Nem egészen egy éve, hogy a felújított izraeli-palesztin “béketárgyalások” összegzésébe kezdtem, de már akkor tudvalevő volt, hogy a téma sokaknak és sokáig kínál elfoglaltságot.
Az eltelt időszakban különféle tudósítások, elemzések láttak napvilágot, melyek részben a hamvába holt párbeszéddel, a további kilátásokkal foglalkoztak. Amerika után újabb és újabb önjelölt államfő érezte úgy, hogy nála a bölcsek köve, ami az egyedüli biztosítéka az izraeli-palesztin békének.
Régebbi olvasóimat nem akarom untatni a téma újbóli részletezésével, ugyanakkor nagyképűség lenne feltételezni, hogy írásaim széles körben ismertek, áthidaló megoldásként a poszt végén felsorolom az e témában írt eddigi bejegyzéseimre mutató linkeket.
Hogy a téma ismét az érdeklődés középpontjába került, annak egyik oka, hogy alig két hónap választ el minket attól, hogy az ENSZ elismerje a független palesztin állam kikiáltását, a másik pedig az USA elnökének a békefolyamatban betöltött szerepe.
Az utóbbi időben egyre több olyan közvélemény kutatásra alapozott elemzés látott napvilágot, mely Obama népszerűségi mutatóit ismerteti. Ezek közül az Amerikai Arab Intézet egyik kutatója, James Zogby írása keltette fel figyelmemet, melynek témája az amerikai-arab viszony megromlása. Zogby úgy látja, hogy Amerika az idén tavasszal kirobbant és a közbeszédben “arab tavasz” néven ismertté vált felkelés-sorozat kapcsán elvesztette az arabokat. Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy az USA és az arab világ kapcsolatának megromlását két részre kell bontani és a tisztán látás érdekében külön kell kezelni az össz-arab álláspontot a palesztin véleménytől. Szerinte erősen torzítaná a felmérés eredményét, ha egy évtizedek óta megszállás alatt élő etnikum és az általános arab vélemény keveredne.
Ezzel a megállapítással csak akkor tudok egyet érteni, ha azt is hozzátesszük, attól függ, honnan nézzük.
Ha ugyanis az USA szemszögéből, akkor a nagy számok törvénye alapján nyilvánvaló, hogy a palesztin vélemény csepp a tengerben. Ha ugyan ezt izraeli oldalról vizsgáljuk, akkor azt kell mondjam, hogy nekünk elsősorban a palesztin “hangokra” kell figyelnünk és csak másodsorban az össz-arab véleményre.
A téma bonyolultságára jellemző, hogy még ez a megállapítás sem fedi teljesen a valóságot, ugyanis a palesztin fél minden megnyilatkozását – különös tekintettel, ha abból Izraelnek nem kára származik – megkérdőjelezi, felülbírálja az Arab Liga és a mindenkori palesztin vezetés a legegyszerűbb kérdésre is csak előzetes egyeztetés után adja meg válaszát. Éppen ezért nem ritka, hogy egy már eldöntöttnek vélt kérdés újból terítékre kerül és a megoldásra az eredetivel homlokegyenest más reakció érkezik.
Tovább bonyolítja az érthetőséget, hogy a palesztin vélemény sem homogén, nagyban függ attól, hogy a megkérdezett gázai vagy területi illetőségű, hogy a PFSZ v. a Hamasz választó táborába tartozik-e.? (Iskolai végzettség és munkahely ebben nem játszik szerepet.)
Mint ahogy az arab-palesztin véleményt sem lehet teljesen elválasztani egymástól, úgy azt sem lehet egyérteműen kijelenteni, hogy csak Obama veszített volna népszerűségéből muzulmán körökben.
Talán az lenne a valósághoz legközelebb álló megállapítás, ha úgy fogalmaznánk, hogy Obama veszített a legtöbbet, de Európa azon tagállamainak népszerűsége is csökkenőben, melyek a tárgyalások felújítását szorgalmazzák a palesztin állam egyoldalú kikiáltásával szemben. Arra most nem térnék ki részletesen, hogy az egész ENSZ ceremónia semmiféle gyakorlati értékkel nem bír a leendő palesztin államra, arra sem, hogy tulajdonképpen Mahmud Abbasz saját csapdájának foglya, amiből egyszerűen csak az ENSZ hátán tud kimászni. (Ennek részletezésére később visszatérek.) A palesztin belső konfliktus, az, hogy a Hamasz eleve ügyük elárulójának tekintette Abbaszt, amiért az egyáltalán asztalhoz ült az izraeliekkel, mindenképpen megingatta pozíciójában. Abban a pozícióban, amit tulajdonképpen jogtalanul bitorol, hiszen már rég lejárt a mandátuma és csak azért nem írt ki eddig új választásokat, mert tudta, hogy elveszítené. De számára ez lenne a kisebb veszteség. Ha viszont továbbra is tárgyalásokba bocsátkozik az izraeli féllel, személyes biztonsága sem garantálható. Ez az alapvető oka lavírozásának, a sebtében aláírt Fatah-Hamasz paktumnak. Számára még mindig jobb a bukott vezetői státusz, mint a palesztin néptől mindenképpen kijáró áruló cím elnyerése.
Az, hogy a palesztinoknak mennyire nem áll szándékukban a békekötés, az alábbiakból remélhetőleg kiviláglik, mint ahogy végső és ma már nem is titkolt céljuk – Izrael megszüntetése, a teljes Palesztin föld zsidómentes övezetté nyilvánítása.
Vegyük sorra, nézzük lépésről-lépésre Obama elnök szerepét a közel-keleti konfliktus – ami koránt sem kizárólag az izraeli-palesztin konfliktust foglalja magába – kezelésében , melyben véleményem szerint több, súlyos hibát is elkövetett. Reményeim szerint az alábbiak ismeretében világos kép alakul ki arról, vajon miért is a szakadás az arabok és Obama között.
Az USA elnöki székének várományosa a választásokat megelőző szavazatgyűjtő körútja során potenciális zsidó szavazóin keresztül biztosította Izraelt Jeruzsálem oszthatatlanságáról, Izrael fővárosaként.
Ugyanakkor megválasztása utáni első körútja a Közel-Kelet arab országaiba vezetett. (Izraelbe azóta sem látogatott el! – arab szimpátia fokozódik) Hatásos beszédet tartott a demokráciáról – olyan közegben, ahol a népesség döntő részének szótárában a demokrácia még fogalmi szinten sem szerepel. Nyitást ígért az arab országok felé. Kairói beszédében békejobbját nyújtotta a muzulmán világnak (fricska Bush-nak) és államot ígért a palesztinoknak. Figyelem: Jeruzsálem fővárossal! (palesztin szimpátia az egekben)
A nyilatkozat hatása nem maradt el, elhangzását követő napok jellemzője, hogy palesztin csoportok jelentek meg az izraeli települések bejáratánál és kérdésre elmondták jövetelük célját. Felmérni a település állapotát és elosztani a zsidó házakat!
Közben Obama visszatért az Egyesült Államokba és a palesztinoknak azt kellett tapasztalniuk, hogy Izrael tovább él, ráadásul Amerika a tárgyalások felújítását szorgalmazza. (szimpátia csökkentőben, első repedés a barátságon)
A palesztin fél, élén Mahmud Abbasz-szal , nem tétlenkedik. Nem csak a világhálót, az USA-t is ostromolja olyan fotókkal alátámasztott híresztelésekkel, hogy a békekötés ill. a tárgyalások akadályát kizárólag a területeken folyó építkezés akadályozza. Közben némi történelem hamisítást is megenged magának a palesztin nép eredetére és a zsidók e területen való jogosulatlanságára vonatkozóan.
Izrael – amerikai nyomásra – 10 hónapra felfüggeszti az építkezéseket, de a palesztin fél változatlanul nem ül le a tárgyalóasztalhoz. Két (2!) héttel a moratórium lejárta előtt – palesztin nyomásra – Obama az építkezések további felfüggesztését akarja Izraelre kényszeríteni, amit el is ér 3 hónapos időtartamra. (szimpátia emelkedőben)
A palesztin fél elindul a tárgyalások ünnepélyes megnyitójára, de mielőtt gépre szállna, még nyilatkozik: “Az első lépés Ciszjordánia, utána egész Izrael következik:” Ez a kijelentés elsősorban az arab világnak szólt, azon belül is a Hamasznak, mely Mahmud Abbaszt attól a pillanattól, hogy hajlandónak mutatkozott a tárgyalásokra, “ügyük elárulójának, izraeli ügynöknek” tekintette.
Hogy a PFSZ nem gondolta komolyan a megegyezést, arra legjobb példa, hogy egyetlen ütőkártyaként a “ telepbővítést” és a “‘67-es határokat” szajkózta, valamint első pillanattól kilátásba helyezte az ENSZ-től való közbenjárás lehetőségét. Arról mélyen hallgatott, de nem csak ő, hanem a médiák is, hogy a telepbővítés egyetlen esetben sem jelentett területbővítést, a köztudatba tévesen beszivárgott ‘67-es határok pedig soha nem is léteztek. Ennek ellenére Izrael hajlandó visszatérni az eredetileg számára kijelölt nagyságú területre, de biztonsága érdekében ezt új nyomvonalon realizálná úgy, hogy megmaradó területe minden oldalról védhető legyen.
Időközben Obama is beláthatta, hogy amikor a Hamasz rakéták 22-60 km-es távolságra képesek eljutni, egy alig 9 km-es sáv védhetetlen.
Tehát az USA-nak tulajdonított rendezési tervben semmi új nincs, semmi olyan, amit az izraeli fél eddig ne hangoztatott volna. Úgyhogy tévedés azt hinni, hogy Obama találta fel a spanyolviaszt.
Szeptemberben az ENSZ immáron másodszorra készül legitimizálni a palesztin állam megalapítását, (ha a Népszövetséggel való jogfolytonosságát is figyelembe vesszük, akkor harmadszor: 1922-ben Jordánia, 1947-ben a maradék 20%-nyi terület újraosztása palesztin-zsidó részre). Ugyanakkor folyamatosan hangoztatja, hogy Izraelnek joga van élni és biztonságos határok között élni, azt garantálni nem tudja. Ugyan így nem tudja sem az EU, sem Amerika!
És tulajdonképpen nem is kell, hogy garantálja, hiszen ahogy jóváhagyólag rábólint a palesztin állam egyoldalú kikiáltására, a palesztin félnek már semmiféle érdeke nem lesz tárgyalni Izrellel. Meg miről is tárgyalnánk?
A történelem visszaköszön, az egész kísértetiesen emlékeztet a ‘47-’48-as állapotokra, (és az azt követőkre) amikor a Nyugat tétlenül szemlélte a létünkre törő háborúkat és figyelmen kívül hagyta az Izrael eltörlésére buzdító örök arab szlogent.
Ezt a problémát tetézi egy számomra enyhén szólva is furcsa nemzetközi hozzáállás és itt térek vissza Mahmud Abbasz csapdájára. Tudni kell, hogy a most már 18 éve tartó “békefolyamat” során Izrael három volt miniszterelnöke (Barak, Sharon és Olmert) olyan engedményeket tett volna a palesztinoknak, amire regnálásuk előtt nem volt példa. Mindhárom béketervezet tartalmazta a ‘67 előtti állapotok visszaállítását, Olmert még Jeruzsálemet sem kímélte volna. Mindhárom alkalommal szó volt területcseréről olyan formában, hogy az a palesztin fél számára plusz terület nyeréssel járt volna. Ha azt nem fogadták el, mi értelme van újabb tárgyalásoknak? Miben reménykednek?
Rövid leszek. Izrael eltörlésében, a zsidók tengerbe szorításában.
Tudom, hogy további mondandómmal nem leszek népszerű, de vannak az életben olyan igazságok, amit ha nem mondunk ki, ha álszent módon mindig csak “megfelelni” akarunk, a saját életünket, de ami még súlyosabban esik a latba, az utánunk következő nemzedék jövőjét veszélyeztetjük.
Mondjuk ki végre, hogy Európának kényelmes megoldás volt rábólintani Izrael megalakulására, ugyanakkor kényelmetlen a palesztin oldalt rávenni országuk megteremtésére. Semmi mást nem kellett volna cselekedniük, mint az évtizedek óta feléjük áramló anyagi támogatás útját követni és annak felhasználását ellenőrizni. Ez esetben nem fordulhatott volna elő, hogy a hagyományosan korrupt vezetőik dollár milliárdos számlán ülve saját népük alapvető emberi szükségleteiről megfeledkezzenek.
Mondjuk ki végre azt is, hogy csalódást okoztunk azzal, hogy nem csak túléltünk hat háborút, de fejlődni, gyarapodni tudtunk. Mondjuk ki azt is, hogy Európa elvesztette értékrendjét és a mára a kisemberek körében ismételten feljövőben lévő antiszemitizmust a diplomáciában elfogadottabb Izrael ellenes megnyilvánulás váltotta fel. Mondjuk ki végre, hogy mindezek az egyes országok belső bajainak leplezésére, a politikai élet szereplőinek populista karrierépítésére szolgálnak.
Nevezzük nevén a gyereket! Mondjuk ki végre azt, hogy a felnövekvő nemzedék, a ma ifjú értelmiségiei, karöltve az emberi jogokat védő aktivistákkal – mértéket vesztettek. Az egyenlőség, az igazságos társadalmi elosztás nevében a deviancia, a terrorizmus támogatói lettek.
És akkor térjünk át Amerikára. Az USA esetében is elmondhatjuk, – ami minden állam esetében természetes is – hogy elsősorban a saját érdekeit nézi. Mondjuk ki, hogy a köztudatban élő, Izraelnek nyújtott kölcsön egy államközi szerződés része, mely úgy szól, hogy a kölcsön kizárólag Amerikában vásárolható le. A költségvetés részét képező, tervezett tételt képez, mely egyaránt szerepel a kiadás és bevétel rovatban!
Mondjuk ki végre, hogy az amerikai zsidók Izraelt támogató adományai a minden zsidóra jellemző adakozás részét képezik, ez az ő cionizmusuk, ezzel érzik megváltva, hogy nem vesznek részt mindennapi életünkben.
Visszatérve Obamára, vele kapcsolatban mondjuk ki, hogy az Egyesült Államok jelenlegi elnöke idealista széplélek, aki szükségét érzi a megelőlegezett Nobel békedíj megszolgálásának.
Tévedés azt hinni, hogy Obama csak az arabokat veszítette el, minden bizonnyal elveszítette zsidó származású szavazótáborának egy jó részét is.
Izrael pedig járja a maga útját egyedül, csakúgy mint eddig, mert szép szavakon, beváltatlan ígéreteken kívül sem Európa – benne az ENSZ – sem Amerika nem képes garantálni az ország biztonságát.
Hogy félreértés ne essék, amikor a palesztin néppel szembeni felháborodásomnak adok hangot, a legritkább esetben az utca népét ítélem el. Megvezetett, nyomorult emberek, akiket a magas politika, saját politikusaik tartanak színvonal alatti körülmények között és ehhez asszisztál a nyugati civilizáció!
Golda Meir híres mondása a ’67-es háborút követően hangzott el és érvényéből azóta sem veszített: “A béke akkor jön el, ha majd az arabok jobban szeretik gyermekeiket annál, ahogy minket utálnak.”
Mai tudásom alapján hozzáteszem, hogy a béke akkor jön el, ha a külső nagy v. magukat nagynak hitt hatalmak politikai-gazdasági pecsenyéjüket otthon és nem Izrael hátán kívánják megsütni.
Saját, a témát érintő írásaim:
- https://leharblog.wordpress.com/2011/07/15/izraeli-palesztin-beketargyalasok-2010/
- https://leharblog.wordpress.com/2011/07/15/izraeli-palesztin-beketargyalasok-2010-ii/
- https://leharblog.wordpress.com/2011/07/15/izraeli-palesztin-beketargyalasok-2010-iii/
- https://leharblog.wordpress.com/2011/07/15/izraeli-palesztin-beketargyalasok2010-iv/
- http://globlog.nolblog.hu/archives/2011/03/30/Hamasz-Fatah_kozeledes/
- http://globlog.nolblog.hu/archives/2011/05/03/PFSZ-Hamasz_orok_beke/
- http://globlog.nolblog.hu/archives/2009/06/08/Obama_a_vilagbeke_uj_angyala/
2011. augusztus 3.
Címkék: Amerika, arab, béke, Európa, Fatah, Hamasz, Izrael
leharblog 