtokában – megkíséreljek a felmerült kérdésekre választ adni.

Tegnap este, izraeli idő szerint 21:00 órakor Trump amerikai elnök bejelentette, hogy felmondja az Iránnal 2015-ben kötött atom-egyezményt és visszaállítja a szankciókat.

Ez azt jelenti, hogy első lépésben három hónap múlva (augusztus 6-án) visszaállítják a szankciók egy részét, ami megtiltja az irániaknak dollár, arany és nemesfémek vásárlását. Eladási tilalmat rendel el alapanyagokra, (u.m. alumínium, vas, szén) és az iráni valuta (real) vételére és eladására (ma egy USA dollár=8.000 real és tudni érdemes, hogy az irániak minden pénzükön dollárt vásárolnak és azt külföldre menekítik).

Ezen felül tilalmat foganatosít az iráni államadóssággal kapcsolatos pénzügyi műveletekre.
Hat hónap múlva (november 4-én) további tilalmak lépnek életbe.

Ezek: kereskedelmi tilalom az iráni hajó- és olajiparral, a bankszektorral és az iráni biztosító-társaságokkal.

Ez a döntés régóta a levegőben lógott. Ugyanis Trump elnök egyik legfőbb választási ígérete az általa katasztrofálisnak tartott atom-egyezmény felmondása volt. Ugyanakkor a háttérben élénk diplomáciai tevékenység folyt, ahol mindenki a saját érdekei szerint próbálta Trump elnök döntését a számára legkedvezőbb irányba befolyásolni.

Mint az köztudott, Izrael februárban rátette kezét az iráni atom-archívumra és azonnal másolatot juttatott el az amerikai hírszerzéshez. Így tehát az Izraeli hírszerzési bravúr bejelentésének időzítését nem tekinthetjük véletlennek, mint ahogy azt sem, hogy ennek kapcsán az európai vezetők egymásnak adták a kilincset Washingtonban.

Nézzük a várható lehetőségeket:

Trump elnök környezetéből tudni lehet, hogy az elnök nem zárja ki egy új atom-egyezmény lehetőségét, amennyiben az új egyezmény tartalmazza

  • az ellenőrzés szigorítását,  

  • az iráni ballisztikus rakétaprogram és Irán külföldi katonai jelenlétének korlátozását.

Erre azonban az irániak – eddigi kijelentéseik szerint – nem hajlandóak és a belső erőviszonyok is ezt látszanak igazolni.

Véleményem szerint Trump elnök stratégiai célja egészen más. A szankciók alkalmazásával az iráni rezsimet szeretné megdönteni.  

Köztudott, hogy Irán gazdasági helyzete katasztrofális. A szankciók Obama rezsim általi eltörlése nem hozta meg a kívánt gazdasági fellendülést, amelynek több oka is van.

Az egyik, hogy a nagy nemzetközi cégek az amerikai álláspont kikristályosodásáig kivártak. Az olajkereskedelemből befolyt ugyan néhány milliárd, melyből azonban az iráni belső viszonyokból eredően semmi sem jutott az utca emberéhez. Ugyanis az Iránba befolyó pénzösszegek felett gyakorlatilag a Forradalmi Gárda gyakorol felügyeletet. Elosztásával ő rendelkezik, és az összeg nagy részét saját céljaira használja fel (lásd jemeni polgárháború, Szíria, Hezbollah). A maradék pénz pedig az elképesztő méretű korrupció következtében, különböző zsebekben tűnik el.

Az Egyesült Királyság, Francia- és Németország vezetői közös nyilatkozatban jelentették be, hogy a maguk részéről továbbra is érvényben lévőnek tekintik az egyezményt. Ezt Irán a maga részéről elfogadná azzal a feltétellel, hogy a nyugati államok kötelezettséget vállalnak az amerikai szankciók gazdasági hatásának kivédésére. Erre azonban kevés az esély, ugyanis az amerikai embargó törvény szerint minden olyan vállalat, vagy bank, amelyik 20 millió dollárnál nagyobb értékű üzletet bonyolít le Iránnal, ki van zárva az amerikai piacról. Nyilvánvaló, hogy az európai vállalatok és bankok nem az iráni piacot fogják választani.

Ez alól kivétel a krónikus energia ínségben szenvedő Kína, amely számára az amerikai piac még nem bír túl nagy jelentőséggel.

Külön kell megemlíteni az ambivalens helyzetben lévő Oroszországot, mely stratégiai és geopolitikai érdekei szerint Irán szövetséges, ugyanakkor az energiapiacon vetélytárs.

Putyin orosz elnök megpróbál egyszerre két lakodalomban táncolni,  és nem is eredménytelenül. Tény, hogy Oroszország ma a Közel-Keleten kikerülhetetlen tényező. Ezt ismerte fel Izrael és az elmúlt években, a közös érdekek mentén stratégiai kapcsolatot épített ki velük.

Ezért is van különös jelentősége Netanjahu izraeli miniszterelnök mostani moszkvai tárgyalásának.

A Győzelem Napja – Moszkva 

Ugyanis egyik félnek sem érdeke, hogy az események ellenőrizhetetlenné váljanak. Netanjahu az utóbbi évek alatt jó személyes kapcsolatot is kiépített Putyinnal. Az elmúlt két évben a jelenlegi a nyolcadik személyes találkozójuk és ezen időszak alatt 12-szer beszéltek telefonon.

Oroszország – szokása szerint –  ugyan egyik fél mellett sem tette le a voksot és nincs is abban a helyzetben, hogy csak úgy utasításokat adjon Iránnak, de az kétségtelen, hogy a nyomásgyakorláshoz megvannak eszközei.

Miután Oroszország úgy Izraellel, mint Iránnal jó kapcsolatokat ápol, kétségtelenül alkalmas a közvetítő szerepére. És meg is fog mindent tenni ezért. Ugyanis nem titok, hogy Oroszország nagy erőfeszítéseket tesz azért, hogy visszatérjen a nemzetközi színtérre mint vezető hatalom, amely képes nemzetközi konfliktusok megoldására.

09/05/2018

 

 

Reklámok

Izraeli hírszerzési bravúr

1 máj

A reggeli hírek átfutása megerősített abban a meggyőződésemben, hogy a tegnap este – izraeli idő szerint 20:00 órakor tartott nemzetközi sajtótájékoztatón elhangzottak tartalmát nem kell bővebben részletezni.

Nincs olyan hírügynökség, legyen az nagy, vagy kicsi, amelyik ne foglalkozna behatóan Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök bejelentésével, amellyel egyszer és mindenkorra lerántotta a leplet az évek óta tartó iráni hazugságról.

Izrael nem egyszer figyelmeztette a nyugati világ felelős vezetőit, nem egyszer protestált az Egyesült Nemzetek Szervezeténél és nem utolsó sorban, nem egyszer tett lépéseket annak érdekében, hogy az iráni urán-dúsítás fokozott ütemére felhívja a figyelmet.

Az Obama elnökölte Egyesült Államok annak ellenére kötött új és újabb atom- egyezményt Iránnal, hogy az IASA is megerősítette az urán-dúsítás szintjének emelkedését, hogy jelentéseiben leszögezte, az meghaladja az ország energia szükségletének kielégítését. Búcsúajándékként pedig feloldotta az országgal szemben foganatosított szankciókat.

Irán a tárgyalások kezdetétől a végéig azt állította, hogy csak békés célú atom-programot fejleszt és nem áll szándékában atombomba kifejlesztése.

A “művelt” nyugat pedig – ahogy ezt tette a szíriai népirtás esetében is – szemérmesen  félrenézzett. Nagyvonalúan átsiklott azon tény fölött, hogy Irán olyan olajkészleten ül, amely hosszú évtizedekre megoldja nem csak a saját energia szükségletét. Bemondásra elhitték, (mert különböző okokból el akarták hinni) hogy a szaknkciók feloldása létszükséglet, ugyanakkor az utca emberének mérhetetlen nyomora nem ütött szöget a fejükbe.

Az már szinte természetes, hogy elkönyvelték, “Izrael (nevesítve: Netanjahu) túlreagálja a történéseket”, de az már koránt sem természetes, hogy az az Irán, amelyik tagja a Nemzetközi Atomegyezménynek, kizárólag előre fixált időpontban és kizárólag a felszíni létesítményei közül is csak az általa meghatározottakhoz engedett hozzáférést a vizsgálatot végző szervnek…Egyetlen föld alatti létesítményt sem ellenőrizhetett soha, egyetlen arra hivatott intézmény sem.

Fent leírtak az izraeli állampolgár számára nem képezték a titok tárgyát, ezért is nagy várakozás előzte meg a miniszterelnöki bejelentést, melyet a különböző csatornákon az ország többsége követett. Közérdeklődésre tartott számot, hogy mi újat lehet még erről a témáról tudni.

Hát, lehetett! Le a kalappal a MOSZAD tevékenysége előtt, hogy “fél tonnányi” írásos anyaggal ország-világ előtt bebizonyíthattuk, hogy nincs szó túlreagálásról, a tények magukért beszélnek Irán atomfegyver gyártását tűzte ki célul.

Ami  merőben szokatlan, hogy a kezünkben lévő bizonyítékot negyven egynéhány percben, teljes részleteiben a nemzetközi nyilvánosság elé tártuk. Pontosan megjelölve még az épületet is, ahol azokat tárolták.

Természetesen nem meglepő a világ reagálása, hiszen várható volt, hogy az a pillanatnyi érdek, illetve a beidegződések mentén történik. Ami nem meglepő ugyan, de elszomorító, hogy a számos külföldi elsősorban Amerikából és arab országokból származó gratuláció mellett az izraeli ellenzék és az őket képviselő televízió-állomások most is a miniszterelnökkel szembeni személyeskedésből akarnak profitálni.

E mellett már nem fel sem tűnik, hogy az Európai Unió külügyére olyasmibe kapaszkodott bele, amiről a sajtótájékoztatón szó sem esett.  Mogherini asszony azt állítja, hogy nem talált Netanjahu beszédében semmi bizonyítékot arra nézve, ami arra utalna, hogy Irán ne tartaná be mindazt, amit a szankciók feloldásáért cserébe megígért…És ebben igaza is van. Ugyanis Netanjahu nem az atom-egyezmény megszegéséről beszélt, hanem arra világított rá, hogy ez az egyezmény eleve hazugságra épült.

Mint az a sajtótájékoztatótól függetlenül kiderült, a MOSZAD ezt az akciót még februárban hajtotta végre és az 55 ezer lapnyi, 110 ezer oldalas anyagot szinte azonnal átadta az amerikai hírszerésnek is. Ők eddig 3.000 lapot tudtak tüzetesen átvizsgálni.

Mogherini azon állítása, miszerint a feltárásban semmi új nincs, hiszen az elmondottak mindenki számára ismertek voltak eddig is – már nem állja meg a helyét. Ugyanis az Atomenergia Ügynökség a teljes anyagból mindössze 1000 oldalba nyerhetett betekintést. (Mint érdekességet, itt kell megemlíteni, hogy az archívum létezéséről az iráni vezetés mindössze öt tagjának volt tudomása.)

Angol, francia és német küldöttség kapott lehetőséget, hogy a hét végén betekintsenek az anyagba. Netanjahu rajtuk kívül ugyan ezen célból meghívta Oroszország és Kína, valamint az   Atomenergiai Ügynökség képviselőit is.

Trump elnök a tények nyilvánosságra hozatalát követő első reakciója az volt, hogy “elfogadhatatlan, amit Irán csinált, ez a megállapodás katasztrofális az USA számára”.

Végezetül csak annyit, hogy  egyre nyilvánvalóbbnak látszik, miszerint Trump és Netanjahu között előzetes egyeztetés zajlott.

Az sem véletlen, hogy a sajtótájékoztató nyelve az angol volt (végén pár mondatos héber összefoglalóval), hiszen a cél a minél szélesebb körben történő ismertetés volt, lehetőleg sajtómunkási beavatkozás nélkül.

A bejelentés minden érintett fél számára hordozott üzenetet. Hiszen nem véletlen, hogy az el múlt napokban egymás után járt a Fehér Házban Macron és Merkel. Mindketten azzal a céllal, hogy meggyőzzék Trump elnököt az atom-egyezmény fennmaradásának szükségességéről.

Teherán pedig figyelmeztetést kapott arra vonatkozóan, hogy Izrael mindenütt jelen van és nincs az a titkos anyag, nincs az a bombabiztos tárolási mód, amelyet – ha biztonsága forog kockán – ne tudna megszerezni, akár Teherán szívéből is. (Itt kell megjegyezni, hogy a titkosszolgálat mintegy száz emberrel vett részt az akcióban és csak azért nem hozták el a teljes archívumot, mert ez fizikailag lehetetlen volt.)

Európa az Iránnal kötendő milliárdos üzleteket félti, ez indokolja kiállását az atom-egyezmény életben tartása mellet. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy mostanában kezd kiderülni, hogy Teheránban üres a kassza.)

A történések láncolatába pontosan beleillik, hogy Pompeo,  frissen kinevezett amerikai külügyminiszter is a napokban látogatott a térségbe. Pontosabban a térség témában érintett országaiba: Izraelbe, Szaúd-Arábiába és Jordániába. Látogatása során nem tárgyalt a Palesztin Hatósággal, sőt az u.n. palesztin kérdés szóba sem került.

Hangulatjelentésként egy friss hír: Marokkó bejelentette, hogy megszakítja kapcsolatait Iránnal és bezárja ottani nagykövetségét.

01/05/2018

70. Függetlenségi Napra – kicsit másképp

18 ápr

A modern Izrael függetlensége kikiáltásának 70. évfordulóján sokan, sokféleképpen tartanak megemlékezést úgy belföldön, mint külföldi országokban.

Izraelen belül, a központi megemlékezésen, felkent szónokok mondják el az ilyenkor szokásos ünnepi beszédet, ezen kívül minden város, akár városrész, település már hetek óta készül az alkalomra műsoros összeállítással is. Az elhangzó beszédek a közösség összetételét, társadalomban elfoglalt helyét tükrözik, a fáklya-gyújtásra felkért személyek életútján keresztül a hely szelleméről is viszonylag pontos képet kapunk.

Ünnepel az ország! De vajon, mennyire lehet felhőtlenül ünnepelni ma (és mennyire lehetett bármikor is az elmúlt évtizedekben)?

Izrael – a zsidó állam – létrehozásában nem észérvek, hanem Európa lelkiismerete játszott döntő szerepet. Ez a lelkiismeret azonban csak addig terjedt, hogy a Herzl Tivadar által sok évvel a holocaust előtt kezdeményezett zsidó állam létrejöttét jóváhagyták. Ugyanakkor már az első (függetlenségi) háború során kimutatták foguk fehérjét azzal, hogy kényelmes távolságból nézték végig, amint öt arab ország egyidejű, összehangolt támadást intéz az alig 24 órás állam ellen…


Aztán jött a többi háború! Nem a magukat ma palesztinnak nevező “mandátumi arabokkal”, hanem gyakorlatilag a teljes arab tömbbel szemben kellett megvédeni hazánkat. Előbbiek rendre a piszkos munkát végezték el, az utcai gyilkosságokat, robbantásokat…(Itt kell megemlíteni, hogy a függetlenségi háború  hivatalosan jóval az állam kikiáltása előtt, pontosan 1947 november 30-án vette kezdetét, egy nappal az után, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete két részre osztotta a már 1920-ban egyszer megcsonkított területet. Ugyanis jogelődje, a Népszövetség, 1922-ben egy tollvonással elcsatolta 77%-át annak érdekében, hogy Jordánia néven megalakuljon a palesztinai arabok országa.)

A polgári időszámítás szerinti 1948. május 14-én – ez évben április 18. (ה’ אייר תש”ח) került kikiáltásra Izrael állama. Ekkor az ország zsidó lakossága mindössze 600-650 ezerre volt (az össz-népesség 860 ezer fő) tehető, de közülük csak mintegy 40 ezer potenciális harcost lehetett kiállítani…

Háborút háború követett, jött egyik a másik után… és Izrael nemhogy talpon tudott maradni, de mára jól prosperáló, demokratikus alapokon nyugvó államot tudhat magáénak.

És ma ezt igyekeznek elvitatni tőlünk… relativizálva a holocaustot, sőt! A létezés jogát is megkérdőjelezve, gőzerővel hazudják el múltunkat – ezzel együtt a sajátjukat is.

Szomorú azt tapasztalni, hogy a frakkba öltöztetett antiszemitizmus, az Izrael-ellenesség, sokak tudatában úgy jelentkezik, mint az “ország jogos bírálata, a szólásszabadság jegyében”…Persze, populista politika mentén lehet erre is hivatkozni, – csak éppen értelme semmi – hogy az Európát elárasztó muzulmánok hozták magukkal ezt a változást. Van ebben igazság, ami jól jön ahhoz, hogy elfedje a meglévő, klasszikus antiszemitizmust. Csakhogy a kelet-európai országokban, melyek kikérik maguknak a vészkorszakban történt aktív részvételt, jószerével nincs muzulmán bevándorlás, de gyakorlatilag zsidó se nagyon.

Európa ismét a saját kudarcát vetíti ki az örök bűnbakra…

De nem kell nekünk Európáig menni, hogy antiszemitizmussal találkozzunk. Van belőle itthon is. Egy hangos, valójában törpe kisebbség, amelyik hazugságaival tápot szolgáltat a külvilág antiszemitizmusának. Mert kérdezem én, milyen közéleti személyiség az, aki Izrael himnuszát a “legundorítóbb dal”-nak nevezi nyilvánosan? Milyen közéleti- és magánszemély az, akit a “zsidó értékek” irritálnak? Menyire gerinc nélküli az, aki “alternatív” megemlékezést tart, vagy egyáltalán részt vesz egy olyan rendezvényen, ahol hős, áldozat és gyilkos közé egyenlőségjel kerül? És mindezt a legmagasabb szintű, elvileg független igazságszolgáltató szerv áldásával? Függetlennek tekinthető az a bírónő, aki ennek kapcsán “inkább emlékezik együtt az arabokkal, mint a zsidó telepesekkel”? Milyen ember egyáltalán az, aki abba a fészekbe piszkít, amelyik befogadta? Amelyik hazát biztosított neki? Ahol nem migránsként, de már az Izraelbe induló repülőgép fedélzetén is állampolgárnak számít? Milyen gyűlöletnekkell felhalmozódnia abban az emberben, aki képtelen felmérni cselekedetei következményeit? És nagy kérdés, hogy kit/mit gyűlöl? Személyeket, netalán az egész országot, vagy a saját zsidóságát???

A felsoroltakon kívül még számos kérdésre keresem az ésszerű magyarázatot – eddig eredménytelenül.

Demokráciában élek. Állampolgári jogom pártoktól és ideológiáktól független, egyéni értékrend kialakítására. Amivel élek is. És annak ellenére, hogy egy apró porszem vagyok, büszkén vállalom, hogy része lehetek a nagy egésznek.

Végezetül pedig, büszkeséggel tölt el a tudat, hogy hárítottam és hárítok minden olyan felkérést, ahol idegen érdekeket kiszolgálva, a fogadó közönség szimpátiáját meglovagolva más kellene írnom, mint amit a becsületem diktál…

Ez az én személyes függetlenségem – és úgy vélem,  ez nem kevés!!!

17/04/2018

 

Emléknapra – 2018

17 ápr

Zsidó hagyomány, hogy ünnepeinket megelőzi az emlékezés… és ez nem csak a vallási ünnepekre vonatkozik.

Ahogy a Széder során, még ha képzeletben is, de  végig megyünk a rabszolgaságból kivezető úton, úgy az állam függetlenségének ünneplését is megelőzi az azokra való emlékezés, akik életüket adták a zsidó hazáért.

1860-ban jött létre az első zsidó település, amely a történelmi (Óváros) falakon kívül épült.

https://leharblog.wordpress.com/2011/07/30/jeruzsalemi-korseta-jemin-moshe-2/

Ettől a dátumtól áll rendelkezésünkre írásos dokumentum a kötelesség teljesítés során életüket vesztett katonákról, valamint Izrael függetlenségének kikiáltása óta eltelt időszak terror áldozatairól.

Ez a szám a tavalyi évben 71+30 fővel szaporodott. Utóbbiak régebbi, katonaként szerzett sérüléseikbe haltak bele. Szombaton (14/04/2018) vesztette például életét a Jom Kipur-i háború utolsó katona sérültje.

Harcok során 23.645 esett el, szolgálat-teljesítés közben 4.143 fő (27.788) 

A terror áldozatainak száma 3.134 fő, köztük 122 külföldi állampolgár. 100 izraeli állampolgár viszont külföldi országokban lett a terror áldozata.

A gyászoló szülők száma 8.929, a katona-özvegyeké 4.849 az árván maradt gyerekeké pedig 1.843.

Polgári időszámítás szerint e hó 17-én (ג’ ב- אייר) estétől rájuk emlékezünk. Ismét megszólalnak az emlékezés szirénái és másnap reggel az ország útra kel. Hogy öregek és fiatalok, apák és nagyapák, fiúk és unokák Afulától Eilatig, az ország  52 katonai temetőjében, a városok és települések sírkertjeiben elhelyezzék az emlékezés mécsesét, a hagyományos emlék-követ, vagy a nem annyira hagyományos, de elfogadott virágcsokrot.

Az emléknap előestéjétől számítva 24 órán keresztül, időrendi sorrendben olvassák fel a neveket, a hozzá tartozó életkorral, fegyvernemmel és lakhely megjelöléssel együtt.

Az emléknap a Függetlenségi nap előestéje… és így lesz ünnep az emlékezésből.

יהי זכרם ברוך

15/04/2018

 

Holocaust emléknap – 2018

9 ápr

Mint azt már előző írásomban is említettem, Izrael a varsói gettófelkelés כ”ז בניסן

(1943. április 16.) dátumához igazítja a vészkorszak áldozatainak és hőseinek emléknapját. Polgári időszámítás szerint ez a nap az idén április 12.)

Annyian, köztük magam is, emlékeztünk már a 20 század sötét napjaira. Annyian sirattuk el újra és újra – nem csak a meg sem ismert családtagjainkat, de – a vészkorszakot átélt, sokszor testben is, de lélekben mindenképpen megtört szeretteinket.

És nem csak őket, mind a hatmilliót, aki 1939-45 között egy elmebeteg ideológia áldozatává vált.

És valahol, elsiratjuk magunkat is, mert a háború után született, úgynevezett (szerintem tévesen) második generáció a génjeiben hordozza az ősök félelmét, amelytől még a harmadik-negyedik generáció sem mentes egészen.

Nem is lehet, hiszen lépten-nyomon azt látja, hogy az elmebeteg diktátort kiszolgáló országok, a kurzus-történészek hathatós közreműködésével, teljes sebességre kapcsolt a holocaust relativizálása, az áldozat-hibáztatás.

A jelenség nem mai keletű és amikor ítéletet mondok Európa felett, korántsem a ma, jobbra tolódott államvezetést teszem felelőssé. Sokkal inkább azokat, akik ‘45 után képtelenek voltak szembenézni a múlt bűneivel, akik úgy gondolták, ha szőnyeg alá söprik a kérdést, ha elhallgatják és hatalmi szóval elhallgattatják a “másként” gondolkodókat, megtettek mindent a múlt lezárására. Tévedtek és tévedésük – mai ismeretek szerint – tudatos volt. Ez jól látszik ma, amikor a nyugati társadalmak, magát baloldalinak, liberálisnak hazudó képződményei az antiszemitizmus frakkba öltöztetett változatát, az Izrael-ellenességet művelik teljes mellbedobással. Mindezt karöltve szélsőjobbos elemekkel…

A történelmet meghamisítani akaróknak üzenem, hogy az igazság – ha rögös utat is kénytelen bejárni – győz a hazugság fölött.

Halottaink emléke legyen áldott! יהי זכרם ברוך

Az élet viszont él, mert élni akar, ez a dolga!

Az alábbi videón 600 holocaust túlélő és családtagjaik együtt éneklik az “élet dalát”… melyet az 1983-as Eurovíziós dalfesztiválon Ofra Haza vitt sikerre.

https://www.facebook.com/yediotahronot/videos/2125508021037263/

https://www.youtube.com/watch?time_continue=7&v=yIuK7vCVM34

09/04/2018

A témában korábban megjelent írásaim:

1.https://leharblog.wordpress.com/2013/04/06/%D7%99%D7%95%D7%9D-%D7%94%D7%A9%D7%95%D7%90%D7%94-holocaust-emleknap/

2.https://leharblog.wordpress.com/2011/11/23/hholocaust-revizionistak-es-a-tenyek/

Izrael és az illegális bevándorlók: a történetnek mégsincs vége

3 ápr

A hírközlő szervek feladata a konkrét hírről való tájékoztatás. Ez történhet írásos formában, v. az éter, a hírolvasók útján. A “parsan”, vagyis a kommentátor az adott hír kapcsán megkeresi az előzményekkel – mert szinte minden konkrét hírnek számos előzménye van – és az adott hírrel kapcsolatos összefüggéseket, melyeket aztán a témában való jártassága, egyéni habitusa alapján összegez.

Vannak kiváló megfigyelők, akik a szerteágazó szálakból képesek olyan következtetést levonni, amely hosszú távon megállja helyét…és vannak, akik nem képesek többre, mint az innen-onnan összeollózott hírek kötőszavakkal történő – látszólag – egységes keretbe foglalására…vagy még arra sem.

Nos, magamat nem sorolom a kiváló megfigyelők táborába, ahhoz azonban elég tájékozottnak, hogy néhány mondatban összefoglaljam az Izrael területén illegálisan tartózkodó afrikai állampolgárok – közel 40 ezer fő – kapcsán keletkezett vihart.

Nézzük, hogyan látom:

Pár hónapja röppent fel az a hír, hogy Izrael kitoloncolja a területére – még a határkerítés megépítése előtt – Egyiptom felől beszivárgott, elsősorban jobb megélhetést remélő szudáni, eritreai állampolgárokat.

Ez az intézkedés azzal vette kezdetét, hogy az állam repülőjegyet és az új élet kezdéshez anyagi támogatást ajánlott fel azoknak, akik önként hajlandók elhagyni az országot. Mára világossá vált, hogy a szudániak nagy része élt ezzel a lehetőséggel.

Eritreával kapcsolatban az a probléma merült fel, hogy onnan legtöbben a katonaság elől szöktek meg és egészen a közelmúltig – visszatoloncolásuk esetén – életveszélynek voltak kitéve.

Izrael már régebben kezdett tárgyalni u.n. harmadik országgal, akik megfelelő anyagi juttatás ellenében hajlandónak mutatkoztak befogadásukra. Megjegyzem, hogy Izrael a kiutasítást több lépcsőben kívánta végrehajtani: első körben a 30 év alatti, egyedülálló férfiaktól kívánt megszabadulni…

Itt lépett a képbe az “Új Izrael” (Keren ha-hadasa le-Israel) alapítvány finanszírozásából szervezett tüntetés sorozat, mely ugyan Izrael területén zajlott (elsősorban Tel-Avivban). Az alapítvány azonban – az európai országok aktív közreműködésével –  elérte a potenciális befogadó országot, Ruandát is. Némi fenyegetés, gondolom, némi baksis is közrejátszott abban, hogy Ruanda a szerződést felmondta.

Ennél azonban sokkal valószínűbb, hogy az ENSZ és néhány EU tagállam közötti – a menekültek befogadására létrejött – keretmegállapodás értelmében, illetve annak okán, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága feladatkörébe tartozó témáról lévén szó, az ENSZ “levette a terhet” Izrael válláról. (Az ezzel kapcsolatos hír itt olvasható.)

Megjegyzem, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának néhány ENSZ tagállammal már hosszú ideje szerződése van a menekültek befogadását illetően. Ennek semmi köze az Izraelben illegálisan tartózkodó személyek kiutasításához.

Hangsúlyozom, a “tehermentesítés” nem Izrael felé tett gesztus! A megállapodás kezdeményezője az ENSZ volt, Izrael közvetlenül egyetlen országgal sem folyatatot tárgyalást, tehát az a sajtómunkási ferdítés, hogy Izrael Európába deportálná az illegális határsértőit, nem állja meg a helyét.

Mi történt a késő esti-éjszakai órákban?

Netanjahu saját pártján belül is és a koalíciós partnerektől is elmarasztalásban részesült (döbbenetes volt olvasni, hogy felelős vezetők, több évtizedes politikában való jártasság ellenére sem voltak képesek felfogni a szerződésben rejlő lehetőségeket), az izraeli közvélemény ellenállására – elsősorban a leginkább érintett dél tel-avivi őslakosságra tekintettel: a kiutasítást végrehajtását felfüggesztette. E sorok gépelése közben, a képernyőn felvillanó gyors hír már arról szól, hogy az egyezményt felbontotta.

A szappanopera folytatódik…

03/04/2018

Az irániak már a spájzban vannak…

13 feb

Az eredeti, filmbeli szöveget kölcsönvéve, akár azt is írhatnám, hogy “az oroszok már a spájzban vannak”…  és ezzel sem szenvedne csorbát a hitelesség. Izrael szempontjából azonban sokkal inkább döntő fontosságú Irán térségbeli szerepvállalása.

Néhány mondat erejéig arról, hogy mi is történt:

Szombaton (10/02/2018) a szíriai Tadmor melletti iráni támaszpontról felszállt egy pilóta nélküli repülőgép, amelyet az izraeliek műholdon keresztül a felszállás pillanatától figyelemmel kísértek. Ezért történhetett, hogy egy perccel az izraeli légtérbe történt belépése után, egy ott várakozó izraeli harci helikopter lelőtte.

A légtér megsértésére válaszként az izraeli légierő nyolc gépe szíriai és iráni katonai célpontokat támadott.

A szíriai hadsereg 25 (egyes források szerint 30)  légvédelmi rakétát lőtt ki, amelyből egy célba talált. Az pilótáknak sikerült izraeli terület fölött katapultálni, de mindketten megsérültek.

A légierő vizsgálata szerint az eset úgy történhetett, hogy a pilóták nem figyeltek fel az elektronikus vészjelző rendszerre és így nem tudták kikerülni a rakétát, ami a többi gépnek sikerült.

Tudni kell, hogy ezek a szíriai rakéták még a jobblétre szenderült Szovjetunió idejéből származnak, viszonylagosan alacsonyabb sebességgel rendelkeznek. Érdemes azt is megjegyezni, hogy az oroszok korszerű S-300 és S-400- as légvédelmi rendszereket telepítettek Szíriába, melyek kizárólagosan az orosz bázisok környékén találhatók és kezelésüket nem adták át a szíriaiaknak.

Az izraeli légierő a támadások során a szíriai hadsereg légvédelmi rendszerének nagy részét, illetve a hírközlési rendszert teljes egészében megsemmisítette. Ennek következtében a szíriai harci gépek nem tudnak a levegőbe emelkedni.

Most pedig vessünk egy pillantást az egésznek a hátterére:

A közel-keleti sakktáblán számos figura mozog, de jelenleg a központi szerepet Oroszország, Irán és természetesen Izrael játssza. A sakktáblán található figurák még: Törökország, az iszlamista milíciák és a kurdok.

Oroszország már a cári idők óta vágyott egy meleg-tengeri hadi kikötőre,  és ez az álma teljesült, amikor Szíriában létrehozhatta a tartuszi haditengerészeti bázist. Obamának sikerült olyan helyzetbe hoznia Putyint, hogy ez –  ügyesen kihasználva a szituációt – döntő befolyásra tehessen szert Szíriában és általában a Közel-Keleten.

Miután az Iszlám Állam (ISIS) és általában az iszlamista milíciák elleni harcban Putyin nem kívánta orosz katonák életét áldozni, eltűrte az irániak és az Irán által irányított Hezbollah térnyerését, akik közül sok százan estek el a harcokban. Irán azonban, stratégiai céljainak megfelelően, döntő befolyást szeretne elérni,  hogy Szíriában is kiterjessze a síita befolyást.

Kézenfekvő a kérdés, hogy ebben a közel-keleti kötéltáncban kinek mi a stratégiai érdeke?

Oroszország maximális célja megtartani a szíriai és általában a közel-keleti befolyást, minimális célja, megtartani a tartuszi haditengerészeti és a latakiai légi bázist.

Törökország a kurdok befolyását kívánja csökkenteni.

Izrael pedig az irániakat kívánja távol tartani a határaitól.

Izrael ennek érdekében igyekszik jó kapcsolatot ápolni Oroszországgal, aminek keretében Putyin és Netanjahu megállapodtak egy állandóan működő katonai bizottság létrehozásáról, az esetleges nem kívánt összeütközések elkerülése érdekében.

Az izraeli katonai parancsnokságot és a Szíriában állomásozó orosz katonai parancsnokságot “forró drót” köti össze.

Összefoglalva kijelenthetjük, hogy ma, papírforma szerint, az oroszok nélkül nem történhet semmi Szíriában. Ez azonban a valóságban némiképp másképp fest. Nyilvánvaló, hogy az irániak ehhez az akcióhoz nem kérték ki az oroszok beleegyezését, ugyanakkor egyeztettek a szíriaiakkal. Az egyeztetés tényét alátámasztja, hogy ezt a régi szíriai légvédelmi rakéta rendszert harckészülstégbe helyezni hosszabb időt igényel, amiből az következik, hogy a szíriaiak már felkészülten várták az izraeli repülőgépeket.

Az is nyilvánvaló, hogy az irániak belátható időn belül újra fognak próbálkozni, a kérdés csak az, hogy ki, mit fog lépni a naponta változó közel-keleti sakktáblán?

13/02/2018

%d blogger ezt kedveli: