Trump a Közel-Keleten

A cím nem tévedés. Az újonnan megválasztott amerikai elnök első külföldi útjának összegzésekor nem szorítkozhatunk kizárólag az Izraelben tett látogatására.

Útja első részéről mindenképpen elmondható, hogy történelmi jelentőséggel bír. Ez több okból is igaz.

Igaz azért, mert az Államok elnökeinek sorában ő az első, aki aki fordított a “szokásjogon”. Elődei a választási időszakot használták izraeli látogatásra, majd, miután – ígéreteik hatására – választást nyertek, elnökként első útjuk az “olajkúthoz” vezetett.

Igaz azért is, mert első útján – szöges ellentétben Obamával – ötven szunnita arab ország meghatározó politikai személyiségét a terror elleni harcra hívta szövetségbe. Azzal, hogy az ISIS-t, az al-Kaidát, a Hezbollát és a Hamaszt terrorszervezetnek minősítette és leszögezte, hogy a terrort minden eszközzel ki kell irtani a bolygónkról, tulajdonképpen nagyon kemény üzenetet fogalmazott meg Irán felé.

Trump elnök Izraelbe érkezését komoly találgatások előzték meg. Mivel előzetesen tudni lehetett, hogy az ő célkitűzései között is előkelő helyen szerepel az izraeli-palesztin konfliktus rendezése, a többség tartott attól, hogy ismételten szankciók tömegét önti a nyakunkba, hogy egyoldalú megközelítéssel, kizárólag Izraelt, annak “telepes-politikáját” nevezi meg a béke akadályának és kategorikusan állást foglal a kétállami megoldást illetően.

Egy kisebb csoport úgy vélte, hogy Trump jön-lát és “győztünk”. Egy még ennél is kisebb csoport, a “fanyalgók” tábora pedig kizárólag az USA elnökének külső megjelenésével volt elfoglalva.

A józan többség, amelyik a pillanatnyi történéseken és pártoktól, politikai hovatartozástól függetlenül szemlélte az eseményeket, valamint odafigyelt az amerikai delegáció előzetesen elejtett szavaira, az tudta, – mert mondták is – hogy ez a látogatás tájékozódó jellegű, vagyis helyszíni terepszemle. Így a várva várt bejelentés elmaradása – az USA nagykövetségének Jeruzsálembe történő áttelepítése és ezzel Jeruzsálem, mint Izrael fővárosa hivatalos megerősítése (elfogadása 1995-ben megtörtént) – nem okozott túlzott csalódást.
Világosan tudomásunkra hozták, hogy erről döntés csak az elnöki körút végén, az Államokba történt visszatérés után születik.

Trump elnök izraeli látogatásába minden belefért, ami 28 órába egyáltalán beleférhet és ezt összegezve megállapítható, hogy a hangulat kifejezetten felszabadult volt.

A különböző helyszíneken elmondott beszédei egyértelműen azt sugallták, – és ennek záró beszédében maga is hangot adott – hogy ő személy szerint is és az Egyesült Államok mindig is Izrael és a zsidó nép barátja, szövetségese volt és marad a jövőben is. Hozzátette, hogy Amerika mindig is a helyén volt ebben a kérdésben, az Obama adminisztráció siklott mellékvágányra.

Az Izrael Múzeumban elmondott beszéd eddig nem tapasztalt melegsége, “cionista” hangvétele is ezt igazolta.

Közel-keleti látogatása során az amerikai elnök alig fogalmazott meg konkrétumot, amit viszont igen, annak súlya van. 

Ezek közül az egyik – a már fentebb említett – összefogás a terrorizmus ellen, a másik, mely lényegében ehhez kapcsolódik, a Palesztin Hatóság elnökével, Abu Mázennel Betlehemben folytatott megbeszélés során elhangzott figyelmeztetése, mely szerint “a béke nem vethet gyökeret ott, ahol a terrort támogatják”.

Mint üzletember, a szaúdi tanácskozás során egy közel 500 milliárd dolláros fegyvereladási szerződést kötött, mely egyrészt jó az amerikai gazdaságnak, másrészt – mivel nagy mennyiségű és a legmodernebb eszközökről van szó – alapvetően megváltoztatja a Közel-Kelet stratégiai arculatát Izrael kárára.

Mivel a széles közvélemény a négyszemközti tárgyalásokon elhangzottakról közvetlenül nem értesül, így azt majd a történések tükrében lehet visszakövetkeztetni.

24/05/2017

  

Jeruzsálem – 50

Aki Izraelben nem hisz a csodákban, az nem realista (Dávid Ben-Gurion)

Az 1922-es nagy felosztás után – melynek eredményeként létrejött Jordánia – 1947. november 29-én az ENSZ határozatilag két részre osztotta a maradék, Palesztinának nevezett földrajzi egységet. A felosztás a területen két állam – egy zsidó és egy palesztin – létrehozását kezdeményezte. Jeruzsálemet az osztozkodás nem érintette, a város nemzetközivé tétele szabad bejárást biztosított volna a három világvallás gyakorlói számára.

Ez azonban hiú ábránd maradt, mert a palesztinai arabok a többi arab országgal karöltve sem ezt, sem a területi felosztást nem fogadták el és ezzel kezdetét vették a zsidó települések elleni támadások. A függetlenségi háború során, 1948. május 28-án, a jordán légió megszállta Jeruzsálem keleti felét,  beleértve az Óvárost, a Nyugati, vagyis Siratófalat (mely a világ zsidóságának egyetlen szent helye) és a Templomhegyet.  Jeruzsálem ezzel két részre szakadt.

A megszállás eredményeként az Óvárosban akkor élt, mintegy 2000 zsidót elűzték lakóhelyükről. A várost kettészelő 4-6 méter magas városfalon a légió őrtornyaiból vigyázták a “rendet”, ahol pedig nem volt épített fal, ott rakétakilövő állások biztosították ugyanezt. A rendfenntartás részeként  az Óvárosba vezető nyolc kaput is befalazták.

Teddy Kolek, aki 1965-ös megválasztásától 28 éven át volt Jeruzsálem polgármestere, így nyilatkozott: “ Ebben az időszakban a helyzet Jeruzsálemben nagyon nehéz volt. Nem múlt el hónap úgy, hogy valakit ne öltek volna meg, vagy ne sérült volna… ha nem mástól, akkor az arabok által a városfalról dobált kövektől…”

Hiába a 2000 éves üldöztetés után kivívott függetlenség, ha a fájó tüske bennmaradt, ugyanis a kapun túl, egy karnyújtásnyira, a Szentély egyetlen megmaradt falánál zsidó nem imádkozhatott.

És így ment ez 19 éven keresztül, mígnem elérkezett 1967 és vele a felismerés, hogy a környező arab országok ismét – immáron harmadszor –  háborút indítanak Izrael ellen.

A korabeli arab nyelvű médiák uszító beszéde, a határainkon tapasztalható csapatösszevonások nem csak az izraeli vezetés, de Európa, benne az ENSZ számára is egyértelmű jelzéssel szolgáltak. Ennek ellenére az ENSZ kivonta békefenntartó erőit az egyiptomi határról és több európai ország fegyvereladási tilalmat léptetett életbe.

Itt álltunk egy újabb vérontás kezdetén és mint az már megszokott volt, ismét csak egyedül. Csak magunkra számíthattunk,  csak katonáinkban és katonai vezetésünkben bízhattunk.

És 1967. június 5-e hajnalán kezdetét vette Izrael történetének legrövidebb – mindössze hat napig tartó háborúja, melyhez nem véletlen ragadt a “csoda” jelző.

A támadó fél Egyiptom, Szíria és Jordánia.

És Izrael 264 ezer katonája felvette a harcot 550 ezer ellenséges katonával. 800 tankunk 2500 tankkal és 196 repülőgépünk az ellenséges csapatok 1000 repülőgépével szemben…

A világ közvéleményét már az első órák történései is meg kellett, hogy lepjék, de a nemzetközi sajtóban még egy ideig tartotta magát az arab propaganda gépezet által elsöprő győzelemként tálalt, valójában – a támadó országokra nézve – elsöprő vereség.

A győzelem sorozat egyik kiemelkedő és Izrael, valamint a diaszpórában élő zsidóság számára egyaránt nagy jelentőséggel bíró eseménye Jeruzsálem, az örök főváros felszabadítása volt. A háború első napján, viszonylag rövid, de annál véresebb ütközet vette kezdetét és a hajnalban ledobott ejtőernyősöknek, valamint a falon kívülről tankokkal érkező alakulatoknak áldozatvállalása délelőtt 10 órára meghozta az eredményt. Jeruzsálem a 19 éves jordán megszállás alól felszabadult!

Jeruzsálem Óvárosa akkor is zsúfolt volt, tele a vallások szent helyeivel ami komoly dilemma elé állította a vezérkart. Ilyen körülmények között egy  légitámadás szóba sem jöhetett és a harcosok is szigorú parancsba kapták a vallási helyek maximális megóvását…Így a harc utcáról utcára, házról házra, lakásról lakásra folyt, mígnem az utolsó jordán légióst is ki nem űzték a területről és a Templomhegyen kitűzhették a kék-fehér zászlót.

És akkor a befalazott Oroszlános kaput páncélossal áttörve katonáink szeme elé tárult a Siratófal!

És sírtak is! Kik azért, mert újra láthatták, kik azért, mert még soha nem látták! És voltak, akik megpihentek a Fal tövében.

És amikor Jeruzsálem lakosságának fülébe jutott a hangszórókból áradó hír “הר הבית בידנו” (a Templomhegy a kezünkben), a vezérkari főnök, a biztonsági miniszter és a háttérvédelem parancsnoka mellett a tömeg is megindult csodát látni.

És 19 év után a Kotel kövei ismét hallhatták a sofár hangját, láthatták a katonák és civilek örömét.

És két héttel a háború befejezése után a Kneszet kimondta, hogy כ”ח באייר Jeruzsálem napja!

Az újkori Izrael 69. és ezen belül Jeruzsálem újraegyesítésének 50. évfordulóján nem célom az ünneprontás.

A józan ész mégis azt parancsolja, hogy felhívjam olvasóim figyelmét arra a kísérteties azonosságra, amely a korabeli és a napjainkban zajló Izrael ellenes (mely alapjában véve nem más, mint estélyibe öltöztetett antiszemitizmus) uszításban fellelhető és amelyhez egyforma intenzitással asszisztált és asszisztál a “művelt” nyugat.

Jeruzsálem nélkül nincs Izrael! És ezt az ellenség pontosan tudja. Ezért ott próbál ütni, ahol a legjobban fáj.

De, függetlenül a történelmet meghamisító, az arab propagandát kiszolgáló szervezetek állásfoglalásától, függetlenül a világ különböző országai általi negligálásától, Jeruzsálem Izrael egy és oszthatatlan fővárosa volt, van és marad az idők végezetéig.

 

!!!שלום לך ירושלים

21/05/2017

Képek forrása: Google

 

Sírvanevetés…

Az elmúlt napokban belefutottam egy kifejezésbe, amellyel Izrael állam jelenlegi miniszterelnökét, Binjamin Netanjahut illették: “politikai szélhámos”.

Azonnal keresgélni kezdtem az elraktározott emlékeim között, mert ezzel a kifejezéssel már találkoztam életem folyamán. Nem kellett sokáig kutakodnom, a tudatalattim rávezetett és azonnal Abády Ervin, a Csodák hat napja című könyvét emeltem le a polcról. Régen olvastam, de tudtam hol és mit kell keresnem. 

Most szóról-szóra közzéteszem:

”Levélrészlet:

(érkezett az egyik keleteurópai népidemokráciából 1967 május második felében)

“…mindezek után meg kell, hogy értsétek, bármennyire is aggódunk miattatok, bármennyire is tiszta szívből kívánjuk nektek, hogy végre béke és megértés uralkodjon a világnak azon a részén, ezért nektek is tenni kell valamit. Elsősorban azt, hogy megfékezzétek a ti háborús kalandor politikusaitokat. Lehetetlen állapot az, hogy az a nép, melynek nagyrésze tanuja és áldozata volt a náci-fasizmus szörnytetteinek, az most eltűrje azt, hogy olyan vezetők üljenek a nyakába, akik az amerikai imperialista kalandorpolitikusok, háborúra spekulálók mesterkedéseinek engedelmes kiszolgálói.

Ti ott nem láthatjátok ezt olyan világosan, tisztán, mint mi itt…

Nektek fel kell ismernetek végre, hogy hol a helyetek! Kétség nem férhet hozzá, hogy Izráelnek a haladó népek táborában van a helye, ha lerázta magáról árulóit, akik Izráelből imperialista ugródeszkát, előretolt állást csináltak az arab népek elleni rablóhadjárathoz…

X-től egyébként pontos tájékoztatást kaptunk ottani helyzetetekről s ő is azt mondja most, hogy mindez előre látható volt. De mit fájdítsam a fejeteket olyan dolgokkal, amikről végeredményben nem tehettek személy szerint.”…

A könyv első kiadása 1967. augusztus. Izrael és az említett kelet-európai népi demokrácia között nincs diplomáciai kapcsolat. A külvilág eseményeinek hírei “pártkatonák” útján, letisztított változatban kerülnek a nagyközönség elé.

Ezzel a ma embere tisztában van, de aki a könyvet nem olvasta, (vagy túl régen) annak elmondom, hogy a levél részlet egy “gojte” (nem zsidó nő) tollából származik és Izraelben élő sógornőjével osztotta meg aggodalmait.

Hogy  mindez miért jutott eszembe egyetlen kifejezés alapján?

Nem másért, minthogy ez a “vonalas”, a hidegháborút visszaidéző szöveg hosszú ideje Izraelben élő zsidó klaviatúrája alól került ki.

11/05/2017

Jom ha-Acmaut – 69

Csalódni fog az az olvasó, aki szokványos ünnepi megemlékezésre számít. A rendhagyó megközelítésnek azonban oka van!

Ha semmi másban, abban talán egyetértés lesz köztünk, hogy a tavasz az egyén életében is a megújulás jelképe. A hosszúra nyúlt tél, a kényszerű bezártság és a színek hiánya után,- talán nem túlzás azt állítani – hogy az első rügyek, az első fűszálak megjelenése, szinte mindenkiben az új élet reményét villantja fel. És talán az sem véletlen, hogy a nagy forradalmak kirobbanásának zöme is a tavaszi hónapokra tehető…

Mielőtt ezen gondolatmenetet folytatnám, néhány dolog tisztázásra szorul. Ezek közül az első és – véleményem szerint – legfontosabb, eloszlatni azt a tévhitet, miszerint a zsidó élet és a vallás gyakorlása elválaszthatatlan. A zsidó ember mindennapi életét átszövik a vallás megszabta törvények melyek sokaknál a hagymánytiszteletben nyilvánulnak meg. Ismét leírom, amit már számos alkalommal kifejtettem: zsidóságát mindenki úgy éli meg, ahogy az számára a legelfogadhatóbb. De akár a vallásos életet  választja, akár a kulturális megközelítést, tegye azt meggyőződésből!

Éppen ezért,  szétszórattatásban élő zsidónak el kellene gondolkoznia azon, hogy érdemes-e beállni az Izrael legitimitását megkérdőjelezők táborába? Már csak azért is, mert – elnézve a nemzetközi helyzet alakulását – nem tudhatja, hogy mikor lesz szüksége az állam segítő kezére. Az izraelbe alijázottaknak pedig nincs ehhez erkölcsi alapja , ugyanis ha összevetjük, hogy egy részük mit is tett le az ország asztalára azzal, amit Izraeltől – előlegben –  kapott – a mérleg serpenyője az ország  javára billen. Ha mégis a hazugság-gépezet oldalát – az idegen érdekek képviseletét –  választja, ne csodálkozzon, ha szembe találja magát azzal a többséggel,a kik számára  ”אין לי ארץ אחרת”, (ejn li erec aheret) vagyis akik Izraelt tekintik egyedüli hazájuknak.

Természetesen ez nem vonatkozik arra a törpe, – ugyanakkor nagyhangú – kisebbségre, akik egy fenékkel két lovat ülnek meg és születési országukból csakúgy, mint a választottból kizárólag a számukra előnyöset hajlandók tolerálni.

Visszatérve a tavaszi ünnepekhez,  tudni kell, hogy Izraelben az egyetlen állami ünnep Jom ha-Acmaut, vagyis a Függetlenség Napja. De ki lehet független? Csak aki szabad! És ezzel mindjárt elérkeztem mondandóm lényegi részéhez, ahhoz, hogy a zsidó lét (nem a vallás) nem választható szét teljesen állami és felekezeti szférára. Tovább megyek, még az emléknapok is beleolvadnak a nagy egészbe.

Mert mit is ünneplünk Peszachkor? – Az egyiptomi rabszolgaságból történt megszabadulásunkat!

Peszach elmúltával a vészkorszak áldozataira és hőseire emlékezünk, mely időszak – némi beleérzéssel – megfelel a negyven évig tartó sivatagi vándorlásnak. Ennek a kornak is voltak áldozatai, akik nem léphettek Izrael földjére.A függetlenség kivívása már a sivatagban kezdetét vette, az aranyborjú elutasításával. Azok akik elutasították, a törvény által néppé kovácsolódtak (erről szól Savuot ünnepe).

Nem véletlenül mondom, hogy a diaszpórában született, Izraelt hazájának választó zsidó kétszer ünnepli függetlenségét: egyszer Peszachkor, egyszer Jom ha-Acmautkor!

Ezt a levezetést az Izraelben születettek, akiknek természetes, hogy emelt fővel járhatnak saját hazájukban, akik a saját himnuszuknak tisztelegnek, akiknek saját hadserege… van, kevésbé értékelik, mint azok, akiknek az életük hátrahagyott részében ez nem adatott meg.

Szó nincs arról, hogy Izraelben ne lennének megoldásra váró társadalmi problémák. Vannak és azokat meg is kell oldani. Csakhogy ezeket a problémákat mindig az egészhez viszonyítva az ország speciális helyzetét figyelembe véve érdemes szemlélni…

Ami fentebbi – az idegen érdekeket szolgáló – megállapításomat illeti, azzal sem a vélemény-nyilvánítás ténye háborít fel. Demokratikus országban élünk, ahol ez a szólásszabadság része. Amennyiben egy kisebb-nagyobb csoport elégedetlenségének akar hangot adni, tegye. Szerveződjön, agitáljon, szerezzen magának annyi támogatót, amennyi a változás realizálásához elegendő. A saját erőből felmutatott eredmény előtt még akkor is fejet hajtok, ha nem értek vele egyet.

Azt viszont visszautasítom, hogy a többséggel szembemenve, külföldről fizetett provokátorok tegyék ezt úgy, hogy aknamunkájukhoz az “erkölcsi” támogatást is külhonból szerezzék.

Az ilyen csoportosulások még véletlenül se nevezzék magukat “civil” szervezetnek még akkor sem, ha propaganda munkájuk során gondosan elhallgatják azt a tényt, hogy országon belüli támogatottságuk a nullával konveniál, hogy idegen államok, magánszemélyek támogatásából tartják fenn magukat.

És ne döngesse mellét egyetlen sajtómunkás sem, azzal érvelve, hogy objektív tájékoztatást nyújt, mert a konzekvensen egyetlen forrásból származó “híradása” nem más, mint politikai állásfoglalás. Ugyan ez vonatkozik arra is, aki kontroll nélkül terjeszti azt.

Ellenkezne a demokrácia alapelveivel ezen csoportosulások elhallgattatása. (Elég, ha a magukat ellenzékinek nevezők – meggyőződésem szerint anarchisták – vélik úgy, hogy náluk a bölcsek köve és aki nem azt a követ fújja, az minimum és nagyon árnyalt fogalmazásban “alulképzett”.)

A megoldást szoros gazdasági elszámoltalásukban látom. Aztán lássuk,meddig is tart az a lelkesedés a pénzcsap elapadását követően?

Vannak országok, melyeknek úgy a kormánya, mint állampolgárai határozott fellépést tanúsítanak, amennyiben úgy érzik, hogy a külvilág bele kíván avatkozni a belügyeikbe. Nem is értem, hogy ugyan ezen országok milyen alapon formálnak jogot arra, hogy amit kifogásolnak magukkal szemben,  azt szabadon gyakorolják más, független ország esetében..

Hogy csak egy példát említsek: a demokrácia nyújtotta véleményalkotás kereteit bőven túllépi az, aki hivatalos delegálását az állam belügyeibe történő aktív beavatkozásra használja. A kulturális attasé megbízatása a küldő ország  kulturális értékeinek a fogadó országban történő népszerűsítése és semmi több!

Végezetül pedig hadd térjek ki egy olyan jelenségre, amit egyszerűen visszautasítok!

Tiszteletreméltó és jó érzéssel eltöltő jelenség, amikor a diaszpóra zsidósága a világ minden pontján megemlékezik a Függetlenségi Napról.

Az viszont, hogy Izrael képviseletére egy Izraelben élő, Izraelt nyilvánosan és rendszeresen kioktató, nem zsidót hívjanak meg, olyant, aki a Holocaust emléknap előestéjén, Izrael földjén, közterületen – még akkor is, ha ezt elvbarátai körében teszi – nagy arccal kijelenteni, hogy “nem lehet a hetven évvel ezelőtti dolgokra hivatkozva egy államot ideologizálni.” Mindezt megfejeli azzal, hogy (utalva az izraeli-arab ellentétre) “nem falakat, hanem hidat kell építeni…”.

Ez egyszerűen a saját magukkal szembeni igénytelenség – és nem utolsó sorban – Izrael állam megcsúfolása!!!

30/04/2017

Az ünnepről itt.