Az izraeli “apartheid”

Mivel a különböző emberi jogi szervezetek, az arab és többségében az európai politikusok is előszeretettel nevezik Izraelt apartheid államnak – azt állítva, hogy a zsidó többség elkülöníti az ország területén élő kisebbségeket – ideje meghatározni az apartheid fogalmát.

A szó afrikaans eredetű, ami faji alapon történő gazdasági, politikai és kulturális elkülönítést jelent (lásd Dél-Afrikai Köztársaság).

És itt már meg is bukott a titulus, ugyanis Izraelben gyakorlatilag nincs olyan pálya, foglalkozási ág, ahol ne lennének megtalálhatók a kisebbség képviselői, konkrétan az arabok. 

Hogy csak párat említsek: az országban nem megy ritkaság számba az arab bíró, rendőr, orvos, köztisztviselő, kereskedő, parlamenti képviselő, építési vállalkozó, egyetemi tanár…

Dan Shapiró, az USA izraeli nagykövete az elmúlt hetekben tulajdonképpen apartheiddel vádolta Izraelt, amikor azt állította, hogy Júda-Somron (a köztudatban Ciszjordánia v. nyugati part) területén Izrael külön törvényt alkalmaz zsidókra és külön törvényt az arabokra.

Mielőtt számszerű tényekkel bizonyítanám az ellenkezőjét, vissza kell kanyarodni az oslói megállapodás egy fontos részéhez. (Ezt Shapiró vagy nem ismeri, vagy szándékosan fogalmazott tényszerűtlenül.)

Az oszlói egyezmény egyik sarkalatos pontja Júda-Somron területi felosztása “A”, “B”, illetve “C” szektorra.

Az “A” zónában úgy a polgári közigazgatás, mint a biztonsági kérdések egyedül és kizárólag a Palesztin Hatóság jogkörébe tartozik.

A “B” zóna a polgári közigazgatást a Palesztin Hatóság látja el, a biztonságpolitikai kérdések Izrael hatáskörébe tartoznak.

A “C” zóna polgári közigazgatásáért, mint biztonságpolitikájáért Izrael a felelős.

A “C” zónában 150 ezer palesztin és 44 ezer zsidó él. (Júda-Somron arab lakosságának össz-létszáma nagyjából 3 és fél millió.)

Maradva a “C”-vel jelölt zónában, el kell mondani, (mert a külvilág számára ez jelenti a probléma lényegét) hogy törvénytelen építkezés miatt az arabok ellen 12.540 esetben indult vizsgálat és 662 esetben született elmarasztaló ítélet (5.2%). Az elmarasztaló ítéletek alapján lerombolt házak száma 51 (7.7%).

Illegális építkezésért zsidók ellen 5.309 alkalommal kezdeményeztek vizsgálatot és 352 esetben hoztak elmarasztaló határozatot (6.6%) Az ítélet alapján lerombolt lakóépületek száma 127 ( 36.0%).

Ideiglenes épületek esetében ez a szám araboknál 47, zsidóknál 111 volt.

Néhány általános statisztikai adat erejéig visszatérnék az apartheid jelző cáfolására, egyben az izraeli arabok társadalomban betöltött helyére, szerepére.

Az köztudott,hogy a Kneszetben 11 arab képviselő  teljes joggal védheti az arab érdekeket. Ezen túl, bármely Izrael ellenes tevékenységüket maximum a parlament etikai bizottsága kéri számon. Egy arab képviselő ül a szélső-baloldali Merec párt tagjai között.

Az már talán kevésbé, hogy egy 2013-as összesítés szerint az arab lakosság (a teljes népesség 20,5%-a) közül 12% diplomás. Nyolc százalékuknak van  másod és négy százalékuknak harmad diplomája.

A diplomások 22%-a az orvosi karról kerül ki, 42%-uk gyógyszerészi végzettségget szerez és 36%-uk u.n. szociális munkás.

Egyéb fakultásokon alacsonyabb a részvételi arányuk: gazdasági-igazgatási szakon 5, mérnöki karon 6 százalékuk tanul, felsőfokú mezőgazdasági képzésben viszont csak 3 százalék.

Érdekesség, hogy a nők az orvosi karon nem képviseletik magukat, viszont 36%-uk tanári diplomát szerez, 21%-uk társadalom-tudományi szakon végez és 11% körükben a felsőfokú orvosasszisztens képesítéssel rendelkezők aránya.

Mint fentiekből is látszik, az egyenlő jogok érvényesítésének hiányát Izraelen csak némi rosszindulattal lehet számon kérni. Dan Shapiró vádaskodása nem volt sem célszerű, sem időszerű. Ez utóbbi már csak azért sem, mert az izraeli kormány bő egy hónapja szavazott meg az arab fejlesztésekre mintegy 15 milliárd sékelt.

Személyes véleményem, hogy ezt már korábban meg kellett volna tenni, viszont az esélyegyenlőség, az egyenlő jogok jobb érvényesítése mellett a kötelességek számonkérését sem szabadna figyelmen kívül hagyni.

Gondolok itt arra, hogy az arabokban tudatosítani kell, miszerint a zsidók Izraelt végleges hazájuknak tekintik, melynek következménye, hogy egymás mellett kell élnünk.

Arab részről pillanatnyilag ennek ellent mond a palesztin alaptörvény 20. pontja, mely szerint  “az, hogy a zsidóknak történelmi, vagy vallási kapcsolata lenne Palesztinával, semmiféle történelmi tény nem támasztja alá. A zsidóság csak vallásnak tekinthető, egységes népnek azonban nem”.

25/01/2016

Együttélni muzulmánokkal

Az, hogy Szilveszter éjszaka Németországban (és mint a híradásokból kitűnik nem csak ott) történtektől ég az internet, még nem ok arra, hogy foglalkozzak a témával.

Mivel azonban Izrael –  úgy is, mint aki “küldi” a migránsokat és úgy is,mint aki ”uszít” ellenük – változatlanul az érdeklődés középpontjában áll, rosszabb esetben jogtalan elmarasztalások kereszttüzében – úgy gondolom, néhány mondat erejéig nem árt a lényeget tisztázni.

Elöljáróban utalnék  Jack Engelhard írására, mely az izraeli Arutz sheva-ban látott napvilágot és magyarra a Periszkóp blog szerzője fordította.

http://periszkop.com/2016/01/09/merkel-borzalmas-baklovese/comment-page-1/#comment-92

Az írás gyakorlatilag semmi újat nem mond, legfeljebb átfogó képet ad arról, amit többen már évek óta Európa figyelmébe ajánlunk.

Magam is megtettem ezt a

https://leharblog.wordpress.com/2014/02/16/a-dzsihad-mar-a-spajzban-van/ és a

https://leharblog.wordpress.com/2015/01/11/jo-reggelt-europa/ c. írásaimban.

Ami ma Európából, a migránsokkal kapcsolatos intézkedésekből látszik, az arra utal, hogy az öreg földrész sem a tömeges muzulmán bevándorlókkal, sem a szélsőséges iszlámmal nem tud mit kezdeni.

Minderre azért nem képes, mert nem tud – de talán nem is akar – saját társadalmi/kulturális keretein túllépni.

A ma Európájára jellemző, hogy két szélsőség között nem találja a helyes utat: Az egyik oldal elvárja a bevándorlóktól, hogy beolvadjanak a befogadó társadalmakba (ez többé-kevésbé működött addig, amíg csak hasonló kultúrát képviselő “belső” migrációról volt szó). A másik oldal viszont az u.n. multi-kulti, amely teljes szabadságot kíván biztosítani a különböző kultúrájú bevándorló csoportoknak, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy úgy élnek, ahogy akarnak.

Ha Európa valóban integrálni akarja valamilyen módon a muzulmán bevándorlók tömegét, akkor tudomásul kell vennie, hogy alapvetően eltérő kultúráról van szó, mely összeolvadást nem, csak egymás mellett élést feltételezhet. Ez viszont kizárólag a befogadó állam jól meghatározott törvényi keretei között valósítható meg.

Az integrálódási folyamat mindenképpen hosszú, melybe számos visszaesési periódust is be kell kalkulálni és a végeredményt sem lehet 100%-ban garantálni.

Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy (lásd a párizsi merényletet) az elviekben már integrálódott második, harmadik generációs muzulmán az újonnan érkezett tömegben erősítést lát – tehát a helyben születés esetén sem biztos, hogy az integrálódás befejezett folyamat.

Véleményem szerint sem a muzulmán bevándorlókkal szembeni teljes elutasítás, sem a kritika nélküli elfogadásuk nem járható út. Ugyanis a vásár kettőn áll és a pillanatnyi jelekből arra lehet következtetni, hogy az iszlám világnak nem a legfőbb törekvése a nyugati kultúrához történő alkalmazkodás.

Természetesen a befogadás és vele együtt az integrációs folyamat elindítása azt feltételezi, hogy a fogadó ország tisztában van a más kultúrával.

Európa pedig annak ellenére, hogy foggal-körömmel védené saját értékeit, nem veszi tudomásul a más kultúrából adódó másságot. Azt a fundamentalista iszlámmal azonosítja, vagyis vallási színezetben jeleníti meg. (Holott a fundamentalizmus kifejezetten nyugati terminus, amelyet amerikai protestánsok honosítottak meg 1910-ben.)

Ha viszont vallási értelemben használjuk a fundamentalista kifejezést, akkor tudomásul kell venni, hogy ilyen értelemben minden muzulmán fundamentalista, mivel a Korán szava – Isten szava! Szó szerinti kinyilatkoztatás, mely szent és sérthetetlen.

A nyugati értelemben vett fundamentalista szó az arab világban nem is létezik. Hozzá legközelebb az arab  “uszul” kifejezés áll, amely viszont az iszlám jogrendre (mint fundamentumra) utal és amelyhez minden muzulmán igazodik.

Az iszlám fundamentalisták szerint Allah alaptörvényében már minden megtörtént és majd ez után bekövetkező esemény meg van írva csakúgy, mint a saját koruk problémáira adandó válasz – mindezek értelmezéséhez a hit tiszta forrása nyújthat segítséget.

Az következő pár sorral talán sikerül a fentieket értelmezni: Az ISIS történelmi előképének tekinthető szalafista mozgalom a tiszta iszlám hitet vallja és a 19. század végén Egyiptomban vált ismertté. A mai napig a nyugati modernizáció és a hit elkorcsosodása ellen harcol. A mozgalom markáns képviselői a szunniták.

Az iszlámban mindig is jelen volt a szélsőség, amely a 20 század vége felé kezdett látványosan megerősödni.

Hogy meghatározó tényezővé válhatott, annak több oka is van, amelyek közül csak egyet, az “arab tavasz”-t emelném ki, melyben a régi  államszervezetek összeomlása, a régi diktátorok menesztése által keletkezett  fejetlenség váákumot  hozott létre, melyet a szélsőséges iszlám tölt ki.

És itt lép a képbe Izrael, melynek sem az “arab tavasz” kirobbanásához, sem az iraki, líbiai, szíriai… események alakulásához köze nincs, de mivel az elgurított golyó önjáróvá vált, úgy Európa, mint az USA számára egyszerűbbnek tűnt a folyamatra az izraeli-palesztin viszály hozadékaként tekinteni és a problémát egy szűk keresztmetszet mentén kezelni.

Holott – ha tárgyilagosan szemlélnék a helyzetet – rövid úton világossá válna, hogy Izraelben a törvénytisztelő arab állampolgár jogai azonosak bármelyik zsidó jogaival. Az is kívánatos lenne, ha Európa lakossága rádöbbenne, hogy Izrael nem az arabok ellen harcol, hanem az arab terroristák ellen, de ez utóbbihoz a mai napig nem kapta meg az európai támogatást.

Ha Európa már ma nem kezdi el keresni a megoldás módját, könnyen lehet, hogy holnap már késő lesz.

10/01/2016