Archívum | Uncategorized RSS feed for this section

Az UNRWA nem egyedül dagonyázik a mocsárban

18 aug

 

Mint ahogy arról korábban, a LEHARPRESS facebook oldalán röviden hírt adtam, az Egyesült Nemzetek Szervezete komoly vizsgálatnak vetette alá a palesztin menekültekkel foglalkozó szervezetét:

 

ENSZ vizsgálat az UNRWA ellen…

 

Az Al Jazeera nyilvánosságra hozta az ENSZ-nek az UNRWA működésével foglalkozó jelentését, amely nagyon súlyos vádakat fogalmaz meg a szervezet és vezetői ellen…

Az UNRWA ellen már hosszú ideje éles bírálatok fogalmazódnak meg – terror szervezetekkel való együttműködése miatt… 

A bírálat – úgy tűnik – nem alaptalan, ugyanis két és fél hónappal ezelőtt tatották az UNRWA szakszervezeti bizottsági választásait. Ezen a Hamasz, A Jihad ha-Islami és a Népi Ellenállási Front abszolút többséget 

A jelentés hosszan és éles hangon foglalkozik a vezetők irányítási módszereivel: “az UNRWA felső vezetői rétege a hatalmukat személyes előnyök szerzésére használták, a legitim bírálatokat is elsöpörték és személyes érdekeiket  helyezték előtérbe…

Akikről szó van:  a szervezet főtitkára a svájci Pierre Carnabol

és helyettese – aki egyben személyzeti főnök is – Sandra Mitchell,  valamint Chacham Shahwan. Utóbbi két személy egy hónappal ezelőtt lemondott, miután tudomásukra jutott, hogy az ENSZ főtitkára el kívánja őket távolítani…

 

A jelentés további része a szervezet gazdasági nehézségeivel foglalkozik, amely azután következett be, hogy az USA az évi 360 millió dolláros támogatást 60 millióra csökkentette.Ezt a tényt a szervezet vezetői magyarázatként használták fel, amikor további gazdasági nehézségekre hivatkoztak, ahelyett hogy a probléma megoldását keresték volna…

A jelentés példaként említi Carnabol számos útját a Perzsa öböl térségébe. A beszámoló szerint nagyon is lehetséges, hogy az utazásoknak szerepe volt a Katar-i pénzek eljuttatásának a Hamasz kezeihez. Carnabolt minden útjára elkísérte Maria Mohammadi. Kapcsolatuk a jelentés szerint  “sokkal több volt, mint szakmai kapcsolat”…

Az UNRWA központja a jeruzsálemi Lőszer hegyen található, ahova a főtitkár kétszer-háromszor havonta látogatott el. Távollétében a személyzeti főnök, Ch. Shahwan irányította de facto a szervezetet munkáját, terrorizálva a dolgozókat…

Carnabol kijelentette, hogy mindenben együttműködik a vizsgálattal. Maria Mohammadi szerint: az egész hazugság.

 

 29/07/2019

 

De, ahogy a címben is jeleztem, az UNRWA nincs egyedül…

 

Az elmúlt két év annak ellenére nehéz volt a nagy humanitárius segély- és emberjogi szervezetek számára, hogy  mindent elkövettek az őket körüllengő, általános és pozitív legenda megőrzésére.

Az egész világon, egymás után kellett szembenézniük a különböző szervezeteknek olyan vádakkal, mint nemi zaklatás, dolgozók félrevezetése és bántalmazása, segélypénzek magáncélra történő felhasználása…

 Az emberjogi és humanitárius segély-”ipar” évtizedeken át építette és őrizte a tökéletesség legendáját, amely ellehetetlenített minden  külső és belső bírálatot. E szervezetek vezetői angyalok voltak és aki vette a bátorságot e szervezetek bírálatára, őrültnek nyilváníttatott, akinek egyetlen célja, kárt okozni a segítségre szorulóknak. 

A sérthetetlenség mítosza először az emberi jogi szervezeteknél ütött vissza. A szakembereket szélsőséges politikai elveket valló aktivisták váltották fel, akik az emberi jogokat szolgáló akciók helyett, inkább politikai célú sajtókampányokat szerveztek.

 

Egy évvel ezelőtt került nyilvánosságra, hogy az Oxfam

– a világ egyik legnagyobb segélyszervezete – titkos jelentést készített arról, hogy a szervezet vezetői pozíciójukat kihasználva, fiatalkorú lányokból prostituált hálózatot hoztak létre, és működtettek. Elsősorban a Haiti földrengés túlélőiből, de másokból is. A jelentést eltitkolták a szervezetet támogató kormányok elől, az ügy résztvevőit azonnal és szintén teljes titokban elbocsátották. Ezzel remélve, hogy a szervezet jó híre nem szenved csorbát.

Annak a törpe kisebbségnek, aki nincs képben, néhány mondat az Oxfam-ról: Az Oxfan 15 szervezet nemzetközi konfederációja, amely a világ 98 országában működik. 1942-ben kvékerek egy csoportja hozta létre a nagy-britanniai Oxfordban, hogy a tengeri blokád következtében éhező  görög lakosságnak élelmiszert juttasson el. A szervezet jelenlegi formájában 1995-ben jött létre, deklarált célja a szegénység, az igazságtalanság és a megkülönböztetés elleni küzdelem. 2003-ban az Oxfam-Belgium egy kiadványt tett közzé, amelynek címlapján egy vértől csöpögő izraeli narancs volt látható, a belső szöveg pedig az izraeli gyümölcsök és zöldségek bojkottjára szólított fel, a “megszállás” miatt. 2009. augusztus 7-én eltávolították a szervezet szóvivőjét, Christine Davis amerikai szinésznőt, mert részt vett az izraeli AHAVA kozmetikai cég reklámkampányában. 2014 januárjában megszakították a kapcsolatot Scarlett Johansson mozicsillaggal, aki a szervezet nagykövete volt, amiért az izraeli Sodastream üdítőipari cég reklámarcává vált. 2014 márciusában nyilvánosságra került, hogy közvetlen anyagi támogatást nyújtottak az UHWC, UAWC szervezeteknek, amelyek a Népi Front Palesztina Felszabadítására elnevezésű terrorszervezet közvetlen irányítása alatt állnak.

 

Az Amnesty International,

amely feladva semleges státuszát, már többször megtagadta a növekvő európai antiszemitizmus vizsgálatát és Izraelt marasztalja el mindenért, ami a körzetben történik, jelenleg nagy port kavaró botrány középpontjába került. Dolgozók bántalmazására derült fény, amely kettőjük öngyilkosságához vezetett. Természetesen itt is titkos jelentés készült, hogy a szervezet hírneve ne sérüljön.

 

Felelőtlenség, átláthatatlanság és a belső és külső kontroll teljes hiánya jellemzik ma a nemzetközi emberjogi és segélyszervezet “ipar” egy nem jelentéktelen részét. E szervezetekben az ideológia legyőzi az általános erkölcsöt és a szakszerű és törvénykövető igazgatást.

 

Az e szervezeteket támogató kormányok közül néhányan visszavonták támogatásukat. Így pl. Svájc és Norvégia megszüntette  az UNRWA segélyezését. 

Azonban változatlanul vannak országok és főleg az EU, melyek – tudomásul véve a helyzetet és a pénzmozgás ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen módját, nemcsak tovább folytatják a  támogatást, de maguk is adnak politikai célú “megrendeléseket”.

 

18/08/2019

 

Reklámok

Iráni titkosszolgálatok Európában…

9 Júl

 

A jeruzsálemi Köz- és Államügyek Központjának munkatársa, Miki Segal, nyugalmazott ezredes, aki a katonai hírszerzés iráni szekciójának vezetője volt, egy összefoglalót hozott nyilvánosságra az iráni titkosszolgálatok európai tevékenységéről.

A jelentés feltárja Teherán és európai támogatói által Európaszerte létrehozott hálózat-rendszert.

Miután Hollandiában, Dániában és Franciaországban több iráni ügynök is lelepleződött, az EU személyi szankciókat léptetett életbe az iráni Hírszerzési Minisztérium biztonsági részlegének néhány tagja ellen.

Az egyik személy, aki ellen szankciókat alkalmaztak  Saeed al-Hashemi Muqaddam, az iráni Hírszerzési Minisztérium miniszterhelyettese. 

A másik, Assaad al-Asadi, aki szintén a minisztérium munkatársa és jelenleg börtönbüntetését tölti a Mujahideen e-Khalq konferencia ellen Franciaországban elkövetett merénylet miatt. Asadit 2018. júliusában, a németországi Aschaffenburg városában tartóztatták le az után, hogy Belgiumban több iráni bukott le, miután autójukban robbanóanyagot találtak.

Assaad al-Asadi

Az iráni csoport merényletet szervezett egy iráni arab aktivista ellen, aki az “Arab küzdelem Ahvaz Felszabadításáért” (ASMLA) elnevezésű mozgalom dániai fiókjának a vezetője. A mozgalom az arab többségű Huzisztán tartomány függetlenségéért harcol. Ez az iráni tartomány gazdag olajban és gázban. 

Nemzetközi nyomozást követően, Svédországban letartóztattak egy iráni származású norvég állampolgárt, Vakra Lasovot – aki szintén az iráni Hírszerzési Minisztérium  kötelékében állt – és a tervezett dániai merénylettel kapcsolatban került a hatóság látószögébe.

 

A holland külügyminiszter, Stef Blok, ez év elején bejelentette, hogy országának cáfolhatatlan bizonyítékai vannak arra nézve, hogy Irán áll két iráni származású, holland állampolgár hollandiai meggyilkolása mögött.  A gyilkosságok után Hollandia két iráni diplomatát kiutasított. Állításuk szerint Irán olyan holland bűnözőket bérelt fel, akik kapcsolatban álltak a Hezbollah terrorszervezettel. Az eddig is tudott volt, hogy a Hezbollah holland bűnözőkön keresztül bonyolítja kábítószer kereskedelmét. 

Ahmad Mula Nissi-t, az ASMLA egyik vezetőjét 2017 novemberében a hágai háza bejáratánál gyilkolták meg. 

Ahmad Mula Nissi

Hasonló módon lett gyilkosság áldozata Amszterdamban Muhammad Raza Kulhi 2015 novemberében.  Kulhit az irániak azzal vádolták, hogy részt vett egy bombamerényletben 1981-ben Teheránban, amelyben  sokan meghaltak, köztük többen a rezsim vezetői közül. 

A holland külügyminiszter arra is kitért, hogy a több éve történteket azért tartották eddig titokban, hogy a jelenlegi szankciókat előkészíthessék.

Az irániak tevékenységét egyértelműen a holland szuverenitás durva megsértésének nevezte.

Hollandiában jelenleg bírósági eljárás folyik két holland bűnöző ellen. Őket gyilkosságokban való részvétellel vádolják.

Az elmúlt év folyamán az európai titkosszolgálatok, az izraeli hírszerzés közreműködésével, több, Európában tervezett iráni merénylet-kísérletet hiúsítottak meg. Nemrégiben Albánia utasította ki az iráni nagykövetet egy másik diplomatával együtt azért, mert bizonyosságot nyert, hogy közük volt egy iráni ellenzéki ellen tervezett merénylethez.

A jelentés kiemeli, hogy az iráni Hírszerzési Minisztérium és a különböző titkosszolgálatok, valamint az Iráni Forradalmi Gárda El-Quds (Jeruzsálem) egysége –  amely külföldön működik és parancsnoka Kaszem Sulaimani tábornok –  állnak az európai események mögött.

Kaszem Sulaimani 

Ezen események mögött az iráni nagykövetségek és konzulátusok, a külföldre utazó küldöttségek és az Irán Air légitársaság szolgálnak fedőszervül. 

Irán ezeken túlmenően bűnszervezeteket is felhasznál.

2018-as év folyamán a francia hírszerzés nagyszabású merényletet akadályozott meg, amikor a  Genfből diplomáciai bőröndökben Párizsba érkezett nagy mennyiségű robbanóanyagot megtalálta. Az irániaknak sikerült a bőröndöket két iráni származású belga állampolgárhoz eljuttatni, a francia biztonsági erők a kocsijuk csomagtartójában bukkantak a robbanóanyagra. A két személyt letartóztatták. 

Az iráni külügyminiszter, Muhammad Zarif Hollandiát, Franciaországot és Dániát azzal vádolja, hogy menedéket adnak olyan iráni terrorszervezeteknek, mint a Mujahideen e-Khalq. 

Muhammad Zarif 

Fentieken kívül tudott, hogy még számos olyan esemény is történt Európában, amely nem került nyilvánosságra.

Kérdés, hogy az elmúlt évtizedekben jól működő európai titkosszolgálatokon belül történt-e valami változás, vagy egyéb érdekek állnak a háttérben?

Képek forrása: Google képkereső

09/07/2019

Folyik a harc Jeruzsálemért…

23 jún

A Jeruzsálem Intézet a Stratégiáért és Biztonságért (JISS) beszámolót tett közzé a Jeruzsálem fölötti hatalomért folyó harcról.

Az Orient House (Keleti Ház) egy előkelő villa Kelet Jeruzsálem Ban a-Zahara kerületében. A villa a 19. század végén épült és már több, mint 17 éve üresen áll.

 

Két nappal a jeruzsálemi S’barro kávézóban elkövetett öngyilkos merénylet után (melyben 15 személy vesztette életét és 140 volt a sérültek száma) 2001. augusztus  11-én hajnalban, rohamrendőrök szállták meg az épületet, amelyben a kulturális álca mögött, a valóságban a PFSZ jeruzsálemi főhadiszállása üzemelt. Az épületben tartózkodókat letartóztatták és több tízezer iratot foglaltak le. Az épületet és benne az összes irodát lezárták.

Ez a villa, amelyben II. Vilmos császár (1898), Abdallah emir (1931), de még a száműzött Hailé Szelasszié etióp császár is vendégeskedett és amely napjainkra a “palesztin törekvések” szimbólumává vált, azóta is zárva van. A bezárásról szóló határozatot félévenként meghosszabbítják.

Gilád Erdán, belbiztonsági miniszter, a legutóbbi meghosszabbítás alkalmával egy sor Jeruzsálemben működő palesztin intézetre is kiterjesztette a határozatot.

Úgy tűnik azonban, hogy az Orient House körüli csönd csak látszólagos volt, amely egyre inkább megtörni látszik.

Néhány héttel ezelőtt Izrael letartóztatta a palesztin biztonsági szervek 32 tagját, élükön Adnan Ghaith-ot, akit a palesztinok  “Jeruzsálem kormányzója” címmel ruháztak fel. Letartóztatásának oka, hogy olyan államhatósági tevékenységet fejtett ki, mely törvényileg tiltott a Palesztin Hatóság számára.

A letartóztatásra azután került sor, hogy a Palesztin Hatóság emberei elrabolták a kelet-jeruzsálemi Iszan Akel-t, aki egyébként amerikai állampolgársággal is rendelkezik. Azzal vádolták, hogy segédkezett óvárosi ingatlanok zsidók számára történő el adásában, ami a palesztin társadalomban megbocsáthatatlan bűn. Ramallahban bíróság elé állították és kényszermunkával súlyosbított, életfogytiglani elzárásra ítélték.

Ghaith “kormányzó” – aki a kelet-jeruzsálemi Silwánban lakik – közreműködött más, izraeli arab állampolgárok letartóztatásában is. Ezért mozgását korlátozták: nem léphet Júda-Somron, valamint a Palesztin Hatóság területére, nem találkozhat Madzsad Fardzs-val, a palesztin általános hírszerzés főnökével. Fardzs, nem mellékesen, nagyon jó kapcsolatokat ápol az izraeli biztonsági szervekkel.

Ezzel egyidőben a Palesztin Hatóság Jeruzsálemért felelős miniszterének, Adnan al-Husseininek megtiltották a külföldre utazást, mivel a jeruzsálemi cselekményekben ő is közreműködött.

Mint kiderült, Adnan Ghaith és társai csak a jéghegy csúcsát képezik a Palesztin Hatóság és más, külföldi szervezetek jeruzsálemi működésében.

Izrael hozzákezdett, hogy fokozatosan feltárja a felszín alatti történéseket. Ennek kapcsán vált ténnyé, hogy a Palesztin Hatóság 64 millió shekelt fordít különböző jeruzsálemi tevékenységre, amely 6, illetve 58 millió arányban oszlik meg Ghaith “kormányzó” és al-Husszeini miniszter között.

A költségvetés felhasználását több pontban fogalmazták meg. Ennek értelmében az a “palesztin földtulajdon megőrzésére”, az “izraeli megszállás elleni tevékenységre”, valamint az engedély nélküli fegyverek “felügyeletére” fordítandó. (Jeruzsálem keleti részén komoly arzenál van engedély nélküli fegyverekből.)

Egy másik költségvetési pontban a “külföldi delegációk vendégül látása, illetve “anyagi segítség a bebörtönzött terroristák részére”, illetve a “halott terroristák családjának megsegítésére” szerepel. (Ez a büntetési tételtől függő, havi apanázson felüli juttatás.)

A “kormányzó” felettese, al-Husszeini, magasabb összegű költségvetési tételek felett rendelkezik. Többek között olyan irodák és intézmények fenntartására van pénzügyi kerete, melyeket a palesztinok törvénytelenül üzemeltetnek. Ezek az intézmények nyújtanak jogi és anyagi segítséget azoknak, akik hatósági engedély nélkül építkeztek (megszámlálhatatlan mennyiségben) és ellenük bontási határozat van érvényben.

Kulturális- és sporttevékenységet támogatnak, valamint kereskedőket. E két utóbbi tétel akkor jelent meg a költségvetésben, amikor a jeruzsálemi polgármesteri hivatal nagyobb szabású programokat indított az arabok lakta területeken.

A Palesztin Hatóság mindent elkövet, hogy döntő befolyást gyakoroljon a kelet-jeruzsálemi arab lakosság életére. Erre a célra nagyösszegű adományokat kapott az EU-tól és néhány arab országtól.

Fenti tevékenységet a Mahmud Abbasz elnök irodájában működő “Jeruzsálem csapat” hangolja össze a “kormányzó” és a miniszter közreműködésével.

A palesztin költségvetésből Jeruzsálemre fordított összeg lényegesen alacsonyabb, mint amennyit az izraeli költségvetés Jeruzsálem  arabok lakta részeire fordít.

Izrael az elmúlt években több száz milliót ruházott be Kelet-Jeruzsálemben útépítésre, takarításra, oktatásra, szociális tevékenységre sport- és szabadidős tevékenységre. Azonban amíg az izraeli költségvetés az önkormányzati szolgáltatások kiterjesztését-javítását szolgálja, addig a palesztin a politikai-tudatformáló tevékenységet.

A FATAH például széleskörű tevékenységet fejt ki Jeruzsálem keleti részében, többek között számos sportegyesületet működtet. Közülük is a legkiemelkedőbb az “Olajfák hegye”  (Nadi Yabel a-Zeitun) elnevezésű, a-Tur negyedben. Az egyesület az “ifjúság szívéért’ versenyez a városháza által kinevezett közösségi igazgatóval szemben. A FATAH bejuttatta embereit a szülői munkaközösségekbe is, rendszeresen zavarják az állami ünnepeket és igyekeznek azok helyébe palesztin ünnepeket állítani.

A jelentés feltárja az iszlamista mozgalom “északi szárnya” elnevezésű szervezet – melynek élén

Raed Salah sejk

áll – működését annak ellenére, hogy ezt a szervezetet 2015-ben törvényen kívül helyezték. (A mozgalom a Templom-hegy körüli hangulat- és zavarkeltés fő forrása.) A szervezet tevékenységét névlegesen az “iszlám népi mozgalom Jeruzsálemért és az al-Aksza mecsetért” nevű alapítvány vette át, amely Törökországban működik.

Az alapítvány kormányoktól, nemzetközi szervezetektől, üzletemberektől gyűjt pénzt, melyet biztos jövedelmet garantáló ügyletekbe fektet és ebből különböző projekteket finanszíroz, főleg az Al-Aksza mecsetben és Jeruzsálem muzulmán negyedében.

Ez tulajdonképpen nem más, mint újabb török kísérlet arra, hogy megvessék lábukat Kelet-Jeruzsálemben, az Óvárosban és a Templom-hegyen. A török fellépés alig néhány hete váltott ki heves jordán és marokkói “ellenlépést”.

Az Óvárosban lévő zsidó negyed lakói gépkocsijaikat állandó jelleggel egy sok éve elhagyott, az örmény negyed határán álló mecset mellett tárolják. Nemrég figyeltek fel arra, hogy az épületből zöldes fény szűrődik ki.

A vizsgálat kiderítette, hogy az épület már néhány hónapja felújítás alatt áll, a munkálatok végrehajtója a jordániai Waqf és az Al-Quds (Jeruzsálem) bizottság, amely bizottság élén VI. Mohhamed marokkói király áll.

Rövid vizsgálat után arra is fény derült, hogy további hat elhagyott mecset felújítása szerepel terveik között. Világossá vált az is, hogy a jordán Waqf attól tartott, hogy a törökök, akik már hozzávetőlegesen száz épületet – köztük mecseteket – újítottak fel az Óvárosban, további, a jordán Waqf tulajdonában lévő épületre teszik rá kezüket.

Mint napvilágra került, az Al-Quds bizottság hozzákezdett a muzulmán negyed egy óriási épületének, az u.n. marokkói háznak a felújításához is, szintén attól tartva, hogy a túl aktív törökök azt is bekebelezik.

A jelentésből kiderül, hogy számos külföldi ország is fejt ki Jeruzsálem keleti részében különböző tevékenységet – tudomást sem véve az izraeli hatóságokról, figyelmen kívül hagyva az izraeli törvényeket.

A közzétett anyag beszámol arról, hogy a dél-kelet jeruzsálemi negyedekben (Sur Baher, Umm Tuba, Yabel-Mukaber és Umm Liszun…) a Hamasz döntő befolyásra tett szert. Olyan “szülői munkaközösségek” alakultak, amelyek gyakorlatilag a negyedet irányítják és tagjaik nagy része börtönből nemrég szabadult Hamasz tag.

Kelet-Jeruzsálemben tevékenykedik a Felszabadítás Pártja, (Hizab al-Tahrir) amelyet az Európai Unió tagországai már törvényen kívül helyeztek. Izrael még nem lépett ebben a kérdésben.

Ideológiájuk csak annyiban tér el az ISIS ideológiájától, hogy ők nem alkalmaznak erőszakot. A meggyőzés erejével operálnak. Napjainkra már több kelet-jeruzsálemi mecsetben tettek szert döntő befolyásra.

Az utóbbi időben feltűnt a színen Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátus is. Szaúd-Arábia 150 millió dollárt adományozott több kele-jeruzsálemi projektre és a két ország közösen számos ingatlant vásárolt a Templom-hegy közelében.

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy Jeruzsálemben az egyik legnagyobb “befektető” az Európai Unió. Az EU számos, parlamenten kívüli keretben működő szélsőbalos szervezetet támogat, kettős céllal:

  • Elvitatni Izrael és a jeruzsálemi városháza Kelet-Jeruzsálem igazgatásához való jogát és lejáratni őket a nemzetközi közvélemény, valamint különböző fórumok előtt.

  • A kelet-jeruzsálemi lakosok szociális támogatása révén elérni, hogy ne vegyék igénybe Izrael és a városháza által nyújtott szolgáltatásokat.

Ezen túlmenően az EU jelentős összeget fordít azon családok jogi támogatására, amelyek engedély nélkül építkeztek. A cél, mindenáron megakadályozni a bontási határozat végrehajtását.

A Palesztin Hatóság nagy nyomást (nem egyszer fizikait) gyakorol a szülőkre, ha azok gyerekeiket hivatalos izraeli tanintézetbe kívánják beíratni és nem a palesztinok által fenntartott iskolába. Minden erővel azon vannak, hogy a fiatal ne izraeli, hanem palesztin érettségi vizsgát tegyen.

Ez természetesen oda vezet, hogy saját gyerekeik továbbtanulási esélyeit csökkentik a minimumra, ugyanis ha nem veszik igénybe az izraeli oktatási keretet, csak Jordániában, vagy más arab ország egyetemein/főiskoláin folytathatják tanulmányaikat – ami viszont nagyon sok pénzbe kerül.

21/06/2019

Ortodox, vagy ultraortodox…de kik is ők valójában?

23 máj

 

Az alábbi írással egy régi, tulajdonképpen magammal szembeni adósságomat kívánom törleszteni, ugyanis olvasva a világsajtót, ezen belül is a kelet-európait, de bizonyos mértékben az izraelit is, szembetűnő, hogy mennyire nincsenek tisztában – még a témával behatóbban foglalkozók sem –  hogy ki ultraortodox zsidó és ki nem.

Nem tesznek különbséget ultraortodox és ortodox között. Ha fekete öltözetű zsidót látnak, szinte azonnal kikiáltják ultraortodoxnak.

Pedig a szivárvány nem foglal magába annyi árnyalatot, mint ez a látszólag fekete-fehér világ.

Sok hónapja foglalkoztatott a gondolat, hogy lehetőleg minél rövidebben, de még az érthetőség határain belül felvázoljam, hogyan is néz ki ez az ultraortodox világ. De pontosan mindig a rövidség igénye riasztott vissza, tudva, hogy ha az összes ide tartozó csoportot be kívánom mutatni, az kimeríti egy nagyobb lélegzetű könyv terjedelmét is.

Mégis megkísérlem. Azt azonban le kell szögezni, hogy az alábbiakban csak Izraellel foglalkozom, hiszen ezt ismerem hosszabb ideje és közelebbről. No, meg azért is, mert a világ más részén élő ortodox/ultraortodox közösségek élete nem feltétlenül azonos az izraeliével.

Talán célszerű azzal kezdeni, hogy megpróbáljuk meghatározni, mit jelent ortodoxnak, illetve ultraortodoxnak lenni?

Az ortodox zsidók életét a Sulhan Aruch (zsidó vallási törvénytár) határozza meg. Ez nem mond ellent az őket körülvevő környezet  el -és befogadásának. Azaz állami oktatási intézményekben (is) tanulnak, igénybe veszik az állami intézményeket és szolgáltatásokat, betartják az állam törvényeit, katonai szolgálatot teljesítenek stb.

Az ultraortodoxok fő vezérelve szintén a Sulhan Aruch, de ehhez társulnak a hagyományokból eredő szabályok, amelyek származási helytől, kötődéstől függően különbözőek is lehetnek.

Sarkosan fogalmazva, az ortodoxok szerint – ami nem tilos, az szabad, az ultraortodoxok szerint – ami nem szabad, az tilos.

Az ultraortodoxok elzárkóznak az őket körülvevő világtól és elvárják, hogy ez a külvilág ne szóljon bele az életükbe. Bevásárlásaikat a lakókörzetük üzleteiben intézik, az ott praktizáló orvosokat látogatják. Persze rákényszerülnek az állami egészségügyi szolgáltatásokra is. Ilyenkor, az esetek túlnyomó többségében, csak olyan helyeket látogatnak, amelyek elvárásaiknak megfelelnek.

Az állami oktatási intézményeket nem veszik igénybe. Jesivákban tanulnak, ahol egyáltalán nincsenek közismereti tárgyak. Ebből következik, hogy ha szándékukban is állna munkába állni, csekély az esélyük bejutni a munkaerőpiacra. A hatóságokkal nem működnek együtt és nem egy esetben köztörvényes ügyeik sem jutnak azok tudomására.

Egy ultraortodox háztartásban nincs televízió és a vallási tárgyuakon kívül nincsenek könyvek. Csak olyan “kóser” mobil telefont használnak (internet kapcsolat, Twitter nélkül) amit a közösség vezetője jóváhagyott.

Életterük többnyire nem terjed túl a lakóterületük határvonalán. A való világtól szinte hermetikusan elzárva élnek, ennek következtében többnyire fogalmuk sincs az őket körülvevő világról.

Feltétlenül szót kell ejteni a jesivákról. Izraelben, vagyis ahogy a modern Izrael kikiáltásáig nevezték: Palesztinában, a második világháborút megelőzően is működtek jesivák. Ezek azonban a közelébe sem jöttek a nagyhírű európai jesiváknak, amelyek tanáraikkal és tanulóikkal egyetemben elpusztultak a holocaustban.

Ilyen előzmény után természetesnek tűnt, hogy a maroknyi megmaradottaknak az újonnan megalakult zsidó állam biztosítsa a legzavartalanabb elmélyülést a Tóra-tanulásban.

Tehát az egész jesiva “ügy” David Ben-Gurionnal kezdődött. Ben-Gurion és a litván Schach rabbi között született meg az egyezség a jesiva növendékek jogállásáról. Ennek értelmében mentesülnek a katonai szolgálat alól és tanulmányi idejük munkaviszonynak számít. Erre az időre állami támogatást élveznek, a jesivát fenntartó alapítványi hozzájárulások kiegészítéseképpen.Tárgyi időszakban 28 jesivában összesen 400 fiatalról volt szó, ők az akkori 600 ezer fős zsidó lakosság 0.07%-át jelentették.

Egy 2015-ös statisztikai adatok szerin: 1400 intézményben összesen 108.300-an tanultak. A jesivákban – 18 éves kortól a nősülésig – 35.700-an, a kolelekben – nősüléstől 67 éves korig – 72.600-an. 155 alacsonyabb oktatási intézményben – heder, kis-jesiva – 17.700-an tanultak. Ez összesen 126 ezer fő, a 6 millió 370 ezres zsidó lakosság 2.08%-a.

Az ultraortodoxia egyik “alcsoportja” a haszidizmus.  

A haszidizmus filozófiai rendszer, amely vallási megközelítésben ad választ az egyszerű emberek szociológiai, társadalmi problémáira.

A haszidizmus megalapítója Bal Sem Tov (1698-1760) és tanítványai dolgozták ki ezt a filozófiai rendszert, amely szerint:

  • az Örökkévaló előtt nem a tudás, nem a törvények betartása, hanem a felé irányuló, odaadó szeretet és hűség a fontos. A vallásos életmód, a sok rituális előírás lényege az Örökkévaló szeretete.

  • az Örökkévalót nem önmegtartóztatással, szomorúsággal, hanem örömmel, tánccal kell szolgálni.

  • a zsidó nem csak a Tóra parancsolatainak betartásával szolgálja az Örökkévalót, hanem minden hétköznapi cselekedetével is.

A haszidokat két nagy csoportra lehet osztani, u.m. askenáz (európai) és szefárd (keleti származású) zsidók.

Mindkét ág számos alcsoportra oszlik. Szefárdok pl. a jemeniek, akik hagyományaikban, szokásaikban, imarendjükben sokban különböznek a többiekről.

Az askenázoknál az 1920-as években alapították az eda ha-haradit közösséget magyar és lengyel (stetl) származású zsidók . Ide sorolhatók a Szatmár, a Toldot Áron, a Naturei Karta. Ezek harcos anti-cionista csoportok, amelyek nem fogadják el a modern Izrael létjogosultságát. Felfogásuk szerint a zsidó államot csak a Messiás eljövetele után lehet megalapítani. Az állam életében nem vesznek részt, nem szavaznak…

A többi ágazatra sem jellemző a harcos cionizmus, azonban ők kisebb-nagyobb mértékben hajlandóak elfogadni a zsidó államot és többé-kevésbé együtt is működnek azzal.

A nagyobb közösségek – a Gur, a Vizsnyic, a Belc mellett vannak egész kicsik is, mint az erlói (egri) vagy a Dusinszki (nyitrai) haszidok.

A haszid ultraortodox társadalom autoriter irányítás alatt áll. A haszid közösség vezetője a rebe (admor). A litvánok (ultra-ortodoxok) esetében akár a jesiva vezetője, vagy akár egy kisebb közösség (hacer) feje áll a közösség élén. Szavuk a születéstől a halálig, az élet minden területén döntő. A közösség tagjai tanácsért, döntésért csak hozzá fordulnak és a hallottakat minden gondolkodás nélkül követik.

Van két nagy közösség, amely bizonyos értelemben átmenetet képez az ultra-ortodoxia és a haszidok között azért, mert különböző okokból nincs admor a közösség élén. Ez a két csoport a Chabad és a Breszlev. (A Chabadnál az utolsó rebe halála óta, a breszlevi haszidoknál az alapító Nachman (1772-1810) rabbi halála óta. Ez mindkét esetben az jelenti, hogy nem csak egy személy hatása érvényesül.)

      Dusinszki esküvő

Az ultraortodox/haszid közösségek, az elzárkózás ellenére is, többnyire aktívan részt vesznek az ország politikai életében. Az askenáz ultra-ortodoxok pártja az Agudat Israel, az askenáz haszidoké a Degel a Tora. A szefárdoké a Sasz. (Az érdekesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a Sasz létrejöttében döntő szerepe volt a már fent említett litván Schach rabbinak.)

Természetesen e pártok politikai életében a demokráciának semmilyen szerepe nincs, a képviselő jelölteket a közösségek vezetői jelölik ki és a közösségek tagjai csak az ő listájukra szavaznak. Ez stabil 11-17 fős képviselői létszámot jelent a Kneszetben. ( jelenleg 16 fő)

Az ultraortodox/haszid pártok a politikai oldaltól függetlenül, szinte minden eddigi kormányban részt vettek, nem egyszer a mérleg nyelvének szerepét játszva. Ezt a szerepet bőségesen megfizettetik. (A jelenleg folyó kormányalakítás kapcsán is – mint eddig mindig – megfigyelhető, hogy a törvényhozásban elfoglalt nagyságrendjükhöz képest túlzott igényeket támasztanak miniszteri, miniszter-helyettesi posztok betöltésére.)

Az ultraortodoxok többsége nem dolgozik, csak különböző szintű jesivákban tanul. A haszidok közül sokan dolgoznak és katonai szolgálatot is teljesítenek, más részük csak tanul. (A Statisztikai Hivatal legfrissebb jelentése szerint az ultraortodox/haszid férfiak 50%-a dolgozik.)

Ebből következően, joggal vetődik fel a kérdés, miből élnek?

Tulajdonképpen állami támogatásból, (bár ez az utóbbi időben változáson ment keresztül) valamint a nem csekély adományokból. Az adományok túlnyomó része külföldi közösségeiktől származik, illetve hivatásos adomány-gyűjtőik által megszerzett külföldi támogatásból.

A Ben-Gurion-Schach egyezményben szerepel, hogy a tanulási idejük munkaviszonynak számít, tehát ezért bért kapnak. Ennél a témánál érdemes kicsit elidőzni. Ugyanis az állami támogatás nem személyre szóló, ugyanakkor létszámfüggő. Röviden: az állami támogatás csakúgy, mint az adomány a jesiva számláján jelenik meg. Ezért az intézmény vezetőjének érdeke a minél magasabb tanulói létszám. Az állami támotatás és az adományok útjának követésére csak az utóbbi időben történtek lépések.

Az adományokból és az állami támogatásból befolyó összegből tartják fenn a jesivát és juttatnak az ott tanulóknak egy nem túl magas összegű (a minimálbérnél szinte mindig alacsonyabb) csekket. Ezen kívül támogatást kaphatnak egy, az erre a célra létrehozott közösségi szervezettől (GAMAH). Hétvégeken és ünnepekkor van szervezett élelmiszerosztás is.

Fel lehet tenni a kérdést, hogy a többségében sokgyerek családok hogyan tudnak megélni ebből? A válasz: nagyon nehezen.

Ezért van az, hogy az ultraortodox családok túlnyomó többsége a statisztikai szegénységi küszöb alatt él. Megjegyzendő, hogy ultraortodox/haszid körökben szinte kizárólagos a készpénz forgalom. Ennek egyik oka, hogy vagy egyáltalán nem rendelkeznek bankszámlával, vagy az egyenlegük miatt a banktól nem kapnak hitelkártyát. A másik, nem kevésbé lényeges ok, az adóhatóság kijátszása.

Érdemes talán áttérni egy másik – a nyilvánosság előtt talán legtöbbet tárgyalt – kérdésre és  a továbbiakban a katonai szolgálattal kapcsolatos problémát venni górcső alá

Viszonylag gyakran látni a televízióban erőszakos, túlnyomórészt “spontán” tüntetésekről  szóló beszámolót Jeruzsálemből, ahol ultraortodoxok a katonai szolgálat ellen tiltakoznak.

Nem túl régen derült fény arra, hogy ezek az u.m. spontán tüntetések szinte katonai precizitással vannak szervezve. Az egyik tüntetésen a rendőrök kiemeltek a tömegből néhány hangadót és ennek kapcsán felvették a kapcsolatot a jesivájukkal. Pár perccel a beszélgetés után arra lettek figyelmesek, hogy a tömeg feloszlik, amiből egyenesen következik, hogy nem csak az oszlatás, de a tüntetés szervezése is felülről irányított.

A tüntetések résztvevői az u.n. jeruzsálemi frakcióhoz tartoznak. Számuk néhány ezer főre tehető és vezetőjük, Auerbach rabbi nemrég hunyt el.

A közösség tagjai az ultraortodox világ szélsőségesei.

jeruzsálemi frakció – tüntetés a bevonulás ellen

A háttérben azonban nem csak államellenesség áll, hanem az ultraortodox világon belüli harc a befolyásért.

Az egész ultraortodox bevonulási procedúra leegyszerüsítve a következő: Az illető megkapja a behívóját, elmegy a sorozóirodába. Ott aláír egy nyomtatványt és mehet haza. A jeruzsálemi frakció ezt is állami beavatkozásként értékeli és még aláírni sem hajlandó. Aztán, ha valamelyikük néha belebotlik egy igazoltatásba, vagy külföldre szándékozik utazni és útlevél ellenőrzéshez járul, azonnal kiderül, hogy szolgálatmegtagadó. Ott helyben átadják a katonai rendőrségnek, akik az előállítás után megpróbálják meggyőzni, hogy írja alá a nyomtatványt. Ez általában nem sikerül, ilyenkor az illetékes tiszt rövid elzárásra ítéli. Átszállítják egy katonai börtönbe, ahol egy-két heti “nyaralás” után általában aláír. Csak elvétve kerül a delikvens katonai bíróság elé.

A fent leírt esetben a jeruzsálemi frakció azonnal az utcára vonul és általában sikerül a jeruzsálemiek életét megkeseríteniük.

Vannak azonban tényleges fegyveres katonai szolgálatot teljesítő ultraortodoxok is. A lényege a dolognak az, hogy ez minden esetben egyéni döntésen alapul és a bevonulók általában nem a mainstreamből kerülnek ki, hanem olyanokból, akik valamilyen okból kihullottak az oktatási keretekből, vagy egyéb beilleszkedési problémával küzdenek.

Társadalmi beilleszkedésükhöz a katonaságtól és erre alakult társadalmi szervezetektől kapnak segítséget. Ennek ellenére pokoli nehéz utat járnak be, mert gyakorlatilag minden ismeretük hiányzik, ami az élethez szükséges.

Csak érdekességként  említem, hogy nem túl régen járta be az izraeli sajtót az a hír, hogy az egyik szatmári rebe (jelenleg hat van) egyik unokáját az izraeli hadsereg tisztjévé avatták.

                                     A szatmári rebe unokája 

Sokkal kevesebbet, mondhatni, hogy semmit, nem lehet hallani azokról a fiatalokról, akik a katonai szolgálat teljesítésének vállalásával elvesztik az addig biztosnak hitt családi hátteret – akiket kitagad a család. Ha közkeletű kifejezéssel akarok élni, azt mondhatom, hogy egyik pillanatról a másikra halmozottan hátrányos helyzetűvé válnak, akiknek meg kell birkózni a család elvesztésével, ugyanakkor be kell hozni a lemaradásukat, amely a közismereti tárgyak hiányából adódik, be kell illeszkedniük egy nyitott – számukra addig ismeretlen – világba…mindezt 18 évesen!

Izraelben az általános hadkötelezettséget törvény írja elő. Elvben ez alól senki nem húzhatja ki magát. Az is természetes társadalmi igény, hogy épkézláb emberek ne társadalmi juttatásból – ami nem más, mint a többség adójának egy igen tekintélyes része –  tartsák fenn magukat.

Ami viszont nem természetes, az a változást szorgalmazók hozzáállása. És itt elsősorban is a törvényalkotókra gondolok. Ugyanis a modern Izrael 71 éve alatt egyetlen kormány sem tudott felmutatni kivitelezhető programot. És most, amikor a téma kritikus szintre ért, még mindig csak “tűzoltás”-ban gondolkodunk.

Meggyőződésem, hogy a “Furkósbottal Európába” szemlélet, a frázispufogtatás nem járható út.

Ezzel szemben, átlátható törvények mellett, olyan körülmények kialakítása szükséges, amely részben kényszerítő erővel hat, részben lehetőséget biztosít, ugyanakkor nem sérti vallási elkötelezettségüket.

Egyetlen modern hadseregtől, ahol a tisztnek – képletesen szólva – a laptop a fegyvere, sem várható el, hogy nagy tömegben, képzetlen fiatalokkal töltse fel az állományt (nem véletlen, hogy a sorozáson megjelentek közül szinte senki bevonulására nem tartanak igényt).

A változó világot nem tudomásul venni, több, mint vétek. A világ pedig rohamléptekkel változik. Néhány jóhírű, u.n. nagy jesiva vezetői is megértették az idők szavát. Ezekben a tanterv részét képezi a közismereti tárgyak oktatása, a tanulás melletti szakmásító tanfolyamok…

Természetesen a hadsereg kötelékén belül is lehetőség kínálkozik a továbbtanulásra (elsősorban olyan területen, amelyre a katonaságnál szükség van) és a már bevonultak támogatását felvállaló szervezeteken keresztül is megvalósítható a képzésen való részvétel.

Véleményem szerint azonban ezt átfogóan, jól kidoglozott, hosszútávú programmal, az államnak kell felvállalnia.

23/05/2019

Rendhagyó gondolatok a Függetlenségi Nap alkalmából…

8 máj

71 éve, május 14-én, (a héber naptár szerint Ijjár 5.) az idei polgári évben május 8-9.*  történt Izrael földjén az első modernkori csoda. Megalakult Izrael állama!

Megalakulását Herzl Tivadar és más cionisták áldozatos munkáján kívül nem kis részben a hatmillió áldozat vére, valamint a világ és benne elsősorban Európa rossz lelkiismerete tette lehetővé.

Most – a protokoll szerint – fel kellene sorolni, hogy Izrael ezen időszak alatt honnan, hová jutott. Gazdasági, társadalmi, kulturális vívmányai mellett szót kellene ejteni kiterjedt külkapcsolatairól…tegyék ezt meg helyettem politikusaink, hivatásos szónokaink. Én – nem először – a másik utat választom.

74 évvel a koncentrációs lágerek, a megsemmisítő táborok felszabadulása és 71 évvel az állam kikiáltása után még mindig számosan vannak, akiknek megemészthetetlen falatként, mindkét dátum a torkán akadt. És létszámuk egyre csak gyarapszik.

Felfoghatatlan számomra, hogy számos európai ország, amelyik Izraellel kiegyensúlyozott kapcsolatot tart fenn, elvben a hazai zsidóságát is támogatja, teljes mellszélességgel és kurzustörténészei hathatós támogatásával igyekszik történelmi tények meghamisítására.

És, ha mindez nem lenne elég szégyen, még a területén történő – bevándorlók által elkövetett – antiszemita atrocitásokat, Izrael ellenes megmozdulásokat is igyekszik eltussolni. Mindezt, az internet korában!?

Vajon, mit reagál a német kormány arra a neonáci felvonulásra, melynek fő szlogenje a “soha többé Izraelt”? Vajon a francia földön elkövetett, kifejezetten származási-vallási indokból végrehajtott gyilkosságok elkövetői számára miért mentség a “kábítószer hatása” (ami egy közlekedési balesetnél súlyosbító körülménynek számít).

Miért kéri ki magának a lengyel kormány, hogy polgárai az anyatejjel szívták magukba az antiszemitizmust, amikor csak a minap égetett valaki köztéren olyan bábut, melyre régi, zsidó származású közéleti személyiség arcképét tűzte fel?


Hogy Amerikában és az Egyesült Királyság területén a “baloldal”** nyíltan zsidózik, nyíltan fröcsög Izrael ellen, már említést sem érdemel.

A kérdések kérdése számomra az, hogy ehhez miért asszisztál a diaszpóra zsidósága?

Természetesen tudomásul veszem, mint tényt, de senki ne vegye zokon, ha mélységes felháborodásomnak adok hangot, amiért S. Lauder úr, a Zsidó Világtanács Elnöke éppen Izrael születésnapját “tisztelte” meg azzal, hogy egy erősen politikai ízű, de vallási köntösbe bújtatott támadást intézzen Izrael kormánya ellen.

A kijevi zsidó fórum előtt elhangzott beszéde nem más, mint a galuti zsidóság körében végzett tevékenység kudarcának hárítása.

Lauder úr az amerikai zsidóság egyre gyorsuló beolvadásából eredő problémát vetíti ki Izrael és a galut kapcsolatára.

Őt hallgatva, felmerül a kérdés: vajon tényleg ennyire nem ismeri Izrael belső életét, vagy ennyire a jelenlegi kormányt akarja lejáratni? A kérdés természetesen nem csak Lauder úrnak szól!

Azt tudomásul kell vennie a szétszórattatásban élő zsidóságnak, hogy Izrael állam diplomáciai tevékenysége elsősorban az állam érdekeit kell szolgálja és ez, szükségszerűen, nem mindig halad párhuzamosan a galuti zsidóság érdekeivel.

Azt azonban – bármikor és bármilyen kormánya is volt Izraelnek – senki nem vetheti az állam szemére, hogy különböző hátterű közösségeket a másik rovására támogatott volna.  

Lauder úr leegyszerűsíti a kérdést azzal, hogy a diaszpóra zsidóságát liberálisnak, az izraelit ultra-ortodoxnak minősíti, holott mindkét oldal ennél sokkal sokszínűbb.

Nem először hangzik el, – de mindig kiváló időzítéssel –  hogy Izraelnek többet kellene tennie a diaszpórában élőkért. Az már kevesebbszer, hogy mit kéne tenni saját magukért.

Kitekintve a világ országaira, azt kell mondjam, hogy soha még annyira igaz nem volt a dal, miszerint אין לי ארץ אחרת…vagyis, nincs másik országom…Nincs más országa az izraeli “baloldalnak” sem és – akármennyire is megpróbálja elhitetni magával az ellenkezőjét – a diaszpóra zsidóságának sem.

Ha ezt minden egyes zsidó megérti, ha nem politikai nézetei alapján alkot véleményt, akkor azzal a tudattal dőlhetünk hátra, hogy van egy hely a világban, ahol OTTHON vagyunk!

חג עצמאות שמח למדינת ישראל

ו

שלום לך ארץ נהדרת

 

https://www.youtube.com/watch?v=DgvmC-F5jsE

 

* napnyugtától-napnyugtáig

** Nem, egyáltalán nem véletlen, hogy idézőjelbe került a baloldal. Ugyanis ez a “baloldal”  elvetett minden baloldali értéket és tevékenységét kizárólag az emberi jogok védelmében fejti ki. De még ezt is hamis módon, ugyanis kettős mércével mér.

 

08/05/2109

A holocaust emléknap ürügyén, avagy…

1 máj

a galuti zsidóság a damaszkuszi úton

 

Ismét eltelt egy év. Ezt abból is lehet tudni, hogy Izraelben is elérkezett a vészkorszak rémségeire, áldozataira, hőseire történő emlékezés napja.*

Számos meg -és visszaemlékezést lehet hallani-olvasni a történtekről. Sajnos, egyre kevesebbet a borzalmak szenvedő alanyaitól, hiszen számuk vészes gyorsasággal apad. Ezen sorok írásakor Izraelben 212 ezer túlélőt tartanak nyilván, közülük naponta 40-re tehető az elhalálozottak száma.

Nyilvánvaló, hogy állami megemlékezésre évi egy alkalommal kerül sor, ez azonban nem mentesíti az államot, hogy a még köztünk élők mindennapjait folyamatosan kövessék, hogy a szükséges segítséget megkaphassák. Ezen a téren Izraelnek is van tennivalója.

Más ünnep- illetve emléknap kapcsán is kifejtettem már azon véleményemet, hogy évek-évtizedek múltával képtelenség újat mondani. Éppen ezért – és ez alól magam sem vagyok kivétel – minden évben újra és újra elsiratjuk nem csak a – néha meg sem ismert – családtagjainkat, de könnyet ejtünk a 20. század sötét napjait túlélt, sokszor testben is, de lélekben mindenképpen megtört szeretteinkért. Mind a hat millió testvérünkért. Valahol lelkünk mélyén magunkat, a háború után született generációt is, hiszen génjeinkben hordozzuk az ősök félelmét, melyet felfedezünk még unokáinkban is.

לא לשכוח ולא לסלוח!

Nem felejtünk és nem bocsátunk meg! Bocsánat egy elmebeteg diktátor és ideológiáját kiszolgáló csatlósainak nem jár! Felejteni, az ősökkel szemben, erkölcstelen!

Tegyük fel, – kizárólag a feltételezés szintjén – hogy több, mint hét évtized távolából – felmerül a megbocsátás. Kinek? Szánjuk talán a matuzsálemi kort megélt nácit/nyilast, mert utána jártak ténykedésének és bíróság elé állították? Sirassuk a kora miatt? Ő talán érzett szánakozást a gázba hurcolt gyerekekért, aggastyánokért?

Meggyőződésem, hogy az ítélet üzenetet hordoz és elsősorban a szellemi örökösöknek szól!

Felejteni – ismét csak feltételes módot használva – képtelenség. Ahogy említettem, az elpusztítottak megtagadása lenne. De van egy másik ok is. Ami nem más, minthogy lépten-nyomon – és ahogy az idő telik egyre nagyobb vérszemet kapva – szembejön a kurzus-történészek általi történelemhamisítás, a holocaust relativizálása és nem ritka az áldozathibáztatás sem.

 

Természetesen a jelenség nem újkeletű. Nyugodtan kimondható, hogy egyidős a háború befejezésével és felelősség terhel minden, ‘45 után hatalmon lévő kormányt, amelyik képtelen volt szembenézni a múlt bűneivel. Nem kell összeesküvés elméletet gyártani ahhoz, hogy – mai tudásunkkal természetesen – lássuk, a szembenézés elmaradása nagyrészt tudatos volt.

A vészkorszak alatt szinte teljes egészében megsemmisültek a nagyhírű európai jesivák, tanáraikkal, diákjaikkal együtt. A tanítók hiánya, a felszabadulást követő, államilag kódolt vallásellenesség és a zsidóság zömének feltétlen lojalitása a felszabadítókhoz** azt eredményezte, hogy a zsinagógák kiürültek. A szocialista táboron átfutó rendszerváltás alkalmával azonban a megmaradt rabbik, a zsidó szervezetek nem mindenhol tudták megragadni az alkalmat az újraszerveződéshez.

Mire észbe kaptak, hogy valamit tenni kéne ahhoz, hogy a diaszpóra zsidósága fennmaradjon, elfogytak a hívek. Hívek nélkül pedig nincs létjogosultság. Patthelyzet, amelynek egyelőre nem látszik a megoldása.

És megoldás addig nem is várható, amíg a galuti zsidóság nem képes, vagy talán nem is akar szembenézni az idők változásával. Hosszú ideig a nyugati zsidóság kivételes helyzetben volt a kelet-európaihoz képest, hiszen vallásgyakorlásában nem korlátozták, ez a különbség a szocialista tábor összeomlásával megszűnt.

Mi sem szemlélteti jobban a különbség elmosódását, minthogy a nyugat-európai és amerikai zsidó közösségek tagjait ért támadások ma már napi szinten szerepelnek a hírek között. Amerika zsidósága pedig ennek ellenére görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy ők mások, mint európai társaik. Nemrég, a közösségi épületek, zsinagógák védelmével kapcsolatban nyilatkozta egy amerikai rabbi, hogy “a zsinagóga nem repülőtér” – ezzel utasítva el annak védelmét.

A teljes diaszpóra zsidóságának, a közösség minden egyes tagjának, óriási a felelőssége abban, hogy milyen módon viszonyul Izraelhez. Alapvetően fogalmi szinten kellene rendet teremteni, mert amire a baloldali liberáis gondolkodást (ami sem nem baloldali, sem nem liberális) magukénak vallók azt mondják, hogy “Izrael jogos bírálata”, az nem más, mint ami ellen elvben harcolnak. Színtiszta antiszemitizmus – mégha furcsán is veszi ki magát zsidók esetében. De erre is volt már példa a történelem során.

És, bár az alábbi esetnek nem Európa adott otthont, Európa is “büszkélkedhet” néhány, azonos nézeteket valló “tanítóval”.

Az idei Peszach előestéjén, “Széderre” hívta Chicago “Tzedek” zsinagógája dr. Omar Barghutit, a BDS mozgalom alapítóját. Mivel az illető persona non grata az Egyesült Államokban, így a modern technika igénybevételével, skype-on tartotta meg előadását. Mi másról is szólhatott beszámolója, mint az izraeli arabok, a magukat palesztinnak nevező “területi” arabok Izrael általi elnyomásáról…

A “Tzedek” közösség alapítója Brant Rosen reform rabbi a következőket mondta a gyülekezetének: A palesztinok mindennapi élete súlyosan korlátozva van Izraelben és a “megszállt” területeken – ez azonban nem kerül az újságok címlapjára. Felhívta a figyelmet arra, hogy komolyan fontolóra kell venni az Izraelbe történő utazás beszüntetését, ezzel vállalva szolidaritást a palesztin néppel.

Tényleg, vannak fontolóra veendő dolgok. Elsősorban is a diaszpóra zsidóságának nem ártana magáévá tenni azt a bölcs mondást, hogy “ha segíteni nem tudsz, legalább ne árts”!

Mert elnézve a diaszpóra zsidóságának jövőjét  – és ismerve Európa múltját – kétségek merülnek fel a tekintetben, hogy Izraelen kívül létezik-e a Földön másik ország, amelyik nemhogy hazát adna, de legalább szállást kínálna a rászorulóknak?!

01/05/2019

* Izrael a varsói gettófelkelés, 1943. április 16. (כ”ז בניסן) dátumához- ami az idei évben május 2-ára esik) igazítja az emlékezést.

** A félreértések elkerülése végett meg kell jegyezni, hogy a felszabadítás tényén nincs mit vitatni. A rendszer működése viszont már az első koncepciós perek alkalmával világossá kellett, hogy váljon.

Szubjektív vélemény az izraeli választásokról, avagy választás alulnézetben…

15 ápr

 

Szeretném felhívni az olvasó figyelmét, hogy az írás talán egy kicsit hosszú és nem is túl olvasmányos.  Az alábbiakban nem választási beszámolót olvashat a látogató, hanem szerző szubjektív gondolatait a választással kapcsolatban.

Nyilván lesznek, akik nem fognak velem egyetérteni, de ez így van rendjén. Meggyőződésem, hogy csak a tényeken alapuló vita viszi előbbre a világot. És ez az, amit az utóbbi néhány választás során egyre inkább hiányoltam és főleg ez az, ami a mostani választási kampányból teljesen hiányzott.

Az ellenzék fő, mondhatni egyetlen célja Benjamin Netanjahu miniszterelnök megbuktatása volt. Itt-ott lehetett ugyan hallani valami program félét, de az elveszett az általános hangzavarban. Sajnos Izraelben is tért nyert a populizmus, és ettől egyik politikai oldal sem mentes. Ez a tendencia látszik Trump amerikai, Macron francia elnök és az olasz Salvini esetében is.

A régi, ideológiai tartalmú viták-ellentétek gyakorlatilag eltűntek. Ezt a baloldalon a társadalmi-gazdasági igazságosság, az igazságos elosztás helyett kizárólagosan átvette az emberi jogok kérdése. Így kerül a képbe Izrael, mint az emberi jogok legnagyobb és egyetlen megsértője a világon.

A jobboldal pedig a nemzeti jelleg erősítését helyezi a középpontba, gazdasági-kulturális és társadalmi téren egyaránt és a nemzetközi kapcsolatokat is ezen szempontok alapján ítéli meg.

Fentiek alapvetően meghatározták az izraeli választást is, amely tulajdonképpen személyre szóló volt. A második Izrael történelmében, azzal a különbséggel, hogy most nem törvénnyel alátámasztott módon. 2001-ben, Ariel Saron közvetlen választás útján került a miniszterelnöki székbe.

Ennek köszönhető, hogy nem kevesen, olyanok is a Likudra szavaztak, akik “normális” esetben nem tették volna. Ez 36 mandátumot eredményezett a pártnak, ami az utóbbi idők választási csúcsa.

Összességében a jobboldali tömb, mely a 120 fős kneszet potenciális koalícióját alkothatja, 65 fős többséget szerzett az ellenzék 55 képviselői helyével szemben.

Minderről kicsit részletesebben:

Benjamin Netanjahunak, a Likud pártot vezető, és ötödik kadenciáját kezdő miniszterelnöknek történelmi érdemei vannak az izraeli gazdaság fellendítésében, valamint Izrael sikeres külpolitikájának alakításában.

Biztonságpolitikai téren kihasználva Trump elnökké választását és felismerve Obama tehetetlenségét, – amellyel a Közel-Keleten stratégiai döntési helyzetbe hozta Putyint – az orosz elnökkel kiváló munkakapcsolatot épített ki, ezáltal biztosítva Izrael számára a szükséges stratégiai mozgásteret a térségben.

A hi-tech ipar előtérbe helyezését szolgáló döntések pedig azt eredményezik, hogy ma ezen iparág számos ágában (cyber, elektronika…) a világ élvonalába tartozunk.
Nem elhanyagolható, hogy Izrael ma kiterjedt kapcsolatokat ápol – nyíltan v. kevésbé nyíltan – a muzulmán országokkal is, ami hátteret biztosít ahhoz a döntéséhez, hogy a palesztin kapcsolatokat hibernálta, jól látva, hogy ez a 25 éve tartó helybenjárás, csak fölösleges energiákat köt le.

A makrogazdaságban elért sikereket azonban társadalmi szinten nem sikerült aprópénzre váltania. Ez úgy tűnik, hogy a vakfoltjára esett.
Izrael jelentős gazdasági erősödése kétségtelenül meglátszik a lakosság életszínvonalán is. Erre álljon itt egyetlen példa: tíz évvel ezelőtt, egy jeruzsálemi havi utazási bérletért többet fizettem, mint ma, pedig azóta a sekel árfolyama is romlott. Sőt, a bérlet akkor csak Jeruzsálem municipális területén volt érvényes. Mára azonban az országot utazási körzetekre osztották, így ezért a pénzért Jeruzsálem környékén is utazhatok.

Ugyanakkor egyértelműen hiányoznak azok az átgondolt és szervezett programok, amelyek révén a társadalom minden rétegének – lehetősége és igénye szerint – biztosítanák a lehetőséget képességei kibontakoztatására, így egy nívósabb élet megteremtésére.Ehhez azonban az oktatás átgondolt és szervezett reformjára lenne szükség. Ugyanis a jelenlegi oktatás csődközeli.

Hogy a fiatalok, ifjú házasok életkezdésének nehézségeit ne is említsem,  hiszen még a normális, jól kereső családok számára is szinte lehetetlen szülői segítség nélkül a saját otthon elérése.

Itt érdemes megemlíteni egy, az én szememben fontos tényezőt, amely a részemről csak feltételezés, hiszen erről soha, sehol nem esett szó. Érzésem szerint  Benjamin Netanjahu politikai pályájának kezdete óta – talán valamiféle Asperger szindróma hatására – képtelen megválogatni a közvetlen munkatársait. Az évek folyamán tömegével választott ki olyanokat, akik szakmailag vagy/és emberileg is alkalmatlannak bizonyultak a feladat ellátására.

Most ejtsünk néhány szót a potenciális koalíciós partnerekről:

Az ultraortodox-haszid pártokra kár sok szót vesztegetni, ezek fegyelmezett szavazótáboruknak köszönhetően hozták a szokásos formát, sőt egy kicsit jobbat is.

Ők minden koalícióban hajlandók részt venni, ahol megtalálják számításukat. Most azonban egyértelművé tette számukra a döntést az, hogy Yair Lapid a “kék-fehér” választási szövetséghez csatlakozott.

Moshe Kahlon “Együtt” pártja mindössze négy mandátumot ért el és a legutolsó hírek szerint visszatér a Likudba, ahonnan annak szociális-gazdasági programjával kapcsolatos egyet nem értés miatt vált ki. A Likudnak ezen a téren  csak hasznára válhat.

Lieberman “Izrael az otthonunk” pártja mindössze 5 mandátumot szerzett. A párt stabil szavazótáborának számító, az egykori Szovjetunió területéről származó zsidók mára gyakorlatilag felolvadtak az Izraeli társadalomban és politikai felfogásuknak megfelelően más és más helyre, többnyire jobbra, szavaznak. A párt eredeti funkciója, mint olé párt megszűnt.  A mostani 5 mandátumot a megmaradt idősebb korosztálynak köszönheti.

Az “Egyesült Jobboldal”, amelynek legszélsőbb része – nem sokak bánatára – végül is nem jutott be a Kneszetbe, 5 mandátumot szerzett. Ez a tömörülés az u.n. kötött-kipás mozgalom kemény magját képviseli, amelyről a liberalizálódott tömegei leszakadtak és most valahol az űrben keringenek. (Ezt alább részletesebben is kifejtem.)

Az “Új Jobboldal”-ról annak ellenére érdemes pár szót ejteni, hogy – véleményem szerint elsősorban Naftali Benett  személyiségének köszönhetően – nem jutott be a Kneszetbe.

Amikor Benett rohammal és nem csekély magánvagyona segítségével elfoglalta a Mafdal (Nemzeti Vallásos Párt) utódjának tekintett “Zsidó Otthon” párt elnöki székét, nem titkolta azt a törekvését, hogy erről az ugródeszkáról kíván a miniszterelnöki székbe kerülni. Helyesen ismerte fel a változásokat és  törekedett a vallásos cionista mozgalmat kibővíteni a kevésbé vallásos és vallástalan rétegek irányába. Azonban a frázispufogtatós, gyakran fellengzős, lehengerlő stílusa úgy tűnik, inkább taszított, mint vonzott. Miniszteriális tevékenységét (két kadenciával korábban a kormányban ipari és kereskedelmi miniszteri posztot töltött be, a választást megelőzőben pedig oktatási miniszter volt) is ez a stílus jellemezte. A hivatali apró munkától általában távol tartotta magát.  A “Zsidó Otthon”-ból történő kiválását és az új párt megalakítását közvetlenül a választások előtt abszolválta és 15-16 mandátum elérésével, mint második legerősebb jobboldali párt, meghatározó szerepet kívánt betölteni.

Szinte egybehangzó vélemény volt, hogy egy ilyen húzást várhatólag vagy nagy siker, vagy nagy bukás koronáz. Az utóbbi jött be.

Maga mögött hagyta a kötött-kipás párt romjait és a már fentebb említett vallásos cionista réteg és kevésbé vallásos, vagy vallástalan szellemi utitársai jelenleg minden szervezeti keret nélkül maradtak.

Az, aki képes lesz megszólítani és maga mögé állítani őket, az egy nem csekély létszámú,  többnyire jól képzett és nem csekély befolyással rendelkező szavazóbázisra tehet szert!

Most pedig térjünk át az ellenzékre:

A “kék-fehér’ választási szövetség (a sok helyen használt definíció ellenére ez nem párt) azzal a céllal jött létre, hogy felváltsa Netanjahu miniszterelnököt.

Benjamin (Beni) Gantz volt vezérkari főnök, a választási szövetség vezetője szintén gyakorlatilag az utolsó percben dobta be a kalapot a ringbe, egyértelműen azzal a taktikai szándékkal, hogy a már addig is felfokozott várakozást tovább szítsa. Ugyanis már jóval a választások előtt mint politikai messiást aposztrofálták annak ellenére, hogy igazán senki sem tudta, hogy mik a tervei, milyen programmal indul, hiszen ezekről egyetlen szóval sem nyilatkozott.

Első körben szövetséget kötött Mose Yaalon, volt védelmi miniszterrel és vezérkari főnökkel, majd csatlakozásra bírta Yair Lapid “Van jövő” pártját. Végül  Gabi Askenázi, volt vezérkari főnök is csatlakozott a csapathoz.

E szövetség tagjai közül csak Yair Lapid. mögött állt ténylegesen működő párt.

A választási listán szereplőket a politikai égtáj minden részéből toborozták. Önmagukat közép-pártként határozták meg (sem jobb, sem bal). Átütő, a szélesebb tömegekre is ható programot azonban nem sikerült megfogalmazniuk.

Kétségtelen, hogy Beni Gantz nem hiteltelen személyiség, azonban nem biztos, hogy ha valaki egy hadsereget el tudott vezetni, országvezetésre is alkalmas. A politikai -és államvezetés ugyanis egy más tudomány, amit el lehet, de el is kell sajátítani. Gantz nem egy karizmatikus egyéniség, s ami manapság nagyon fontos, valahogy nem jön át a képernyőn.

Ezt, az egymástól ideológiailag nagyon távol álló emberekből álló választási szövetséget még győzelem esetén sem lett volna egyszerű együtt tartani, kérdés, hogy mi történik a vereség után.

Ha azonban Gantz képes ezt a szövetséget együtt tartani és pártfélévé kovácsolni valamilyen programmal, akkor kétségtelenül be tudja bizonyítani alkalmasságát a vezető szerepre.

Végezetül, a tulajdonképpen alig létező baloldalról:

A Munkapárt az előző ciklus 24 mandátumáról 6 mandátumra küzdötte le magát – útban a teljes megszűnés felé.

Ez a zuhanórepülés azonban nem most kezdődött. Emlékszem, hogy elég sok évvel ezelőtt, amikor az országba érkeztem, én, a szocialista demokrácia emlőin nevelkedett, meglepve vettem észre, hogy a szocialisztikus elveket valló Munkapárt tulajdonképpen a társadalmi-gazdasági-kulturális elitet képviseli. Míg a kemény kapitalista elveket valló Likud a szegényebb rétegeket.

Tulajdonképpen a párt azóta egyfolytában kereste útját, de sehogy nem találta, amit az egyre szerencsétlenebb vezetőválasztások is mutatnak.

Egy rövid időre némi remény mutatkozott, legalább is azok számára, akik odafigyeltek. Ez az időszak Seli Jehimovics pártelnöki időszakához fűződik. Ő, a klasszikus szociáldemokrácia elvein alapuló társadalmi-gazdasági programot hirdetett, amire kétségtelenül elég sokan lettek volna vevők. Ideje azonban nem maradt arra, hogy ez irányban lépéseket tegyen, ugyanis a párt mamelukjai  – mielőtt nagyobb “katasztrófa” történt volna – gyorsan kivégzőosztag elé állították.

A 4 mandátumot szerzett – a politikai szélsőbalt képviselő Merec – tulajdonképpen visszatért eredeti méretéhez. Állandó szavazóbázisa ezt mindig képes biztosítani számára. Az előző választásokon általában a Munkapárt bal oldaláról képes volt magához vonzani szavazatokat, mára azonban már nem volt honnan.

A párt felfogására jellemző, hogy jelenlegi elnöke, Tamar Zandberg tisztelgő látogatást tett Ramallahban, Arafat sírjánál és képes volt New Yorkig utazni azért, hogy résztvegyen és felszólaljon a BDS által az AIPAC konferencia idején a székháza előtt szervezett tüntetésen. Ezen kívül részvétlátogatást tett egy, a terrortámadás során életét vesztett terrorista családjánál.

Összefoglalva: a választási kampányra kár túl sok szót vesztegetni. Kellőképpen szennyes és személyeskedő volt, de egyik fél sem vethet a másik szemére semmit. Érdemes megemlíteni, hogy a tulajdonképpeni kampány nem a hagyományos médiákban, hanem a közösségi hálón zajlott, ahol ugye nincs szájkosár.

Úgy vélem, hogy a választási eredmény Izrael biztonsági helyzetéről is szól, valamint arról, hogy a voksolók többsége nem kívánta az esetleges változással járó tanulóidő következményeit megfizetni.

Véleményem, és ezzel nem vagyok egyedül, csak akkor reménykedhetünk igazi változásban, ha az izraeli választási rendszer is változik.

Az alacsony választási küszöb (3.25%) lehetővé teszi, a szinte csak egyéni érdekeket képviselő kis pártok bejutását is. Ezen a választáson 47 párt jelezte részvételi szándékát, de végül is “csak” 40 indult – köztük nem egy, csak viccből.  Tudni kell, hogy Izraelben kizárólagosan listás szavazás létezik, a választópolgárnak semmilyen befolyása nincs arra, hogy kik kerülnek fel az egyes pártok jelölő listájára és milyen sorrendben.

Már a legalább vegyes (egyéni+listás) választás bevezetése is megoldás lenne, de még jobb lenne kizárólag egyéni választókörzetek kialakítása, ahol egyértelművé válna a jelölt és az őt választó közösség kapcsolata. Ebben az esetben akár még a választási küszöböt sem kellene felemelni ahhoz, hogy a kis pártok többsége kiessen.  Ezzel az igénnyel ezidáig csak magánbeszélgetések során találkoztam, most azonban meglepve tapasztaltam, hogy az elmúlt hét végén a Ynet egy, az egyéni választókörzet előnyeit taglaló írást tett közzé.

Túl a fentebb említett technikai változtatásokon, célszerűnek látszik törvénybe iktatni, hogy a miniszterelnök csak két kadenciára legyen választható. Ez azért lenne egészséges, mert a hosszú ideig pozícióban lévő személy kezében – még a legjobb szándék mellett is – túl sok erő halmozódik fel az információ-tömeg és a személyi kapcsolatok révén.

Ha az olvasónak volt türelme a hosszúra nyúlt eszmefuttatáson átrágnia magát, mindenképpen megérdemel két, a témához szorosan kapcsolódó információt:

A “kék-fehér” választási szövetség a választási kampányát először arra alapozta, hogy Mandelblit főállamügyész vádemelési javaslatokat nyújtott be Benjamin Netanjahu ellen. Két hét után a téma még a sajtó ingerküszöbét sem érte el. Ekkor vették elő a tengeralattjáró ügyet, mint Izrael történetének legnagyobb korrupciós ügyét. Azonban ez sem igazán keltett visszhangot, tekintettel arra, hogy az emberek többsége még emlékezett arra, hogy ebben az ügyben Netanjahu nem volt gyanusított. A benyújtott vádemelési javaslatban neve csak tanuként szerepel.

Mandelblit főállamügyész a választások utánra tette az ilyenkor szokásos – nem kizárólag a miniszterelnök személyének szóló – meghallgatást. Amennyiben ez után a vádiratok benyújtásáról dönt, a törvények szerint Netanjahunak le kell mondania. Bizonyosnak látszik, hogy ebben az esetben sem kerül sor új választásra, hanem a Likudon belül fognak új miniszterelnököt választani.

Végül is, ha a választás egészére tekintek, nyugodt szívvel állíthatom, hogy a választásnak voltak ugyan győztesei, de nyertesei nem. A magamfajta idealistáknak pedig maradt a reményhal.

15/04/2019

%d blogger ezt kedveli: