Amikor az ember rádöbben, hogy ami körülötte zajlik az nem más, mint egy újabb intifáda, nem azon gondolkodik, hogy milyen előjelei voltak, hogy voltak-e egyáltalán? Ilyenkor a tapasztalt izraeli legkésőbb akkor kapcsolja be a rádiót, amikor az első családtagja elhagyja a lakóhelyét és nagyjából akkor kapcsolja ki, amikor mindenki sértetlenül haza is érkezett…
Az intifáda szó szerinti fordításban Izrael elleni palesztin ellenállást, felkelést jelent.. Tartalmát tekintve a legközönségesebb terrorcselekmények sorozata.
Gondolom, azt nem kell külön részletezni, hogy a terror elleni védekezés lényegesen nehezebb, mint háborús helyzetben helytállni. Háborúban az egymással szemben álló felek többnyire kiszámíthatóak, így mindkét (vagy több) fél tudja, mire számíthat. A terrorizmus lényege viszont pont a kiszámíthatatlanságban rejlik. A terrorista bárhol felbukkanhat, bármely napszakban, bármely városrészben és válogatás nélkül szedi áldozatait úgy a civil lakosság, mint fegyveres testület tagjai között.
Az intifáda nem robban bele a békés hétköznapokba, megvan a maga érési ideje, amely a tapasztalatok szerint eddig is “kődobálással” kezdődött. A különbség annyi a jelenlegi helyzet és a mögöttünk lévő két intifáda között, hogy míg azokat felső, központi utasításra, pontosan meghatározott helyeken hajtották végre, a jelenlegi – eddig – semmiféle szervezettséget nem tükröz. Legalább is úgy tűnik, hogy nem áll mögötte egy “mérnök”, aki koordinálja az akciókat.
Az intifáda jellemzője még, hogy elhúzódó jellegű, hullámhegyekkel és völgyekkel tagolt szakaszai vannak.
Az első intifáda öt éve (1987-1992) alatt 155 zsidó veszítette életét.
Izrael válaszlépésként likvidálta Abu Dzsihád-ot, az intifáda szellemi atyját. Juda-Shomron területén megerősítette a katonai jelenlétet, valamint az intifáda utolsó évéében 415 Hamasz aktivistát toloncolt ki az országból.
Az alábbi táblázat a “békeidőben” elkövetett öngyilkos merényleteket tartalmazza, lábjegyzetben a csillaggal jelölt évszámokhoz tartozó magyarázattal.
* – 1993. szeptember 13-án Yitzák Rabin, Shimon Peresz és Jasser Arafat aláírták az azóta hírhedtté vált Osló-i egyezményt.
Az elvi megállapodás többek között tartalmazta, hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) elismeri Izrael államot, amiért cserébe izraeli rendfenntartó erők csak a Palesztin Hatóság engedélyével léphetnek a Hatóság felügyelete alatt álló területekre. Túl ezen, Izrael állam teljes amnesztiában részesíti a szerződés aláírása előtt börtönre ítélt terroristákat. Ezért a Fatah cserébe leállítja a terrortámadásokat. (Érdekességként megjegyzem, hogy valahányszor a bebörtönzöttek amnesztiájáért harcolnak, a tyúktolvajok szóba sem kerülnek, kizárólag a terroristák. Őket is rangsorolják és minél több vér tapad a kezükhöz, annál előkelőbb helyet foglalnak el a listájukon.)
A szerződést Gázában, ahol már akkor is a többség Hamasz befolyás alatt állt, nem fogadták el. Alig egy hónappal az aláírás után elkezdődtek a terrortámadások egész Izrael területén, bele értve Gázát és Juda-Shomron körzetet is.
A merényletek túlnyomó részéért a Hamasz vállalta a felelősséget és a terrorakciók okát abban jelölte meg, hogy a Palesztin Hatóság tárgyalásos úton kívánja rendezni viszonyát Izraellel. Ekkor fordult elő először, hogy a Hamasz a Palesztin Hatóság legitimitását megkérdőjelezte. (Tehát a terror, bár többségében zsidó állampolgárok voltak a szenvedő alanyai, a Hamasz és a Fatah belső ellenségeskedésére vezethető vissza.)
** – 1996 szeptember közepén – alig egy hónappal a Camp David-i találkozót követően – Juda-Shomron körzetében törtek ki zavargások. Ekkor a tervezett megállapodás elleni tiltakozásuknak adtak hangot terrorcselekmények elkövetésével. A megállapodás szerint Izrael visszaszolgáltatta volna a nem általa kezdeményezett, de győztes háborúkban elfoglalt területek 90%-át, a fennmaradó 10% rendezése területcsere formájában realizálódott volna.
(Március 3-án 18 embert ölt meg az öngyilkos merénylő Jeruzsálemben, majd 4-én egy másik öngyilkos merénylő által elkövetett robbantás (Tel-Avivban, a Dizengoff Centerben) 13 áldozatot szedett. Ez utóbbi a szokásosnál is jobban felkorbácsolta a kedélyeket, mivel Purim ünnep előtti napon történt, így az áldozatok zöme gyerek- és serdülőkorú volt.)
Második intifáda: 2000-2005. A terrornak ezen időszak alatt 1.178 izraeli (illetve az éppen Izraelben tartózkodó 70 külföldi) állampolgár esett áldozatul. A sebesültek száma 8.022. A halottak 70%-a, a sérültek 82%-a civil
A második intifáda lecsengése, ismételt “béke” időszak
Úgy gondolom, fentiekből elég egyértelmű, hogy az intifádának és általában az arab terrornak semmi köze ahhoz, amire előszeretettel hivatkoznak, amiről politikusaik – nem kevés sikerrel – győzködik a nagyvilágot.
Kedvenc hivatkozásuk az “Al-Aksza mecset megvédése a zsidó megszállóktól”, de aktuálisan előhozakodnak a “telepek bővítésével” is.
Az Al-Aksza mecsetre való hivatkozásuk már csak azért sem állja meg a helyét, mert a Templomhegy felügyeletét a jeruzsálemi szent helyek őre, a kalifa látja el, aki nem más, mint a jordán király. Megjegyzem, a Templomhegy soha nem volt (és nem lesz!) szuverén palesztin terület.
Eleve nonszensz, hogy a jeruzsálemi Óváros, amely három világvallás szent helyeit őrzi, kizárólag a zsidók számára ne legyen látogatható. Mondom ezt úgy, hogy a saját felfogásom szerint zsidó majd akkor imádkozzon a Templomhegyen, ha felépült a harmadik Szentély. De az igenis elvi kérdés, hogy turistaként bárki (külföldön v. itthon élő zsidó) fellátogasson a Hegyre.
A települések bővítése megint csak nem ok a gyilkosságok elkövetésére, egyszerűen azért, mert nincs! (Minden alkalommal, valahányszor fellángol az arab terror, a téma éppen soros minisztere bejelenti, hogy válaszlépésként építkezni fogunk, de az elmúlt 10 év alatt nemhogy új építkezésbe nem fogtunk, még a régieket sem fejeztük be. És ezt pontosan tudják az arab vezetők is.)
A jelenlegi terror hullám is csak a külföld számára okoz meglepetést, mert az itt élők pontosan látták ennek kibontakozását, hiszen – a külvilág számára elhanyagolhatónak tűnő – kődobálás már ennek bevezetése volt.
(Izraelt számos bírálat érte azért, hogy a követ, Molotov koktélt, égő autógumikat civilekre, rendfenntartó erőkre válogatás nélkül dobálókra börönbüntetés vár és a kiskorúak hasonló cselekedeteiért a szülőt teszik felelőssé. Nevezetesen a pénzbírságon felül a társadalombiztosító által folyósított segély összegét csökkentjük és ezen túl a kődobálásban résztvevő és megsérült arab nem jogosult az egészségügyi ellátás társadalombiztosító általi kiegészítésére.)
Mint az a fenti táblázatokból is leolvasható, az arab terror látens formában állandó kísérője életünknek. A hullámhegyek kialakulását egy kis odafigyeléssel előre meg lehet jósolni. De még a megjelenési formáját is.
Ma, amikor Gázából egyáltalán, a Palesztin Hatóság területéről pedig korlátozott számban és ellenőrzött feltételek mellett vállalhatnak munkát izraeli munkáltatónál, (jelenleg 50 ezer palesztin munkavállaló dolgozik Izraelben engedéllyel) a robbantásos merényletek előkészítése, kivitelezése lényegesen nehezebb, mint volt korábban. A beszivárgó merénylők számának csökkenésével arányosan nőtt a jeruzsálemi arabok által elkövetett merényletek száma és egyre több nő és gyerek- illetve fiatalkorú vesz részt az akciókban. Az ő fő módszerük a késelés és a gázolás, valamint kődobálások olyan mérvű tökélyre emelése, amely az elmúlt időszakban nem egy ember életét oltotta ki.
A jelenlegi – nyugodtan nevén nevezhetjük – intifáda abban is különbözik a mögöttünk lévőktől, hogy látszólag nincs értelmi szerzője, nincs koordinátora.
Mondom, látszólag! Mert igenis van, méghozzá nem csak az arab vezetők, az izraeli parlament arab képviselői járnak ebben élen, de a külvilág, így Az USA legfelsőbb szintű támogatását is élvezik, nem beszélve az ENSZ és annak kapcsolt részeiről.
Miért ne lenne intifáda, amikor nincs visszatartó erő?
Amikor egy-egy sikeres esemény alkalmával Gáza és a Palaesztin Hatóság utcáin cukorkákat osztanak, akkor, amikor gyerekeket a nyári napközis táborokban zsidók megölésére képeznek ki, akkor, amikor a gyilkosságért elítélt terrorista családja kiemelt fizetésben részesül a Palesztin Hatóságtól, akkor, amikor a hitszónokok a pénteki ima keretében késsel a kezükben hirdetik az igét és biztatják a jelenlévőket minél több zsidó megölésére. Amikor az istentiszteletük részét képezi az uszítás, miszerint a “földünket csak zsidó vérrel lehet megtisztítani”. Akkor, amikor a börtönből elnöki kegyelemmel szabaduló terroristát jól fizető állami hivatal várja, amikor a likvidált elkövetőt hősként ünneplik és utcát, közintézményt neveznek el róla… Mi a visszatartó erő, amikor nem csak a hivatalosan is terrorszervezetnek minősülő Hamasz, de a “békepartner” Palesztin Hatóság tanrendjében Izrael mint olyan, nem is szerepel? Mi fékezné a gyilkos indulatot, amikor évtizedek óta hamisítják a történelmet és a világgal elhitetik, – mert a világ el akarja hinni – hogy már Jézus is palesztin volt. Nem beszélve Máriáról, aki pedig palesztin leány.
Mennyire tekinthető Mahmud Abbasz a békepartnernek, amikor az izraeli két nép – két állam megoldás helyett két államról beszél, amelyben a zsidóknak helye nincs, legfeljebb megtűrt személyként, arab fennhatóság alatt?
Hogyan lehet úgy gátat vetni a gyűlöletnek, ha a Kneszet arab képviselői támogatják a terrort, ha maguk is megszegik az ország törvényeit?
De nem lehet csodálkozni, hiszen az Osló-i egyezmény aláírásával az oktatás is a Palesztin Hatóság kezébe került. Azóta viszont 50%-kal csökkent a területi arabok iskolázottsága és 40%-kal nőtt az analfabetizmus!
És ha még ez sem lenne elég, hát besegít a külvilág! Obama elnök, Ban Ki Moon, Kerry külügyminiszter nem hallatja elítélő hangját. Obama megszólalt ugyan, de arra már nem futotta, hogy elítélje a terrort, arra még igen, hogy Izraelt hibáztassa. Kerrynek meg még önbecsülése sincs. Ismételten bejelentette, hogy szándékában áll a térségbe látogatni, bár legutóbbi ittjártakor egyetlen jegyzett politikus sem fogadta. Ami nem csoda, hiszen a fixa ideája, hogy a nem létező telepbővítések minden baj forrása. Az ENSZ főtitkára meg még annyit sem ér, hogy véleményt nyilvánítsak róla.
15/10/2015
leharblog 