Al-Baghdadi-t likvidálták, de az ISIS tovább él…

al-Baghdadi – Szalah, Irak 1971 – Idlib, Szíria 2019

A Fehér Ház bejelentése, miszerint az ISIS vezetőjét – Abu Bakr al-Baghdadi-t –  amerikai különleges alakulat likvidálta, napok óta a világsajtó első helyén szerepel. Ezzel kapcsolatban különféle elemzések láttak napvilágot és bár a visszhang nem egységes, az írások többsége mégis azt sugallja, hogy az ISIS-t már az utóbbi időben elszenvedett nagyarányú területvesztés is megrázta, most, vezető nélkül maradva abszolút jelentéktelenné válik, esetleg el is tűnik.

Nyilvánvaló, hogy a világ fellélegezne, ha az egyik legvérengzőbb terrorszervezet megsemmisülne, csakhogy ennek nincs tényszerű alapja.

Nincs! Ugyanis az Iszlám Állam (ISIS, DAAS…) csak nevében állam. Az ISIS ideológia és attól, hogy az éppen soros vezetőjét kivonják a forgalomból, az ideológia tovább él.

Al-Baghdadi az iraki Szamarában született 1971-ben, egyetemet végzett és vallási tanítóként tevékenykedett. Szélsőséges nézetei csak fokozatosan alakultak ki.

Annak ellenére, hogy viselte a kalifa címet, személye inkább jelkép volt. A szervezetben soha nem tevékenykedett, mint egyszemélyi irányító.

Al-Baghdadi –  Irak amerikai lerohanása (2003)  után – az al-Kaida iraki fiókjának vezetője lett. A csoportosulás ekkor vette fel az “Iraki Iszlám Állam” nevet. 

2013-ban kiváltak az al-Kaidából – amire elsősorban ideológiai okokból került sor. Al-Baghdadinak az al-Kaida nem volt elég szélsőséges.  

2014 nyarán az általuk ellenőrzött területeken független iszlám kalifátust hoztak létre, amelynek “Iszlám Állam” nevet adták. Ezzel egy időben bejelentették, hogy a világ összes muzulmánja feltétlen engedelmességgel tartozik al-Baghdadinak.

Ideológiájuk meteorikus sebességgel hódított tömegeket, de  ugyan ilyen sebességgel hódítottak meg területet Irakban és Szíriában. Sok ezer önkéntest sikerült zászlajuk alá vonzani, nem keveset a nyugati államokból.  Itt kell megemlíteni, hogy az ISIS szunnita szervezet, számára a síiták nem kevésbé számítanak ellenségnek, mint a keresztények, vagy a zsidók.

Szíria – a 2014-es térképen a szürke színezés az ISIS ellenőrzése alatt álló területet jelöli

Harci módszerüket a vadállati kegyetlenség jellemezte, útjukat a rombolás követte, az emberiség történetének számos kulturális-építészeti emlékét tüntették el. (Erről, valós időben a világsajtó megrázó képeket közölt.) 

Brutalitásukkal legyőzhetetlenség mítoszát vonták maguk köré, ugyanakkor ez volt talán az első lépés a vereség felé vezető úton – ugyanis egyetlen iszlám csoportosulás sem mert szövetségre lépni velük.

A meghódított területeken bevezették a shariát, az iszlám törvénykezést, ismét legális volt a rabszolgaság, az emberkereskedelem.

2018

Mára Szíriában egy minimális területre szorultak vissza, de ahogy fentebb már szó volt róla, az ideológiájuk tovább él. (Itt kell megjegyezni, hogy bár jelentős területvesztést szenvedtek, mindkét térkép bal alső sarkában, a izraeli-szír határnál is fellelhetőek.)

Al-Baghdadi halálának nincs azonnali és közvetlen – leginkább csak lélektani – hatása a terrorszervezet működésére. Ugyanis a világban szétszórt ISIS csoportok eddig is önállóan működtek és működnek ma is. Ezek a csoportok önállóan határozzák meg, hogy milyen cselekményt hajtanak végre, és ezt gazdaságilag is önállóan finanszírozzák, elsősorban a helyi lakosság megzsarolásával és kábítószer kereskedelemmel tartják fenn magukat.

Ez év augusztusában al-Baghdadi kinevezte helyettesének (és talán utódjának)  Addallal Kardas 43 éves férfit, aki Szaddam Husszein katonatisztje volt és az amerikai megszállás után együtt voltak fogságban.

Addallal  Kardas

Néhány szó a kalifátus lényegéről és arról, hogy miért is terjedhetett az eszme a fénysebességnél is gyorsabban:

A kalifátus Mohamed próféta 632-ben bekövetkezett halála után alakult ki. A kalifák Mohamed leszármazottai voltak, a meghódított területeken egy személyben állami és vallási vezetők is.  Mint ilyenek, minden, az iszlám által meghódított területen gyakorolták felügyeleti jogukat. Ez akkoriban az Arab félszigetre, a Kaukázusra, a Levante vidékére és Észak-Afrika nagy részére terjedt ki. Ez volt az iszlám aranykora, mely 632-1258-ig tartott.

Később, az iszlám további terjedésével számos más helyen is létrejöttek kalifátusok.

Az ISIS ezt a kalifátusi intézményt akarja feléleszteni és kiterjeszteni a világ muzulmánok által lakott területeire, valamint minden, egykor iszlám fennhatóság alatt álló területre. 

Célja az összes valamikori terület visszaszerzése és ezzel a régi dicsőség helyreállítása.

Fentebb szó volt arról, hogy al-Baghdadi halála a szervezetre nézve elsősorban lélektani hatással bír. Ezzel szemben, a nyugati biztonsági szervek a terrorcselekmények megszaporodása miatt aggódnak. Ugyanis részükről tudott, hogy a tömeges bevándorlással nem kevés terrorista is beszivárgott, valamint, hogy a harcok megszűntével százával tértek vissza a nyugati országokból toborzott önkéntesek. 

28/2019 -ירושלים

           

Mi is a helyzet Szíriában?

A szíriai polgárháború kezdete óta (2011. márc. 15.) sokan és sokszor teszik fel a címadó kérdést Izraelben, tekintettel arra, hogy nem lehet közömbös, ami az északi határaink mentén történik.

Izrael igyekezett, amennyire csak lehetséges, távol tartani magát a szíriai polgárháború mocsarától, ezidáig teljes sikerrel.

Irán fokozódó szerepvállalása Szíriában, azonban némileg átértékelte a helyzetet, miután Izrael nem engedheti meg, hogy Szíriában is egy, a libanonihoz hasonló (Hezbollah) helyzet alakuljon ki.

A szíriai polgárháború kezdetén az Aszaddal szembenálló erők, elsősorban az ISIS gyors térnyerése, arra engedett következtetni, hogy Aszad napjai meg vannak számlálva és Izraelnek egy szélsőséges szunnita erővel kell majd szembenéznie. Ebben az időszakban a szíriai színtér fő játékosai az Aszaddal szembenálló erőkön kívül a több hangszeren játszó Erdogan vezette Törökország, amely egyrészt átengedte területén a Szíriába és Irakba tartó ISIS önkénteseket, másrészt háborút viselt az észak-szíriai kurdok ellen, félve, hogy egyesülnek a törökországi kurdokkal. Erdogan akkor is és ma is hallani sem akar Aszadról.

A másik szereplő Oroszország volt, amely minimális célként meg kívánta tartani a tartuszi haditengerészeti támaszpontot, akár Szíria valamilyen felosztása árán is.

Az Iráni Forradalmi Gárda egységei és az irányítása alatt álló miliciák, így elsősorban a Hezbollah megjelenése a térségben nagyon jól beleillett Irán elképzelésébe, amely a siiták befolyását kivánta kiterjeszteni Szíriára is, miután Irakot gyakorlatilag “legyelte”.

Oroszországnak ez azért felelt meg, mert sokkal előnyösebbnek vélte, ha nem orosz katonák koporsóit kell haza szállítani.

Oroszország ekkor a nemzetközi színtéren padlón volt, tekintettel a nyugati szankciókra, amelyet a kelet-ukrajnai beavatkozás, illetve a Krím megszállása (2014 február vége) eredményezett.

Obama elnök ideológiai hátterű tehetetlensége azonban ismét helyzetbe hozta Putyint, aki tehetséges és tapasztalt államférfi módjára nem is habozott ezt a helyzetet kihasználni. Így mára Szíriában döntő szava van és a Közel-Keleten is többé-kevésbé megkerülhetetlen tényezővé vált.

Ezt ismerte fel az izraeli vezetés és hamarosan munkakapcsolat alakult ki Putyin és Netanjahu között. Ennek egyetlen motiváló tényezője a kölcsönös érdek.

A szíriai polgárháború ideje alatt Netanjahu izraeli miniszterelnök és Putyin, Oroszország elnöke között hét alkalommal jött létre találkozó, melynek fő témája Szíria volt. (2013. május 14., 2015. szeptember 17., 2017. március 9., 2017. augusztus 22., 2018. január 29., 2018. május 9., 2018. július 11.)

Ahogy ez a találkozók dátumának sűrűsödéséből is látszik, a két államférfi szoros munkakapcsolatot épített ki, a nyolcadik – telefonos egyeztetésre – az orosz repülőgép lelövése után (2018. szeptember 18.) került sor.

Israeli prime minister Benjamin Netanyahu meets with Russian president Vladimir Putin in Kremlin, Moscow, Russia. July 11, 2018. Photo by Kobi Gideon 

Mindkét félnek elemi érdeke, hogy ne keveredjen a másikkal fegyveres konfliktusba, ugyanakkor ki-ki a saját prioritásait kívánja érvényre juttatni.

Oroszország meg kívánja tartani protektori státuszát, ugyanakkor Izrael nem engedi az irániak megerősödését Szíriában.

Mindezek érdekében hozták létre a katonai egyeztető bizottságot, amely folyamatosan működik.

Oroszország ugyan nem teljesen jó szívvel szemlélte az irániak elleni támadásokat, de ugyanakkor érdekeit nem sértette, hogy Irán nem erősödik korlátlanul Szíriában.

Ezt a “harmóniát” zavarta meg a legutóbbi incidens, az orosz felderítő gép lelövése.
Az oroszok azzal vádolják Izraelt, hogy olyan helyzetet idézett elő az – állítólagos –  késedelmes értesítéssel, hogy a szíriai légvédelem tévedésből lelőtte az orosz gépet.
Jelenleg az álláspontok sajtóbeli harca folyik.

Anélkül, hogy belemennék a részletek taglalásába, csak egy apró tényre kívánom felhívni a figyelmet. A szíriai légvédelem 40 perccel (!) azután lőtte ki a légvédelmi rakétát, hogy az izraeli gépek a rakétáikat kilőtték a célpontra.

Az elsődleges orosz reagálásból arra lehet következtetni, hogy a vádaskodás egy ilyen helyzetre fiókban őrzött orosz terv végrehajtása, amely úgy tűnik, hogy Oroszország távlati céljait kívánja szolgálni.

Ugyanakkor, amikor Moszkvánban az izraeli katonai küldöttséget korrekt módon fogadták és a tárgyalás is korrekt keretek között zajlott, az orosz, kormányközeli sajtó (Oroszországban szinte csak ilyen van) egyfajta Canossa-járásként állította be az izraeli küldöttség útját és az újságokban antiszemita felhangú cikkek jelentek meg ilyen és ehhez hasonló címekkel: “Ideje lenne rendre tanítani a zsidócskákat”. Ezekből a cikkekből azonban szinte semmi nem került ki a világsajtóba.

Nézzük, mi is lehetett ezzel Putyin szándéka?

Egyrészt befelé, a már erősen agymosott közönségnek meg kellett magyarázni a 15 orosz katona halálát, másrészt lehetőséget nyújtott Putyinnak, kedvenc módszere bevetésére: egyik kezével válságot  generálni, majd a válságkezelés során elérni az általa kitűzött célt.

Azt azonban nem árt figyelmen kívül hagyni, hogy az Izraellel szembeni magatartásban korántsem Izrael a fő célpont. Putyin, Izraelen keresztül kíván kapcsolatot teremteni az USA-val, hogy kitörjön az elszigeteltségből.

Végezetül nézzük az erők jelenlegi állását Szíriában.

Az ország nagy részét Aszad az oroszokkal karöltve ugyan visszafoglalta, de Észak-Nyugaton a Jarbolos régióban lévő Afrin és Kubani közötti kurd területet Törökország harcokban megszállta és nincs is szándékában – legalábbis egyelőre – kivonulni onnan.

Ami érdekes, hogy Szíria és Oroszország is hallgat ebben az ügyben.

Putyin módszerére jellemző, hogy a már 2013-ban beígért  S-300-as légvédelmi egység Szíriának történő leszállítására most találta elérkezettnek az időt.

Ez azonban a jelenlegi helyzetben nem több politikai húzásnál, mert amennyiben a kezelését át kívánja adni a szíriai hadseregnek, az igen hosszú időt vesz igénybe. Már csak azért is, mert a szíriai hadsereg hadfelszerelése –  a légierő egy részének kivételével – még a megboldogult Szovjetunió idejéből származik és a személyzet kiképzése is ezen a színvonalon mozog.

Amennyiben viszont az oroszok tartják meg a kezelés jogát, úgy gyakorlatilag semmi sem változik a látványos lépésen kívül, tekintettel arra, hogy az orosz bázisokat jelenleg is ilyen légvédelmi egységek védik, amelyek soha, semmikor, egyetlen rakétát sem lőttek ki izraeli gépek, vagy rakéták ellen.

02/10/2018

A témához kapcsolódó korábbi írások:

1. https://leharblog.wordpress.com/2012/01/21/elet-v-halal-szir-modra/

2. https://leharblog.wordpress.com/2014/02/16/a-dzsihad-mar-a-spajzban-van/

3. https://leharblog.wordpress.com/2016/03/22/a-valtozo-kozel-kelet/

4. https://leharblog.wordpress.com/category/az-arab-tavasz/ kategória az egész közel-keleti térségben történő eseményekről ad képet

Együttélni muzulmánokkal

Az, hogy Szilveszter éjszaka Németországban (és mint a híradásokból kitűnik nem csak ott) történtektől ég az internet, még nem ok arra, hogy foglalkozzak a témával.

Mivel azonban Izrael –  úgy is, mint aki “küldi” a migránsokat és úgy is,mint aki ”uszít” ellenük – változatlanul az érdeklődés középpontjában áll, rosszabb esetben jogtalan elmarasztalások kereszttüzében – úgy gondolom, néhány mondat erejéig nem árt a lényeget tisztázni.

Elöljáróban utalnék  Jack Engelhard írására, mely az izraeli Arutz sheva-ban látott napvilágot és magyarra a Periszkóp blog szerzője fordította.

http://periszkop.com/2016/01/09/merkel-borzalmas-baklovese/comment-page-1/#comment-92

Az írás gyakorlatilag semmi újat nem mond, legfeljebb átfogó képet ad arról, amit többen már évek óta Európa figyelmébe ajánlunk.

Magam is megtettem ezt a

https://leharblog.wordpress.com/2014/02/16/a-dzsihad-mar-a-spajzban-van/ és a

https://leharblog.wordpress.com/2015/01/11/jo-reggelt-europa/ c. írásaimban.

Ami ma Európából, a migránsokkal kapcsolatos intézkedésekből látszik, az arra utal, hogy az öreg földrész sem a tömeges muzulmán bevándorlókkal, sem a szélsőséges iszlámmal nem tud mit kezdeni.

Minderre azért nem képes, mert nem tud – de talán nem is akar – saját társadalmi/kulturális keretein túllépni.

A ma Európájára jellemző, hogy két szélsőség között nem találja a helyes utat: Az egyik oldal elvárja a bevándorlóktól, hogy beolvadjanak a befogadó társadalmakba (ez többé-kevésbé működött addig, amíg csak hasonló kultúrát képviselő “belső” migrációról volt szó). A másik oldal viszont az u.n. multi-kulti, amely teljes szabadságot kíván biztosítani a különböző kultúrájú bevándorló csoportoknak, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy úgy élnek, ahogy akarnak.

Ha Európa valóban integrálni akarja valamilyen módon a muzulmán bevándorlók tömegét, akkor tudomásul kell vennie, hogy alapvetően eltérő kultúráról van szó, mely összeolvadást nem, csak egymás mellett élést feltételezhet. Ez viszont kizárólag a befogadó állam jól meghatározott törvényi keretei között valósítható meg.

Az integrálódási folyamat mindenképpen hosszú, melybe számos visszaesési periódust is be kell kalkulálni és a végeredményt sem lehet 100%-ban garantálni.

Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy (lásd a párizsi merényletet) az elviekben már integrálódott második, harmadik generációs muzulmán az újonnan érkezett tömegben erősítést lát – tehát a helyben születés esetén sem biztos, hogy az integrálódás befejezett folyamat.

Véleményem szerint sem a muzulmán bevándorlókkal szembeni teljes elutasítás, sem a kritika nélküli elfogadásuk nem járható út. Ugyanis a vásár kettőn áll és a pillanatnyi jelekből arra lehet következtetni, hogy az iszlám világnak nem a legfőbb törekvése a nyugati kultúrához történő alkalmazkodás.

Természetesen a befogadás és vele együtt az integrációs folyamat elindítása azt feltételezi, hogy a fogadó ország tisztában van a más kultúrával.

Európa pedig annak ellenére, hogy foggal-körömmel védené saját értékeit, nem veszi tudomásul a más kultúrából adódó másságot. Azt a fundamentalista iszlámmal azonosítja, vagyis vallási színezetben jeleníti meg. (Holott a fundamentalizmus kifejezetten nyugati terminus, amelyet amerikai protestánsok honosítottak meg 1910-ben.)

Ha viszont vallási értelemben használjuk a fundamentalista kifejezést, akkor tudomásul kell venni, hogy ilyen értelemben minden muzulmán fundamentalista, mivel a Korán szava – Isten szava! Szó szerinti kinyilatkoztatás, mely szent és sérthetetlen.

A nyugati értelemben vett fundamentalista szó az arab világban nem is létezik. Hozzá legközelebb az arab  “uszul” kifejezés áll, amely viszont az iszlám jogrendre (mint fundamentumra) utal és amelyhez minden muzulmán igazodik.

Az iszlám fundamentalisták szerint Allah alaptörvényében már minden megtörtént és majd ez után bekövetkező esemény meg van írva csakúgy, mint a saját koruk problémáira adandó válasz – mindezek értelmezéséhez a hit tiszta forrása nyújthat segítséget.

Az következő pár sorral talán sikerül a fentieket értelmezni: Az ISIS történelmi előképének tekinthető szalafista mozgalom a tiszta iszlám hitet vallja és a 19. század végén Egyiptomban vált ismertté. A mai napig a nyugati modernizáció és a hit elkorcsosodása ellen harcol. A mozgalom markáns képviselői a szunniták.

Az iszlámban mindig is jelen volt a szélsőség, amely a 20 század vége felé kezdett látványosan megerősödni.

Hogy meghatározó tényezővé válhatott, annak több oka is van, amelyek közül csak egyet, az “arab tavasz”-t emelném ki, melyben a régi  államszervezetek összeomlása, a régi diktátorok menesztése által keletkezett  fejetlenség váákumot  hozott létre, melyet a szélsőséges iszlám tölt ki.

És itt lép a képbe Izrael, melynek sem az “arab tavasz” kirobbanásához, sem az iraki, líbiai, szíriai… események alakulásához köze nincs, de mivel az elgurított golyó önjáróvá vált, úgy Európa, mint az USA számára egyszerűbbnek tűnt a folyamatra az izraeli-palesztin viszály hozadékaként tekinteni és a problémát egy szűk keresztmetszet mentén kezelni.

Holott – ha tárgyilagosan szemlélnék a helyzetet – rövid úton világossá válna, hogy Izraelben a törvénytisztelő arab állampolgár jogai azonosak bármelyik zsidó jogaival. Az is kívánatos lenne, ha Európa lakossága rádöbbenne, hogy Izrael nem az arabok ellen harcol, hanem az arab terroristák ellen, de ez utóbbihoz a mai napig nem kapta meg az európai támogatást.

Ha Európa már ma nem kezdi el keresni a megoldás módját, könnyen lehet, hogy holnap már késő lesz.

10/01/2016

… és most mit csináljunk az ISIS-szel?

Ez a kérdés, mely a nyugati világot és az arab országok nagy részét már több, mint egy éve foglalkoztatja, a párizsi merényletekkel kapott véres nyomatékot.

Megnyugtató válasszal pillanatnyilag senki nem tud szolgálni. Mert, mit is lehet csinálni egy olyan terror-szervezettel, amely az egész világot meg akarja változtatni?

Nos, a kérdés annál sokkal összetettebb, mint ahogy azt nap nap után televíziós “szakértők” és publicisták elénk tárják. A megoldásnak ugyanis csak egyik része katonai jellegű, és nem is az elsődleges.

Az ISIS és általában a terror-szervezetek felszámolása világméretű erőfeszítést kíván, melynek tartalmaznia kell jelentős állami és politikai intézkedések mellett igazságügyi, gazdasági, szociológiai, pszichológiai és tecnológiai elemeket egyaránt. És, bár utoljára említem, de messze nem legutolsó sorban: felfogásbeli változást igényel.

Ebben az esetben nincs rövidtávú megoldás. A “tűzoltás” nem hozza meg a végleges és minden józanul gondolkozó ember számára kívánatos eredményt.

Aki azt hiszi, hogy az ISIS elleni fellépéshez elegendő megfelelő szárazföldi csapatokat Isistánba küldeni és a probléma azonnal megoldódik, az alapvető tévedésben van.

Mint ahogy a párizsi merényletek bizonyították, az ISIS nem csak néhány tízezer harcost jelent a Közel-Keleten és párszáz terroristát Európában. Sokkal inkább – sőt, elsősorban – ideológiai szervezetet, melynek sikerült magát “belopnia” sok-sok millió híve és támogatója szívébe.

Ismétlem! Aki azt hiszi, hogy a probléma anélkül megoldódik, hogy a gyökerekig hatolnánk, az könnyen kaphat egy még az ISIS-nél is sokkal veszélyesebb mutációt. Elég csak arra gondolni, hogy az ISIS-t is egy hasonló tévedés hozta létre. A nyugat azt hitte, hogy Oszama Bin Láden likvidálásával Afganisztánban legyőzték az Al-Kaidát, de nem számolt azzal, hogy a létrejött vákuumban egy sokkal szélsőségesebb terror-szervezet üti fel a fejét. Először csak Irakban, később Szíriában, Egyiptomban és Líbiában – vagyis minden olyan helyen, ahol az államhatalom a “arab tavasz” következtében megingott.

De annak ellenére, hogy az ISIS által különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok és a már-már művészi szintre emelt “kereskedelmi” kampányuk hónapok alatt világ-védjeggyé változtatta a szervezetet, a világ – enyhén szólva is – lajhárként reagált az eseményekre. Az ellenük indított légitámadásokra egyrészt túl későn került sor és a fellépés sem volt egységes. Vitathatatlan, hogy a légitámadások során egyaránt szenvedett személyi és gazdasági kárt a terror-szervezet, de mindenki számára világosnak kell lennie, hogy ez nem elegendő a felszámolásukhoz.

Az oroszok által megkezdett légitámadások is inkább az Asszad rezsimet erősítik, mintsem az ISIS-t támadják.

Az elmúlt hetek eseményei – az orosz utasszállító gép felrobbantása és a párizsi merényletek – azt bizonyítják, hogy az ISIS stratégiát váltott és világméretű akcióba kezdett. Eddig ugyanis csak a Közel-Keleten tevékenykedett és a kezére került területek megtartására, illetve “fiók intézmények”  (Szináj félsziget, Líbia, Jemen) létrehozására törekedett.

Felmerül a kérdés: Vajon mi okozhatta stratégia váltást?

Elképzelhető, hogy a kurdok részére történt iraki területvesztés, de az sem kizárt, hogy nyugati és orosz légitámadások megbosszulása. Azt sem szabad kihagyni a számításból, hogy lehetőségeik gyorsan és oly mértékben növekedtek, ami lehetővé tette számukra a szináji és párizsi merényletek végrehajtását.

Ahogy fentebb már vázoltam, az ISIS felszámolására átfogó intézkedések megtétele szükséges. Nézzük ezeket részleteiben:

Katonai intézkedések –

Kétségtelen, hogy szárazföldi hadművelet nélkül az ISIS nem győzhető le. Igaz, hogy nincs szó nagy létszámú szervezetről, de harcosai nagyon jól képzettek és a végletekig fanatikusak. Ez lehet az egyik oka, hogy jelenleg nem látszik olyan nyugati, vagy arab ország, amely hajlandó lenne vállalni a várható veszteségeket.

Gazdasági intézkedések –

Mivel az ISIS kezében olaj eladásból és egyéb kereskedelmi tevékenységből, adó beszedésből, váltságdíjból  óriási gazdasági erő összpontosul, meg kell akadályozni a pénz nemzetközi áramlását. Nem elegendő gazdasági potenciáljuk fizikai megsemmisítése.

Jogi intézkedések –

A világ a nemzetközi jog terén jelenleg a második világháborút lezáró jogalkotásnál tart. Ugyanakkor Európa ragaszkodik a teljes nyitottsághoz minden területen. Aki azonban a terrorral ténylegesen szembe akar szállni, annak világos jogi határokat kell szabnia. Értendő ez alatt, hogy mindenkinek, aki szembeszáll a terrorral,  joga legyen (és eszköz a kezében) információ gyűjtéshez, nyomozáshoz, letartóztatáshoz, elkobzáshoz, végső esetben akár likvidáláshoz is.

Hírszerzés –

Szoros nemzetközi összefogással lehetővé kell tenni a terroristák és a fegyverek mozgásának követését. A párizsi merényletek eddigi vizsgálata is azt mutatja, hogy majdnem minden információ valahol rendelkezésre állt, csak nem volt, aki összerakja a mozaikot.

Pszichológia –

Mivel a terror alapvető lényege a megfélemlítés, a világ hisztérikus reagálása, (múzeumok, iskolák bezárása, futballmeccsek elhalasztása, repülőjáratok törlése) mind, mind a terroristák győzelme. Pontosan ezt akarták elérni.

Ezen változtatni kell. Meg kell mutatni, hogy az élet mindennek ellenére a normális kerékvágásban folytatódik. Ha ez nem sikerül, az ISIS könnyedén győz.

Szociológia –

Európának szembe kell néznie és fel kell vállalnia a kisebbségek problémáit. Jobb, élhetőbb jövőképet kell nyújtania a csalódott bevándorló tömegeknek, de ugyanakkor világos határvonalat kell szabni számukra (és maguk számára is) a “szabad”, a “lehet” és a “tilos” között.

Technológia –

Az ISIS kiválóan használja a modern technika vívmányait ideológiájának terjesztésére és reklámozására. Ténykedésük a világhálón naprakészen nyomon követhető. Éppen ezért a syber háborút fokozni kell ellenük, mert képtelenség, hogy a világhálót teljes szabadsággal és gyakorlatilag kontroll nélkül használhatják.

Politika –

Az ISIS létrejöttének fontos eleme volt Irakban a szunniták csalódása, amiért elvesztették a hatalmukat a síiták javára. Szíriában pedig az alauita kisebbség több évtizedes uralma.

Senki ne gondolja, hogy az ISIS legyőzésével ezek a problémák megszűnnek. Némiképp megnyugtató megoldást – de koránt sem biztos, hogy véglegeset – csak a területi felosztás újragondolása hozhat. El kell vetni azonban azt a gyakorlatot, hogy földrajzi alapon, vonalzóval meghúzott határokban gondolkodjanak az illetékesek.

Elképzelhető egy sííta állam nyugat Irakban és egy szunnita a keleti részen és nyugat Szíriában, valamint egy kurd állam észak Irak és észak Szíria területén. (Természetesen ehhez is nemzetközi együttműködésre van szükség, ahogy ez történt a volt Jugoszlávia esetében.)

Mint mondottam, ezek a változtatások egyáltalán nem biztos, hogy végleges megoldást hoznak, de nagy valószínűséggel csökkentenék a jelenlegi feszültségforrást.

Mivel a feszültség ilyetén történő megoldására jelenleg kevés az esély, a vérfürdő még jó ideig folytatódni fog.

 

10/12/2015

 

Az elsőszámú közellenség…

A történelemben nincsenek véletlenek!

A történések precíziós pontossággal egymásba illeszthetők, az ok-okozati összefüggés az érdeklődő olvasó számára egyértelműen nyomon követhető.

Bár ebben az írásban nem foglalkozom aktuálpolitikai kérdésekkel, reményeim szerint a gondolatmenet végére a napi eseményekkel való összefüggés világossá válik.
Ehhez azonban vissza kell kanyarodnunk a történelemben, egészen a Szovjetunió széthullásáig. Akkor ugyanis azt hihettük, hogy egy történelmi folyamat végéhez értünk és a világ a nagyhatalmi erőegyensúly, a “Pax Americana”útjára, a demokrácia, a nyitott piacgazdaság és a globalizáció útjára lép. Tévedtünk, nem így történt.

Ennek első jele a történelem legnagyobb terrortámadása  New York-i ikertorony ellen, 2001. szeptember 11-én. Még ez után a szörnyű tragédia után is úgy tűnt, hogy az élet visszatér a rendes kerékvágásba és ennek megfelelően elég későn ébredtünk rá, hogy ez is optikai csalódás.

Az Oszama bin Láden vezette al-Kaida igen nagy mértékben megváltoztatta az amerikai életérzést, de ami még ennél is fontosabb, a szunniták tudatában végbement változás.

Nemrégiben Obama elnök háborút hirdetett az Iszlám Állam ellen, amit a civilizációk civilizációk összeütközésével magyarázott. Ez már a sorban a harmadik tévedés, mert úgy az Egyesült Államok, mint talán az egész nyugati demokratikus világ legalább 13 éve harcot folytat a radikális iszlám ellen.

A jelenlegi válság gyökereit keresve – bár ezek időben és térben egymástól távol esnek – a kronológiai sorrendet felállítva bizton állítható, hogy nem egymástól függetlenek.

Az első 1979-ben történt, amikor Iránban Khommeini megbuktatta a sah rendszerét és létrehozott egy olyan iszlám államot, amelyet vallási vezetők irányítanak. Ez a történelmi esemény ragadta ki a síitákat a passzivitásból és az elnyomott kisebbségi létből a muzulmán világon belül. Rávilágított arra,  hogy az iszlám törvényei szerint is lehet egy államot irányítani.  A sikereket a síiták érdekeinek elősegítésére használták az egész Közel-Keleten, ami Libanonban teljes sikerrel járt.

Az irániak kettős játszmába fogtak. Egyrészt a síita terrort fejlesztették fel nagy mértékben (Hezbollah), másrészt a szunnitát (Hamasz és Iszlám Dzsihád).Ezt követte a második esemény, amikor is Afganisztánban a szunnita szélsőségesek szembe kerültek az ateista nagyhatalommal, a Szovjetunióval. Felfogásuk szerint a SZU Afganisztánból történt kiszorítása vezetett a Szovjetunió széthullásához.  Ez a siker még egy lökést adott ahhoz meggyőződésükhöz, hogy a radikális szunnita iszlám legyőzhetetlen. És ez vezetett az  al-Kaida megalapításához Szaudiában, majd  Afganisztánba történt áttelepüléséhez és végül –  mint a fennmaradt egyetlen nagyhatalom –  az USA elleni harcához.

Ennek kicsúcsosodása volt szeptember 11. Ekkor hirdette meg az Egyesült Államok a szunnita terror elleni általános támadást, illetve az afganisztáni és iraki katonai fellépést.

Sorrendben a harmadik állomása az u.n. arab tavasz, mely felszámolta az első világháború után a kolonialisták által kialakított helyzetet. A térség totalitárius államaival szemben előtérbe kerültek a régi erők, úgy mint a család, a törzs, a népcsoport és a vallás. A régi, behatárolható államformák gyakorlatilag megszűntek, helyükre a fent felsorolt erőközpontok léptek, ami nagyon jól látható Líbia, Szíria és Irak esetében. És még azokban az államokban is, amelyek egybe maradtak –  és vezetésük továbbra is diktatórikus – kénytelenek figyelembe venni ezen régi-új hatásokat.

A fenti eseménysorhoz  alapvetően helyi hatású változások is csatlakoztak.  Az első ilyen változás Irak esetében történt, ahol az USA megbuktatta a világ egyik legerősebb kezű arab diktátorát, ami Irak széteséséhez vezetett.  A másik alapvető változás bár három különböző helyszínen történt, lényegét tekintve azonos végeredménnyel járt. Úgy a palesztinoknál, mint Egyiptomban és Törökországban, a szabad választások az iszlám győzelmét hozták.

Az eddig ismertetettek világosan mutatják, hogy a politikai iszlám megerősödése nem tekinthető múló epizódnak és nem is helyi jelenség, hanem szerteágazó, mély gyökerekkel rendelkezik az arab-muzulmán világban.

Egyiptomban – valószinűleg török tapasztalatokból kiindulva – a tábornokok ellenforradalmat hajtottak végre. A törökországi változások az Attatürk indította történelmi kísérlet – az iszlám állam szekuláris módon történő szerveződése – végét jelentik.

Az események gyors lefolyását és egyben a radikális iszlám erejének növelését olyan miniállam is elősegíti, mint Katar, mely korlátlan pénzügyi lehetőségeivel terrorszervezeteket támogat (ISIS, Hamasz, Muzulmán Testvérek), valamint a tulajdonában lévő al-Dzsazira televíziós hálózat útján a mérsékelt elők hatalmát igyekszik megingatni.

A terror másik jelentős támogatója ma Törökország, amely az ISIS által megszállt olajmezőkből származó nyers olajat fél áron felvásárolja, finomítja, majd Európában világpiaci áron adja tovább. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy azok az európai országok, melyek ebből a forrásból jutnak olajhoz, ha a felszínen el is ítélik a terrort, maguk is jelentősen hozzájárulnak annak terjedéséhez.)

Összegezve, az “arab tavasz”  hozadékaként az “utca ereje” növekedett.  

Az eseményeket jelentősen befolyásolja az a tény, hogy ma nincs egyetlen olyan nemzetközi erő sem, amely a történéseket szankció útján, vagy akár erő alkalmazásával mederben tudná tartani.

Az ENSZ gyakorlatban teljes csődöt mondott, ma a világon senki sem veszi komolyan. Európa pedig elsősorban önmagával van elfoglalva. Hiányzik a szándék, a lehetőség, valamint a politikai felépítmény ahhoz, hogy egy jelentősebb politikai döntés szülessen, amit végrehajtás is követ. Következik ez abból, hogy az EU egyes tagállamai nagyobb jelentőséggel bírnak, mint maga az Európai Unió.

Az Amerikai Egyesült Államok, mint napjaink egyetlen szuperhatalma, nem érzi szükségét a “nagyhatalmi egyensúly” stabilan tartására, ezért igyekszik csökkenteni a közel-keleti kötelezettség-vállalásainak mértékét.

Mindez együttesen eredményezi, hogy nincs olyan külső erő, amely megakadályozná a radikális erők élre törését a Közel-Keleten.

Ez a háborgó tenger veszi körül Izraelt, amelynek határai mentén a Közel-Kelet legszélsőségesebb erői találhatóak.

A szélsőséges iszlám képviselői (szalafisták)  a Szináj félszigeten, a Muzulmán Testvérek leányvállalata a Hamasz, Gázában és bizonyos mértékben Júdea-Szamáriában. Libanonban az irániak által életre hívott,  a világ jelenleg legerősebb terrorszervezete, amely fejlett katonai erővel rendelkezik, a Hizbollah. Szíriában a  megszámlálhatatlan szélsőséges csoport, élükön az ISIS-szel.

A köztük lévő különbségek ellenére minden radikális erőnek van egy közös alapelve, mindannyian hiszik, hogy az iszlámnak kell uralkodnia a világ felett.  A vita tárgya – nem egyszer a halálig – hogy az iszlám melyik ágának.

Az egyetlen, amiben teljesen egységesek, az Izrael gyűlölete. Még a legszélsőségesebb vitákat is hajlandók félre tenni, ha Izrael elleni fellépésről van szó. Izraelre úgy tekintenek ebben a térségben, mint idegen testre.  Mint egy másik világ előretolt bázisára, amely ellenséges, liberális és demokrata. Mint az USA és a Nyugat kinyújtott karjára.

És az igazság az, hogy Izrael valóban ez! És ezért nem ártana a nagyvilágnak szem előtt tartania, hogy ebben a kegyetlen környezetben az ellenség a 21. század fegyvereit használva a 7. századba igyekszik visszarántani a világot. Nem ártana szem előtt tartania, hogy Izrael nem engedhet az erőből és az elszántságból. Nem ártana szem előtt tartania,  hogy még nagyon sok időnek kell eltelnie és nem kevés vérnek elfolynia, amíg a nyugati normák alkalmazhatóak lesznek a közel-keleti térségre. Lehetőleg katasztrófa előidézése nélkül.

Éppen ezért rendkívüli jelentőségű az Obama elnök által meghirdetett ISIS elleni  háború, amely megfékezheti e szélsőséges terrorszervezet előretörését, még ha a megsemmisítéséhez kevés is. Azonban tilos, hogy ez a szélsőséges szervezet a különleges kegyetlenségével elvonja a figyelmet a többi iszlám radikális erőkről.

Izraelre, de véleményem szerint az egész világra nézve is,  Irán veszélyesebb, mint az ISIS. Ha Irán valamilyen módon nukleáris fegyverhez jut, még nagyobb támogatást fog nyújtani azoknak a szervezeteknek, amelyek mindent és mindenkit készek megölni, aki az útjukban áll. Ez ugyan csak jövőbeli veszély, azonban úgy tűnik, hogy a világ figyelmét elkerüli (szándékosan v. sem) hogy Irán elsősorban a nyugat ellen harcol, Izrael csak a “spanyolfal” szerepét játssza.

Végezetül pár szót a káoszelméletről, amely kimondja, hogy bármennyi és bármennyire is pontos információval rendelkezünk egy folyamat elindításához, nem számítható ki pontosan annak végeredménye. Ha az elméletet konkrétan az ISIS-re adaptáljuk, elmondható: Az ISIS ellen létrehozott külső koalíció elképzelhető, hogy képes a szervezet gyengítésére, (felszámolására véleményem szerint nem) de a láncolat végeredménye nem kiszámítható. (Ugyan ez vonatkozik a többi terrorszervezetre is.)

Ezért Izraelnek – mivel gyakorlatilag még a szövetségeseire sem számíthat teljes mértékben, ami a terror nem egységes megítéléséből adódik – rendkívül óvatosan kell eljárnia, minden lépését számos oldalról mérlegelve.

Különösen fontos ez azért, mert Izrael kicsi állam és ebben a szövevényes helyzetben a számára lehetőleg legkisebb veszélyt jelentő lépéseket kell megtalálnia.

 

19/11/2014