A változó Közel-Kelet

A Közel-Kelet – Új határok a láthatáron (2013!) c. blog-bejegyzésemben még csak lehetőségként foglalkoztam a közel-keleti határok módosulásával, ami mára valósággá válni látszik.

A változások természetesen nem csak határok vonatkozásában realizálódnak, de a teljes körzet politikai arculatában is.

Az átalakulást, mely a téma iránt érdeklődők számára előre látható volt, Putyin szíriai “látogatása” gyorsította fel. Ennek köszönhető a közelmúlt legfontosabb eseménye, az immár öt éve tartó szíriai polgárháború megfékezésére tett tűzszüneti kísérlet, melyet az intenzív és a maga nemében sikeresnek mondható orosz katonai beavatkozás tett lehetővé és amelyhez – más lehetősége nem lévén – az amerikaiak kénytelenek voltak csatlakozni. Az Obama rezsimnek nem volt más választása, mint elfogadni Putyin feltételét, miszerint – legalább is rövid távon – Asszad a helyén marad.

És bár a háttér ismeretében elég nehéz elképzelni, hogy a tűzszünetnek  hosszú távon érvényt tudnak szerezni, a beindult folyamat megállíthatatlan és a változások elkerülhetetlenek.

A helyzetet röviden úgy lehetne megfogalmazni, hogy Putyin jött, látott és – saját érdekei mentén – győzött.

Ezt követően, mindenkinek meglepetést okozva, bejelentette az orosz csapatok Szíriából történő kivonását, ami pár órával a közzététel után meg is kezdődött. A hír hallatán felmerül a kérdés, hogy mennyire játszik ebben szerepet az Ukrajnában ma is folyó háború és annak gazdasági vetülete?

Pár nap elteltével a valóság rácáfolt a híresztelésre, ugyanis Putyin úgy ment, mint aki jön! Repülőgépeinek egy kis részét (egy századot) ugyan kivont a térségből, de nagyobb része nemhogy Szíriában állomásozik, de aktívan részt vesz a harcokban. Talán említeni sem kell, hogy nem az ISIS ellen.

Bár Putyin a külvilág felé azzal indokolta szíriai beavatkozását, hogy az ISIS ellen kíván megsemmisítő erejű támadást intézni, valójában a szír ellenállókat gyengítette és gyengíti Asszad oldalán.

A katonai beavatkozással Putyinnak két dolgot sikerült elérnie: egyrészt, hogy a későbbiekben, bármilyen rendezést is foganatosítanak, Oroszország képes lesz megőrizni Tartusban a haditengerészeti támaszpontját. Másrészt, ismét meghatározó tényezővé vált a közel-keleti térségben és mint világhatalom is megszilárdította pozícióját – mindezt a végig gyengeséget felmutató Obama rezsim számlájára.

Fentieken túl, a háttérben még számos olyan esemény zajlott és zajlik jelenleg is, mely a Közel-Kelet szempontjából nem kevésbé meghatározó jelentőséggel bír.

A térség leggazdagabb szunnita arab állama Szaúd-Arábia, mely megkísérli, hogy a közel-keleti szunnita törekvések élére álljon. Ezen törekvését három súlyos probléma is nehezíti: az első és számára legfontosabb a belső és külső síita nyomás, ugyanis Szaúd-Arábia veszélyeztetve érzi magát az Irán által vezérelt síitáktól. Ez a kibékíthetetlen ellentét nem új keletű, a 7. század óta fennáll és soha nem lanyhult. E mellett a történelmileg nem kevésbé régi perzsa-arab ellentét is jelentős motivációs tényező, valamit az, hogy az Irakkal hosszú, közös határ nagy részét a síiták tartják ellenőrzés alatt.

Ugyanakkor ott van Jemen, ahol Szaúd-Arábia közvetlenül igyekszik megakadályozni, hogy a szintén Irán által támogatott síiták teljes ellenőrzésük alá vonják az államot. Szaúd-Arábia hadserege katonai beavatkozással akadályozta meg a síita hatalomátvételt a szomszédos Bahreinben és vaskézzel torolja az ország keleti részén élő síiták minden államellenes törekvését. (Érdemes megjegyezni, hogy a szaudi olaj nagy része ezen országrészben található.)

Szaúd-Arábia másik belső problémája a királyi ház örökösödési gondjaival hozható összefüggésbe, ugyanis a mai napig a királyok az államalapító Fejszál fiaiból kerültek ki. Ibn Szaúd Fejszálnak 17 feleségtől (ők a “hivatalosan” elismert feleségek) 35 fia született. A jelenlegi király trónra kerülésekor olyan intézkedéseket léptetett életbe, amelyek a saját fiát hozzák pozícióba, aki jelenleg védelmi miniszteri posztot tölt be. Ezt azonban  a számos (öt ezer körüli) unokatestvér – közülük is azok, aki egyáltalán mint a trón várományosa szóba jöhetnek – nem nézik jó szemmel.

A harmadik befolyásoló tényező az olajár, amely120 dollárról mára 30 dollár körüli szintre esett vissza. Ez arra kényszeríti Szaúd-Arábiát, hogy a tartalék pénzhez nyúljon, ami ugyan iszonyú összegnek tűnik (mintegy 700 milliárd dollár), de ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt évben ebből 100 milliárdot felhasználtak – nem tart ki túl sokáig.

Szaúd-Arábia megtehetné, hogy csökkenti olajkitermelését, így növelve az olaj nemzetközi piaci árát, viszont ezzel iráni és amerikai versenytársait hozná helyzetbe, amit mindenáron el akar kerülni.

Bizonyos változások jelei mutatkoznak az utóbbi időben Iránban is. Erre utal, hogy az utolsó választásokon a kevésbé szélsőségesek jutottak parlamenti többséghez. Azt azonban tudni kell, hogy a választásokon való indulás feltétele, hogy a legfőbb vallási vezető, Khameini, erre engedélyt adjon.

Fenti országokon kívül a körzet más államai is drámai változás előtt állnak.

Közülük első helyen kell szót ejteni Egyiptomról és annak iszonyú  gazdasági helyzetéről. A-Sziszi-nek a meteoritikus sebességgel növekvő lakosság élelmiszer ellátását kellene biztosítania, ugyanakkor a Nílus felső folyásán található államok egyre nagyobb vízkivétele tartós szárazsággal fenyegeti Egyiptomot. Ezen kívül nem elhanyagolható problémaként a szélsőséges iszlám okozta fenyegetettségel is meg kell küzdenie.

És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, meg kell említeni Törökországot is. Az ország területi egységét veszélyeztetik az Irakban és Szíriában megerősödött kurdok, akik ellen a török hadsereg – minden erőfeszítése ellenére – eredménytelennek bizonyult. E mellett napi szinten küzdenek a terror cselekményekkel.

Azt hiszem, nincs a világon egyetlen ember sem, aki meg tudná mondani, hogy milyen képet fog mutatni a Közel-Kelet akár csak egy fél év múlva is. Egyetlen dolgot lehet biztosan tudni – olyan már soha nem lesz, mint amilyen volt.

Szíria és Irak minden bizonnyal föderációs állammá válik, ami Szíria esetében azt jelenti, hogy a déli rész marad az alauiták (és pillanatnyilag Asszad) élettere, az északi terület egy nagyobb részén a kurdok rendekednek be és kisebb részén a drúzok, a keleti országrészben pedig a szunniták.

Irak északi részén  a kurdok már eddig is – nem hivatalos – autonómiával  rendelkeztek, a keleti országrész nagyobb részén a síiták és nyugati része – ahol eddig is többnyire szunnita törzsek éltek – továbbra is az övék marad. (Ez utóbbival kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a törzsek közül többen nincsenek egymással jó viszonyban.)

Fentiek ismeretében Európa részéről hiúnak tűnik az az ábránd, hogy amennyiben Szíriában “helyreáll a rend”, a menekültektől sikerül megszabadulniuk. Egyszerűen nincs hova.

22/03/2016

Gondolatok a közelgő Purim kapcsán

Purim ünnepéről itt.

A linket megnyitva, az ünnep eredetéről, annak szimbólumairól olvashat az érdeklődő. És olvashat arról is, hogy e sorok írójának ünnepi hangulatára árnyékot vet az emlékezés.

“Emlékezz rá, mit művelt veled Amalék(népe) az úton, (vándorlásodban) amikor kivonultál Egyiptomból…” (Mózes V. – D’varim – 25.17.)

Amalék mára szimbólummá vált. Szimbólumává annak a zsidóellenességnek, mely akár “csak” átvitt értelemben, akár a szó valódi jelentésének megfelelően a zsidó életre tör. A jelenség nem ismer országhatárokat és tévedés azt gondolni, hogy kizárólag a galuti zsidóság a szenvedő alanya.

Amíg a diaszpóra zsidósága napjainkban többnyire verbális agressziónak van kitéve, Izrael zsidóságának egyaránt szembe kell néznie szóbeli és fizikai atrocitással is.

Kétség nem fér hozzá, hogy a kisebbségi státusz természetes velejárója egy érzékenyebb reagálás minden egyes kimondott szóra, minden egyes “összekacsintásra”.

Értem és megértem, bár ma már másként gondolkodom erről és ennek megfelelően a reakcióim is másak! Talán azért, mert tudom, hogy a galuti zsidóságnak nincs félnivalója, amíg Izraelt maga mögött tudhatja.

De azért jó ha tudja azt is, hogy amalék nem csak idegen lehet, a nemzetség tagjai a zsidóságon belül is megtalálhatóak. És bár számarányuk elenyésző, hangjukat gyorsan és messze hordja a modern kor technikai vívmánya/átka – az internet.

Hogy miért jutott ez eszembe? Mert – tisztelet a kivételnek – azt tapasztalom, hogy a diaszpóra zsidósága igen-igen keveset tud a valós izraeli történésekről és amit tudni vél, azt egy igencsak szűk hírforrásból meríti, melynek politikai nézetei/érdekei messze nem egyeznek a nagy átlaggal, amelyből egyenesen következik, hogy az olvasót – finoman fogalmazva – félre tájékoztatja.

A köztünk élő amalék – véleményem szerint – három nagyobb csoportra osztható: az első a politikusok, közéleti személyiségek tábora. Ezzel kapcsolatban csak két jelenségre hívnám fel a figyelmet, időrend mellőzésével:

Az ellenzék egyik prominens képviselője tárgyalásba kezd a svéd külügyminiszter asszonnyal akkor, amikor az gyilkosoknak nevezi a Cahal katonáit, ha azok akció közben likvidálják a terroristát.

Egy másik, nem kevésbé prominens képviselő Mahmud Abbasszal ül tárgyalóasztalhoz, de hogy ne sértse az arab “érzékenységet”, a diplomácia megbeszélések során szokásosan a háttérben lévő nemzeti zászló mellőzésével.

A közszereplők körébe tartoznak a különböző művészeti ágak képviselői. Köztük olyan nevekkel, mint Gila Almagor, Ámosz Oz és a “futottak még” kategóriát képviselő névtelenek egy csoportja.

Nevezettek éles különbséget tesznek Izrael állampolgárai között lakóhelyük vonatkozásában, melynek eredménye, hogy nem hajlandók eleget tenni az u.n. telepesek meghívásának vagy külföldi útjuk során annyira nem azonosulnak Izrael állammal, hogy még a nagykövetségek meghívását is visszautasítják. De akkor, amikor ezzel kapcsolatban olyan kérdés merül fel, hogy talán nem kellene mindenkinek automatikusan állami támogatásban részesülnie, felháborodnak.

Ja, én is és velem együtt sokan mások is felháborodásuknak adnak hangot, amikor a “futottak még művészek” közönség előtt az izraeli zászlót használják toalett papír gyanánt, vagy egyenesen arra ürítik végterméküket.

És mindezt a külföldi sajtó úgy hozza, hogy a kultúráért felelős miniszterasszony mindazoktól megvonná az állami támogatást, akik “nem lojálisak” Izraelhez.

Hát, az én olvasatomban a lojalitás és a fenti “művészek” viselkedése között óriási a különbség.

És itt lép a képbe az Izraelben élő – többnyire zsidó származást felmutatni tudó – “hírforrások” népes tábora.

Most nem szólok az u.n. énblogok gazdáiról, hiszen az ő írásaik személyes tapasztalaton alapulnak, melyek semmiképpen nem általános érvényűek. Viszont szólnom kell azokról, akik hivatalosan, idegen hírügynökség alkalmazottjaként “tájékoztatnak” és egyetlen szempontot vesznek figyelembe: mit tudnak eladni, mire találnak vevőt. Sokszor, olvasva az általuk fémjelzett írásokat, a döbbenettől – már elnézést – se nyelni, se köpni nem tudok, pedig utóbbit szívesen cselekedném.

Írásaikból süt az izraeli társadalom problémáival szembeni közömbösség, a nem-azonosulás és mindezt tetézi a témában való járatlanságuk, a zsidó és Izrael történelmének nem ismerete.

Kedves olvasó! Tévedés ne essék, nem sírok. mert vallom, hogy a problémát ott kell megoldani, ahol keletkezett és azoknak, akik benne élnek. Most, hogy e sorokat “papírra vetettem”, még csak dühös sem vagyok. Annál inkább elkeseredett. Elkeseredett azért, mert Izrael állam – természetes módon – kinyújtja kezét minden hazatérni szándékozó zsidó előtt, akiknek egy része a beilleszkedés helyett az ország lejáratását tekinti üdvözítő (kifizetődő) célnak. Ami pedig a külföldi zsidó honlapokat illeti, ezt a hangot tekintik igaznak – mert ez nem borítja fel az évtizedek során beléjük sulykolt, Izrael-képet.

Képek forrása: Google

16/03/2016