Archívum | Uncategorized RSS feed for this section

Szubjektív vélemény az izraeli választásokról, avagy választás alulnézetben…

15 ápr

 

Szeretném felhívni az olvasó figyelmét, hogy az írás talán egy kicsit hosszú és nem is túl olvasmányos.  Az alábbiakban nem választási beszámolót olvashat a látogató, hanem szerző szubjektív gondolatait a választással kapcsolatban.

Nyilván lesznek, akik nem fognak velem egyetérteni, de ez így van rendjén. Meggyőződésem, hogy csak a tényeken alapuló vita viszi előbbre a világot. És ez az, amit az utóbbi néhány választás során egyre inkább hiányoltam és főleg ez az, ami a mostani választási kampányból teljesen hiányzott.

Az ellenzék fő, mondhatni egyetlen célja Benjamin Netanjahu miniszterelnök megbuktatása volt. Itt-ott lehetett ugyan hallani valami program félét, de az elveszett az általános hangzavarban. Sajnos Izraelben is tért nyert a populizmus, és ettől egyik politikai oldal sem mentes. Ez a tendencia látszik Trump amerikai, Macron francia elnök és az olasz Salvini esetében is.

A régi, ideológiai tartalmú viták-ellentétek gyakorlatilag eltűntek. Ezt a baloldalon a társadalmi-gazdasági igazságosság, az igazságos elosztás helyett kizárólagosan átvette az emberi jogok kérdése. Így kerül a képbe Izrael, mint az emberi jogok legnagyobb és egyetlen megsértője a világon.

A jobboldal pedig a nemzeti jelleg erősítését helyezi a középpontba, gazdasági-kulturális és társadalmi téren egyaránt és a nemzetközi kapcsolatokat is ezen szempontok alapján ítéli meg.

Fentiek alapvetően meghatározták az izraeli választást is, amely tulajdonképpen személyre szóló volt. A második Izrael történelmében, azzal a különbséggel, hogy most nem törvénnyel alátámasztott módon. 2001-ben, Ariel Saron közvetlen választás útján került a miniszterelnöki székbe.

Ennek köszönhető, hogy nem kevesen, olyanok is a Likudra szavaztak, akik “normális” esetben nem tették volna. Ez 36 mandátumot eredményezett a pártnak, ami az utóbbi idők választási csúcsa.

Összességében a jobboldali tömb, mely a 120 fős kneszet potenciális koalícióját alkothatja, 65 fős többséget szerzett az ellenzék 55 képviselői helyével szemben.

Minderről kicsit részletesebben:

Benjamin Netanjahunak, a Likud pártot vezető, és ötödik kadenciáját kezdő miniszterelnöknek történelmi érdemei vannak az izraeli gazdaság fellendítésében, valamint Izrael sikeres külpolitikájának alakításában.

Biztonságpolitikai téren kihasználva Trump elnökké választását és felismerve Obama tehetetlenségét, – amellyel a Közel-Keleten stratégiai döntési helyzetbe hozta Putyint – az orosz elnökkel kiváló munkakapcsolatot épített ki, ezáltal biztosítva Izrael számára a szükséges stratégiai mozgásteret a térségben.

A hi-tech ipar előtérbe helyezését szolgáló döntések pedig azt eredményezik, hogy ma ezen iparág számos ágában (cyber, elektronika…) a világ élvonalába tartozunk.
Nem elhanyagolható, hogy Izrael ma kiterjedt kapcsolatokat ápol – nyíltan v. kevésbé nyíltan – a muzulmán országokkal is, ami hátteret biztosít ahhoz a döntéséhez, hogy a palesztin kapcsolatokat hibernálta, jól látva, hogy ez a 25 éve tartó helybenjárás, csak fölösleges energiákat köt le.

A makrogazdaságban elért sikereket azonban társadalmi szinten nem sikerült aprópénzre váltania. Ez úgy tűnik, hogy a vakfoltjára esett.
Izrael jelentős gazdasági erősödése kétségtelenül meglátszik a lakosság életszínvonalán is. Erre álljon itt egyetlen példa: tíz évvel ezelőtt, egy jeruzsálemi havi utazási bérletért többet fizettem, mint ma, pedig azóta a sekel árfolyama is romlott. Sőt, a bérlet akkor csak Jeruzsálem municipális területén volt érvényes. Mára azonban az országot utazási körzetekre osztották, így ezért a pénzért Jeruzsálem környékén is utazhatok.

Ugyanakkor egyértelműen hiányoznak azok az átgondolt és szervezett programok, amelyek révén a társadalom minden rétegének – lehetősége és igénye szerint – biztosítanák a lehetőséget képességei kibontakoztatására, így egy nívósabb élet megteremtésére.Ehhez azonban az oktatás átgondolt és szervezett reformjára lenne szükség. Ugyanis a jelenlegi oktatás csődközeli.

Hogy a fiatalok, ifjú házasok életkezdésének nehézségeit ne is említsem,  hiszen még a normális, jól kereső családok számára is szinte lehetetlen szülői segítség nélkül a saját otthon elérése.

Itt érdemes megemlíteni egy, az én szememben fontos tényezőt, amely a részemről csak feltételezés, hiszen erről soha, sehol nem esett szó. Érzésem szerint  Benjamin Netanjahu politikai pályájának kezdete óta – talán valamiféle Asperger szindróma hatására – képtelen megválogatni a közvetlen munkatársait. Az évek folyamán tömegével választott ki olyanokat, akik szakmailag vagy/és emberileg is alkalmatlannak bizonyultak a feladat ellátására.

Most ejtsünk néhány szót a potenciális koalíciós partnerekről:

Az ultraortodox-haszid pártokra kár sok szót vesztegetni, ezek fegyelmezett szavazótáboruknak köszönhetően hozták a szokásos formát, sőt egy kicsit jobbat is.

Ők minden koalícióban hajlandók részt venni, ahol megtalálják számításukat. Most azonban egyértelművé tette számukra a döntést az, hogy Yair Lapid a “kék-fehér” választási szövetséghez csatlakozott.

Moshe Kahlon “Együtt” pártja mindössze négy mandátumot ért el és a legutolsó hírek szerint visszatér a Likudba, ahonnan annak szociális-gazdasági programjával kapcsolatos egyet nem értés miatt vált ki. A Likudnak ezen a téren  csak hasznára válhat.

Lieberman “Izrael az otthonunk” pártja mindössze 5 mandátumot szerzett. A párt stabil szavazótáborának számító, az egykori Szovjetunió területéről származó zsidók mára gyakorlatilag felolvadtak az Izraeli társadalomban és politikai felfogásuknak megfelelően más és más helyre, többnyire jobbra, szavaznak. A párt eredeti funkciója, mint olé párt megszűnt.  A mostani 5 mandátumot a megmaradt idősebb korosztálynak köszönheti.

Az “Egyesült Jobboldal”, amelynek legszélsőbb része – nem sokak bánatára – végül is nem jutott be a Kneszetbe, 5 mandátumot szerzett. Ez a tömörülés az u.n. kötött-kipás mozgalom kemény magját képviseli, amelyről a liberalizálódott tömegei leszakadtak és most valahol az űrben keringenek. (Ezt alább részletesebben is kifejtem.)

Az “Új Jobboldal”-ról annak ellenére érdemes pár szót ejteni, hogy – véleményem szerint elsősorban Naftali Benett  személyiségének köszönhetően – nem jutott be a Kneszetbe.

Amikor Benett rohammal és nem csekély magánvagyona segítségével elfoglalta a Mafdal (Nemzeti Vallásos Párt) utódjának tekintett “Zsidó Otthon” párt elnöki székét, nem titkolta azt a törekvését, hogy erről az ugródeszkáról kíván a miniszterelnöki székbe kerülni. Helyesen ismerte fel a változásokat és  törekedett a vallásos cionista mozgalmat kibővíteni a kevésbé vallásos és vallástalan rétegek irányába. Azonban a frázispufogtatós, gyakran fellengzős, lehengerlő stílusa úgy tűnik, inkább taszított, mint vonzott. Miniszteriális tevékenységét (két kadenciával korábban a kormányban ipari és kereskedelmi miniszteri posztot töltött be, a választást megelőzőben pedig oktatási miniszter volt) is ez a stílus jellemezte. A hivatali apró munkától általában távol tartotta magát.  A “Zsidó Otthon”-ból történő kiválását és az új párt megalakítását közvetlenül a választások előtt abszolválta és 15-16 mandátum elérésével, mint második legerősebb jobboldali párt, meghatározó szerepet kívánt betölteni.

Szinte egybehangzó vélemény volt, hogy egy ilyen húzást várhatólag vagy nagy siker, vagy nagy bukás koronáz. Az utóbbi jött be.

Maga mögött hagyta a kötött-kipás párt romjait és a már fentebb említett vallásos cionista réteg és kevésbé vallásos, vagy vallástalan szellemi utitársai jelenleg minden szervezeti keret nélkül maradtak.

Az, aki képes lesz megszólítani és maga mögé állítani őket, az egy nem csekély létszámú,  többnyire jól képzett és nem csekély befolyással rendelkező szavazóbázisra tehet szert!

Most pedig térjünk át az ellenzékre:

A “kék-fehér’ választási szövetség (a sok helyen használt definíció ellenére ez nem párt) azzal a céllal jött létre, hogy felváltsa Netanjahu miniszterelnököt.

Benjamin (Beni) Gantz volt vezérkari főnök, a választási szövetség vezetője szintén gyakorlatilag az utolsó percben dobta be a kalapot a ringbe, egyértelműen azzal a taktikai szándékkal, hogy a már addig is felfokozott várakozást tovább szítsa. Ugyanis már jóval a választások előtt mint politikai messiást aposztrofálták annak ellenére, hogy igazán senki sem tudta, hogy mik a tervei, milyen programmal indul, hiszen ezekről egyetlen szóval sem nyilatkozott.

Első körben szövetséget kötött Mose Yaalon, volt védelmi miniszterrel és vezérkari főnökkel, majd csatlakozásra bírta Yair Lapid “Van jövő” pártját. Végül  Gabi Askenázi, volt vezérkari főnök is csatlakozott a csapathoz.

E szövetség tagjai közül csak Yair Lapid. mögött állt ténylegesen működő párt.

A választási listán szereplőket a politikai égtáj minden részéből toborozták. Önmagukat közép-pártként határozták meg (sem jobb, sem bal). Átütő, a szélesebb tömegekre is ható programot azonban nem sikerült megfogalmazniuk.

Kétségtelen, hogy Beni Gantz nem hiteltelen személyiség, azonban nem biztos, hogy ha valaki egy hadsereget el tudott vezetni, országvezetésre is alkalmas. A politikai -és államvezetés ugyanis egy más tudomány, amit el lehet, de el is kell sajátítani. Gantz nem egy karizmatikus egyéniség, s ami manapság nagyon fontos, valahogy nem jön át a képernyőn.

Ezt, az egymástól ideológiailag nagyon távol álló emberekből álló választási szövetséget még győzelem esetén sem lett volna egyszerű együtt tartani, kérdés, hogy mi történik a vereség után.

Ha azonban Gantz képes ezt a szövetséget együtt tartani és pártfélévé kovácsolni valamilyen programmal, akkor kétségtelenül be tudja bizonyítani alkalmasságát a vezető szerepre.

Végezetül, a tulajdonképpen alig létező baloldalról:

A Munkapárt az előző ciklus 24 mandátumáról 6 mandátumra küzdötte le magát – útban a teljes megszűnés felé.

Ez a zuhanórepülés azonban nem most kezdődött. Emlékszem, hogy elég sok évvel ezelőtt, amikor az országba érkeztem, én, a szocialista demokrácia emlőin nevelkedett, meglepve vettem észre, hogy a szocialisztikus elveket valló Munkapárt tulajdonképpen a társadalmi-gazdasági-kulturális elitet képviseli. Míg a kemény kapitalista elveket valló Likud a szegényebb rétegeket.

Tulajdonképpen a párt azóta egyfolytában kereste útját, de sehogy nem találta, amit az egyre szerencsétlenebb vezetőválasztások is mutatnak.

Egy rövid időre némi remény mutatkozott, legalább is azok számára, akik odafigyeltek. Ez az időszak Seli Jehimovics pártelnöki időszakához fűződik. Ő, a klasszikus szociáldemokrácia elvein alapuló társadalmi-gazdasági programot hirdetett, amire kétségtelenül elég sokan lettek volna vevők. Ideje azonban nem maradt arra, hogy ez irányban lépéseket tegyen, ugyanis a párt mamelukjai  – mielőtt nagyobb “katasztrófa” történt volna – gyorsan kivégzőosztag elé állították.

A 4 mandátumot szerzett – a politikai szélsőbalt képviselő Merec – tulajdonképpen visszatért eredeti méretéhez. Állandó szavazóbázisa ezt mindig képes biztosítani számára. Az előző választásokon általában a Munkapárt bal oldaláról képes volt magához vonzani szavazatokat, mára azonban már nem volt honnan.

A párt felfogására jellemző, hogy jelenlegi elnöke, Tamar Zandberg tisztelgő látogatást tett Ramallahban, Arafat sírjánál és képes volt New Yorkig utazni azért, hogy résztvegyen és felszólaljon a BDS által az AIPAC konferencia idején a székháza előtt szervezett tüntetésen. Ezen kívül részvétlátogatást tett egy, a terrortámadás során életét vesztett terrorista családjánál.

Összefoglalva: a választási kampányra kár túl sok szót vesztegetni. Kellőképpen szennyes és személyeskedő volt, de egyik fél sem vethet a másik szemére semmit. Érdemes megemlíteni, hogy a tulajdonképpeni kampány nem a hagyományos médiákban, hanem a közösségi hálón zajlott, ahol ugye nincs szájkosár.

Úgy vélem, hogy a választási eredmény Izrael biztonsági helyzetéről is szól, valamint arról, hogy a voksolók többsége nem kívánta az esetleges változással járó tanulóidő következményeit megfizetni.

Véleményem, és ezzel nem vagyok egyedül, csak akkor reménykedhetünk igazi változásban, ha az izraeli választási rendszer is változik.

Az alacsony választási küszöb (3.25%) lehetővé teszi, a szinte csak egyéni érdekeket képviselő kis pártok bejutását is. Ezen a választáson 47 párt jelezte részvételi szándékát, de végül is “csak” 40 indult – köztük nem egy, csak viccből.  Tudni kell, hogy Izraelben kizárólagosan listás szavazás létezik, a választópolgárnak semmilyen befolyása nincs arra, hogy kik kerülnek fel az egyes pártok jelölő listájára és milyen sorrendben.

Már a legalább vegyes (egyéni+listás) választás bevezetése is megoldás lenne, de még jobb lenne kizárólag egyéni választókörzetek kialakítása, ahol egyértelművé válna a jelölt és az őt választó közösség kapcsolata. Ebben az esetben akár még a választási küszöböt sem kellene felemelni ahhoz, hogy a kis pártok többsége kiessen.  Ezzel az igénnyel ezidáig csak magánbeszélgetések során találkoztam, most azonban meglepve tapasztaltam, hogy az elmúlt hét végén a Ynet egy, az egyéni választókörzet előnyeit taglaló írást tett közzé.

Túl a fentebb említett technikai változtatásokon, célszerűnek látszik törvénybe iktatni, hogy a miniszterelnök csak két kadenciára legyen választható. Ez azért lenne egészséges, mert a hosszú ideig pozícióban lévő személy kezében – még a legjobb szándék mellett is – túl sok erő halmozódik fel az információ-tömeg és a személyi kapcsolatok révén.

Ha az olvasónak volt türelme a hosszúra nyúlt eszmefuttatáson átrágnia magát, mindenképpen megérdemel két, a témához szorosan kapcsolódó információt:

A “kék-fehér” választási szövetség a választási kampányát először arra alapozta, hogy Mandelblit főállamügyész vádemelési javaslatokat nyújtott be Benjamin Netanjahu ellen. Két hét után a téma még a sajtó ingerküszöbét sem érte el. Ekkor vették elő a tengeralattjáró ügyet, mint Izrael történetének legnagyobb korrupciós ügyét. Azonban ez sem igazán keltett visszhangot, tekintettel arra, hogy az emberek többsége még emlékezett arra, hogy ebben az ügyben Netanjahu nem volt gyanusított. A benyújtott vádemelési javaslatban neve csak tanuként szerepel.

Mandelblit főállamügyész a választások utánra tette az ilyenkor szokásos – nem kizárólag a miniszterelnök személyének szóló – meghallgatást. Amennyiben ez után a vádiratok benyújtásáról dönt, a törvények szerint Netanjahunak le kell mondania. Bizonyosnak látszik, hogy ebben az esetben sem kerül sor új választásra, hanem a Likudon belül fognak új miniszterelnököt választani.

Végül is, ha a választás egészére tekintek, nyugodt szívvel állíthatom, hogy a választásnak voltak ugyan győztesei, de nyertesei nem. A magamfajta idealistáknak pedig maradt a reményhal.

15/04/2019

Reklámok

ENSZ – a ház, ahol semmi sem változik…

28 feb

 

Ez év február utolsó napján hozta nyilvánosságra az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága által kinevezett vizsgáló bizottság azt a jelentését, mely Izraelt háborús bűncselekménnyel vádolja.

A jelentés szerint a tavalyi évben a gázai kerítés mentén lezajlott tüntetésekkor Izrael a szükségesnél sokkal nagyobb erőt alkalmazott. Szándékosan lőtt le mentősöket és polgári személyeket, akik semmilyen közvetlen veszélyt nem jelentettek Izrael számára.

Megjegyzem, hogy a kerítés felrobbantása, áttörése, behatolás Izrael területére, a sok tízezer dunám termőföld, erdő -és természetvédelmi terület felégetése elkerülte a vizsgálatot végzők figyelmét.

A bizottság közölte, hogy birtokában van a felelős mesterlövészek és parancsnokaik neve és javasolja, hogy az ügyet a Hágai Nemzetközi Bíróság vizsgálja ki,  miután az izraeli hatóságok és az izraeli Legfelsőbb Bíróság vizsgálatai elfogadhatatlanok.

A jelentés, miután a bizottság egyetlen tagja sem járt Izraelben, bennem óhatatlanul az egykori – végül is hamvába holt – Goldstone-jelentést idézi fel. A párhuzam annyira kísérteties, hogy talán nem árt felidézni.

Az alább következő blog-bejegyzések valós időben, az azóta megszűnt Népszabadság blogfelületén, Izrael a vádlottak padján I-II. és Goldstone véleményt változtat címmel jelentek meg. Az archívum felszámolása miatt az anyag a saját gépemről kerül átemelésre.

Izrael a vádlottak padján I. – avagy a király meztelen

ENSZ vizsgálat – feddhetetlen személyek

Nem kétséges számomra, hogy e sorok minden olvasójához eljutott már a hír, miszerint az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága lezárta a vizsgálatot a gázai háború (“öntött ólom”) ügyében. A Bizottság élén Richard Goldstone dél-afrikai bíró áll.

Mielőtt egyéb tényekre kitérnék, nézzük meg közelebbről, ki is ez a Richard Goldstone?

Mint említettem, dél-afrikai  bíró, aki nemzetközi figyelmet először az apartheid rendszer bűneit vizsgáló bizottság élén szerzett. Első nemzetközi megbizatását akkor kapta, mikor az ENSZ háborús bűntettekkel foglalkozó különleges bíróságához fővádlónak nevezték ki. Ez a bíróság foglalkozott a jugoszláviai és ruandai háborús bűntettek kivizsgálásával. Nem sokkal ez után Goldstone-t kinevezték a Koszovóval foglalkozó vizsgálóbizottság vezetőjévé is. E munkái során soha, senki nem vonta kétségbe jogi jártasságát és megbízhatóságát.

Most, amikor a gázai vizsgálattal kapcsolatban éleshangú levélváltásra került sor a genfi izraeli ENSZ nagykövet és Goldstone között, a nagykövet kihangsúlyozta, hogy ez semmiképpen sem irányul a bíró személye ellen, ugyanakkor időnként érdemes bepillantani a kulisszák mögé is.

A történet a boszniai háború idején kezdődött, valahol a boszniai hegyek egy kis kávézójában. Újságírók egy csoportja üldögélt ott, képviselve a világ minden táját, és az időt némi alkoholt tartalmazó üvegek egymásutáni ürítésével múlatták. Volt köztük egy amerikai  is, aki folyamatosan azzal nyaggatta szerb kollégáit, hogy mutassanak neki egy igazi háborús bűnöst. A vegzálást megunva, Navojsa Javrics szerb ujságíró a presszógép felé bökve, rámutatott egy nagydarab, torzonborz szakállt viselő férfira, mondván, íme itt áll egy. Ő Gruben Baljo, Polje-ből. Nők megerőszakolója és rabló.

Biztos vagy benne – kérdezte az amerikai. Természetesen, felelte a fekete humoráról híres Javrics.

Az amerikai, akinek humorérzékéről most inkább nem szólok, rövidesen kivált a társaságból és néhány hónapig nem  is jelentkezett újra. Ma az újságírók egy része úgy gondolja, hogy az illető valójában a háborús bűnösökre vadászó CIA ügynöke volt, aminek külön nyomatékot ad, hogy az “információ”, amit szerb kollégájától kapott, eljutott az ENSZ különleges bíróságához.

A bonyodalom ott kezdődött, hogy az amerikainak sem humorérzéke, sem irodalmi tájékozottsága nem volt, és ott folytatódott, hogy az ENSZ különleges bíróságának tagjai között sem akadt egyetlen személy sem, aki felismerte volna Miodrag Boltovics “Hős a szamáron” c. 1967-ben megjelent regényének Gruben Malics nevű főhősét. A könyv egyébként a szerb “22-es csapdája”, amit rengeteg nyelvre, köztük angolra is lefordítottak.

A történet a II. Világháborúban játszódik, az olaszok által megszállt Macedonia területén. Gruben a kommunista párt tagja, egyben a város legfrekventáltabb nyilvánosházának büszke tulajdonosa.

Ezt, az interneten percek alatt hozzáférhető információt, ami elejét vehette volna a bonyodalmaknak, az ENSZ bíróság “elfelejtette” beszerezni, aminek következtében a néhány hónap múlva Radovan Karadzsics a boszniai szerb köztársasági elnök és Ratko Mladics vezérkari főnök ellen kiadott körözési listán, fényképeik mellett szerepelt egy fekete sziluett is, ami Grubent volt hivatott jelképezni. Mint minden ilyen listán, természetesen szerepelt a körözöttek személyi adata is, kivéve az árnyfotó alatt, aholis a következő volt olvasható: Születési dátum – nem ismert, személyleírás – nem ismert, cím – nem ismert. Ennek alapján kellett volna a NATO erőknek megtalálnia Grubent!

És elkövetkezett Richard Goldstone igazságának pillanata, amikor is a bírósági alapszabály 18. pontja értelmében a neki, mint fővádlónak biztosított jogánál fogva, vádiratot nyújtott be Gruben ellen. A vádirat szerint Gruben, mint az omraszkai fogolytábor őre bűnös P. többszöri megerőszakolásában és más módon vele szemben elkövetett kegyetlenkedésben is. P. ez ügyben vallomást is tett a hágai bíróság előtt.

Az igazság akkor derült ki, amikor Javrics, a  Duga magazin haditudósítója kiadta könyvét, “Hős a szamáron Hágába érkezik” címmel. Javrics ekkorra már élő legendává vált Szerbiában, az emberek még hátulról, a sisakjáról is felismerték, amire az volt festve – “testvér, ne lőj!”

Fenti történetben a legaggasztóbb az, hogy tudomásom szerint, soha semmilyen nyugati sajtótermékben nem került nyilvánosságra és Goldstone-nak soha, sehol nem kellett számot adnia a történtekről. Valószinüsíthető, hogy ebben szerepet játszott a nemzetközi közvélemény szerbellenessége is.

A történettel talán sikerült rávilágítanom egy kicsit a nemzetközi bürokrácia problémájára, arra, mi történik akkor, ha egy vizsgálóbiztos megérkezik akár Boszniába, akár Gázába és a nyelv, a kulturális és társadalmi háttér minimális ismerete nélkül, valamint minden helyi kapcsolat, vagy hírszerzési forrás hiányában “vizsgálatba” kezd.

A dolog “érdekessége”, hogy a bíróságnak három évre volt szüksége, míg végül 1998. májusában törölte a vádiratot Gruben ellen.

Hogy visszakanyarodjak az Izraelt érintő kérdéshez, a gázai jelentésről napjainkban folyik a vita az ENSZ Emberi Jogi Bizottságában. Még távolról sem lehet tudni, mi lesz a továbbiakban, még az is elképzelhető, hogy a jelentés nem jut el Hágáig.

Ami viszont már ma is biztos, az az, hogy Izrael és a hadsereg vezetői, végső soron mindannyian, nagy árat fogunk fizetni a jelentésért, aminek egyik előszele már érintette is a minap Londonban járt védelmi miniszterünk, Ehud Barak személyét.

Most kéne kiabálni! Talán azt, hogy “Gruben,  hol vagy?!”, talán azt, hogy “a király meztelen!”

(A II. részben tanúk és helyszín megjelölésével, a gázai vizsgálatról kívánok néhány szót ejteni.)

Izrael a vádlottak padján II. – a vizsgálat

Tanúk és vallomások.

Megszületett az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának jelentése, mely Izrael katonai tevékenységét volt hivatott kivizsgálni, egyben megállapítani, hogy elkövetett-e háborús bűncselekményt Gázában az “öntött ólom” (2009) nevű akció során.

A jelentés 575 oldal terjedelmű és olyan hangnemben íródott, hogy ha valaki az űrből idetéved, azt hiheti, háború ezen a földön nem volt, nincs, sőt az emberek még soha csúnyán sem néztek egymásra.

Nem vitatom, hogy a jelentés tartalmazhat részigazságokat, de szerepel benne két olyan megállapítás, ami azt sugallja, hogy nevezett bíróság első ízben vizsgál ilyen ügyet.

A közművek, magán -és középületek lebombázása még akkor sem indokolt, ha ott terroristák tartózkodnak!

– Izrael a tüzérségi tűzre tüzérségi tűzzel válaszolt ahelyett, hogy a találati pontosság érdekében a légitámadást alkalmazta volna!

A jelentés túlnyomórészt azokon a tanú-meghallgatásokon alapszik, amit ez év június 28-29-én tartottak az UNRWA gázai épületében. A tanúk kihallgatása angol nyelven folyt, a vizsgálóbizottság a válaszokat tolmács útján kapta.

A kérdések között szerepelt, hogy az izraeli hadsereg használta-e élő pajzsként a palesztinokat?

A tanúk közül erre a kérdésre négyen igennel válaszoltak, de mivel a bizottság ezeket a válaszokat nem tartotta elég megbízhatónak, más forrásokat is keresett, amit a “megtörjük a hallgatást” nevet viselő izraeli szervezet jelentésében vélt megtalálni. (A szervezetről tudni kell, hogy többnyire nyugat-európai, Izrael-ellenes alapítványok pénzelik.) Fenti kérdésre vonatkozóan volt izraeli katonák tettek vallomást, ezek azonban mind név nélküliek voltak.

Egy másik kérdés arra vonatkozott, hogy használt-e a Hamasz polgári személyeket élő pajzsul?

A jelentés több helyen is leszögezi, hogy ezt a tényt bizonyító vallomást a bizottság nem talált, ami már csak azért sem állja meg a helyét, mert a nemzetközi sajtó nem egy ízben tudósított ennek ellenkezőjéről. Ezt a kérdéskört boncolgatva a jelentés készítői megjegyzik, hogy a megkérdezettek nem örültek a fegyveres csoportoknak a polgári lakosság körében végzett tevékenységére vonatkozó kérdéseknek.

A jelentésben foglaltak és a valóság közötti legnagyobb különbség a tanúk személyi hátterében kulminálódik.

A tanúskodás egyik feltétele az volt, hogy a tanú nem tartozhat a Hamaszhoz. A bizottság ennek megfelelően a kiválasztásukkor igen “alapos” munkát végzett. Meg kell jegyezni, hogy a vizsgálatról szóló jelentés elkészülte után Jonathan Dahuh-Halevy, a jeruzsálemi Köz -és Államügyek Kutatóközpont munkatársa elvégezte az erre vonatkozó utóvizsgálatokat.

Ezek után nézzük meg, kik is tanúskodtak és milyen vallomást tettek:

Mindjárt elsőnek itt van az I-Silwaui család vallomása a dzsebaliai Ibrahim E-Mekadma mecset elleni támadásról.

A három kihallgatott családtag közül az első egy 91 éves, teljesen vak aggastyán volt. A központi tanú Motia I-Silwaui – a mecset igehirdetője – nem jelent meg a bizottság előtt, vallomását írásban nyújtotta be. (Nem tudom, létezik-e a világon még egy ilyen nemzetközi súllyal rendelkező bizottság, amely egy előre elkészített írást teljesértékű tanúvallomásként kezel?)

A három tanúvallomás szerint az izraeli támadást megelőzően a mecsetben semmiféle katonai tevékenység nem folyt, ott kizárólag polgári lakosok tartózkodtak, aki a harcok elől kerestek védelmet. Az igehirdető szerint kétség nem fér ahhoz, hogy háborús bűncselekményről van szó, mivel a világon mindenütt védelmet élveznek a templomok.

Ennek a vallomásnak ellentmond, hogy a pilóta nélküli repülőgép – melynek felvételeit az izraeli hadsereg közvetlen a támadás után a nemzetközi sajtó rendelkezésére bocsátott – felvételein jól látható, hogy a mecset hadianyagraktárként funkcionált. Az északi udvarban ezen felül látszanak a rakétakilövő állványok.

A képhez kiegészítésül Halevy hozzáfűzi, hogy a halottak között volt az igehirdető két további családtagja is. Ibrahim Musza Isza I-Silwaui, aki a Hamasz északi dandárjához tartozott, amit  Ahmed Dzsabari hozott létre mindjárt a Hamasz 2003-as hatalomátvételét követően. A másik, Omer Abed El-Hafez Musza I-Silwaui, aki a keleti szektorban vett részt a harcokban. Rajtuk kívül még legalább öt olyan halott maradt a helyszínen, akik mind az északi dandárhoz tartoztak.

Érdekes tanúvallomást tett Muhamad Fuad Szaid Abu-Aszkar is, aki a szent helyek minisztériumának főtitkára. Ő azt állította, hogy az izraeli hadsereg minden indok nélkül robbantotta fel a házát. Azt elismerte, hogy a robbantás előtt telefonhívást kapott, amiben felszólították, hogy hagyja el a házat. Kifejtette azonban, hogy ő nem terrorista, hiszen ha az lenne, az izraeliek nem figyelmeztették volna. (Amit vallomásából kifelejtett, csak annyi, hogy korábban már volt letartóztatásban terrorcselekmény vádjával.)

Nem titok, és nem is kell feltétlenül vezető ENSZ tisztségviselőnek lenni ahhoz, hogy tudja valaki, ezt a módszert az izraeli légierő rendszeresen alkalmazta olyan körözött személyek esetében, akikről tudni lehetett, hogy “véletlenül” családjuk körében tartózkodnak.

Vallomásában Abu-Aszkar még azt is állította, hogy az  El-Fadzsura iskola elleni támadásban meghaltak mind menedéket kereső civilek voltak. A vizsgálóbizottsághoz általa benyújtott névsor azonban döbbenetes hasonlóságot mutatott az izraeli biztonsági szervek körözési listájával.

A vizsgálóbizottság kiemelt figyelmet fordított Muhamad Adzsrami – a palesztin külügyminiszter volt tanácsadója – vallomására. Ő azt állította, hogy házát, ami Beit Lahia-ban van, minden ok nélkül érte tüzérségi támadás, továbbá, hogy a környéken sem terrorista, sem harci cselekmény nem volt.

A valóság azonban az, hogy erről a környékről lőtték ki talán a legtöbb Kaszam rakétát Izrael területére és szinte folyamatos volt a térségben a nehézfegyverek használata. Adzsrami letartóztatása is súlyos tűzharc alatt történt, őt azonban másnap szabadon engedték.  Megjegyzem, Adzsrami igen nagyfokú halláskárosodában szenved, ha a folyamatos tűzharc hangját sem hallotta.

Néhány mondat a vizsgálat és jelentés izraeli elő  -és utóéletéről:

Izraelben úgy kormányszinten, mint a közvéleményben elég nagy gyanúval fogadnak minden ENSZ vizsgálatot. Ennek oka, hogy az eddigi vizsgálatok – annak ellenére, hogy a kormányok többnyire együttműködtek a vizsgálókkal – nem sok objektivitást mutattak.

Miután köztudottá vált ennek a vizsgálóbizottságnak az összetétele, ez az ellenérzés csak fokozódott, ugyanis még enyhe túlzással sem állítható tagjaik elfogulatlansága. Egyik tagja az a prof. Christine Chinkin, aki már jóval az “öntött ólom” hadművelet előtt a Sudnay Times-ban közzétett cikkében háborús bűnökkel vádolta Izraelt.

Hosszas vita után, végül egyhangúlag elfogadott kormányszintű döntés született arra vonatkozóan, hogy Izrael ezzel a bizottsággal nem működik együtt, nem reagál a jelentés tartalmára, annak csak hatásával foglalkozik.

Szerintem ez óriási hiba, ugyanis lenne mit a világ közvéleményének tudomására hozni, sajnos azonban az izraeli kormányok mindig is gyengék voltak a propagandában.

Mivel sem kormánytag nem vagyok, sem a döntéssel nem értek egyet, most pár szóban a saját véleményemnek adok hangot:

Előre bocsátva azt, amit már régebbi bejegyzéseimben is megtettem, miszerint minden ártatlanul kioltott élet eggyel több a megengedettnél, engedtessék meg, hogy felhívjam a figyelmet két, általam fontosnak tartott dologra.

Az egyik, hogy a Gázából nyolc év alatt érkezett rakétatámadásoknak egyetlen eset kivételével – amikor a rakéta egy újonckiképző bázisra csapódott – CSAK polgári áldozatai voltak. A frekventált területek lakói ezen időszak alatt életük nagy részét bunkerekben töltötték, iskolák, óvodák is ott rendezkedtek be a mindennapi életre. Ehhez szorosan kapcsolódik a másik, általam szintén fontosnak ítélt tény, hogy minden egyes kierőszakolt tűzszünetet követően – amit rendre a Hamasz szegett meg – annak ellenére, hogy palesztin részről csak a károk nagyságáról lehetett hallani, a rakéták hatótávolsága valami általam érthetetlen módon, egyre nagyobb lett.

Goldstone véleményt változtat

A hír, amit most megosztok olvasóimmal, rövid és normális esetben a “színesek” közt lenne a helye.

Nincs benne semmi rendkívüli, valaki tévedett, ezt belátta, bocsánatot kért  (vagy még azt sem) – és ezzel részéről az ügy lezárult.

Vajon, tényleg lezárult?

Nemrég múlt két éve annak, hogy Izrael, megelégelve az akkor már négy éve tartó gázai rakétatámadásokat megindította  a Hamasz elleni, “öntött ólom” néven elhíresült katonai akcióját, melyről a világsajtó részletes beszámolóval szolgált csakúgy, mint az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának –  Glodstone bíró által összeállított jelentése alapján – Izraelt elmarasztaló határozatáról.

Mivel a világ közvéleménye – talán tájékozatlansága okán – kevés empátiát mutatott az izraeli civileket, köztük gyerekeket , ért atrocitásokkal szemben, s mivel a világháló elfeledkezett említést tenni a két év után történt  lényeges változásról, elérkezettnek látom az időt, hogy ezt saját szavaimmal tegyem meg.

Nem kisebb jelentőségű dolog történt, mint hogy Richard Goldstone a 2011. április első napján megjelent The Washington Post c. amerikai napilapban megjelent cikkében a következőket írta:

“Ha már akkor tudtam volna, amit most tudok a gázai háborúról, akkor a Goldstone-jelentés másképp nézne ki. Bár Izrael a jelentés megszületése óta nem tagadja, hogy polgári lakosok haltak meg, sajnálom, hogy vizsgáló bizottságunk nem láthatta azokat a bizonyítékokat, melyek egyértelművé tették volna, hogy Gáza polgári lakossága nem volt célpojtja az izraeli hadseregnek. Ez valószínűleg megváltoztatta volna következtetéseinket a bűncselekmények szándokosságáról és arról, hogy követtek-e el háborús bűnöket.”

Tehát Goldstone két évvel az után, hogy megírta több száz oldalas jegyzőkönyvét, melynek alapján az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága súlyosan elmarasztalta Izraelt, mely megbélyegzés számokban mérhető erkölcsi és anyagi kárral járt az országra nézve, miután sikerült a világ antiszemita-Izrael ellenes részét teljes mértékben a palesztin oldalon felsorakoztatni – visszavonulót fúj. Teszi ezt úgy, hogy “tévedéséért” a felelősséget Izrael államra hárítja, mondván, hogy az nem működött kellőképpen közre a vizsgálat lebonyolításában.

A dolog pikantériáját az adja, hogy Goldstone nyilatkozatát követően – hangsúlyozom, nem előbb – az USA külügyi szóvivője a következőket nyilatkozta: “Már az első Goldstone jelentésben sem láttunk bizonyítékot arra nézve, hogy Izrael szándékosan civil célpontokra támadott volna. Ezért szívesen látjuk, hogy a bíró is erre a következtetésre jutott.”

A Goldstone által megjelentetett cikk ismeretében Netanjahu miniszterelnök a jelentés azonnali visszavonására szólította fel a bírót, Avigdor Lieberman külügyminiszter pedig annak a nézetének adott hangot, hogy a körülmények ismeretében súlyos hiba lenne az ENSZ részéről a palesztin állam egyoldalú kikiáltásának támogatása.

Itt jegyzem meg, hogy a Hamasz szóvivője erre a következőket nyilatkozta: “Mindenképpen érvényt kell szerezni az eredeti Goldstone jelentésnek, mert kizárólag Izrael lehet a hibás.”

Fentiekkel kapcsolatban idézek abból az e-mail-ből, amit a Simon Wiesenthal  Központtól kaptam:

“Kedves …!

Richard Goldstone bíró az Izraelnek legnagyobb kárt okozó pontokban visszakozott az eredeti jelentésekben írtaktól. Nevezetesen attól, hogy Izrael szándékosan ölte a palesztin civileket, ezzel megszűnt a zsidó állammal szembeni legsúlyosabb vád, a emberiség elleni bűntett.

A Simon Wiesenthal Központ felszólítja az ENSZ főtitkárát, Ban Ki-Moon-t, az alábbi intézkedések haladéktalan megtételére:

  1. Tegyen nyilvános nyilatkozatot, melyben jóváhagyja a Goldstone-jelentés revideálását.

  2. Szólítsa fel az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának ügyvezetőjét Navi Pillay-t, valamint a Tanács tagjait, hogy blokkoljanak minden további intézkedést, mely Izrael ellen a téves dokumentumon alapul.

  3. Tájékoztassa az ENSZ közgyűlés tagjait a Goldstone jelentésen alapult becsületsértés visszavonásáról, mely az egész világon Izrael ellenes hangulatot generált, beleértve az EU bojkott kampányait, valamint az izraeli hadsereg moráljára vonatkozó hazugság dömpinget.”

A Goldstone jelentés mérhető anyagi károkat okozott az országnak, ami azonban  mindenképpen eltörpül az erkölcsi megbélyegzés mellett. Ez utóbbi nem kis mértékben szolgálja az európai országokban mérhetően erősödő antiszemita és Izrael ellenes megnyilvánulásokat.

28/02/2019

A cionizmus a válasz az asszimilációra…

5 feb

 

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy mindenkinek  joga van a szabad választásra. Ami természetesen vonatkozik a saját identitás meghatározására, a valláshoz való viszonyra, vagy a vallásgyakorlás módjára, vagy akár a párválasztásra is.

A tények azonban makacs dolgok, akár tetszik nekünk, akár nem. De, menjünk sorjában.

A közelmúltban Lucy Aharish és Tsahi Halevi házassága élénk visszhangot  és sokszor szélsőséges válaszokat váltott ki úgy az izraeli, mint a világsajtó olvasóiból. A szélsőséges véleményt megfogalmazók között nem egy a zsidóság jövőjéért aggódott.

Megnyugtatásul csak annyit, hogy a zsidóság Izraelben nem tűnik el. Izrael zsidó állam, a társadalom többsége zsidó, az ország kultúrája zsidó, az ünnepek zsidó ünnepek, a heti pihenőnap a szombat, a hivatalos nyelv az ivrit. A zsidók majdnem 100%-a zsidóval házasodik. De a nem zsidóval házasodó gyerekei és unokái is a zsidó társadalom, mint társadalmi kollektíva, részévé válnak – mindaddig, amíg Izraelben élnek.

Ugyan ez nem mondható el a szétszórattatásban élő zsidókkal kapcsolatban. Ők ugyanis ott  kisebbség, így statisztikailag nagy az esély, hogy zsidó nem zsidóval köt házasságot. Az oktatási intézményekben, a munkahelyen, a szórakozóhelyek többségében nem zsidóval találkozik.

Izraelen kívül a vegyes házasság igen magas és egyre növekvő százalékban fordul elő. A konzervatív és reform közösségek csak lassítani tudják ezt a folyamatot, de megállítani nem. Ami azt jelenti, hogy a zsidóságnak hosszú távon nincs jövője a galutban. Sarkosan fogalmazva, csak idő kérdése, hogy a diaszpóra zsidósága felszívódjon.

Engem személy szerint nem aggaszt az Izraelben köttetett néhány vegyes házasság és meggyőződésem, hogy ha Lucy nem egy ismert TV-s személyiség, az ő esete sem kap ilyen széles nyilvánosságot. Megjegyzem, véleményem szerint, így sem több, mint bulvár szenzáció.

Ami viszont aggaszt, az a jerida. Annak ellenére, hogy a jeridázók (kivándorlók) száma a legalacsonyabb az államalapítás óta, még mindig magas. Ami ebben a kérdésben igazán aggasztó, az a növekvő társadalmi és kulturális támogatottsága, mint érthető és természetes választásé. Sőt! A politikai közbeszédben az alija és jerida kifejezések helyett már a be- és kivándorlás használatos.

Jó az esély, hogy a  kivándorolt izraeli gyereke, vagy unokája a fentebb említett okok miatt már nem lesz zsidó, nem lesz az izraeli nép része.

Izraelnek ebben a kérdésben lépnie kell, vagyis rövid távon rendeznie kell az alija és a jerida kérdését

Mivel az országot elhagyókat többnyire egzisztenciális döntések motiválják, az állam tett néhány lépést a jeridázók visszatérésének elősegítésére. Így a külföldön szerzett ingóságaikat, vagyontárgyaikat egy elég magas összegig adómentesen hozhatják Izraelbe. A munkavállalásnál bizonyos előnyöket élveznek, ami elsősorban az adózás terén mutatkozik meg.

Az alijáért is sokkal többet kell tenni. Izraelt egyformán vonzóvá kell tenni minden szétszórattatásban élő zsidó számára – társadalmi és anyagi helyzetétől függetlenül. A legsürgősebb probléma, amit a sikeres alija érdekében meg kell oldani, az az olékat támogató környezet kialakítása. Ugyanis sok olyan “kóser” zsidó érkezik, –  elsősorban a kelet-európai országokból – aki minimális ismerettel sem rendelkezik a zsidóságról, sőt még Izraelről se nagyon.

A jelenlegi oktatási rendszer egyáltalán nem alkalmas az integráció elősegítésére. Ez egyaránt vonatkozik a gyermek és felnőtt oktatásra. Van ugyan néhány eszigetelt, ugyanakkor igen sikeres kezdeményezés, de mindaddig, amíg ezeket állami szinten nem karolják fel, hatásában elenyésző marad.

A másik súlyos probléma a betérés. Szintén elsősorban a kelet-európai országokból számos olé érkezett házastársi jogon, aki halachikusan nem zsidó. Ezek számára kétféle lehetőség kínálkozik.

Mielőtt ezek ismertetésébe kezdenék, tényként kell leszögezni, hogy a betérés nem könnyű, ezzel szemben hosszú folyamat. Ez érthető is, hiszen zsidónak lenni nem csak (és nem elsősorban) vallást jelent, hanem egy néphez való tartozást. Ha elfogulatlanul állunk a kérdéshez, meg kell említeni a svájci állampolgárság megszerzésének nehézségeit és időtartamát, amelyhez képest egy zsidó betérés maga a könnyűlovasság.

A betérés haszid formájára nem térek ki, elég legyen annyi, hogy a vallási követelményeket sokszor túlzónak érzem, különösen az aránytalanul kevés, a mindennapi életben hasznos információk átadásának tükrében. Időtartama minimum három év.

Ugyanakkor üdvözlendő a Miniszterelnökségi Hivatal keretei között működő rabbinikus bíróság (Bét Din) betéréssel kapcsolatos tevékenysége és a Bét Din elé kerülő delikvens felkészítését patronáló alapítvány munkája. A rav Chaim Druckman (aki nem mellesleg a vallási bíróság elnöke is) nevéhez fűződő alapítvány egy nagyon emberközeli, barátságos intézmény, ahol a jelöltet a legmesszebbmenőkig segítik az elsajátítandó tudás megszerzésében.

Itt egy három hónapos előzetes tanulás (nevezhetjük állapot felmérésnek) után kerül sor a betéréshez szükséges akta megnyitására. Ezt egy 8-10 hónapos tanulás követi, amely magában foglalja a zsidó történelembe történő betekintést, imák, áldásmondatok ismertetését, a Szombattartás és a ünnepek lényegét, a kóserság fogalmát.

A szerzett tudásról a három tagú rabbinikus bíróság előtt kell számot adni kérdés-felelet formájában. Ezt követi férfiaknál a brit-mila (circumcisio v. körülmetélés), nőknél, férfiaknál egyaránt a rituális fürdőben (mikve) történő megmerítkezés, majd házastársak esetén a zsidó esküvő.

Meg kell jegyezni, hogy a Bét Din elfogad külföldi betérést is, ha az mindenben megfelel a zsidó törvények (halacha) által megszabottaknak.

Még egy tényező, amit a szétszórattatásban, de talán kiemelten az Európában élő zsidóknak nem árt tekintetbe venni,. Ez az egyre kevésbé barátságos környezet.

Az Európát érintő, modernkori népvándorlás – bár ezt a legtöbben Európában még nem akarják tudomásul venni – beindított egy olyan társadalmi változást, ahonnan hosszabb távon már nincs visszatérés.

A látható jelenségekből már ma is következtetni lehet arra, hogy ebben a változó környezetben a zsidóságnak nincs helye.

A nagy kérdés csak az, hogy a galuti zsidóság merre veszi az irányt.

05/02/2018

Kapcsolódó írások:

https://leharblog.wordpress.com/2011/11/16/cionizmus-diohejban/

https://leharblog.wordpress.com/2012/09/20/az-antiszemitizmus-uj-ruhaja/

https://leharblog.wordpress.com/2015/01/11/jo-reggelt-europa/

https://leharblog.wordpress.com/2015/04/05/europa-zsidok-nelkul/

Hová vezetnek a Hezbollah alagútjai?

24 dec

 

A dolgokat vizsgálva minden esetben viszonyítani kell. Így az adott esetre sem mondhatjuk, hogy Izrael legyőzte a Hezbollah-t azzal, hogy felfedezte terror-alagútjait. Annyit mondhatunk, hogy ez csak egy ütközet ebben a bonyolult háborúban.

Fontos ennek tudatában lenni, ugyanis a Hezbollah még nagyon távol van attól, hogy megadja magát. Igaz, hogy egy számára lényeges, olyan stratégiai eszközt veszített el, amellyel Izraelt akarta meglepni.

Ez azonban még nem dönti el az összecsapás kimenetelét, sőt még az erőviszonyokat sem változtatja meg.

Mondhatjuk, hogy egy fontos mérföldkő abban az összecsapásban, amely a ‘80-as években kezdődött és kérdéses, hogy véget ér-e valaha.

Amikor egy izraeli azzal a kifejezéssel találkozik, hogy “katonai akció”, azonnal ellenséges területen végrehajtott akcióra gondol. Itt azonban nem erről van szó.

Természetesen a hadsereg szemszögéből nézve ez is épp olyan katonai akció, mint a többi, hiszen ez sem nélkülözhette a szokásos előkészítő munkálatokat. Ebbe tartozik a hírszerzési adatok begyűjtése, a szükséges technológia előkészítése, az akció pontos megtervezése és végül az illetékes állami szervekkel történő egyeztetés.

A cél, az alagutak feltárásával,  egy esetleges katonai előnyszerzésen kívül Izrael maximális legitimációja és a Hezbollah maximális delegitimációja volt.

És eddig a pillanatig minden a tervek szerint halad.

A 2014-es,“erős szikla” hadműveletből a Hamasz azt a következtetést vonta le,  hogy Izrael csak részleges megoldással rendelkezik a terror-alagutak felszámolására. Ezt a tapasztalatát tovább adta a Hezbollah-nak, amely stratégiai döntést hozott: alagutak fúrásába kezdett.

Azonban nem csak Izrael területére átnyúló alagutakat fúrt, de alagutakkal szőtte át a dél-libanoni síita falvakat is, hogy egy esetleges izraeli támadás esetén ezekből kiindulva lepje meg az izraeli katonákat – és amennyiben lehetséges – foglyul is ejtse őket.

Izraelben látták ezen alagutak veszélyes voltát és amikor a jelenlegi vezérkari főnök 2015-ben elfoglalta posztját, a megoldandó biztonsági kérdések között az első helyre sorolta ezt a problémát. Hozzá kell tenni, hogy a nem csekély hadseregen belüli és kívüli ellenvélemény ellenére.

Technológiai, hírszerzési és akció munkacsoportokat hoztak létre, hogy a problémára  lehetőleg végleges megoldást találjanak. A döntést csak becslésekre alapozták, akkor még fogalmuk sem volt, hogy a Hezbollah már döntött.

A Hezbollah-n belül olyan titkosan kezelték az ügyet, hogy néhány vezetőn – és természetesen az irániakon – kívül senki nem tudott a tervről.

Izrael szemszögéből a nagy áttörés hozzávetőlegesen két évvel ezelőtt történt, amikor is felfigyeltek egy gyárépületre Kiba, dél-libanoni faluban. Attól fogva a nap 24 órájában fényképeztek mindent, ami a gyárban, illetve környékén történt. Lefényképezték a kevés számú munkást, akik minden reggel beléptek a gyárba, majd a nap végén távoztak. Fényképezték a szoros őrzést, a teherautókat, amelyek a gyár területéről távozva, egy távoli helyen rakták le a kitermelt talajt. Északon a talaj sziklás, ezér szeizmológiai mérésekkel nagyjából be lehetett határolni a munkálatok helyét.

A sziklás talaj miatt a Hezbollah lassan haladt a munkálatokkal, naponta maximum két métert. Ugyanakkor Gázával szemben, ahol löszös a talaj, megvolt az az előnyük, hogy nem kellett támfalat építeniük.

Az a tény, hogy a Hezbollah-nak fogalma sem volt arról, hogy Izrael tud az alagutakról, lehetővé tette a hírszerzésre való koncentrálást. Az izraeliek miinden bizonnyal “ellenőzrő tevékenységet” is folytattak az idők folyamán, amíg eljutottak addig, hogy a vezérkari főnök bő két héttel ezelőtt bejelentést tett, miszerint az izraeli hadsereg rendelkezik a Hezbollah alagút-hálózatának teljes rajzával (nem térképével!).

Ez nem csak drámai fejlemény a Hezbollah számára, hanem jelentősen lerövidíti az alagutak pontos helyének meghatározását is.

Az “északi pajzs” akció megkezdésének időpontját nem csak katonai megfontolások motiválták, hanem az a gyanú is, hogy egy meg nem nevezett vezető politikus szellőztetni készült az akciót a sajtónak. Ha ez megtörténik, a meglepetés hatása elveszett volna.

Így azonban a Hezbollah-t nem csak súlyos stratégiai veszteség érte, de a rengeteg befektetett munka és pénz is veszendőbe ment.
A Hezbollah már így is súlyos pénzügyi helyzetben van az iráni támogatás csökkenése miatt, amely 2019-ben – a szankciók hatására – várhatólag tovább apad.

Az “alagút-projekt”-ről való döntés amúgy sem ment simán, mert amíg a rakétákat be lehet úgy állítani a nyilvánosság előtt, hogy azok védelmi célt szolgálnak, ez nehezen állítható az Izrael területére átnyúló alagutakról. Különösen az ENSZ 1701. sz. határozatának értelmében, mely megtiltja számára, hogy a Litáni folyótól délre tevékenységet fejtsen ki.

Jelenleg a Hezbollah teljes hallgatásba burkolózik, várva, hogy a vihar elvonuljon. Pillanatnyilag nem világos számára, hogy Izrael mennyit tud, hogy az izraeli hírszerzés milyen mélyre hatolt? Nagyon valószínű, hogy Naszrallah előbb-utóbb valamilyen válasz mellett dönt, már csak azért is, hogy helyreállítsa emberei morálját és, hogy Izrael se érezhesse győztesnek magát.

Az első vizsga akkor lesz, amikor Izrael befejezi az összes alagút feltárását és dönt arról, hogy teljes hosszában – tehát a libanoni oldalon is – megsemmisíti-e őket?

Ezidáig Izrael négy alagutat tárt fel és megkezdte az izraeli oldal berobbantását.

További kérdésként merül fel, hogy Irán 2019-ben mennyire akarja, illetve mennyire tudja fenntartani a Hezbollah fegyverzetének – elsősorban rakéta gyártás – korszerűsítését, a gazdasági nehézségek tükrében.

A jelenleg libanoni hátországnak számító Szíriában már eddig is 30%-kal csökkentették az iráni erők létszámát, részben gazdasági problémák, részben belső viták, de nem utolsó sorban az orosz nyomás hatására.

Erre a folyamatra ható fejlemény, hogy az elmúlt napokban Szaúd-Arábia, Jordánia, Oroszország, az USA és Izrael megállapodást kötött az iráni erők szíriai jelenlétének visszaszorításáról.

Jelenleg Izrael a fő hangsúlyt a diplomáciára helyezi, hogy nyilvánvalóvá váljon, hogy a Hezbollah egy pillanatig sem vette komolyan az ENSZ 1701. sz határozatát. Nyilvánvalóvá tenni, ami eddig is tudható volt annak, aki akarta, hogy a libanoni hadsereg aktív támogatása nélkül sem az alagutak nem épülhettek meg, sem a dél-libanoni síita falvak nem válhattak volna egyetlen, nagyméretű rakéta raktárrá.

Természetesen arról a libanoni hadseregről van szó, amelynek sokan fékező, kompenzáló szerepet tulajdonítanak és amelyet nagy mértékben az USA szerelt fel és  képezett ki. Köztudottá vált az is, hogy az UNIFIL is szivárogtatott információkat a Hezbollah felé. 

Az UNIFIL ezidáig be sem tette a lábát a síita falvakba, tulajdonképpeni tevékenysége abban merült ki, hogy “jelenlétével tüntetett”.

Mint azt a bevezetőben már említettem, ettől az akciótól a Hezbollah még nem kényszerül térdre, egy összecsapás esetén továbbra is lehetősége van szárazföldi behatolásra – legfeljebb nem okoz stratégiai meglepetést. Ugyanakkor ott van a százezres rakéta-arzenálja.

Igaz, hogy Izrael rakétavédelmi rendszere nagymértékű védelmet biztosít a közép és hosszú hatótávolságú rakéták ellen, azonban a legutóbbi időkig a rövid hatótávolságú rakéták ellen nem volt megoldása. Az utóbbi időben azonban lehetett olyant hallani, hogy Izraelnek sikerült olyan lézer fegyvert előállítania, amely ezt a problémát is megoldhatja.

A címben feltett kérdésre válaszolva, miszerint “Hová vezetnek a Hezbollah alagútjai?” – a válasz az, hogy egy stratégiailag és diplomáciailag némileg megváltozott helyzethez. Kérdés csak az, hogy az izraeli vezetés, a közelgő választásokkal a sarkában, mennyire képes kihasználni ezt.

A Közel-Keleten a helyzet pillanatról-pillanatra változhat, ami hozhat újabb meglepetéseket is.

24/12/2018

A palesztin segélyek őstörténete

25 nov

Isaiah Leo Kenen, az amerikai zsidó szervezet, az AZCPA (mai nevén AIPAC) alapítója magán-levéltárából előkerült, elfeledett dokumentum szerint nem Trump az első amerikai elnök, aki nagy összeget kíván fordítani a közel-keleti probléma megoldására.

Az eredeti amerikai terv szerint  – az európai Marshall-tervhez hasonlóan – a közel-keleti menekültprobléma megoldására az USA az arab országoknak és Izraelnek 50-50 millió dollárt utalt át. Pontosabban, az arab országoknak szánt pénzt az ENSZ-nek utalta. Az összeg a menekültek befogadására szolgált (lakás, munkahely, képzés stb).

Ezen összegen felül az USA még 53 millió dollárt utalt át az arab országoknak közvetlenül, “kétoldalú technikai együttműködés” címszó alatt.

Ezen segélyek mai összértéke másfél milliárd dollár.

A dokumentumból kiderül, hogy az Amerikai Egyesült Államok az első világháború utáni török-görög lakosságcserét vette a rendezés alapjául, már csak azért is, mert azt is ők finanszírozták.

Izrael, amely 850 ezer menekültet fogadott be, (Irakból, Jemenből, Szíriából, Líbiából, Tunéziából, Egyiptomból és Marokkóból) nem minden nehézség nélkül, de beolvasztotta őket a társadalomba. És ezzel a menekült kérdés lekerült a napirendről.

Jordánia, ahova a legtöbb palesztin menekült érkezett – Szíriával ellentétben – aláírta az USA-val a segélyegyezményt és nagy vonalakban be is tartotta. (Jordánia az egyetlen arab állam, amely állampolgári jogokat adott a palesztinoknak.) Ennek ellenére még ma is vannak palesztin menekült táborok az országban, nem beszélve a többi arab államról.

szíriai Yarmuk menekülttábor, Aszad          csapatainak “látogatása” után

A palesztin segélyezés lebonyolítására alapított ENSZ szervezetet, az UNRWA-t 1949-ben alapították és 1950-ben kezdte meg működését.

1960-ban bejelentette, hogy tevékenysége véget ért, de az arab országok nyomására az ENSZ meghosszabbította a mandátumát, amely ma is tart.

25/11/2018

A témához kapcsolódó írások:

https://leharblog.wordpress.com/2011/08/12/palesztinok-es-az-arab-vilag/

https://leharblog.wordpress.com/2014/08/31/ensz-szervezet-a-terror-szolgalataban/

https://leharblog.wordpress.com/2012/10/01/menekultek/

A “Kristallnacht” margójára…

8 nov

1938 november 9-ről 10-re virradó éjjel!

A nácik lelkén szárad 267 zsinagóga kirablása, majd felgyújtása. 7500 zsidó üzlet és több száz zsidó otthon is hasonló sorsra jut. Közel száz zsidó meglincselése és mintegy 30 ezer koncentrációs lágerekbe hurcolása a kristályéjszaka mérlege.

Az esemény nem előzmény nélküli: 1938 július-október között állami rendelkezések sora lépett életbe a zsidó vagyon kisajátítását illetően!

És 80 évvel később…

A lipcsei egyetem a Friedrich Ebert Alapítvánnyal  közösen készített felmérést a németországi antiszemitizmus mai állásáról..

A tanulmányból kiderül, hogy a németek 1/3-a erős antiszemita nézeteket vall, illetve látens antiszemita. A zsidókkal szembeni negatív érzés különösen a volt NDK területére jellemző.

A felmérésbe bevont személyek 31%-a szerint a “zsidók még mindig túl nagy befolyással rendelkeznek”, 21%-uk úgy véli, hogy a “zsidók sokkal inkább alkalmaznak piszkos trükköket, mint mások”.

A válaszadók 40%-a “nem érez együtt a zsidókkal” és ennek okát  Izrael politikájában jelöli meg.

A németek 80%-át ugyanakkor nem foglalkoztatja a német történelem, inkább a jelen problémáira koncentrál.

A megkérdezettek 66%-ának az a véleménye, hogy a holocaust-jóvátétel a “holocaust ipart szolgálja”.

Struccpolitikát folytat az, aki a németországi antiszemitizmus mellett – mely a felmérés szerint az elmúlt 20 évben nem volt ilyen magas – nem vesz tudomást a szintén felfelé ívelő, egész Európát átitató antiszemita jelenségről.

Napjainkra beigazolódott, hogy tévhit a rasszizmust és az antiszemitizmust egyértelműen a jobboldalhoz kötni. Ennek cáfolására legjobb példa Corbin és pártja.

Nem véletlen, hogy Nagy-Britannia zsidóságának 90%-a véli úgy, hogy a Munkáspárt kifejezetten antiszemita és esetleges kormányra kerülése esetén Anglia zsidó lakosságának 40%-a a kivándorlást fontolgatja.

A métely Amerikában is felszínre tört. Csak egy pillantást kell vetni a félidős választások eredményére és nem árt belehallgatni néhány demokrata képviselő első megszólalásába.

A nyolcvan évvel ezelőtti esemény sem volt előzmény nélküli és ez a mai állapotokról sem mondható el. Szinte nem múlik el nap úgy, hogy ne szereznénk tudomást a diaszpóra zsidóságát – jó esetben “csak” verbális atrocitásról, (amelyhez elegendő ha valakit a világhálón szörfözve, gondolatai közreadása alapján kategorizálnak) ugyanakkor nem ritka a fizikai bántalmazás sem.

Mindezeket napi szinten látva/hallva, meggyőződésem, hogy a diaszpóra zsidóságának ma sokkal nagyobb kihívással kell szembenéznia, minthogy egyes irányzatai milyen elfogadottságot élveznek Izraelben.

Ha valamikor, hát most igazán itt az ideje, hogy a szépen hangzó szlogen – “nem azt kell nézni, ami elválaszt, hanem, ami összeköt” – a mindennapok részévé váljon és a különböző irányzatok elsősorban az adott helyen, egymás között rendezzék soraikat.

Mert ahogy 70 évvel ezelőtt az újjászületett Izrael államnak erős diaszpórára volt szüksége, úgy ma, a galutnak van égető szüksége egy erős Izraelre.

korántsem ez hozza a megoldást

08/11/2018

“Miért van, hogy senki nem akar kikezdeni az izraeli hadsereggel?”

23 okt

A  címadó kérdést Robert Farli professzor, az amerikai hadsereg katonai főiskolájának előadója teszi fel a The National Interest magazin hasábjain.

prof. Robert Farli

De nem csak kérdez, válasszal is szolgál az érdeklődőknek, melyet öt fő pontban összegez:

Elsőként jelöli meg a Merkava-4 tankot, amelyet a világ legjobbjai között tartanak számon. 

Az első libanoni háború tapasztalatai alapján az IDF az új tankot alkalmassá tette városi hadviselésre is, miközben védelmi rendszere gondoskodik a személyzet épségéről. A Merkava olyan hasznosnak bizonyult, hogy Izrael lemondott  – a már előzőleg betervezett – harckocsi gyártás megszüntetéséről.

https://www.youtube.com/watch?time_continue=8&v=2N0xAWJFl7I

Másodikként említi az F-15I harci gépet.

Állítása szerint, annak ellenére, hogy már az F-35-ös is hadrendbe állt az izraeli légierőnél, az F-15I maradt a legütőképesebb a világon.

“Az izraeliek feljavították a gépet, így a repülő egység a Közel-Kelet legveszélyesebbikévé vált. Az elemzők többsége biztos benne, hogy az F-15I az esetleges Irán elleni támadás esetén döntő szerephez jut.”

https://www.youtube.com/watch?time_continue=94&v=dGFBqrAPhm0

Harmadik okként a Jericho-3 rakétát jelöli meg. Erről azt is elmondja, hogy alig lehet valamit is tudni róla, ugyanis Izrael ezzel a rakétával kapcsolatban teljes hallgatásba burkolózik.

“A Jericho-3 a körzet legmodernebb ballisztikus rakétája, amely minden valószínűség szerint nemcsak közel-keleti célpontokat ér el, de eléri Európát, Ázsiát és Észak-Amerikát is. A Jericho-3 biztosítja, hogy minden atomtámadás kemény válaszban részesül.”

Meg kell jegyezni, – mondja a szerző –  hogy a Jericho-3 létezésére nincs döntő bizonyíték, minden közlés becsléseken alapul. Külföldi elemzők szerint a rakéta 1300 kg súlyú hagyományos robbanófejjel rendelkezik, ugyanakkor nukleáris töltetből  egy 750 kilogramm súlyút képes hordozni, vagy 2-3 kisebbet. Szintén külföldi elemzők úgy vélik, hogy Izrael hozzálátott a Jericho-4 fejlesztéséhez is.

(Mellesleg megjegyzendő, hogy Izrael januárban saját építésű rakétát indít a Holdra.)

Negyedikként Izrael  Dolfhin osztályú tengeralattjáróit említi. Szerző megjegyzi, hogy ezek a körzet legveszélyesebb víz alatti, nagy csapásmérő képességű eszközei. “A tengeralattjárók feladata az esetleges atomtámadás elrettentésében majdnem bizonyos.”

Ötödik, egyben utolsó okként az emberi erőforrást jelöli meg. A professzor hangsúlyozza, hogy “a technológia, az egész – fentebb említett rendszer – egységbe foglalója az izraeli katona.”

1948 óta Izrael az emberi erőforrás javát fokozatosan csapásmérő erővé változtatta. A fantasztikus katonák “előállítása” nem a véletlen műve és nem kizárólag a katonák lelkesedéséből és képességeiből áll össze.

Az IDF kialakított egy sorozási rendszert, kiképzést és a kiképzési szint megőrzését amely együttesen biztosítja számára a világ egyik legjobb katonáit.

Az elemzésben felsorolt technológiák csak akkor működnek megfelelően, ha azt okos, elkötelezett és jól képzett felhasználók kezébe adják – mondja Farli professzor.

Ennek ellenére – zárja értekezését – a sok elismerés mellett meg kell jegyezni, hogy “ az izraeli fegyverek effektivitása, a katona lányok és fiúk technikai felkészültsége, a hadsereg taktikai és katonai műveleteinek sikerei ellenére is, Izrael veszélyes helyzetben van.

Izraelnek nem sikerül hosszú távra szóló, stabil és pozitív kapcsolatot kiépíteni szomszédaival, és emiatt Jeruzsálem – joggal – úgy érzi,  hogy helyzete instabil. Hiába van meghatározó szerepe vízen, földön, levegőben, hiába a csúcstechnika és taktika, a probléma megoldására csak a politika képes.

23/10/2018

%d blogger ezt kedveli: