Az írás eredeti ötletét a legutóbbi izraeli választás, helyesebben választás-sorozat adja, de nem csak. Arról ugyanis bárki érdeklődő tudomást szerezhetett más forrásból, hogy miként állt fel Izrael 35. kormánya. Nem beszélve arról, hogy az események gyors egymásutánja néhány dolgot okafogyottá, de legalább is súlytalanná tett, miközben másak a továbblépés szempontjából fajsúlyossá váltak.
Nyilvánvaló viszont, hogy egy elemzéshez a visszatekintés elengedhetetlen. Ebből következik, hogy ha engem az foglalkoztat, hogy innen merre és hogyan, mindenképpen – legalább érintőlegesen – foglalkozni kell azzal az úttal, amin idáig jutottunk.
Mielőtt azonban okfejtésembe belekezdenék, néhány alapvető dolgot tisztázni kell. Nem szándékom az olvasó félrevezetése, így már az elején leszögezem, hogy az alább következő írás amennyire hosszú, annyira szubjektív is. Éppen ezért, javaslom az olvasónak, hogy még nem késő, itt hagyja abba az olvasást
Ennyi bevezető után már csak néhány fogalmi tisztázás maradt hátra, melyből – érzésem szerint – a legfontosabb a politikai pártok/személyek besorolása. Nem én vagyok az első, aki megállapítja, hogy a klasszikus besorolás, a jobb,- illetve baloldali beállítottság társadalmi szinten ma már sehol a világon nem létezik, ezt minden oldalon és minden szinten felülírta a populizmus. Ugyanakkor nem árt tisztába lenni azzal, hogy Izraelben a politikai bal- illetve jobboldal nem fedi az európai értelemben vett oldal meghatározásokat. Túl ezen, a magát baloldali politikusnak tartó személy, bizonyos kérdésekben akár a széljobbot is képviselheti és vice versa. Ezzel együtt, nem találom szerencsés megoldásnak az oldal 1, oldal 2 elnevezést, így, amíg nem születik jobb, maradok a hagyományosnál.
Fentiek után már tényleg nem maradt más hátra, mint fejest ugrani a témába. Ahhoz azonban, hogy egy blogbejegyzés mégse dolgozza fel a modern Izrael 72 évét és lehetőleg terjedelme se érje el egy regényét, meg kellett határoznom egy kiindulópontot. Ezt önkényesen tettem, így lett az origó a 2015-ös választás. Nem véletlenül! Ugyanis, ekkor fordult elő Izrael történelmében először, hogy idegen ország államfője anyagi és erkölcsi támogatással avatkozott bele a szuverén Izrael belpolitikájába. Ekkor lépett színre a “civil” V-15 mozgalom és ekkor hangzott el először – a később igencsak kontraproduktívnak bizonyult – “csak ne Bibi” szlogen.
Nagyjából eddig jutottam az írással, amikor rádöbbentem, hogy ha öt év eseményeit kezdem boncolgatni, lehetőleg olyan szinten, hogy a kívülálló olvasónak nyújtson is valamit, akkor saját csapdámba esek, mert minden leírt mondathoz, alsó hangon is, legalább három magyarázó mondat szükségeltetik és azokhoz megint három. Ez viszont az olvasó türelmével való visszaélés lenne. Ráadásul, ami elmúlt, elmúlt. A történelemben nincsen “ha”…ha akkor így, vagy úgy, ezt vagy azt. Tények vannak, amelyekből inkább a tanulságot kell levonni, ahogy azt a címadással is jeleztem.
Izraelben ritkaságszámba megy, ha egy párt/pártkoalíció kitölti a négy éves mandátumi idejét. Így az elmúlt öt évben is három előrehozott választást tartottunk, ebből kettőt ‘19 tavaszán-őszén és egyet ‘20 tavaszán.
Hogy az izraeli kormányok miért nem tudják kitölteni a négy évre szóló felhatalmazásukat, annak alapvető oka a választási rendszerben rejlik, de nem kis mértékben járul hozzá a képviselők egója. Ugyanis, ha valamely párton belüli határozattal nem tud egyetérteni, vagy személyes konfliktusba keveredik párttársával, akkor ahelyett, hogy a kompromisszumos megoldást keresné, kiválik a pártból és alapít egy újat – akár egyszemélyest is. Holott tudja, hogy tömegbázis nélkül vezető szerephez nem jut, de legalább gyengíti az “anyapártot”. Ezt láthattuk a Likudból kivált Ariel Sharon esetében, és a legutóbbi időkben Yaalonnál.
A pártok szaporodásával nem nő egyenes arányban a választók száma, tehát már a – a sokszor önkényes alapon – magát pártvezérnek kinevező személy is tisztában van azzal, hogy leginkább az “anyapárttól” tud elszipkázni társakat és ugyanez a helyzet a választók tekintetében is.
A választópolgárok esetében még az is színesíti a palettát, hogy az ultraortodox szavazók nem gondolkoznak, a rabbijuk megmondja, hogy kire kell szavazni és ennyi. De az arab szektor sem éppen demokráciájáról híres, ott is – ha nem is olyan mértékben, mint az ultraortodoxoknál – a feudális szellem az uralkodó.
Egy másik, szintén a választási rendszerből adódó probléma, hogy a képviselő nem a választóit, hanem a pártját képviseli. Ezért szerencsétlen megoldás a csak listás szavazás. Egyéni választókerületek esetében a választó közvetlenül számonkérheti képviselőjétől az ígéreteit, míg a pártok által, sokszor tudottan populista szólamok esetében ez lehetetlen. Röviden szólva, az adófizetők pénzén eltartott képviselő, egyéni választás esetén, kénytelen megdolgozni a fizetéséért.
Még mindig a választási rendszernél maradva, Izraelben esély sincs arra, hogy egy párt kerüljön kormányzói helyzetbe. Képtelenség, hogy egy kilenc milliós ország 43 pártra úgy szavazzon, hogy abból egy párt kerüljön ki győztesen. Ennek már csak azért sincs reális alapja, mert – látva a pártok összetételét, az általuk megfogalmazott programot, (ha létezik egyáltalán program) az derül ki, hogy gyakorlatilag, ideológiát tekintve a pártok között szabad átjárás van. Hogy egy példával illusztráljam, a magát baloldali tömbnek nevező pártszövetségben egyaránt megtalálhatóak a szociális érzékenységgel bíró és a szélsőbalos elemekkel manipuláló képviselők csakúgy, mint az egyes kérdésekben kemény jobboldalinak számító személyek.
Ami a legutóbbi választás eredményét illeti, elvben megvolt az esély egy nagykoalícióra. De, csak elvben, mert a személyes ambíciók felülírták az ország, a választópolgárok érdekét. Bár ezek a személyes ambíciók nem újkeletűek, ahogy fentebb is említettem, a történéseket 2015-től kell folyamatában vizsgálni.
A modern Izrael hőskorában volt csak arra példa, hogy ugyan az a miniszterelnök négy cikluson keresztül a kormányrúdnál álljon. Ez Netanjahu esetében 2015-ben érkezett el.
Netanjahunak elvitathatatlan érdemei vannak úgy bel- mint külpolitikai téren. Ezzel párhuzamosan viszont elvitathatatlan tény az is, hogy közvetlen munkatársainak megválasztásával sorra kudarcot vall. Netanjahu nem csapatjátékos, közvetlen munkatársai pedig kihasználják munkabírását, ami mára – és ebben nagymértékben közrejátszott a járvány – kissé megkopott.
Netanjahu ‘96-99 között volt először miniszterelnök, majd négy évet távolt töltve a politikától 2003- 2005 között pénzügyminiszteri posztot látott el. 2009-től napjainkig folyamatosan a miniszterelnökként tevékenykedik.
A Likud vezette kormánykoalíció alatt vált törvénnyé a kötelező nyugdíjbiztosítás, a gyerekek 18 éves korig történő ingyenes fogorvosi ellátása és a minimálbér emelkedése a mai 5.300 shekeles szintre. (1997-ben, heti 40 órás munkavégzés mellett a minimálbér 2.348.88, 2010-ben 3.850.00, 2015-ben 4.650.00 NIS volt.)
Netanjahunak a gazdaság stabilitásában is elvitathatatlan érdemei vannak, ő jött rá, hogy az izraeli gazdaságot nem lehet fenntartani “tojásfestő” cégekből, hogy az izraeli felvevőpiac nem tud eltartani 20 kozmetikai, 50 cukorkagyártó vállalkozást. Érdeme, hogy a high-tech ipar ma a világ élvonalában van, mint ahogy az is, hogy Izrael a világon elsőnek hozott létre cyber központot.
Az sem elhanyagolható, sőt, lehet, hogy ezzel kellett volna a sort kezdeni, hogy egyre több országgal jó kapcsolatot sikerült kialakítanunk. Az egy más kérdés, hogy ezek a kapcsolatok milyen meggondolásból születtek. A legtöbb nyugati országgal kapcsolatunk azért jó, mert szükségük van olyan tapasztalatokra, amelyekben – kényszerűségből – Izrael világelső. Ez a terrorizmus elleni küzdelem és titkosszolgálati tapasztalat. Ha megfigyeljük, Izrael nem az Európai Unióval, hanem egyes tagországaival ápolja a jó viszonyt, ezen belül is a kiterjedt kereskedelmi kapcsolatot, és minél problémásabb egy európai tagország viszonya az EU-hoz, annál barátságosabb Izrael irányába. De, ne essék tévedés, a politika nem ismeri az érzelmességet, ebből adódóan a jó viszony nem a szerelem jele, hanem a szükségé. Erre akad példa a muzulmán országokkal kialakult és folyamatosan alakuló “jószomszédi” viszony tekintetében is. Ők sem szeretnek minket jobban, mint akár csak néhány évvel ezelőtt, viszont követve Mohamed próféta példáját, azt mondják, hogy az erősebbel szövetségre kell lépni, akár száz évre is, de abban a pillanatban, ahogy a gyengeség első jelei tapasztalhatóak, le kell rohanni, le kell igázni őket.
Fentebb említettem az egyéni ambíciókat. Az izraeli politikai életben nem csak a képviselő egyéni motiváltsága játszik, párt-motiváció is létezik, ami eddig leginkább az ultraortodox pártokra volt jellemző. A cél: bent maradni a törvényhozásban! Hogy kinek az oldalán, az huszadrangú kérdés. Mondom, eddig ez volt a jellemző. Ez a bevett gyakorlat a három egymást követő választás során megdőlt.
Itt kell megemlíteni, hogy a változásnak voltak előszelei. Öt év alatt történtek olyan események, amelyek önmagukban is jelentőséggel bírnak, összeadva pedig magyarázatul szolgálnak arra a gebaszra, amelyben Izrael jelen pillanatban dagonyázik.
Yair Lapid, a “Van jövőnk” párt vezetője, aki von aus haus vallásellenes, (ugyanakkor arab kérdésben erősen jobboldali nézeteket vall) nekiment az ultraortodoxoknak. Van abban igazsága, hogy a haredi közösség, létszámát tekintve, már túlnőtte azt a szintet, amelyet a társadalom adófizető polgárai képesek eltartani. És ez, ma már nem is kötelességük. Az a mód viszont, ahogy ehhez hozzáfogott, még azok szemében is bicskanyitogató volt, akik napi szinten érintkeznek az ultraortodoxokkal. Meglovagolta a katonaság témáját úgy, hogy nem kérdezte meg a hadsereget, vajon, mit kezdenének, ha egyik napról a másikra az összes yeshiva növendék teljesíteni akarná sorkatonai kötelezettségét? Annak a társadalmi rétegnek, amely nem ebben, de még csak nem is a múlt században él, – és amelynek eddig senki nem mondta, hogy az az út, amin eddig járt, zsákutca, időre van szüksége a változás feldolgozásához. Nem a haredi fiatalokat, hanem a yeshivák vezetőit kellett volna első körben meggyőzni, ha másképp nem, hát gazdasági szankciókkal sújtani. Hogy a választók véleménye mi volt ez ügyben, az a “Van jövőnk” párt mandátumain lemérhető.
A “kiskatona, aki lőtt” története olvasóim előtt nem ismeretlen. Mindenki tisztában volt azzal, hogy annak a lövésnek nem kellett volna eldördülnie. De legalább ennyire tisztában van a közvélemény azzal is, hogy Izraelben minden egyes kilőtt golyó jogosságának vizsgálata megtörténik – és nem azért, mert leltárhiány lesz. Ami megdöbbentette a lakosság az az, hogy minden vizsgálatot megelőzve, gyakorlatilag az eseménnyel egyidőben az akkori vezérkari főnök, (Eisenkott) karöltve a védelmi miniszterrel (Moshe ‘Bugi’ Yaalon) gyilkosnak kiáltotta ki a sorkatonát. Véleményem szerint, amikor a katonát a vádlottak padjára ültették, sorban ott kellett volna ülnie a helyszínen jelenlévő összes tisznek, mert az a fejetlenség, ami a helyszínt jellemezte, egyértelműen az ő saruk. A sorkatona tette csak következmény.
Ennek az esetnek a következménye, hogy Yaalon távozott a Likudból és durcásan azonnal pártot alapított, melynek egyszemélyben volt vezetője és tagsága.
Az öt évnek a termése az is, hogy egyszerre három volt vezérkari főnök érezte úgy, hogy helye a politikában van. Arra, hogy a mégoly kiváló képességű katonai vezető, mennyire nem alkalmas politikusnak, talán Ariel Sharon a legjobb példa. Mert tény, hogy katonaként elvitathatatlan sikereket ért el, de ez volt az egyetlen, amiért megbocsátották neki az egyéni akcióit. A politikai életben ez kissé másképp működik, példa erre Gus Katif felszámolása.
A felsoroltakon kívül nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ellenzék ‘15-ös választáson elért sikertelen szereplése után, rövid időn belül több, Netanjahu elleni vizsgálat kezdődött. A számos aktából, öt év alatt, három esetben sikerült olyan vádemelési javaslatot összehozni, amelyet a bíróság elfogadott és a bírósági eljárást részben meg is kezdte. Januárban kezdődik az első bizonyítási eljárás. Az azonban, hogy a bíróság nem sieti el a dolgot, némi következtetést enged levonni. Mert az igaz, hogy Izraelben – szerencsére – senki nem áll a törvény felett, de, hogy ki a bűnös és milyen büntetési tételt érdemel, az nem a sajtó és nem is az utca emberének kompetencia körébe tartozik. Ami viszont igenis a közvéleményre tartozik és azt bárki állampolgár egyénileg is számonkérheti a hatóságtól, az az, hogy az adófizetőknek mennyibe került a Netanjahu elleni nyomozás során, több esetben hosszas külföldi tartózkodással járó tanúkihallgatás. Egyes híresztelések szerint az összeg másfél milliárd shekelt tett ki. Ezt a kérdést azonban egy sajtótájékoztató keretében a rendőrségi szóvivő elegánsan átugrotta.
De lépjünk túl a 2015-ös választáson, illetve az azt követő nem egészen négy éves időszakon. Ha úgy tetszik, ezen idő a választásokra…akarom mondani, Netanjahu megbuktatására történő felkészülési időszak volt.
És a pártok felkészültek. A semmi gazdasági-társadalmi program mellett egyetlen konkrétan megfogalmazott programmal: Netanjahut el kell távolítani a kormány éléről. Hogy klasszikust idézzek: Milyen áron? Mindenáron!
Mondandómnak elérkeztem azon részéhez, amikor is fel kellene vázolni a pártokban végbement fluktuációt, valamint a pártfúziókat. Ennek ismertetése azonban tényleg az olvasó türelmével való súlyos visszaélés lenne, már csak azért is, mert még a pártokat és személyeket jól ismerők körében is enyhe visszatetszést keltett, hogy mennyire nem az ország, mennyire nem a felvállalt ideológia számít, szemben a kényelmes parlamenti székkel.
Attól azonban nem tekinthetek el, hogy néhány kirívó esettel ne foglalkozzak.
Legelsőnek Avigdor Lieberman, az “Izrael az otthonunk” párt vezetőjéről kell szót ejteni. Mint utólag kiderült, Netanjahu valamiféle nagy bűnt követett el ellene, ami a lánya üzleti vállalkozásával kapcsolatos. A bűn – nem kifejtve a részleteit – akkora, amely még Jom Kippurkor sem megbocsátható – mondja ezt Lieberman, aki ezzel magyarázza, hogy nem vállal koalíciós partnerséget a Likuddal. Az azonban nem világos, hogy az ortodox-ultraortodox társadalom milyen bűnt követett el ellene,minden esetre a látszat szerint 30 éven keresztül hazudott a választóinak. Pártját az orosz bevándorlókra alapozta és tudvalevő, hogy annak a nem kevés számú rétegnek még a rózsaszín is túl vörös volt, tehát megnyerni őket csak úgy lehetett, ha a pártvezér jobboldalinak adja el magát. Az már más kérdés, hogy az orosz alija felolvadt a társadalomban, ennek következtében szavazóbázisa csökkent és mára leginkább a már bevándorlásukkor is nyugdíjas korúak alkotják. Ezt bizonyítja az utolsó választáson elért négy mandátum.
A kérdés változatlanul adott: miért is ment neki minősíthetetlenül az ortodoxoknak?
Másik kiemelendő párt, a ma már csak papíron létező “Avoda” (munkapárt), mely többszörös meleg csákányváltás után, több átalakuláson ment keresztül. Legutolsó választáson sikerült magát leküzdenie 3 mandátumra. A társulás az egyszemélyes Gesher (híd) ‘párttal’ és a szélsőbalt képviselő Mereccel (1+3 mandátum) hozta fel a választási szövetséget 7 képviselő-helyre. A Geshert fémjelző Levy lány Lieberman pártjából vált ki, amikor nem osztottak neki lapot. Egyébként, szociális felfogását tekintve, a ténylegesen a munkapártban lenne a helye.
Szót kellene ejteni a Naftali Bennet vezette Jamina (jobbra) pártról, amely több, régi párt egybeolvadásából, majd az eredeti ideológia félresöpréséből alakult és mára messze nem mondható el, – amit szeretnek ráhúzni – hogy a telepeseket képviselné.
Végül – a futottak még – elhagyásával, a kék-fehér választási szövetséget említem. Azért őket, mert a történet végül is velük folytatódik. Ők voltak a fő erő, akik kifejezetten Netanjahu megbuktatására szerveződtek. Kék-fehér színekben és “Izrael mindenek előtt” szlogennel három nyugdíjas vezérkari főnök és egy már funkcionáló párt, a Yair Lapid vezette Yes Atid (Van jövő) fuzionált.
És itt álljunk meg egy szóra. Nem értem, miért gondolják levitézlett tábornokaink, hogy a csatatér szabadon felcserélhető a parlamenti homokozóra. A felkészültség, a tudás hasznosítása mindkét helyen más-más típust igényel, és erre akad példa a modernkori Izrael történelmében.
A kék-fehér választási szövetség élére Beni Ganz került, de azt, hogy miként csöppent a politikai életbe, a mai napig homály fedi. Yair Lapid másodikként csatlakozott a társasághoz, miután ráharapott a mézesmadzagra, miszerint győzelem esetén ő és Ganz felváltva töltik be a miniszterelnöki posztot. És a győzelemben biztosak voltak.
A miniszterelnöki szék Lapid régi vágya, két évvel ezelőtt egy amerikai politikai tanácsadót bérelt fel, hogy azzal építtesse fel miniszterelnöki imázsát. Egyébként ő volt az egyetlen a szövetségben, aki mögött működő és működőképes párt állt.
Moshe ‘Bugi’ Yaalon, szintén volt vezérkari főnök, akit egyértelműen személyes bosszú vezérelt, mivel az Azaria ügy (katona, aki lőtt) kapcsán ért bírálatokat Netanjahunak tulajdonította. Így, a Likudból való kényszerű távozása után gründolt ugyan magának egy pártot, de gyakorlatilag tagság nélkül. Hogy miért gondolta mégis, hogy ezzel a húzással szintet lép, legalább olyan rejtély, mint Beni Ganz porondra lépése. Az, hogy Askenázi, a szövetség harmadik nyugdíjas generálisa miért és hogyan csatlakozott – a személyes ismeretségen túl – ehhez a választási szövetséghez, sokáig nem volt világos. De, amilyen kicsi ország vagyunk, olyan nagyok a “kiszivárogtatásban”. Ayala Hason, a 11-es TV csatorna újságírónője egy olyan hangfelvételt tett közzé, amely bizonyítja, hogy Askenázinak és Mandelblit fő-államügyésznek szerepe volt egy levélhamisítási ügyben. A vád Yoav Galant (jelenlegi oktatási miniszter) állítólagos törvénytelen telekügylete volt, amelyről kiderült ugyan, hogy rágalom. Ezzel sikerült megakadályozni, hogy Askenázit a vezérkari főnöki poszton Galant váltsa, és így az új tábornok a “brancsból” került ki. Askenázi nyilván úgy okoskodott, hogy minél közelebb van a tűzhöz, annál több a lehetősége eltussolni ezt a “kis” malőrt.
Itt újfent egy mély lélegzet következik, mert ismét felmerül a hogyan tovább kérdése. Az események ugyanis olyan iramban követik egymást, hogy sokszor érzem úgy, inkább naplót kéne vezetni, és annak kiadását az utókorra bízni.
Említettem, hogy a kék-fehér választási szövetség volt a legnagyobb erő, amely Netanjahu megbuktatását tűzte ki célul. Szó volt arról is, hogy a szövetség két első embere, Ganz és Lapid megegyezett abban, hogy – győzelem esetén – egymást váltják a miniszterelnöki székben. Amíg azonban Lapid az imázsát építgette, Ganz naponta közvélemény kutatást tartatott és így vált világossá számára, hogy a miniszterelnöki székhez maximális közelségbe, csak, mint a legnagyobb ellenzéki párt vezetője kerülhet. És ekkor egy huszárvágással – amiért utólag bocsánatot is kért a választóitól – elhagyta a szövetséget és a választáson elért 16 mandátumával csatlakozott a Likudhoz. Változatlanul azt hangoztatva, hogy “Izrael mindenek előtt.”
Ez a sakkhúzás azt eredményezte, hogy Yair Lapidnak rá kellett ébrednie, hogy csőbe húzták, és elmondható, hogy ennek a választás-sorozatnak ő az egyetlen igazi vesztese. Yaalon természetesen szintén tajtékzik, mert, Avigdor Liebemannal együtt elérte a “futottak még” kategóriát. Lieberman azóta is gerinctelen árulónak titulálja Ganzot. (Az már csak a sors fintora, hogy nemrég – egy régi, katonai sérülésből visszamaradt probléma miatt – tényleg gerincműtétet hajtottak végre rajta.) Nem szép és nem is demokratikus, de Lieberman szemszögéből nézve, viselkedése érthető. Ugyanis, a minden irányba történő vagdalkozással sikerült elérnie, hogy pártja, belátható időn belül, semmiféle koalícióba nem kerül be.Ő ugyanis két konkrét utat jelöl meg Izrael számára: liberális, vagy a halachan alapuló Izrael? Potencális szavazóbázisa ebben a kérdésben hozzávetőlegesen az a 400 ezer fő, aki egyáltalán nem, vagy halachikusan nem zsidó. Ezeknek zömét viszont csak a Yair Lapid vezette Van jövőnk-től tudja elszipkázni. És itt megint csak érvényes az, hogy mozgás lehet ugyan a pártok között, de a szavazásra jogosultak száma állandó, tehát csak annyit nyer az egyik, amennyit a másik veszít.
A Likud és Ganz fuzionáltak, csatlakozott hozzájuk a – bárkihez csatlakozni képes – haredi pártok mindegyike, valamint a kék-fehér függelékeként az Avoda-Gesher-Merec formáció. És elkezdődött az osztozkodás, ami már a Likudon belül is negatív visszhangot váltott ki. Ennek alapvető oka, hogy Ganz, amint nyeregben érezte magát, zsarolásba kezdett. Gyakorlatilag szinte minden fontos (értsd alatta: a költségvetés elosztásánál nagyobb falat hullik az ölébe) miniszteri tisztségre rátette kezét. Netanjahu viszont öreg róka a politikában és minden kék-fehérnek adott miniszteri szék mellé odarendelt valamilyen helyettesi posztot, vagy éppen új minisztériumot kreált. Ennek eredménye, hogy Izrael történelmében ennyi miniszter még nem lébecolt a kneszetben. Hogy miért volt ez jó? Egyszerű! A Minisztertanácson belüli szavazáskor még mindig a Likud miniszterek vannak többségben.
Percig sem kétséges, hogy amennyiben a nagy osztozkodási periódusba nem szól bele a járvány, Izraelnek még mindig nem lenne működőképes kormánya. Persze a működőképesség erősen megkérdőjelezhető, mert – bár erről csak az utóbbi időben lehet hallani – aki kicsit is odafigyelt, az látta, hogy ez a kormány, megalakulása pillanatában kezdett szétesni.
Ennek is több oka van, részben egzisztenciális, részben személyi. Vagy együtt, mindkettő. Nyugodtan le merem írni, hogy az egoizmus minden oldalon uralkodó tendenciává vált és az állampolgár kénytelen tudomásul venni, hogy az ország jövője igazából kevés politikust érdekel. A legsúlyosabb tünet mégis az, hogy az ideológia mentén történő politizálást mindkét oldal, minden résztvevőjénél felváltotta a populizmus és a feneketlen gyűlölet.
Sajtóhírekre támaszkodva lehet ugyan véleményt alkotni, – megteszik ezt nem is kevesen – csakhogy az így szerzett információ szinte soha nem tükrözi a valóságot. Nem is tükrözheti, hiszen nemhogy a jobboldalnak, de a jobbközépnek sincs sajtója. Ráadásul, a tömegtájékoztatás zuhanórepülése miatt, nyugodtan ki lehet mondani, elhinni csak azt, amit saját érzékszerveivel tapasztal az ember. Többnyire még azt is fenntartással. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy ez a koalíciós kormány megalakulása pillanatában sem volt stabil, mára pedig egy olyan csődtömeggé vált, amely képtelen az ország üzemeltetésére. A levegőben érződik a változás szele, mely a különböző pártokon belül a képviselők “helyezkedéséből” lemérhető. Mindenki helyezkedik, mindenki próbálja átmenteni magát. Ki hangosan, a lakosságnak tett – többnyire megvalósíthatatlan, de jól hangzó ígéretekkel – ki pedig csendesen, de célratörően.
És mit tesz ilyen helyzetben a demokrácia emlőin nevelkedett állampolgár? Tüntet! Tüntetni persze sok mindenért lehet és örömmel tölt el, hogy olyan országban élek, ahol az utcára menve is hallathatom hangom, valami ellen, vagy éppen valami mellett.
A jelenleg folyó tüntetés-sorozat kezdetben a vírusjárvány és az ezzel kapcsolatos járványügyi megszorítások folyományaként fellépett gazdasági nehézség miatt szerveződött. Érthető, hogy az évtizedek óta jól jövedelmező kis- és középvállalkozások tulajdonosai (az elmaradt tömegrendezvények, esküvők, turizmus…) okozta visszaesés ellen tiltakoznak. Csakhogy a jogos tüntetésre pillanatok alatt rárepült a politika és napokon belül átcsapott az egyértelműen Benjamin Netanjahu miniszterelnök személye elleni tömeg-rendezvénnyé, melyek ma már semmi másról nem szólnak, minthogy Bibit le kell váltani. Fentebb említettem az egyoldalú tömegtájékoztatásban rejlő veszélyt, amit pont a tüntetések kapcsán, nem árt górcső alá venni, annál is inkább, mert a dolog gyökerei Netanjahu személyénél mélyebbre nyúlnak és úgy tűnik, hogy a történelem ismétli önmagát.
Jelen esetben is az “első Izrael” és a “második Izrael” ádáz harcának lehetünk tanúi. Ez a harc látensen mindig is jelen volt az izraeli társadalomban, ugyanakkor az elmúlt 25-30 évben nem volt szembeötlő. Ez csak a jelenleg folyó tüntetés-sorozat kapcsán került ismét felszínre.
A vészkorszakot követő “jeke” bevándorló lenézte az első orosz alija földműveseit, és tulajdonképpen minden nagyobb számú alijának kijutott a felzárkózási nehézségből.
“Első Izrael” az askenáz elit, a szellemi foglalkozásúak csoportja, akik végtelenül lenézték (és ma is lenézik) a “második Izrael”-t, melybe elsősorban és leginkább az akkor részben a periférián élő mizrachi zsidók tartoztak, ma az etióp zsidók egy része és általában a szociális-egzisztenciális periférián élők.
Csakhogy a kocka fordult, miután Menachem Begin, a maihoz hasonló kormányválság során, 1977-ben “felfedezte” a mizrachi zsidóságban rejlő potenciált, és a meglévő nagy pártok mellett életre kelt a két szélsőség: a “gus emunim és a “shalom aksav”. Ez a két szélsőség, de még a 2011-es, “tel-avivi sátorváros” néven elhíresült tüntetés is hordozott magában ideológiai tartalmat, és ha viszonylag keveset is, de hozott némi társadalmi mozgást.
A jelenlegi tüntetések azonban semmiben nem hasonlítanak ezekhez. Amikor az ország jelképeit gyalázza a tömeg, ott már nincs miről beszélni.
Amikor a tüntetések külsőségeiben is egyre inkább jelen van az anarchia, az anarchia és az antifa jelképei, akkor sok mindenről lehet beszélni, csak nem ideológiáról. És akkor sincs miről beszélni, amikor a demokrácia magasztos szólamait hangoztatva, a demokrácia jegyében a tüntetőket kizárólag düh, a jobboldal és a vallásosok gyűlölete élteti. Demokráciát hirdetve, állítólag azt védve, pont a demokrácia elveit tiporják sárba azzal, hogy csak az általuk képviselt nézeteket tekintik demokratikusnak. Ez viszont csak a még nagyobb káosz melegágya, és semmi esetre sem létező problémák megoldására irányuló tevékenység.
A Yediot Achronot napilap online felületén is megjelent egy írás, amely a választási szisztéma változtatását tartja kívánatosnak, de korántsem olyan okokból, mint az általam felvázoltak, hanem azért, ami közvetlen a választás után, élő egyenes adásban is elhangzott, hogy “ez a birka többség ne tudja rákényszeríteni akaratát a demokratikus kisebbségre”! Ismétlem, mindezt a demokrácia jegyében!
Tehát az “első Izrael” ismét kimutatta foga fehérjét, ami egyébként a szavazati eredményekből is látszik. Az “elit” településeken Netanjahu sehol nem nyert, míg a “második Izrael” rá, illetve a Likudra, valamint attól jobbra szavazott. Tény, hogy a Likud szavazók többsége mizrachi, csak az felejtődik el, hogy példának okáért a high-tech iparban dolgozók túlnyomó többsége is mizrachi.
Az egyre inkább az anarchia jegyeit felmutató baloldal vergődése az egész világon fellelhető és meggyőződésem, hogy a világjárvány ezt a jelenséget csak felgyorsította. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Izraelen kívül, egy kezemen meg tudom számolni azon országokat, amelyeknek napi rendszerességgel kell megküzdeni a határvédelemmel, a területén élő kisebbség atrocitásaival. És még kevesebben vannak azok az országok melyeknek belpolitikájába annyian avatkoznának bele, mint Izraelébe. Elmenve azon szélsőségig, hogy időnként még a létezéshez való jogát is megkérdőjelezik.
Mondom, a járvány felszínre hozott olyan dolgokat is, amiről az átlagpolgárnak eddig vajmi kevés információja volt. Hogy ne szaporítsam a szót, csak egyetlen példát említek. Izraelnek hiába vannak kiváló egészségügyi szakemberei, ha nincs keret, amely egybefoglalja tevékenységüket. Ez volt az első, ami a járvány kapcsán szemembe ötlött. A másik, – amit egyetlen izraeli állampolgár sem tagadhat le és nem is kisebbíthet, különösen, ha körülnéz a világ más tájain – az állami támogatás széles körű kiterjesztése a járvány gazdasági károsultjai részére. Természetes, hogy ez nem egyenértékű a megszokott jövedelemmel, de, hogy a népi bölcsességet idézzem, egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. Az állam nem folytat kereső tevékenységet, jövedelme a befizetett adókból származik. Elismerem, hogy egy rendezvényterem tulajdonosának nagyságrendekkel magasabb a vesztesége a járvány okozta bezárások miatt, de a fix fizetésből, a nyugdíjból élők, az éppen katonaságtól leszerelt diákok viszont nem, vagy csak csekély a tartalékkal rendelkeznek. És köztük is vannak szép számmal, akik munka nélkül maradtak. Ide tartozik, de arról nem esik szó, arra senki nem gondol, – ha igen, azt gondosan titkolja – hogy a juttatásokon túl, az államot is működtetni kell és a kincstárat egyszer majd fel is kell tölteni!
Fentiek tudatában egyszerűen érthetetlen az az állampolgári engedetlenség, ami a járvány során megnyilvánul. Egyrészt az egyén a személyi szabadságának és állampolgári jogainak korlátozására hivatkozik a karantén rendelet érvényesítésekor, másrészt, az engedmények életbe lépését úgy tekinti, hogy “szabad a vásár”. ajnálom, de azt kell mondanom, hogy amikor rakéták röpködnek a fejünk felett, akkor is védett helyiségbe vonulunk és tudomásul vesszük, hogy háború van. Hát, a járvány pont ilyen háború, még akkor is ha a vírusokat szabad szemmel nem észleljük. És ahogy a háborúban csak egy tábornok van, akinek a szava szentírás, ugyanúgy közegészségügyi vészhelyzetet is csak egy felelős személy vezényelhet le.
És ez nem feltétlen fontos, hogy a miniszterelnök legyen.
Vagyis, ha valaki felteszi a kérdést, hogy hogyan tovább, Netanjahuval, vagy nélküle? A választ csak úgy tudom megadni, ha “cetlit” írok arról, ami jó volt, szembe állítva azzal, amit lehetett volna jobban is csinálni.
Miután hosszan, talán túl hosszan is, időztem annál a témánál, miként jutottunk a mai állapotokig, már teljesen mindegy, hogy néhány oldallal terjedelmesebb lesz ez az írás, vagy sem. De, ha már így esett, ráadásul az olvasónak volt türelme eddig követni a történéseket, megérdemli, hogy néhány mondat erejéig a jövővel is foglalkozzak. A “néhány mondat” természetesen csak vicc, ugyanis az előttünk álló időszakot, a megoldásra váró feladatokat nem lehet egy-két tőmondattal elintézni. Vagyis lehet, nagyjából úgy, hogy az egyik szemem sír, a másik nevet.
Nevet, mert Izrael történelmében még nem fordult elő, hogy a Közel-Kelet annyira közel álljon a békés egymás mellett éléshez, mint most. Mondom ezt úgy, hogy a “most” az akár bibliai időszámítást is takarhat. De mégis, valami megmozdult az által, hogy kimondatott “békét, békéért”! Szemben az eddig hangoztatott “területet békéért” elvvel, amiről már tudjuk, hogy sehova nem vezetett.
Természetesen ez nem von le semmit az annak idején Egyiptommal és Jordániával kötött békeszerződés értékéből. De velük közös határunk van és nem egyszer volt köztünk háborús konfliktus.
Ezért is egészen más és összehasonlíthatatlan az Egyesült Arab Emirátusokkal kötött béke megállapodás, amely – az ellendrukkerek dacára – Izraelnek elismerést hozott számos külföldi ország részéről.
Ezen kívül, ha hallgatólagosan is, és diplomáciai protokoll nélkül, de ott vagyunk számos más muzulmán országban, amelyekkel virágzó gazdasági kapcsolatot ápolunk. Tévedés azt hinni, hogy az Emirátusokkal kötött béke-megállapodás pillanatnyi elmezavar következménye. Hosszú évek tárgyalás-sorozatának végére került pont ezzel. És rajtuk kívül, évek óta folynak egyeztetések Ománnal, Bahreinnel és Szudánnal is.
Az Egyesült Arab Emirátusok ismerték fel elsőnek Trump, amerikai elnök – és figyeljünk a szóhasználatra – “az évszázad üzlete” tervében rejlő pozitívumot. Trump nem ígért békét, illetve a békéhez vezető utat üzleti alapon határozta meg. Természetesen a háttérben ott van Irán, a közös ellenség és bár Szaúd Arábia hivatalosan bejelentette, hogy csak akkor csatlakozik az Emirátusokhoz, ha Izrael békét köt a palesztinokkal. Ugyanakkor az Emirátusok és Izrael közötti közvetlen légifolyosó Szaúd Arábia felett húzódik.
És van még valami, ami már hosszabb ideje a levegőben van. Ez pedig nem más, mint a muzulmán országok kihátrálása a “palesztin ügy” mögül. Sokan úgy vélik, hogy a palesztinok legnagyobb támogatói az arab/muzulmán országok, holott évekre visszamenőleg bizonyítható, miszerint legnagyobb támogatójuk úgy anyagilag, mint erkölcsileg, az Európai Unió! Lehet itt ellentmondani és hivatkozni az ENSZ-ben túlsúlyban lévő muzulmán képviselet Izrael ellenességére, de nem árt figyelembe venni, hogy ott is többnyire szájkarate folyik, hiszen az Izraelt elítélő szólamok többsége csak ajánlást fogalmaz meg.
Izrael az Emirátusok révén megnyert egy gazdag szunnita államot, amelytől potenciális befektetőket remél, ugyanakkor a Szudánnal folytatott tárgyalások következtében bezárult az út a Líbia felől a palesztin terrorszervezetekhez érkező fegyverutánpótlás előtt.
Északi szomszédunknál, Libanonban is megpróbált tanyát verni Irán, előretolt pajzsa, a Hezbollah személyében. De nagyon úgy fest, hogy a libanoni polgároknak elég volt az augusztus 4-én bekövetkezett bejrúti robbanás, amelynek következtében 300 ezer ember vált hajléktalanná. Erről a robbanásról nem árt tudni, hogy tulajdonképpen három, egymást követő robbanás-sorozat volt és amíg az első kettőt (a füst színéből ítélve) két különböző anyag okozta és környezeti kárt nem okozott, a harmadik viszont, amelyiknek az atombomba gomafelhőjéhez hasonló füstje volt, elfújta fél Bejrútot. Ehhez már csak cukormáz, hogy az ENSZ kezdeményezte, alkalmi hágai bíróság a Hezbollah egyik tagját, Dzsamil Ajas-t bűnösnek találta a 2005-ben meggyilkolt libanoni elnök, Rafik Harari halálában. Ez akár még társadalmi robbanást is eredményezhet és a két eset együtt, elsöpörheti Nasrallah-t. Ami egyértelműen Irán visszaszorítását eredményezheti.
Mint villám, hasított belém a gondolat, hogy amennyiben nem szabok határt, hogy amennyiben itt és most nem vetek véget ennek a vissza és előre tekintésnek, a címet “végtelen történet”-re kell változtatnom. Úgyhogy most már tényleg csak pár mondat van hátra.
Az izraeli nagyközönség, de a külföldi érdeklődő számára is úgy jön át a békeszerződés, hogy ezzel Netanjahu feladta a szuverenitás kiszélesítését Júda-Shomron térségében. A dolog érdekessége, hogy szinte ugyanazok, akik most ezzel érvelnek, a Trump-féle “évszázad üzlete” menetközi, részleges ismertetése során, óva intették a miniszterelnököt annak elfogadásától. Mondván, azzal vége a nagy álomnak, amit úgy hívnak, Erec Israel.
Hogy mi lesz, azt előre senki nem tudhatja (hacsak az Izraelben oly nagy becsben tartott javasasszonyok nem – akikkel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy többször trafálnak bele a választási eredményekbe, mint a hivatásszerűen ezzel foglalkozók.
Az, hogy Netanjahu hány szivart füstölt el és hány pohár pezsgőt fogyasztott, valamint, hogy ezzel milyen “nemzetbiztonsági kárt” okozott, a bíróság dolga eldönteni. Akinek viszont meggyőződése, hogy Netanjahu menesztésével kitör nemcsak a közel-keleti, de egyenesen a világbéke, azoknak szíves figyelmébe ajánlom, hogy Netanjahu mehet, – kora is megvan hozzá – de utána az egyetlen működőképes, nagy párt a Likud marad! És senkinek ne legyen illúziója, a Likud alapvető ideológiája nem fog változni még akkor sem, ha mára a Likudra is jellemző, hogy élvonalba kerültek a mamelukok. Káosz lesz, még az eddiginél is nagyobb káosz, de az borítékolható, hogy a bal- és szélsőbal továbbra sem rúg labdába. Ezzel szemben, a politikai palettán a jobboldali tömb jut meghatározóbb szerephez.
A káosz további következménye, hogy a sok önjelölt miniszterelnök előbb egymás torkát harapja át és csak ha ritkul a riválisok hada, akkor kerül ismét előtérbe az “Izrael mindenek előtt!” Az egyetlen országnak sem válik kárára, ha csökken az önkéntes “messiások” hada, az viszont igen, hogy a jelenleg mintegy 800 ezer – és felmérések szerint ez a szám az év végéig nem várható, hogy 500 ezer alá csökken – munkanélkülit ki és milyen beígért konccal próbálja magához édesgetni.
Mint, ahogy ezt várható is volt, a ha-Aretz című szennylap prominense, Gideon Levy már aggódik is, hogy Netanjahut Bennet váltja a miniszterelnöki székben, ami a baloldal számára végzetes. Mondjuk ezzel egyet is tudok érteni, azzal a kiegészítéssel, hogy Bennet országlása nem csak a baloldal számára lenne végzetes.
Nagyobb a valószínűsége annak, hogy a jelenlegi tüntetések és a politikai események hatására az ország méginkább jobbra tolódik és a szélsőjobb, hosszú idő után ismét szót kap a törvényhozásban.
Szomorú, de a helyzet robbanásveszélyes. És lehet, hogy tényleg valamilyen forgószél kell ahhoz, hogy végre elmozduljon valami a jelenlegi holtpontról. Ha nem, akkor semmilyen választás nem segít, minden marad egy emészthetetlen massza.
Bízva Izrael polgárainak józan eszében, olyan, az alárendeltjei és általában a közvélemény körében is kimagasló teljesítményt nyújtó vezérkari főnök/védelmi miniszter, aki az anarchista tüntetésen rendet teremteni hivatott rendőreinket egyszerűen lenácizza és olyan, aki a “palesztin ügyért” (és nem az izraeli arabokért) tűzbe menő arab képviselőkkel szövetkezve kívánja kézbe fogni a kormányrudat, mielőbb apróbetűs részévé válik Izrael történelmének. Vagyis oda kerül, ahova való, a történelem szemétdombjára.
De ez még a jövő zenéje.
24/08/2020
leharblog 