Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy Izraelt a covid-19 járvány második hulláma a legrosszabb időben érte, ugyanis az idei szeptember az Őszi Nagyünnepek jegyében telt, amely még az átlag izraeli állampolgár életét is meghatározza, nemhogy az ultraortodox/haszid ágazat követőit.
A járványügyi helyzet az elmúlt két hétben drámai méreteket öltött és a következő hetek sem ígérnek jelentős változást. Bár a legutolsó napokban a friss fertőzöttek számában némi csökkenés tapasztalható, az egészségügyi hálózat túlterheltségében ez még nem mutatkozik. A fekvő- és járóbeteg ellátásra egyaránt óriási teher hárul, ugyanakkor más, gazdasági ágazat is fuldoklik a járvány szorításában. Előbbi az “egyéb” betegek naprakész ellátásában hozhat fennakadást, utóbbi következtében több százezer háztartást fenyeget gazdasági ellehetetlenülés.
Azzal a corona-kabinet tagjaitól kezdve, az utolsó állampolgárig mindenki tisztában van, hogy a járványt megfékezni, csak szigorú járványügyi intézkedések teljes betartásával lehet. Mint ahogy azzal is, hogy Izrael már régóta a “vörös”, vagyis fokozottan veszélyes besorolású országok közé tartozik.
Nem létezik, hogy ez a tény elkerülné az állampolgárok figyelmét, amikor az izraeli mainstream hírközlő szervek – nagyon helyesen – széleskörűen és felettébb elítélő hangnemben tárgyalják a szélsőséges haszid csoportok minden előírást semmibe vevő magatartását.
Az már nem helyeselhető ennyire, hogy a hétről-hétre utcára vonuló, ezres nagyságrendű, Netanjahu miniszterelnök lemondását követelő tüntetőkkel kapcsolatban még nagyobb terjedelemben, ugyanakkor kifejezetten támogató hangot megütve számolnak be.
Ugyanis ebből a kettősségből az izraeli társadalom többségét kitevő, szabálykövető állampolgár számára az jön át, hogy ami a haszidok esetében elítélendő, az legitim a tüntetőknél, ha azok Netanjahut akarják megbuktatni. Még akkor is legitim, ha ezért teljes anarchiával kell fizetni.
Meggyőződésem, hogy amennyiben a tüntetők nem politikai és főleg nem a bírói jogkör “kisajátításával” követelnék a miniszterelnők menesztését, hanem a tényeket skandálnák, miszerint a járvány kezelésében csődöt mondott, a tiltakozók száma többszörösére emelkedne.
Természetesen a józan szemlélőben felmerül a kérdés, hogy amikor a haszidok által lakott városokat már régóta “vörös” színnel jelölik csakúgy, mint azokat a településeket, ahol jelentős haszid közösség él és ahol a fertőzöttek aránya az össz-lakossághoz viszonyítva 35-40%, miért is jellemzi a közösségek többségét a járványügyi intézkedésekkel szembeni “csalódás”, valamint a teljes értetlenség?
Felmerül továbbá, hogy számos felhívás és a fertőzöttek, aktív betegek igen magas száma ellenére, miért is bonyolították le az ünnepeket úgy, ahogy minden más évben? A kérdéssort lehet folytatni azzal, hogy az egész országra kiterjedő karantén rendelet ellenére, miért is fordult elő, hogy a jeshivák csak egy töredékében tartották be a közegészségügyi szabályokat? Hogy a nagy haszid közösségek ünnepi I-tentiszteletei miért pont úgy zajlottak, mint ahogy azt apáiktól, nagyapáiktól látták? Miért zsúfolódtak több ezren egy zárt helyiségbe a közösség vezetőjével?
Persze, erre ellenpéldaként fel lehet hozni, hogy a karantén alatt voltak tüntetések Jeruzsálemben, voltak fürdőzők Tel-Aviv tengerparjainál, esküvőt is rendeztek és néhány kisvállalkozás is kinyitott, de végső soron ezek mindegyike egyéni döntés eredménye. A haszidoknál mindez “hivatalos” hátteret kapott azzal, hogy az életük minden területére egyébként is döntő befolyással bíró vezetők felszólították híveiket a járványügyi rendelkezések semmibe vételére.
További – jogos – kérdésfelvetés, hogy vajon a haszid vezetők nem látják, hogy ezzel saját haszidjaik, a jeshiva növendékeik életével játszanak és végső soron az egész izraeli társadalmat veszélyeztetik? Vajon, nem értik, hogy amennyiben nem vesznek részt a társadalom erőfeszítésében, belátható időn belül Izrael a válságon nem lesz túl?
A haszid társadalom amelynek Izraelen belül egymillió egyszázezer főt számlál, számos, sokszínű csoportból áll. Egy kisebb részük teljesen beilleszkedett az izraeli társadalomba, így azt lehet mondani, hogy ők kettős identitással rendelkeznek. A többség – 60% – viszont kizárólag haszidként határozza meg magát.
Ahhoz azonban, hogy a járvány alatti viselkedésüket megértsük, nem árt megismernünk a mindennapokra érvényes viselkedési normáikkal.
Ennek első – és talán legfontosabb – definíciója az, hogy míg a zsidók többségének Izraeal a hazát jelenti, addig a haszid többség számára az, hogy Izraelben élnek, véletlenszerű és hasznos.
A mai haszid vezetők többségének számára, választási lehetőség hiányában, az izraeli élet a legkényelmesebb. Izrael államára úgy tekintenek, mint hasznos eszközre, amely biztosítja (és kötelessége biztosítani) számukra a mindenek fölött álló életforma megőrzését.
Ne legyen senkinek kétsége, ha ezt az életformát Izraelben veszély fenyegetné, pillanatig sem habozva, más befogadó országot keresnének.
Ha fentiekkel tisztában vagyunk, nem okoz meglepetést a járvány alatti viselkedésük. Értékrendjüket a zsinagógában történő közös ima, az ünnepekkel kapcsolatos hagyományok, a Talmud Tórában és jeshivákban történő tanulás határozza meg. És ez messze megelőz mindenféle járványügyi intézkedést. Számukra ez a lét értelme, ha ez nincs, nem érdemes élni. Még az sem nagyon érdekli őket, hogy a szomszéd haszid közösségben mi történik, nemhogy Izrael államban.
A világtól, a valós élettől annyira elzárva telnek napjaik, hogy az utcán közlekedve a piros jelzőlámpát is figyelmen kívül hagyják. Így aztán csak az őket nem ismerőknek okoz meglepetést, hogy például a vizsnyici rebe, aki Jom Kippurkor, amikor is többezer haszidja társaságában imádkozott, büntetés helyett Netanjahu miniszterelnöktől egy telefonhívást kapott. Ennek során a rebe kifejtette, hogy a járványügyi helyzetnél sokkal jobban aggasztja haszidjai hitének állapota.
Néhány nappal ezelőtt, két kórházi orvos, kétségbeesett hangú felhívást tett közzé az interneten, melyben elmondták, hogy “hosszas, elhúzódó háborút vívunk a corona-vírus járvány ellen, azonban mostanra oda jutottunk, hogy nincs elég katonánk.
Izraeli polgárok! Kérjük, tartózkodjatok a tömeges rendezvényektől (összejövetelek, tünetések, I-tentiszteletek) és viseljetek maszkot. Nem olyan nehéz ez!”
Az elmúlt két napban javuló tendenciát mutató járványügyi adatok azt mutatják, hogy a lakosság többsége betartja az előírásokat. Két csoport van, akiknél minden felhívás, még a szabályt sértők büntetési tételének felemelése is, süket fülekre talál, akik semmibe veszik az egészségügyi dolgozók heroikus erőfeszítéseit és az ország lakosságának többségét.
A haszidokról hosszan szóltam, de bármennyire is bosszantó a viselkedésük, igazságtalan lennék velük szemben, ha a tüntetések résztvevőiről hallgatnék. Említést érdemel, hogy a tüntetés-hullám kezdetén többségben voltak a járványügyi szigorító intézkedések hatására nehéz helyzetbe kerültek. Azonban nagyon hamar a radikális baloldal képviselői kerekedtek felül, akik uralmuk alá vették a terepet, a szervezést és az irányítást.
Ezek a radikális baloldaliak nem csak a kétségbeesetten küzdő egészségügyi dolgozókat köpik arcul, hanem Izrael polgárainak többségét is. Ugyanis az izraeli társadalom túlnyomó többségének leghőbb vágya, hogy túl legyen a járványon és minden erejét a törést szenvedett gazdasági helyzetének normalizálására fordíthassa.
A tüntetők viselkedését szocioökonómiai összetételük magyarázza. Többségük ugyanis a “felső tízezer” településeiről, illetve a “jobb” kerületekből érkezik és számukra nem jelent különösebb anyagi megterhelést, ha a karantén még elhart néhány hónapig.
A haszidokkal – akik soha nem kívántak részt venni és nem is vettek részt a “cionista állam” életében – ellentétben, a tüntetők maguknak követelik az irányítást is, hogy a “birka tömeget” a helyes irányba tereljék.
13/10/2020
leharblog 
