Így, pár nappal az izraeli holocaust emléknap (az idei polgári évben ez a dátum május 5-re esik) előtt néhány – úgy vélem – aktuális gondolat fogalmazódott meg bennem. Bár az, hogy a gondolatok hirtelen leptek volna meg, nem fedi a valóságot. Az inkább, hogy az emlékezés egyhangúságából kilépve, a mára, de még inkább a jövőre fókuszáljak.
Mint az előző, azonos témában született írásaimból (link) is kitűnik, nem vagyok híve a központosított emlékezésnek. Az idő múlásával, az események egyre távolabb kerülésével – és nem utolsó sorban a túlélők szuperszonikus sebességgel történő fogyásával – ezek a megemlékezések formálissá válnak. Formálissá nem csak azért, mert adott témában már alig lehet újat mondani, hanem azért is, mert a ma emlékezők zömének – globálisan nézve – hiányoznak a történelmi ismeretei és legyünk őszinték, hiányzik az érzelmi motiváció is.
Hogy miért e hiányosság, az összetett probléma. Erre nem is térnék ki részletesen, de annyit azért megjegyzek, hogy a nevelés-oktatás minden esetben az idősebb generáció feladata, mely körből nem hagyható ki az állami szerepvállalás sem. Úgy tűnik azonban, hogy úgy az állam, mint az idősebb generáció valamiféle amnéziában szenved és – bármennyire is fáj ezt kimondani – ez alól a zsidók egy része sem kivétel.
De sem a történelmi tények kozmetikázása, sem az “egy életre hálával tartozunk a Vörös Hadseregnek” nem mentesít az alól, amit elmulasztottunk! Mert bizony mulasztottunk, melynek következménye, hogy a vészkorszakot követően szinte megszűnt a zsidó élet, mely azt vonta maga után, hogy minimum két korosztály zsidóságát elveszítettük.
Természetesen lehet velem vitázni fenti állításom helyességét illetően, de a tények magukért beszélnek. Az elmúlt 71 évből közel negyven telt el úgy, hogy a kelet-európai zsidó az esetek többségében csak véletlenül tudta meg, hogy ő zsidó. Ami megint csak nem tekinthető következmény nélkülinek, hiszen magával hozta a szinte teljes asszimilálódást, a származási országba történt teljes be- és felolvadást.
Ezen a tényen az sem segít, hogy a szocializmus becsődölését követően lehetőség nyílt a gyökerek újraélesztésére, hiszen a már említett, kiesett generációk hiányát a hivatalos zsidó képviselet sem igyekezett pótolni. És még ma, évtizedekkel a felkínált lehetőség után is az ébredezés stádiumánál tartunk. Ugyanakkor csodálkozunk, az újabb és újabb – az adott helyen korántsem honos – kinövések élretörési szándékán.
Függetlenül attól, hogy a zsidóságot nem tekintem kívánságműsornak, ahol a betévedők alakítják magát az előadást, azt sem szabad elfelejteni, hogy a Sulhán Aruch-on, a haláchán alapuló zsidó szervezetek megfeledkeztek a kizárólag kulturális, vagy akár csak származási alapon a zsidósághoz kötődő – nagyon széles réteg – képviseletéről.
És ez az a pont, ahol izraeli vizekre kell eveznem. A szocialista tömb felbomlása, a vélt (vagy valós, de sok esetben csak a megszokottól eltérő) életminőség változás, az újonnan felfedezettnek vélt identitás magával hozta az alijázók számának emelkedését. De ez már nem a klasszikus alija, nem az első és második orosz alija, amikor vallási alapon, illetve cionista meggyőződés motiválta bevándorlásról beszéltünk – ez már többnyire u.n. megélhetési alija.
Tisztában vagyok azzal,hogy ezzel a kijelentésemmel nem aratok osztatlan sikert, de végre ki kell mondani, hogy az Izraelbe hazatérők túlnyomó részének fogalma sincs Izrael történelméről és még jó, ha némi fogalommal rendelkeznek a zsidóság mibenlétéről.
Izrael – legjobb tudomásom szerint – nem avatkozik bele a galuti zsidó életbe és jómagam is igyekszem távol tartani magamtól a témát. És ez nem a vélemény hiányából fakad, sokkal inkább abból a meggondolásból, hogy ne sértsek érzékenységet. Egyszer azonban ki kell mondani, hogy az európai diaszpóra zsidósága tévúton jár, ha elhiteti magával, hogy minden bajuk (az egyre növekvő antiszemitizmus) okozója részben maga Izrael, részben a szocialista tábor széthullása. (Itt nagyon röviden meg kell jegyezni, hogy a ma Európájára kétféle antiszemitizmus jellemző: az egyik a klasszikus, amely többnyire Európa keleti felének sajátossága, a másik a nyugati világ Izrael ellenessége, amelynek alapját a nagyszámú muzulmán bevándorlók teremtették meg. (Ez azonban egy más téma, melynek kezelése nagyban függ az adott régió nyersanyag függőségétől.)
Fel kell végre ébredni és ki kell mondani, hogy a ma tapasztalt antiszemitizmus nem előzmény nélkül szökött szárba. Nevelődött az szépen a szocializmus égisze alatt is. Röviden fogalmazva, a ‘45 óta hatalmon lévő összes kormány keze sáros abban, hogy nem nézett szembe a múlt bűneivel. (Ugyan így nem nézett szembe a svábok, tótok és általában a kisebbségek elleni atrocitásokkal.) Az u.n. rendszerváltás, a szólásszabadságnak vélt szabadosság csak felszínre hozta és a rosszul értelmezett liberalizmus az utcára ömlesztette mindezt.
Nem riogatok, mert meggyőződésem, hogy jöhet bármi, érezheti magát a diaszpóra zsidósága szorongatott helyzetben – a holocaust nem ismétlődhet meg.
Erre Izrael állam léte a garancia!
Az államot – ha kell az életünk árán is – megvédjük, ezzel a galuti zsidóság számára is hátteret biztosítva. Ami cserében – véleményem szerint – elvárható, igencsak csekélység és pár szóval összefoglalható: ha segíteni nem tudsz, legalább ne árts! Bővebben kifejtve: nem kellene tovább életben tartani a hidegháborús nomenklatúrát, mely szerint Izrael az agresszor, az arabok a szerencsétlen elnyomottak, továbbá nem kellene felülni a ma már nem csak a zsidó, de a keresztény történelmet is elhazudó arab propaganda-gépezet uszításának.
Mártírjaink emléke előtti főhajtás nem zárja ki a tudatos jövőbe tekintést.
02/05/2016
Tetszett a bejegyzés?
Tetszik Betöltés...
Címkék: antiszemitizmus, arab, Európa, Holocaust Emléknap, Izrael, vallás, zsidóság
leharblog 