A galut zsidósága Izrael ellen?!

Idén, szeptember második felében ünnepeljük a zsidó újévet, (Ros ha-Shana). Egy évvel korábbi adatok szerint a világ zsidósága 14.8 millió fő. Az Amerikai Egyesült Államok zsidósága 5.7 millió, és ez a szám már egy millióval kevesebb, mint az Izraelben élő zsidók száma (6.7 millió). Európában, a legnépesebb zsidó közösség (450.000) ma is Franciaországban él, Magyarországon 47.000.

Miután az amerikai zsidóságot sok évtizeden át védő buborék szétpattant, sokan közülük, – ebben az új,  sosem tapasztalt szituációban – bizonytalanul keresik a kiutat. Vannak azonban akik úgy látszik, már meg is találták. Ők az amerikai zsidóság fő áramlatát képező, a progresszívaktól a konzervatívokig terjedő áramlat.

Kétségtelen, hogy első ránézésre Izrael kormányainak is szerepe van a abban, amin az amerikai zsidók most keresztülmennek.

Ha azonban a téma mélyreható vizsgálatába kezdünk, kiderül, hogy Izrael nagyobb odafigyeléssel, megértéssel és érzékenységgel sem tudott volna változtatni a jelenlegi helyzeten.  Azon a helyzeten, ami – ne szépítsük – mély aggodalomra ad  okot. 

Ami első ránézésre is látszik, az az,  hogy a haszid közösségek erősödése gyengíti a zsidó pluralizmust, amely nagyon fontos a többségben lévő progresszív és konzervatív közösségek számára.

A folyamatos súrlódások Obama elnökkel, majd a kialakult  jó kapcsolat az annyira gyűlölt utóddal, csak tovább mélyítik ezt a feszültséget. Ez a feszültség országhatáron túl terjedve, megmutatkozik abban is,  hogy az izraeli-palesztin béketárgyalások egy helyben topogását, a palesztin lakosság nehézségeit kizárólag Izrael számlájára írják, miközben pontosan ismerik a palesztinok negatív hozzáállását a békefolyamat előbbre vitelében.

Az azonban csak feltevés, hogy amennyiben Izrael rugalmasabb, engedékenyebb a “palesztin kérdésben”, változtatna-e, segítene-e a különböző amerikai zsidó szervezetek közötti, egyre mélyülő szakadék csökkentésében.

Ugyanis, a tapasztalat azt mutatja, hogy  az amerikai zsidóság körében napról-napra csökken nem csak az Izrael iránti, de a zsidóság iránti érdeklődés is. Egyharmaduk (többnyire 40 év alattiak) már nem tartoznak egyetlen zsidó áramlathoz sem és körükben a természetes szaporulat mindössze 1.4%. 70%-uk vegyes házasságban él és mint tudott, ilyen esetben, nagy általánosságban a zsidó fél adja fel identitását. Az amerikai zsidóság mintegy 50%-ának van valamilyen érzelmi kapcsolata a zsidósággal. Többségük nem zsidó iskolába járatja a gyerekeit. 

Beszédes szám, hogy körükben jóval magasabb a liberális elveket vallók aránya, mint az amerikai társadalom egészében! 70%-uk vallja magát demokratának, és 2008-ban 78%-uk szavazott Obamára.

Nézzük meg az izraeli zsidók ez irányú vélekedését is. A társadalom csak nagyon kis részét foglalkoztatja, hogy mi történik az amerikai hitsorsosaikkal és még kisebb része fűz bármiféle reményt is hozzájuk.

Egy felmérés során, a megkérdezetteknek csak negyede vélte úgy, hogy az izraeli és a galuti zsidóság sorsa közös. 60%-uk úgy foglalt állást, hogy Izraelnek nem kell tekintetbe vennie a galut zsidóságának véleményét. 

Ebben nyilván szerepe van annak is, hogy amíg az amerikai zsidók abszolút többsége gyűlöli Trumpot, az izraeliek előnyben részesítik őt Bidennal szemben.

Izrael zsidósága nehezen tér napirendre a fölött a tény fölött is, hogy az amerikai demokrata párt gyors radikalizációja sem riasztja az ott élő zsidókat, sőt véleményüket a “progresszív” irányzathoz igazítják. 

Mindezt annak ismeretében, hogy az amerikai zsidóság e központi, meghatározó irányzatának fő és harcos szószólója Peter Beinart, (a képen)  aki a New York Timesban július 8-án megjelent,  “Többé nem hiszek a zsidó államban” című, hosszú és részletes cikkében szakított a cionizmussal. 

Szerző, az emberi jogok nevében elveti a zsidóság önmeghatározáshoz való jogát. Izraelt fajgyűlölő államnak tartja és teljes mértékben felmenti a terrorcselekményeket  elkövető palesztinokat, mert szerinte a terror, a legitim ellenállás természetes következménye. Végkövetkeztetésként kétségbe vonja Izrael, mint zsidó állam  jogát a létezéshez. 

Az európai zsidóság körülményei és lehetőségei különbözőek, mint ahogy mindig is különbözőek voltak amerikai hitsorsosaikétól. Azonban már ott is megjelent a fent leírt jelenség, –  elsősorban Kelet-Európában, de nem csak – amelyben Izrael bírálatát – talán nem is minden szándék nélkül – összekeverik Izrael és ezzel természetesen a zsidóság létezéshez való jogának megkérdőjelezésével.

Nyilvánvaló, hogy Izrael nem hagyhatja – és ez meg sem fordul a fejében – cserben a galut zsidóságát, ez az út azonban soha nem lehet egyirányú!

19/07/2020

Rendhagyó gondolatok a Függetlenségi Nap alkalmából…

71 éve, május 14-én, (a héber naptár szerint Ijjár 5.) az idei polgári évben május 8-9.*  történt Izrael földjén az első modernkori csoda. Megalakult Izrael állama!

Megalakulását Herzl Tivadar és más cionisták áldozatos munkáján kívül nem kis részben a hatmillió áldozat vére, valamint a világ és benne elsősorban Európa rossz lelkiismerete tette lehetővé.

Most – a protokoll szerint – fel kellene sorolni, hogy Izrael ezen időszak alatt honnan, hová jutott. Gazdasági, társadalmi, kulturális vívmányai mellett szót kellene ejteni kiterjedt külkapcsolatairól…tegyék ezt meg helyettem politikusaink, hivatásos szónokaink. Én – nem először – a másik utat választom.

74 évvel a koncentrációs lágerek, a megsemmisítő táborok felszabadulása és 71 évvel az állam kikiáltása után még mindig számosan vannak, akiknek megemészthetetlen falatként, mindkét dátum a torkán akadt. És létszámuk egyre csak gyarapszik.

Felfoghatatlan számomra, hogy számos európai ország, amelyik Izraellel kiegyensúlyozott kapcsolatot tart fenn, elvben a hazai zsidóságát is támogatja, teljes mellszélességgel és kurzustörténészei hathatós támogatásával igyekszik történelmi tények meghamisítására.

És, ha mindez nem lenne elég szégyen, még a területén történő – bevándorlók által elkövetett – antiszemita atrocitásokat, Izrael ellenes megmozdulásokat is igyekszik eltussolni. Mindezt, az internet korában!?

Vajon, mit reagál a német kormány arra a neonáci felvonulásra, melynek fő szlogenje a “soha többé Izraelt”? Vajon a francia földön elkövetett, kifejezetten származási-vallási indokból végrehajtott gyilkosságok elkövetői számára miért mentség a “kábítószer hatása” (ami egy közlekedési balesetnél súlyosbító körülménynek számít).

Miért kéri ki magának a lengyel kormány, hogy polgárai az anyatejjel szívták magukba az antiszemitizmust, amikor csak a minap égetett valaki köztéren olyan bábut, melyre régi, zsidó származású közéleti személyiség arcképét tűzte fel?

Hogy Amerikában és az Egyesült Királyság területén a “baloldal”** nyíltan zsidózik, nyíltan fröcsög Izrael ellen, már említést sem érdemel.

A kérdések kérdése számomra az, hogy ehhez miért asszisztál a diaszpóra zsidósága?

Természetesen tudomásul veszem, mint tényt, de senki ne vegye zokon, ha mélységes felháborodásomnak adok hangot, amiért S. Lauder úr, a Zsidó Világtanács Elnöke éppen Izrael születésnapját “tisztelte” meg azzal, hogy egy erősen politikai ízű, de vallási köntösbe bújtatott támadást intézzen Izrael kormánya ellen.

A kijevi zsidó fórum előtt elhangzott beszéde nem más, mint a galuti zsidóság körében végzett tevékenység kudarcának hárítása.

Lauder úr az amerikai zsidóság egyre gyorsuló beolvadásából eredő problémát vetíti ki Izrael és a galut kapcsolatára.

Őt hallgatva, felmerül a kérdés: vajon tényleg ennyire nem ismeri Izrael belső életét, vagy ennyire a jelenlegi kormányt akarja lejáratni? A kérdés természetesen nem csak Lauder úrnak szól!

Azt tudomásul kell vennie a szétszórattatásban élő zsidóságnak, hogy Izrael állam diplomáciai tevékenysége elsősorban az állam érdekeit kell szolgálja és ez, szükségszerűen, nem mindig halad párhuzamosan a galuti zsidóság érdekeivel.

Azt azonban – bármikor és bármilyen kormánya is volt Izraelnek – senki nem vetheti az állam szemére, hogy különböző hátterű közösségeket a másik rovására támogatott volna.  

Lauder úr leegyszerűsíti a kérdést azzal, hogy a diaszpóra zsidóságát liberálisnak, az izraelit ultra-ortodoxnak minősíti, holott mindkét oldal ennél sokkal sokszínűbb.

Nem először hangzik el, – de mindig kiváló időzítéssel –  hogy Izraelnek többet kellene tennie a diaszpórában élőkért. Az már kevesebbszer, hogy mit kéne tenni saját magukért.

Kitekintve a világ országaira, azt kell mondjam, hogy soha még annyira igaz nem volt a dal, miszerint אין לי ארץ אחרת…vagyis, nincs másik országom…Nincs más országa az izraeli “baloldalnak” sem és – akármennyire is megpróbálja elhitetni magával az ellenkezőjét – a diaszpóra zsidóságának sem.

Ha ezt minden egyes zsidó megérti, ha nem politikai nézetei alapján alkot véleményt, akkor azzal a tudattal dőlhetünk hátra, hogy van egy hely a világban, ahol OTTHON vagyunk!

חג עצמאות שמח למדינת ישראל

ו

שלום לך ארץ נהדרת

 

https://www.youtube.com/watch?v=DgvmC-F5jsE

 

* napnyugtától-napnyugtáig

** Nem, egyáltalán nem véletlen, hogy idézőjelbe került a baloldal. Ugyanis ez a “baloldal”  elvetett minden baloldali értéket és tevékenységét kizárólag az emberi jogok védelmében fejti ki. De még ezt is hamis módon, ugyanis kettős mércével mér.

 

08/05/2109

A holocaust emléknap ürügyén, avagy…

a galuti zsidóság a damaszkuszi úton

 

Ismét eltelt egy év. Ezt abból is lehet tudni, hogy Izraelben is elérkezett a vészkorszak rémségeire, áldozataira, hőseire történő emlékezés napja.*

Számos meg -és visszaemlékezést lehet hallani-olvasni a történtekről. Sajnos, egyre kevesebbet a borzalmak szenvedő alanyaitól, hiszen számuk vészes gyorsasággal apad. Ezen sorok írásakor Izraelben 212 ezer túlélőt tartanak nyilván, közülük naponta 40-re tehető az elhalálozottak száma.

Nyilvánvaló, hogy állami megemlékezésre évi egy alkalommal kerül sor, ez azonban nem mentesíti az államot, hogy a még köztünk élők mindennapjait folyamatosan kövessék, hogy a szükséges segítséget megkaphassák. Ezen a téren Izraelnek is van tennivalója.

Más ünnep- illetve emléknap kapcsán is kifejtettem már azon véleményemet, hogy évek-évtizedek múltával képtelenség újat mondani. Éppen ezért – és ez alól magam sem vagyok kivétel – minden évben újra és újra elsiratjuk nem csak a – néha meg sem ismert – családtagjainkat, de könnyet ejtünk a 20. század sötét napjait túlélt, sokszor testben is, de lélekben mindenképpen megtört szeretteinkért. Mind a hat millió testvérünkért. Valahol lelkünk mélyén magunkat, a háború után született generációt is, hiszen génjeinkben hordozzuk az ősök félelmét, melyet felfedezünk még unokáinkban is.

לא לשכוח ולא לסלוח!

Nem felejtünk és nem bocsátunk meg! Bocsánat egy elmebeteg diktátor és ideológiáját kiszolgáló csatlósainak nem jár! Felejteni, az ősökkel szemben, erkölcstelen!

Tegyük fel, – kizárólag a feltételezés szintjén – hogy több, mint hét évtized távolából – felmerül a megbocsátás. Kinek? Szánjuk talán a matuzsálemi kort megélt nácit/nyilast, mert utána jártak ténykedésének és bíróság elé állították? Sirassuk a kora miatt? Ő talán érzett szánakozást a gázba hurcolt gyerekekért, aggastyánokért?

Meggyőződésem, hogy az ítélet üzenetet hordoz és elsősorban a szellemi örökösöknek szól!

Felejteni – ismét csak feltételes módot használva – képtelenség. Ahogy említettem, az elpusztítottak megtagadása lenne. De van egy másik ok is. Ami nem más, minthogy lépten-nyomon – és ahogy az idő telik egyre nagyobb vérszemet kapva – szembejön a kurzus-történészek általi történelemhamisítás, a holocaust relativizálása és nem ritka az áldozathibáztatás sem.

 

Természetesen a jelenség nem újkeletű. Nyugodtan kimondható, hogy egyidős a háború befejezésével és felelősség terhel minden, ‘45 után hatalmon lévő kormányt, amelyik képtelen volt szembenézni a múlt bűneivel. Nem kell összeesküvés elméletet gyártani ahhoz, hogy – mai tudásunkkal természetesen – lássuk, a szembenézés elmaradása nagyrészt tudatos volt.

A vészkorszak alatt szinte teljes egészében megsemmisültek a nagyhírű európai jesivák, tanáraikkal, diákjaikkal együtt. A tanítók hiánya, a felszabadulást követő, államilag kódolt vallásellenesség és a zsidóság zömének feltétlen lojalitása a felszabadítókhoz** azt eredményezte, hogy a zsinagógák kiürültek. A szocialista táboron átfutó rendszerváltás alkalmával azonban a megmaradt rabbik, a zsidó szervezetek nem mindenhol tudták megragadni az alkalmat az újraszerveződéshez.

Mire észbe kaptak, hogy valamit tenni kéne ahhoz, hogy a diaszpóra zsidósága fennmaradjon, elfogytak a hívek. Hívek nélkül pedig nincs létjogosultság. Patthelyzet, amelynek egyelőre nem látszik a megoldása.

És megoldás addig nem is várható, amíg a galuti zsidóság nem képes, vagy talán nem is akar szembenézni az idők változásával. Hosszú ideig a nyugati zsidóság kivételes helyzetben volt a kelet-európaihoz képest, hiszen vallásgyakorlásában nem korlátozták, ez a különbség a szocialista tábor összeomlásával megszűnt.

Mi sem szemlélteti jobban a különbség elmosódását, minthogy a nyugat-európai és amerikai zsidó közösségek tagjait ért támadások ma már napi szinten szerepelnek a hírek között. Amerika zsidósága pedig ennek ellenére görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy ők mások, mint európai társaik. Nemrég, a közösségi épületek, zsinagógák védelmével kapcsolatban nyilatkozta egy amerikai rabbi, hogy “a zsinagóga nem repülőtér” – ezzel utasítva el annak védelmét.

A teljes diaszpóra zsidóságának, a közösség minden egyes tagjának, óriási a felelőssége abban, hogy milyen módon viszonyul Izraelhez. Alapvetően fogalmi szinten kellene rendet teremteni, mert amire a baloldali liberáis gondolkodást (ami sem nem baloldali, sem nem liberális) magukénak vallók azt mondják, hogy “Izrael jogos bírálata”, az nem más, mint ami ellen elvben harcolnak. Színtiszta antiszemitizmus – mégha furcsán is veszi ki magát zsidók esetében. De erre is volt már példa a történelem során.

És, bár az alábbi esetnek nem Európa adott otthont, Európa is “büszkélkedhet” néhány, azonos nézeteket valló “tanítóval”.

Az idei Peszach előestéjén, “Széderre” hívta Chicago “Tzedek” zsinagógája dr. Omar Barghutit, a BDS mozgalom alapítóját. Mivel az illető persona non grata az Egyesült Államokban, így a modern technika igénybevételével, skype-on tartotta meg előadását. Mi másról is szólhatott beszámolója, mint az izraeli arabok, a magukat palesztinnak nevező “területi” arabok Izrael általi elnyomásáról…

A “Tzedek” közösség alapítója Brant Rosen reform rabbi a következőket mondta a gyülekezetének: A palesztinok mindennapi élete súlyosan korlátozva van Izraelben és a “megszállt” területeken – ez azonban nem kerül az újságok címlapjára. Felhívta a figyelmet arra, hogy komolyan fontolóra kell venni az Izraelbe történő utazás beszüntetését, ezzel vállalva szolidaritást a palesztin néppel.

Tényleg, vannak fontolóra veendő dolgok. Elsősorban is a diaszpóra zsidóságának nem ártana magáévá tenni azt a bölcs mondást, hogy “ha segíteni nem tudsz, legalább ne árts”!

Mert elnézve a diaszpóra zsidóságának jövőjét  – és ismerve Európa múltját – kétségek merülnek fel a tekintetben, hogy Izraelen kívül létezik-e a Földön másik ország, amelyik nemhogy hazát adna, de legalább szállást kínálna a rászorulóknak?!

01/05/2019

* Izrael a varsói gettófelkelés, 1943. április 16. (כ”ז בניסן) dátumához- ami az idei évben május 2-ára esik) igazítja az emlékezést.

** A félreértések elkerülése végett meg kell jegyezni, hogy a felszabadítás tényén nincs mit vitatni. A rendszer működése viszont már az első koncepciós perek alkalmával világossá kellett, hogy váljon.

ENSZ – a ház, ahol semmi sem változik…

 

Ez év február utolsó napján hozta nyilvánosságra az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága által kinevezett vizsgáló bizottság azt a jelentését, mely Izraelt háborús bűncselekménnyel vádolja.

A jelentés szerint a tavalyi évben a gázai kerítés mentén lezajlott tüntetésekkor Izrael a szükségesnél sokkal nagyobb erőt alkalmazott. Szándékosan lőtt le mentősöket és polgári személyeket, akik semmilyen közvetlen veszélyt nem jelentettek Izrael számára.

Megjegyzem, hogy a kerítés felrobbantása, áttörése, behatolás Izrael területére, a sok tízezer dunám termőföld, erdő -és természetvédelmi terület felégetése elkerülte a vizsgálatot végzők figyelmét.

A bizottság közölte, hogy birtokában van a felelős mesterlövészek és parancsnokaik neve és javasolja, hogy az ügyet a Hágai Nemzetközi Bíróság vizsgálja ki,  miután az izraeli hatóságok és az izraeli Legfelsőbb Bíróság vizsgálatai elfogadhatatlanok.

A jelentés, miután a bizottság egyetlen tagja sem járt Izraelben, bennem óhatatlanul az egykori – végül is hamvába holt – Goldstone-jelentést idézi fel. A párhuzam annyira kísérteties, hogy talán nem árt felidézni.

Az alább következő blog-bejegyzések valós időben, az azóta megszűnt Népszabadság blogfelületén, Izrael a vádlottak padján I-II. és Goldstone véleményt változtat címmel jelentek meg. Az archívum felszámolása miatt az anyag a saját gépemről kerül átemelésre.

Izrael a vádlottak padján I. – avagy a király meztelen

ENSZ vizsgálat – feddhetetlen személyek

Nem kétséges számomra, hogy e sorok minden olvasójához eljutott már a hír, miszerint az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága lezárta a vizsgálatot a gázai háború (“öntött ólom”) ügyében. A Bizottság élén Richard Goldstone dél-afrikai bíró áll.

Mielőtt egyéb tényekre kitérnék, nézzük meg közelebbről, ki is ez a Richard Goldstone?

Mint említettem, dél-afrikai  bíró, aki nemzetközi figyelmet először az apartheid rendszer bűneit vizsgáló bizottság élén szerzett. Első nemzetközi megbizatását akkor kapta, mikor az ENSZ háborús bűntettekkel foglalkozó különleges bíróságához fővádlónak nevezték ki. Ez a bíróság foglalkozott a jugoszláviai és ruandai háborús bűntettek kivizsgálásával. Nem sokkal ez után Goldstone-t kinevezték a Koszovóval foglalkozó vizsgálóbizottság vezetőjévé is. E munkái során soha, senki nem vonta kétségbe jogi jártasságát és megbízhatóságát.

Most, amikor a gázai vizsgálattal kapcsolatban éleshangú levélváltásra került sor a genfi izraeli ENSZ nagykövet és Goldstone között, a nagykövet kihangsúlyozta, hogy ez semmiképpen sem irányul a bíró személye ellen, ugyanakkor időnként érdemes bepillantani a kulisszák mögé is.

A történet a boszniai háború idején kezdődött, valahol a boszniai hegyek egy kis kávézójában. Újságírók egy csoportja üldögélt ott, képviselve a világ minden táját, és az időt némi alkoholt tartalmazó üvegek egymásutáni ürítésével múlatták. Volt köztük egy amerikai  is, aki folyamatosan azzal nyaggatta szerb kollégáit, hogy mutassanak neki egy igazi háborús bűnöst. A vegzálást megunva, Navojsa Javrics szerb ujságíró a presszógép felé bökve, rámutatott egy nagydarab, torzonborz szakállt viselő férfira, mondván, íme itt áll egy. Ő Gruben Baljo, Polje-ből. Nők megerőszakolója és rabló.

Biztos vagy benne – kérdezte az amerikai. Természetesen, felelte a fekete humoráról híres Javrics.

Az amerikai, akinek humorérzékéről most inkább nem szólok, rövidesen kivált a társaságból és néhány hónapig nem  is jelentkezett újra. Ma az újságírók egy része úgy gondolja, hogy az illető valójában a háborús bűnösökre vadászó CIA ügynöke volt, aminek külön nyomatékot ad, hogy az “információ”, amit szerb kollégájától kapott, eljutott az ENSZ különleges bíróságához.

A bonyodalom ott kezdődött, hogy az amerikainak sem humorérzéke, sem irodalmi tájékozottsága nem volt, és ott folytatódott, hogy az ENSZ különleges bíróságának tagjai között sem akadt egyetlen személy sem, aki felismerte volna Miodrag Boltovics “Hős a szamáron” c. 1967-ben megjelent regényének Gruben Malics nevű főhősét. A könyv egyébként a szerb “22-es csapdája”, amit rengeteg nyelvre, köztük angolra is lefordítottak.

A történet a II. Világháborúban játszódik, az olaszok által megszállt Macedonia területén. Gruben a kommunista párt tagja, egyben a város legfrekventáltabb nyilvánosházának büszke tulajdonosa.

Ezt, az interneten percek alatt hozzáférhető információt, ami elejét vehette volna a bonyodalmaknak, az ENSZ bíróság “elfelejtette” beszerezni, aminek következtében a néhány hónap múlva Radovan Karadzsics a boszniai szerb köztársasági elnök és Ratko Mladics vezérkari főnök ellen kiadott körözési listán, fényképeik mellett szerepelt egy fekete sziluett is, ami Grubent volt hivatott jelképezni. Mint minden ilyen listán, természetesen szerepelt a körözöttek személyi adata is, kivéve az árnyfotó alatt, aholis a következő volt olvasható: Születési dátum – nem ismert, személyleírás – nem ismert, cím – nem ismert. Ennek alapján kellett volna a NATO erőknek megtalálnia Grubent!

És elkövetkezett Richard Goldstone igazságának pillanata, amikor is a bírósági alapszabály 18. pontja értelmében a neki, mint fővádlónak biztosított jogánál fogva, vádiratot nyújtott be Gruben ellen. A vádirat szerint Gruben, mint az omraszkai fogolytábor őre bűnös P. többszöri megerőszakolásában és más módon vele szemben elkövetett kegyetlenkedésben is. P. ez ügyben vallomást is tett a hágai bíróság előtt.

Az igazság akkor derült ki, amikor Javrics, a  Duga magazin haditudósítója kiadta könyvét, “Hős a szamáron Hágába érkezik” címmel. Javrics ekkorra már élő legendává vált Szerbiában, az emberek még hátulról, a sisakjáról is felismerték, amire az volt festve – “testvér, ne lőj!”

Fenti történetben a legaggasztóbb az, hogy tudomásom szerint, soha semmilyen nyugati sajtótermékben nem került nyilvánosságra és Goldstone-nak soha, sehol nem kellett számot adnia a történtekről. Valószinüsíthető, hogy ebben szerepet játszott a nemzetközi közvélemény szerbellenessége is.

A történettel talán sikerült rávilágítanom egy kicsit a nemzetközi bürokrácia problémájára, arra, mi történik akkor, ha egy vizsgálóbiztos megérkezik akár Boszniába, akár Gázába és a nyelv, a kulturális és társadalmi háttér minimális ismerete nélkül, valamint minden helyi kapcsolat, vagy hírszerzési forrás hiányában “vizsgálatba” kezd.

A dolog “érdekessége”, hogy a bíróságnak három évre volt szüksége, míg végül 1998. májusában törölte a vádiratot Gruben ellen.

Hogy visszakanyarodjak az Izraelt érintő kérdéshez, a gázai jelentésről napjainkban folyik a vita az ENSZ Emberi Jogi Bizottságában. Még távolról sem lehet tudni, mi lesz a továbbiakban, még az is elképzelhető, hogy a jelentés nem jut el Hágáig.

Ami viszont már ma is biztos, az az, hogy Izrael és a hadsereg vezetői, végső soron mindannyian, nagy árat fogunk fizetni a jelentésért, aminek egyik előszele már érintette is a minap Londonban járt védelmi miniszterünk, Ehud Barak személyét.

Most kéne kiabálni! Talán azt, hogy “Gruben,  hol vagy?!”, talán azt, hogy “a király meztelen!”

(A II. részben tanúk és helyszín megjelölésével, a gázai vizsgálatról kívánok néhány szót ejteni.)

Izrael a vádlottak padján II. – a vizsgálat

Tanúk és vallomások.

Megszületett az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának jelentése, mely Izrael katonai tevékenységét volt hivatott kivizsgálni, egyben megállapítani, hogy elkövetett-e háborús bűncselekményt Gázában az “öntött ólom” (2009) nevű akció során.

A jelentés 575 oldal terjedelmű és olyan hangnemben íródott, hogy ha valaki az űrből idetéved, azt hiheti, háború ezen a földön nem volt, nincs, sőt az emberek még soha csúnyán sem néztek egymásra.

Nem vitatom, hogy a jelentés tartalmazhat részigazságokat, de szerepel benne két olyan megállapítás, ami azt sugallja, hogy nevezett bíróság első ízben vizsgál ilyen ügyet.

– A közművek, magán -és középületek lebombázása még akkor sem indokolt, ha ott terroristák tartózkodnak!

– Izrael a tüzérségi tűzre tüzérségi tűzzel válaszolt ahelyett, hogy a találati pontosság érdekében a légitámadást alkalmazta volna!

A jelentés túlnyomórészt azokon a tanú-meghallgatásokon alapszik, amit ez év június 28-29-én tartottak az UNRWA gázai épületében. A tanúk kihallgatása angol nyelven folyt, a vizsgálóbizottság a válaszokat tolmács útján kapta.

A kérdések között szerepelt, hogy az izraeli hadsereg használta-e élő pajzsként a palesztinokat?

A tanúk közül erre a kérdésre négyen igennel válaszoltak, de mivel a bizottság ezeket a válaszokat nem tartotta elég megbízhatónak, más forrásokat is keresett, amit a “megtörjük a hallgatást” nevet viselő izraeli szervezet jelentésében vélt megtalálni. (A szervezetről tudni kell, hogy többnyire nyugat-európai, Izrael-ellenes alapítványok pénzelik.) Fenti kérdésre vonatkozóan volt izraeli katonák tettek vallomást, ezek azonban mind név nélküliek voltak.

Egy másik kérdés arra vonatkozott, hogy használt-e a Hamasz polgári személyeket élő pajzsul?

A jelentés több helyen is leszögezi, hogy ezt a tényt bizonyító vallomást a bizottság nem talált, ami már csak azért sem állja meg a helyét, mert a nemzetközi sajtó nem egy ízben tudósított ennek ellenkezőjéről. Ezt a kérdéskört boncolgatva a jelentés készítői megjegyzik, hogy a megkérdezettek nem örültek a fegyveres csoportoknak a polgári lakosság körében végzett tevékenységére vonatkozó kérdéseknek.

A jelentésben foglaltak és a valóság közötti legnagyobb különbség a tanúk személyi hátterében kulminálódik.

A tanúskodás egyik feltétele az volt, hogy a tanú nem tartozhat a Hamaszhoz. A bizottság ennek megfelelően a kiválasztásukkor igen “alapos” munkát végzett. Meg kell jegyezni, hogy a vizsgálatról szóló jelentés elkészülte után Jonathan Dahuh-Halevy, a jeruzsálemi Köz -és Államügyek Kutatóközpont munkatársa elvégezte az erre vonatkozó utóvizsgálatokat.

Ezek után nézzük meg, kik is tanúskodtak és milyen vallomást tettek:

Mindjárt elsőnek itt van az I-Silwaui család vallomása a dzsebaliai Ibrahim E-Mekadma mecset elleni támadásról.

A három kihallgatott családtag közül az első egy 91 éves, teljesen vak aggastyán volt. A központi tanú Motia I-Silwaui – a mecset igehirdetője – nem jelent meg a bizottság előtt, vallomását írásban nyújtotta be. (Nem tudom, létezik-e a világon még egy ilyen nemzetközi súllyal rendelkező bizottság, amely egy előre elkészített írást teljesértékű tanúvallomásként kezel?)

A három tanúvallomás szerint az izraeli támadást megelőzően a mecsetben semmiféle katonai tevékenység nem folyt, ott kizárólag polgári lakosok tartózkodtak, aki a harcok elől kerestek védelmet. Az igehirdető szerint kétség nem fér ahhoz, hogy háborús bűncselekményről van szó, mivel a világon mindenütt védelmet élveznek a templomok.

Ennek a vallomásnak ellentmond, hogy a pilóta nélküli repülőgép – melynek felvételeit az izraeli hadsereg közvetlen a támadás után a nemzetközi sajtó rendelkezésére bocsátott – felvételein jól látható, hogy a mecset hadianyagraktárként funkcionált. Az északi udvarban ezen felül látszanak a rakétakilövő állványok.

A képhez kiegészítésül Halevy hozzáfűzi, hogy a halottak között volt az igehirdető két további családtagja is. Ibrahim Musza Isza I-Silwaui, aki a Hamasz északi dandárjához tartozott, amit  Ahmed Dzsabari hozott létre mindjárt a Hamasz 2003-as hatalomátvételét követően. A másik, Omer Abed El-Hafez Musza I-Silwaui, aki a keleti szektorban vett részt a harcokban. Rajtuk kívül még legalább öt olyan halott maradt a helyszínen, akik mind az északi dandárhoz tartoztak.

Érdekes tanúvallomást tett Muhamad Fuad Szaid Abu-Aszkar is, aki a szent helyek minisztériumának főtitkára. Ő azt állította, hogy az izraeli hadsereg minden indok nélkül robbantotta fel a házát. Azt elismerte, hogy a robbantás előtt telefonhívást kapott, amiben felszólították, hogy hagyja el a házat. Kifejtette azonban, hogy ő nem terrorista, hiszen ha az lenne, az izraeliek nem figyelmeztették volna. (Amit vallomásából kifelejtett, csak annyi, hogy korábban már volt letartóztatásban terrorcselekmény vádjával.)

Nem titok, és nem is kell feltétlenül vezető ENSZ tisztségviselőnek lenni ahhoz, hogy tudja valaki, ezt a módszert az izraeli légierő rendszeresen alkalmazta olyan körözött személyek esetében, akikről tudni lehetett, hogy “véletlenül” családjuk körében tartózkodnak.

Vallomásában Abu-Aszkar még azt is állította, hogy az  El-Fadzsura iskola elleni támadásban meghaltak mind menedéket kereső civilek voltak. A vizsgálóbizottsághoz általa benyújtott névsor azonban döbbenetes hasonlóságot mutatott az izraeli biztonsági szervek körözési listájával.

A vizsgálóbizottság kiemelt figyelmet fordított Muhamad Adzsrami – a palesztin külügyminiszter volt tanácsadója – vallomására. Ő azt állította, hogy házát, ami Beit Lahia-ban van, minden ok nélkül érte tüzérségi támadás, továbbá, hogy a környéken sem terrorista, sem harci cselekmény nem volt.

A valóság azonban az, hogy erről a környékről lőtték ki talán a legtöbb Kaszam rakétát Izrael területére és szinte folyamatos volt a térségben a nehézfegyverek használata. Adzsrami letartóztatása is súlyos tűzharc alatt történt, őt azonban másnap szabadon engedték.  Megjegyzem, Adzsrami igen nagyfokú halláskárosodában szenved, ha a folyamatos tűzharc hangját sem hallotta.

Néhány mondat a vizsgálat és jelentés izraeli elő  -és utóéletéről:

Izraelben úgy kormányszinten, mint a közvéleményben elég nagy gyanúval fogadnak minden ENSZ vizsgálatot. Ennek oka, hogy az eddigi vizsgálatok – annak ellenére, hogy a kormányok többnyire együttműködtek a vizsgálókkal – nem sok objektivitást mutattak.

Miután köztudottá vált ennek a vizsgálóbizottságnak az összetétele, ez az ellenérzés csak fokozódott, ugyanis még enyhe túlzással sem állítható tagjaik elfogulatlansága. Egyik tagja az a prof. Christine Chinkin, aki már jóval az “öntött ólom” hadművelet előtt a Sudnay Times-ban közzétett cikkében háborús bűnökkel vádolta Izraelt.

Hosszas vita után, végül egyhangúlag elfogadott kormányszintű döntés született arra vonatkozóan, hogy Izrael ezzel a bizottsággal nem működik együtt, nem reagál a jelentés tartalmára, annak csak hatásával foglalkozik.

Szerintem ez óriási hiba, ugyanis lenne mit a világ közvéleményének tudomására hozni, sajnos azonban az izraeli kormányok mindig is gyengék voltak a propagandában.

Mivel sem kormánytag nem vagyok, sem a döntéssel nem értek egyet, most pár szóban a saját véleményemnek adok hangot:

Előre bocsátva azt, amit már régebbi bejegyzéseimben is megtettem, miszerint minden ártatlanul kioltott élet eggyel több a megengedettnél, engedtessék meg, hogy felhívjam a figyelmet két, általam fontosnak tartott dologra.

Az egyik, hogy a Gázából nyolc év alatt érkezett rakétatámadásoknak egyetlen eset kivételével – amikor a rakéta egy újonckiképző bázisra csapódott – CSAK polgári áldozatai voltak. A frekventált területek lakói ezen időszak alatt életük nagy részét bunkerekben töltötték, iskolák, óvodák is ott rendezkedtek be a mindennapi életre. Ehhez szorosan kapcsolódik a másik, általam szintén fontosnak ítélt tény, hogy minden egyes kierőszakolt tűzszünetet követően – amit rendre a Hamasz szegett meg – annak ellenére, hogy palesztin részről csak a károk nagyságáról lehetett hallani, a rakéták hatótávolsága valami általam érthetetlen módon, egyre nagyobb lett.

Goldstone véleményt változtat

A hír, amit most megosztok olvasóimmal, rövid és normális esetben a “színesek” közt lenne a helye.

Nincs benne semmi rendkívüli, valaki tévedett, ezt belátta, bocsánatot kért  (vagy még azt sem) – és ezzel részéről az ügy lezárult.

Vajon, tényleg lezárult?

Nemrég múlt két éve annak, hogy Izrael, megelégelve az akkor már négy éve tartó gázai rakétatámadásokat megindította  a Hamasz elleni, “öntött ólom” néven elhíresült katonai akcióját, melyről a világsajtó részletes beszámolóval szolgált csakúgy, mint az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának –  Glodstone bíró által összeállított jelentése alapján – Izraelt elmarasztaló határozatáról.

Mivel a világ közvéleménye – talán tájékozatlansága okán – kevés empátiát mutatott az izraeli civileket, köztük gyerekeket , ért atrocitásokkal szemben, s mivel a világháló elfeledkezett említést tenni a két év után történt  lényeges változásról, elérkezettnek látom az időt, hogy ezt saját szavaimmal tegyem meg.

Nem kisebb jelentőségű dolog történt, mint hogy Richard Goldstone a 2011. április első napján megjelent The Washington Post c. amerikai napilapban megjelent cikkében a következőket írta:

“Ha már akkor tudtam volna, amit most tudok a gázai háborúról, akkor a Goldstone-jelentés másképp nézne ki. Bár Izrael a jelentés megszületése óta nem tagadja, hogy polgári lakosok haltak meg, sajnálom, hogy vizsgáló bizottságunk nem láthatta azokat a bizonyítékokat, melyek egyértelművé tették volna, hogy Gáza polgári lakossága nem volt célpojtja az izraeli hadseregnek. Ez valószínűleg megváltoztatta volna következtetéseinket a bűncselekmények szándokosságáról és arról, hogy követtek-e el háborús bűnöket.”

Tehát Goldstone két évvel az után, hogy megírta több száz oldalas jegyzőkönyvét, melynek alapján az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága súlyosan elmarasztalta Izraelt, mely megbélyegzés számokban mérhető erkölcsi és anyagi kárral járt az országra nézve, miután sikerült a világ antiszemita-Izrael ellenes részét teljes mértékben a palesztin oldalon felsorakoztatni – visszavonulót fúj. Teszi ezt úgy, hogy “tévedéséért” a felelősséget Izrael államra hárítja, mondván, hogy az nem működött kellőképpen közre a vizsgálat lebonyolításában.

A dolog pikantériáját az adja, hogy Goldstone nyilatkozatát követően – hangsúlyozom, nem előbb – az USA külügyi szóvivője a következőket nyilatkozta: “Már az első Goldstone jelentésben sem láttunk bizonyítékot arra nézve, hogy Izrael szándékosan civil célpontokra támadott volna. Ezért szívesen látjuk, hogy a bíró is erre a következtetésre jutott.”

A Goldstone által megjelentetett cikk ismeretében Netanjahu miniszterelnök a jelentés azonnali visszavonására szólította fel a bírót, Avigdor Lieberman külügyminiszter pedig annak a nézetének adott hangot, hogy a körülmények ismeretében súlyos hiba lenne az ENSZ részéről a palesztin állam egyoldalú kikiáltásának támogatása.

Itt jegyzem meg, hogy a Hamasz szóvivője erre a következőket nyilatkozta: “Mindenképpen érvényt kell szerezni az eredeti Goldstone jelentésnek, mert kizárólag Izrael lehet a hibás.”

Fentiekkel kapcsolatban idézek abból az e-mail-ből, amit a Simon Wiesenthal  Központtól kaptam:

“Kedves …!

Richard Goldstone bíró az Izraelnek legnagyobb kárt okozó pontokban visszakozott az eredeti jelentésekben írtaktól. Nevezetesen attól, hogy Izrael szándékosan ölte a palesztin civileket, ezzel megszűnt a zsidó állammal szembeni legsúlyosabb vád, a emberiség elleni bűntett.

A Simon Wiesenthal Központ felszólítja az ENSZ főtitkárát, Ban Ki-Moon-t, az alábbi intézkedések haladéktalan megtételére:

1. Tegyen nyilvános nyilatkozatot, melyben jóváhagyja a Goldstone-jelentés revideálását.

2. Szólítsa fel az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának ügyvezetőjét Navi Pillay-t, valamint a Tanács tagjait, hogy blokkoljanak minden további intézkedést, mely Izrael ellen a téves dokumentumon alapul.

3. Tájékoztassa az ENSZ közgyűlés tagjait a Goldstone jelentésen alapult becsületsértés visszavonásáról, mely az egész világon Izrael ellenes hangulatot generált, beleértve az EU bojkott kampányait, valamint az izraeli hadsereg moráljára vonatkozó hazugság dömpinget.”

A Goldstone jelentés mérhető anyagi károkat okozott az országnak, ami azonban  mindenképpen eltörpül az erkölcsi megbélyegzés mellett. Ez utóbbi nem kis mértékben szolgálja az európai országokban mérhetően erősödő antiszemita és Izrael ellenes megnyilvánulásokat.

28/02/2019

A cionizmus a válasz az asszimilációra…

 

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy mindenkinek  joga van a szabad választásra. Ami természetesen vonatkozik a saját identitás meghatározására, a valláshoz való viszonyra, vagy a vallásgyakorlás módjára, vagy akár a párválasztásra is.

A tények azonban makacs dolgok, akár tetszik nekünk, akár nem. De, menjünk sorjában.

A közelmúltban Lucy Aharish és Tsahi Halevi házassága élénk visszhangot  és sokszor szélsőséges válaszokat váltott ki úgy az izraeli, mint a világsajtó olvasóiból. A szélsőséges véleményt megfogalmazók között nem egy a zsidóság jövőjéért aggódott.

Megnyugtatásul csak annyit, hogy a zsidóság Izraelben nem tűnik el. Izrael zsidó állam, a társadalom többsége zsidó, az ország kultúrája zsidó, az ünnepek zsidó ünnepek, a heti pihenőnap a szombat, a hivatalos nyelv az ivrit. A zsidók majdnem 100%-a zsidóval házasodik. De a nem zsidóval házasodó gyerekei és unokái is a zsidó társadalom, mint társadalmi kollektíva, részévé válnak – mindaddig, amíg Izraelben élnek.

Ugyan ez nem mondható el a szétszórattatásban élő zsidókkal kapcsolatban. Ők ugyanis ott  kisebbség, így statisztikailag nagy az esély, hogy zsidó nem zsidóval köt házasságot. Az oktatási intézményekben, a munkahelyen, a szórakozóhelyek többségében nem zsidóval találkozik.

Izraelen kívül a vegyes házasság igen magas és egyre növekvő százalékban fordul elő. A konzervatív és reform közösségek csak lassítani tudják ezt a folyamatot, de megállítani nem. Ami azt jelenti, hogy a zsidóságnak hosszú távon nincs jövője a galutban. Sarkosan fogalmazva, csak idő kérdése, hogy a diaszpóra zsidósága felszívódjon.

Engem személy szerint nem aggaszt az Izraelben köttetett néhány vegyes házasság és meggyőződésem, hogy ha Lucy nem egy ismert TV-s személyiség, az ő esete sem kap ilyen széles nyilvánosságot. Megjegyzem, véleményem szerint, így sem több, mint bulvár szenzáció.

Ami viszont aggaszt, az a jerida. Annak ellenére, hogy a jeridázók (kivándorlók) száma a legalacsonyabb az államalapítás óta, még mindig magas. Ami ebben a kérdésben igazán aggasztó, az a növekvő társadalmi és kulturális támogatottsága, mint érthető és természetes választásé. Sőt! A politikai közbeszédben az alija és jerida kifejezések helyett már a be- és kivándorlás használatos.

Jó az esély, hogy a  kivándorolt izraeli gyereke, vagy unokája a fentebb említett okok miatt már nem lesz zsidó, nem lesz az izraeli nép része.

Izraelnek ebben a kérdésben lépnie kell, vagyis rövid távon rendeznie kell az alija és a jerida kérdését

Mivel az országot elhagyókat többnyire egzisztenciális döntések motiválják, az állam tett néhány lépést a jeridázók visszatérésének elősegítésére. Így a külföldön szerzett ingóságaikat, vagyontárgyaikat egy elég magas összegig adómentesen hozhatják Izraelbe. A munkavállalásnál bizonyos előnyöket élveznek, ami elsősorban az adózás terén mutatkozik meg.

Az alijáért is sokkal többet kell tenni. Izraelt egyformán vonzóvá kell tenni minden szétszórattatásban élő zsidó számára – társadalmi és anyagi helyzetétől függetlenül. A legsürgősebb probléma, amit a sikeres alija érdekében meg kell oldani, az az olékat támogató környezet kialakítása. Ugyanis sok olyan “kóser” zsidó érkezik, –  elsősorban a kelet-európai országokból – aki minimális ismerettel sem rendelkezik a zsidóságról, sőt még Izraelről se nagyon.

A jelenlegi oktatási rendszer egyáltalán nem alkalmas az integráció elősegítésére. Ez egyaránt vonatkozik a gyermek és felnőtt oktatásra. Van ugyan néhány eszigetelt, ugyanakkor igen sikeres kezdeményezés, de mindaddig, amíg ezeket állami szinten nem karolják fel, hatásában elenyésző marad.

A másik súlyos probléma a betérés. Szintén elsősorban a kelet-európai országokból számos olé érkezett házastársi jogon, aki halachikusan nem zsidó. Ezek számára kétféle lehetőség kínálkozik.

Mielőtt ezek ismertetésébe kezdenék, tényként kell leszögezni, hogy a betérés nem könnyű, ezzel szemben hosszú folyamat. Ez érthető is, hiszen zsidónak lenni nem csak (és nem elsősorban) vallást jelent, hanem egy néphez való tartozást. Ha elfogulatlanul állunk a kérdéshez, meg kell említeni a svájci állampolgárság megszerzésének nehézségeit és időtartamát, amelyhez képest egy zsidó betérés maga a könnyűlovasság.

A betérés haszid formájára nem térek ki, elég legyen annyi, hogy a vallási követelményeket sokszor túlzónak érzem, különösen az aránytalanul kevés, a mindennapi életben hasznos információk átadásának tükrében. Időtartama minimum három év.

Ugyanakkor üdvözlendő a Miniszterelnökségi Hivatal keretei között működő rabbinikus bíróság (Bét Din) betéréssel kapcsolatos tevékenysége és a Bét Din elé kerülő delikvens felkészítését patronáló alapítvány munkája. A rav Chaim Druckman (aki nem mellesleg a vallási bíróság elnöke is) nevéhez fűződő alapítvány egy nagyon emberközeli, barátságos intézmény, ahol a jelöltet a legmesszebbmenőkig segítik az elsajátítandó tudás megszerzésében.

Itt egy három hónapos előzetes tanulás (nevezhetjük állapot felmérésnek) után kerül sor a betéréshez szükséges akta megnyitására. Ezt egy 8-10 hónapos tanulás követi, amely magában foglalja a zsidó történelembe történő betekintést, imák, áldásmondatok ismertetését, a Szombattartás és a ünnepek lényegét, a kóserság fogalmát.

A szerzett tudásról a három tagú rabbinikus bíróság előtt kell számot adni kérdés-felelet formájában. Ezt követi férfiaknál a brit-mila (circumcisio v. körülmetélés), nőknél, férfiaknál egyaránt a rituális fürdőben (mikve) történő megmerítkezés, majd házastársak esetén a zsidó esküvő.

Meg kell jegyezni, hogy a Bét Din elfogad külföldi betérést is, ha az mindenben megfelel a zsidó törvények (halacha) által megszabottaknak.

Még egy tényező, amit a szétszórattatásban, de talán kiemelten az Európában élő zsidóknak nem árt tekintetbe venni,. Ez az egyre kevésbé barátságos környezet.

Az Európát érintő, modernkori népvándorlás – bár ezt a legtöbben Európában még nem akarják tudomásul venni – beindított egy olyan társadalmi változást, ahonnan hosszabb távon már nincs visszatérés.

A látható jelenségekből már ma is következtetni lehet arra, hogy ebben a változó környezetben a zsidóságnak nincs helye.

A nagy kérdés csak az, hogy a galuti zsidóság merre veszi az irányt.

05/02/2018

Kapcsolódó írások:

https://leharblog.wordpress.com/2011/11/16/cionizmus-diohejban/

https://leharblog.wordpress.com/2012/09/20/az-antiszemitizmus-uj-ruhaja/

https://leharblog.wordpress.com/2015/01/11/jo-reggelt-europa/

https://leharblog.wordpress.com/2015/04/05/europa-zsidok-nelkul/

A “Kristallnacht” margójára…

1938 november 9-ről 10-re virradó éjjel!

A nácik lelkén szárad 267 zsinagóga kirablása, majd felgyújtása. 7500 zsidó üzlet és több száz zsidó otthon is hasonló sorsra jut. Közel száz zsidó meglincselése és mintegy 30 ezer koncentrációs lágerekbe hurcolása a kristályéjszaka mérlege.

Az esemény nem előzmény nélküli: 1938 július-október között állami rendelkezések sora lépett életbe a zsidó vagyon kisajátítását illetően!

És 80 évvel később…

A lipcsei egyetem a Friedrich Ebert Alapítvánnyal  közösen készített felmérést a németországi antiszemitizmus mai állásáról..

A tanulmányból kiderül, hogy a németek 1/3-a erős antiszemita nézeteket vall, illetve látens antiszemita. A zsidókkal szembeni negatív érzés különösen a volt NDK területére jellemző.

A felmérésbe bevont személyek 31%-a szerint a “zsidók még mindig túl nagy befolyással rendelkeznek”, 21%-uk úgy véli, hogy a “zsidók sokkal inkább alkalmaznak piszkos trükköket, mint mások”.

A válaszadók 40%-a “nem érez együtt a zsidókkal” és ennek okát  Izrael politikájában jelöli meg.

A németek 80%-át ugyanakkor nem foglalkoztatja a német történelem, inkább a jelen problémáira koncentrál.

A megkérdezettek 66%-ának az a véleménye, hogy a holocaust-jóvátétel a “holocaust ipart szolgálja”.

Struccpolitikát folytat az, aki a németországi antiszemitizmus mellett – mely a felmérés szerint az elmúlt 20 évben nem volt ilyen magas – nem vesz tudomást a szintén felfelé ívelő, egész Európát átitató antiszemita jelenségről.

Napjainkra beigazolódott, hogy tévhit a rasszizmust és az antiszemitizmust egyértelműen a jobboldalhoz kötni. Ennek cáfolására legjobb példa Corbin és pártja.

Nem véletlen, hogy Nagy-Britannia zsidóságának 90%-a véli úgy, hogy a Munkáspárt kifejezetten antiszemita és esetleges kormányra kerülése esetén Anglia zsidó lakosságának 40%-a a kivándorlást fontolgatja.

A métely Amerikában is felszínre tört. Csak egy pillantást kell vetni a félidős választások eredményére és nem árt belehallgatni néhány demokrata képviselő első megszólalásába.

A nyolcvan évvel ezelőtti esemény sem volt előzmény nélküli és ez a mai állapotokról sem mondható el. Szinte nem múlik el nap úgy, hogy ne szereznénk tudomást a diaszpóra zsidóságát – jó esetben “csak” verbális atrocitásról, (amelyhez elegendő ha valakit a világhálón szörfözve, gondolatai közreadása alapján kategorizálnak) ugyanakkor nem ritka a fizikai bántalmazás sem.

Mindezeket napi szinten látva/hallva, meggyőződésem, hogy a diaszpóra zsidóságának ma sokkal nagyobb kihívással kell szembenéznia, minthogy egyes irányzatai milyen elfogadottságot élveznek Izraelben.

Ha valamikor, hát most igazán itt az ideje, hogy a szépen hangzó szlogen – “nem azt kell nézni, ami elválaszt, hanem, ami összeköt” – a mindennapok részévé váljon és a különböző irányzatok elsősorban az adott helyen, egymás között rendezzék soraikat.

Mert ahogy 70 évvel ezelőtt az újjászületett Izrael államnak erős diaszpórára volt szüksége, úgy ma, a galutnak van égető szüksége egy erős Izraelre.

korántsem ez hozza a megoldást

08/11/2018

70. Függetlenségi Napra – kicsit másképp

A modern Izrael függetlensége kikiáltásának 70. évfordulóján sokan, sokféleképpen tartanak megemlékezést úgy belföldön, mint külföldi országokban.

Izraelen belül, a központi megemlékezésen, felkent szónokok mondják el az ilyenkor szokásos ünnepi beszédet, ezen kívül minden város, akár városrész, település már hetek óta készül az alkalomra műsoros összeállítással is. Az elhangzó beszédek a közösség összetételét, társadalomban elfoglalt helyét tükrözik, a fáklya-gyújtásra felkért személyek életútján keresztül a hely szelleméről is viszonylag pontos képet kapunk.

Ünnepel az ország! De vajon, mennyire lehet felhőtlenül ünnepelni ma (és mennyire lehetett bármikor is az elmúlt évtizedekben)?

Izrael – a zsidó állam – létrehozásában nem észérvek, hanem Európa lelkiismerete játszott döntő szerepet. Ez a lelkiismeret azonban csak addig terjedt, hogy a Herzl Tivadar által sok évvel a holocaust előtt kezdeményezett zsidó állam létrejöttét jóváhagyták. Ugyanakkor már az első (függetlenségi) háború során kimutatták foguk fehérjét azzal, hogy kényelmes távolságból nézték végig, amint öt arab ország egyidejű, összehangolt támadást intéz az alig 24 órás állam ellen…

Aztán jött a többi háború! Nem a magukat ma palesztinnak nevező “mandátumi arabokkal”, hanem gyakorlatilag a teljes arab tömbbel szemben kellett megvédeni hazánkat. Előbbiek rendre a piszkos munkát végezték el, az utcai gyilkosságokat, robbantásokat…(Itt kell megemlíteni, hogy a függetlenségi háború  hivatalosan jóval az állam kikiáltása előtt, pontosan 1947 november 30-án vette kezdetét, egy nappal az után, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete két részre osztotta a már 1920-ban egyszer megcsonkított területet. Ugyanis jogelődje, a Népszövetség, 1922-ben egy tollvonással elcsatolta 77%-át annak érdekében, hogy Jordánia néven megalakuljon a palesztinai arabok országa.)

A polgári időszámítás szerinti 1948. május 14-én – ez évben április 18. (ה’ אייר תש”ח) került kikiáltásra Izrael állama. Ekkor az ország zsidó lakossága mindössze 600-650 ezerre volt (az össz-népesség 860 ezer fő) tehető, de közülük csak mintegy 40 ezer potenciális harcost lehetett kiállítani…

Háborút háború követett, jött egyik a másik után… és Izrael nemhogy talpon tudott maradni, de mára jól prosperáló, demokratikus alapokon nyugvó államot tudhat magáénak.

És ma ezt igyekeznek elvitatni tőlünk… relativizálva a holocaustot, sőt! A létezés jogát is megkérdőjelezve, gőzerővel hazudják el múltunkat – ezzel együtt a sajátjukat is.

Szomorú azt tapasztalni, hogy a frakkba öltöztetett antiszemitizmus, az Izrael-ellenesség, sokak tudatában úgy jelentkezik, mint az “ország jogos bírálata, a szólásszabadság jegyében”…Persze, populista politika mentén lehet erre is hivatkozni, – csak éppen értelme semmi – hogy az Európát elárasztó muzulmánok hozták magukkal ezt a változást. Van ebben igazság, ami jól jön ahhoz, hogy elfedje a meglévő, klasszikus antiszemitizmust. Csakhogy a kelet-európai országokban, melyek kikérik maguknak a vészkorszakban történt aktív részvételt, jószerével nincs muzulmán bevándorlás, de gyakorlatilag zsidó se nagyon.

Európa ismét a saját kudarcát vetíti ki az örök bűnbakra…

De nem kell nekünk Európáig menni, hogy antiszemitizmussal találkozzunk. Van belőle itthon is. Egy hangos, valójában törpe kisebbség, amelyik hazugságaival tápot szolgáltat a külvilág antiszemitizmusának. Mert kérdezem én, milyen közéleti személyiség az, aki Izrael himnuszát a “legundorítóbb dal”-nak nevezi nyilvánosan? Milyen közéleti- és magánszemély az, akit a “zsidó értékek” irritálnak? Menyire gerinc nélküli az, aki “alternatív” megemlékezést tart, vagy egyáltalán részt vesz egy olyan rendezvényen, ahol hős, áldozat és gyilkos közé egyenlőségjel kerül? És mindezt a legmagasabb szintű, elvileg független igazságszolgáltató szerv áldásával? Függetlennek tekinthető az a bírónő, aki ennek kapcsán “inkább emlékezik együtt az arabokkal, mint a zsidó telepesekkel”? Milyen ember egyáltalán az, aki abba a fészekbe piszkít, amelyik befogadta? Amelyik hazát biztosított neki? Ahol nem migránsként, de már az Izraelbe induló repülőgép fedélzetén is állampolgárnak számít? Milyen gyűlöletnekkell felhalmozódnia abban az emberben, aki képtelen felmérni cselekedetei következményeit? És nagy kérdés, hogy kit/mit gyűlöl? Személyeket, netalán az egész országot, vagy a saját zsidóságát???

A felsoroltakon kívül még számos kérdésre keresem az ésszerű magyarázatot – eddig eredménytelenül.

Demokráciában élek. Állampolgári jogom pártoktól és ideológiáktól független, egyéni értékrend kialakítására. Amivel élek is. És annak ellenére, hogy egy apró porszem vagyok, büszkén vállalom, hogy része lehetek a nagy egésznek.

Végezetül pedig, büszkeséggel tölt el a tudat, hogy hárítottam és hárítok minden olyan felkérést, ahol idegen érdekeket kiszolgálva, a fogadó közönség szimpátiáját meglovagolva más kellene írnom, mint amit a becsületem diktál…

Ez az én személyes függetlenségem – és úgy vélem,  ez nem kevés!!!

17/04/2018

 

Holocaust emléknap – 2018

Mint azt már előző írásomban is említettem, Izrael a varsói gettófelkelés כ”ז בניסן (1943. április 16.) dátumához igazítja a vészkorszak áldozatainak és hőseinek emléknapját. 

Annyian, köztük magam is, emlékeztünk már a 20 század sötét napjaira. Annyian sirattuk el újra és újra – nem csak a meg sem ismert családtagjainkat, de – a vészkorszakot átélt, sokszor testben is, de lélekben mindenképpen megtört szeretteinket.

És nem csak őket, mind a hatmilliót, aki 1939-45 között egy elmebeteg ideológia áldozatává vált.

És valahol, elsiratjuk magunkat is, mert a háború után született, úgynevezett (szerintem tévesen) második generáció a génjeiben hordozza az ősök félelmét, amelytől még a harmadik-negyedik generáció sem mentes egészen.

Nem is lehet, hiszen lépten-nyomon azt látja, hogy az elmebeteg diktátort kiszolgáló országok, a kurzus-történészek hathatós közreműködésével, teljes sebességre kapcsolt a holocaust relativizálása, az áldozat-hibáztatás.

A jelenség nem mai keletű és amikor ítéletet mondok Európa felett, korántsem a ma, jobbra tolódott államvezetést teszem felelőssé. Sokkal inkább azokat, akik ‘45 után képtelenek voltak szembenézni a múlt bűneivel, akik úgy gondolták, ha szőnyeg alá söprik a kérdést, ha elhallgatják és hatalmi szóval elhallgattatják a “másként” gondolkodókat, megtettek mindent a múlt lezárására. Tévedtek és tévedésük – mai ismeretek szerint – tudatos volt. Ez jól látszik ma, amikor a nyugati társadalmak, magát baloldalinak, liberálisnak hazudó képződményei az antiszemitizmus frakkba öltöztetett változatát, az Izrael-ellenességet művelik teljes mellbedobással. Mindezt karöltve szélsőjobbos elemekkel…

A történelmet meghamisítani akaróknak üzenem, hogy az igazság – ha rögös utat is kénytelen bejárni – győz a hazugság fölött.

Halottaink emléke legyen áldott! יהי זכרם ברוך

Az élet viszont él, mert élni akar, ez a dolga!

Az alábbi videón 600 holocaust túlélő és családtagjaik együtt éneklik az “élet dalát”… melyet az 1983-as Eurovíziós dalfesztiválon Ofra Haza vitt sikerre.

https://www.facebook.com/yediotahronot/videos/2125508021037263/

https://www.youtube.com/watch?time_continue=7&v=yIuK7vCVM34

09/04/2018

A témában korábban megjelent írásaim:

1.https://leharblog.wordpress.com/2013/04/06/%D7%99%D7%95%D7%9D-%D7%94%D7%A9%D7%95%D7%90%D7%94-holocaust-emleknap/

2.https://leharblog.wordpress.com/2011/11/23/hholocaust-revizionistak-es-a-tenyek/

Izrael 70. születésnapja elé, avagy a csúcsra járatott hisztéria

Elöljáróban vessünk egy pillantást a térképre és nagyítóval vizsgáljuk meg azt a parányi (20.770 négyzet-kilométer) országot, annak is fővárosát, Jeruzsálemet, (125.1 négyzet-kilométer) mely immáron 70 éve tüske a világ körme alatt.

körülvéve 400 millió muzulmánnal

Igen, jól tetszenek olvasni, nem kizárólag a muzulmán (ezen belül is az arab) országok, de egész Európa csőrét piszkálja a modern Izrael léte.

Izrael állama – és általában a zsidóság – mindig is nagy érdeklődésre tartott számot, sajnálatos módon elsősorban az antiszemiták, illetve a burkolt antiszemiták körében, melynek kedvenc szófordulata, hogy nem antiszemita, “csak” anti-cionista. Ezt a réteget ki kell ábrándítanom abból a hitéből, miszerint a kettőnek nincs köze egymáshoz, ugyanis van! Az anti-cionista v. Izrael-ellenes megnyilvánulás nem más, mint frakkba öltöztetett antiszemitizmus.

Hogy miért mondom ezt? Mert az európai országok lakossága is öregszik és ma már csak elvétve található olyan ember, aki élete során még tömegével látott zsidót, köztük esetleg pajeszos-kaftános haszidot is. Már azok is bántották szemét, így igyekezett megszabadulni tőlük… ami majdnem teljes sikerrel járt…

Ezt követően – megkockáztatom, hogy pillanatnyi lelkiismereti válság eredményeként, de az eltelt hetven év tapasztalati alapján inkább ügyes számításból – nagy kegyesen megadta a lehetőséget, hogy Izrael fiai az ősök földjén ismét (immáron harmadszor) újra felépíthessék otthonukat.
Felépítették, jól prosperáló országot tudhatnak magukénak – amire a többség még álmában sem gondolt és most irritálja – annak ellenére, hogy a folyamatos fenyegetettség, a mindennapos terrortámadások mellett – úgy mellesleg – hat, minden esetben az arab világ kezdeményezte háborút sikeresen visszavert.

Itt jegyzem meg, hogy ma már nem érintenek meg olyan “bölcsességek” amelyek azt bizonygatják, hogy Izraelt az amerikai segélyek tartják életben. Ugyanis Izrael már több, mint húsz éve semmiféle gazdasági segélyben nem részesül. Katonai segélyben igen, ami annyit jelent, hogy a segély 80%-át (Izrael felé ez volt Obama egyetlen jótéteménye) az USA-ban köteles levásárolni.Izrael önerőből, a Hi-tech ipar jóvoltából lett a mai világ egyik vezető gazdasági hatalma. A világ számos tőzsdéjén ma a sekel a második legkeresettebb valuta.  Azzal meg még annyit sem foglalkozom, hogy hány és hány európai ország “segítette” (pénz-paripa-fegyver) Izrael háborúit. Ugyanis a fegyvereladás nettó kereskedelmi üzlet volt, amelyben a csehek, a franciák és Dél-Amerika az “egyszerhasználatos” hadászati eszközeiért csillagászati árat számított fel.

És akkor nézzük: 2017. december 6-án a világ minden pontján kilengett a képzeletbeli Richter-skála annak hatására, hogy Trump elnök egy 1995-ös (Clinton éra) kongresszusi határozatot ratifikált és ezzel elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosának.

Döntése, hogy az amerikai nagykövetséget Jeruzsálembe helyezi át, erkölcsi jelentőséggel bír és azt a célt szolgálja, hogy világossá tegye mindenki számára: szuverén ország szuverén döntése, hogy mely települését nevezi ki az ország fővárosának. Ennél már csak azért sem lehet több, mert azt, hogy Jeruzsálem a zsidó haza, Izrael fővárosa, már az ország alapító okiratában, a Függetlenségi Nyilatkozatban is szerepel és amelyet az alaptörvény első pontja is egyértelműen leszögez.

Tulajdonképpen itt pontot is lehetne tenni a téma végére, mert az már tényleg minden ország magánügye, hogy csatlakozik-e Amerikához, illetve azon többi országhoz, melyek már eddig bejelentették költözési szándékukat…Ha már szóba hoztam az országok magánügyét, sokkal érdekesebb lenne azt boncolgatni, hogy 1980-ban, az után, hogy a Kneszet Jeruzsálemet Izrael fővárosának nyilvánította, milyen megfontolásból költöztették Jeruzsálemből Tel-Avivba a követségeiket? Addig   ugyanis 13 ország követsége volt Jeruzsálemben.

De nem azért ültem a klaviatúra elé, hogy a  felzúdulás leglényegesebb, de a mainstream média részéről egyáltalán nem, vagy csak érintőlegesen ismertetett okairól ne beszéljek.

A témát két részre kell osztani, mielőtt azonban belekezdenék, előre bocsátom, hogy eddigi álláspontomat – miszerint a világháló “civil” felhasználóit a felelősség alól felmentettem és tudatlanságukat a hivatásos politikusok, közéleti személyiségek általi félretájékoztatásnak tartottam – revideálom. Már csak azért is, mert az internet korában széles körű és valós időben történő információhoz juthat minden felhasználó.

Az első tárgyalandó téma az arab/muzulmán világ reakciója, ami lényegében semmi meglepetést nem okoz, illetve mégis. Ugyanis a magukat palesztinnak nevező araboknak – ami nem előzmény nélküli – rá kellett döbbenniük, hogy “ügyük” elvesztette jelentőségét és egyre kevésbé talál megértésre, támogatásra muzulmán körökben. Szólamok szintjén természetesen támogatják, de a megvalósítás elmarad, mint ahogy eddig is elmaradt az arab országok részéről a Gáza övezet lakóinak beígért anyagi támogatás egy jelentős része.  Ezen nem kell csodálkozni akkor, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Szíriában hat év alatt félmillió ember esett áldozatául a testvérháborúnak, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Egyiptom – leszámítva talán a nagyvárosokat – az éhínség szélén táncol és boldog az a személy, aki fegyveres testület tagja lehet, hiszen ők külön üzlethálózattal rendelkeznek, melynek révén szociális támogatásra is futja.

A nemzetközi média részéről hazugság az, hogy Trump bejelentése óta számottevően megnövekedett a terror-cselekmények száma. Kétségkívül vannak zavargások, de a tüntetések sem számában, sem az eddig is terror-gócként számontartott helyeken semmivel nem haladták meg a máskor,  a pénteki ima után szokásosat. Csakhogy ezekről az elmúlt időszakban nem volt “kifizetődő” tudósítani, hiszen nem lehetett kellőképpen kidomborítani a bűnbak felelősségét.

Röviden szólva, az arabok felzúdulása, illetve annak várt nagysága és milyensége elmaradt. Ennek oka lehet elsősorban az, hogy az arab/muzulmán országokban a “palesztin ügy” prioritása megszűnt, másik – és lényeges – oka az ENSZ egyes leányvállalatai (mint a “palesztin ügy” elsőszámú életben tartója) támogatottságának  teljes, vagy részbeni megszüntetése úgy az Egyesült Államok, mint Izrael részéről.

Az okok között feltétlen említést érdemel még, hogy a Palesztin Hatóság területén élő helyi lakosságnak  elege lett a vezetőik pénzlenyúlásaiból, abból, hogy amíg saját fiaik élik az aranyifjak életét, az utca emberét, azok gyerekeit uszítják terror-cselekmények végrehajtására… Tulajdonképpen ez sem új jelenség. Szorosan kapcsolódik Arafat térségben történt megjelenéséhez és ahhoz, hogy a Tunéziából magával hozott arabok mindenben prioritást élveznek a helyi lakosokkal szemben. Ahogy Jeninben, a legutóbbi tüntetés egyik résztvevője fogalmazott: elegünk van abból, hogy vezetőink fényűző módban élnek, nekünk meg mindenből a hulladék jut. Akkor inkább a “megszállás”, mint ezek.

Abban, hogy Mahmud Abbasz (mozgalmi nevén Abu Mázen) a legkülönfélébb és lényegében nevetséges nyilatkozatokat teszi, Obama hintalovának van elévülhetetlen szerepe, amelyre felültette őket. Csakhogy ez a hintaló erősen billeg és ma már nincs olyan józan fejjel gondolkodó ember – még arab körökben sem – aki elhiszi Abu Mázennek, hogy az USA elnöke “szabotálja a békét, az igazság keresését”.

Különösen akkor nem, ha arra gondolunk, hogy a Gáza övezetben élők nyomora nem csak a Hamasz terrorszervezet, de az ő lelkén is szárad. Nevezetesen az, hogy – és erről egyetlen média sem tudósít – a Palesztin Hatóság által ki nem fizetett hátralékok miatt, humanitárius megfontolásból – Izrael látja el Gáza olyan betegeit, akik e nélkül halálra lennének ítélve. Köztük számos rákbeteg gyereket. A legfrissebb Izraellel kapcsolatos  “tutósítások” is csak arról számolnak be, hogy Izrael ismét teljes kapacitással látja el árammal Gáza övezetet. Vagyis, ahelyett,  hogy nevén neveznék a gyereket és elmondanák, hogy a Palesztin Hatóság és a Gázát uraló Hamasz terrorszervezet belső vitáját Abbasz úgy gondolta elsimítani, hogy nem csak, hogy nem fizeti ki az izraeli elektromos műveknek Gáza hátralékát, de maga szólítja fel Izraelt az áramszolgáltatás szakaszolására. Szokás szerint két vasat tartva a tűzbe, kettősbeszél és  ezzel a Hamaszt Izrael ellen uszítja. A híradásokból leginkább az jön át, hogy Izrael “megkegyelmezett” Gáza övezet lakóinak és korántsem az, hogy Abbasz hajlandónak mutatkozott a teljes hátralék – mintegy 40 millió sekel – azonnali átutalására.

Végezetül, tekintsünk tőlünk távolabbi vidékekre, nevezetesen Európára…

Az Európai Unió szinte minden tagállama a hisztéria heveny tüneteit produkálja, melyhez az alaphangot az EU globális helyzete, valamint az egyes tagállamok belső problémái, illetve az Unió és saját érdekeik közötti nézetkülönbségek  adják.

Évek óta hallani a franciaországi, utóbbi időben a Németországban, a belgáknál, de még a nagyon toleráns svédeknél is előforduló – nem csak a helyi zsidó lakosság ellen irányuló – terror támadásokról. Ezek egy részét – minden bizonyíték ellenére – igyekeznek egyedi esetként kezelni, többnyire az elkövető elmeállapotával magyarázni…

Franciaországnak, mint az európai országok közül az egyik legnagyobb volt gyarmattartó birodalomnak, immáron a negyedik generációs (helyben született) muzulmán populációt sem sikerül integrálnia, de bőszen bólogat a senki által meg nem választott EU külügyér asszonynak, Mogherininek, ahhoz a többször elhangzott nyilatkozatához, miszerint Európa, sőt a világ minden baja megoldódna, ha a “palesztin kérdés” megoldódna. Vak gyűlöletében nem akarja észrevenni, hogy Izraelből, a Palesztin Hatóság területéről, egyetlen muzulmán sem menekül Európa felé. Ezzel szemben tény, hogy a Palesztin Hatóság területéről számos muzulmán megy a Perzsa öböl-menti országokba, munkavállalás céljából.

A svéd külügyminiszter asszony meg a Jeruzsálemmel kapcsolatos döntés után meg kívánná tiltatni izraeli állampolgár beutazását az országába. Abba a Svédországba, ahol Göteborg és Malmö nem egy kerületébe már a rendőrség sem meri betenni a lábát, ugyanakkor az ott élő zsidókat napi szinten éri atrocitás. És ugyan ez érvényes több európai országra is.

Többször leírtam, de úgy tűnik, még mindig nem elégszer.

Nagy az írástudók felelőssége a nép nevelésében, vagy éppen butításában egyaránt. Újságírók, politikusok, közéleti személyiségek mind felelősek abban, hogy a hír hír legyen és ne személyes politikai állásfoglalás. De – mint azt fentebb már említettem, – az internet korában csak az az olvasó téveszthető meg, akinek nézeteivel a tálalt hazugság dömping megegyezik.

08/01/2018

Öngerjesztő hisztéria…

Izrael állam miniszterelnöke, Benjamin Netanjahu, négynapos magyarországi látogatása, mely magában foglalja a V4-ek vezetővel történő megbeszélést csakúgy, mint Magyarország miniszterelnökével  történő tárgyalásokat, mindenképpen történelminek tekinthető. Történelmi, mert izraeli miniszterelnök hivatalos látogatáson ez idáig nem járt (1988-ban Yichak Samir, akkori miniszterelnökünk magánlátogatás keretében kereste fel az országot)  Magyarországon.

A két ország közötti, egyre gyümölcsözőbb gazdasági és kulturális kapcsolat kialakulásában nem kis érdeme van államunk volt nagykövetének. Ilan Mor messze túlteljesítve kötelező diplomata tevékenységét, Magyarország minden zegét-zugát bejárva, ott hiánypótló előadásokat tartva, olyan plusz információhoz juttatta az érdeklődőket, mellyel egyetlen nagykövetünk sem dicsekedhet.

Az ő regnálása alatt időszakra tehető a két ország szakminisztereinek látogatása mindkét államban, melyek pozitív vonzatáról mindenki a maga országában szerezhet információt.

Sikerét elsősorban annak köszönheti, hogy megnyilvánulásaiban Izrael népszerüsítése, országunk objektív megismertetése vezérelte.

Ennek az áldozatos munkának gyümölcse érett be a jelenlegi legmagasabb szintű látogatással. És ebbe rondítottak bele a pillanatnyi politikai hasznot remélők, valamint az identitásukat politikai szintre degradálók.

Attól függetlenül, vagy éppen annak ellenére, hogy hetekkel a látogatás előtt különféle megnyilvánulások hangzottak el, melyek a legenyhébbtől a legdurvább kitételekig lengették ki a skálát, Magyarország a külsőségekben nem hazudtolta meg önmagát. Öröm volt nézni, hogy ott, ahol 72 éve zsidókat lőttek a Dunába, ma  Izrael államának kék-fehér lobogója díszíti a fővárost.

Ez a kép legalább annyira sajátja a magyaros vendégszeretetnek, mint az a tény, hogy ugyanaz az értelmiségi réteg, mely minden magyarországi politikai kurzust a hányinger legkisebb jele nélkül  kiszolgált, most összezárt és minden bajuk okozójának Izraelt, az Izrael államot képviselő Benjamin Netanjahut kiáltotta ki.

Nem tisztem a magyar miniszterelnök meg -illetve elítélése, bár ahhoz, hogy tisztában legyek a magyarországi viszonyokkal nekem nincs szükségem tolmácsra. Ezzel együtt és ennek ellenére már csak azért sem teszem, mert az adómmal nem a magyar kincstárat gyarapítom, választásokon szavazatommal egyik pártot sem támogatom. Magyarország az ifjúságom, annak fény és árnyoldalaival együtt.

Épp ezért csak annyi jogot vindikálok magamnak, amennyit a magyar állampolgárok is elvárnak a külvilágtól. Engedtessék meg nekem, hogy én Izrael szemszögéből, Izrael érdekeit szem előtt tartva lássam és láttassam a történteket.

A látogatás egészét – célját – tekintve, gondolom az érdeklődők éppen úgy tudomást szerezhettek róla, ahogy e sorok írója… az aláírt megállapodások eredményét pedig előre megjósolni nem is lehet, fölösleges is, annak kivitelezése szakemberek dolga.

A látogatással kapcsolatos észrevételeimre visszatérve – gondolom ez sem ismeretlen – két magyarországi eseményt kell megemlíteni. Az egyik a magyar miniszterelnök “Horthy kivételes államférfi” kitétele, a másik az u.n. sorosozás, amely plakátragasztás formájában testesült meg.

Tény, hogy Horthy nevének ilyetén felemlítésére az izraeli társadalom is felkapta fejét és senki nem ütközött meg azon, hogy ezt a magyarországi zsidók sérelmezik.

Legjobb tudásom szerint, ez ügyben diplomáciai egyeztetésre került sor, mely azzal zárult, hogy az izraeli fél “tudomásul vette” a magyar oldal erre adott magyarázatát. Hangsúlyozom, “tudomásul vette” és nem “elfogadta”.

Úgy vélem, hogy két héttel a személyes találkozó előtt értelmetlen lett volna ezt tovább ragozni, de meggyőződésem, hogy négyszemközti megbeszélés során a két fél sort kerített ennek tisztázására.

Erre utal, hogy Magyarország miniszterelnöke, nemzetközi sajtóértekezlet keretében – mintegy az egész világnak tudtára adva – kormánya nevében elhatárolódott a vészkorszak alatti magyar kormány bűneitől.

Itt jegyezném meg, hogy a magyarországi antiszemitizmus – amely pillanatnyilag nem azonos a nyugat-európai antiszemitizmussal – nem újkeletű és életben tartásáért minden 1945. után kormányon lévő pártnak súlyos felelőssége van.

A másik, vihart kiváltó esemény a plakátragasztás, ami az én ízlésemmel ellentétes, ugyanis minél inkább tolnak egy reklámot, annál inkább nem veszek róla tudomást. De! Soros Györgynek, akinek kis híján sikerült bedöntenie az angol fontot, és nem egy afrikai országot sodort spekulációival pénzügyi válságba – úgyis mint filantróp. Annak az embernek, amelyik pénzével bármelyik ország belügyeibe képes beavatkozni, aki kormányokat próbál megdönteni, nos, annak az embernek a kritizálása önmagában nem antiszemitizmus. 

Nem antiszemitizmus, legfeljebb alkalmat szolgáltat rá és ma erre Európában minden alkalom jó.

Hogy ez Magyarországon miért kaphatott gellert, arról az előző bekezdés végén tettem említést és most megismétlem: A magyarországi – klasszikus – antiszemitizmus tudatlanságon, a felvilágosítás hiányán alapul. A tiltás, nem felvilágosítás!!!

Amennyiben ezt a pontot nem lépi túl az ügy, úgy ez az írás sem született volna meg, hiszen nem több ez, mint belső egymásnak feszülés, ami  azonban egy újabb csavarral átlépte az országhatárt. Ezt nem kellett volna, vagy legalábbis nem abban a formában és  hangnemben, ahogyan történt.

És itt kell megemlíteni, hogy jelenlegi nagykövetünk döntő szerepet játszott a hisztéria kirobbantásában.

Nyilvánvalóan nem volt véletlen –  a diplomáciai nyelvezettől merőben szokatlan módon – megfogalmazott sajtónyilatkozatában elhangzott állásfoglalás.

Felhívom a figyelmet, hogy a sajtónyilatkozat Szombat délben jelent meg, amikor egyetlen izraeli állami szerv sem dolgozik. /Csak zárójelben jegyzem meg, hogy minden követségi terület a delegáló ország részének minősül, (“Izrael Magyarországon” elnevezés pontosan leképezi ezt) ahol – legyen az a világ bármely  pontján – izraeli munkarend és törvények vannak érvényben. Ebből következik, hogy  a Szombat, mint olyan, munkaszüneti nap, és ez nagymértékben megkérdőjelezi  nagyköveti fogalmazvány egyeztetésének hitelességét.

Az ezidáig megválaszolatlan kérdéssel azért is foglalkozom – úgy tűnhet – részletesebben,  mert a sajtóban megjelentekkel ellentétben (miszerint a sajtónyilatkozat Benjamin Netanjahunak az izraeli külügyminisztériumra gyakorolt pressziója miatt visszavonásra került) a valóság az, hogy nem visszavonásról,  hanem tisztázásról volt szó.

Az, hogy erre a témára mennyire tapadt rá, mennyire látta meg benne a meglovagolandó rést a magyarországi ellenzék, nem Izrael ügye.

Azzal került Izrael és személy szerint Netanjahu célkeresztbe, hogy a hagyományosan a baloldalhoz kötődő magyarországi zsidóságot képviselők olyan húrokat kezdtek pengetni, mely másra nem, de arra tökéletesen megfelelt, hogy ők megfelelhessenek szoros szüvetségeseiknek, ugyanakkor még véletlenül se vívják ki a bűnbak szerepét… Tegye meg helyettük más, nevezetesen Izrael állam miniszterelnöke.

A – talán nem véletlenül rövid – Goldmark teremben történt találkozó tette fel az  i-re a pontot. A MAZSIHISZ számításon kívül hagyta, hogy Netanjahu Izrael államát, annak érdekeit képviseli külföldi útjai során és ez alól magyarországi látogatása sem kivétel.

Heisler úr úgy rúgott bele nyilvánosan Izrael államának miniszterelnökébe, hogy közben annak széles vállát kihasználva, mintegy hátvédül használta arra, hogy a saját miniszterelnökével évek óta rendezetlen kapcsolatát – ami megint csak belügy – saját hallgatósága előtt rendezze. Ezzel végérvényesen kontraproduktívvá téve azt, amihez eleve nem kellett volna asszisztálnia.

Belharc ez semmi más. Belharc a maroknyi magyarországi zsidóságot képviselő zsidó szervezetek között, amelyet az állítólagos baloldal jó szimattal meglovagolt és sikerrel vitt véghez. Nem csak csatasorba állította a már fentebb említett –  hagyományosan baloldali eszméket követő zsidó vezetőket -, de azt is sikerült elérnie, hogy a klasszikus antiszemitizmus két hét leforgása alatt anti-cionista, Izrael ellenes légkörbe csapjon át.

Erről az öngerjesztő hisztériáról – eredményét tekintve – elmondható, hogy amennyiben Izrael államnak ilyen barátai vannak, akkor egyáltalán nincs szüksége ellenségre.

20/07/2017